2016. május 25., szerda

Háttérhatalom, bálvány, miafene?

Olvasom az interhálón, hogy a magyarművészeti akadémija (szerintem így kell írni, egyéb változatok engem aláznak meg, aki magyar és nem művész, csak bírja) szerint az Oscar- meg a Nobel-díj az valami nemzetközi (aka: internacionalista) összeesküvés, illetve pontosan idézve hamis bálvány. Miért bazmeg, egy igazi bálvány az már jó lenne, kérdeném. Persze, csak nagy tokája van, ostobaságokat beszél és viktor a keresztneve, na őt ugrálják körbe a táltoslovas agyhalottak. Akik művésznek képzelik magukat, pedig csak szánalmasak, szeretik a Ligetet beépíteni szörnyszülött épületekkel, és nyilván a fideszkádéenpére szavaznak majd. A sok hüjéje.

De Kertész Imrét meg kell védeni, egy ilyen kaliberű író igazán nem szorul rá, de ő annyira világszínvonal, hogy a Kudarc című regényt akkor kezdtem újraolvasni, mikor befejeztem, nem bírtam volna abbahagyni. Ilyen pedig egyetlen más íróval sem történt meg, legalább is esetemben. (Azt meg nem hinném, hogy a felcsúti és sleppje egyetlen Kertész-könyvet olvasott volna, lassan azt sem, hogy az utóbbi húsz évben egyetlen könyvet is.)


És a legidegesítőbb, hogy ezek a műveletlen bunkók művelt, ám ízlést nélkülöző hatalommániás bunkókat neveznek ki kulturális tótumfaktumnak, a bunkó vezír legnagyobb örömre és elégedettségére. Még szerencse, hogy a könyvespolcomhoz nem nyúlhatnak. Miként a valódi kultútrtörténeti dolgokhoz sem.

2016. május 24., kedd

Me First and Gimme Gimmes

Új kedvenc zenekarom van, a címben említett, nyálas világslágereket dolgoznak föl harrcore-punk viszonylatban. Egy Over the Rainbow punk-speed metal értelmezésben egyenesen tökéletes, arról meg nem is szólnék, hogy ne sírj értem ardzsentína, pedig az is majdnem jó




Bocs, hogy nem írok sokat, ötletem volt mára is, de a kórházjárás, meg a vonatkozó dolgok kicsit levesznek belőlem, pedig maga a felcsúti háttérhatalmazott, a szíjjártópéteri értelemben vett szíjjártópéter pedig csak simán hülye volt (ami nem rossz a rogánantali értelemben vett lázárjános szánalmas sorosozásiág), de a kutyadék mintha jobban lenne. És valljuk be. ez fontosabb... (Nagyapámért meg drukkolok, ő is kórházban...)

2016. május 23., hétfő

Dudlikutya

Most jön a nem vidám bejegyzés: haldoklik a kutyám, lehetne árnyaltabban fogalmazni, de  minek, nem tud lábra állni egyáltalán, márpedig ha egy tizenhat éves labradori nem tud lábra állni akkor annyi neki, idáig tolta a biciklit. Most várom az állatorvost, de nem hinném, hogy érdemben tudna tenni valamit, legfeljebb,hogy elaltatja. Gondoltam, hogy még idén eljön ez a pillanat, de nem erre a hétre vártam. Fáj, na.

Update: dudli kapott két napot, hátha használ a gyógyszer, a jelek biztatók, ma esete már fölállt, és sétáltunk is.

2016. május 21., szombat

Találk

Most esett le, hogy ma van az évfolyam-találkozó (vagymi), merhogy húsz éve diplomáztam a csudálatos szombathelyi főiskolán. Amit amúgy Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolának hívtak akkor, ami nem rossz, állítólag lehetett volna (a nyolcvanas években) Leonyid Brezsnyev Tanárképző Főiskola is, nyilván ’96-ra ez megváltozott volna, de ha véletlenül nem, most dugdoshatnám azt a diplomámat. (A másikkal nincs gond, azért lehúztam még öt évet az ELTE-n, csak azt meg a bölcsészkar állította ki, miközben én meg az ötből négy évig a Szociológiai Intézet hallgatója voltam, csak közben integráltak minket.)

Az évfolyam-találkozó meg olyan, hogy először mentem volna, aztán mégsem, az ötévesen még voltam, de az elmúlt tizenöt évben nem érdekelt a dolog, akkor miért pont most kezdjen, meg nekem a felsőoktatási emlékeim/identitásom az mégis inkább az ELTE, már csak számszakilag is, ha már oda jártam tovább. (A felejthető meg a PhD-kurzus, az csak három év volt, levelező-megalázó tagozaton, de legalább a disszertációmat sem fejeztem be soha, pedig menő lenne doktornak lenni, különösen a villamossági gyár viszonylatában...)

Igazából nem járok semmilyen találkozóra, se általános se középiskolaira, a főiskola is sztornó, de legalább az egykori szociológus évfolyamtársaim jó fejek, tudtommal még senkinek sem jutott eszébe ilyet szervezni, ami dicséretes realitásérzékről tanúskodik. Nem akarok gyerekfotókat nézni (a kis Xavér harmadik lett a kerületi kutyaúszó-versenyen), válási történeteket hallgatni, meg ócska munkahelyi sztorikat (egy időben halbelezésből éltem, de ma már a Ló Ede Művelődési Alközpontban vagyok egy irodában, bár nem tudom pont mit csinálok) olyan emberektől, akikkel nem volt igényem kommunikálni másfél évtizedig.


Majd nyilván tesznek ki a fácséra fotókat, azokat jól megnézem, elég az nekem, nem utazok és nem veszek szuvenírokat, a világ másnak szép. Én meg fel! Támadok!

2016. május 20., péntek

Mialatt az ég

Miközben azon gondolkodtam, mennyire vacak az életem, rájöttem, mennyire jó.
Először is: a világ azon felső tizedéhez tartozom, aki jól él: nem éhezik, nem akarják megölni, van hol laknia, sőt indokolatlanul sokat mászkál Angliába.
Másodszor: láttam már Super Bowlt nyerni a kedvenc csapatom, a Green Bay Packerst.
Harmadszor: Petra.

2016. május 19., csütörtök

A határok

Kevés dolog húz fel jobban, mint egy halálra éheztetett gyerek. Pontosabban semmi, ez az emberi minőség legalja, egy olyan morális pöcegödör, ahonnan már nincs kiút. És mindig van magyarázat, a hatóság nem látta, a szomszédok nem akartak balhét, a szülők meg agresszívan léptek fel.

És tessék mondani, nem lehetne azt csinálni, hogy ha erős a gyanú, megy valaki, akit nem mer pofán verni a szülő, egy erős ember, aki nem agresszív, csak benne van a bugi  lábában? Ez még nem lenne erőszak vagy kényszerítés, csak jogosnak tűnő védelem. Senki nem látott még rendőrt, aki megakadályozza a jogsértést, és nem csak helyszíneli? Pedig alapvetően erre is tartjuk őket, normál esetben nem kellene másfél éves kisgyererkeknek éhen halniuk, mint ez nem először esett  meg...

Én szeretek itt vicces lenni, de most nem ment, bocs, mondom ezt én mint nem szülő, képzelem mi lenne, ha igen... Akkor nyilván vért akarnék inni, és igazam lenne...

2016. május 18., szerda

Adóbe vallás

Az adóbe (egyesek szerint adobe, de szerintem az valami kompjúteres huncutság) vallás egy érdekes vallás, évente egyszer megyünk templomba miatta, ami feltűnően hasonlít egy postára, csak sokkal többen vannak, és az emberszagot idegeskedéssel kompenzálják.

Én pedig jó szokásomhoz híven idén is az utolsó (jó esetben az utolsó előtti) pillanatra időzítem a vallást, be. Viszont a három alapvető elemből idén kettőt megtaláltam, azaz van ilyen navos nyomtatványom, a munkahelyemtől kapott igazolásom, de hogy a kiadónál mennyit kerestem, arra nincs dokument, szeretném azt hinni, hogy elfelejtettek küldeni, de nagyon tuti, hogy elhagytam/kidobtam/megette a kutya. Szerintem tavaly erre az utóbbira fogtam, úgyhogy idén töredelme voltam a pénzügyessel, és vállaltam, hogy simán rendetlen vagyok, már ha még tt dolgozik a jó fej pénzügyes nő, mert ugye évente egyszer kommunikálok vele. Amikor május 18-19.krnyékén felsikítok, hogy lökje át ímélben azt a két számot, amit be kell írnom, sürge-sürge, no meg bocsi ofkórz.

Valójában mindig is magam csináltam az adóbevallásom, már  fősulis-egyetemi évek alatt is, és innen visszanézve elég meglepő, hogy nem késtem soha, sőt még késő esete sem álltam soha a postán. És csak egyszer hibáztam, mikor nálam az jött ki, hogy visszajár valami nyolcezer forint, erre a hivatal írt egy nagyon hivatalos határozatot, hogy márpedig az inkább nyolcvanezer. Lehetett volna nyolc napon belül fellebbezni (mindig ez a nyolc...), kicsit töprengtem is rajta, aztán gondoltam ők a hivatalos hivatal, nálam jobban ismerik a szabályokat, egyébként is a dalmát tengerpartra vágyom, ők fizetik a hotelt meg az útiköltséget, a költőpénzt már én is tudom állni. (Ebből is látszik, hogy nem mostanában volt.)

És most gyorsan megnézem a frímélt, jött-e valami reakció, ma még az is megfelel, ha nem dobla vissza a mélerdémon, mondván, hogy már nem létezik a cím...
De ez az adóbe nem jó vallás, még szerencse, hogy csak évente egyszer kényszerít rá az állam. Aki persze én vagyok, nem is értem magam.

2016. május 17., kedd

Máma már nem hasad tovább

Valami egészen valószerűtlenül élek a világban, ma délután aszonta a zöldséges, hogy citrom az nincs, mert minek, de kenyeret azt nála vettem, a zöldségesnél.Ahol citrom nincs. Elképzelném még a vegetáriánus hentest, a kézműves mekdonáldszot meg az ügyfélbarát rájenert, meg a számlaképes prostit. Az utóbbihoz nyilván semmi közöm, az utolsó prosti akivel találkoztam, segített beszállni a taxiba hazafelé, miután elütött egy autó, úristen micsoda történeteim vannak...

De ma már a legkomolyabb sztori az, hogy itthon felejtem a buszbérletem, a  munkahelyemen a lakáskulcssom, és persze húsz éve nem lakom a rálóczi tér környékén. Pedig néha jól esne...

2016. május 13., péntek

Kényszerek

A kormány „tájékoztató kampányt” indít a „kényszerbetelepítés elleni népszavazásról”. Igen, tájékoztató kampánynak már megint a tőmondatos üzengetést hívják, nem tudjuk kinek, mert címzett az nincs. A ’Brüsszel’ az elég homályos címzés, laknak ott páran, Jean-Claude brüsszeli pék például magára vegye-e vagy sem, kérdéses. És ha azt mondjuk, hogy hát tudjuk, hogy a brüsszeli székhelyű nagy nemzetközi szervezetről van szó, az még simán lehet a NATO (Felcsúton tudják ezt egyáltalán?), hadat üzenni meg plakáton sem kellene. A szövetségeseinknek pláne nem, a magyar kormány eddig is a bunkót játszotta az EU-ban, azt a klubtagot aki évekig kuncsorgott a felvételért, aztán mikor végre tag, berúgja az ajtót, a padlóra köp, lehányja az első szembe jövőt, és mikor az kikéri magának még neki áll feljebb: Maga dumál, ember? Nézzen már magára!

