A Gyűjtő

Tegnap jöttem rá, hogy miért ütközök állandóan a Stanley Gibbons cég reklámjába, szinte tetszőleges (amúgy magyar nyelvű) oldalon. Eddig azt hittem, hogy a főprofilként bélyegkereskedéssel foglalkozó cég nagy reklámkampányba kezdett a magyar oldalakon (is), de az már gyanús volt, hogy szó szerint mindenhol az ő logójuk jött szembe, míg végre rájöttem, hogy ezek a reklámok pont nekem szólnak.

Ez egy olyan vívmánya a fogyasztói társadalomnak, amiről tudtam, csak valahogy sosem jött szembe. Mert hát a Google tudja, sőt meg is jegyzi, milyen oldalakat látogat az ember, így aztán a megfelelő algoritmusok elintézik, hogy célzatosan bombázzák reklámmal. Nincs ezzel semmi gond, tényleg jobb egy bélyegbolt oldalát nézegetni, mint mondjuk a legújabb korpa elleni csodaszerét, valamint nem érdekelnek az autós, képregényes, macskás, terhes-szoptatós, okostelefonos vagy befektetést ajánló oldalak.

A bélyegesek azok mondjuk igen, bár Stanley Gibbonséknál pont nem vettem még semmit, sem online sem irl, pedig a londoni üzletükben többször is voltam már, de ők tényleg komoly ritkaságokban utaznak, horror árakkal, úgyhogy marad a szemben lévő konkurencia, ott barátibbak az árak, és kis szerencsével túrhatok magamnak valami igazi ínyencséget. Eddig legalább is sikerült. Üzletelni meg tényleg jól lehet a neten, nekem sikerült már szolid haszonnal összehozni egy tranzakciót, mikor vettem néhány bélyegcsomagot egy hazai online boltban, megtartottam ami kellett belőle, a többit meg elsóztam egy másik oldalon egy skót kollégának, kicsit töbért, mint amibe az egész került.

Van most is néhány tételem, csak valahogy lusta voltam eddig lefényképezni őket, hogy aztán feltegyem valami csere/adok-veszek oldalra, de ez bonyolult ügy, mert elég sok keresgélés után tudom nagyjából reálisan beárazni. Ez kifinomultabb dolog, mint egy útszéli prostinál, hogy dugás tíz egység, gumi nélkül tizenöt, havibérletre húsz százalék kedvezmény. Vagy a sarki zöldségesnél (mert arról legalább van tapasztalatom), hogy banán kétszáz, barnuló banán száz, miközben a barnuló banán a jó banán (bánón!), különösen, ha sütibe kell.

A bélyeg árát is sok minden határozza meg, kor, ritkaság, állapot etc., de leginkább a kereslet-kínálat, özv. Pacalosné a földszint négyből nyilván egy lyukas söröskupakot sem adna egy fordított egypennysért, de ha valami isteni csoda folytán lenne neki egy, odaadná egy kockasajtért is, és röhögne rajtam, hogy milyen reménytelenül hülye vagyok. Pedig tényleg, az egypennysek tetszőleges évjárata a legunalmasabb bélyegek kategóriájába esik, én meg az esztétikumra megyek és a régiségre, vagyis régi és/vagy szép darabok hoznak lázba, de egy igazi ritkaság jól jönne. Vennék belőle egy új lakást, meg befektetném jelentős részét. Bélyegbe, naná.

Mások által unalmasnak mondott hobbim van, de lehetne rosszabb is. Egyszer találkoztam egy csapat papírszalvéta-gyűjtővel, egyikük még banán (izé, bánón) címkéket is gyűjtött, ez alatt már csak a szeletel kenyerek vonalkódjainak gyűjtése lehet, bár az emberi elme határtalan.

(p.s. A hülye helyesírás-ellenőrző következetesen nem húzza alá a bánón szót, szóval egy ócskaság. Vagy csak tud valamit...)

Bölcs ész

Sic transit gloria mundi.
(A betegszállítás a világ glóriája.)

Ma belehallgattam egy régi rádióműsorba, ahol főleg fizikatanárok beszélgettek a természettudományos oktatásról, és persze megállapították (na jó, egy értelmes fazon kivételével), hogy alapvetően minden jó, ahogy van. Nem kell ide ilyen angolszász típusú science (meg hogy tanulják csak meg a gyerekek a törvényeket, a feszültségről például annyit kell tudniuk, hogy az a dolog, amit a feszültségmérő mér, az áramerősséget meg talán értik majd), de a nagy porosz szellem egy másik pontos is előtört.

Azt mondta ugyanis az egyik fizikatanár, hogy hát milyen gyökerek is ezek a bölcsészek, nem tudnak ezek semmit, úgyhogy  középiskolában tanulják csak ugyanazt a fizikát a leendő bölcsészek meg a leendő csillagászok, mert legalább ragad rájuk valami tudományos szellem. Aztán mikor bölcsészkednek, néha eszükbe juthatnak, mi is a valódi, a kemény tudomány, és hátha nem csak lila elmélkedésekre telik nekik.

Nos ez a szemlélet tipikusan az a szakbarbár hozzáállás, amikor nem ismerem a másik  szakma logikáját, de határozott véleményem van róla, hogy az milyen, és ezt az általam konstruált rendszert aztán fölényesen alázom a porba, szigorúan szakmai alapon, módszertanilag pedáns eljárással. (Ennek egyébként tipikus példája, amikor a teremtéselmélet hívei azzal teszik magukat nevetségessé, hogy amúgy megfontolásra érdemes érveik prezentálása előtt, leírják a darwinista elméletet, majd földbe döngölik. Csakhogy az általuk leírt primitív szellemi tákolmány már Darwinra sem volt jellemző - nem mellesleg, Darwin is hívő volt - , a modern evolúcióbiológiára meg végképp nem, így a derék kreacionisták már az előtt hiteltelenítik magukat, mielőtt egyáltalán nekiállnának saját rendszerük kifejtésének, Hisz aki a rivális elméletet sem ismeri, az mennyire lehet alapos, mennyire komolyan vehető?)

Szóval a humán (avagy társadalom-) tudományokról csak egy csőlátó fizikus gondolhatja ma már, hogy pont a természettudomány logikája mentén kellene működniük, illetve ezt gondolták még a 19. század pozitivistái is, de rajtuk már kissé túllépett a világ. A szociológia például azért nem társadalmi fizika, sőt, azért nem egyféle tudomány van csak, mert eleve más a kiindulópontjuk, no meg a céljuk.

Kezdjük azzal a szép neokantiánus gondolattal, hogy egy valóság van, szóval nincs olyan, hogy természet meg kultúra kettőssége, ám ezt az egy valóságot legalább kétféleképpen lehet nézni. Ha az általános törvényekre, szabályszerűségekre tekintettel vizsgáljuk a világot, akkor természetnek fog látszani, ha az egyedire, és az értékvonatkozásokra figyelve, akkor kultúraként. A Fuji egy geológus számára egy bizonyos vulkántípus példája, egy általános kategória reprezentánsa, egy kultúrtörténész számára pedig kulturális szimbólum, hitek és mítoszok forrása (nekem meg egy fényképezőgép-márka, de ez mellékszál, különben is régen elromlott már). Hogy az illető hegy a természet vagy a kultúra része-e, arra a válasz is-is, a nézőpontunktól függ.

És pont itt van a különbség a tudományok között, a humán tudományok (Henrik Rickert kifejezésével a kultúrtudományok) érdeklődésének középpontjában az egyedi jelenségek állnak, azokat akarja megérteni, magyarázni, melyhez az általános szabályszerűségek csak eszközül szolgálnak. A természettudománynak meg épp az általános törvények megfogalmazása a célja, melyhez az egyedi megfigyelés, kísérlet, az egyedi események magyarázat csak eszköz. A történészt azért érdeklik a forradalmak általános törvényszerűségei, mert meg akarja érteni a francia forradalom lefolyását. És ezek a törvényszerűségek akkor is hasznosak, ha nem tudja olyan egyenletekbe foglalni, mint „nyomor plusz kilátástalanság szorozva az elnyomó erőszak négyzetével egyenlő a lázadás intenzitása“.

Vagyis attól, hogy a kultúrtudományok más motivációval pörögnek, mint a természettudományok, és mások a módszereik (részben, teszem hozzá,) még rendes tudományok azok, adatokból indulnak ki, logikusak, és ami igen fontos, a tudás itt is falszifikálható, mert talán épp a racionális kritika lehetősége az, amitől tudományos lesz a tudás. Ami nem cáfolható az lehet vallási dogma, vagy puszta fikció, pont mint az a nézet, mely szerint csak az a rendes tudomány, amit fehér köpenyben űznek egy laboratóriumban, és az eredmények matematikai szimbólumokkal fejezhetők ki. A valóság ennél kicsit tágabb hely.

Sziget

Most olvastam a megfelelő időelőrejelző meteomókusoktól, hogy hétvégéig marad ez a hőség, úgyhogy bár határozottan nem hiszek az ilyen babonákban, de fontolgatom, hogy eljárom az esőtáncot. Egyelőre valami electric-boogie jellegű mozgássor jött össze, ami egyfelől igen röhejes az én testalkatommal, másfelől meg leizzadok tőle (mert mindig lehet egy kicsivel jobban izzadni), ami épp nem tartozik az elsődleges célok közé.

Így felmerül, hogy menekültstátuszért folyamodok Izlandon (rajtuk biztos nem akkora a nyomás, kerítést sem terveznek mostanában, mondjuk nekik könnyű, lévén egy sziget lakói), úgyis ez lesz a következő évek-évtizedek egyik slágertémája, a klímamenekültek kérdése. Szóval ha sokáig marad ez az idő (illetve sokáig jár, ha már időjárás), középhőmérsékleti kivándorló leszek, itt hagyom az elsivatagosodó lakótelepet, és irány a mediterránum felé mozduló Izland, ami innentől lehet majd Grönland is (mert ugye nem jégsziget lesz, inkább zöld, mint Írország, csak kevesebb viszkivel és több rohasztott cápahússal), szerintem gyorsan beilleszkedek majd, vérbeli izlander leszek, László Lászlóson, ha jól értettem az ottani névadási szokásokat.

Tehát vagy lehűlés, vagy halál utazás, főleg stoppal, mert pénzem épp nincs, majd hajót is stoppolok, lesz nálam törölköző...

Petőfi halott és élvezi

Nos, a történelem tényleg ismétli önmagát, ráadásul tényleg úgy, hogy ami eredetileg tragédia volt, az később komédiaként tér vissza. Pontosabban (a jelen esetre alkalmazva) ami eredetileg hősies és tragikus volt, az most szánalmas tragikomédiává züllik, ahogy azt láthattuk két napja, „Petőfi“ „temetése“ kapcsán.

Hisz az, hogy egy csapatnyi turbómagyar, a tudománnyal és a józan ésszel szembemenve egy burját nő csontjait ássa el stikában, az önmagában is röhejes, de ahogy aztán az egészet valami nemzetinek hazudott, zavaros giccsbe csomagolva teszi, arra igazából már nincsenek szavak. (A legjobb amúgy a félig bőgatyás csikósnak, félig pusztai sámánnak öltözött bácsi (?) volt, aki perfektül hozta a minden igaz magyar rendezvénynél elengedhetetlen nemezföfeveget, bár az csak tarsolylemezzel az igazi.) De az adott szubkultúrában evidens, hogy a tudomány az valami gyanús kozmopolita dolog (hja kérem, a „nemzeti tudomány“ per definitionem értelmetlen, a tudomány többek közt attól az ami, hogy nemzetközi), a tudósok mindenféle összeesküvésekben ülnek nyakig, biztos zsidók meg szabadkőművesek, meg van valami közük az illuminátusokhoz, bár azt rendes turbómagyar már nem tudja kiejteni, ettől mondjuk pláne gyanús.

Nekik a cselesen földbe rejtett csontok igenis Petőfi maradványai, hisz a hazug tudósokkal, meg a mögöttük álló háttérhatalommal szemben ők hisznek, nekik megvilágosodásuk van, aha-élményük és égi útmutatásuk, a bizonyítékok ehhez képest másodlagosak, mint Szent Tamásnak a saját istenbizonyítékai. Mert hogy az idézett szent szerint is a hit az alapja mindennek, az Isten léte mellett szóló érvek nem többek intellektuális játéknál. Miként Petőfi azonossága sem bizonyítandó kérdés, ez egy axióma, nem szükséges bizonyítani, hisz ez képezi minden bizonyítás alapját: Ezek itt a költő csontjai, tehát mindeni, aki mást mond, hazudik, és azért teszi, mert a szabadkőművesek... etc.

Végső soron logikus, saját paradigmájukon vagy nyelvjátékukon belül nem is lehet racionálisan érvelni a hülyeségeik ellen, ők már letűzték az origót, és minden ahhoz képest értelmezhető. Ha meg valaki mégis a tudományra hivatkozik, az egyszerűen csak egy másik nyelvjátékban van, melyből nincs átjárás a Barguzin-hívőkébe, úgyhogy ők nyugodtan sámándobolnak tovább, az úri közönség meg röhög és/vagy ledöbben, aztán mindenki békésen hazamegy, csak néhány égő szemű próféta próbálja meggyőzni a másikat, nyilván mert valahogy még nem hallott a posztmodernről. Érvelés helyett itt ugyanis csak hittérítés lehetséges, ezt mondjuk a turbóagyarok érzik jobban, ószövetségi szintű átkokat szórva a nemzet árulóira, hátha azok egyszer csak összeroppannak, és megvilágosodva, áldó imádság mellett borulnak oda, hol új hitük szerint Alexander Petrovics sírja domborul.

És a saját értelmezési keretükben az is teljesen normális, hogy a wannabe világforradalmár, első generációs városi értelmiségi, szerb származású Petőfi legyen a hátrafelé nyilazós, táltosos, kozmikus ősmagyar (bocsánat, lehet hogy szkíta-hun, szittya, sumír mittudomén) folytonosság emblémája, haló porai meg a globális háttérhatalom elleni harc misztikus fegyverei.

Az a gyanúm, hogy mitológiának gyakorlatilag bármi megteszi, modern, konstruált mítoszainknak nem elengedhetetlen része a belső logika vagy a tartalmi koherencia, mindig előállítható az a tetszőlegesen nyakatekert narratíva, amitől a fekete nem hogy fehér lesz, de egyenesen maga a mennyei fényesség. Mondjuk pont ebből látszik, hogy csak egy összefércelt világmagyarázat, hisz egy valódi kinyilatkoztatástól azért bármikor többet várnánk.

És jut eszembe: Petőfi hogy röhöghet ezen az egészen, már ha onnan, ahol épp van, látni ezt az egész bolhacirkuszt.

