KM levelét megírta, Fülig Jimmy őszinte sajnálatára

Kásler M., egykori orvos, jelenleg miniszter foglalkozású kormányzati hátramozdító, levelet írt az ország (mit ország: Haza) pedagógusainak, karácsony alkalmából. A pedagógusok meg nyilván alig várták  már, hiszen Miniszter úr iránymutatásai nélkül bizonytalan identitással, ebből adódóan meg az elveszettség érzésétől áthatva, üveges tekintettel morzsolgatták volna a diós bejglit, hogy akkor most a mi a faszt is ünnepelünk?

Hát a kereszténységet, jön a megnyugtató válasz, mely találkozott, mondhatni vérszerződést kötött az ősi magyar hitvilággal és ettől lettünk mi olyan különleges nép, hogy a fal (valamint Románia, Szlovákia meg a komplett Európai Unió) adja a másikat. Mert nálunk még mindig létezik zacskós tej, Trabant-nosztalgia (és nem a zenekar iránti), lecsókonzerv, politikai antiszemitizmus, van állampártunk, vannak párttitkáraink és téesz- meg tanácselnökeink, csak máshogy hívják őket, panaszkultúránk meg valahol a tatárjárás környékén gyökeredzik, és direkt nem tanulunk a történelemből, mert szeretjük időnként megismételni. Egyedülállóak vagyunk, na. Hisz Kásler M.-ből hol a búbánatos fenében lehetne még miniszter? Aki a rábízott területek nagy részéhez eleve nem ért, és ezoterikus mesekönyvekből próbál mégis képbe kerülni, de legalább nem is bíznak rá semmit, ha már az egészségügyet a félmaffiózó, exrendőr belügyes is eltudja irányítgatni. (Az egész ségügy nekik annyit is ér.)

Viszont hülye levelek irkálásában kétségtelenül erős, kár hogy az ilyesmi nem olimpiai versenyszám.

Az itt olvasható levelében például virtuóz módon keveri a szimpla ostobaságot a röhejes képzavarokkal:

- Kezdi azzal, hogy Krisztus születésével „világunkba érkezett a szeretet“. Na most az van, mélyen nem tisztelt miniszter bácsi, hogy az emberek már Krisztus előtt is szerettek (meg gyűlöltek, segítettek és ártottak egymásnak, vagy nézték levegőnek a másikat, mikor hogy), szóval bő kétezer éve nem a szeretet érkezett meg a világunkba. Csak egy tehetséges és karizmatikus személy, aki Júdeában beindította a kortársak által obskúrus zsidó eretnekmozgalomnak tartott startup cégét. Amiből aztán látjuk mi lett, a dúsan aranyozott kaotikus egyháztól, a szentlélekkel betöltekezve rángatózó hitgyülisekig. Persze a Júdeai csodarabbi erről pont úgy nem tehet, mint mondjuk Marx a sztálinizmusról. (Marx 1883-ban halt meg, csak hogy érthető legyek.)

- Aztán igaz gyöngyszem még „ az iskolások jövőjének záloga pedig az Önök kezében van“ tagmondat. Eddig mindig azt nyomták, hogy az iskolások (vö. „gyermekek“) maguk a jövő zálogai, de ha személyükben, és pláne fizikailag a tanárok kezében vannak, azért az több mint kínos. Ha lenne gyerekem, nem tűrném hogy bármelyik tanár tapogassa a zálogot! (És jut eszembe a klasszikus vicc, amiben valahol Glasgow-ban az van a kocsma vécéjében, a piszoár fölé írva, hogy. "Skócia jövője a Te kezedben van!")

Sőt, szimbolikusan se legyenek a tanárok kezében a gyerekek, mert az oktatásért is felelős miniszter nertársnak kurvára nincs igaza abban, hogy:

- „Önök nem szakmát, hanem hivatást választottak.“ Hát egy nagy fenét! Négy évet húztam le egy tanárképzőn hallgatóként, nyolcat egy másik egyetem pedagógiai karán oktatóként, és alig-alig láttam olyan leendő pedagógust (magamat is beleértve, bár én később szociológussá züllöttem), aki a legcsekélyebb mértékben is hivatásként tekintett volna erre a szakmára. Volt néhány, mint kivétel, aki nem erősíti a szabályt, de csak mert nincs köze hozzá.

A többséget a sima kontraszelekció sodorta a pályára, tudósnak nem lettek volna elég jók, elitegyetemre bejutni nem sikerült (ha egyáltalán megpróbálták), valamit viszont kezdeni kellett magukkal az érettségi után, ami már elég jó buli, de még nem igazi munka. Ettől még van, akiből jó tanár lett, de nagy részük inkább valahol máshol kötött ki, ahol elég volt hogy van valamilyen diplomája.

- És hát pazar a levél zárása is. „ Köszönöm önöknek, hogy az év minden napján a krisztusi parancsoktól vezérelve ... (blablabla) ... teljesítik küldetésüket... (blabla)“ Képzelem ezen hogy röhög mondjuk egy zsidó iskolában tanító rabbi, szombat délután. Hisz ha az „év minden napján“, akkor fiktív rabbink a shabbat alkalmából is a krisztusi parancsokat teljesíti, csak nehéz megoldani, hogy közben ne dolgozzon épp semmit, mert neki az akkor tilos. Meg mit szól majd a hite szerinti igazi Messiás, ha véletlenül pont akkor érkezik?

De elegem van már ebből az elmeroggyant képmutató szentfazékból, meg az ő leveléből (apropos: krumplit is küldött mellé a humánerőforrás-állománynak?), úgyhogy eredményt is hirdetnék: Kásler - Józan Ész: 3-0, vereséggel felérő győzelem. 

hang.hu

Bonus track - KM legsötétebb marhaságaiból öt, erről a tízes listáról:

1. “A Tízparancsolat a legtökéletesebb népegészségügyi gyűjtemény, tudniillik a halálos betegségek jó 70-80 százalékát a Tízparancsolat megtartásával el lehet kerülni.” 

2. „Ha nem lenne abortusztörvény, akkor körülbelül 20 millió magyar élhetne jelen pillanatban az országban.”

3. “Mindenki észleli, hogy a magyar gyermekek idegennyelv tanulása akadozik. Ennek több összetevője van: nagyon nehéz a magyar nyelv.”

4. “Az Ősrobbanás spekuláció, hipotézis, semmiféle bizonyíték nincs.”

5. “Az emberi gondolkodás színvonala nem fejlődött az utolsó két és fél évezredben, amit filozófiából le lehetett írni, azt leírták a görögök.”

Kreatív-dekoratív elrettentés

Sosem értettem a karácsony közeledtével akut ablak-  és erkélydekorálásba kezdőket. Az első még talán kimagyarázható, egy kép hálószoba ablakán, amin egy alkoholista hóember épp a szantaklóz egyik rénszarvasát erőszakolja meg, üdvözült mosollyal a répaorra alatt (a háttérben pajkos gyerekek ütlegelik egymást száncsengővel) valóban szívet melengető lehet, ahogy átsüt rajta a reggeli nap, mi meg az ágyból élvezzük a kompozíció finom művésziségét. (A reggeli nap persze nyolc előtt nem várható, de az is csak egy másik évben, idén a napsütés már elmarad. Aki ilyesmire vágyik, költözzön egy felhőkarcolóba, de olyanba, ami felülről karcolja a felhőket, mert ott aztán mindig süt a nap. Kivéve éjjel, de olyankor nem is várjuk el.)

De mi értelme van az erkélykorlátra applikált fényfüzéreknek? A bent lakók számára nem sok, mert vagy bámulják, hogy de szépen is villog a sok színes égő, meg a ledes húsvéti nyúl (a télapó kifogyott, csak nyúl maradt, de van az a piros sapka, ami a pepsziből is kokakólát csinál), ám akkor nem látják a tévét, vagy megnézik a Valamilyenszíeeszáj legújabb epizódját, de akkor a nyúl odakint másoknak villog. Az ő pénzükből.

Vagyis a külső dekornak, - ami csak felénk jelenti a az ablakokat meg az erkélyt, rendes amerikai filmekben a komplett házat borítják be lámpákkal - egyetlen értelmezhető funkciója marad: mutatni magunkat urbi et orbi, azaz a városnak és a világnak. Hogy egyfelől vagyunk annyira jómódúak, hogy felvásároljuk a közeli kínai diszkont égősor készletének tizenöt százalékát, másfelől viszont annyi ízlésünk sincs, hogy féljünk használni.
Lakótelepi viszonylatban különösen vicces a zenélő égősor, ami egy hetedik emeleti, hatsávos főútvonalra néző erkély esetében tényleg maga az érdek nélküli öncél. Mert odakint, a karácsonyfát formázó villogó rettenet csak az arra tévedő madarak, meg a sarokban felhalmozott biszbaszok közt áttelelni igyekvő poloskák szórakozását szolgálhatja. Ami - valljuk be - szép gesztus a városi fauna eme alulértékelt, de felettébb lenézett tagjai felé, de hát karácsonykor ez is belefér.

Valahogy úgy működik ez, mint a gótikus katedrálisok oromzatán a szobrok. Olyan magasan vannak, hogy senki sem látja őket rendesen, mégis az utolsó apró részletig ki vannak faragva, hisz Isten azért látja, és a katedrális igazából az övé, az emberek csak használják. Így aztán a sokadikon sokkoló villódzás sem a lakóknak szól, a járókelőknek is csak részben, mert aki akciós kínai ledekkel nyomatja a Stílenahtot egész esete az erkélyén, az magasabbra tekint, az égi szférák transzcendenciájának irányába. Vagy csak nagyzolni akar, mint a Másfél Szobás Birodalom dicsőséges imperátora, kinek hírneve lépcsőházra szóló, jelleme kétes, ízlése és arányérzéke meg proli, de a sértő értelemben.

És a szánalmas kísérletek mellett vannak a szimplán bénák, mikor ez lesz a nem szándékolt végeredmény:

24.hu

Egyértelmű, hogy ház lakói ( a lelkes gyerekek amúgy) azt írták ki a fedett veranda (vagy mi) ablakaira: hogy "Let It Snow!", csak az architektúra adottságai miatt nem jól jött ki a tagolás. Így a hát büszkén hirdeti, hogy "Tits Now" azaz Ciciket most! 
Vagy Cicik most, ennyiből nem egyértelműen felszólító mód, de annak viccesebben hangzik, a környéken kutyasétáltató nénik kontextusában főleg.

Csak Mrs. Goldstein, a szomszédban lakó nyugdíjas csirkefeldolgozó ne értse felszólításnak, és pláne ne vegye komolyan, magára nézve...

A vidámpark nem vidám, a Niagara nem játék

A Disappearance At Clifton Hill egy tipikus B-filmnek tűnik első látásra, aztán másodikra is, de mégsem fájdalmas, mert igazából rendes összerakott darab. Picit több csak, mint becsületes iparosmunka, de ez már elég ahhoz, hogy az ember ne érezze elveszett másfél órának a megnézését. Erős atmoszférája van a képeknek, de különösen a hangoknak (mintha valami betépett zenész öntené atonális free jazz-be a szorongásos neurózisát), amit el is várunk, elvégre az egész Niagara Falls környékén játszódik, annak is a csóróbb, avagy kanadai felén. Ami egy kanadai filmnél azért nem túl megrázó felismerés. És ha már, úgy a huszadik perc környékén, a sejtelmes zenei háttérre zúgó szél aláfestése mellett, egyszer csak kicaplat a tóból, az őszies-borús partra egy fekete ruhás búvár, akiről kiderül, hogy nem más mint maga David Cronenberg. A horror műfajának élő legendája, az a rendező, aki még Borroughs Meztelen ebéd című könyvét is filmre bírta vinni, bár a megnézéséhez gyomor kell.