Most épp ez van, ez a kikérjük magunknak. Ha már  megoldás részei nem tudunk lenni, legalább a problémáé leszünk, a felcsútinak szerintem mindegy, amíg itthon hízik a bankszámla, külföldön meg ő van a címlapokon. Elvégre a rossz reklám is reklám, kérdezzék meg Trump Donáldot, a politikai is mosópor, avagy akkor van véged ha már nem beszélnek rólad. (Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni? Bástya elvtárs már le van szarva?). Hát most pártunk és kormányunk tesz róla, hogy beszéljenek rólunk, ebben csak az a kínos, hogy ebben a többes számban én is benne vagyok, pedig nem akarok, az én nevemben ne legyen primitív fasiszta a kormány.
Ebből, és csak ebből a szempontból még jól is jöhet a népszavazás, ha elég sokan maradnak otthon, talán máshol is nyilvánvalóvá válik, hogy a köpcös paprikajancsi mögött nincs többség, hiába ugrál, és kiabálja vörös fejjel, hogy „a zemberek, a zemberek”.

És persze nem menjünk el szó nélkül a plakátok finom, szofisztikált szóhasználata mellett, aszongya „kényszerbetelepítés”. Ez rímel arra hogy kényszervallatás, kényszermunka, meg arra, hogy kitelepítés, egyik sem hangzik valami jól, pláne a magyar történelem kontextusában. Más szinte látom, ahogy rosszul öltözött, szomorú tekintetű szíreket rugdalnak le a marhavagonokról Rákosrendezőn morcos csendőrök rendőrök, hogy mocskos arabok, mostantól itt kell élnetek, de aki pofázik az búcsúzóul kaphat egyet a pofájára. És ők fásult, beletörődő tekintettel indulnak el a buszok felé, aztán elnyeli őket az újpalotai lakótelep sivataga, és a Németországban ragadt rokonok egyre ritkábban kapnak tőlük egyre rövidebb leveleket, aztán már az sem... (Újabb kép: piramis gyorsan épül, rabszolgák gyorsan jajgatnak - Karinthy amúgy)

Valami ilyesmi lehet a kényszerbetelepítés, hát  kultúrember tényleg csak ellene szavazhat. De most tényleg: nem akarom, hogy az unokáim nyomasztó emlékkiállításokat nézzenek meg a kényszerbetelepítésekről, sok fekete-fehér fotóval, meg a túlélők döbbenetes beszámolóival a Terror Plázában.

De mivel nincs is olyan, hogy kényszerbetelepítés (kényszerbetegség az van egy rakás a kormányoldalon, effelől nincs kétség), megint csak két dologról lehet szó. Egyfelől kell a kormányzati hiszti, az mindig kell, mert ha hiányzik az aktuális ellenség aki ellen harcolhatnak, a végén még dolgozni kellene, azaz kormányozni, abban meg nincs gyakorlatuk. (Ez mondjuk valóban elég meghökkentő: a rendszerváltás óta a felcsúti volt a legtöbbet miniszterelnök az összes közül, és nyilvánvalóan ő foglalkozott a legkevesebbet a kormányzással, nála Bajnai is rutinosabb a témában.) Másfelől pedig egy ilyen tájékoztató kampány, ha már nem tájékoztat senkit az égvilágon semmiről, remek alkalom újabb pár százmillióval kitömni néhány haver zsebét, kár hogy magát a népszavazást még nem lehet kiszervezni egy magáncégnek, mekkora buli lenne ez a mészárosésmészáros káefté legújabb, erre alapított üzletágának.

Mondjuk őszig sok idő van még, lehet hogy addig ez is eszükbe jut.

2016. május 12., csütörtök

Stratégiai hajók

A buszgyártás lesz a magyar ipar zászlóshajója. Ezt bírta mondani a főminiszter. A héten. Múlt héten a fegyvergyártás lett volna a zászlóshajó, ami nem létezik, de ebben nagyjából közös a buszgyártással. Aztán volt már az élelmiszeripar a zászlóshajó, a könnyűipar, szóval inkább a zászlóshajó-gyártás lehetne a magyar ipar új zászlóshajója, csak jó nagy hajókat gyártsunk, hogy férjen rájuk összeszerelt mercédesz, összeszerelő-készletben árult busz, mangalicakolbász, házipálinka meg fehérvári huszárok.

Szólhatna már valaki ezeknek a közgazdasági zseniknek, hogy az iparnak nem kell zászlóshajó, nem 1950-et írunk, a gazdaságot meg meg már rég nem az ipar húzza, bármennyit is fantáziál a felcsúti a koszos kezű, sáros bakancsú munkásokról, mint a jövő zálogairól. (Bár az én fantáziámban ez simán lehetne az ő jövője.)
Űrszondákhoz kellene szoftvert fejlesztenünk, szárazságtűrő növényfajokat, nagy sebességű vasútvonalakat és rákgyógyszereket. Csinálják is ezeket tehetséges emberek, nálunk is, de a fideszkádéenpé nagykutyáinak a technológia csúcsa a busz, azt még pont felfogják ésszel, meg vannak gyerekkori ikaruszos emlékeik, mikor mi láttuk el busszal a fél kágéestét. A buszgyártást pont azért kell hogy zászlóshajó legyen (vagy a hajógyártás zászlósbusz?), amiért kell a felcsúti kisvasút meg a házi pálinkafőzés: a pártvezér és kancellár gyerekkori becsípődései határozzák meg az aktuális irányt.

Az aktuális irányt meg az szabja meg, hogy momentán a békávénak kell százötven új busz a hármas metró felújítása miatt, nosza fejlesszünk fel egy egész iparágat, aztán csak lesz majd megrendelés később is. Mondjuk a lengyelektől, akik most is jobb áron szállítanának jobb feltételekkel, de akkora haverok hogy csak vennének tőlünk drágán, ha már mi is veszünk tőlük... izé, ilyen dolgokat, meg azokat kis bigyókat vodkával. Ja, meg a tehenes karamellát. Na ezért cserébe, ők ne gyártsanak buszt egyáltalán olcsóbban, vegyék a miénket, ha már.



Még szerencse, hogy jövő héten már más lesz a zászlóshajó, ez a kormány igen jó abban, hogy nagy tervekről dumáljon, aztán nagy erőkkel ne csináljon semmit (már a százmilliós tanulmányok megrendelésén túl), de ezeknek ráadásul kényszeresen neveket is ad. Van itt minden, a Széchenyi-tervtől a Darányi-terven át a Szent Kleofás Már Megint Lebuktunk-tervig, ma már valószínűleg egy Szigony utcai csőtörés kijavítása is Pityinger László-terv néven futna.

Viszont lehet találgatni, mi lesz a következő zászlóshajó avagy stratégiai ágazat (ez a kettő ugyanaz, csak néha kerülik a szóismétlést), én a filmiparra és a főzésre tippelek, elvégre ugye az Oszkár-díj az mégis csak Oscardíj, meg van itt ez a Bokűz Dór (ez vagy valamilyen ajtó, vagy görög oszlopfő, majd eldől), ahol főznek és egy most egy magyar nyert, és mások már azon tövig rágták a körmük, ahogy bevásárolnak a versenytálakhoz... Mindegy, ebből a végén még a szíjjártópéteri értelemben vett lázárjános is összerogánantaloz valamit, hogy csak a kormányzat legstratégaibb ütőképeseit említsem.

Esetleg lehetne még a várbaköltözés-ipar, abban nálunk most nagy pénz van, igazi húzóágazat (ez már majdnem stratégiai), bár kétséges, hogy külföldre mennyire eladható, de legyünk optimisták. Lehet, hogy pár év múlva már magyar várbaköltözési szakmérnökök működnek szerte Európában, nem lesz olyan jelentős várbaköltözési projekt, amiben ne lennének benne, a magyar várbaköltözési szaktudás lesz a fő exportcikkünk. Ha meg nem, majd a buszok, házipálinka meghajtással. A lényeg a stratégiai zászló, meg a hajós ágazat.

2016. május 11., szerda

Antiutópia

Dolgozni annyit tesz, mint túlélni a munkaidőt, kivéve ha az ember szereti a munkáját, de ilyet csak igen elvetemült biztosítási ügynökök mernek mondani. A dolgozó ember (mit ember, néptömegek!) célja tehát minél kevesebb munkával minél több pénzt keresni, illetve megtalálni az optimumot, ahol még nincs hányingere attól, hogy munkába kell indulni, és már keres annyit, hogy nem hal éhen és még kutyája meg hobbija is lehet. Ebből a szempontból a legjobb a fáknak: ők nem indulnak dolgozni, és bár a munkájuk elég unalmas (álldogálás, szélben hajladozás, ilyenek),a megélhetésük úgyszólván semmibe sem kerül, és lehetnek kutyáik, bár szerintem nem örülnek nekik.

Az ember azonban a bűnbeesés által arra kényszerül, hogy homloka verítékével keresse meg a betevőjét (amennyit izzadok már rég gazdagnak kellene lennem, csak mondom, már ha a betevő az pénzt jelent), méghozzá úgy, hogy tőke híján kénytelen áruba bocsátani egyetlen tulajdonát, a munkavégző képességét. Bár ez utóbbit speciel Karl Marx mondta, de mindegy, ő is egy nagyszakállú ingyenélő volt, szóval kolléga, csak kisebb méretekben dolgozott, és persze ő sem tehetett a sok disznóságról amit később a nevében elkövettek.

És persze ez amit ma csinálunk igazi elidegenedett munka, mert ha nem vagyunk egyéni vállalkozók (vagyis igaziak, nem olyan számlaképes bújtatott alkalmazottak, akik után nem akarnak fizetni a tulajok) akkor valaki más cégénél, valaki más eszközeivel állítjuk elő a hasznot valaki másnak, aki nem mi vagyunk, eltekintve a skizofrénia minősített eseteitől, de egy skizofrén meg nyugodtan zsákmányolja ki magát. Ha az államnak dolgozunk, esetleg gondolhatunk arra, hogy az állam legalább mi is vagyunk, de ez meg csak politikai filozófusok szépen hangzó hazugsága, látjuk jól, hogy az állam valahogy mindig ők, szóval életbe lép az alapeset.
És amikor aztán másoknak dolgoztunk  jó sokat, és másoké lett a haszon, abból csak annyit csorgattak vissza nekünk, hogy éhen ne haljunk, akkor mi örülünk, hogy legalább van munkánk, miközben Afrikában éheznek, Amerikában meg verik a négereket.

Az lenne az igazi, ha mindenki olyan munkát végezne, amilyet szeretne. Ekkor a világ egyik fele nem csinálna semmit, a másik fél nagy része a médiában dolgozna (ahogy például a tévécsatornák szaporodnak, nagyjából jutna is hely nekik), az elenyésző maradék meg csillagász, űrhajós, autóversenyző vagy pornószínész lenne, esetleg mindez, ebben a sorrendben. Nyilván pár év alatt kihalnánk, de addig mindenkinek jutna jakuzzi, vödrös vaníliafagyi meg saját naplemente, aztán jönne a következő értelmes földi faj, eltartana pár millió évig, de a bolygó végül is nem siet.