Elvágy

A napokban azon kaptam magam, hogy majdnem lenne kedvem egy tengerparti nyaraláshoz, ami már évek óta nem fordult elő. Sem a nyaralás, sem a kedv, mondjuk pénz sem lett volna hozzá, ahogy most sincs, de most ellógnék pár napra valahová Dél-Dalmáciába. Szigorúan csak pár napra, mert többet nem bírok ki egy tengerparti városkában, ott túl kevés a látnivaló, strandolni meg utálok, lemegyek úszni napjában legalább kétszer, de semmi fetrengés. A helyi templomot, halászkikötőt, halpiacot, sima piacot meg a kagylóból készült biszbaszokat áruló ajándékboltokat erős beosztással kihúzom három napra, közben egy napot mondjuk olvasgatással töltök, egyet meg a szomszéd, hasonló, de történelmibb kisváros megtekintésével, aztán jöhetek is haza.

Egy ilyen pár nap viszont most jól esne, valójában Dalmácia északi felén is, megnézném megvan-e még a kedvenc pizzériám Crikvenicában, befizetnék egy hajókirándulásra, melynek lényege, hogy az ember háromnegyed órát halad egy lélekvesztőn, hogy aztán a szemközti sziget kikötőjében egyen fagyit, meg este kiülnék egy zenés teraszra, hogy ezredszerre is rájöjjek milyen végtelenül idegesít a jellegzetes délszláv tamburazene. (És a mindenkori mélypont, mikor az előadóművészek belecsapnak a Forró szél főcímzenéjébe, tekintettel a turistákra, akik pont ezért jöttek, mármint a rágós tintahalon meg a kagylóból való biszbaszokon kívül.)

Régen persze minden jobb volt, az akkor még Jugoszláviából a kagylóból készültek mellett mindig lhozni kilós vegetát, literes rumpuncsot (máig sem tudom, mi lehetett ez az körömlakkszagú izé) és travaricát, olcsó Adidas cuccokat, meg nekem műsoros kazettákat - Ájron Médent, Kvínt meg ilyesmiket, amiket itthon csak ritkán és horror áron lehetett kapni, de inkább úgy sem. (Ez később már inkább LET3 cd-vé módosult, Jugoszlávia meg egy poszt-polgárháborús országcsoporttá. De hát sic transit gloria mundi, amiből a tranzitot értjük, Gloria meg este fan. Na, jó ez pl. egy lopott poén, csak tudnám kitől.)

És én jugóban ittam először szevenapot, és a polgárháború idején ott láttam először olyan út menti katonai ellenőrző pontokat, ahol tudható volt, hogy ezek a faszik tényleg lőnek, ha arról van szó. (Amúgy nem mazochisták voltunk, csak a Belgrád-Nis autópálya volt a legrövidebb út Görögország felé. És mindeközben Vukovár körül már bezárult az ostromgyűrű...)

Persze valószínű, hogy az egész tengerpartra vágyakozás két dolog szerencsétlen összetalálkozásából jön: egyfelől a nosztalgia, másfelől meg ez a rohadt meleg, ami egyébként egy vízparton semmivel sem jobb, csak épp egy fürdőhelyen legitim viselet a hülye szalmakalap és bemehet az ember a boltba egy szál rövid gatyában is. Hogy élvezze a szeletelt kenyér és a postabélyeg után az emberiség harmadik legfontosabb civilizációs vívmányát. A légkondit, áldassék érte az Úr neve.

Munkáslevelező X.

Én kérem teljesen egyetértek a határkerítő zárral, a műszaki dróttal, mer ezeket a mikulásokat...izé miskárolókat...naa, migránsolókat távol kell tartani a kerítéstől, mer ezek olyanosk, hogy átmásznak rajta a szájukkal meg menekülteznek, már hogy őketet fogaggyuk be, mer mirajtunk akarnak élősködni rajtunk. Én, eztet már megírtam a betelefonálós műsorba is mostan meg küldök róla egy internetet mer fontos, hogy mindenki halljon róla meg egységesen, lépjen fel a bevándorlók ellen, akik el se induljanak ide, meg menjenek haza mind.

Mer az a lényeg kérem, hogy ez itten a mi országunk, magunknak építettük össze, az ilyen kaftánok vagy mik meg ottan Kafkanisztániában háborúznak, meg itt tapossák le nekünk a veteményest. Mer letapossák! Ezek kérem nem is igazi emberek, ezek otthon csak biztos bánónt esznek meg fákon ugrálnak, itt meg sértegetik a zöldhatárt ájfónnal (ez ilyen újmódi palatábla, csak beszél is), szóval úgy csinálnak mint mink művelt népek, de kúltúrálatlanosok igaziból, bálványimádók, meg lehet kannibálok is, ilyen emberevők.

És ezeket engedjük be ide, hogy megfertőzzenek minket afrikai betegségekkel, meg a lányainkat mikor erőszakonak? Meg jól mondja a Zorbánur palkátja, nem akarnak dolgozni és elveszik a munkánk, eztet kéne mindenkinek rendesen végiggondolnia, mielőtt óbégatózik itten, hogy igy meg ugy meg mindenféle, hát gondoljon csak arra hogy a lányát megerőszakolja egy écces néger terrorista, aztán csak öelgesse őtet. Meg robbantgatnak is ugye ilyen paszternákkal vagy mivel.

Az ilyeneket meg kell állítani, azt annyi, ide ne gyöjjenek. Láttam a tévébe mútkor azt a adást, tudja, amibe van az az ember, na az mondta, hogy minden ilyen bevándorló az impotenciális terrorista, Nyújorkból küldik őket a Telaviviak, az Alkajdával, meg adnak nekik fegyvert, ilyen robbantós paszternákot is, aztat lenyelik, és csak akkor robban, mikor már itt vannak és ittak rá kövidinkát. Ezt meg a szomszéd monta, ő nagyon okos ember, sok iskolája van, teknikumot is végzett, még a kutyája is mijen okos, komolyan mondom kéremszépen, labrador amúgy.

Szóval végső soron nem kell ezekkel szarozni, atomot nekik, azt nem ugrálnak többet. Nem kell ide még sátortábor se, nem uttörők ezek vagy mi, a magyar ember itten csak alig él meg egyik napról az egyik napra, ezeknek meg sátor is jut, hátmég mit nem, ássanak maguknak egy gödröt, azt lakjanak abban, és örüjjenek, hogy rendesek vagyunk, mert ha morcosak leszünk közéjük is lövethettünk volna, nem konkétan persze csak úgy képzetesen. Hogy csak tudják, hol lakik a magyaroknak az uristene, már a Zorbánuron kívül, ugy értem.

Tehát végül is csak azt akartam mondani tecciktudni, hogy én helyeslek amit a kormány csinál, ők legalább megvédenek minket, nem mint az a tolvaj mocskos Bajcsány vagy ki, na annak a feje se állt jól. De most hogy végre mi vagyunk a világ vezető hatalma, meg mindenki tőlünk akarja tudni, hogy élünk ilyen jól, mostan nem hagyhatjuk, hogy ilyen koszos idegenek kifosszanak minket. Köszönöm, csak ennyit akartam mondani, hajrá agyarország, hajrá agyarok!

Negyedik

Ennek a hétnek sosem lesz vége. De ha igen, akkor gyorsan, mint egy igazán kiszámítható gengszterfilmben, jön a péntek este (frájdéj nájt fívör, tesó!), akkor néha tízig is fennmaradok, de mindjárt vasárnap lesz (a szombat észrevétlenül mosódik bele hőségbe), és már egy meghatározatlan állagú hétfő üldöz, én meg nézem az órát, hogy ha most elalszom, még alhatok hét teljes órát...

Hogy aztán frissen vidáman álljak bele az új hétbe, a kilátástalan messzeségbe felsejlő, de egyre távolodó pénteket várva. Ilyenkor a legrosszabb a csütörtök, már majdnem vége, de mégsem, már látom a hétvégét, de még félem a hajnali három ötvenkor megszólaló ébresztőt. Volt egy film,  Az évszázad csütörtökig tart című, pedig dehogy, a csütörtök tart egy évszázadig, pont a csütörtök nem akar csütörtököt mondani, értem mondjuk, én sem szólítom néven magam. Így aztán a szerda vállán csütörtök ül, és ordít csütörtökül, dömdödöm. Csütör tök jó.

És egyáltlán, milyen hülye szó ez a csütörtök. A péntek az egy szép hangzású szó, kemény, férfias, de nem a csárszbronzoni, inkább az alandöloni értelemben. A hétfő vagy a szerda is jól szól, mint két vadnyugati alak, az ördög jobb és bal keze, középen kedd, a szófukar, rejtélyes alak, ő a banda esze nyilván, vagy nem. (Az ő csaja Szájhar Mónika, és száz lépésről lyukat lő a verébfingba.)
No de a csütörtök, ő nem kemény, ő a puhány alak, kövér és sokat izzad, büdös a szája a szivartól, és őt ütik le először egy kocsmai verekedésben. (Vasárnap meg arisztokratikusan ül a sarokban és csak a poharát húzza arrébb, ha az asztalába beleáll egy kés.)

És pont egy ilyen csütörtököt kell kibírni hosszan, mielőtt felsóhajthatok, hogy de legalább péntek van. Régebben már kedden láttam az alagút végét, hogy mindjárt itt a hétvége, most meg ezen a rohadt csütörtökön nem jutok át sehogy, kövér vagyok, szőrös és izzadok, de legalább nem büdös a szám...

Holnap péntek, a szó naptári értelmében.

Sugar, sugar

Csák Norisz az egyetlen ember, aki elszámolt végtelenig. Kétszer!

Végre átadták a NATO új légvédelmi radarját Medinán, és  rádióban a polgármester máris radarturizmust vizionált, vagyis, hogy majd jönnek a radarturisták sokan, radart nézni jól, ettől a faluban meg lesz (sőt: generálódik) sok bevétel, fellendülés, miazmás.

A radarturizmus nyilván a szegény ember Tour de France-a vagy Rebull Errésze, és hát szegény Medinának is kell valamit felmutatnia, ha már Mekka elhappolta előtte a régóta jól menő kábakő-turizmust. Így aztán, akinek az isten nagy, beton tölcséres fagyit adott, az próbál radarturizmust csinálni belőle, vagy köré. Én azért finoman kételkedem benne, hogy tömegével jelennének meg hátizsákos radarmániások, vagy prémium radarturisták, akik valósággal ellepik a négycsillagos Hotel Radart, talán a helyi főzésű Radar sörben lehet fantázia (ha elég sokan olvassák félre, radlernak), de pl. a radír-manufaktúra biztos bukás lenne, a szóviccekkel már rég nem lehet eladni semmit.

Ha én néha turista vagyok, inkább meglepődöm egy mobil-átjátszó, egy mozgó lokátorállomás vagy egy erdőszéli rozsdás gőzmozdony láttán, de olyan még nem volt, hogy direkt ezért mentem volna oda. (Valójában azért mentem, hogy aztán hazabuszozzak/vonatozzak a rohadt sok gyaloglás után, ami így utólag belegondolva elég abszurd. Akkor már logikusabb elbuszozni valahová, és onnan hazamenni, költségben ugyanannyi, de mégiscsak hazafelé megyünk.)

Ráadásul az említett radar épp azért került oda, ahova, mert előtte már legalább két másik helyre nem kerülhetett, állítólag civil tiltakozás miatt, de persze inkább azért, mert a hivatásos politikusok rámarkoltak a témára virsli ujjaikkal. Merthogy a radar állítólag veszélyes, főleg mert sugároz, de annyira, hogy a környékén állandóan hármasikrek születnek, összesen öt fejjel (egyenlőtlen eloszlásban), a földeken meg kipattog tőle a kukorica, csak meg kell permetezni vajjal. De a medinai helyiek gyárilag sugárállók, plusz kedvencük a popkorn, de persze az is lehet, hogy mégis a valóságnak van igaza az ő fizikai törvényeivel, és a radar is főleg akkor veszélyes ha otthon tarjuk a hűtő tetején, vagy közvetlenül  ház mellé ültetjük, hogy jó kis árnyékot adjon augusztusban.

De ott aztán tényleg veszélyes, mert hát az embert csak ne sugározza senki, a Nap se (mert az bő rákot csinál, ami egy kövér ízeltlábú), nekem is itt a könyvespolcon a fejem mellett a router, és tisztára fáj a bal könyököm. Ami egyébként be is lilult, ezt csinálja a sugár!

A hét kérdései

Bátor, mi több hősies antimeleg (vö. buzizó) aktivisták szardarabokat helyeztek el a hétvégi Pride útvonala mentén, elsősorban az Opera környékére fókuszálva. Legalább is a hírek szerint.
Az ugyanis csak találgatás, hogy antimeleg buzizók voltak, a szar az, ami nagyon is konkrét, a többi igazából összeesküvés-elmélet (jesszusom, hogy kell ezt majd írni az új hejesírási szabájzat szerint?), mert hát egyszer csak büdös lett, és ugye pont ott amerre, és akkor amikor, illetve kicsivel előtte. Pedig egyáltalán nem biztos hogy az antimeleg-front (anti- melegfront?) állt, esetleg guggolt a háttérben, lehet, hogy az illetők egyszerűen nem szeretik az operát. Vagy szeretik, csak a pestit nem, mert rühellik az új vezetést, keveslik a modernista Verdi-értelmezéseket, vagy csak nem jött be a gengszter-biznisz és mehetnek vissza a balettba ugrálni.

Lehettek persze urbánus gerillakertészek is, ez most nagyon kúl trend valahol, erre utal hogy a szardarabokat nem a járdára helyezték a kutyaszar mellé (ahol amúgy fel sem tűnt volna) hanem növények mellé, gerillatrágyázást hajtva vére. (E gondolaton felbuzdulva már várom a gerillaszippantósok felbukkanását, akik csendben jönnek az éj leple alatt, kiszívják a cuccot, és elosonnak vele valami titkos helyre, ahol elmondhatatlan dolgokat művelnek a pöcegödör tartalmával.)

De akármi is volt a motiváció (azért én hajlok rá, hogy antimeleg hidegek voltak), médiahekknek remekül bejött, aznap pl. az Indexen a szarszagról szólt legnagyobb betűs prájdos tudósítás, és hát lássuk be, ekkora médiavisszhangot ennél kisebb, vagy kevésbé rendkívüli erőfeszítéssel elérni igazi teljesítmény. Az ember csak teszi a dolgát, a végeredmény meg címlapot ér, persze lehet hogy a szagra külön rá kellett gyúrni (mittudomén: fokhagymadiéta, kvargli-túladagolás), de a lényeg a termékelhelyezés, az hozza a pubicityt.