Vagyis Cronenberg megjelenése már az elején belövi, hogy itt valami kissé misztikus, kissé horror, főleg thriller zajlik, amely stílusában azért inkább David Lych-et próbálja követni, nagyjából sikerrel. De a misztikum az annyira késében van, hogy a film végéig sem érkezik meg, ami nálam nagy pluszpont.

backseatmafia.com

A sztori középpontjában pedig egy negyedszázados rejtély áll. Abby, a problémás  kora harmincas nőszemély az anyja halála miatt tér vissza szülővárosába, meg a család lepukkant moteljébe, de ha már ott van, nyomozni kezd egy emberrablási ügyben, amelynek még gyerekkorában volt szemtanúja. Pont ott, a tóparton. Találkozott egy fél szemén véres kötést viselő fiúval, akit valami beteg tekintetű faszi elkapott, és egy autó csomagtartójába tuszkolt, sőt később újra látta az autót, az emberrablóval. 
A nővére persze nagyjából hülyének nézi, tisztára hangyásnak, miként a helyi zsaru is, akivel első eset egy bárban futott össze, de taktikusan nem dugott vele. Részben ezért is, de a rend őre nemigen akar foglalkozni egy ilyen régi üggyel, miközben a kissrác körözési fotója még jól láthatóan ott lóg, a megoldatlan eltűnések falán.

A rejtély nagyját amúgy a film közepére már megfejti a hősnő, pontosabban megfejti neki Cronenberg, aki egy tájjelegű podcastet is üzemeltet, amikor épp nem hullákat halász ki a vízesésből. Alól.

Hogy ugyanis a várost uraló gazdag család sarja a hunyó, aki szokásos módon egy pszichopata állat, pedofil aszcendenssel, ő mozgatja a szálakat, kissé szadisztikus segítői által És akkor a film második felében jönnek a mocskos részletek, mondhatni kiszínezik nekünk az addig fölrajzolt rémtörténetet. Amire egyfelől nem vágyunk, másfelől meg nem bírjuk nem végignézni, hogy mi is sül ki ebből. Kiderül, hogy benne vannak az eltűnt (és a hivatalos verzió szerint öngyilkos) fiú szülei is, akik tigrisidomár komédiás-ripacsok, az irritáló fajtából, mert naná pszichopaták ők is. Abbyre meg lassan ráomlik a saját sötét múltja is, csak hogy biztos ne higgyen neki senki.

A nézőt kivéve, aki persze nagyrészt át van vágva. Mert ha a film közepén megvanni látszik a megoldás logikus felsejlése, akkor tuti, hogy azt minimum zárójelbe teszik a végére. Mert ja, a fiút tényleg kínozták a beteges szülei, de az első számú főgenya lehet hogy meg se ölette (amitől szexuálisan még matathatott rajta), sőt egyenesen kimentette a bántalmazó családi kötelékből. 

Mostanában már tényleg nem bánom, ha egy film végén nincs nagy csavar, pláne ha a kétharmadától már pont arra várok, amit az utolsó öt percben menetrendszerűen a képembe tolnak, de hát az ilyesmi nem megúszható. Itt az a slusszpoén, hogy a fiú nem is biztosan halott, minden sejtetés szerint ő az a félszemű csávó, aki a végén - huszonöt év bujkálás után - besétál a motelbe. Miközben a főgenyát, alkalmi bérgyilkosát, meg a srác sátáni szüleit épp bilincsben viszik el a rendőrök, az egykori gyilkosság miatt újraindított nyomozás keretében. De ilyet azért láthattunk már egy párat, hogy akit élőnek hiszünk arról a végére kiderül, hogy halott, akinek pedig a meggyilkolása ügyében nyomoz a főhős, az meg él. Ép, nem biztos, hogy fejben teljesen egészséges, de él.

A Clifton Hill is az film, ahol nem bánjuk, hogy egyetlen színész sem ismerős máshonnan, legalább nem kell senki bevett manírjain bosszankodni, vagy azon, hogy abban a másikban mennyivel jobb volt. Így aztán lehetnek simán jók maguktól, amit mint kanadaik, megengedhetnek maguknak. Mondjuk az Abbyt játszó színésznő (Tuppence Middleton) pont angol, de ezt is gyanítottam az akcentusából.

Mint ahogy sok minden mást is gyanítottam a cselekményből, ha kicsit kevesebb sejtésem jött volna be, ez a film is jobban tetszett volna. Miközben így is bele bírtam feledkezni, de úgy, hogy el sem aludtam tőle. Általa.

Képmutató GT

Az origo remek kis lejárató cikket közölt, a világ általuk (Soros és Gyurcsány után) legjobban utált személyéről, a svéd Greta Thunbergről. Nekem eddig is szimpatikus volt a csaj, de innentől kifejezetten kedvelni fogom, mert akit az origo szánalmas médiajobbágyai akarnak karaktergyilkolni, az tényleg jó fej lehet, és most már „papírja“ is van róla. Persze hiába akarnak bármit, ahhoz a komplett origo kevés, hogy tényleg ártani tudjon neki, mert először is ki kellen mászni a főnök alfeléből, meg tudni kellene valamit az újságírás alapjairól, de jelenleg egyik helyzet sem áll fenn. (Az iromány egyébként a V4NA "hírügynökségre" hivatkozik ami valójában habony árpád informális kormányközeli főfasz fake news-előállító szövetkezeti melléküzemága. Ettől aztán biztos rohadt hiteles, a tiszta forrás maga.)

Zorigóék olyan világraszólóan  égbekiáltó bűnöket sorakoztatnak föl, mint hogy egyszer Liszabonból Madridba egy olyan vonaton utazott, amit egy száz kilométeres szakaszon dízelmozdony vontatott! Egy kicsit több mint 500 kilométeres úton. Igen, ennyire durva dolgot művelt. Mert ugye nem ül repülőre, hiszen az a leginkább környezetszennyező megoldás, de hogy egy szakaszon dízelmozdonnyal húzatta magát helyette, az valóban elfogadhatatlan. A megszokottan név nélküli „cikk“ egyébként úgy emlegeti az esetet, hogy Greta „dízel luxusvonattal“ utazott, holott szerintük egy kurvára környezetbarát elektromos autóval kellett volna mennie, bár nem tud vezetni, meg nem is akar. (Origóul: Mert még ahhoz is lusta! Biztos ilyen hercegnőnek, vagy minek képzeli magát, akit fuvarozni kell, luxusvonattal persze.)

És kissé mellékszál, de a téma szempontjából nem lényegtelen. Az elektromos autó se feltétlenül olyan húde környezetbarát. Mert a széthasznált, lerohadó akkumulátorok, amikből ugye egyre több lesz, nemsoká iszonyú nagy gondot fognak okozni, hisz orbitálisan veszélyes hulladékok, amikkel csak nagyon drágán lehet kezdeni valami újrahasznosítás jellegűt. És ami már aktuálisan is probléma a villanyhajtással: jobbára bazi nagy erőművekben előállított áramot használnak, az erőművek egy jelentékeny része meg még ma is szén- és olajtüzelésű. Azaz a zöld rendszámos, trendi verdák is sokszor pont fosszilis szutymákokat égetnek, csak épp nem közvetlenül, hanem az erőművek által. És persze arra jók, hogy a városokban közvetlenül ne legyen akkora szmog, de akik nem napelemről vagy szélkerékről töltik az autójukat, azok ugyanúgy otthagyják az ökológiai lábnyomukat, mint akik egy benzinmotort röffentenek be reggelente. 

Miközben ne gondoljuk, hogy az atomerőművek azok olyan rohadtul környezetbarát üzemek, hisz olyan radoiaktív hulladékot löknek ki magukból, ami nagyjából 240 ezer év alatt bomlik veszélytelenné. És az ilyen kiégett fűtőelemekből már közel 300 ezer tonna van világszerte. (Az időtáv érzékeltetése is egyszerű: a homo sapiens nagyjából 250-3000 ezer éve jelent meg a Földön. A Szíriuszon nyilván korábban...)

G. Thunberg számláján persze van még egy csomó bűn, amiért nyilván a pokol tüzén fog égni,mert egy ilyen képmutató, pimasz kis csitrinek a pokolban sem jár majd a büntető jellegű, grillező funkciós szolárium, heti csőcserével.

portfolio.hu

Ugyanis történt egyszer, hogy egy bristoli tüntetésen az összegyűlt sötétzöldek letaposták a gyepet! És bár nem írják, de biztos agyonléptek egy csomó hangyát és egyéb földi rovart, miközben  a globális felmelegedésről üvöltöztek kulturálatlanul, ami pedig nincs is. Hát csak tessék kihajolni az ablakon, milyen kurva hideg van már odakint? Ez veszélyes! (Mármint a kihajolás, a luxusvonatok ablakaira is mindig ki van írva.)

És akkor még ott van az a példátlanul romboló eset, mikor szimbolikusan egy napig egy svéd napilap tiszteletbeli főszerkesztője volt. És hát a lap nyomtatásban is megjelenik, azaz fákat gyilkolnak le azért, hogy legyen papír, amire féknyúzolhatják a liberálfasiszta hőbörgéseiket. Arról nem is szólva, hogy a lapban volt egy BMW-reklám is, szóval Greta a képmutatás netovábbját produkálta, mikor nem tiltotta le az adott reklámot, sőt ki sem rúgta a nyilvánvalóan klímatudatlan hirdetésszervezőt, meg az ügyeletes szerkesztőt. A sunyi kis mocsok...

Még jó, hogy nálunk rendületlenül ég a sajtószabadság lángja, az origo, a ProstiSrácok, meg a 8888888.hu által, akik a globáleurokommunisták aknamunkája ellenében is rendületlenül kitartanak a szemellenzős propaganda, meg az orbánista alternatív valóság mellett. Greta Thunbergre meg amúgy sem fog már emlékezni senki, mikor a Felcsútok Géniuszának még mindig állni fog a szobra. A Madame Tussaud's panoptikumban, a Szánalmas Rémségek Termében, gránitszilárdságú viaszból. GT felett meg majd ítél a történelem, és a nép. Ha olyan nehéznek bizonyul, mint egy kacsa, biztos boszorkány!

Mrs. Hiszti fészbukik

Varga Judit jogszabály-termelésügyi miniszter (régebben ezt igazságügyi miniszternek hívták, de a törvénygyárban az igazság csak értelmezhetetlen absztrakció) igen nagyon meg van sértődve a fészbukra, mert szerinte a Cukkerberg-Háttérhatalom tengely direkt korlátozza az ő polgárian keresztény-nemzeti szólásszabadságát. Mer' túl kevesen olvassák mostanság a posztjait, biztos a sötétben bujkáló, titokzatos Algoritmus miatt, ami annyira balliberálisan kommunista beállítottságú, hogy direkt nem dobja fel a saját képeivel illusztrált, semmitmondó propagandaszövegeit, számos és részben agysérült rajongói hírfolyamaiban.