Ha viszont mégsem jó ez a forgatókönyv, akkor maradjon mindenki a nemszeretem munkájánál. Kivéve persze engem, nekem még az ökoszisztéma összeomlásának veszélye nélkül jutna olyan munka, amit szeretnék. (Ez egyébként – és szerintem említettem már – az lenne hogy én ülök a fotelban és könyveket olvasok, néha(!) utazom is, és ezért rengeteg pénzt kapok. Jobban belegondolva, a középkorban például tuti kódexmásoló szerzetes lettem volna, meg kolostori könyvtáros. Olyan jó genyó, mint a Rózsa nevében.)

2016. május 10., kedd

Mi 30?

Régi és ócska közhely a „régen minden jobb volt”, nem is igaz persze, de ma rájöttem, a pontos jelentése az: „Harminc éve minden jobb volt!”
Mindenhol szembe jön a hülye nyolcvanas évek-nosztalgia, akkor volt csúcson a popzene, akkor a férfiak már nők voltak és viszont (Boy George és Grace Jones megvan még valakinek?), koptatott farmer volt és tapsolós dobgép, no meg az érett, és a sajtokhoz hasonlóan ettől szagos Kádár-rendszer nálunk, jugoszláv nyaralással meg Donald-rágóval. Mit mondjak, az is hülye, akinek ezek hiányoznak.

Pedig ha valakit ’86-ban pofán vert a rendőr, az kérem pofán volt verve rendesen, nem úgy mint ezek a maiak, Korda Györgynek még volt haja, bár már akkor is csak vinnyogott éneklés címén és pont ugyanezeket, a helyi áruházban meg csizmás szovjet tiszteket lehetett látni, ahogy farmert vesznek. Kilóra amúgy, láthatóan annyi volt a kérdés, hogy hány mázsa fér egyszerre egy tankba, mert náluk már aranyárban mérték. Na ez után érezzen a fene nosztalgiát. És a nagyon szubjektív felé kanyarodva: harminc éve én épp tizenkét éves voltam, és bár hozzájutottam életem első Queen-kazettájához, semmi pénzért nem lennék újra kövérkés, szemüveges tizenkét éves. Kövér, szemüveges negyvenkét éves vagyok, csak már sokkal kevésbé lógok ki a korosztályi átlagból, lassan a kopaszodáson is dolgozom. És ahogy a reklám mondja, a hajam még mindig korpásodik, de teszek rá. Sampont.


Ez, hogy mindig nagyjából harminc évnyit nosztalgiázunk vissza (a magyarok ősi hagyománya a lóról hátrafelé nosztalgiázás) valószínűleg a generációváltásokkal függ össze, de így este nyolc felé már hazament belőlem a szociológus (a közelben lakhat, mert néha csak úgy átugrik dumálni), szóval ezen már nem agyalok, meg úgyis igazam van mint néha. De ha újra divatba jön a műbőr kacsatánc műbőr kalapban, a bundesliga-frizura meg a Modern Talking, én fegyveres felkelésre fogok felszólítani, és illegalitásba vonulok Monte Miafas hegyei közé.

2016. május 9., hétfő

Mégsem hagymás rántotta

Egyik munka utáni első hír volt, hogy megkezdődött a BoküzDór (vacakoljon a fene a francia helyesírással): „Ma este vásárolnak a versenytálakhoz.” Basszus, ez most olyan mint a forma-1 esetén az időmérő, vagy ez már a verseny, hogy vásárolnak a tálakhoz, komolyan hiányolom az élő közvetítést („Kovács a brokkoliknál válogat, nagyon megnéz minden darabot és neeeem veeeszi meg,  mit jelent ez majd a versenytálnál, úristen, micsoda izgalmak!”)

Az a gond, hogy nyomorult panelproli vagyok, nagyjából nem érdekel a fine dining, az én tojásos nokedlim az olyan, hogy napokig bírnám enni, oszt’ jónapot. Bármerre jártam eddig, mindenhol alapvető tapasztalat volt, hogy a középkategóriás éttermekben eszméletlen gasztronómiai élményekre lelhet az ember, jók az alapanyagok, odafigyelnek az elkészítésre, a mislencsillagosok meg nem érdekelnek, nyilván ott is akad jó hely meg sznob izé, vadássza őket, akinek kedve van. De mondjuk Londonban a kedvenc libanoni meg indiai étterem, az olyat főz, hogy én neki sem mernék állni.

Az ilyen szakácsversenyek viszont úgy röhejesek, ahogy vannak, nekem anyukám főztje a legjobb, hat darab konfitált répából biztos nem lennék képes választani, abból mondjuk minek is...
De azért várnám a a BokűzDóron, amint a feladvány krumplistészta ecetes paprikával, és jön az ügyeletes csávó, kocsonyásított krumplival ragaszt egy paprikás tésztatornyot, a tetejéről egy almapaprika sóváran nézi a tövében álló tálkát balzsemecetes-jojobás öntettel, körülötte párolt (de nem karamellizált) hagymakarikák. Aztán valaki fültövön vágja a séfet, ő meg elmegy maltert keverni egy időre, hogy gondolkodhasson, később aztán hagymás-paprikás krumplival keveri a tésztát, így legalább a gyerekei is szóba állnak vele, ami mindenkinek jobb.
Emlékszem a rejtői Nagy Levinre, akit időnként lecsuknak, a légióban rendszeresen megverik, és mégis csak a legvégén kap marinírozott halat vörösborban pácolva, kétfelé vágott tojással. Turbigo-módra, ha jól emlékszem

Aztán felébredek, mint mindig, rájövök, hogy ezek a csávók tényleg ilyen formaegyes valakik hülye kötényben, és lehet hogy kell ez nekik, mint a tudománynak az érthetetlen elméleteket fogalmazó Nobel-díjasok. Ők húzzák előre az egészet, és végső soron Rohacsekné tökfőzeléke is attól lesz jobb (nagyon-nagyon hoszú távon), hogy Heston Blumenthal miket kotyvaszt a molekuláris konyhájában. Bár félő, hogy Rohacsekné már nem éli meg az eredmények leszivárgását, engem meg eleve nem érdekel, kevesebb fokhagyma, vékonyabb rántás és rendben leszünk!

2016. május 7., szombat

Nálatok vannak-e állatok?

Elég nyilvánvaló, hogy az ember szeret szolgálni. Istent, a császárt, a gyerekét, vagy a kutyáját,  mindegy. Ha nem gondoskodhatunk valakiről, rosszul érezzük magunkat. (Biztos mert társas lények vagyunk, vagyis jobban szeretjük, ha valaki fele barát, mintha egészen barátságtalan.) Irma néni a félemeletről például a muskátlik alázatos szolgája, a napirendjét határozza meg mikor van az optimális locsolási idő. A növénytermesztő például már nem szolgál, ő optimalizál, arat, és hasznot realizál, az nem ugyanaz, mikor Manyika megsiratja kedvenc fikuszát. (És igen, a fányi méretű hibiszkuszomat meg simán ki kellene vágni, döglődik ugye, és hatmillió levéltetű is erős érv, csak nincs szívem hozzá. Kerestem a megoldásokat und mentségeket, de már arra sem hivatkozhatom, hogy szép. Randa szegény, egy haldokló  növény, lehet, hogy mégis jön a kíméletlen eutanázia. Növényeknél a kíméletes legalább is hülyén hangzik.)
De a növények mellett itt van Teó a teknős, ő hiperaktív, de szintén szolgálatot igényel: tiszítani a vizét, etetni, kitenni sétálni és Edgar Alan Poe történeteivel szórakoztatni, ha egyik is kimarad szomorú lesz, ami leginkább abból látszik, hogy egyre inkább hasonlít egy normális teknősre.
Meg ugye (itt nagy sóhajt tessenek elképzelni) a kutya...

A kutyát mostanában inkább Mobutunak kellene hívni, mert nagy, fekete és diktátor. (Muszáj idemásolni a hivatkozott afrikai diktátor teljes nevét: Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu wa Za Banga született Joseph-Désiré Mobutu. A deziré az tényleg vicces.)
Mondom neki tegnap, megyünk esti sétára, de rövidített útvonalon, gazdi rusnyán fáradt, a fürdőkádba vágyik, nem a sarokra szaglászni, de az állat csak kikövetelte magának a bevett utat, nem egyszerre, csak úgy finoman, sarokról sarokra motivált, Petrát ott is kellett felejetenünk egy (tőlünk nézve) későbbi buszmegállóban. Sőt, napok óta ő dönti el mikor megyünk sétálni, olyan nyomás alá helyez, hogy  muszáj lemenni vele, körbeszaglász, aztán mehetünk fel, kis pisi jelölésként, de én meg tényleg ezért húztam cipőt? Meg nagyjából kulturált farmert??? (Ahogy valami avítt katonai anekdotában mondja a bunkó őrmester: köhögje fel, és köpje ki inkább!)

Vannak emberek, akik azt gondolják, nevelik a kutyájukat, de szerintem az ebek meg ott legbelül nagyon röhögnek rajtunk. Már hogy primitív bunkók vagyunk, még a letisztult kutyanyelvet is alig értjük, miközben ők leveszik az egészen kicsi rezdüléseinket is. De legalább megneveltek  minket, egészen normálisan etetjük őket, a lakásaink is majdem jók az igényeiknek, az én kutyadékom meg direkt szeret állatorvoshoz járni. A szurit meg sem érzi, a szagok meg isteniek, nyilván mint ha mi is egyszerre látnánk a fél netet.
Vagyis emberek, az evolúció lehet hogy pont affelé megy, hozzuk össze az ideális életteret a kutyáknak, aztán jönnek ök, de megbecsülnek minket, mint hűséges szolga fajt.
Én szóltam!


p.s. Holnap majd írok a hagymás rántottáról, az lett volna, csak közben sétáltattam a kutyát. Vagy fordítva...


2016. május 6., péntek

Ellenség a kapuk előtt

Körmenden helyzet van, a migránsok a spájzban, sőt csapatokban mozognak, többen is láttak 3-4 férfit (muszlimnak néztek ki) egyszerre kijönni a teszkóból, a dzsihád hideg lehelete járja át a kisvárost, már egy ablak is betört. Azt ugyan nem tudjuk, ki törte be az ablakot, jártak-e arra dzsihádisták, de nyilván az épp kézilabdázó leendő rendőrlányokat akarták elrabolni/megerőszakolni/megölni, tetszőleges sorrendben, mert ugye ezektől bármi kitelik.

Tényleg meglepő, hogy a helyi nyelvet nem beszélő, idegen környezetbe csöppent emberek nem elófrálnak, hanem egymás társaságában, ha már úgyis együtt sátoroznak. (Mellékszál: Én mindig is szerettem volna egyszer pár napig egyedül lófrálni mondjuk Londonban, de ott eddig nem jött össze. Csak Barcelonában, ahol viszont nem beszéltem a helyi nyelvet, de legalább ők sem tudtak angolul.)