És itt még eg kínzó kérdés felmerül. Helyben előállított vagy elvitelre készített termékről volt szó? Ha otthontól hozták az sem lehetett rossza móka (valaki a hátizsákodnak préselődik a villamoson, és nem is sejti, mi van benne), de a tetthelyen előadott produkció az igazi. Már látom, ahogy néhány túl rövid hajú, Nagyonnagy Magyarország pólós, sávos Árpád guggol az Andrássy úton, finoman gyöngyöző homlokkal erőlködnek, aztán elömlik arcukon a siker és megkönnyebbülés semmivel össze nem téveszthető fénye. Az őket addig „moskocs búzik!“ feliratú transzparensekkel álcázó bajtársak kemény, férfias büszkeséggel nyújtják az előkészített vécépapírt (amit aztán higiénikus teszkós zacskókba pakolnak, elvégre nem hagyhatnak bűnjelet, már azon kívül, amit eleve ott akartak hagyni) és huncut félmosollyal elvonulnak. Kezet persze egyik sem mos...

A csend

A nap beszélgetése:

- Málnaszörpöt iszol?
- Nem, ez céklalé.
- De málnaízű?

És az a baj, hogy egyre több az ilyen szöveg, és már egyáltalán nem vicces, viszont jól jelzi, mennyi teljesen felesleges, időkitöltő fecsegést folytatunk. Az ilyen szövegek sajátossága, hogy nem mondunk igazából semmit, de legalább csend sincs. Néha persze kell az üres duma is, ez lenne a kapcsolatfenntartó kommunikáció, amikor épp csak jelezni akarom, hogy tudok a másikról, szerintem is egy térben vagyunk, és egyfajta készenléti üzemmódba kapcsoltam, ha véletlenül lenne valami releváns közlendőnk.

De ezek a párbeszédek lassan eluralják a mindennapjaimat, tőlem ne kérdezze meg hogy vagyok az, akit amúgy nem érdekel, (épp ezért néha el is mesélem, hogy vagyok, annak akit nyilvánvalóan nem érdekel - ez olyasmi, mint amikor ellentűzzel oltják az erdőt). Engem sem érdekel, mit eszik a kollégám, sem az, hogy aludt, és nem kérdezem meg reggelente senkitől, hogy él-e még a macskája.

Mára annyira zajos lett az életünk, hogy nem viseljük el a csendet, ezért ha egynél többen vagyunk egy helységben, kényszeresen beszélni kezdünk, mindegy miről, az időjárás pl. mindig kéznél van. Én nem értem mire föl ez az egész, ha valaki nem bírja a csöndet, kacsolja be a tévét, rádiót, könyörgöm, mindkettőt elég rég feltalálták márt. Hisz a tévé pont azoknak való, akik nem bírják a csendet, de nem akarnak beszélgetni senkivel.

Én például írni, tevékenykedni, sőt néha olvasni sem tudok megfelelő háttérzaj nélkül, viszont egy szekrénnyi jó könyv, egytucatnyi válogatott tévécsatorna és megfelelő mennyiségű sóskeksz társaságában hónapokig ellenék egyedül is. Mondjuk néha valaki hozzon fagyit, meg gyümölcsöt...

Gubera (Nagy a jólét!)

Ma reggel, a kutyasétálás meg az éjjel-nappali felé menés közben nem tudtam nem észrevenni, hogy az útba eső kukák majd mindegyikénél áll valaki, jellemzően könyékig, néha derékig elmerülve a bűzben. Persze nem új jelenség ez, de arányaiban mintha egyre kiterjedtebb lenne, lassan kitör a bandaháború a zsírosabb (ez esetben inkább: visszaváltható üvegesebb, fémhulladékosabb) konténerekért, és majd egy-egy rongyos alak őrzi őket, mint lomtalanításkor a reményteljesebb kupacokat. A hajléktalan input-output menedzserek pedig csak betenni engednek majd dolgokat, a kivéthez tagsági igazolvány kell a kartelltől.

Pedig ez csak egy lakótelep, ami még nem a nyomorult gettó, bármit is szövegeljenek róla balmazújvárosi repperek, de nem is a villanegyed, a lokális Bel Air. A guberálóknak azonban ez a lecsúszó alsó-középosztályi környék is adhat valamit, én sem tudok úgy kidobni egy régi ruhát vagy használati tárgyat, hogy az tíz percen belül el ne tűnjön a szemetes mellől, ahová bezacskózva teszem, elvégre jobb a régi farmer is, ha nincs a zsebében krumplihéj.

És persze a kukák oldalára/tetejére helyezve rendszeresen látok bezacskózott kenyeret, kajamaradékot, azok sem időznek ott sokáig, ami sokat elmond társadalmunk jelenlegi állapotáról. És a jövőbeli kilátásairól is, ha már itt tartunk. És amíg gyerekoromban a guberálók még leginkább hajnalban meg este jártak, szégyellve amit csinálnak (amire kényszerülnek), ma már lekopott róluk minden tartózkodás, egyrészt mert nyilvánvalóan nincsenek egyedül, másrészt meg pont annyira érdekli őket a társadalmi elvárás, meg illem, amennyire az adott társadalomtól, a sajátjuktól számíthatnak.

És ekkor olvasom, hogy a kormány hatszáz milliót költ nemsoká egy újabb plakátkampányra, amiben a fantasztikus sikereinket ecsetelné, múlandó emlékművet állítva önnön nagyszerűségének, és nem mellesleg ismét kitömve egypár haveri zsebet. És közben tovább nyomják az olimpiarendezési bullshitet, arra is kell majd még néhány tízmilliárd, mint ahogy annyi mindenre még, elvégre gyerekeik nem mindegyike tulajdonosa még egy legalább ötvenmilliós ingatlanak. Van még hová fejlődniük, a mások pénzén persze, és van még mit kommunikálni. A hivatali autó hátsó üléséről meg nem kell észrevenniük a guberálókat, de ha mégis, majd jól be lesznek tiltva.

Szpícs

(Államtitkár úr! Itt a heti beszéde, a helyszíneket és időpontokat a sofőr tudja, Odettke a titkárságról majd csomagol töpörtyűs stanglit és megköti a nyakkendőjét.)

Jelszavaink valának: Erő! Fit! Oktatás! Mit üzen ezzel a költő? Ezek az alapvető fundamentumaink, erre építjük a jövőt a mában! Mert a ma a miénk, ma még legalábbis, ezért megcselekedjük amit nem követel a haza, de még kér a nép. Erősek vagyunk, mögöttünk a tömegek, nem is merünk hátranézni, élcsapat vagyunk. Fittek vagyunk (vagy fitek, fene se igazodik ki ezeken a külföldiül szavakon), mert miénk az erő, és nem félünk használni. Oktatás! Na azzal csak okosan gazdálkodjunk, merengő bölcsészek helyett kérges bakancsú és magasszárú tenyerű betanított munkásokat kell képeznünk. Ha kell, a legfelsőbb fokon, ez nyilvánvaló evidencia. A többi ország nem ország, összeszerelő Magyarország mennyország! Igen, mi így leszünk gyarmat, büszkén és olcsón, mert a munkaalapú  munkáé a jövő, legalább is máma még, a munka nélküli munkának nincs becsülete. Dolgozni csak pontosan, szépen, munkaruhában, kékben, minimálbérért érdemes. Így kerülhetjük el, hogy a rút anyagik elvonják tekintetüket a lélek magasabb régióiról. Ahol a nemzet lakozik, ahol a magyarság sírva vigad, mert népszokás az, amit a nép szok.

A nemzet ugyanis a lélekből fakad, és ott lakozik, tehát fakad és lakozik egyszerre, ilyen ügyes, e kettős természet a nemzet misztikus titka, ettől leszünk erősek. Meg fitek, nemzeti alapon, mert a kozmopolita fit, az csak rút szibarita váz, kokakólamámorban fetrengő konzumidióta, indokolatlan mustár a mákos gubánkon.

Ha a föld Isten kalapja, Magyarország a zsíros haj alatta, ahogy a költő is mondhatta volna. (Tudják mi hiányzott a második Kossuth-díjamhoz? Az első.) Minket nem alázhat meg senki, nem lehet még egyszer olyan, hogy a sírt, hol nemzet süllyed el, lánckerék tapossa, mert  magyar lélek erős, természeténél fogva az. Csak áll mint a kőszikla, és rendületlenül megy előre! Akadályt nem ismerve beteljesíti küldetését, akármi legyen is az. Beteljesíti az evezőspályán, az úszómedencében, a focipályán, az ájemefben (ezt IMF-nek írják, csak máshogy ejtik, azért írtam úgy, tudom, hogy államtitkár úr oroszos volt; ha bonyolult mondjon nemzetközi színteret) meg Brüsszelben (Bruxelles eredetiben, csak úgy semmi értelme), az EU Rópai Unió központjában is. Mert a magyarokat nem lehet semmibe venni, a magyarok kiállnak magukért, erősek mint a csípős paprika és okosak mint a mongúz (róka, csodaszarvas, puffogó vipera - mindegy, valami állat legyen, lehet a helyiekhez alkalmazkodni), ami köztudottan gyakran a talpára esik, és kilenc farka élete van.

És ezt az életerőt nem vehetik el tőlünk, mi vagyunk Európa igazi reménysége, a dús haj, amibe tép a szél (tetszik emlékezni az előző kalapos hasonlatra?), mi vagyunk a megújulás, mibennünk bíztak elejitől fogva. Megvédtük Európát a tatároktól, a törököktől, a száj- és körömfájástól, épp most védjük meg a beélhetési megvándorlóktól, nemzetünk erős rés a bástyán. De hogy beteljesíthesük ezt, összefogás kell, sőt összébb fogás vagy egyenesen összébebb fogásabb, együttműködés leginkább, mert egységesen fogva tudjuk bevégezni  nagy művet. Építkeznünk kell, kőről kőre, falazóelemről falazóelemre mert amit megépítettünk magunknak, azt már nem építi meg más, az már sokáig a miénk.

Ebben a szellemben szeretném ezennel átadni az új községi mászókafestés felavatását (a holnapi helyszínen: megnyitni a hagyományosnak számtó Első Főzőretek Fesztivált, holnapután pedig: leleplezni lófő Durvaffy Edömér  tábori fülorvos emléktáblájának leendő helyét) a közösségnek, teljen bennük sok örömük és gyarapítsa mindannyiukat úgy fejben, mint lélekben.

Megélhetésiék

A sarki újságosnál már nem lehet újságot kapni, lottót sem vagy rágót, a bódét úgy 100-120 afgán illegális bevándorló lakja mostanában, de ők csak hasist meg hamis rolexet árulnak, a visszajárót meg zöld orbitban adják. Állításuk szerint a Balaton Szándra jöttek, de látták a fotókat okostelefonon, és mégsem merészkedtek el Zamárdiba, nem érzik magukat méltónak, ha már ide jöttek, tiszteletben tartják a kultúránkat. Márpedig a Szándra nem mehetnek olyan arcok, akik ennyire elszúrták a szálkásítást, ráadásul vallási okokból józanok, a magukkal hozott cucc nagy részét pedig az embercsempészeknek adták, akik az éj sötétjében juttatták át őket a Dunán, ami szerintük egy újabb határfolyó.

Úgyhogy elfoglalták a bódét, gondolván, legalább az olvasnivalóra nem lesz gond, mondjuk magyarul pont nem tudnak, de a cicis magazinokhoz nem is kell. És pont a cicis magazinok azok, amikből jelentős hiány volt otthon a tálibok alatt, az országba becsempészett három példányt pedig öt percre is egy vagyonért adta bérbe a helyi hadúr, de hát a túlkereslet nagy úr. Eredetileg a szomszédos nemzeti dohányboltot nézték ki, mint potenciális sex-shopot, de mivel egyikük nem nézett ki 18-nak, sőt nem is volt annyi aznap, az árus kizavarta őket redbullból font karikás ostorral.

Maradt az újságosbódé, legalább is addig, míg elbírálják menedékkérelmüket, ami hosszúnak ígérkezik, mert egyiküknek még orvosi igazolást kell szerezni Kabulból arról, hogy egy robbanásban elvesztette a jobb szemét és a bal kezét. Elvégre ezt bárki mondhatja.

Az afgán illegálisok egyébként jól érzik magukat, így utólag bánják már, hogy nem repülővel jöttek első osztályon, de csak most tudták meg a kormánytól, hogy nemcsak lehetőségük, de pénzük is lett volna rá. Meg hogy betegségeket hurcolnak be, ettől mondjuk kicsit megijedtek de orvos végül is nem látta őket, így nem hozhatta rájuk a frászt.

Nem terveznek tovább migrálni, az újságosbódét bővítenék egy toi-toi (ejtsd: toátoá) vécével és élveznék a magyar szociális rendszer hihetetlenül bőkezű támogatásait, melyekhez képest a német vagy a svéd segély megalázó alamizsna, az meg kinek kell. Dolgozni nem akarnak, de elvennék a magyarok munkáját, a hamis rolexek eladásából igazira gyűjtenek, az megy a kinézett Jaguárhoz. Helyeslik a szögesdrót kerítést, elvégre ne jöjjön ide mindenféle jöttment szír meg kongói. Egyszóval hosszú távra terveznek, hisz csak holnapután megy a legközelebbi fapados Malmőbe.

Airplane!

Egy francia ülésgyártó cég levédetett egy olyan repülőgépes üléselrendezést, ahol minden második ülést megfordítanának, hogy még több embert zsúfolhassanak be az utastérbe. Na most ez rövidebb utakon is botrányosan ótvar megoldás, hosszabb utakra meg ugye nem indulok repülővel. (Mert nem lennék hajlandó óceán vagy nagyobb tenger felett repülni, hisz ha Európa felett valami gond van a géppel, tíz percen belül akadhat egy alkalmas repülőtér, a víz felett viszont nincs semmi. Csak villanás, de az is csak a Wenders-film címében.)

Ezekkel a szembefordított ülésekkel több gond is akad. Egyfelől nyilván a lábszag, a sok wannabe Al Bundy egymást nyírná ki, ha kényelmi okokból megszabadulna a cipőjétől, és korlátlanul eregetné lábának érett bukéját, direktben a másik orra alá. Plusz vége lenne a stikában orrtúrásnak, a köhögéssel álcázott böfögésnek, meg a nyálcsíkkal alvásnak, hisz legalább egy, de inkább kettő darab vadidegen nézne az ember arcába és viszont.

Persze ha már kreatív utasszívatásról van szó, lehetnének tényleg állóhelyek, valódi fa pad a fapadoson, a harmad- vagy negyedosztályt meg simán felszórhatnák szalmával, az jól felszívja a hányást meg a vért, és könnyű kialmozni az utasok után. Lehetne egyszerűen csak repülő marhavagon, önitatóval meg küblivel, sőt fejőgép is lenne, csak azt banki tranzakciónak hívnák, és foglaláskor lenne aktuális.