Pedig. Simán elképzelhető, hogy így karácsony előtt még a hardcore kormánypárti júzerek sem akarnak állandóan miniszteri posztokat olvasgatni és megosztani, főleg ha az illető miniszternek (mint ahogy az összesnek persze) nincs egyetlen saját gondolata sem, ő is csak a főnöke egyik szája, aki által a nagyvezír beszél. A mellékelt képeken meg igyekszik dögösen pózolni, mint egy igazi MILF a "középkorú anyukák szexet akarnak most!", vagy valami hasonló című, kéretlenül felugró ablakban. Amivel egy darabig generálhat extra kattintásokat, de a huszadiknál, az újdonság erejének múltával, már megkopik a vonzereje.

A hvg.hu témába vágó cikke számba veszi, van-e alapja Varga J. hisztijének, és nagyjából arra jut, hogy nemigen.  Mert persze kevesebben olvassák az utóbbi időben a miniszteriális bejegyzéseket, de a különbség statisztikailag nem szignifikáns, plusz magyarázható is. A már említett karácsony-közelséggel, a járványhelyzettel, no meg azzal, hogy tényleg ki a fene akar napi háromszor-négyszer, EU-basztató és közben rém unalmas sablonszövegeket fogyasztani (kivéve akiknek muszáj), vagy épp azt, hogy a miniszter asszony visszavágyik a nyárba és a Balatonra. Ezeknél már az is nagyobb érdeklődésre tarthatna számot, ha bizonyító erejű fotókkal körítve kiposztolná, hogyan égette le a rántást, mikor vacsorára össze akart dobni egy jó kis lazacfőzeléket. Sőt, ha kicsit többet és nyíltabban sorosozna, kommunistázna és küldené el mondjuk a komplett brüsszeli bürokráciát a retkes kurva anyjába, akkor tuti megugrana a kattintások meg a lájkok száma. Persze nem tesz ilyen, mert ő egy kifinomult értelmiségi, eltartott kisujjal fogja meg a teáscsészét is, és megengedő mosollyal asszisztál a terjeszkedő autokrácia legótvarabb aljasságaihoz is. Hisz neki már jó, ő már megcsinálta, a sok birkának meg annyi dolga lenne, hogy lálkolja őt a fácsén. De ezek a nyomorultak még erre sem képesek, amivel Varga J. hamvas lelkébe gázolnak, és nem gondolnak még  a gyerekeire sem, hogy azoknak most milyen lehet? Nézik, nézik a monitort azok a kis szegénykék, és látják, hogy anyunak hány százalékkal esett vissza a kattintás-felhozatala, és nem értik ezt a gonosz, gonosz világot.

papaigabor.wordpress.com

Pedig a világ nem gonosz, pontosabban nem jobban mint máskor (ami Ártunk és Ormányunk működéséről már nem mondható ki ilyen egyértelműen), csak a miniszer asszony hisztisebb a szokásosnál. Vagy esetleg pont olyan hisztis mint bármikor, csak most többet mutat belőle a nyilvánosságnak, tudja fene. Az viszont biztos, hogy a hiszti-faktor mellett/mögött valami sokkal komolyabb is bujkál a lelke, és az általa prezentált kormányzati szándékok mélyén.

Mert mostanában egye többször hozza elő, hogy igen is jogilag kellene az államnak szabályoznia  a közösségi médiát. És az állam az ugye nálunk de facto a kormány meg a Párt, illetve a mindkettő mögött álló karizmatikus vezér, aki ennek megfelelően már nyugodtan idézhetné XIV. Lajost: "L’État, c’est moi! - Az állam én vagyok!"

És pont a pártvezér és kancellár az, akit manapság már semmi sem érdekel igazán, a 2022-es parlamenti választáson kívül. Nem érdekli a járvány, mert amíg elég kevés volt a halott, addig ő személyesen védte meg az embereket, mostanra viszont, mikor már nyakig ér a szar, szétteszi a kezét, hogy hát vírus van, arról ő nem tehet. De nem érdekli az EU sem, amíg küldik a pénzt, és nem pofáznak bele, hogy azt kiknek a zsebébe tömi. A múlt heti "fényes győzelme" is csak arról szólt, hogy sikerült időt nyernie, így jó eséllyel már nem fogják a jogállami kritériumokkal csesztetni, meg azokra hivatkozva pénz elvonni, legalább is a kevesebb, mint másfél év múlva esedékes választásokig. Utána meg már kit érdekel, utána a vízözön. (E tekintetben a felcsúti XV. Lajos is lehetne, aki e remek hozzáállást meghonosította a hatalom csúcsain.)

A vezér viszont intő jelként tekint D. Trampli (leköszönő elnök foglalkozású adócsaló és frusztrált szociopata)  bukására, amit a félagyú ám harcias, alt right megmondóemberek jelentős részben a fészbuk meg személyesen Cukkerberg aknamunkájának tulajdonítanak. (Már túl azon, hogy a demokraták a történelem legnagyobb választási csalássorozatát hajtották végre, és olyan ügyesen, hogy nem találni nyomát. Ők is csak onnan tudják, hogy hát az nem lehet, hogy nem Trampli nyert, mikor ők is mind rá szavaztak. Fejenként tíz-tizenöt államban is...) 

Úgyhogy a kormányzat szeretné még idejében megrendszabályozni a fészbukot, minek érdekében már létre is hozták a Digitális Szabadság Bizottságot (melynek Judit asszony persze oszlopos tagja), ami legalább is ijesztően hangzik. Hisz egy ilyen név 2020-ban azért eléggé rossz reminiszcenciákat kelt, mert nem kicsi az orwelli áthallás. (Az 1984-ben a Bőség Minisztérium jegyrendszert működtet egyre szűkölő fejadagokkal, a Béke Minisztérium háborúzik, a Szeretet Minisztérium fő profilja pedig a kínzás -és akkor most képzeljük, ezek ott fenn mit érthetnek igazából a digitális szabadság alatt.) 

Vagyis a igazságtalanságügyi tárca vezetőjének toporzékolása nem pusztán személyes sértettségből fakad, mert bár nyilván az is van benne, de egyúttal jó ürügy a közösségi média en bloc megrendszabályozására. Ami mondjuk  - bizonyos szempontból - rá is férne, csak nem ezektől, és nem az ő módszereikkel és/vagy érdekükben.

Nagyon haláli

 Ha elpusztul a tulok,
szarvából lesz a tülök,
de ha én elpüsztülök,
belőlem nem lesz tulok.
(Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)

A környékbeli nénik mindig remek abszurd egypercesekkel szolgálnak, akár a garázsbolt előtt, akár az erkélyem alatt, akár a ház előtti buszmegállóban kárálnak párhuzamos monológokat, az élet nagy kérdéseiről.

Most épp valami agglomerációs járatra várt két ideáltipikus néni, akik maszkot ugyan jelzésértékűen sem viseltek, viszont a gurulós szatyraikkal hézagmentesen torlaszolták el a járdát. (Nyilván arra gondoltak, hogy ez itt a buszmegálló, tessék megállni, hisz az emberek úgyis legfeljebb idáig jönnek, úgyse akar senki egyszerűen csak továbbhaladni, ismeretlen horizontok, meg az ötven feletti házszámok mitikus világa felé.) Nade a félperces abszurd:

- Hallottad?
- Az Erzsit?
- Igen.
- Nem, mi van vele?
- Meghalt.
- A lába? (Nem, az egész Erzsi - a szerk. megjegyzése.)
- A szíve vitte el.
- Ja, én is azt mondom, az ilyen erek, ilyen érproblémák.
- Lehet, nemtom, de nagyon meghalt.
- Nagyon...

Nekem ez az utolsó mondat ütötte meg a fülem. Hogy lehet nagyon (meg kicsit) meghalni? És a kicsit meghalás az milyen? Leginkább arra tudok gondolni, hogy valaki fekszik az intenzíven, csövek lógnak belőle mindenfelé, néha öntudatánál van, de főleg nemigen, gyakorlatilag gépek tartják életben, szóval egy kicsit már halott. De orvosi és jogi értelemben még nem, még ilyenkor is szavazhat a választásokon, örökölhet jelentősebb vagyont vagy nyerhet közbeszerzést, miközben a paprikás krumplit is csak infúzióban képes elfogyasztani.

Hozzá képest a nagyon halott az, akire már hányják a földet a temetkezési alkalmazottak, vagy már porrá lett a hamvasztókemencében, és jelenleg egy fémedényben várja, hogy tegyék már valahová. 

Az urna amúgy afféle hullakonzerv, ami tényleg elég rémesen hangzik, nem véletlen, hogy ha én elpüsztülök (és belőlem nem lesz tulok), vessenek tűzre, de a hamvaimat aztán szórják szét valamerre, ahol az legális. Nem akarom, hogy a jövőben egykori testemet, mint afféle poszthumusz levesport koszorúzza bárki, aminél már csak az lesz majd szánalmasabb, hogy valószínűleg senki sem koszorúzná amúgy sem, ha már a szaporodást kihagytam az életkudarcaim közül.

De az biztos, hogyha eljön a jeles nap, én nagyon meghalni akarok, a becsövezett, fél- vagy egészen kómás utolsó etapot már kihagynám a Tour de Élet körversenyből, az szerintem senkinek sem hiányzik Ha lúd, legyen kövér; a fehér liliomnak is fekete az árnyéka; és addig jár a korsó a kútra, míg maga esik bele. Ha a meghalás van soron, haljunk meg nagyon, akkor esetleg majd emlegeti nevünket a hálátlan utókor, egy borús délelőtt a buszmegállóban, és minket ez már nem fog zavarni, ahogy Erzsit sem.

Pásztorok, pásztorok, ti melyikek vagytok?

Valami alapvetően vicces jött szembe még tegnap este az Indexen. A Vatikánban ugyanis újítottak kicsit a hagyományos, életnagyságú betlehemen, enyhén szólva is kétes sikerrel. Én meg bizonytalan vagyok, hogy a szoknyás agglegényeknek akkor most mégis csak van humorérzékük, vagy simán csak teljesen valóságidegen módon bénák?

index.hu

A műalkotás elemzése embert próbáló feladat mert eddig úgy tudtuk, hogy a római kaotikus egyház nem kifejezetten érzi magáénak az "ősi idegenek" paleo-asztronautikai paradigmáját. Szerintük Jézus nem egy messziről jött űrhajós volt, miként a három királyok sem a Galaktikus Moszadnak dolgoztak, és Máriát tényleg a szentlélek kufircolta szűzzé.  Ebbe az értelmezési keretbe nehezen illeszthető be Darth Vader viking avatárja a bal szélen (pláne, mert a sötét nagyúr tuti szélsőjobbos lenne mifelénk), meg a szkafanderes űrhajós mellette, bár lehet hogy ő egy űrsétára készülő birodalmi rohamosztagos, tekintettel a fehér cuccára. 