Körmenden viszont annyira komoly volt az ügy, hogy maga a Felcsúti utasította a belügyminisztert (ugye érezzük e megfogalmazás jellegzetesen szovjet ízét), hogy cselekedjenek, úgy látszik mégis csak lehet minden betört ablak mellé, ha rendőrt nem is, de miniszterelnököt állítani, mondjuk én jobban is bírnám, ha az illető inkább ilyen ügyekre állna rá non-stop. Százmilliárdokkal lenne vaskosabb a nép pénztárcája, és sokkal kevésbé stresszes az élete, komolyan  mondom, még egy-két stadiont is megbocsátanánk, mondjuk a felcsútit azt nem.


Viszont a kormány épp 24 milliót csoportosít át Körmendnek, hogy fejlesszék a köztéri kamerarendszert, elvégre a terrorizmus elleni nemzetközi harc frontvonalában állnak, és egy 12 ezres kisváros a legalkalmasabb arra, hogy az ottani nyolcvan-egynéhány  migráns közé beszivárogjon az új Bin-Laden, pedig ennyi erővel, a nyugati határon várhatnák az új Bader-Meinhof Csoportot is, gadnóz.

2016. május 4., szerda

Az erő legyen velünk

May the force be with you! Május negyedike a nemzetközi Star Wars nap. Nekem különösen. Nem szokásom a saját gondjaimat itt megosztani, illetve csak nagyon moderáltan (a politikai, kulturális meg a kis élet témák jobban vonzanak), de az erő legyen velem, a mai nap az (idézem) „kevert szorongásos és depressziós zavar” elleni küzdelem első hivatalos napja.


Van kezelőorvosom, gyógyszereim, meg programom, amit végig kell csinálni. Mert a depresszió komoly ügy, és persze nem kell a majdnem összeomlásig várni, mint én, és minden hülye, aki nem akar orvoshoz menni, mert oda csak az elmebetegek járnak. Visszatérek, holnaptól majd megint írok, de a mai nap még a pihenésé: Legyetek jók, ha tudtok!

2016. április 27., szerda

i wanna be seated

Tegnap indokolatlanul Ramones-hangulatba kerültem, ez egy olyan verőfényes gördülő dolog, amihez fekete bőrdzsekis űrlények adják a zenét, tegnap mondjuk annyiban könnyebb volt, hogy legalább sütött a nap, most meg esik. A Ramones egyébként teljesen indokoltan jött képbe, pont negyven éve jelent meg az első lemezük (ezt én amúgy csak később tudtam meg, 1976-ban konkrétan két éves voltam,szerintem a szobatisztaság komolyabb kihívás volt, mint a New York-i punkok kulturális hidrogénbombája), nekem meg legalább  huszonöt éve alapmű a Blitzkrieg Bop, meg a Rockaway Beach.

A Ramonesben az a fantasztikus, hogy ha a papucsállatkák elektromos gitárt vennének, valószínűleg pont ezt a zenét játszanák, hogy pont  milyen drogok hatására azt nem tudom, de ha ilyen nótákat ír tőle az ember, legalizálni kéne. Később persze ők is prostituálódtak kissé, egy minősíthetetlen Stephen King-adaptációhoz is írtak filmzenét (Pet Sematary), ráadásul az aktuális lemezükön volt gitárszóló is, ami példátlan skandallum, még jó hogy a lemeznek az volt a címe, hogy Brain Drain, ami ad a dolognak egy vajszínű árnyalatot.


A Ramones a soha sem változó rockbandák mintaképe (lehetett volna: de ugye a Brain Drain), hirtelen az AC/DC meg a Motorhead jut eszembe, csupa háromakkordos félisten, de ha egy zen koanban sokak szerint benne lehet az élet értelme, akkor három akkord már súlyos túlbeszélésnek tűnhet.

2016. április 26., kedd

Gabba gabba, hey!




OK, nincs szöveg, csak hangulat van. Holnaptól nem leszek ilyen megúszós, becsszó...

2016. április 23., szombat

Nacionál Geográfia

Megy a nagy megrökönyödés, hogy a szakközépiskolákban (újracsomagolt nevükön: szakgimnáziumokban – ezek biztos ilyen specializált tornatermek lesznek, legalább is ezt diktálja klasszikus műveltségem) lehet hogy nem is lesz földrajz, a természettudományokból csak azokat tanítják majd, amelyek kellenek az adott szakterülethez. Ami sokak szerint botrányos, biztos így akarja elérni a kormány, hogy az összeszerelőnek kiképzett biorobotok (régi nevükön: munkavállalók) nem tudjanak külföldre emigrálni, hisz ha nem ismerik a földrajzot, azt se tudják majd, merre induljanak.


Én azért ennyit még a kormányzati hatalomtechnikusokból sem nézek ki, először is nincs ennyi eszük, másodszor elvan foglalva a köz beszerzésével, harmadrészt pedig csak ötletszerűen spórolnak. Meg módosítanak, úgy tűnik helyettes államtitkártól felfelé senki sem tud úgy lefeküdni este, hogy aznap ne módosítson valami részletszabályt egy törvényben,  jeles napokon törvénytervezet vagy alkotmánymódosítás benyújtása is ajánlott.
 Most szürke hétköznapok vannak, csak a földrajzot teszik parkolópályára, pünkösdre majd megszüntetik a felső tagozatot (és alsó-szakgimnáziumnak hívják majd), karácsonyra pedig felszámolják a fogászati ellátást, mindenki kap majd TB-alapon egyenprotézist (ami örökölhető lesz), akik meg nem tudják azt sem megfizetni, botmixert húszéves kedvezményes forintalapú hitelre, állami támogatással.

Én pedig mindemellett végképp nem értem, hogy ez földrajzolás miért hír? Jelentem, én 1992-ben érettségiztem, egy műszaki szakközépben és négy év alatt egyáltalán nem tanultam földrajzot. Biológiát is talán egy évig, kémiát kettőig, fizikát meg annyit, amennyi a csövön kifért. Meg mindenféle szakmai tárgyakat, nevüket borítsa a feledés jótékony homálya, nálam már  borítja rég.

Ám ettől még tudom, hogy merre van Afrika (lefelé), hogy Finnország nagyobb és finnebb Angliánál, hogy ha sokáig megyünk keletre egyszer csak nyugaton leszünk (ez lehet a mostani külpolitika rejtett értelme), valamint hogy a Gulag-szigetek nem igazi szigetek, ez csak egy irodalmi metafora Szolzsenyicintől, bármit is hisznek a műveletlen jobbos publicisták. És azt hiszem, ez elég is, művészettörténetet sem tanultam (csak később) mégis tudtam már akkor is, mi a különbség a quattrocento meg a cinquecento között. Pont száz.

Szelektív észlelés

Egy kanadai középiskola kosárlabdacsapatának sztárjáról kiderült, hogy nem 17 éves, hanem 30, ráadásul menekült, egyenesen a festői Dél-Szudánból érkezett Ontarióba. Ez idáig úgy néz ki mint bencsik andrás kéjes álma, egy nyavalyás feka bevándorló, aki jó nagyot hazudott, nyilván terrorista is, aki bombákkal álmodik, vagyis az ideális ellenségkép, azzal a suvickos arcával.

Pedig a kép azért árnyaltabb. Dél-Szudánban pár év óta már a világ talán legkegyetlenebb polgárháborúja zajlik (már ha az ilyesmiben érdemes vagy lehetséges rangsort felállítani), tömény horror, kínzásokkal, gyerekgyilkosságokkal, elevenen elégetésekkel, kannibalizmusra kényszerítéssel.  Az átlagos várható élettartam pedig 42 év, szóval nekem ott már annyi lenne... Csak épp szervezett, ipari jellegű népirtás  nem történt, különböző fegveres csoportok random mód mészárolnak, úgyhogy nemzetközileg nem akar senki beavatkozni, biztos nem elég jelentősek arrafelé a kőolajkészletek.
Azaz innen menekülni elég természetesnek tűnik, legtöbbünk valószínűleg szintén elég meredek dolgokat kamuzna be, csak hogy befogadják valahol a világ boldogabbik felén.

A meglepő inkább az, hogy nem tűnik fel  bevándorlási hivatalnokoknak meg mondjuk az iskolában, hogy a figura majd kétszer annyi idős, mint amennyinek mondja  magát? Ha rosszindulatú lennék (és ugye az vagyok), felvetném, hogy pont egy katolikus iskolában ezt észre kellett volna venni, a r.kat. egyház bizonyos emberei a hírek szerint a fiatalabbakat preferálják, mondhatnám a vezetésnek különösen érzékenynek kellett volna lennie Jonathon Nicola túlkorosságára.
Különböző kommentekben felbukkan, hogy hát  csávó igen fekete, egyszerűen nehezebb megmondani a korát a sápatag kanadaiaknak, és hát lehet, hogy ez csak nettó rasszizmus, de én is ismertem olyan ázsiait, akiről ránézésből nem lehetett volna megmondani, hogy húsz éves vagy negyven. Vagyis arról lehet inkább szó, hogy az észlelésünk rasszista (pontosabban rassz-centrikus), evolúciósan arra vagyunk kondicionálva, hogy a körülöttünk élőket különböztessük meg, a távoli népeket meg nem kell differenciálnunk, egyforma idegenek ők, potenciális ellenségek, satöbbi. Így aztán hajlamosak vagyunk egyformánk látni minden kínait (és japánt meg koreait, akiket persze nem tudunk megkülönböztetni a kínaiaktól), és hülyén nézünk, mikor egy Ázsiából érkezett ismerősünk a fejét csóválja, hogy „ti európaiak olyan rohadt egyformák vagytok”.

Szóval lehet, hogy a derék kanadaiak (ráadásul katolikusok, bár nyilván nem a szó semjénzsolti értelmében, ha már menekülteket is befogadnak) tényleg nem vették észre, bennem például fel sem merül, hogy sejtették  ugyan a  nyilvánvalót, de egy harmincas fickó a tinédzserek között akkora előny a kosárcsapatnak, hogy nem bírták kihagyni. Ha már a helyi középiskola kosárcsapata a városka büszkesége, meg a dobbantó a srácoknak a jobb egyetemek felé, meg ugye a gazdagabb szülők is a sportsikerektől kerülnek adakozó hangulatba...

Vagyis tudja a fene, hogy történt, de a jövőbe én azért vigyáznék nagyon, mert a South Park forgatókönyve szerint az USA ennyiért már simán hajlandó lerohanni Kanadát. Katonai és nem romantikus értelemben.

2016. április 22., péntek

Borús kilátások

A felcsúti még 15-20 évig politizálni akar. Részemről oké, virágozzék minden virág (száz vasutat, ezret!), de ha lehetne kérni, a miniszterelnök bácsinak tessék inkább Azerbajdzsánban politizálni, úgy tudom úgy is csípi az ottani diktatúrát, jóban van a diktátorral is, talán beveszik alvezérnek. De innen tessék eltűnni mielőbb, mert mi speciel nem szeretjük az azerihez hasonló rendszereket.