De a szuperolcsó, szupertakarékos (szaknyelven: fillérbaszó) repülés az lenne, ami nem is lenne, vagyis a kedves utas kétezerért kapna egy foglalási visszaigazolást a becses nevére szólóan, mondjuk a Budapest-New York viszonylatra, de repülni nem kellene. Menőzni ezzel is lehet a haveroknál, mindenki fotosoppolhat magáról egy képet az Empájer Tímbilding tetején, és még attól sem kell félni, hogy elromlik a repülő az óceán felett és rázuhan egy öngyilkos merénylőre.

Angyalbőr

Én tényleg nem értem, hogy ki az a beteg lelkű szülő, aki nyáron katonai táborba akarja küldeni a gyerekét. Ilyesmi táborba, ahol, mint a cikkből is látszik, az egykori, néphadsereg nevű röhejesen borzasztó szervezet legrútabb hagyományait próbálják újraéleszteni, főképp nyelvstratégiai vonatkozásban.

És itt jönnének a saját katonatörténeteim, de szerencsére ilyenek nincsenek, egyetlen napot sem kellett kiképző őrmesterek társaságában gyakorlatoznom, bár egyszer egy egész hetet voltam úttörőtáborban (reggeli torna, zászlófelvonás und végtelenített menetgyakorlatok, kirándulásnak álcázva, junó), gyermekkori traumának az is príma volt. Rohamsisakot nem kellett hordani, de lényegét tekintve olyan lehetett, mint ez a remek katonai bohóckodás.

(Mellékszál, de eben az úttörősdiben az volt a legviccesebb, amikor ötvenes tanárnénik talpig súlyos sminkben meg sípzsinórban tisztelegtek, jelentettek egymásnak, aztán meneteltek is kissé, teljes zárójelbe téve a Rákóczi-induló ritmikai képletét. Mi meg lázadó kamaszként golyóstollal ráírtuk a nyakkendőkre, hogy ájronméden, meg az úttörő-egyenruhát farmerral értelmeztük újra. Hiába no, ez már a túlérett Kádár-rendszer volt, ránk is dőlt az egész nemsoká, mondjuk az még belefért, hogy elsős középiskolásként, '88 őszén, én még koszorúztam Lenin-szobrot november hetedikén, de KISZ-tag már nem lettem, talán ezért nem vagyok most államtitkár.)

Szóval a katonaságot megúsztam, mert főiskolára jártam, meg egyetemre, összesen kilenc évig (hja, nem volt még bolognai rendszer, csak spagetti, ma két ilyen diplomához, ami nekem van, elég öt év is...), aztán meg behívtak, de alkalmatlan lettem. Pszichésen, ami vicces, mert bakának ugyan nem váltam be, de az egyetemen taníthattam, persze igaz, hogy ott nem kell fegyvert használni. Egyelőre.
A dolog persze elég egyszerű, a pszichonéni megkérdezte hol dolgozom, mit csinálok, érdeklődött néhány kollégám hogylétéről, aztán közös megegyezéssel írt egy papírt, hogy szakvéleménye szerint nem tennék jót az ország védelmi képességeinek.

Így aztán nem tanultam meg inni és lopni, ami többek szerint a sereg legalapvetőbb tananyaga, pontosabban az elsőt a szombathelyi főiskola klubjában gyakoroltam, ami összehasonlíthatatlanul kellemesebb helynek tűnt, mint bármely laktanya, amit vala láttam, leginkább a tévében nyilván.

Úgyhogy a hadsereget szerencsére csak kívülről szemlélem méla undorral, meg néha indokolatlanul beleolvasok a világ valaha írt legjobb regényébe, a Svejkbe, és röhögök felhőtlenül, mert az öncélú katonásdi az egyik legszánalmasabb dolog a világon. (Egy másik a  mulatós zene plébekkről, de ez nem tartozik ide.) És ha már a Svejk: tessék olvasni benne Dub hadnagyról, ő megtestesült katonásdi, a kommandírozásba beleszédülő kispolgár, olyasvalaki, mint az ilyen kretén katonásdit játszató táborok szervezői.

Bambula

Két hír került nagyjából egymás mellé-alá a 444-en, az egyik egy siófok mellet jógafesztiválról szólt, a másik meg egy Pekingben megrendezett bambulóversenyről. És a kettőnek persze van köze egymáshoz.

Mert bár a kínaiak lassan kezdik (vagy szeretnék) elfelejteni tradícióik egy részét, azért azt, ha valaki két órán át, alacsony pulzussal, semmitől sem zavartatva bámul maga elé az meditál. Illetve aki meditál, az bambul, egy nézőpontból. (Aki meg nem meditál de bambul, az én vagyok fáradtan, mikor véletlenül a Muzsika TV-re kapcsolok.)

A fő különbség annyi, hogy az egyik eseményen európaiak bambulnak az erdőben, a másikon meg ázsiaiak meditálnak a városban, vagy fordítva - ázsiaiak erdőben bambulják a várost, európaiak meditálnak a bambuláson, erdők bambulják a városi meditációt etc.

De az biztos, hogy mindkét csoport tagjai igen csak ráérnek, meditatíve bambulni sok időt igényel, ráadásul bambulás nem olyasvalami, amibe csak úgy beleveti magát az ember, bemelegítés nélkül, a bambulásra rá kell készülni. Először is le kell csendesítenünk az elménket, ez kemény munka és nagyon stresszes, eltart jó darabig. Aztán bambulás után fel kell magunkat pörgetni, mert bambán elég veszélyes pl. autót vezetni, üzleti tárgyalást lefolytatni vagy botmixert használni. A manikűrkészletről nem is beszélve...

Ráadásul ha a bambulás versenyszerű, még több stresszel jár, amitől nehezebb bambulni, de ha belegondolunk ez normális, a versenyúszás is sokkal keményebb mint a nyári strandolás, a kiélezett versenyekben van az igazi kihívás, aki egy város közepén, izzasztó küzdelemben bambul, az már nem szarral gurigázik, az már odateszi magát. És mint ilyen tiszteletet érdemel, hisz nagyon sok idő, energia és lemondás kell az eredményes bambuláshoz. Fel kell adni például az érdeklődésünket és koncentrációnkat, meg azt a bennünk motoszkáló gondolatot, hogy csináljunk valamit. Az ilyen esszenciális bambuláshoz sok évnyi gyakorlás, rengeteg edzőtábor és speciális diéta kell (csupa seizű, érdektelen étellel.)

Mint minden versenysportot, ezt is rövidebb távokon érdemes kezdeni, menet közben majd úgyis kiderül, az ember alkalmas-e a hosszabb menetekre, kibírja-e, hogy órákon keresztül ne jusson eszébe egyetlen épkézláb gondolat sem, Aki alkalmas erre, módszeres edzéssel és kitartással igazi, felső kategóriás bamba lehet, aki ugyan nem alkalmas semmire, de ez nem is zavarja. A bambulás a legmagasabb szinteken már l'art pour l'art helyzet, az akarat, a szándék, a cél feloldódása a boldog semmiben, maga az eredményhirdetés felé tartó jógafesztivál.

Az még persze nem dőlt el, a bambulás olimpiai vagy paralimpiai versenyszám lesz-e a jövőben.

Hot stuff

A hőgutának három alapvető szakasza van: trecento, quattrocento, cinquecento (magyarul: bevezetés, tárgyalás, befejezés). Az első szakaszra jellemző, hogy melegünk van, a másodikban viszont már csodálkozunk rajta, hogy lehet ennyire melegünk, a harmadikban elájulunk ami jó, mert addig sincs melegünk.

Gondolkodási és fogalmazási készségünk már a második fázisban kezd szétesni, ilyenkor indokolatlan mennyiségű cukkinit vásárolunk (és közben uborkának nézzük, aztán csodálkozunk, hogy kovászolva milyen ritka szar), a verbális kommunikációban mellőzni kezdjük az igeragozást, miközben ellenállhatatlan vágy támad bennünk, hogy minél többször használjuk a „networking“ kifejezést, ami a zöldségesnél és a nyolcas buszon erősen kontraindikált. Meg túl hosszúak a mondataink.

A forró fürdő sem sokat segít, a kinti kemence nem igazán tűnik hűvösebbnek utána, plusz a kovászos cukkini a fürdő után határozottan menekülési útvonalat keres az emésztőrendszerünkből.

Van még a belső út, a lélek ösvénye, melynek lényege hogy nem dőlünk be az elme trükkjeinek, tudatosítjuk, hogy a meleg érzete csak impulzusok sorozata az agyunkban, majd egyszerűen hűvösre meditáljuk magunkat.
Én például napok óta karácsonyi dalokat mormolok a kutyának, de ő csak hülyén néz vissza, nekem meg változatlanul melegem van, valószínűleg a karácsony kandalló-apektusát sikerült megalósítanom mély meditációmmal. Úgyhogy most azzal próbálkozom, hogy nagy citromos jégnyalókákra gondolok, csak attól meg folyik a nyálam, ami megengedhetetlen folyadékveszteség a globális felmelegedés jelen szakaszában. Meg gusztustalan.

Hőségriadalom

Gyakorlatilag minden hírportál azzal jön valahol a kezdőlapon, hogy „durva kánikula van/lesz/fenyeget“, „gigavörös überriasztást adtak ki másfél megyére“ vagy „hatvanhárom további trükk kánikula esetére“.

Komolyan csodálkozom, hogy egyesek komolyan csodálkoznak azon, hogy nyáron meleg van. Ennél jobban csak akkor szoktak csodálkozni (és mindenféle válságstábok által változatos „riasztásokat“ „kiadni“) az illetékesek, amikor télen havazik, öt centi hótól nálunk megbénul az ország, jegesmedvék kezdik terrorizálni az éhező és átfagyott lakosságot, a mini szterelnök meg garbóban gondterhelt. A nyáron meg olyanokat kommunikál minden meteorológus, urológus és politológus, hogy egyfelől kurva meleg lesz, másfelől igyunk sok vizet, harmadrészt meg csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. (Tényleg, van már kánikulaügyi kormánybiztos, vagy legalább egy melegelhárító miniszterelnöki megbízott, helyettes államtitkári fizetéssel?)

Valószínűleg hülyének néznek szinte mindenkit, nem is csoda, tizenéve nyomják a papucsállatkákra szabott politikai kampányokat, hol gügyögve, hol bibliai-kiátkozós stílusban, a lényeg csak annyi, hogy az ún. üzenetek, ne legyenek egy tőmondatnál kiterjedtebbek. Így aztán a rutin azt súgja, szólni kell az embereknek, hogy menjenek hűvös helyre, ha meleg van, és ne felejtsenek el rendszeresen fogat mosni, meg levegőt venni. A nagy tájékoztatási kampányból meg annyi jön le, hogy nagy katasztrófa közeleg, az apokalipszis lovasai nyerik a hétvégi derbit, valamint a globális felmelegedés meg a háttérhatalom áskálódása ugyebár.

Bezzeg régen, meleg volt nyáron akkor is, nem arról van szó, de akkor nem ilyen ocsmány agresszív módon volt meleg, rendes polgári módon volt, vasárnap délelőtt templomba ment a hőség is, tiszta inget húzott, úgy ment. Most meg ilyen globalizációs meleg van, mert az indiaiak meg a kínaiak csak hasítják az atomot, meg gyártják a mikrocsippet, nekünk meg itthon leég a hajunk, ha kimegyünk az erkélyre. Be kell látni végre, hogy a meleg legalább akkora probléma hazánknak mint a beélhetési megvándorló menekültek vagy a Soros norvég pénzén hizlalt sátánista metálzenekarok.

Úgyhogy az a nagy helyzet, hogy a káni kula (Milyen kaka is ez valójában? Kutya?) ellen nem a sok víz segít, vagy a légkondi (különösen ha otthon nincs, és a multi-imperialista teszkóban élvezkedünk a huszonkét fokban), a káni kulát a globalizáció hozta ránk, úgyhogy tüntetni kell ellene! Nem leszünk gyarmat! Foglalják bele az alapkotmánytörvénybe, hogy harminc foknál júliusban sem lehet melegebb! Ha magasnyomású front vagy, ide nem hozhatsz trópusi légtömegeket! Melegfelvonulást csak télen rendezhessenek, amikor jól jön!

Tulok

Kétségtelenül az egyik legutálatosabb állatfajta a hordában dudáló tahó, aki elsősorban esküvői konvojok keretében igyekszik pokollá tenni mások életét. Az ilyen tahó hétköznap kis híján normális ember, eszik, alszik, ürít, kommunikál, ám ha szombatra hivatalos Szerénke, a másodunkahúg esküvőjére, előjön belőle az igazi, talajmenti prosztóság, és amint meglát egy kósza színes szalagot a Suzuki kilincsére szervülve, elsöprő vágy támad benne, hogy nyomja, csak nyomja a dudát, mintha legalább is az élete múlna rajta.

A dudáló tahó egymagában persze gyenge és hamar elgyávul, nem nyomja állandóan a dudát (legfeljebb álmában csenget egy picit), azonban amint csoporttá szerveződik, és meghallja a hordavezér tahó béemvéjének acélos dudáját, egyből felhorgad benne a nagy löttyös szittya indulat. Vagy csak kicsi a farka és kompenzál, fene tudja.

Ha valaki felelőségre próbál vonni egy dudáló tahót, öntudatosan kikéri magának (a második felest, ő még azzal simán elvezet Hódezmő... Hómező... Heződmó... nnna, Vásárhelyig is, akárhol is legyen az). A dudáló tahó alapelve, hogy ilyen esküvő egyszer van az életben (akkor is ha neki magának volt már három), vagy épp csak realista és sejti, hogy soha többé senki nem hívja meg, azok után, amiket nemsoká művelni fog, szóval egyszer élünk, mondja, és beugrik a nagybőgőbe. Csak előtte dudál egy kicsit, a többiekkel, míg oda nem érnek ahova, mert a csárdában ugye már nem férnének meg egymással dudálva. (Ha a valaki a csárdában többedmagával dudálni akar, pokolra kell annak menni, ott kell neki megtanulni, hogyan kell a dudát nyomni.)

Azonban én, minden búval baszott bélelt szombaton minimum 15-20 dudáló tahókból álló konvojt szenvedek végig, akik pont az ablakom alatt kapnak pirosat, és ott nyomják, nyomják, nyomják, mintha nem lenne holnap, vagy mintha nekik kifejezetten tetszene ez a koponyarepesztő koncert. És nem lehet tenni ellenük semmit. Szólni pl. reménytelen a tulkoló tülköknek, illetve a tülkölő tulkoknak, mert nem is hallják, meg a következő saroknál a tahósor vége, esetleg lehetne ellendudálni, valami ellenfázisú hanggenerátorral, de minden tahó autója kicsit más hangon szól, vagy:

Mint a majmok a Madagaszkárban: Akinél esetleg van kaki, most kell dobálni!