És akkor adódik is egy megfejtés: Ő  és Vader ugyebár a Star Wars-ból jöttek vendégszerepelni, és most is egy csillagra vadásznak, konkrétan a betlehemire, csak aktuálisan épp rossz helyen keresik, a Vatikánban nincs ilyesmi, ott a barokkos-feudális poszt-kereszténység lakik. (Viszont az is kiderül végre, hogy ha Vader ott volt Jézus születésénél, akkor a yavini, meg az endori csata nem is volt olyan réges-régen, abban  a messzi-messzi galaxisban, csak nagyjából kétezer földi éve, ami egy galaxis számára annyi, mint az éhes Godzillának egy kaszinótojás.)

index.hu

Ezen a második képen pedig jól látható, hogy a középső alak, aki feltehetően Gábriel arkangyal (vagy Nagyjézus, esetleg Szűz Mária, de akkor ki a másik csaj?) ugyan kimagaslik a nép közül, de ennek ára van. Először is rendelkezik ugyan glóriával, de az nem igazán éteri, inkább afféle bizánci jellegű hardveres megoldás, miközben biztos rendszeresen túlmelegszik a processzora is, ezért van szüksége a rengeteg hűtőbordára. Nyilván az ókori Júdeában még nem igazán bíztak a mozgó alkatrészekben, ezért nincs ventilátorral felszerelve az Úr küldötte. (Már ha tényleg ő az...) Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy az arkangyal váltóárammal működik, és az örvényáram nyomán keletkező hőleadás miatt van szüksége a fokozott hűtésre, bár lehet hogy a túlmelegedést pusztán az Isten iránti izzó szeretete okozza.

Hogy a robot szarvasmarhának mi a szerepe az üdvtörténetben azt tudja a fene, teológiailag nem vagyok elég művelt ennek megfejtéséhez. De az biztos, hogy jelenléte láthatóan frusztrálja a mellette visító libát, persze lehet, hogy a baromfi egyszerűen csak sejti, kit fognak feltálalni az esti sólet mellé. Ha Kolumbusz már felfedezte volna Amerikában a burgonyát, akkor el lehetne énekelni neki a méltán népszerűtlen gyerekdalt, hogy "Sós kútba tesznek/ Onnan is kivesznek/ Kerék alá tesznek/ Sült krumplival esznek". 

De nem, Kolumbusz elkésett ezzel, Amerikát meg Jézus fedezte fel magának, tessenek csak megkérdezni egy tetszőleges mormont.

Az előtérben látható piros csomagban meg vagy az Égi Kisded van, vagy az Alien-ből ismert xenomorf ragadozó arctámadó jellegű, mobil szaporítószerve. Innen nézve már logikus Darth Viking jelenléte, elvégre valakinek ki kell nyírnia majd a pokol küldöttének tekintett idegent, ha esetleg ő mászna elő Mária hasából a Megváltó helyett, egy belülről kezdeményezett császármetszés által.

Amúgy többen azt mondják eme rendhagyó betlehemre, hogy igen nagyon posztmodern, pedig dehogy. Nem kell minden sületlenséget posztmodernnek hívni, csak mert nem találunk benne értelmet, lehet hogy valóban egy szimpla sületlenség. 

Tényleg nem tudom, mit szednek azok ott a Vatikánban, de én nem kérek belőle.

Tompika esdekel

A fideszkádéenpé legdroggyanúsabb  Európai Parlamenti képviselője (foglalkozására nézve dajcstamás és házasságszédelgő) immár harmadszor kért bocsánatot Manfred Weber néppárti frakcióvezetőtől, meg úgy általában a frakciótársaitól. Először - saját bevallása szerint - rögtön a gestapós-ávéhás megjegyzése után, még  informálisan, aztán levélben nyilvánosan, és most levelét újra megírva, láthatóan könyörgőre fogta a dolgot. Nem csoda, hiszen ma késő délután döntenek a csávó esetleges kizárásáról, amitől Deutschnak láthatóan tele a nadrágja, csak nem azon az oldalon, és nem azzal, amivel szeretné. Úgyhogy egy ideje már csicska-üzemmódba kapcsolt, demonstrálva, hogy ők csak addig játsszák a keménytökű harcost, amíg le nem szidja őket az óvónéni, onnantól sírásra görbült szájjal állnak a homokozó szélén, hogy most akkor velük tényleg baj van? És egyáltalán, neki senki ne mondta, hogy a rosszindulatú ostobaságnak következményei lehetnek...

De hát nincs mit tenni, be kell hajolni, a kokain drága hobbi, az ember nem engedheti meg magának, hogy csak úgy bukott politikus legyen. Különösen ha világ életében nem csinált mást, lényegileg nem is ért semmihez, ha például gazdálkodni kezdene, jó eséllyel tarhonyával vetné be a földjét, csak mert szereti.

444.hu

Így aztán Deutsch, akinek szájával a vezér infantilisabb énje beszél, gyakorlatilag könyörög, hogy "lécci fiúk, ne basszatok ki, hát hova mehetnék én egy innen?", de hogy ennek lesz-e hatása, azt majd meglátjuk. Mert a már réges-rég nem közkedvelt Tompikának nem ez az volt az egyetlen vállalhatatlan húzása, csak az utolsó csepp a pohárban, plusz a bocsánatkérése is inkább megalázkodó csúszás-mászásnak tűnik, mint őszinte megbánásnak. És ezt a többiek is pontosan látják, úgyhogy elég sokan szabadulnának már szerénytelen személyétől. Hisz Deutsch nyilvánvalóan annyira keresztény, mint egy iráni ajatollah, annyira konzervatív, mint egy lányokat futtató, alsó-középkategóriás strici, és annyira polgári, mint .a részegen a Szépművészeti Múzeumba tévedt fociultra.

De legalább az évek és a szerek már lekoptatták róla az ifjúkor hamvasságát, lassan kezd a tényleges önvalójára hasonlítani. És a Néppártban ezt nem tudják nem észrevenni.

A K-listázás értelmetlensége

November végén az egyik nagy könyves cég (mondjuk nincs túl sok, amelyik kiadással és kereskedelemmel is foglalkozik, mióta a másik már bedőlt), némi promóciós szándékkal persze, akciót indított, melynek keretében a lelkes (vagy lelketlen, ám szövegfüggő) olvasók tölthették fel egy felületre a kedvenc könyveiket. Pontosabban - gondolom én - a könyvek címeit szerzővel, és nem az egész könyveket, de a lényeg az, hogy több mint tízezer résztvevővel már szinte reprezentatívnak tekinthető a minta, nyilván a könyvet egyáltalán avagy valaha olvasók populációjára nézve.

Hát, nagy meglepetés nem lett, a hvg.hu cikke szerint legfeljebb az, hogy nem az Egri csillagok az első, hanem a Herriporter Bármelyik, de szerintem ebben semmi meglepő sincs. A varázslótanoncos baromkodás már jó ideje a könyv széles néprétegek számára, de annyira, hogy lassan azok is úgy emlékeznek, hogy olvasták, akik csak a rémes filmeket torrentezték le maguknak.

A kis hazánkban legnépszerűbb könyvek tízes listája amúgy ez lenne:

1. J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat

2. Szerb Antal: Utas és holdvilág

3. Jane Austen: Büszkeség és balítélet

4. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

5. Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

6. Szabó Magda: Abigél

7. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I-III.

8. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

9. Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

10. Szabó Magda: Az ajtó

Nos, Szerb Antal és Bulgakov kellemes meglepetés a listán, Saint-Exuperyt viszont nem A kis herceg miatt lehet szeretni, legfeljebb annak ellenére. A Büszkeség és balítélet nem a kedvencem, pontosabban nem az én kedvencem, bár a regényben  - emlékeim szerint - nem játszik Colin Firth. És persze gyanús, hogy első tízből hatot-hetet sokan inkább láttak, mint olvastak, nem tagadva annak lehetőségét, hogy akad olyan is, aki mondjuk a moziban kardozó szőrős-büdös héroszok miatt vágott bele a Tolkien-életműbe.

De ha valaki megkérdezné tőlem, melyik is a kedvenc könyvem (ez amúgy teljesen hipotetikus, kurvára senkit sem érdekel), nem tudnék egy regényt megnevezni, legfeljebb egy párat minden súlyosabban kedvenc szerzőmtől. Miszerint:

Anthony Burgess: Enderby-tetralógia; Földi hatalmak; Beteg a doktor

Salman Rushdie: Sátáni versek; Szégyen; Az éjfél gyermekei

Julian Barnes: Flaubert papagája; Anglia, Anglia

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja, Gyengéd érintések művészete; Empire "V"

Iain M. Banks: Közelkép; Hidrogén szonáta; A száműző (És Iain Banks néven egy nem sci-fi: A Song of Stone)

Kurt Vonnegut nálam dobogós könyveit meg amúgy is megemlegettem, a kettővel ezelőtti posztban. És  van még megannyi név a naptárban és megannyi könyv, de most hirtelen ezek jutottak eszembe, miközben megbocsáthatatlan módon kihagytam, hogy William S. Borroughs-tól a Junkie, meg Charles Bukowskitól gyakorlatilag bármi. Meg Dosztojevszkijtől az Ördögök.

Szóval ez a kedvenc könyves szimpátiaszavazás azért alapvetően mégis értelmetlen, mert én is tucatszám tudnám sorolni a kedvenceket, persze hetente más sorrendben. Attól függően, milyen a kedvem, az időjárás, mit ebédeltem, és merrefelé fokozódik épp a nemzetközi helyzet. Szánalmas egy létforma lehet, akinek pontosan egy darab kedvenc könyve van, nyilván mert azt bírta végigolvasni úgy, hogy még ki is színezhette közben. 

Ha engem például hétévesen kérdeztek volna, akkor vagy A birodalom visszavág lett volna a kedvenc, vagy a Gyere haza Mikkamakka! Lázár Ervintől, mert addig nagyjából ezt a kettőt olvastam ki. Avagy el, de az első nem ért igazán, mert persze láttam előtte moziban.

A burzsoázia indiszkrét bája

Nemzeti tőkések közbeszereznek szerteszét, orcájuk verejtékével éjjé téve  a nappalt, közbe' szereznek maguknak is ezt-azt, kis láboskájukban viszik haza a Főméltóságú Úrtól szerény középvállalataikat, nagybirtokaikat és még nagyobb fodbalstadionjaikat, hisz nagy a család, és éhesek a gyerekek. Lamborghinire főleg, hisz anélkül kinézik őket Ibiza meg a Seychelle-szigetek jobb környékein, és hát az ember mi mindent meg nem tesz a gyerekekért ugyebár. Mert micsoda trauma lenne az nekik, ha a karácsonyfa alatt valami szánalmas BMW-t találnának, az ma már nagyon proli tempót jelent, és annyira 2016!