Ám szerencsére süt a nap, úgy nyárias az idő, hogy nem kell megrohadni tőle, ezt a pénteket per pillanat még a felcsúti kétoldali hatalommániája sem tudja elrontani, elvégre holnap szombat, nem kell négykor kelnem, egészen ötig lustálkodom majd. Sőt még az sem zaklat fel, hogy Románia nem indulhat az Ejrovíziós Táncdalfesztiválon, így az erdélyi magyarok nem szavazhatnak majd a magyar indulóra, hát ki nem tesz rá magasról? Az egész ejróvíziózás egy súlyos giccsbe folytatott nacionálpop-esztrádműsor a hetvenes évek modorában, de ahogy magunk mögött hagytuk a fekete-fehér tévét meg Richard Nixont vagy a Varsói Szerződét, ezt az énekelgetős rémséget is el kellene felejteni. Különben is, ki vágyna vissza a hetvenes évekbe? Én biztos nem, akkoriban megszülettem, jöttem-mentem, még pont belefértek az óvodai éveim, de nem szeretnék újra óvodás lenni, pedig a Viziló Európa Vesenydal pont oda akar visszazavarni, szellemileg főképp. Vagyis már csak pár tucat másik országot kellene kizárni, és a nemzeti táncdalénekesek legfeljebb egy karaoke-bárban mérhetik majd össze művésze... izé, amijük van, a győztes meg kaphat egy rekesz sört, de csak ha utána visszaviszi az üres üvegeket.

És ha ez is megvan, már csak az olimpiát kellene betiltani, meg elzavarni a vérbe az összes korrupt sportipari maffiózót, és egyfelől kiderülne milyen sok pénz is marad a közös kasszában, ha nem lopják el, másfelől meg hogy mennyi értelmesebb dologra lehet költeni, hogy mennyi felemelőbb esemény lehet, mint az olimpia nevű, „na kié a nagyobb, faszikám?”-típusú nacionalista gyerekiahóra. Csinálhatnánk egy normális Afrikát végre, rendes nemzetközi űrprogramot, esetleg fúziós reaktort és igazi mesterséges intelligenciákat, bár az ekkor bekövetkezhető technológiai szingularitást nem biztos, hogy túléljük. (Mert az MI-k magukat fejlesztik majd úgy, hogy már nem is értjük, előbb-utóbb meg rájönnek, hogy az ember a további fejlődés gátja, és kiirtják, mint a spanyolnáthát.)


De ha lángoktól ölelt kis geopolitikai realitásunkat még 15-20 évig felcsútról akarják kormányozni, és sikerül is, akkor részünkről megette a fene az egészet, mi még ebből a jó kis világvégéből is kimaradunk. Orbánisztánra még Terminátorokat sem küld majd a Skynet, csak magas feszültséget kapcsol az akkorra már körbeérő kerítésre, és röhög a műsoron.

2016. április 21., csütörtök

A rászoruló

A nap lúzere egyértelműen a mosógépes fideszes, Vécsey László fekete öves szánalmas, aki a mosógépcsere-programban pályázott, és nyert 45 ezer forintot új mosógépre. Persze úgy emlékszik, hogy nem is tudott róla, a felesége pályázott, és ő is magyar állampolgár ugye, tehát mi is a gond?


Úgyhogy most rajta röhög mindenki, mert igazán jó látni, hogy még a fideszkádéenpé IQ-harcosait, a legendás szijjjártópéteri szintet is lehetséges alulmúlni, pedig ez mind szakmailag, mind emberileg lehetetlennek tűnt eddig. Vécsey honatya azonban újraértelmezte a pitiánerség fogalmát, ő tényleg lehajol az apróért is, hisz a nyomorgó kormánypárti képviselőknek amúgy nem futná új mosógépre, pláne az endékás, levehető tetejűre.
És ez a megnyugtatóbb magyarázat, vagyis hogy hősünk nem tudja beosztani a kosztpénzt, hát istenem van ilyen. De az is lehet, hogy amíg egy kicsit nem néztünk oda, elloptak minden komolyabb dolgot, ami eddig valahogy elkerülte a figyelmüket, és már tényleg csak ez maradt. Vécsey honatya is keresett, keresgélt, van-e még valami lenyúlható valahol, de ne talált semmit, rá elfelejtettek közbeszerzést írni, a neki szervezett földárverésen elnézte a dátumot, kormánymegbízottként meg csak az előre neohungarikumnak minősített buborékmentes szódavíz kifejlesztését felügyelheti, az meg nem nagy biznisz. (Legalább is, míg valakinek le nem esik, hogy csapvizet kell eladni szódásüvegben drágán, ugyan nem veszi majd a kutya sem, de a marketingen meg a hatástanulmányokon milliárdokat lehet akasztani, bónusznak meg néhány tanulmányút Thaiföldre és Ausztráliába.)

Szóval úgy gondolta (igen tudom, a felesége, ő nem is tudott róla, a közös háztartás  még nem feltétlen jelent beszélő viszonyt), hogy legalább ezt a kis pénzt már eltenné végre, úgysem hiányzik az senkinek, akinek egy nyavalyás mosógéphez is támogatás kell, annak úgysincs mit kimosnia, mint az köztudott. Az kérem annyit is ér.

Pedig minden kormánypárti képviselőnek nagyban kéne gondolkodnia, mosógép helyett pályázzon saját Halálcsillagra, mosni nyilván azzal is lehet, ráadásul jár hozzá egy csomó rohamosztagos, ami jól jön kellemetlenkedő újságírók estén, plusz komplett partraszállást bonyolíthatnak a szomszéd horgászkunyhójánál. Menő diktatúrákban minimum a saját hadsereg, saját focicsapat stadionnal, az állások dinasztikus elosztása, plusz különös vonzódás a zsinóros operett-jelmezekhez. Pontosabban ott az ilyesmi főleg a diktátornak jár, a mezei képviselőnek viszont félnie jó lesz, mert a vezér a legkisebb hibáért lecserélheti. E tekintetben Vécsey honatyának lehet aggódni valója, vészesen elvétette  mértéket. Mosógép-támogatás  helyett egy kisebb megyét kellett volna zsebre tennie, akkor már nem röhögnénk rajta íly felhőtlenül, ő meg nem magyarázkodnia a sajtónak, a VIP-páholyból az ilyesmi nem szokás.

2016. április 20., szerda

I scream

„Május 8-án féláron vehet fagylaltot azokban a cukrászdákban, amelyek csatlakoztak a Magyar Kézműves Fagylalt Napjához” –olvasom és hú de el vagyok én képedve. Fogalmam sincs ugyanis mi a fene az a kézműves fagylalt, gondolom a portugáliai Toszkánában végzett mester kézzel gyúrja a fagylaltot, meg kézzel keveri, sőt a tökeit is kézzel vakarja közben, a rusztikus hangulat végett.

Miközben gyanús, hogy „kézműves” alatt az érti az aktuális marketing, hogy a fagyi nem ötvenkilós zsákokban érkezik, por alakban (csak vizet kell hozzá adni!), hanem nyomokban természetközeli összetevőket is tartalmaz, elkészítése pedig nem csak a betöltés/zöld gomb megnyomása műveletsort jelenti. Úgy képzelem hogy az átlagos, ám kézművesnek eladott fagylalt többféle porból áll, és aldis fagyasztott gyümölcsöt is darálnak bele, mint a viccbeli pacsirtapörköltnél, ahol a cuccot lóhússal keverik fele-fele arányban, azaz egy ló - egy pacsirta. Vagy esetleg van benne igazi tejszín, bár az szerintem már nem is fagyi, az valami csillagközi édesség. Mert a fagyi az gyerekkoromban a kicsit vizes, kicsit jégszilánkos dolog volt, 1,50 magyar forintért, csoki, vanília, puncs, citom csak vásár és ünnepnapokon, de azt amúgy is utáltam. Valamikor alsós koromban, mikor brutális módon három forintra ment fel egy gombóc ára, elhatároztam, ha még ötven fillért emelnek, én többet nem is veszek fagyit, nézzenek hülyének mást. Akkoriban jót röhögtem volna azon , hogy kézműves fagylalt napja, csupa nagybetűvel, egy kézműves fordított nemecsek, pedig nyilván zongorázható különbség van az ipari tucatnyálka meg a minőségi cukros drog között. Úgyhogy ma már csak a ’kézműves’ szón röhögök.


Van kézműves sör és kolbász, kézműves sonka (az nem lábműves lenne inkább?), kézműves málnaszörp és kézműves műkéz is biztos. Várom a kézműves szárazbab, a kézműves fogkefe és a kézműves  flash memória megjelenését, illetve nagy kaland lenne a kézműves felhőkarcoló vagy holdkomp. Kisipar, nagy kaland, és végül is miért ne, ha már úgyis csontig koptatták a kifejezést, ami  így aztán nem jelent semmit. Még a napján sem a fagylalt.

2016. április 19., kedd

A hetedik napon

Elég vicces olvasni a harcias kormánypárti publicisták búsongásait, a vasárnapi boltzár múlt ideje felett, főleg mert nem nagyon úszhatják meg kognitív disszonancia nélkül. Mert hát mégis csak a felcsúti döbrögi döntött így, ő meg manapság már csalhatatlanabb a pápánál (az ilyen gyanús  migránspárti alak), csak most épp azt játszotta, hogy felköpött jó magasra pénteken, hétfőn meg aláállt, és ez azért mégsem egy államférfire jellemző póz. De azért némi hezitálás után győz a brossúra-hangulat, és nyomják az átkokat kérlelhetetlenül, valahol félúton Külön Semjénzsolt és Darth Vader között.

Már  írtam, hogy nekem ez a vasárnapi cirkusz nem oszt, nem szoroz, én alkalmazkodó vagyok (végső esetben szerintem menne a fotoszintézis is), de ez a zárva tartós történet úgy volt hülyeség ahogy. Mert ezek a modern társadalmak már csak olyanok, hogy 7/24-ben működnek, és attól még, hogy nyitva van a teszkó, nyugodtan el lehet menni kirándulni, misére vagy kocsmai verekedésre, egyelőre nincsenek bedobóemberek a plázák előtt sem, szóval akinek megszentelt nap a vasárnap, az nyugodtan tartsa tiszteletben. És az sem jó érv, hogy csak szegény boltosoknak kell dolgozniuk, mert az orvosok, buszsofőrök, rendőrök, mozigépészek, pincérek, légiirányítók, újságírók, taxisok, duguláselhárítók, parkőrök, pékek,csaposok, nyomdászok (meg egy csomó más szakma) sokasága dolgozik vasárnap. 
Persze nehezebb így a családi életet megszervezni, de mégsem mehetünk vissza a múltba, hogy Mari néni ne tessék otthon rosszul lenni, mert még nem vezettük be a mentőszolgálatot, és az unokákhoz sem utazzon, vasárnap nem jár a vonat a buszt meg még nem találtuk fel.  Illetve senki ne menjen moziba, legfeljebb a templomba, meg olvasgassa otthon a Bibliát és ne diszkóba rázza magát a sátáni zajokra! 
Na ez az, ami nem megy. Ha folyamatosan kell az áram a konnektorba, a tévéműsor meg a távfűtés, az orvosi ügyelet meg a friss kifli, akkor azt is tudnunk kell, hogy ezért valakik mindig épp dolgoznak, ráadásul zajjal jár, némi környezetszennyezéssel, meg a kukások is hajnalban zörögnek a kukákkal. Cserébe nincs sötét, kolera, meg nem fázunk.