Izéke

Izéke ötvenhárom éves, de tizenhatnak öltözik. Visszeres lábak és slampos smink mellé könnyű kis nyári ruhát hord, mozgása megejtően emlékeztet egy zombifilmre, amit beszívva néz egy bróker, tekintete zavaros, de legalább a szövege is. Melléd ül a buszon, gyümölcstorta szagú parfümmel büntet. És akkor mondtam neki izé, hogy izé én aztán meg nem csinálom, érted izé, most mit izélget érted, mondom neki... - darálja szigorúan monoton módon a vele szemben ülő nőnek, aki furcsa mód leginkább egy bányaomlásra emlékeztet. Fülbevalóval.

Izéke a csirkefeldolgozóban belez két műszakban, már egy ideje nem lát perspektívát a munkájában, karrierje kifulladni látszik, Eleve szűkek a lehetőségek a belező-iparban de a csoportvezető legalább adminisztrál is, bár ő sosem lesz csoportvezető, nem olyan típus, személyiségileg. Néha átteszik a csomagolóba, de az úri munkának számít, azt a kisfőnök lány csinálja, diákmunkában. Na ja, heti negyen órát csomagol, közben meg állítólag nappalis. De ő túlórázik szorgalmasan, a nagylány svédben bébiszitter, és svédben olyan árak vannak, hogy inkább ő küld ki pénzt, mert svédben az olcsó kaja az a büdös halkonzerv (direkt büdös, ezek azt szeretik), az is norvég. De jön haza a nagylány nemsokára karácsonykor, de ő nem megy svédbe, mert ott hideg van meg sötét, Izéke a görög szigetekre vágyik, régen többször is voltak jugóba, meg látta a Surdát, az is mindig oda vágyott.

Hazajön, megmondom izé neki, hogy gondolja meg izé, végre izé már, hát milyen élet ez odakinn, itt legalább izé otthon van. Én pozitívan állok az élethez meg izé, mindenhez, tudod citromot kapsz izé, csinálj limonádét.

Megy hazafelé, otthon a másfél szoba minden kényelme, plusz a macska, aki öt éve egyfolytában vedlik, mégsem kopasz, hideg borzmáj a hűtőben, jó lesz vacsorára pirítóssal, jól csúszik rá a sütőrum. Izéke gyűlöli a szomszédait, idegi alapon, az alsó, a felső, a szembeszomszédot egyformán, a szomszéd lépcsőházban lakókat egy kicsit kevésbé, de legalább egyenletes eloszlásban. A szomszéd lépcsőház eleve ellenséges terület, furcsa emberek laknak ott, és furcsa szaga van a szemétledobójuknak, biztos denevérek laknak benne. Vagy vombatok, nem tudja mik azok, de olyan kukázóknak hangzanak.

Izéke már évek óta a csirkefeldolgozóról álmodik, álmában mindig le van maradva a szalagtól, és ha túl sok sütőrummal üzemelteti privát álomgyárát, a belezni való csirkék még élnek is. Olyankor izzadtan ébred, remegő kézzel főzi a kávét, és sok tejet tölt a nagy bögrébe, amire nagy betűkkel van felírva: NEM IS OLYAN SZAR

Working class hero II.

Ma sikerült egy 12 órás munkanapot abszolválni, kellemes meleg időben, asszem csak a folyadékveszteségtől is észrevehetően fogytam, vagy csak a hallucinálok, a folyadékveszteségtől nyilván. Sőt ebben a melegben a szakállam is lassabban nő, feltehetően a nem megfelelő a páratartalom és keveset vagyok a napon, legalább is a szobanövényeknél mindig ilyesmik vannak a háttérben. (Viszont a hőségben döglenek a levéltetvek a hibiszkuszon, de lehet hogy csak hat a hagyományos népi gyógymód, miszerint banán-, illetve bánónhéjat kell beleásni a cserépbe, azt a bánónméreg majd kicsinájja a dögöket, vagy nem, de legalább van indok bánónt enni, hagyományos népiesen.)

A nap fénypontja egyértelműen a buszközlekedés volt, öt után kicsivel indultam (reggel) és már este fél nyolc után haza is értem, miután kellemes háromnegyed órát várakoztam a gyári buszmegállóban (bónuszként nem volt árnyék és ülőhely egyben, pedig mindkettőt igényeltem volna, én telhetetlen). Isten áldja a helyi busztársaság nyári menetrendjét, de rohadjon meg a neve napján, aki kitalálta. Ráadásul a fedélzeti gépinéni meg is köszönte, hogy a társaságukat választottam. Mintha lenne másik...

Kivagyi

Most botlottam bele a Cinken egy posztba, ami arról szól, hogy egy kaposvári jobbikos rosszabbikos önkormányzati képviselő jó ideje engedély nélkül parkol a fő utcán (a sétálóutca szakaszon) mondván, hogy ő ott lakik, neki ehhez joga van. Amúgy nincs, de mit várjon az ember valakitől, aki akkora alfél, hogy a Rosszabbik nevű szörnypártban tolja az önérdek-érvényesítést. (Mert hogy a haza üdvére magasról tesz, az számomra evidens.)

De ami igazán vicces, hogy az illető autója igazi bunkómobil, valami dübörgő hangú, agresszívre maszkolt Ford Mustang, ami több szempontból is kínos:

- Először is: amerikai. Hát hogy néz az már ki, hogy egy népben-nemzetben gondolkodó, rendes kopjafás-székelyzászlós, árpádsávval menetelős párt képviselője miért a züllött Nyugat emblematikus autójának fuxos pénzbehajtó seggfejekre optimalizált változatával jár. Vegyen Ladát, most az orosz a trendi a Rosszabbikban. (Vagy lovas kocsit, az igen népiesch.)

- Másodszor meg ugye a stílus. Ez a tipikus „ki ha én nem?“ járgány, amiből kiszállva elég nehéz lehet egy kampánygyűlésen elnyomni az „én a politikát szolgálatnak tekintem, mindent megteszek a helyiekért“ mantrát, fel-feltörő röhögés nélkül.

- És hát ott van a freudi értelmezési horizont, illetve annak háztartási változata, mely szerint a nagy autóval a kis farkukat kompenzálják a pasik. Ami így persze nettó marhaság, de annyira Kiskegyed-szintű, hogy széles néptömegek számára jelenti a pszichológiai tudás csúcsát.

Vagyis egy Mustangot bőgetni szerteszét a városban, nagyjából annyit jelent: gazdag vagyok, szarok rátok, nekem bejött az élet, mert nézhetem, ahogy sárgultok az rigységtől. Vagy a dühtől, nekem egyre megy. Háát... nem egy jó üzenet.

Lesz gyarmatunk!

Olvasom, hogy a Kétfarkú Kutya Párt (vagy Kétpártú Kutya Farok, asszem mindegy) nemsoká kiszórja a bevándorlásügyi gyűlöletkampány ellenplakátjait. Ez amúgy teljesen rendben van, a primitív kormányzati óbégatásra kell valami civil válasz, igazi civil, nem olyan, mint a ökölbe szorult fejű CÖF-idiótáktól telne, ha egy pillanatra kihúznák a fejüket a felcsúti alfeléből. A Kétkutya Farok Párt jól csinálta  kampányát, viszont az egyik róla szóló tudósításon kissé fennakadtam.

Mert azt írja az Index, hogy, teleszórják az ellenplakátokkal az országot, és hogy jut belőlük Budapestre, Felcsútra, Bécsbe meg Londonba is. Én meg eddig csak azt tudtam, hogy statisztikailag London az ötödik legnagyobb magyar város, de azt nem, hogy a nemmagyarok már mind elhúztak onnan, és így a várost kis országunkhoz csatolták. Meg Bécset is, mondjuk azon nem lepődtem meg annyira, mert annak büszke vára már nyögte Mátyás bús hadát is, mint az köztudott Arany János Szózat című elbeszélő költeményéből.

Én mondjuk üdvözlöm e fejleményeket, mondjuk mindkét városba személyivel utaztam eddig is, de akkor innentől pénzt sem kell váltani (ez nem baj, rohadt drága a font meg az euró, pedig mi közünk a svájci jegybankhoz, meg a görög államcsődhöz, ugyebár), meg elfogadják a TB-kártyámat is. Csak ne legyen Londonban zacskós tej, Jobbik meg vasárnapi zárva tartás, maradjanak csak Hong Kong-szerű enklávék, ahová úgy emigrálhatok, hogy igazából nem is.

Szövetségbe forrt...

A nap - méltatlanul háttérbe szorult híre, hogy az orosz államügyészség vizsgálja, a balti államok annak idején (tehát 1991-ben) jogszerűen szakadtak-e el az épp szétesőbe lévő Szovjetuniótól. Ha azt állapítják meg, hogy bizony jogszerűtlenül, annak természetesen semmi következménye nincs, bár nemrég azt vizsgálták, jogszerűen kerül-r e Krím-félsziget Ukrajnához, rájöttek, hogy nem, aztán meg láttuk mi lett...

Szóval én az észtek, lettek és litvánok helyében elkezdenék kissé tartani Vlagyimir Vlagyimirovics cáratyuskától, mert lehet, hogy nemsokára nagyon aggódni kezd a baltikumi oroszokért, és esetleg az orosz flottával/tüzérséggel akar majd kiállni értük. Elvégre elég szar a helyzet arrafelé, mindhárom ország EU-tag, sőt euróval fizetnek, szemben a nagy Oroszországgal, mely nem a brüsszeli eurokraták fasiszta rezsimjét nyögi, hanem büszke, független és majdnem diktatúra, márpedig ez utóbbi elengedhetetlen - szerintük - a nagyhatalmi státuszhoz. És ha Putyin eléggé aggódik majd pl az észtekért, elképzelhető, hogy lesz olyan rendes, és oroszhon védőszárnyai alá tereli a kis szerencsétleneket, akik majd igazi pravoszláv szentként tekintenek ex-KGB-s megmentőjükre, a zsarnoki EU megregulázójára.

Ennek persze igazából kicsi az esély, de a krími történet is csak célozgatásokkal kezdődött, annektálással végződött, Kelet-Ukrajna meg konkrétan egy háborús övezet jelenleg is.

Mi meg ezzel a kedves orosz állammal építtetünk magunknak egy alapvetően felesleges, de legalább kurva drága atomerőművet, ezeknek a derék oroszoknak adósodunk el úgy harminc évre nyakig. Főképp azért, mert a felcsúti (nedves álmaiban) valami putyinszerű kvázi-diktátornak szereti látni magát. És minket nem véd meg tőle az EU, a NATO vagy Nemzetközi Sakkszövetség, ahogy lehet, a balti államokat sem fogja, a medvebundás Nagy Testvértől.

Nullánál is kevesebb

Reggel a rádióban (a pártszolgálatiban, naná) hallotta az utóbbi idők egyik legbizarrabb ööö... anyagát (vagy mijét). A téma a franciaországi lefejezős gyilkosság volt, a riporter pedig annak próbált utánajárni, hogyan is reagáltak a valószínűleg iszlamista indíttatású esetre a helyi, kisvárosi népek. Ezért hát telefonált több helyre is, mondjuk sikeretlenül. Az önkormányzatnál nem nyilatkozhattak, a helyi étterem meg kisbolt alkalmazottai meg kissé meglepődtek azon, hogy egy külföldi újságíró angolul érdeklődik arról, mit szólnak a gyilkossághoz.

Most képzeljük el, a kisvárosi étterem pincére felveszi a telefont, amin rendesen az asztalfoglalások szoktak befutni, vagy a szupermarket vevőszolgálatosa a magáét, a vonal túlvégén meg valaki erős akcentusa bonzsúrozik egyet, majd rögön utána jön egy rigó utcai dialektusban elpöffentett gudáftenún, aztán jön a kérdés immár kizárólag angolul, hogy mit szólnak az egészhez, ők meg az ügyfeleik. Normális ember ilyenkor rögtön leteszi, de ezek francia kereskedelmi dolgozók, úgyhogy izzadnak pár percig míg lerázzák az ismeretlen kretént. (Tényleg, miért nem olyasvalaki próbálkozik, aki mondjuk tud franciául? A pártmédia évi nyolcvanmilliárdjából telhetne rá.)

És ez még mindig beleférne, hát istenem, megpróbálta összehozni az életközeli kis színest, nem jött be, ebből sem lesz már tudósítás. De nem, hősünk összevág belőle erős öt percet, a rádió reggeli hírműsorában meg le is megy a nagy semmi. Hozzá olyan kísérőszöveg, hogy a helyiek érthetően nem szívesen beszélnek a dologról, de (!!!) beszélhetnének is, az sem lenne meglepő.

Na ez már rádiókabaréba illő, ha jól rémlik ott hallottam egyszer egy fiktív tudósítást egy nem létező tüntetésről. („ - És hol vannak most a tüntetők? - Valószínűleg otthon tévéznek, mert itt egyet sem látok!“) De a kiküldött munkatárs lelkesen tudósít a helyszínről ahol a feldühödött tömeg lehetne, és ahol felvonulhatna a rendőrsorfal is.

Esetleg fel lehetett volna hívni valakit itthon is, aki pár éve arra nyaralt, nála legalább nyelvi gondok nem lettek volna, és elmesélhette volna, hogy pár éve még semmi előjelét nem észlelte ennek a szörnyűségnek, de a bor meg a péksütemény remek volt.

Másod perc

Olvasom, hogy a Hold gravitációs hatása miatt a Föld forgása folyamatosan lassul, így aztán 2012 után idén is be kell iktatni egy szökőmásodpercet, pont e hónapban, vagyis a június egy teljes másodperccel hosszabb lesz.

És persze kisebb zökkenőket ez is okozhat, nem minden rendszer tudja értelmezni a 23 óra 59 perc 60 másodperc értéket, de sokkal több az előnye. Egy plusz másodpercet ugyanis rengeteg mindenre lehet használni:
- Egy másodperccel tovább alhatunk.
- Vagy egy másodperccel korábban kelhetünk, így hamarabb lesz kész a pirítósunk.
- Egy rövid sóhajjal többet aggódhatunk a világ folyásán.
- Egy másodperccel többet sétálhatunk a kutyánkkal.
- Kényelmesen végigolvashatjuk az újságot reggel a vécén.
- Rendezhetünk Nemzeti Konfrontációt a Lemázolásról és a Tenorizmusról.
- Elrepülhetünk egy egzotikus szigetre nyaralni, meg vissza, mondjuk csak szubjektív időben, de az is valami.