Persze van, hogy a gyerekek (menyek, vejek, sógorok, kültagok, beltagok és jogi képviselők - szóval a tágabb értelemben vett család) nem is vágynak Ibizára, ők speciel a Balatont szeretik, úgyhogy azt kell nekik adni. Hogy végre nyugodtan tudjanak fürdeni, nudizni a vitorláson  és szarni a halakra (esetenként szó szerint, ha messze a part), anélkül, hogy sok hülye turista nyüzsögne mindenfelé, meg az izzadt testüket áztatnák a nemzeti kincs jelegű vízfelületbe. Mert hát a családnak, valamint Nyuszi batátainak, rokonainak és üzletfeleinek igazán kijár a nyugodt pihenés, hisz sok a dolguk. Ők építenek vasutat, autópályát, játszóteret, hódmentő-állomást interaktív látogatóközponttal, valamint stadiont, sportcsarnokot, még egy stadiont,  meg mesterséges szigetet a mesterséges tóra. (Utóbbit úgy kell, hogy tavasítás közben egy darabon kihagyják a vizet, jó drágán persze.) Vagyis  ők csinálnak mindent, nélkülük még sárból tapasztott lakótelepeken puhítanánk nyereg alatt az akciós löncshúskonzervet.

papaigabor.wordpress.com

Vannak dolgok, amikre persze már nem jut erejük, kórházak, iskolák, ilyesmik, de hát akinek nem telik magánszanatóriumra az Alpokban, meg az etoni bentlakásos sulira, az annyit is ér. Nemzeti tőkéseink nem tehetnek róla, hogy szépségüknél csak tehetségük nagyobb, hogy üzleti érzékük páratlan munkabírással párosul, és hogy a sok lumpen azt a szaros első milliárdot sem tudja összespórolni a konyhapénzből. Euróban. Mer' isznak, azért! Pedig ha valaki sokat dolgozik, és beosztással él, annak előbb-utóbb úgyis bejön az élet, a Vezérkancellár is megmondta, hogy a nemzeti (bocs, Nemzeti) burzsoáziát kell erősíteni, a külföldi multik helyett derék magyar vállalkozók vigyék Kajmán-szigeteki off-shore számlákra a hasznot, mert ennyi jár nekünk, kiket a balsors régen tép.

Meg azt is mondta, hogy hogy senkit nem hagynak az út szélén. Aki megbotlik, azt berugdalják az árokba, így még az illető is hasznosnak érezheti magát, amennyiben nem rontja a Lamborghini szélvédőjén át látható idilli összképet.

p.s. A címet ihlető Luis Bunuel - film, A burzsoázia diszkrét bája (mely Az ötös számú vágóhídhoz hasonlóan, véletlenül szintén 1972-es) itt megtekinthető.

Billy Pilgrim kiesett az időből

A cím egy híres regény kezdőmondatából származik. Gőzöm sincs, hányan ismernek rá, én a magam részéről kicsit több mint harminc éve vagyok oda Kurt Vonnegut írásaiért, és mivel a saját kultúrbuborékomból alig látok ki, nem tudom mások hogy is vannak ezzel. Billy Pilgrim amúgy Az ötös számú vágóhíd, avagy A gyermekek keresztes hadjárata, szolgálati tánc a halállal (Slaughterhouse-five, or The children’s crusade, a duty-dance with death) teljes címet viselő regény főhőse, amit az egyszerűség kedvéért leginkább csak úgy emlegetnek, hogy .Az ötös számú vágóhíd. Esetleg úgy, hogy "tudod az a könyv, az az időutazós".

Mert a beszélő nevű  Billy Pilgrim (tkp. 'Zarándok Vili') tényleg kiesik az időből, leginkább azért mert elrabolják a Tralfamador bolygóról jött idegenek, hogy otthon egy állatkert (igazából lénykert) látványossága legyen, de legalább egy szintén elrabolt földi nő társaságban, aki nem mellesleg pornósztár foglalkozású. És mivel a tralfamadoriak máshogy érzékelik az időt (de erről írtam már, úgy két napja), azaz egyszerre látják az összes pillanatot, Billy is hasonlóan kezd működni.

Minek következtében hősünk folyton-ide-oda ugrál élete különböző szakaszai között, hol német hadifogságba esik a második világháborúban, hol kisvárosi látszerész a háború utáni életében (egy csúnya, butácska, de gazdag feleséggel az oldalán), túlél egy repülőbalesetet vagy gyerekkori traumákat szenved el, de sem ő, sem az olvasó nem tudja, mire ébred másnap reggel, vagy a következő pillanatban. És a regény szövege is vele csapong, miközben egyszerre játszódik az összes idősíkban.

Az ötös számú vágóhíd kétségtelenül Vonnegut leghíresebb könyve (bár nálam a Kékszakáll, A titán szirénjei meg az Éj anyánk a dobogósok), saját élményeinek irodalmasítása, hiszen igazából ő volt az, aki 1944 végén német hadifogságba eset, aki végigélte Drezda porrá bombázását, és akinek aztán hullákat kellet bányásznia a beomlott pincékből. Viszont ő nem esett ki az időből, bár a regényt olvasva azért gyanús, hogy jó párszor nagyon is szeretett volna.

KV 1922-2007 (rwu.edu)

És hát, mint a legtöbb  híres regény, ez sem úszta meg a megfilmesítést, pedig Vonnegut dolgai olyan mértékben szövegek, hogy jobbára ellenállnak a mozgóképnek. (Az Éj anyánkból is micsoda egy vacakot sikerült összehozni.) Így aztán egész mostanáig eszembe sem volt megnézni az ötös számúból készült mozit, pedig elég régi, de annyira, hogy még nálam is két évvel öregebb. (1972-es, csak hogy segítsek.)

Most végre rászántam magam, és a film nem is olyan rossz. Meglepően sikerült átültetni az eredeti szöveg szándékolt töredezettségét egy működőképes filmnyelvre, bár kétségtelenül hiányoznak Vonnegut jellegzetesen keserédes megjegyzései. De hát ez film, nem bír el annyi szövegelést, amivel csak a közelébe is lehetne érni a regény narratív sűrűségének. Vizuálisan is teljesen rendben van, az 4H-s jelenetek (háború, hó, halál, hadifogság) sokkal kevésbé díszletszerűek és színpadiasak, mint a korszak egyéb háborús filmjei (A halál ötven órája,  Kelly hősei), de a békeidők kertvárosi idillje is hozza a felső-középosztálybeli Amerika időtlen unalmát. Sőt  a tralfamadori lénykertet is sikerül egész kreatívan megvillantani.

És érdekes módon, a filmre dramatizált változat is érthető marad, pedig azt gondoltam, az író hosszas és szellemes magyarázatai nélkül, másfél órába sűrítve, csak valami zavaros katyvasz lehet belőle, vagy jobb esetben is az adaptált mű valami súlyosan csonkolt torzója. Ehhez képest összeáll egy egésszé, és viszonylag kevés hiányérzetet hagy maga után.

Lehet, hogy Kurt Vonnegut mégsem olyan megfilmesíthetetlen? És én miért nem jöttem rá erre már korábban? Oké, erre tudom a választ, egy többször olvasott kedvenc könyv már kész film az ember fejében, és ahhoz képest a ténylegesen leforgatott darab szükségszerűen csak csalódás lehet, ám ezek szerint nem mindig. De például egy másik kedvenc, Salman Rushdie regényeit még mindig megfilmesíthetetlennek gondolom, bár várom a frappáns cáfolatot, valaki bevállalósabb forgatókönyvírótól/ rendezőtől.

(itt megnézhető az egész film, szinkronosan)

Az űr az semmi, de épp ezért nincs is

Én kérem hosszas elmélkedés után arrafelé jutottam, hogy a világűr az nem létezik. Ugyanis az űrben kurva hideg van, de a hideg az is egyféle hőjelenség, ami ugyebár nem terjed a semmiben. (Kell valami, amiben a hő terjedhet, meg a másik fajta hő, a hideg is.) Márpedig az űröt azt semminek hazudja a Háttérhatalom, meg a NÁZA, vagyis ha ez igaz lenne, nem lehetne ott hideg. Mondjuk rögtön a hűtőajtóban még talán egy kicsit, de onnan nem tudna terjedni a semmiben! Egyszerű józan paraszti (izé, őstermelői) logika, hogy a semmiben semmi sem terjed, még maga a semmi sem, mert az eleve ott van a mindenhol, ahol semmi sincs. De ezt csak az látja tisztán, aki képes összefüggésekben gondolkodni, ismeri Ejnstejnt fényképről, és este hat után már nem iszik vörös húst.

Ezt persze nem tanítják a' egyetemeken, ott csak az agymosás folyik, ráadásul aki ilyen egyetemeken mereszti a seggét évekig, az pont a valósággal nem találkozik. Aztán fölényesen beszél hülyeségeket, meg köcsögösködik a rendes emberekkel, akik nem hülye könyvekből, hanem az életből tanulták meg, milyen is a világ. Mert mindennek alapja a tapasztalat, meg a gondolkodás, de előbb tapasztalni kell, csak hogy aztán legyen min gondolkodni. Aki csak olvas meg drogozik valami egyetemen, az viszont nem tapasztalja meg a valóságos életet, meg a világot a körülötte, és mire megkapja a semmirejó diplomatáját, tisztára elsatnyásodik az agya.

Aztán még neki áll feljebb, hogy hát de, az űr az igen is van, pedig az űr az semmi, ő is belássa, csak már nincs agya, hogy észrevegye, milyen hülyeséget beszél. A semmiben meg nem terjed semmi, de ha a hideg az van (és van, nálunk például télen,  az antarktiszi délisarkon, meg nagyon magas hegyeken, ott mondjuk állandóan, de tőlünk elmegy a hideg nyárra), sőt ha a hideg az mozog, akkor azt nem tudná csinálni egy űrben. Meg ha a bolygók között semmi se lenne, akkor nem lenne gravitáció sem, olvastam a híradóban, hogy a gravitáció az hullámokkal terjed, de a semmiben a hullámok se mennek sehová, ott nem terjed a hang, a fényfotonok, meg akkor a gravitáció se. Márpedig gravitáció van, attól keringünk a Hold körül, meg attól van árapály és árdagály. 

Az "űrben" még a hideg sör is terjed! (24.hu)

Vagyis a bolygók és egyéb égitestek (holdak, üstökösök, hulló- és hullatlan csillagok, meg a napok) össze vannak kötve egy olyan anyaggal, amit mi a fejletlen műszereinkkel nem érzékelhetünk. Ez igazából a Világlélek, az Egyetemes (de nem olyan egyetemes ám!) Rezgés avagy a Teremtés spirituális hidraulika-folyadéka, a közeg amelyik összeköti az univerzum darabkáit a frekvenciáján. Ettől terjed fény, a hideg meg a meteoritok, sőt a hang is, csak nem abban a tartományban, amit hallanánk. A bolygóközi közeg tele van hangokkal, csak ezek ultrák, ezért mi nem halljuk őket, de a denevérek hülyét kapnak tőlük teliholdkor, pláne ha palatetőről lógva éjszakáznak. Meg a kutyák.

És épp nemrég láttam a múlt hónapban a tévében, egy mindenki által érhető bizonyítékot arról, hogy a bolygók között nem az űr semmije van, hanem valami transzcendens, és kvantumszinten rezgő magasabb létsík,. Mert van ugye a Nemzetközi Űr Állomás (igen, már a nevével is hazudik), ami fent kering. De ha a semmiben keringene, akkor nem bírná odafenn tartani semmi, és simán leesne! Ráadásul láttam a tévében azt is, hogy az űrhajósok épp mikrózzák a kajájukat, de ugye  Földön Kívül, ha ott tényleg csak űr lenne, a mikorhullámok sem bírnának terjedni, ehhez képest csinálnak vele pattogatott popkornt. És nem mellesleg, az Űr Állomáson van ám gravitáció is, csak azért lebegnek az emberek, mert túl gyorsan keringenek, így nem bírnak megállni a padlón.

Szóval ez van az űrös dolgokkal., egyszerű ez mint zsák a foltját. De mi a faszom az a vákuum?