A derék kormánypárti  wannabe-véleményvezérek azonban csak odáig jutnak, hogy vasárnap boltba menni ördögi dolog, olyankor csak a fogyasztói társadalomba beleőrült, égő szemű konzumidióták vásárolnak teljesen felesleges dolgokat, sátáni kacajjal ajkukon. Legszívesebben persze vennének egy baromi nagy aranyborjút, hogy körbetáncolhassák, mondjuk rendszertanilag egy aranyborjú eleve csak baromi nagy lehet, aztán a saját mocskukban fetrengenének, csak mert azt szeretik ezek a kozumidióta zombik. Az fel sem merül népben és nemzetben gondolkodó fejükben, hogy van olyan aki csak szereti azt a pogácsát kora reggel, ami még meleg, és tejjel isteni, és megnyugvással tölti el, ha egyébként rendesen megfizetik érte a péket meg az eladót. Mert kényelmes kispolgár, és kényelméhez az is hozátartozik, hogy szeret fair trade pogácsát enni. Pont ahogy én.

2016. április 18., hétfő

Boldogságipar

Mindig kutyasétáltatás közben teszem a legjobb felfedezéseket, a napokban például megláttam egy plakátot, egy Bagdi Bella nevű „életmódfejlesztő énekesnő” koncertjét promózta, és hát eléggé megakadtam rajta. Az odáig oké, hogy van egy sajátos ezo-boldogságipar, és annak serény szakmunkásai, akik köbméterszám gyártják az instant bölcsességeket, meditációs zenéket és árulják az online megvilágosodást, de a motivációs koncert mint műfaj szerintem új dolog.

Úgyhogy meg is néztem  művésznő magáról elnevezett honlapját, és persze pont olyan mint vártam, a teljes kontent felfűzhető az „ezoanyu unatkozik” tematikára, a fejlécen rögtön valami népművészeti motívum repül a fénybe, reméljük nem esik baja.
Gondoltam majd belehallgatok a dalaiba, de csak egyet sikerült befogadnom, ebben arról értekezik, hogy deszépazélet dejóhogyélek, közben meg a klipben állóképeket látunk, ahogy emberek kitárt krral örülnek a Napnak valami gabonaföldön. (Parasztok voltak nyilván, ősi napkultusszal leöntve.) Na, én itt abba is hagytam az életmű tanulmányozását, ha olcsó szintialapokra gügyögő nőszemélyeket akarok hallgatni, majd átkapcsolok a Muzsika TV-re, azokon legalább röhögni is lehet, nem csak sajnálkozni.


De ha már lehet valaki életmódfejlesztő énekesnő, akkor nyilván lehet életmódfejlesztő ruházati eladó, életmódfejlesztő hidegburkoló, esetleg halálmódfejlesztő hentes és mészáros. Vagy nyithat depresszív cukrászdát, lehangoló és csúnya süteményekkel, ebből a sok keep smiling boldogságiparos műszempilla-motivátorból előbb-utóbb úgyis elege lesz a publikumnak (pláne ha ilyen színvonalon teljesítenek), és akkor itthon is igazán divatba jön a halloween. A közeljövő a skandináv darabolós black metálé lesz, ha szerencsénk van.

2016. április 17., vasárnap

Vásárnap

Ez a vasárnapi nyitva tartás valóban remek dolog, reggel fél hatkor a helyi teszkóban kétszer annyi takarító volt, mint vásárló. Nagyjából hat. És nem jött nekem a menetrend szerinti tahó, aki csak az aznapi negyvenkét doboz söréért ugrott le, meg hogy áttolja néhány ember lábán a bevásárlókocsiját, elvégre ennyi sörhöz kell a kondi. Valamint nem fedezte senki teljes testtel a joghurtokat, elmélyült válogatást színlelve. Mert hiszen mindig van egy gyanakvó lélek, aki venne két karton gyümölcsjoghurtot, de egyenként ellenőrzi le  poharakon a szavatossági időt, majd mikor végzett, rájön hogy mégsem epreset akar, hanem málnás-kolbászosat, és kezdi elölről.

Plusz nincs sor a  pénztárnál, így aztán nem áll pont előttem a fazon, akinek van klubkártyája és mindjárt megkeresi, áfás számlát akar, de nem tudja hogy írják a bétéje nevét (és telefonos segítséget kér), valamint kártyával fizet, de nincs rajta elég pénz, ezért elkezd kotorni a másfél kiló aprópénze között, és zárásként felháborodottan a pénztáros főnökét követeli, hogy miért nem akciós a vécékefe, mikor ő megbízható forrásból tudja hogy de, neki már a nagyanyja is egy teszkóssal járt lánykorában, és egyébként is töröljék ki a vécékeféjükkel, inkább nem kell, majd inkább kinyalja otthon a fajanszot, csak hogy boldogok legyenek a mocsok kapitalisták.
Na ez most nincs.



És ehhez kell ez a vasárnapi nyitva tartás, mert a szombat reggel valahogy nem volt ugyanilyen nyugis, szombaton még mindenki korán, frissen vidáman megy letudni a hétvégi bevásárlást, hogy aztán nyugodtan lehessen heverészni, tudatmódosítani vagy magánéletet magánélni. De vasárnap nyilván másnaposak, csak simán későn feküdtek le, csak most fekszenek le, esetleg képesek két napra is vásárolni, ami azért nagy kihívás. Vagy csak nem akarnak mise előtt ilyen anyagias dolgokkal foglalkozni, mint a vásárlás. Mind a hárman.

Nekem amúgy a zárva tartás sem okozott gondot, három kisbolt is van a környéken (három perc sétára) ami nyitva volt eddig is vasárnap, de ha öt percet is hajlandó voltam sétálni, akkor még három. És a kisboltokban van minden, csak nincs választék. Úgy értem, mindenféle árut taranak, de sokból csak egyfélét. Kétféle liszt, négyféle sör, háromféle mosogatószer, de ezek mellett van az olajbogyó, a kókuszreszelék, a sajt. Én a múltkor az egyik garázsboltban majdnem viccből kérdeztem meg, van-e wasabi, és elém tettek egy kis üveggel. A wasabiból.

Szóval mindegy is, van e teszkó meg spár vasárnap, olyankor elég nekem pár friss zsemle vagy pogácsa, jó, volt már olyan hogy friss laptop kellett gyorsan, de ez azért ritka.

2016. április 16., szombat

Pálin (mert nem becézgetjük)

Tállai államtitkár a nemzet (jó, tudom fideszkádéenpéül is: Nemzet) jövőjét a pálinkában látja. Meg a paprikás tokaszalonnában nyilván. E merész kijelentés persze többféleképp is értelmezhető:

 - A pálinka a jellegzetes fejszerkezetű  tállai államtitkár számára már a jelen, ezért beszél baromságokat.

 - Annyira szívás lesz a jövő, hogy csak pálinkával leszünk képesek elviselni, ő mint kormányzati alfőfarok ezt jól tudja. (Vö.: A repülőgép annyira rossz állapotban van, hogy a pilóták csak részegen mernek felszállni vele.)

 - Hallotta, hogy a gyümölcs egészséges, meg azt is hogy romlandó, de pálinka formában sokáig eláll, és mindig fogyasztható. (Plusz a pálinka folyékony télikabát és instant fogmosás, túinvan.)

 - Egyre több a civilizációs betegség, a mindenféle allergia, ezekre is jó megoldás a pálinka. Ihatják lisztérzékenyek, reumások, vegetáriánusok, az allergiát meg nem gyógyítja ugyan, de ha eleget ittunk, már szarunk rá.


Az állami titkár nyilván a „kulturált pálinkafogyasztásra” gondolt, de szerintem olyan nálunk nincs is (nyilván ő maga sem gyakorolja), az nem fogyasztás, csak szagolgatás, lögybölés, sok ezer forint otthagyása egy üveg felpántlikázott  szerves oldószerért, de az nem a pálinkázás. Mert a pálinkázás itthon azt jelenti, hogy Lajos bá’ összeszedi a hullott gyömölcsöt, hullott zöldséget, egérszart, döglött macskát, fél pár gumicsizmát, megküldi rengeteg áfacsalt kristálycukorral, és az ebből lett cefrét lefőzi a Jóska sógor által fürdőkádból és gázbojlerből hegesztett házi készségen. Aztán isznak, látástól vakulásig, a metilalkohol arányától függően konkrétan, vagy csak átvitt értelemben.

A Charlie Harper-ekvivalens

Jellemző, hogy az elmúlt évek egyik legsikeresebb komédiasorozata egy piás, nőfaló ingyenélőről szól, aki pont egy piás, nőfaló ingyenélő szeret lenni, ahogy igazából a többi férfikarakter is szeretne. Az öccse, az öccse volt feleségének új férje, az unokaöccse – és ennyi, sokkal több férfiszereplő nincs is. És jellemző hogy Charlie Harpert egy szintén Charlie nevű piás-kokós nőfaló játssza, remekül természetesen, máshogy nem is tudná. Ez itt a fordított sztanyiszlavszkij, nem ő éli bele magát a szerepbe, a szerepet írták rá, mást mondjuk amúgy sem tudna eljátszani. (És akkor itt most elegánsan eltekintek a későbbi, Kucsera Aszton által performált évadoktól, Mr. Sheen (szül. Estevez) nélkül a sorozat olyan mint a ló nyerítés nélkül, azaz megy, de minek.)



Charlie Harper a nyugati kultúra nagy férfi-tudatalattija, a csajozós-ivós playboy, a következmények nélküli középkorú gyerek, jövőkép nélkül (pontosabban a jövőképe nem különbözik a jelenétől), ráadásul egy rémes anyaképpel a háttérben. Ha nem lenne eleve és menthetetlenül sérült, ő lehetne  vodka-narancs buddhája, de így csak egy szánalmas alak. Illetve úgy szánalmas, ahogy sokan szeretnének azok lenni, persze nem végleg, csak egy időre, esetleg minden második hétvégére, kivéve karácsonykor, mert akkor mégis inkább család meg stílenaht. Így aztán Charlie Harper marad simán a rosszabbik énünk, a menő lúzer, akinek bejött az élet, de abból az irányból, ahonnan mi biztos nem várhatjuk.

És a Two and a Half Men sikerének talán pont az a titka, hogy Charlie Malibuból nem akar forradalmat csinálni, nem is lenne rá képes, ő a tengerparti villájában lázad a konvenciók ellen, szigorúan egyedül. Charlie a fogyasztói társadalom punkja, aki azért tesz magasról az egészre, mert megteheti, nem azért, mert őszintén és kíméletlenül elege van a társadalom képmutatásából. Ő nem kívül áll ezen, hanem felette, pénzmeghajtással húz el a konvenciók egén. Társadalmilag nem létezik, nincsenek barátai, legfeljebb ivócimborái, csak magánélete van, de mivel egy tahó, az is olyan, amilyen: ócska. Viszont ezzel megússza a felelősséget, tényleg nem kell felnőnie, ezért lehet a vágy tárgya az élete, csak nehogy beteljesüljön. Ő is lassú öngyilkosságot követ el, csak sokkal lassúbbat, mint mondjuk Sid Vicious, és összehasonlíthatatlanul minőségibb körülmények között. Nem a világban él csak a világ mellett, a teraszról figyeli, hogy másoknak milyen fura gondjaik vannak, ha már ő a sajátjain viszonylag lazán túllép.