Plusz rengeteg fontos teendő adódhat az állam számára is, ki lehet nevezni Időeltolódás Ügyi Kománybiztost, tendert lehet kiírni az összes helyettes államtitkár és minisztériumi főosztályvezető, valamint a rendőrség, a katasztrófavédelem, a NAV, a TEK és a CBA vezetőinek óraátállítására. Miniszereknek és közvetlen munkatársaiknak új laptop, tablet, phablet, okostelefon és okosóra beszerzése. (Ezeket ugyanis nemzetbiztonsági okoból nem állítják át, hanem plazmakemencében égetik atomjaikra, majd újakat veszenek a Jóska cégétől, drágán.)
A felcsúti meg nemzetközi sajtótájékoztatót tarthat, ahol bejelenti, hogy bár Brüsszelben keményen kellett tárgyalnia, de kiharcolt a magyarságnak egy plusz másodpercet, amely nemzetgazdasági és etnodemográfiai szempontból is jelentős versenyelőnyt jelent a zembereknek. (Mikor egy kotnyeles újságíró felveti, hogy, de hát mindenki más is kap egy plusz másodpercet, megjegyzi, hogy lehet, de mi egy órával előbb, mint az imperialista britek meg franciák, ráadásul a  mi másodpercünk a minőségileg több, az más anyagból van gyúrva.)

Optimizmus

Személyes életemben a legnagyobb problémát jelenleg az illegális bevándorlók jelentik, meg a nemzetközileg összeesküdött liberális bértollnokok, akik össze vissza hazudoznak Pártunk és Kormányunk, különösen a Mini Szterelnök Úr fényes sikereiről, aki pedig egymaga viszi a vállán a haldokló Európát, és meg is védi közben. Met engem személyemben is bánt ez a szennyáradat, melyet ahazai ellenzék (mit ellenzék, ellenség!) fizetett ügynökei zúdítanak a fényes tekintetű kánra a Kedves Vezetőre.

Problémát okoz továbbá, hogy  még mindig össze-vissza szállítanak többféle dohánycégek  Nemzethy Traffykokba cigit, úgyhogy nem is alszom jól addig, míg egy kézbe nem kerül az egész, lehetőleg  valami pártközeli cégbe, mert csak akkor lesz rend ebben is. És persze alig várom, hogy legyen egy iskolás korú gyerekem, aki majd járhat napi testnevelésre és hittanra, aki nem hoznak zavarba az evolúcióelmélettel meg többféle tankkönyvvel, aki délután négyig egyenes háttal (és csöndben!) ül az iskolában,  ahelyett, hogy internetezne meg biciklivel száguldozna életveszélyesen. És nyilván nem küldeném egyetemre (nekem van két diplomám, a családi átlag így is jó lenne), tanuljon inkább szakmát, hisz mint a Felcsúti Orákulum, én is piszkos kezű meg olajos bakancsú betanított munkásokban látom a nemzet felemelkedésének zálogát.

És alig várom, hogy a tévém első tizenkét programhelyén kötelezően csak az allami csatornák legyenek, és bölcs előrelátásként értékelem, hogy azoknak is fenn kell tartani a helyet, amik még nem is léteznek, de egy helyettes államtitkár már tett rájuk célzást. Sőt, javaslom, hogy eleve csak olyan tévéket lehessen ezentúl forgalmazni, amiken összesen tizenkét csatornahely van, megelőzendő a nyugat mérgező ópiumának beszivárgását egészséges lelkületű focista fiaink ööö... lelkébe.

Mert teljes mellszélességgel támogatom a focinak is nevezett labdarúgást, ez igazi stratégiai fontosságú ágazat mind népegészségügyi, mint nemzetgazdasági szempontból, különös tekintettel a pirított napraforgómag-termelésre. (A napraforgót ugyanis csak pirítani érdemes, olajat sajtolni belőle bolsevista trükk!) szerintem még több stadion kéne, mert bár panaszkodnak sokan, hogy minek, mikor nincsenek is nézők, de az ilyen károgóknak rossz és aljas a nézőpontjuk. Mivel itt mindenki szereti a focit, mindenki be akar férni a stadionokba egyszerre, de ez most nem lehetséges, ezért mindenki előzékenyen otthon marad. Ha viszont építünk még száz stadiont, ezret, majd dőlni fog beléjük a nép, különösen mert nem lesz hova menni, ha mindenhol csak stadionok lesznek.

És ebbe a szép országba, melyet nagy nemzeti összefogással, egyet akarással varázsolunk paradicsomi édenkertté mindjárt, csak ne jöjjenek illegális bevándorlók. Éjszaka néha izzadságban úszva ébredek, mikor azt álmodom, hogy mindenféle illegális bevándorlók lepik el szép stadionjainkat, kiszorítva onnan kulturáltna szórakozó betanított munkásainkat. És ilyenkor mindig imádkozom is a Felcsúti Fényhozóhoz, de ez sem mindig segít elaludni.

Szóval csap épüljön az a kerítés, hirdesse acélos csillogással nemzeti nagylétünk büszkeségét, feszüljön dacosan a szélnek a szögesdrót, kerítsük be az egész országot, védjük meg a földi Csodaországot. Aztán fedjük be az egészet. Mert mégiscsak jobb a saját levünkben párolódni, mint másokéban, meg így kint marad a globális felmelegedés, az euróválság meg az buzeránsok és az ufók is mind.

Vén csont

Ma elvittem a kutyát beoltatni a kötelező veszettség ellenessel (meg ha már ott voltunk, kapott valamit az ízületi gyulladására is, bár az főképp a kora miatt van.) Az állatorvos meg nagyon lelkes lett, mikor megtudta, hogy már a tizenhatodik évét tapossa, kissé fájós hátsó lábakkal, szerinte a korához képest ige jó kondiban van.

Ez tény, és veszett sem lesz mostanában, sőt annyira nem veszett most sem, hogy átalussza az egész napot, csak néha felkeltem sétálni, a reggeli injekció elég jól kiütötte. Annyira bejött neki a cucc, hogy még az esti sétánál is az állatorvosi rendelő felé indult volna, kétszer is, de nem hagyom hogy rákapjon a szérumra, ki bírná azt pénzzel.

Ő viszont állandóan az állatorvos felé kanyarodna, azaz vagy hipochonder (a szó Woody Allen-i értelmében), vagy csak túl ingergazdag arrafelé a környezet, különösen szag vonalon.
Ma az is tíz percbe került, mire a kaputól eljutottunk a váróig, minden egyes fűszálat gondosan végigszaglászott, hasmenéses bulldogok és neurotikus macskák szagnyomai után kutatva. Bent meg egyből berobogott a műtőbe, bár nyilván gőze sem volt róla, mire is használják, pedig sok éve egyszer őt is operálták ott. De mára a műtő is csak izgalmas szag-orgia, és a kutya fejében nem kapcsolódik össze azzal a szóval, hogy ivartalanítás. Amit persze amúgy sem ismer.

Vagy lehet hogy rémlik neki valami, például az, hogy a műtőben de jót lehet szunyálni, és a ha az ember kutya felébred, rejtélyes módon már a saját vackán fekszik, a környezete meg ünnepi kajával traktálja...

Bazmegálló

„A marhából szték lesz, abból meg széklet“
(Ismeretlen alanyi költő)

A munkahelyre való közlekedésre számos lehetőség adódik. Az embernek lehet pl. autója sofőrrel, autója sofőr nélkül, lehet biciklizni, gyalogolni, és végső esetben buszozni is. Autóm nincs, nem is vágytam rá soha, biciklizni félek a hülye autósok miatt, gyalogolni jó lehet, de ha reggel hat előtt kell beérnem, valahogy nem hangzik jól az egy órás séta (az oda vissza két és fél, ha kenyeret is kell venni), vagyis marad a busz. De a buszozás kiábrándító, mert tömeg van, mindig az ül/áll melléd aki fokhagymás kolbászt evett és dohányzik, ráadásul meglehetősen frusztráló látni, ahogy a biciklisek tartják a lépést a busszal, utóbbi ugyanis
minden második sarkon megáll, miközben minden első sarkon pirosat kap.

De a legidegesítőbbek talán mégis az utastársak, különösen a testszag vonalán, meg a tahóságén, amikor két agybajnok (a busz két ellentétes sarkában elhelyezkedve) üvöltve és bazmegelve „beszélget“, megcsillantva mágikus kétszázas szókincsük minden árnyalatát. Mind az egyet.
És a szörnyű utasok netovábbja az, aki mindig utolsónak érkezik a megállóba, de garantáltan elsőnek száll fel (miként a forgóajtón is előtted jönne ki ha utánad ment be, már ha találkozna forgóajtóval egyáltalán). Saját praxisomban két alaptípusával találkoztam ennek a modellnek: Tartály Nénivel és Tészta Bácsival.

Tartály Néni maximum másfél méter magas, ennél csak egy kicsit szélesebb (mint egy igazi gáztartály/családi kazán), elnyűtt arcú, nyugdíjközelinek mondott (mert hát fene sem tudja, igazából hány éves) kisvárosi proletár, láncdohányzással és opcionális bibircsókokkal. (Tényleg, ebbe a szóba, hogy kerül bele, hogy „csók“? Ez színtiszta nyelvi gecizmus.) Tartály anyó melléd/mögéd áll a megállóba, bízva benne, hogy rettenetes aurája előbb-utóbb úgyis elüldöz, ha ez önmagában kevés, finoman erre-arra gurulgat, helyet és mozgásteret képezve a maga számára, hogy pontosan belőhesse, hol is lesz majd a busz első ajtaja. (Pontosabban hova kerül, hisz, hogy hol van, sőt, hogy hol lesz a későbbiekben, azt mindenki pontosan tudja: a busz elején.) És ha nem találja el, rafinált testcselekkel és kifinomult szatyorhasználattal tör utat magának, az ilyen küldetések teljesítése közben Tartály Néni angolosan, mint Aunt Tank nyomul, néha alakzatban, hiszen ő nem egy személy, hanem egy típus, így bizonyos buszjáratokon számbeli fölényben támadhat. (További kutatásokat igényel, hogy Tartályék hogyan alakítják ki egymás között a horda hierarchiáját, hisz nem lehet mindenki első. Talán a testsúly, a szatyrok mérete vagy a hajfesték mennyisége számít, esetleg az öltözék/bizsuk ízléstelensége a többiek által is respektált elsődleges státuszjelző.

A másik klasszikus tolakodó Tészta Bácsi, aki több évtizednyi masszív dohányzással, valamint a napfény teljes kerülésével alakította ki jellegzetes külsejét. Fehér bőr (nuku testszőrzet), görnyedt tartás, a szemek alatti táskák felett permanens vérbenúszás, ebből adódóan meg állandósult fátyolos szomorúság a tekintetben. Lényegében úgy fest, mint egy szomorú túrós táska, két szem meggyel, vagy egy öreg és teljesen kopasz nyúl, esetleg egy nyugalmazott albínó vámpír. Tészta Bácsi a szelíd erőszak híve, nem nyomul, nem tolakszik, ő csak akkor fordul be a sarkon, mikor már látod a buszt az ellenkező irányból érkezni, de valahogy mégis ős sodródik fel elsőként a fedélzetre. Mert csak sodródik, mintha maga is meglepődne rajta, hogy jé, már megint pont előttem áll meg ez a jármű? Hát istenem, mit tegyek felszállok, de tényleg csak azért, hogy már ne álljon itt hiába... Pedig jól kidolgozott, pontosan végrehajtott akcióról van szó, mint a stratégia, mind a taktika szintjén. Szomorú túrós táska külseje senkiben nem kelt gyanút, még akkor sem, mikor már közvetlen közelben van, tésztás állaga segítségével pedig szinte észrevétlenül csúszik át az emberek kötött, előre.
Mivel Tartály Néni és Tészta bácsi a sors különös elrendezése okán, jellemzően ellenkező irányból közelítik meg a megállót, ritka a közvetlen összecsapás, az értő közönség nem gyönyörködhet a direkt, rámenős és a finom, elkerülő harcművészeti stílusok rivalizálásában. Pláne, hogy legtöbbször közéjük ékelődik egy ütközőzóna. Én.

Tudatok

Olvasom, hogy az ügyészség visszadobta a Matolcsy jegybankelnök meg helyettese elleni feljelentést, melynek lényege az volt, hogy kihagyták a vagyonnyilatkozatukból a bankjuk saját alapítványától húzott fizetésüket. Az ügyészség szerint tudatuk nem fogta át, hogy ezt bele kenne írni a nyilatkozatba, meg hogy ha nem teszik, az törvénysértés. De hát ez van, a tudatuk nem fogta át, tehát nem volt szándékos, tehát semmi bűncselekmény, és egyébként is fenébe azzal az elvvel, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít... Nincs itt semmi látnivaló, tessenek tovább haladni.

Az azért vicces, hogy a fideszes jegybankelnöknek a fideszes főügyésztől van papírja arról, hogy hülye. (Mondjuk elég sokan gondolták ezt eddig is, ügyészségi útmutatás nélkül is.) És persze felvetődik a kérdés, hogy aki a saját jövedelmeivel sincs tisztába, tehát önmaga pénzügyeit sem fogja át a tudata, az mi a faxért akar szólóénekes lenni a kormányzati gazdaságpolitika sakál-vokáljában? És tessék mondani, az ezres bankjegyet meg tudja különböztetni, a tízezrestől? Vagy szerinte a helyi érték csak bolsevik trükk, aminek ő már felette áll, a maga unortodox módján.

És az egészben a legjobb, hogy a szóban forgó összeget mindkét nemzeti bankár jótékony célra ajánlotta fel, vagyis semmi értelme nem volt sunnyogni vele kapcsolatban, bár az fura, hogy valaki úgy jótékonykodik, hogy nem is tud róla. (Álmukban tették volna, esetleg drogok hatása alatt?) Szóval lehet, hogy simán csak szerének. És hülyék.

Limpiákok

Ma kettő körül már alig vártam a híreket, hogy akkor most a fővárosi önkormányzat támogatja-e az olimpiai pályázatot, komolyan mondom, a körmöm majd lerágtam tőle, miatta, de mégsem, mert már lerágtam azon, mi is lesz a nemzetietlen konzultáció eredménye. (Abban konkrétan az érdekelne, hányan rajzoltak faszt a kérdőívre, mint én.)