Absztrakt érzelmesség

Mark Rothko (szül. Markusz Jakovlevics Rotkovics, 1903-1970) az egyik legzavarbaejtőbb modern festő. Most majdnem azt írtam, hogy 'absztrakt festő' de ezt a jelzőt ő mindig is kikérte magának, pedig legismertebb, és világhírt hozó korszakában gyakorlatilag nagy, elmosódott szélű színes foltokat festett, más színes foltokra.  És hát ezt azért nehéz lenne nem absztrakciónak értelmezni, pláne mert realista stílussal indult, aztán lett belőle szürrealista, és a végén (nagyjából a keleti bölcselet hatására) jöttek a színes pacák, amikben azonban szerinte semmi elvonatkoztatás nem volt, egyszerűen csak érzelmeket akart kifejezni velük.

És valami ilyesmi lenne a lényeg, hogy nem ábrázolt, csak kifejezett, nem véletlenül sorolják a  absztrakt expresszionizmus festői közé (pl. Jackson Pollock, Franz Kline vagy Pierre Soulages társaságában), bár ugye ő az irányzat megnevezésének első részét nem akarta magára venni. És tényleg tudja fene, mitől is jók a képei, hogy jók-e egyáltalán? Mert időnként nagyon is hatásosak, de ettől már jók is? Hisz jogos kérdés, hogy mivel mérjük azoknak a képeknek az esztétikai értékét, melyek eleve tagadják a bármiféle esztétikát, magasról tesznek a műértő közönség intellektusára, és az ész helyett az érzelmekre szándékoznak hatni. Nem kifinomult műélvezetet akarnak okozni, hanem libabőrt és torokszorítást, így aztán látványosan nem idomulnak az akadémikus művészet elvárásaihoz.

britannica.com

Mikor először találkoztam a képeivel a Tate Modernben, igen bután néztem magam elé, hogy ezek itt most mik? Elméletileg tudtam, mit is akart a művész, akkorra már többször olvastam az egyik kedvenc regényemet, a Kékszakállt Kurt Vonneguttól, ahol egy poszt-holokauszt történetbe csomagolva igazából az amerikai absztrakt expresszionizmust mutatja meg nekünk az író, jelentős empátiával. És azt gondoltam, hogy általa én már értem ezeknek a fura pasasoknak a fura képeit, hogy ez itt az akció-festészet, meg a láthatatlan megmutatkozása, és nem kell mindenáron belelátni bárminek is az ábrázolását. (A regényben van egy pont, ahol az főhős régi nőismerőse - Peggy Guggenheim fiktív megfelelője -, aki jelentős gyűjtő lett addigra, rendel tőlük festményeket, de aztán csalódottan írja, hogy bár a képek, alkotóik szerint, nem ábrázolnak az égvilágon semmit, mégis felismerhetően ott van rajtuk a káosz. Amire az öntudatos művészek úgy reagálnak, hogy akkor küldje vissza a vásznakat, majd átfestik őket, mert még a káosznak sem szabadna rajtuk lennie.)

Na, például ezen sincs káosz, mint ahogy más sem, de Rothko következetesen a címadással sem bajlódott::

No. 13(1958) - metmuseum.org

Persze ezeket a képeket monitoron bámulni eleve értelmetlen, maga Rothko még életében, mindig nagyon odafigyelt hol, milyen fényviszonyok között, milyen környezetben állítják ki a képeit, mert ezek is fontosak voltak általa szándékolt hatás kiváltásához. Én meg ugye monitoron, meg egy-két albumban találkoztam velük, és a fotelben ülve tényleg nem éreztem magam lenyűgözve, aztán élesben már ezzel a hangulattal álltam meg előttük, mondjuk nem is hatottak rám. Később meg volt olyan, amikor nagyon is. Szóval ez az a fajta festészet, ami nem is simán csak expresszionista, mert a kifejezés szándéka önmagában kevés, a nézőnek is sok melója van még abban, hogy a dolog működjön. Azt meg ma már nem igazán akarjuk beletenni, emocionálisan pláne nem, ha már az érzelmi intelligenciákat a legtöbben lezavartuk a pincébe, és rájuk zártuk az ajtót.

Ma az elképesztés kultúrája van, agyonanimált látványfilmek, 3D, 4K és hasonlók, amiktől igazán lenyűgözőek lesznek a félévente bekövetkező világvégék, meg a felhőkarcolókkal egymást ütlegelő kretén szuperhősök.  Mark Rothko vacakul érezné magát ebben a világban, ha nem lenne már ötven éve halott.

cím nélkül (1967) - amazon.com

Korrupcióverseny

Ötödik Iktor pártvezér és kancellár lassan már napi rendszerességgel igyekszik bizonyítani az ő mélyen lenézett népe előtt, hogy tényleg teljesen elment az esze. A pár évvel ezelőtt elkezdődött monomániás sorosozást még betudtuk a szimpla hatalomvágy, a nettó rosszindulat és a fölényes gátlástalanság szerelemgyerekének, de igazából senki sem hitte, hogy komolyan is gondolja. És lehet, hogy nem is gondolta, de nyilván nem lehet büntetlenül mantrázni egy ótvar hülyeséget anélkül, hogy az ember előbb-utóbb el ne kezdjen hinni benne. Feltehetően így járt a felcsúti kegyúr is, én már elhiszem, hogy szerinte tényleg Soros a Sátán, Lucifer vagy Belzebub, attól függ melyik tőzsdézik hatékonyabban. Ettől persze még nem kellene egy egész országra rákényszeríteni a paranoid rögeszméit, ő is jobban járna egy komoly szakemberrel, aki még gyógyszert is felírhatna, legalább tüneti kezelés gyanánt. (A személyiségét úgysem lehet lecserélni, de talán visszavenne ebből az állandó háborús pszichózisból, melyben a jelek szerint él, és amit folyton rá akar tolni a mi életünkre is.)

varosikurir.hu

Nade. A múlt héten ő ugye - a saját narratívája szerint - nem tárgyalt, hanem csatát vívott, nem kompromisszumot kötött, hanem fényes győzelmet aratott, és szektája által a feje fölé képzelt glória alól szükségét érezte beszólni a Sötétség Fejedelmének. Olyanokat irkált, még tőle is meglepően összefüggéstelenül, hogy az EU-tárgyalásokon Soros veszített, aki most nem tudja átvenni a hatalmat az Unió gazdasága felett, nem tudja szétverni a hagyományos családmodellt und a kereszténységet (pedig nagyon szeret szétverni dolgokat, bár hogy miért pont ezeket, az homályban marad, ez biztos valami zsidó dolog - legalább is a felcsúti stadion tövéből nézve), és egyáltalán, ideje hogy visszahúzzon Amerikába.

Nos, szerintem Soros most is Amerikában van, ahová amúgy annak idején nem elsősorban kalandvágyból ment, hanem mint holokauszt-túlélő, akit tizennégy évesen sikeresen bújtattak el a bevonuló németek elől, így megúszta a deportálást. A háború után Londonban kötött ki, ott tanult közgazdaságtant, és 56-ban lépett tovább Amerikába. Szóval az egykori Schwartz Gyuri maradhatott volna itthon is, ha az akkori politika kegyurai ezt hagyják neki, de hát nem meglepő, hogy valaki a gázkamrák fenyegető árnyéka, majd a közeledő sztálinista diktatúra helyett inkább a szabadabb világot választja. 

És bár Felcsút örökös miniszterelnöke simán "a világ legkorruptabb emberének" nevezi Sorost, szerintem csak irigy. Ő még diktátornak (na jó: autokratának) sem nagypályás, csak ezen a kis szemétdombon tud ő lenni a főkakas, de a kukorékolása semmi ahhoz a bömböléshez képest, amit az igazi nehézsúlyú despoták rendeznek, Putyintól, Erdoganon át az aktuális Türkménbasiig. (Trumpli nem tartozik/tartozott ide, ő elnöksége évei alatt főleg óvodás hisztiben utazott.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy zorbán ne lenne korrupt, hisz rendszere lényege az állami korrupció, csak épp nagyobb országokban még többet lehet lopni, így nem biztos, hogy egy korrupciós Grand Slam tornán eleve főtáblás lenne. Ahhoz előbb szét kellene vernie az EU-t (próbálja, de nem megy), bedönteni az angol fontot vagy a japán jent. Azt mondjuk nem várom el tőle, hogy filantróp célokra költsön milliárdokat (a magánvagyonából), mert láthatóan lenézi az emberek nagy többségét, kivéve ha valaki rokon, stróman, focista vagy nála is nagyobb machiavellista. Őket meg amúgy is támogatja már, azokkal a bizonyos milliárdokkal. A mieinkkel.

Halálhegyibeszéd

Most, hogy hideg van odakint, és indokolatlanul korán sötétedik (de tényleg, én már délután negyed ötkor nem merem levinni a szemetet, hátha már kijárási tilalom van), szóval ilyenkor nincs jobb annál, mint az egyetlen olvasólámpával megvilágított szobában megnézni valami rendes salsher-horrort. Persze csak miután gondosan kettőre zárom az ajtót, hátha még nem jött be semmi nem evilági, bár gyanús, hogy a Gonoszt, a Sorozatgyilkos Szellemét vagy a Mutáns Idegent egy sima hevederzár nemigen tartja vissza, ha épp hirtelen felindulásból a véremet venné.

Eredetileg a Cannibal Holocaust című, immár negyven éves, klasszikus olasz szemetet akartam újranézni, ami már évekkel ezelőtt is rémálmokban megnyilvánulóan erős élménynek bizonyult. Ruggero Deodato filmje a Blair Witch Project -jellegű,  found footage-horror egyik első remeklése volt, de annyira, hogy a rendezőt egy időre le is csukták többszörös gyilkosság vádjával, mert elhitték, hogy a film színészei tényleg meghaltak. Merthogy az ál-dokumentumfilmet valódinak nézték. Pedig a szereplők csak promóciós szándékkal bujkáltak, hogy nagyobb legyen a hírverés, de erre azért meg kellett jelenniük a bíróságon, mint a feltételezett gyilkosság áldozatainak, akik ahhoz képest elég jót röhögtek az egészen.

Egy tényleg visszafogott csendélet a CH-ból. (cinegore.net)

De mivel láttam már, meg úgy gondoltam, vacsora közben nem akarom nézni, ahogy másokat épp megvacsoráznak (halálra köveznek, karóba húznak etc.), kerestem valami misztikusabb, és kevésbé exploitation-jellegű (azaz szó szerint a zsigerekig realista) darabot, és ez lett a 2013-as Halálhegy- A Gyatlov-rejtély című darab, a némileg híres Renny Harlin rendezésében. Amúgy ő csinálta a Die Hard 2-t, amit kedvelek, csak ezért szavaztam bizalmat ennek a bizarrnak is.

A Halálhegy a CH-hoz annyiban hasonlít, hogy ez is egyfajta ál-dokumentumfilm, a "megtalált kamera" minősített esete, de legalább tényleg valós események köré komponál valami használható sztorit.