Így aztán mindannyian Charlie Harperek vagyunk egy kicsit, mindannyian menekülnénk időnként az életünk elől, és az egész életmódunk egy lassú, szofisztikált öngyilkosság. (Valami olyasmiről van szó, hogy élhetnénk százhúsz évig is, de az egész civilizációnk arról szól, hogy lassan megmérgezzük magunkat.) Nem csoda, ha a fazon népszerű, imádjuk nézni a tévében, és igen örülünk, hogy nem csupa Charlie jön szembe az utcán. Charlie Harper ugyanis társadalmi méretekben egy atombomba, csak felperzselt föld marad utána, egymagában viszont vicces. Ő a falu bolondja, jóléti modellben.

2016. április 15., péntek

Hallgató konzervek

Szegeden akcióztak egyet a Konzervatív Hallgatók, számomra már a nevük is fából vaskarika. Nyilván bennem van a rendszerhiba, de egy egyetemista nekem ne legyen konzervatív, legyen magas szabadságfaktorú potenciális lázadó, legyen szarokbele-mentalitású link, csak nyakig gombolt konzervatív ne legyen. (Egy évfolyamtársra emlékszem, aki aktatáskával és nyakkendőben járt egyetemere, legközelebb mint kádéenpés képviselőt láttam viszont, most is valami fideszes kádertemetőben nem hagyják az út szélén, de hogy pont hol, arra lusta vagyok rákeresni, nem igazán érdekel.)

Mondjuk ezeknek a konzervatív hallgatóknak van egy kis nyilas stichje is, a belinkelt cikkben is van egy link ehhez (Hajrá intertextualitás, hajrá intertextuálisok! – bár ilyeneket a derék konzervatívoknak ne mondjunk, ha véletlenül nem bölcsészek ezt is valami szexuális devianciának veszik), Szegeden meg épp a melegbarát helyeket jelölő matricákat matricázták át, egy áthúzott 1968-al. Hogy ezzel mit akartak mondani, az szerintem nekik sem teljesen tiszta, gondolom a felcsúti ez irányú eszmetörténeti kirohanásait veszik alapul, kár hogy a vezír is csak nemzeti sportot olvas, ’68-ból meg szinte semmit sem ért, legalább is úgy húsz éve. Előtte meg gondolhatott a csehszlovák intevencióra, a hazai új gazdasági mechanizmusra, Párizsból meg annyi maradt neki, hogy van ez a Cohn-Bendit nevű 68-as diákvezér, aki mostanában nagyon támadta őt az Európai Parlamentben, és ez neki fájt.

A 68-asok amúgy igazi diákok voltak, olyanok amilyenek a maiak nem bírnak lenni (hiába ezek a mai fiatalok...), mi sem voltunk, én kétszer tüntettem összesen a kilenc (!) fősulis-egyetemi év alatt, egyszer a tandíj ellen, egyszer meg a drogtörvény szigorítása ellen, de aztán később fizettem a tandíjat, a sört meg sosem akarták betiltani.

De ma, a lázadás  fájó hiányának idején (milyen jó regénycím lenne: A lázadás aszálya – valami önmarcangoló, posztmodern, önmagába térő szöveget képzelnék el hozzá) sem életszerű egy konzervatív hallgató, egy falkányi meg pláne nem. Jobbikos az igen, a szörnypárt eleve az egyetemi fiúvécék bűzös félhomályából kúszott elő (rendezte: David Cronenberg), és mint kiderül, ezek a KH-csávók is a rosszabbik jobboldal hóna alól másztak elő. (De mi az a hón? Ami alatt.)

Kiterjedt hallgatói és oktatói tapasztalataim alapján a normál eloszlású egyetemista populáció másféle törésvonalak mentén tagolódott: lógós/stréber, piás/füves, elektro/akusztik, fradi/újpest és hasonlók.  A konzervatív meg amolyan csodabogár volt ebben a közegben. És nem azért mert liberális véleménydiktatúra lett volna (pedig igen szép kifejezés, kár hogy baromság), inkább csak szabadság, meg az igény rá.

Vagyis a mai konzervatív (tényleg konzervatív) egyetemisták szerintem valamiféle rendszerhiba tünetei, tessék inkább forradalmilag világmegváltani jól, de ne a rosszabik irányba.

2016. április 14., csütörtök

Nyuszi rokonai, barátai, üzletfelei

Megvan a 2024-es olimpiai pályázathoz a nagyon hivatalos, nagyon magyar logó. Az ilyenek leginkább letisztultnak –  és részben pont ettől – könnyen megjegyezhetőnek kell lennie. Kellene. De ez olyan magyarosch-bugrisch lett, mint például az úszóvébé  megakínos plakátjai, vagy a gyorsan kimúlt szintén úszóvébés kabalafigura (fú, leírni is kínos): Bol-Dog.


A 444-en Szily kis elemezte e műalkotást, és arra jutott hogy lényegében egy egyszemű, és ettől persze szomorú cerkófmajmot ábrázol, és nem tudok vitatkozni vele. Esetleg tökön szúrt oroszlánkirály, a szörnyű mjuzikel LSD-vel felütött változatából. De dilettánsnak legalább megbízhatóan dilettáns.

Mert nálunk ez úgy megy, hogy mindenkinek van egy ismerőse, aki épp ahhoz ért (egy egész kicsit), amire pont akkor szükség van, a sok millió Mekk Mester országa vagyunk, valamint megoldjuk okosba’ ha már Marikának/Jolikának/Dzsekszonnak a Hörpintő borozóból úgyis akad egy szakközgazdász/reklámgrafikus/hidegburkoló unokaöccse/dédapja/cellatársa. Állami vezetőknek pedig  eleve sok ismerőse, rokona van, aki megsértődne ha nem őt kérnék fel (illetve elvárja, hogy neki is leessen valami, ha már a Lajos olyan sokra vitte ugye...), minisztériumi főosztályvezetőtől felfelé az ilyen személyek száma a végtelenhez konvergál, egy keményen dolgozó nagyembernek sok éhes szájat kell betömnie, meg sok olyat is, amelyik sokat beszélhetne, ha találna rá okot.

Gyanús, hogy ez nagyjából mindenhol így megy, de azért nem mindegy, hogy egy ország korrupciós indexe a kongóihoz vagy svédországihoz áll-e közelebb, ez legalább annyit elmond a civilizáció folyamatának állásáról, mint az, hogy mennyire pontosak a vonatok, és hogy milyenek rajtuk a vécék.
És persze meg lehet nézni a nagy nemzetközi eseményeket,  milyen volt egy olimpik Londonban, és milyen Szocsiban. (Oké, az egyik téli, a másik nyári volt, bár Putyin azt is meghúzta, hogy országa legnépszerűbb tengerparti nyaralóhelyén rendezett téli olimpiát, nyilván mert ott van a rezidenciája, és nem akart sokat utazni a hokimeccsekre.) Anyagilag amúgy mindkettő rettenetesen túlköltekező volt, mondjuk az oroszok szerintem eleve ilyenre akarták, plusz  londoninak volt a legbénább kabalafigurája, valahol félúton egy spermium és a spongyabobos Plankton között, bár annyiban stílszerű, hogy a spongyabobban Plankton egy geci. Hazai kabalafigurát eddig még nem láttunk, hála az égnek, de nem kétlem, hogy összehoznák az új negatív rekordot, lelkes népünk győzni fog, a miénk szánalmasabb lesz az angolnál is. És nyilván pulialapú.


Még jó hogy nem fogunk 2024-ben olimpiádot rendezni, legalábbis remélem, főleg a hazai lopási arányt ismerve. Bár mint tudjuk, egy Kongó-vasút építkezésnél nem lehet eleget lopni...

p.s. Ha valaki véletlenül még nem látta volna, így nézett ki Bol-Dog, az ijesztő kabala, mielőtt kimúlt, izé... megboldogult. (A képen amúgy jobbra, a másik nem boldog, szerintem azóta sem.)



2016. április 13., szerda

Röhög a vakbelünk

A nap hülye híre – egy túlórával súlyosbított nap végén – hogy Bono (az U2 énekese –tényleg ő igazi unikum, összesen hat betűvel leírható a neve és a zenekara, Paul David Hewson-ról meg úgyse tudja senki hogy kicsoda) azt javasolta, humoristákat küldjenek sz iszlám állam ellen, mert ha a nyugat erőszakkal reagál, akkor az ő  nyelvüket beszéli.
Szerintem meg épp az a lényeg, hogy értsenek belőle, vagyis bizonyos mértékig az ő nyelvüket kell beszélni. Agyhalott terroristákat, akik deklaráltan tömeggyilkosságokkal foglalkoznak hivatásszerűen, apró  darabokra kell bombázni (ha már nem robbantják fel magukat a sivatagban, ugye), az szerintem nem opció, hogy majd Chris Rock-on halálra röhögik magukat, bár mostanában a pasas annyira formán kívül van, hogy lehet a humorát büntetésre is használni.

Ahogy talán Sacha Baron Cohenét is, a legutóbbi filmje óta ha nehezet vacsorázom, mindig félek kicsit, hogy több vödörnyi elefántspermával fogok álmodni (nyilván egy gyökér focilumpen üldözne vele valahol a pampákon), de benne is ott  lehetőség, hogy lesz ez még jobb is. Vagyis Bonoval ellentétben én nem küldeném az említett humoristákat a dzsihádistákra, hisz kinek hiányozna egy adag halott komikus, még akkor is, ha esetleg viccesen végeznének velük.
Mert persze jelentős közhely, hogy a humor az mekkora fegyver, de nekem valahogy egy diktátor sem jut eszembe, akit ezek győztek le. Chaplin Diktátorán jót röhögött Amerika, de a hitleráj eltiprásához kellett egy háború, a szövetséges csapatokkal meg a vörös hadsereggel, sőt a jenkiknek meg az angoloknak még Sztálinnal is ki kellett egezniük, mert ugye a nácik ellen akár az ördöggel is. (Jut eszembe, Cohen is megcsinálta a maga Diktátorát, azt’ semmi sem változott tőle, miként végül Szaddám Husszeint sem Leslie Nilsen döntötte meg, pedig azt megnéztük volna.)

Szóval a popsztárok csináljanak inkább popsztáros dolgokat (popot mondjuk), és ne akarják megváltani a világot. Még Bono se, neki amúgy is túl régi becsípődése már ez protomessiás-imidzs. Én mindenesetre megyek pihenni, relaxációként pedig beindítom a világ valaha volt legjobb videoklipjét:



Az iszlám állam (szándékosan kisbetűvel, ha még nem említettem volna) ellen talán nem jó, de egy kisebb banánköztársaságban az iszákos és paranoid El Presidente jó eséllyel kaphat agyérgörcsöt a négy órás(!) változattól.

2016. április 12., kedd

Arany középút


Hallottam a egy érdekes hírt a rádióban tegnap (na jó, igazából ma, de egy tegnapi adást töltöttem le), miszerint három öngyilkos terrorista felrobbantotta magát egy orosz rendőrkapitányság előtt, de rajtuk kívül senkinek nem esett baja. Ez igen, minden öngyilkos merénylőnek pont így kellen csinálnia, lesetleg még annyit lehetne fejleszteni a dolgon, hogy a sivatagban robbantsák fel magukat, hogy anyagi kr se legen, meg a környékbeli kutyák und nénik se kapjanak frászt. Valami olyanra gondolok, mint a Júdeai Nemzeti Front öngyilkos kommandója a Brian életében, akik leszúrják magukat, majd a főnökük azt hörgi, mielőtt holtan esik össze: „Most megmutattuk nekik!”

