Nevében él

Jeles nap a mai megannyi kopasz, bakancsos neonáci számára, hisz - mint az közismert - április 20. Adolf Hitler születésnapja. Ő kétségtelenül a történelem legjelentősebb pszichopata tömeggyilkosa, legalább is a kortárs Nyugat történelmi emlékezete számára. De hát Caligula régen volt, Nagy Sándort ennyi idő távlatából hajlamosak vagyunk nagy uralkodónak látni, miközben Pol Pot meg az átlagember számára már nem jelent semmit. A Vörös Khmerek hiába voltak időben közelebb a náciknál, Ázsia az nem mi vagyunk, az ottani népirtás az valami távoli egzotikum.

Nincs ezzel túl sok baj, igazából természetes, Hitler tényleg emblematikus főgonosza lehet az egyetemes történetnek is, a nyugati kultúrát meg tényleg radikálisan átrajzolta, vérrel, rengeteg vérrel. (Ilyenkor szokás rutinszerűen beidézni Theodor Adorno híres mondását, miszerint Auschwitz után már nem lehet verset írni, szóval akkor ez itt is megvolt.) De nem mondom fel az összes kötelezőt elvégre mindenki tanult történelmet, ha meg valaki nem tanult belőle, arról én már nem tehetek.

Hitler egy jelentős kulturális mém, az egykori első világháborús káplár, majd sikertelen festőnövendék, aki a végére a Szövetségi Bruno Ganz Hasonmásverseny harmadik helyezettjeként végezte, már ha valaki érti az utalást.

Találtam viszont egy érdekes tényt, mondhatni egy fekete komédiába illőt, hogy azért Hitleren is lehessen röhögni. (Mellékszál, de a minap belenéztem a Halló, halló! című egykori brit komédiasorozatba, és elrémültem, hogy mégis mi a frászt bírtam én ezen egyszer régen? Olyan minősíthetetlenül szar ripacskodás, hogy fájt nézni.)

Ámde. Ma van a születésnapja egy indiai politikusnak is. 1948-ban e napon született Adolf Lu Hitler Marak, aki a Kongresszus Párt színeiben még környezetvédelmi miniszter is volt egy darabig. Ezzel a névvel, amiből látszik hogy India nem nyugat, nekik ez is belefér (ha már a nácik lenyúlták a szvasztikát, az ősi hindu napszimbólumot). Sőt a wikipédia szerint nem is ő az egyetlen hülye nevű politikus Meghalajában, mert " Lenin R. Marak, Stalin L. Nangmin, Frankenstein W. Momin, illetve Tony Curtis Lyngdoh is politizál az államban".

Ki hitte volna, hogy Hitler születésnapjában is akad humorfaktor? Ha már egy másik Adolf is pont akkor bírt születni, mondjuk évekkel az eredeti halála után, amitől az egész csak abszurdabb. (És akkor ne feledkezzünk meg Adolf Hitler Uuonona namíbiai politikusról sem, aki ráadásul ugye még fekete is.)

Hello Mary Adolf Lu, goodbye heart... (cbsnews.com)

Stresszfaktor, madárcsicser

Kikutatták, hogy a természet hangjai jót tesznek a mentális egészségünknek - olvasom, és hirtelen elfog az instant megvilágosodás. Hát persze, ez a gond az én mentális egészségemmel! Nem az, hogy munkanélküli vagyok, bármilyen pozitív kilátás nélkül, magányos és a barátaim sokszáz kilométere innen, de egytől-egyig, hogy aztán ne nagyon vegyék fel a telefont (izé, a messengert). Semmi gond az anyagi és szociális csődhalommal, amit jobb híján az életemnek hívok (és nem, ez tényleg nem egy afféle middle life crisis, ez valódi, húsbavágó csődhelyzet), tényleg az lehet a gond, hogy a természet hangjai leginkább a National Geographic által jutnának el hozzám, ha ott nem csak a légikatasztrófás sorozatot nézném mostanában. Mondjuk ez utóbbi is jellemző...

De hát itt, két soksávos főútvonal kereszteződésében, lakótelepi módon urbánus környezetben a természet hangja a mentőautó szirénája (közel a mentőállomás), a padlógázzal elhúzó kamionok, az utolsó fél liter kannás boron üvöltve összeverekedő hajléktalanok, meg helyi, magukat menőnek pozicionáló pasasok, akik basszusmeghajtásra állították át az öreg Nissant. Rosszabb esetben Suzukit.

Még szerencse, hogy a házunk aljában egy optika található, képzelem, ha jelenlegi alapzajhoz hozzácsapódna még egy kocsma is (amely furcsa módon persze "presszó" néven futna), vagy akár csak egy éjjel-nappali trafik, melyek ugye közismerten az éjjeli vodka-ellátásért is felelnek, amire egy ilyen csomópontban nyilván igény is lenne.

Ezzel együtt nem túl hideg éjjeleken, a forgalom elültével, már madárcsicsergést is hallani, mert a madarak szívós poszt-dinoszauruszok, túlélik a városi környezetet, és belakják a ház melletti durván tüskés bokrokat is. Pedig ott aztán a fél pár zoknitól az üres borosüvegig minden van, amit még a második ukrán front hagyott hátra.