Aztán elöntött a megkönnyebbülés, hurrá, Fővár Osiköz Gyűlés (élén a közéleti bunkóság hazai csúcstartójának számító Lord Mayor) simán megszavazta, hogy hát persze hogy hát perszehogy támogatják a limpiák (o- és paralimpia) megrendezésére való pályázást, nekünk már jár egy olimpia. Meg para is. Mi védtük meg Európát a Török Birodalom oszmánjaitól, meg mi találtuk fel a gyufát meg a szódát, és nálunk esik egy főre a legtöbb limpikon meg nóbeldíjas, már csak pont két limpia hiányzik dicsőségtáblánkról, valamint nemzeti vitrinünkből.

Ráadásul már az első Zorbán-kormány belengette a limpiákat, csak a gaz komenistáknak volt pofája megnyerni a választást, és lefújták ezt az agyrémet csodálatos nagy vállalkozást (pedig még a Kokó is támogatta aláírásával, bárki is legyen az), úgyhogy ideje felmelegíteni újra, elvére sportnemzet vagyunk, már ha az alkoholizmus, a névtelen feljelentés és tiltott helyen dohányzás versenysportnak számít. Ha nem, akkor nem annyira.
Viszont három a magyar igazság, úgyhogy itt az ideje a limpiák elnyerésének megrendezésére, vagy elrendezésének megnyerésére, mert ugye eddig már három Zorbán-kormány volt, úgymint: fej, tor, potroh. Most épp a harmadik van. Azaz zajlik, és ez egy magyar igazság, aminek ideje van. Tehát ide nekünk az oroszlánt is, rendezzünk egyúttal téli olimpiát is (tényleg, abból van-e para?), valamint Mars-expedíciót.

Nyilván nem rendezünk majd olimpiát, de a pályázatra is ki lehet szórni pénzt, tízmilliárdos nagyságrendben, és tényleg jól jön a haveri körnek a sok tanácsadói szerződés, hisz azokat is durva pénzekért lehet számlázni, miközben ki sem kell menni az irodából, betonozni, vagy ilyesféle megerőltető dolgokat tenni.

Formátlanok

A formula-1 versenyei (na jó, maradok a magyaros forma-1 elnevezésnél, úgyis arra áll rá a kezem) rém unalmasak mostanában. Évek óta mindig van egy, és pontosan egy csapat, ami sokkal jobb a többinél, aztán az ottani két versenyző eldönti egymás között, ki legyen a világbajnok, ha a csapatverseny már úgyis eleve egy esélyes.

És ha ez nem lenne elég, a versenyzők nem is versenyeznek, hanem egy sok ismeretlenes egyenlet műszaki megoldásán dolgoznak, figyelve a gumik állapotára, az átlagos fogyasztás változásaira, a motor meg az olaj hőmérsékletére, a fékerőeloszlásra, az aerodinamikai beállításokra, a drs-zónákra, meg nyilván a tőzsdei árfolyamokra, a magasnyomású légtömegekre valamint az alaptörvény aktuális módosításaira. Csak épp harc nincs, van helyette ez a langyos, takarékoskodós autózás, ami körülbelül annyira érdekes, mint egy orrpolip-műtét, csak nem annyira látványos.

Ezt persze érzik und tudják a pilóták (akik ugye már nem versenyzők, vagy csak ritkán, kivételképpen) is, meg a Börni Ekleszton, meg Aranka néni a földszint kettő béből is, aztán szomorú tekintettel szétteszik a kezüket, hogy hát kérem a szabályok ugye, mi nem tehetünk semmit ugye, esetleg majd 2028-tól, vagy nem. Aranka néni meg kimegy inkább szőnyeget porolni a rajt után, és csak az utolsó pár kört nézi félszemmel, muskátlilocsolás közben, mert ami a kettő között van, az érdektelen mint egy kormányszóvivő.

És mivel a forma-1 szórakoztatóipar része, ha nincs jó műsor, nincs bevétel, mert nincs szponzor, a tévék nem akarják megvenni a közvetítési jogokat, Börni Eklesztonak meg nem lesz új Rolszrojsza, vagy csak hónapokkal később, ami egy ilyen idős bácsinál már megengedhetetlen késedelem.

Úgyhogy most megy a nagy ötletelésnek álcázott hajtépés, hogy jajj miből fogunk élni pár év múlva, és ehhez jönnek még a privát sértődések, mint mikor a redbull berág a rönóra, csak épp nem sírják el magukat, a Rajkönen meg káromkodik mint egy részeg biztonsági őr, a többiek simán csak szomorúan néznek maguk elé. Kivéve Hemilton, úgy tűnik az ő szolid gyémántos fülbevalója az egyetlen pozitív fejlemény, az még a tőzsdén is ér valamit.

A többi néma csend, én is inkább túraautó versenyeket nézek, meg indikárt, ott még van fogaknak csikorgatása, vér, veríték, könnyek. Verseny, na.

Messzire tekintő

Már megint ezzel az agyahagyott olimpiai rizsával nyomul a fideszkádéenpé (hivatalosan nyilván a kormány, de újkori pártállamunkban a kettő között nincs szignifikáns különbség), pont mint az első felcsúti kormány idején. Akkor választást akartak nyerni (nem jött be), most meg a népszerűségüket akarják újjá építeni, hátha a bevándorlós gyűlöletkampány önmagában kevés lesz. Mert a nép ugyan szeret gyűlölni, a legtöbben a szomszédjukat is megfojtanák egy kanál vízben, mert túl hangosan pirítja a hagymát a reggeli rántottájához, de azért kellenek pozitív üzenetek is, valami nagy nemzetegyesítő vízió. Különösen azért, mert hiába hazudják rendszerüket „nemzetinek“ meg „együttműködésnek“, az bárkinek nyilvánvaló lehet, hogy itt igazából csak egy szűk kör működik együtt, mondjuk pont a mi pénzünkből.

Ezért gondolják jó ötletnek az olimpiát, ez egy olyan téma, amire mindenki rákattanhat, hisz a legtöbb ember fejében az élsport valami hősies izé, és szentül hiszik, hogy egy nép/nemzet/ország nagyságát az méri a legjobban, hogy onnan érkező, egyenmelegítős emberek milyen gyorsan tudnak futni, úszni, evezni, vagy egymás izzadt testét homoerotikusan gyömöszölni egy birkózószőnyegen. Így aztán aki támogatja az olimpiarendezés eszement ötletét, az rendes magyar, aki meg felveti, hogy ez egy drága és öngyilkos ötlet, az meg nemzetáruló rongy ember, nem is magyar, sőt embernek is alig nevezhető. Hisz nyilvánvaló, hogy a hazaszeretet az, amikor ész nélkül támogatjuk a világ egyik legkorruptabb szervezetét (mert a NOB igazából nem jobb, mint a FIFA, csak még nem buktak le), és irreális célokért írunk alá hülye íveket, meg lelkesedünk ilyen olimpiatámogató fesztiválokon.

Mert ezzel az olimpiarendezési őrülettel az a baj, hogy tényleg irreális. Pár ezer milliárd forint tuti rámenne, mert hiába számolnak hivatalosan kevesebben, láttunk mi már négyes metrót, meg hát a haverokat s ki kell tömni kis pénzzel, így aztán nyilvánvalóan lufi az egész, nincs pénzünk olimpiákokra, szerencsére.

De a kutya lényege ott van elásva, hogy ezt a nagy löttyös rendezési szándékot remekül lehet kommunikálni, lehet pozitív kampányt építeni rá, és a haveri cégeknek is leesik a sáp, elvégre a kampány akkor is milliárdos összeget visz el, ha nem is akarunk olimpiázni igazából. Vagyis kormányzati fideszkampány, csókosok kipárnázása, tú in van, mi több kellhet még?

Ráadásul a focistadionokat is rá lehet kenni az olimpiára (ez amolyan nem szándékolt előny), persze ez is csak üres duma, mert például a Puskás Népstadion Ferencet is úgy tervezik felújítani, hogy abban csak focimeccs meg Omega-koncert lehessen, atlétikai verseny meg pont nem. Persze mire mi egyszer, véletlenül tényleg olimpiát rendezhetünk, addigra úgyis csak egyetlen versenyszám lesz, foci naná, hisz európai értelemben is fajsúlyos tényező, erős ember miniszterelnökünk mellékállásban már a NOB elnöke is lesz (meg a FIFA élén is ő áll majd), felkészül az ENSZ főtitkári posztja, meg a pápa a szenté avatással. Meg a felcsúti lesz majd Messi is, nemsokára kiírják a rá szabott tendert.

De szerettet vezetőink addig is lehajolnak az apróért is, hisz milyen szép egy pirosfehérzöld mintás olimpiai plakát, pláne ha a telekszomszéd keres rajta.

Nyakig ér a hálidéj

A nyaralás lényege az lenne, hogy az ember nem igazán csinál semmit, és azt is valahol máshol, ha ugyanis otthon nem csinálunk semmit, az koszhoz, rendetlenséghez és jelentős diszkomfort érzéshez vezet. Mert vagy trehány alakok vagyunk eleve, és akkor az 1-2 heti semmittevés háborús övezetté változtatja a lakást, vagy viszonylag lelkiismeretes háziszemélyek, akkor viszont  harmadik napon ránk jön a sikongató lábrázás a mosatlan edénytől, meg a teli szennyestartótól. És nekiállunk a házimunkának, és abba sem tudjuk hagyni (elvégre minden tiszta üvegen találunk újabb és újabb foltokat, de ha véletlenül mégsem, jön a felhőszakadás), a nyári szabadság végén így fáradtabbak vagyunk, mint mikor belekezdtünk, és vágyunk vissza a pihentető munkahelyre.

Elutazni tehát érdemes, egy szemétdomb-jellegű szállodai szobát könnyben elviselünk, ráadásul elvileg rendszeresen takarítják is, vagyis a disznóól MVP, MásValaki Problémája, és mint ilyen, számunkra igazából láthatatlan.

Mi viszont nem utazunk sehová. Illetve dehogynem, de szokás szerint ősszel, mikor már mindenkinek csak távoli emlék a nyári szabadság, és a munkásosztály már csak a karácsonyt várja, mint a megváltót (vagyis Őt, pontosabban a téli szünetet, amit hoz...), na mi akkor tartunk hálidéjt. Nem kell naptej, nincs rohadt meleg, utazni meg akkor is lehet, ahova mi megyünk ott úgyis az év minden napján rengeteg a turista.

Ám ezzel együtt, a nyáron is megyek szabadságra, egy teljes hetet itthon leszek, és naná, házimunkálkodom majd sokat. A fejemben már majdnem konkrét terv van, hogy mi mindenre kerítek sort, de azért lustálkodni is kellene durván. Vagyis az a kihívás, hogy kicsit úgy tegyek, mintha elutaztam volna valahová, miközben a saját ágyamban alszom, a megszokott vécédeszkán ülve olvasom a reggeli híreket (erre jó a tablet amúgy). De hogy legyen valami környezetváltozás is, majd direkt a másik közértbe járok vásárolni, alternatív útvonalon sétáltatok kutyát, teát iszom a reggelihez. Sőt, lehet, hogy a cserepes növények sorrendjét is megváltoztatom a virágállványon, bár ebben azért nem vagyok biztos. Egyfelől ugye az otthonosság, meg mi van, ha megsértődnek?

Kampány

Olvastam a helsinki figyelőn, hogy egy magyar nő meghívott kávézni két menekültet (egy líbiait és egy irakit), akik közül az elsőt korábban nem szolgálták ki egy debreceni kávézóban. Most egy másikba mentek, és kávéztak, ott, benne.

 kormány ezt nyilván nem hagyhatja annyiban, a következő napokban ezért várható, hogy Debrecenben megjelennek majd a „Ha Magyarországra jössz, nem ihatod meg a magyarok kávéját“ felíratú, khm... „kormány információ“-k, elvégre a kormányzati bránerek a pillanatot akarják uralni, lehetőleg az összeset. Politikájuk lényege meg az, hogy minden ügy kapcsán, napi rendszerességgel sátáninak állítsanak be mindenkit aki nem ők. Ilyen módon a politika részükről ki is merül a sajtótájékoztatónak csúfolt (kérdezni nem lehet!) verbális autodafék megrendezésében, ami ezen túl van az már kemény gazdasági racionalitás, vér, veríték, Gucci, de ez már nem tartozik az istenadta népre.

Azzal csak kommunikálni kell, tömegközölni neki, lesve, hogy mikor merre mozdulnak a nem nyilvános kormányzati közvélemény-kutatások mérőszámai, és ha nem jó irányba, azonnal bedobni valami faszságot, ami olyan mint a fokhagymás fasírt, egyszerre népszerű, megosztó és mindenképp elnyomja a főzeléket. Halálbüntetés, megélhetési menekültek, ingyensör, mindegy, csak ne arról kelljen beszélni, hogy mit műveltek az oktatással, vagy miért pont a felcsúti haverjai lettek milliárdosok, gyorsan. (Nyuszi rokonai, baráti és üzletfelei ugyebár - ebben a micimackós leosztásban Kövér doktor lenne Füles, Szíjártó mondjuk Tigris, Zorbán naná a címszereplő, Malacka meg tetszőleges fideszes mameluk,  arra a szerepre, hogy „olyan kicsi és olyan elbaszott állat vagyok...“ bármelyikük jó lenne. Sőt, jobban belegondolva az ellenzék nagy része is.)

De ha már kormányzás helyett csak kommunikáció van, üzenetek („terjeszteni kell a fogalmakat“ - olvastam (Moham)Ed Hussein egy jó útra tért dzsihádista könyvében, ez mondjuk sokat elmond pártunkról és kormányunkról), akkor lehetne ezt alaposabban, mondhatni Orwell-kompatibilisebben is csinálni.

Először is: Túl bonyolult a fogalmazás, az acsarkodó plakátok nem elég direktek, ráadásul összetett mondatok vannak rajtuk, és csak kicsit könnyít a helyzeten, hogy legalább mind a három ugyanazzal a tagmondattal kezdődik. Vagyis egyszerűsíteni kell:
- Idegenek kifelé!
- Takaroggyá!
- Magyar jó, külföldi rossz! (Négy láb jó, két láb rossz! - ha már Orwell)
- Gyűlölünk mindenkit!
- Hööörrrrrrrrrr.....!!! (Zombi szereti agy. Zombinak agy kell enni.)

Másodszor: Túl európai a dizájn, nem kell ez a kék háttér, mert ez legalább két dologra engedi asszociálni a befogadót: a.) lefagyott a Windows; b.) EU zászlaja, már csak a kis sárga csillagok hiányoznak. Ezért a plakátok legyenek:
- Feketék, háttérben diszkrét szürkével koponya und lábszárcsontok, a betűk neon-narancssárgák, bordó vércseppekkel.
- Vagy betonszürkék, szögesdrót kerettel, a betűk fémes hatású szegecsekkel kiverve.
- Esetleg hányásszínűek, kétoldalt ízléses döglött kutyákkal dekorálva, mint valami Stephen King-féle sivatagi belezős-horrorban. (Jó lebuktam, most pont egy ilyet olvasok, mentségemre szóljon, hogy egy vallásfilozófiai tanulmánykötettel párhuzamosan.)