Ezen a módon viszonylag gyorsan eltűnhetne az összes terrorista, illetve mégsem, a dolog sajna nem ennyire egyszerű. Mert terroristának ugye azt tekintjük, aki szélsőségesen erőszakos  (és persze törvénytelen) eszközökkel küzd, mondjuk úgy, világnézeti céljaiért. Na most, ha hirtelen nem lenne senki aki robbant, lő, elrabol vagy túszul ejt, sőt a közönséges bűnözők sem ölnének, rabolnának meg erőszakoskodnának többet, akkor is lennének szélsőségesek. Legfeljebb a társadalom máshová lőné be a normalitás határait. Azaz egy utópikusan békés világban (mint a jehovisták szórólapjain, ahol az oroszlán együtt legel a zebrával a szivárvány alatt) mondjuk a hazugság lenne bűncselekmény, a durva és trágár sértegetéssel megfejelt hazugság meg a terrorizmus. Mindig meg kell ugyanis húzni a határokat az elfogadható és nem elfogadható viselkedések között, vagy is ha innentől senki nem öl, rabol, lop, hazudik vagy csal meg, akkor majd azt sújtja a közösség megvetése, meg a törvény, aki kecsapot tesz a pizzára, vagy böfög a villamoson. De valami tényleg létező viselkedésre rá kell böknünk, hogy ez bűn, ezt már ne, itt vannak a határok. A deviancia mindig relatív, és pechünkre épp egyre távolabb tolódnak a határok. Egy kis közéleti hazaárulózás, hazudozással kombinált lopás, ez az egész rohadt nagy hübrisz már a mindennapjaink része, valamiféle normalitás, lassan már tényleg csak a vérre és halálhörgésre kapjuk fel a fejünket, egy percre.

Ezért aztán jó lenne,  ha azon kellene aggódnunk mindössze, nem visz-e be a rendőr indokolatlan bokazokni-viselésért, vagy titkos éjszakai klubokba járnánk szódát vedelni és jó nagyokat böfögni. De lehet, hogy mégsem lenne jó, elvégre akkor mi, régimódi fazonok, a régimódi normáinkkal kénytelenek lennénk forradalmárokká válni, felemás zokninkkal és durva beszédünkkel, pedig akar a fene forradalmár lenni. (A forradalom amúgy is felfalja gyermekeit, mint az köztudott. Pedig milyen jól hangzott Moldovánál a leghosszabb tiszta rím: Érted világ forr a dalom / Érted? Világforradalom!)


Egy majdnem tökéletes világban van valami középút a háborús pszichózis meg az én kicsi pónim világa között. Kell, hogy legyen, és a csak magukat felrobbantó terroristák legalább már ebbe az irányba mutatnak, valamint a szélrózsa minden irányába.


2016. április 11., hétfő

Vásár, nap

Amikor rogánkrumpli bejelentette hogy eltörlik a kötelező vasárnapi zárva tartást, azt mondta eredetileg is arra gondoltak, hogy a bevezetés után várnak egy évet és aztán, mikor már tisztán látnak, majd eldöntik marad-e? Na ja. Pont mikor Lajos bácsi, a falu ünnepelt alkoholistája, az árokban fekve, egy biciklivel a nyakában, akadozó nyelvvel bizonygatja, hogy ő ezt már eleve így tervezte. Reggel meghúzta a pálinkásüveget és azt mondta magának: „Máma reggel legkésőbb délig összehányom magam, a kétórási busz meg az árokban talál már, de nem látom tisztán, hogy a kettő között fogok-e nótázni?”

Nagyjából ennyire hiteles az őfelsége személye körüli miniszter dumája is, hisz mindenki látja, hogy kissé beszartak egy esetleges népszavazástól, de hát nem is vártunk mást, rogán valószínűleg már akkor is hazudik, amikor kérdez. Persze a kurvagyorsan benyújtott törvényjavaslatban sincs egy hiteles mondat sem, valami olyasmivel érvelnek, hogy de hát lenne ez a migránsos-betelepítéses népszavazás, és ilyen történelmi pillanatban nem lehet holmi boltzáras kérdéssel terhelni a népet. Mert a nép  nyilván olyan hülye, hogy két kérdésre nem tud egymás után válaszolni, csoda hogy a nép nem hal éhen, pedig evés közben a rágást és a nyelést is meg kell oldania összehangoltan, arról nem is beszélve, hogy közben meg levegőt is vesz, meg néz a szemeivel neki.


De a fideszkádéenpé (s külön semjénzsolt) nyilván magából indul ki, nekik tényleg kétbites az agyuk. És így legalább nem kell külön megjegyezni, melyik nap nincsenek is nyitva a hiperszupermarketek, lehet menni vasárnap is. Mise, aztán teszkó!

2016. április 10., vasárnap

The Dark Side of the Moon

Most néztem meg, igen jelentős késéssel az Iron Sky című mozgóképet (filmnek ezt tényleg túlzás lenne nevezni), és nem érzem bajnak, hogy eddig kimaradt. Most is csak azért, mert hivatkozásként folyton szembe jött mostanában, sőt én is beidéztem, nyilván túl sok konteót olvasok szórakozásképp, de ideje lett már a befogadásnak.


Pocsék színészek (már amikor azok), röhejes történetvezetés, katasztrofális karakterek és teljesen hiteltelen fizikai sajátosságok. (Hogy működhet egy oldalkocsis motor a légüres térben, miért nem fagynak meg ha kinyílik a légzsilip, honnan van normál gravitáció a holdbázison etc, plusz ha a nácik '45-ben tömegesen a Holdra emigráltak, miért tartanak még mindig a szekrénysor  méretű számítógépeknél.)

De ezek persze nem fontosak a koncepció meg a látvány mellett. Az egész úgy néz ki, mint egy elborultabb Doctor Who epizód, már komolyan vártam az űrben vonuló zeppelinek ellen érkező űr-Spitfire gépeket, meg néhány daleket. Csak a közepén jöttem rá, hogy ez egy klasszikus steampunk, csak nem viktoriánus-gőzgépes, hanem nácis kivitelben. Avagy milyen lenne az a technológia, aminek csak az 1940-es évek német tudomány a kiindulópontja, és onnantól mindentől elzárva fejlődik, kizárólag a maga logikája szerint. Hát pont olyan, mint ebben látnivalóban (ez az, ez jó lesz a fellengzős „film” helyett). robbanómotoros, fogaskerekes, elektroncsöves űrtechnológia, és igazából már ezért megéri megnézni. A műegész befogadása persze felesleges, ugorjuk át nyugodtan a párbeszédeket, hacsak nem vagyunk explicit trash-rajongók, a történetre pedig egyáltalán ne figyeljünk, az csak ront az élményen.

Persze ezt az egészet lehetett volna érdekesebbre is csinálni, rakni bele némi (na jó, sok) horrort, igazi darabolósat, és akkor van benne feszültség is, vagy elvihették volna a készítők valami parodisztikus irányba, ahol mondjuk a nácik fura mutánsokká alakulnak a beltenyésztésnek, a kis gravitációnak meg valami űrbéli spórának köszönhetően, így aztán mikor megpróbálják elfoglalni a földet, majdnem az egész inváziós flotta belehal a pollen-allergiába meg a napfénybe. Így aztán a maroknyi túlélő csak egy cipőfelsőrészkészítő-műhelyt tud elfoglalni, de oda azért kitűzik a horogkeresztes zászlót, és harcias ultimátumban követelik, hogy tárgyaljon velük az ENSZ-főtitkár meg az amerikai elnök, különben... Hogy különben mi, az viszont soha nem derül ki, mert megjön a zaklatott művezető, és egy lapáttal agyoncsap mindenkit.

Az mondjuk így is vicces, hogy a nácik építettek egy bazi nagy repülő csészealjat, ami épp csak repülni nem tud, de az egyik jenki űrhajós mobiljától végre igen, az lesz a központi számítógépe. Plusz Udo Kier igazán impozáns, mint Führer 2.0, és vicces a fekete Volkswagen bogár, mint a hivatali autója. De ettől még kicsit vékonyka action comedy-nek nevezni, mint azt valahol láttam.

2016. április 9., szombat

Trendsetters

A fideszkádéenpé a maga szokásos módján áll neki megünnepeli az 1956-os nagy októberi szocialista forradalokmkerek évfordulóját. Azaz gyorsan félretett egy kis pénzt (valamivel több mint 13 milliárdot), létrehozott egy bizottságot  (semmi új, Schmidt Mária, Baloghember Miniszter, Wittner néni) élén a forradalomügyi kormánybiztossá ütött terrorházaló történésszel. A bizottság meg kiírt pályázatokat, melyeknek egyerlőre csak fura nevük van, eredményük azonban nincs. Így aztán a Sinkovics Imre pályázat, a Mansfeld Péter pályázat, a Zsigmond Vilmos pályázat, sőt a Romkocsma pályázat sem indult még be, pedig ez utóbbi érdekes lehet, ha jól emlékszem Romkocsma Dezsőről nevezték el, aki Potyka bácsi allatt harcolt a Hörpintő borozóban, míg el nem fogyott a mahorkája.

Vagyis a kényszeresen személyekről elnevezett programok csak papíron, meg egy bizottság fantáziájában léteznek, miközben már egy hónapja dübörögnie kellene az emlékévnek. De semmi magassztos 56-os izé nem csap arcon a médiából, úgyhogy egyelőre a David Bowie Program keretében zenét hallgatok, de mára tervbe van még véve az Oscar Wilde Memorial Project, ami a Dorian Gray Program olvasása angolul, mint a nevéből is látszik.

Amúgy pedig ha az aktuális hatalom el akarja kenni valaminek a megünneplését, a legjobb ha bizottságot szervez rá, meg állami protokollt, semmi sem lehet annyira kiábrándító, mint mikor szétcsúszó arcú politikusok meg egészen viccesen 70-es évekbeli tábornokok nézik erősen koncentrálva, ahogy az esőben felvonnak egy zászlót. Díszszázad, fogadás  jobbról, díszhuszárok lószarral balról, a sarkon közvetítőkocsi, az istenadta nép meg átkapcsol a főzőcsatornára, a teszkó mellett ott láthat még libamájat meg avokádót.



Na ez az, ami nem fog menni, a forradalom az dühös, véres, lelkesítő, de nem fenszi meg trendi, az az aktuális hülye frizura, a fura nadrágdivat meg a mindenkori partidrog. Ráadásul a fideszkádéenpé nagyjából mindent megtestesít, ami nem trendi, nem fiatalos, aki a felcsúti széthízott fejébe vagy kövér bajszos modortalanságába ilyesmiket lát bele, az szedjen rá valamit, vagy borogassa. Mert ha valamitől nem kell tartani, az épp az, hogy az emlékév fenszi lesz. Pláne hogy még nincs is, bár néhányan már biztos jól kerestek rajta eddig is.