De a madarak fütyülnek az egészre, nem mintha lenne más választásuk, ha már nem költöző típusúak, hogy időnként elhúzzanak délnek.

Ám ez az én mentális egészségemen nem sokat segít. Most vagy az van, hogy az a kis madárcsicser, az önmagában még kevés, vagy mégis inkább pénzre és emberi kapcsolatokra lenne szükségem először, aztán, ha már nem attól kell tartanom, hogy mehetek a híd alá, akkor majd élvezem a balzsamos nyári estéket, mikor elcsitul a zaj a meg a szénmonoxid, és beindulnak a rigók. Az lesz majd a szép, ha valaha lesz még ilyen, hogy csak azt a kis stresszt kelljen mondjuk vízcsobogással kisimítanom. És ne az jusson eszembe egyből, hogy úristen, folyik a vécé!

Szupercella

Néhány európai nagymenő fodbalcspat valami szuper ligát indítana magának, ami persze nem tetszik a különböző Fáknak (úgy is mint UE meg FI), nekik mondjuk szívük és pénztárcájuk joga utálkozni, ám megszólalnak politikusok is. Például a felcsúti ramszesz, aki nem tudom, hogy igazából ért-e a fodbalhoz, vagy csak szeretne, tekintettel arra, hogy én nem értek hozzá, főleg mert sosem érdekelt egy fél percre sem.

Most is csak azért hozom elő, mert szimptomatikusnak találom azt, ahogy a hatalom und politika emberei belebeszélnek egy dologba, amihez pro forma semmi közük. Véleményük persze lehet, de azt meg ne főminiszterként adják elő, mint valami fontos társadalmi kérdést, ha már nem az.

Csak a példa kedvéért: eddig még egyik amerikai elnöknek sem jutott eszébe belepofázni abba, melyik képregényekből forgassanak kiemelkedően látványos és minden korábbinál igénytelenebb mozgóképeket Hollywoodban, egyszerűen azért mert az adóügyektől a nemzetbiztonságig sok minden hozzájuk tartozik, de a szórakoztatóipar speciel nem.

Márpedig a profi fodbal csak eredetét tekintve sport, működésmódjában a show-business része, népszórakoztatás (csoportképző erő, identitás-forrás, szerepminta etc.) azoknak, akiket érdekel. Engem mondjuk nem, ezért is nehezményezem különösen, ha a pártvezér és kancellár fontosnak érzi a véleménye kinyilvánítását. Fontosnak érzi ő persze bármikor, de pont ez a másik gond: az sosem mutat jól, ha vezető hatalmi férfiak a privát hobbijukat viszik be a politikai térbe, ráadásul jellemzően a következményei sem pozitívak. Hisz van nekik az a kis mentális cellájuk, amiből minden labdának látszik  gyepen, és onnan már nehéz megalapozott döntéseket hozni.

Mi lenne ha a főminiszter mondjuk bélyeget gyűjtene (mint egy rendes ember khm...) vagy szeretne, mittudomén makramézni? Nyilván beljebb lennénk egy adag kurva drága, és alapvetően kihasználatlan stadionnal... szóvl gy jobban belegondolva, nem is biztos, hogy akkora marhaság lenne. A fonalgyártás felfuttatását meg csak túlélnénk, ahogy a fényes fodbalsikereket is.

férfias játékok szépsége... (happyfox.hu)

A pofára esés érdektelensége

Régebben a Zindex volt a kezdőlapom, és nem bírom nem észrevenni magamon, hogy ma is azt nyitottam meg elsőként. Hja, az évtizedes rutin, veregetném meg önnön vállamat (ha nem nézne ki hülyén, de tényleg, ki látja?), pedig egy frászt, ez csak a szimpla lustaság. Amíg nem origósodik el végletesen - és ez azért még mindig nem valószínű - addig egy közepesen fogyasztható médiaszutyok marad, valahol félúton a minőségi tartalom, meg a "Mucuska cicit villantott" bulvárhányás között. Türelmes egy birka vagyok igazából, amíg nem mennek le az origótól már megszokott szintre (szint alá, ilyen szint valójában ugyanis nincs már), hogy például a halálpárti ellenzék halálkampánya halálos halálokat haláloz, addig elviselem.

De ettől még van, ami szemet szúr. És utána agyat, hisz tudjuk, hogy a szem mögött már az kezdődik. Például belefutottam egy 'mindeközben' szösszenetbe arról, hogy "Robban az adrenalinbomba az Exatlonban". Na, nálam meg felsikoltott valami belső riasztó, hogy el innen, de kurva gyorsan!

Az Exatlon című minősíthetetlen fos a TV2 valami űberkínos licencműsora, olyasmi, amit kultúrember szerintem bottal se piszkál meg. A TV2 meg a kormányhitű média zászlóshajója, felszopója, szennyvízpumpája, de mindenképp kínosság-generátora, legalább is azok számára, akik ugye bottal se...