Harmadszor: Kevés a plakátkampány, tévészpotok is kellenek, esetleg lehetne rendelni Vajna Endrénél/Andrásnál valami mozifilmet is (Franco Nero lekaratéjozza a szír árvákat, vagy a tervezett kerítést reklámozni valahogy - „Szögesdrót a csupasz fémvázon“). A tévéreklámokba feltétlenül kell szerepelnie néhány, az alapvető orientációt segítő motívumnak:
- Eszelős tekintetű arab, foga közt késsel rohan a kamera felé.
- Zorbán V. széttárt kézzel hívja le a mennyekből Szűz Mária áldást, Szűz Szent István szívcsakráján át.
- Szomorú tekintetű, magyarnak látszó munkanélküli, a járdaszegélyen ülve elkeseredetten nézi a kézikocsival meg cirokseprűvel pöffeszkedő afgán utcaseprőt.
- Sámándobon játszó táltos épp a nyereg alá szarik, a láthatáron felbukkanó turbános horda láttán.
- Szakállas alak, zöld turbánban megvetően, egyúttal értetlenül néz egy kérődző szarvasmarhát. (Mehemed még sosem látott tehenet - ennyire nem tiszteli a kultúránkat.)

És fontos, hogy mindehhez a Demrén Józsi csinálja a zenét, öt milláért ingyen. A plakátokhoz is, külön!

Állati

Hallottam valami egyházi műsorban, hogy milyen remek az ő (ha jól rémlik a reformátusok) egyik iskolája, mert hát az egy mezőgazdasági szakiskola, és az oda járók láthatnak igazi malacot meg csirkét, nem kell a közeli nagyobb város állatkertjébe menni...

Hát, ekkora marhaságot már tényleg rég hallottam. Vagy disznóságot, lúdságot etc. (Úgy értem, pont ekkorát, nagyobbat jó párat, az elmúlt napokban is.) Bizonyos településméret és iskolai végzettség felett mindenkinek az a kattanása, hogy a városi gyerek eleve hülye, és nem ismer meg egy disznót ha szembe jön vele, ehhez neki direkt állatkertbe kell mennie. Ezzel azonban több gond is akad:

- Az állatkertek elsősorban nem a csirkék meg disznók bemutatására mennek rá.
- A mezőgazdasgi szakiskola diákjai kis eséllyel jönnek  a pesti belvárosból, szóval a „Nézd már, ez mi lehet?“ kérdés nem gyakran szakad fel belőlük egy istálló láttán.
- Én eleve lakótelepi gyerekből lettem lakótelepi felnőtt, de ettől simán megismertem a tehenet meg a libát, ha falun jártam, a panellakás ugyanis nem okoz eleve retardáltságot, hacsak nem terjesztenek agymosó rezgéseket az ufókok a távfűtésen keresztül.

Ez a szemlélet persze remekül beleillik abba torzképbe, hogy ezek a mai gyerekek csak nyomkodják a digitális izéiket, meg drogoznak, meg pornós bombarecepteket csetelnek az internetről, meg elbutulnak az ilyen tuc-tuc zenéktől és kínai étlapot tetováltatnak tőle a lapockájukra, az ananászfrizurájuk alá. Pedig ez durva általánosítás, nem minden műbőrkalapos, bajszos faszi kommunista, nem minden kopasz szkinhed és nyilván nem minden tizenéves felületes, elidegenedett seggfej. Legfeljebb csak őket vesszük észre.
És nagy részük igen is tudja, hogy a tojást nem a nyuszi tojja (ő csak tolja, a húsvéti szalvétán, de róka gyűjti),nem is a disznó. Hisz világos, hogy a tojás a tojásüzemben készül, fehérje és sárgája külön, aztán összerakják, mint a bal meg a jobb twixet.

Ne ússz tovább!

Láttam az imént a neten a két év múlva esedékes hazai úszó-vb „himnuszát“, amit a demjén józsi, izé rózsi néni danol, egy hitgyülis sláger hangulatában és prozódiájával, bónuszként röhejesen értelmetlen szöveggel. (És a klipje az igazi 50-es évek, a felcsúti ramszesz többet szerepel benne, mint az úszók, de ez már annyira szánalmas, hogy verbálisan sem érdemes rugdalni.) Nekem viszont eszembe jutott róla az úszás.

Sosem értettem, mi a jó abban, ha versenyszerűen tolja valaki, nettó szenvedés a monoton edzéseken, perverz edzők meg kabinos bácsik, klórszag meg vizes fürdőgatyák. Az persze más ha az ember kényelmesen tempózgat a tengerben vagy egy hegyi tóban, az élvezet és meditáció, de hogy menne attól előrébb a világ, hogy valaki pár századmásodperccel gyorsabban úszik faltól-falig, mint másvalaki, aki persze szintén erre tette fel az életét, de legalább is a fiatalságát... Életcélnak mondjuk elég sovány.

Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című opuszában vagy egy szemléletes példabeszéd. Rabo Karabekian az absztrakt expresszionista festő megérkezik a kisvárosi művészeti fesztiválra, és a helyiek eldicsekednek városkájuk büszkeségével, az úszó lánnyal, aki ezüstérmes lett az olimpián. És hozzáteszik, hogy micsoda kemény munka volt ebben az éremben, hogy már négyéves korától minden hajnalba vitték edzésre a szülők, és naponta menyi sok mérföldet leúszott hosszú éveken át, oda és vissza, oda és vissza. Mire Karabekian csak annyit jegyez meg: „Milyen ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?“

Ráadásul a víz igen kellemetlen közeg. Bele lehet fulladni, ráncosak lesznek tőle az ujjaink, semmi íze (de ha van, az a baj) és halak dugnak benne. Az úszók meg ebben tapicskolnak egész nap, úgynevezett „edzés“ címén. Pedig simán csak perverzek. Én inkább a motorcsónakokkal vagyok.

Low Rider

Hallottam ma reklámozni, hogy valahol (nyilván valami lóversenypályán) lesz egy rendezvény, ahol „a gasztronómia és a lovassport találkozik“. Én ezt alapbeállításon úgy tudom elképzelni, hogy a lovak versenyeznek, illetve lovakkal versenyeznek, aztán a lovakat lelövik (ugye?), és lesz belőlük szőlő, lágy kenyér mindenféle lóból lévő dolog. Lókolbász, virsli (ló-dog), lóburger, rakott ló, lótorta, frissen facsart lólé, miazmás.

De szerintem nem kellene itt megállni, a gasztronómia úgyis kapcsolható bármivel (főleg önmagával, de mivel mindenre szerveznek már valahol fesztivált, piaci rés mondjuk csak a káposztás gombaételek fesztiváljánál mutatkozna, de az meg gusztustalan), úgyhogy szabadon szárnyalhatnak a képzettársítások, már ha van szárnyuk nekik. Általuk. Velük.

Gasztronómia és Ívhegesztés, Gasztronómia és Közlekedésbiztonság, Gasztronómia és Monetáris Politika és számos remek tematikus fesztivál-ötlet adódik, hegesztő-kolbászt még úgysem evett senki errefelé, pláne nem olyat, ami igazi hegesztőből készült. Rendezhetnék ezeket az új focistadionokban, legalább megdől végre a pár száz fős látogató-rekord, meg lesz ürügy a haver cégének dupla áron újrafüvesítenie, a nemzetgazdasági és szakmapolitikai multiplikátor hatásokról már nem is beszélve.

A gasztofesztiválok remekül kiegészíthetők Sörseregszemlékkel, Pálinka Parádékkal, hogy aztán eljussunk a Falra Hányt Borsó térdelős ultramaratonig, ami minden igazi fesztivál csúcspontja.

Cinema Paradiso

Jó ideje reménytelen itthon moziba menni, legalább is akkor, ha az ember nem szereti az általa sosem olvasott szuperhősös képregényekből készült szuperhősös filmeket, meg a debil, böfögős-fingós vígjátékokat. Mert nagyjából ezekből áll a választék, esetleg van néha valami Kannibál zombik a húsdarálóban-jellegű emelkedettebb, látomásos művészfilm, de az meg túl későn, és nincs kedvem egy ilyen katartikus darab után sötétben bolyongani hazafelé, olyan lelkiállapotban, hogy egy buszmegálló-táblától is rám jön a frász.

A szuperhősös filmeket amúgy nem értem, vannak ezek a faszik vicces latexekben meg röhejes, tökvédős páncélokban (meg néha csajok, szigorúan push-up hatású dominajelmezekben), van a köréjük animált, aztán a hős hipp-hopp, jön, lát, győz, fut, és megmenti a világot ezen a héten is. Ha meg véletlenül nem menti meg a Superironbatspiderman, akkor a világ elpusztul és jöhet az aktuális Mad Max vagy a Terminator 43, míg mondjuk a Macskanő (társa nyilván a Cicafiú) semmissé nem teszi az egész posztapokalipszist, valamint beszól a geciknek. Én a képregényeket nagyjából tizenkét évesen írtam, de akkor is Pif és Herkulest meg az Asterixet, a szuperhősökön már akkor is röhögtem, a Superman filmváltozatát nem is bírtam végig, szimplán szánalmas volt.

És a vígjátékokkal sem járhatunk jobban, eleve majdnem mind amerikai, és arra az egyetlen rugóra jár, hogy a túlmozgásos feka/kövér csaj/szemüveges fotelgyík az élre tör, miközben egyre randábban káromkodik és néha pofára esik, avagy szar kerül a palacsintába, a műfaj legalján már akár konkrétan is.

Pedig én vicces tömegmészárlásokat akarok látni mondjuk Tarantinotól, a csetlés-botlást intézze Woody Allen, a fingós poénokat elviselném Kevin Smith-től, Tarkovszkijt vagy valami kortárs magyart meg úgyis csak DVD-n esélyes nézni, a legközelebbi művészmoziig túl drága a vonatjegy.

Mert kisvárosban élni sok szempontból kényelmes, vagy nem. Húsz perc alatt bárhova eljutok gyalog, már ahová egyáltalán menni szoktam, de nincs indiai étterem (görög sem), nem kapok szusit, egy színház van (túl sok operettel - mondjuk nekem egy operett/musical is pont eggyel töb a kelleténél), és persze szánalmas mozikínálattal. Pedig tényleg van amit nagy vásznon érdemes nézni egy sötét teremben. De ez már egy ideje nem bír összejönni, ami baj, mert egy nyári hétvégén tényleg nem sok mindent kínál a város, ha kultúrni támad kedvünk. A sportot megoldjuk tollaslabdával, de a mozit nehezebb házilag, azt sem tudom hol a gyerekkori diavetítőm...

Mi ma a magyar?

Reggel, kutyasétáltatás közben már megint belehallgattam a pártszolgálati rádió Vasárnapi Újság című pántlikás sírvavigadásába. Nem mintha kedvelném a műsort, hatszázadszorra még a keserű könnyek közt morzsolgatott trianonozás sem szórakoztató, de reggel hat után, pláne vasárnap elég ingerszegény a környék, leszámítva gázolt valamit (talán nyest, vagy ilyesmi), a két csávót, akik ködös tekintettel próbálják eltalálni, hogy melyik lépcsőházban laknak végül is, meg a kétliteres műanyagflakonból mosakodó, részeg és meztelen hajléktalan nőt. (Na jó, ez igazából egy erősebb vasárnap reggel volt, rendszerint nincs ennyi látnivaló.)

Az említett rádióműsor viszont hozta a szokásos formát, megemlékeztek például Trianonról, tudósítottak trianoni megemlékezésekről, sőt a trianoni döntés is többször szóba került. Érte én, hogy ez egy ilyen jobbos - pirosfehérzöld - népnemzeti - múltba néző izé, de nehezen látom azt a célcsoportot, amelyik direkt várja, hogy hétvégente, kora reggel, nyakon öntsék ezzel. Vakamint Trianon! Ám a célcsoport nyilván létezik, és valószínűleg konvergál azzal a képpel, ami a magyarokról (mit magyarokról, magyarságról!) él a kenetteljes szavú szerkesztők fejében.

Amennyire ez rekonstruálható, a magyar az szerintük:
- keresztény/keresztyén -szakszóval: „bibliás“ (nagyon ritkán: rendes zsidó),
- konzervatív/jobboldali (bár a mai magyar politikában a magát jobboldalnak nevező társaság minden, csak nem konzervatív),
- határon túli vagy őket tekinti igaz magyarnak (mondjuk neki minden romániai magyar erdélyi, de hát a nemzeti érzés az ugye érzelem, nem földrajzóra),
- csak népzenét és „nemzeti rock“ néven futó gagyit hallgat ( a nemzeti rock az olyan rokzene, ahol sablonos a szöveg, meg kecskedudát utánoz a szintetizátor),
- fideszkádéenpé szavazó, táncházba, templomba, polgári körbe (ha még van olyan) járó, Demokrata-előfizető, M1-néző, puskácsöcsiző focirajongó, a polgári értelemben vett xenofóbiát pártoló bajszos férfi (ha nő: egy bajszos férfi felesége, és 3-4 gyermekének anyja).
- Valamint fáj neki Trianon, és utálja az EU-t. (És nyilván együtt él az ebből adódó kognitív disszonanciával.)

Ez a fura szubkultúra már a rendszerváltással szárnyat bontott, de emlékeim szerint a 2002-es választás (inkluzíve az első Zorbán-kormány bukása) idején teljesedett ki, amikor a kerényiimék és bencsikandrások gyakorlatilag kitagadták a magyarságból az ország lakosságának nagyobbik részét. Akoriban delirált arról a szebb napokat látott rendező, hogy ő most négy évig csak az „ő megyéikbe“ utazik majd, tehát ha mondjuk Vasban nem a fidesz nyert listán, akkor a vasiak fellélegezhettek, hogy náluk legalább egy futóbolonddal kevesebb, egy időre...
A fideszhívők ekkoriban szerveződtek a legnagyobb szektává, és ekkor kezdték nem magyarnak tekinteni a nem fideszhívőket, meg figyelmen kívül hagyni a helyesírás szabályait, és kontextustól függetlenül nagy M-el írni a magyar melléknevet. Meg azt hogy Nemzet, mintha tulajdonnév lenne.

Pedig én, aki undorodik jelenlegi kormányuktól, és ótvar rezsimjétől, szintén a magyar nemet része vagyok. (Nem vagyok rá büszke, mint ahogy nem is szégyellem, ez egyszerűen egy állapot, nem pedig érdem.) De nem a Magyar Nemzeté, az egy újság. A Lajosé.