A Gyatlov-incidens lényege, hogy még 1959-ben, Igor Gyatlov vezetésével kilenc főiskolás túrázó tűnt el az Urál északi részén, a hulláikat pár nappal később találták meg, és évtizedekig nem tudták, mibe is pusztulhattak bele. Pedig nem volt ebben semmi talány, megfagytak, amint az történni szokott azokkal akik mezítláb és/vagy alsóneműben mászkálnak a mínusz negyven fokban. A kérdés inkább az lehetett, miért csináltak ilyet? Mára már megvan a magyarázat: egy lavina az oka az egésznek, olyan gyorsan kellett menekülniük a sátraikból, hogy felöltözni sem volt idejük, viszont a kitörő hóviharban, két méterre sem látva, egyszerűen nem találtak vissza a felszerelésükhöz. Hogy a tetemek egy része miért volt radioaktív, azt persze egy lavina nem magyarázza, és sokan ma sem hisznek a hivatalos magyarázatban.

A valós áldozatok (index.hu)

Így aztán a sztori remek forgatókönyv-alapanyag lehetett, tekintettel a számos összeesküvés-elméletre, amikben felbukkannak az UFO-k, a KGB, a CIA és még néhány betűszó, de a szél gerjesztette infrahang, vagy a gondatlanságból elszenvedett kísérleti atomrobbantás is képbe kerül, hanyagul megszórva jetikkel vagy zombikkal, ízlés szerint. Úgyhogy a főszereplő amerikai egyetemisták is ezek nyomán indulnak el a nagy orosz télbe, dokumentumfilmet forgatni, hogy aztán javarészt jól eltűnjenek meghalni, de hát így jár az, aki egy Halálhegy (avagy a Holtak hegye) nevű helyen akar ikszaktázni, ráadásul a volt Szovjetunióban.

Ahol viszont azzal a kifejetetten szánalmas és/vagy vicces ténnyel szembesül a gyanútlan néző,  hogy ahogy megjelennek a jenki egyetemisták, mindenki egyből tud angolul. Legtöbbször persze"ilyán óroszosan ákcéntussal bészélnek", de tényleg mindenki vágja a nyelvet (egy ponton szó szerint is...), az elmegyógyintézet ápolóitól, a kisvárosi kocsmároson át a hegyközi parasztokig. A hitelesség jegyében nyilván. Persze messze nem ez  legnagyobb probléma az egésszel, hanem az utolsó fél óra. Odáig még egy rendes, rejtélyeskedő-ijesztegetős, szándékosan vacakul kézikamerázott frászkarika a film, de a végére már mindent belepakolnak az addigra minden bizonnyal nem kissé bevodkázott alkotók. Előkerül a híres Philadelphia-kísérlet, teleportált, időutazó expressz-zombikkal, meg egy féregjáratba torkolló hidegháborús katonai bunker, és mindez valami rémesen olcsó CGI-vel a vászonra/ képernyőre gagyizva. Az animált zombik ugyanis simán csak nevetségesek, a valós eset igazi hulláiról készült fotókhoz képest meg pláne. Persze azoknál nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy amit látunk, az tényleg volt.

De legalább van csavar a végén, mert a zombikkal a bunkerben ragadt két túlélő (egy pasi, egy csaj, ahogy az szokás) elmenekül a féregjáraton át, minek következtében kint a hóban találják magukat megfagyva,  de legalább valamikor ötven évvel korábban, hogy aztán belőlük legyen az a két zombi, aki rájuk (önmagukra) támad majd egyszer. Hogy minek azt nem tudni, talán azért, mert ha nem ölik le a többieket, és nem kergetik meg magukat egy másik idősíkból, akkor ők sem lesznek mint zombik. Márpedig a zombulás olyan alapvető élménye az emberi létnek, hogy tényleg vétek lenne kihagyni.

Kellett nekem tegnap pont az időparadoxonnal poénkodnom, már este szembe jött ez a mozgókép, amit nyilván magamnak küldtem egy párhuzamos dimenzióból, vagy egy lehetséges jövőből, csak hogy érezzem az élet súlyát.

Antant alternative

Kubatov Gábor közismert fideszes főszerszám, megbízható eszköz a főnöke kezében. Ha Bayer Zs. a kalapács, és Kövér L. mondjuk az ütvefúró, akkor Kubatov nertárs a csavarhúzó-fázisceruza, aki megszereli a dolgokat, és ügyel rá hogy felcsútit ne bassza agyon az áram. Idő előtt.

És mint minden rendes szerszám, ő is lojális végrehajtó, aki közben remekül tudja ismételgetni az arra a hónapra kormányszinten felböfögött sötét ostobaságokat, ami arrafelé szükséges, bár önmagában nem elégséges feltétele a pártkarriernek. Plusz Kubatov a fradi nevű plebejus valláspótlék világi felügyelője is, ami nyilván bizalmi állás a Nemzeti Szarunkrátok Rendszerében, és nagy karrier egy közepesen műveletlen, egykori autószerelőnek. (Igen, azóta szerzett kommunikáció-salátabár szakos diplomát is levelezőn, 2012-ben, de hát megnéztem volna azt a főiskolát, ahol akkor nem mernek diplomát adni egy neki.)

Viszont sokévnyi pártmunka után már önálló gondolatai is támadnak, amiket nem fél megosztani a nagyközönséggel, pedig oka az lenne rá. Most például olyat szólt, hogy ha a felcsúti döbrögi tárgyalt volna Trianonban, az antant országok felét Magyarországhoz csatolták volna. (Helyesen amúgy: a Trianonban, mert az ugye nem egy település, hanem egy épület a versailles-i palotakomplexumban, konkrétan a Kis-Trianon palota.)

Na most ez a trianonozós sületlenség minden szempontból kínos. Mert lehet, hogy Kubatov komolyan gondolja, ez esetben menthetetlenül hülye, vagy csak akart valami nagyot mondani a heti piros pontjáért, ekkor viszont egy alávaló, ócska kis seggnyaló, messze a valóságtól, de közel a vezér végbeléhez. Egyik opció sem lehet pozitív számára, de talán az első a kevésbé kellemetlen. Mert egy nettó hülyét még lehet akár szánni is, de egy seggnyaló simán csak bűzlik munkája gyümölcsétől.

Várom amúgy a téma részletesebb  kifejtését. Az antant-országok melyik feléről lett volna szó, mit kezdtünk volna azzal, hogy a magyarok törpe kisebbséggé válnak kontinensnyi kiterjedésű országukban, és egyáltalán, mióta szoktak győztes országokat a vesztesekhez csatolni? Az már csak hab a torkán, hogy a hármas antantból legfeljebb Oroszországot lehetett volna hozzánk csatolni, tekintettel arra, hogy a britek meg a franciák akkoriban sem bírtak határosak lenni velünk. Az oroszokat meg nemigen kedveltük akkoriban, a fenének kellett volna Szovjet-Oroszország (a Szovjetuniót csak 1922 decemberében alapították meg) Leninnel és szorgos kis elvtársaival. Persze ez mára megváltozott, hisz újra van cár, legfeljebb nem úgy hívják, de attól még fontos szerepmodell a hazai viktátornak.

hu.wikipedia.org

És persze várjuk az újabb nagyívű analógiákat, hasonlatokat és metaforákat, és szerintem ideje lenne már komolyan elővenni az alternatív történelem kérdéseit is. Schmidt Mariska terrorházi történész és önjelölt politikai véleményvezér például már pedzegette a múltkor, hogy azért az nem is olyan biztos, valójában kik nyerték meg az első világháborút. Szóval lehet hogy mi, csak ugye a komenisták elhazudták fényes győzelmeinket, a huszáros lovasrohammal megnyert tengeri csatától az ellenségnek vérhasjárványt okozó diverzáns gulyáságyúkig. (A nemzet Mariskája megfejtése amúgy annyi, hogy a második világháború és a hidegháború már véget ért ugyan, de az első még tart. Aha, és tessék mondani, szedi rendesen a néni a gyógyszert, amit a téveszmés zavaraira tetszett kapni?)

Ehhez képest Kubatov nertárs még két lábbal áll a földön, csak épp a szokásosnál látványosabban kombinálja butaságot a szolgalelkűséggel, de ő is bármikor átbillenhet a téveszmék hímes mezejére, ahol már komolyan hiszi is, amit most még csak a szájával mond. Eljöhet még az idő, mikor már fölényes mosollyal állítja, hogy a felcsúti járt először a Holdon, sőt ő töltött ott először kolbászt, ő állította meg Napóleont Waterloo-nál, és szintén ő az, aki 1066 óta folyamatosan vívja a hastingsi csatát, csak ennek köszönhető, hogy a Brit-szigeteket még nem vonatták át a Csendes-óceánra a japánok.

A határ a csillagos ég, pedig a józan észnek kellene annak lennie, meg valami elemi kulturáltságnak. De nem megy, mifelénk a hatalom a műveltséggel fordítottan arányos, a gátlástalansággal meg egyenesen.

Zöld krumpli, harapott almával

Az egykori Külügy-, jelenleg Kükümminisztérium (valahogy így kell hívni, gondolom) idén igazi meglepetéssel szolgál a dolgozóinak, amennyiben karácsonyi jutalomként kioszt fejenként tíz kiló krumplit. Meg némi almát, bár az a helyettes irodai kabinethátráltató, aki egy ájfonra számít, kicsit csalódott lesz a szabolcsi almától. De minden esetre Kakadu nertáts tárcája szintet lépett a minisztériumi alkalmazottak alattvalónak (súlyosabb esetben: jobbágynak) tekintésében, szerintem elég sokan vannak ott olyanok, akiknek lenne ötletük, hogy a miniszter illetve államtitkárai pontosan melyik testnyílásaiba helyeznék el a tíz kilót burgonyát, egyesével persze.

És kikerülhetetlen a kínzó kérdés: Ha az egyszeri dolgozó tíz kilót kap, mennyi jár a kabinet legmadárfejűbb miniszterének? Mert az ugye elképzelhetetlen, hogy ő, a puritán kormányzás élharcosa holmi milliós prémiumot kapjon, nyilván elvszerűen ragaszkodik ahhoz, hogy neki is krumpli kell. Arányosan persze nem tíz kiló, hanem mondjuk tíz tonna, de azzal meg tele lenne a kerti medencéje, úgyhogy nem nem kell bajlódni a házhoz szállítással, jó neki ha megkapja az adagját, a földdel együtt, amiben termett. Úgy nincs vele akkora gond, majd egy minisztériumi csapatépítő tréning keretében kiássa a sok titkárnő, és alosztályvezető-helyettes, akik puhány irodai patkányokként amúgy sem mozognak eleget.

Valami államtitkár persze azt nyilatkozza bele a sajtó pofájába, hogy ez igazából egy jótékonysági akció. Mert a saját humán-erőforrásuknak ugyan telne krumplira, de a magyar gazdák meg nem tudják eladni, így aztán ők megveszik tőlük, és osztogatják a Bem téren boldog-boldogtalannak, mint egy bepálinkázott földesúr. Miközben almából jó ha a szokásos mennyiség  fele termett idén, az ára meg lassan duplája a banánénak, hazai krumpli már alig van, de nem, nyilván nem lehet eladni, a kormányzatnak kell jótékonysági jelleggel felvásárolnia a cuccot. És hát mi lesz itt szűk másfél év múlva, mikor jönnek a választások, ahol köztudottan a burgonya a láncszavazás kenőanyaga. Banánnal vesztegetés? (Ja, amúgy a még zöld, kisebb banánfajtát a karibi térségben pont úgy eszik, mint  világ boldogtalanabb végein a sült krumplit...)

De akkor miért pont tíz kiló? Megenni azért sok, egy négytagú család sem zabál fel ennyit karácsonykor (ha csak nem súlyosan keményítő-függők), viszont ahhoz meg kevés, hogy értelmes mennyiségű vodkát lehessen főzni belőle. Felmerül esetleg a krumpli, mint energiaforrás opció is, talán sokan emlékeznek még fizikaóráról arra, hogy a krumpli jól használható elemként. Csak két krumpli kell, egy cink és egy réz elektróda beléjük bökve, a többit a gumó savtartalma (már megint alma, véletlen?) már elintézi, egyesek szerint egy ilyen elemmel egy hónapig is elpislákol egy LED. Azaz tíz kiló termést már többcélúan is be lehet vetni a háztartásban: két kilóból lehet mondjuk krumplisaláta a rántott hal mellé, a maradék egyik felével meg kivilágíthatjuk a karácsonyfát szenteste, miközben a másik fele feltölti nekünk a Harapott Almás telefonunkat. Vagy a Samsungot, csak annak nincs viccelhető logója.

És innen nézve, a Külgazdasági és Lélegeztetőgép-felhalmozó Minisztérium akciója nem proli bunkóság, hanem nagyon is környezettudatos gesztus, a meg ugyan nem újuló, de ehető alternatív energiaforrások felé tett jelentős lépés. Szóval végre zöldül a minisztérium, persze ilyen hidegben a krumpli is, de az már nem a vezetés baja, ők úgyis szétjótékonykodják az egészet. És szerényen beérik egy jelentősebb év végi jutalommal a bankszámlájukon. Mert ilyenek ők, élükön Kakadu Miniszter Úrral, szerények, puritánok, és - ami ezzel együtt jár - végtelenül alázatos szolgái a Hazának. Valaki hazájának...

Paradox (régen lesz egykor)

Feltaláltam az időgépet, csak nem emlékszem, mikor. Meg akartam kérdezni a jövőbeli énemet, de beszóltam magamnak a múltból, hogy nem találkozhatok velem, mert minden egyes atomom külön-külön létrehozna egy párhuzamos idővonalat, és hát vele egy párhuzamos univerzumot. Hisz a jövő még nem volt (állítólag ettől jövő), a jövőben én még kvantum-szuperpozícióban vagyok, pontosabban leszek, illetve nem, innen nézve mindig is vagyok lenni. Úgy értem fogok.

A múltbéli énem is azért beszélgethettem egymással, mert az már megvolt, mostanra már megtörtént az akkori önmagam, csak arra kellett vigyáznom, hogy ne mondjak nekem semmit a hozzá(m) képest jövőből, ami itt ugye nekem a jelennek látszik. Pedig tuti, hogy jelen nincs is, a pillanat lényege az, hogy már nem múlt, még nem jövő, vagyis nincs is sehol, a pillanat a matematikai pont, ami úgy van, hogy kiterjedése az nincs neki, de össze lehet kötni más, hasonlóan nem létező pontokkal, és akkor kapunk egy egydimenziós szakaszt, pedig tudjuk, hogy egydimenziós dolgok se nincsenek.

imgur.com

Szóval azért nem tudom, mikor is találtam fel az időgépet, mert igazából nincs (nem volt, nem fog lenni) olyan pillanat, amikor belém csapott az ötlet, úgyhogy igazából az időgépet mindig feltaláltam (feltalálom), és az minden pillanatban létezik. Mint Kurt Vonnegutnál A Titán szirénjeiben: a Tralfamador bolygó lakói minden egyes időpillanatot egyszerre érzékelnek, a múlt és jövő (mert jelen ugye nincs, illetve számukra csak az van, mert minden az) nekik lényegileg nem különbözik. Így aztán nem siratják meg a halottakat, mert aki egy pillanatban halott, az sok más pillanatban épp remekül érzi magát, és nekik az idő nem egy folyamat, hanem egy térkép, egyszerűen csak azokra a pontokra koncentrálnak, ahol a célszemélynek éppen jó.

És mióta feltaláltam az időgépet, amit ugye biztos fel fogok találni, ha már egyszer megtörtént, én is így látom az időt, minden valaha volt pillanatot, amik majd lesznek a múltban és voltak rég a jövőben is, egyszerre látok, bár átélni közel sem szeretném a bármelyiket, réges-rég a későbbiekben. Sőt, fontolgatom, hogy újra szedni kéne a gyógyszereimet, a doki is mondta a jövő héten, hogy lassan teljesen szétesik a valóságérzékelésem, de hát ő az időben él, nem értheti a a nézőpontomat, pedig már tízéves kora óta próbálom elmagyarázni neki. Egészen nyugdíjas koráig, de akkoriban végképp nem érti.

De a lényeg, hogy a múltat csak nézegetem, mint afféle mindig is volt élő múzeumot, de igyekszem nem beleavatkozni. Mert hát emlékszik valaki III. Ferenc Józsefre és a Másfeledik Világháborúra? Vagy az észak-amerikai keksztilalomra,  a pacsirtamájas pizza-őrületre, a forradalomba torkolló nagy autómosó sztrájkra, vagy hogy az ABBA nyerte a '82-es focivébét? Na ugye. Én töröltem el ezeket, bár most is mindegyiket látom, persze csak addig, míg nem jön a nővér a reggeli injekcióval. Onnantól majd a jól elbeszélgetek a sarokban lévő pókhálóval,  hisz mindig is ezt fogom csináltam.

A tizedik Doktor, ha valaki nem ismerné fel...

A tegnapelőtti újság

Régebben sokszor hallottam, hogy nincs érdektelenebb dolog a tegnapi újságnál. Na ja,  a hírversenyben a nyomtatott napilap a hintaló az ascoti derbin, ha meg tegnapi, akkor már csak répát pucolni meg krumplit hámozni lehet felette, avagy sérelmére. Ha viszont tegnapelőtt-előtti (nem konkrétan, szimbolikusan), akkor ezeken felül lehet merengeni az elmúlt időkön is, az egykor volt szép napokon, meg azon, hogy de utáltuk azokat a napokat akkoriban. (Azóta az idő szépíti őket, folytatólagosan és különös kegyetlenséggel.)

A régi újságoknak (szemben az új régiségekkel) aztán lehet történelmi kontextusuk is, már ha van aki elteszi az aznapi lapokat a világot megrengető eseményeknél, mert gondolja, hogy a világ az most éppen megreng, a történelem nem hogy nem ért véget, de itt zajlik körülöttünk. Nem pont a mi utcánkban, városunkban, régiónkban, de a világ már jó ideje van annyira globalizált und mediatizált, hogy a nagy történetek velünk is történnek. Hát igen, az aktuális világjárvány az mondjuk pont olyan, hogy az utcánkba is betette a lábát, de ettől még az Öböl-háborút, a jugoszláv polgárháborút vagy a Challenger katasztrófáját is az életünk részének érezhettük.

A nálam idősebb generációk tagjai közül sokan állítják, hogy pontosan emlékeznek rá, hol voltak és mit csináltak akkor, mikor Neil Armstrong a Holdra lépett. Én nyilván nem emlékszem rá, mert jobbára nem voltam sehol, asszem még elképzelés szintjén sem, de azt például tudom, hol voltam 2001 szeptember 11-én. Itthon. Taknyosan, lázasan szunyókáltam egy zöld kockás plédbe tekerve, amikor délután öt felé ébresztett nagyapám, hogy nézzem már meg, miket mutogatnak a tévében. Hát ja, füstölgő felhőkarcolókat mutattak, nem sokkal az összedőlő felhőkarcolók mutatása előtt, amit így már élőben láthattam, ha már nem sikerült átaludnom a történelemnek az én fiatalságomra jutó nagy elbeszélését.

Erre ma találta néhány régi újságot, egy vastag album mellett. Például ezt itt:

Evidens, hogy nem én raktam el, gondolom nagyapám, mert bár akkoriban még olvastam újságot, és pucoltam krumplit is, de híreket a CNN meg a hazai hírportálok által fogyasztottam. A Népszabiból is főleg a publicisztika rovatot olvastam, annak volt újdonságértéke, nem a tegnapi híreknek. Történelmileg csak egy pillanat telt el azóta, de máris szinte hihetetlen, hogy volt idő, mikor a friss hírek nem tíz percen belül jöttek ki a neten, hanem a másnap reggeli újságba lettek csak belenyomtatva, feltéve hogy a nagyon fontos dolgok nem az esti lapzárta után történtek. A fenti kép is 2001. szeptember 12-i szám címlapja, és ehhez is az kellett, hogy ottani idő szerint reggel terrorizáltasson a Bin Kaida (vagy az Al Laden?), így itthon még délután be tudták szerkeszteni a brékingnyúzt a másnapi kiadásba. (Jut eszembe, vannak - illetve részben már csak voltak - a világban esti lapok is, azok tudnak hozni aznap délelőtti híreket is, mondjuk feleslegesen, mert addigra mindenki látta már, ha máshol nem, a mobilján. Nem véletlen, hogy az utóbbi években már az Evening Standard-et is ingyen osztogatták, mert a lap a hirdetésekből igyekszik megélni, ami közel nyolcszázezres napi példányszám mellett azért nem reménytelen.)

De találtam még a fentinél is régebbi lapokat, mindjárt kettőt is. Jó persze, ezek nem egy igazi történelmi eseményről tudósítanak, de a szereplők Magyarországon kétségtelenül világhírűek voltak, mint a Fradi, a halálfejes cseresznyepálinka vagy a körömpörkölt.

A bajszos bácsi feje talán még az ábécévégi (X, Y, Z) generációknak is ismerős lehet, de nem, Freddie Mercury sosem járt az űrben. (A zűrben sokszor, de az egy másik történet.) Még akkor sem, ha az amerikaiak az Apollo-program előtt a Mercury és a Gemini programmal/űrhajókkal kezdtek neki a saját űrhajóztatásuknak. (Mert akkoriban egy űrhajós az igazából élő tesztbábu, kísérleti egér és biorakomány volt, betuszkolták egy szűk fémkapszulába, felkúrták az űrbe, aztán onnan egy idő után leesett, ha mázlija volt, a kabin ejtőernyőjének aktív közreműködésével. De 'pilótának' hívni őket erős eufemizmus lett volna, akkoriban nem csinálták, legfeljebb elszenvedték és túlélték az űrkalandot.)

De Farkas elvtárs és Kubászov elvtárs is főleg utasok voltak a kabinban, az ő munkájuk javarészt az űrállomáson zajlott, ott kellett dolgokat csinálniuk, az ablakon kibámuláson meg a viccesen vécézésen túl is. Kubászov elvtárs nevét amúgy akkoriban nem tudtam hova tenni, mindig azt hittem, hogy ezzel a névvel legfeljebb valami leértékelt savanyúság lehet az ember a sarki ábécében, ám később rájöttem, hogy én a kovászosra gondoltam, uborkailag nyilván, de az meg az erkélyen volt nyáron, nem a boltban.

De ennyit mára a sajtótörténeti asszociációkról, mert ha nem állok le időben, elkezdek tényleg a kovászos uborkáról értekezni, különös tekintettel arra, hogy szoktam a hűtőből előhalászott  ügydarabokról leinni a levet. Az meg nekem sem hiányzik...