Ez az izé, amúgy versenynek van hirdetve, hogy itt aztán kiderül ki a tökös csaj, meg a vagány pasi, pedig csak egy ócska reality, a szánalmasabb fajtából.

Mert reality többféle van. Volt az eredeti Bigbrádörös formátum, miszerint egy bekamerázott lakóingatlanba összezárnak néhány alulművelt szerencsétlent, és várják, hogy végre élő adásban basszanak. Későbbi verziókban már hülye feladatokat is kapnak, hátha látványosan összevesznek, mielőtt nyuszijelmezekben basznak.

Aztán egy idő után a baszás már nem volt érdekes, a netes HD-pornótömeg mellett tényleg senkit sem érdekelt többé, hogyan kúr az infrakamera előtt VV Dzsordzs.

Ekkor jöttek a versenyzős realityk, rögtön több alfajjal: a túlélős, a főzős, a házasodós, a lefogyós (ez a főzős folytatása, más eszközökkel), naná az éneklős, és mind között a legostobább: az akadálypályán sárba esős. 

Az Exatlon nevű, nettó kulturális szégyellnivaló az utolsó nyilván, ahol a hülye, pofáraesős akadályverseny résztvevőit afféle hősnek próbálja ordibálni a szerencsétlen, egykor paliklászlóra hasonlító műsorvezető, mintha ennek az egésznek lenne tétje, értelme, vagy legalább haszna. de nem, egyik sincs, ez egy szánalmas reality, cserélhető és felejtendő figurákkal, meg azzal az egzaltált barommal, aki végigüvöltözi.

Adrenalinbomba, mi? Ha a Zindex ilyet ír, én legfeljebb nem olvasom őket. Az a kis idő, ami még hátravan (hogy ez fél óra, vagy negyven év, az mindegy, kis idő ez mindenképp), értelmesebb dolgokra is fordítható. OFF.

A vörös éjszaka városai

„Igen, Toby, az emberek valóban marhaságokat szoktak kérni. Például örökké akarnak élni, mert elfelejtik, vagy nem tudják, hogy az örökké csupán egy szó az időben, és az idő az, ami elfogy.“

Ha az ember egy könyvről akar írni - bármily keveset és röviden is - valahogy úgy szokás kezdeni, leírjuk miről is szól. Ami javarészt azt jelenti, mi a története.

Na, ennek itt ilyenje nincs. Bill Burroughs-ra sosem volt jellemző, hogy könyveinek (majdnem regényeket írtam) története legyen.

Hogy egy kicsit messzebbről kezdjem. Hősünk 1914-ben született St. Louisban, Missouriban, nem pont a világ végén, de nem is a közepén. Helyileg előkelő családba, úgyhogy nem nélkülözött, viszont a Harvardon szerzett diplomát, aztán bécsbe ment orvosnak tanulni, aztán jött a háború. Utána meg az opiátok (gondolom nem függetlenül a háborútól), és a drog igazából determinálta Borroughs irodalmi munkásságát is.

A beat-irodalom szentje lett (na ja, akinek Jack Kerouac a haverja...), mire a hatvanas években beütött az Üvöltés ellenkultúrája, ő már túl volt a Junkie (1953), meg a Meztelen ebéd megjelentetésén (1959), az egyik realista, a másik meg szürrealista módon volt széteső, csakúgy mint a világ körülöttünk. Az ő szövegeiben meg sokan épp azt fedezték fel, hogy tényleg, de szét van esve ez az egész, mekkora művész már, hogy így bemutassa... Pedig az öreg Bill ifjabb korában leginkább csak nyomtatásban szembesült a saját műveivel, a Meztelen ebéd kéziratát konkrétan a szemeteséből szedték össze, és szerkesztették kötetté, ő maga nehezen emlékezett rá, hol, mit és mikor írt belőle - hát igen, olyan volt mint Turner festőnek: jelentősen megelőzte a korát. Nem egyszerűen nagyon rakendroll volt, de - tudtán kívül - az egyik első punk, csak ő nyolcvanpár évig tolta a biciklit, ami későbbi kővetőinek finoman szólva sem jött össze. (vö. 'huszonhetesek klubja')

mentalfloss.com

Na ehhez képest olvastam újra A vörös éjszakai városai című örökbecsűt (1981-ből, ami jelentős év volt, hétévesen először utaztam repülővel), és hát igen, tényleg nincs története. Van három szál is, amibe belefog a szerző, három idősík és mondjuk három főhős, de ezek egy idő után összecsúsznak, mint a vajazott kiflibe a virsli. (A könyvben ennél konkrétabb virslik ennél konkrétabb vajakon csúsznak a valahová, de gyakran. Homoszex, drog, rakendroll, you know.)

Külön-külön még lenne értelme a kortárs-nyomozós szálnak, vagy a 18. századi kalózosnak, de nem értjük, hogy kapcsolódnak egymáshoz, mikor meg igen, akkor meg márt azért nem. Kifordítom, befordítom, Burroughs mégis elvisz a végére valahova, valami időn kívüli helyre, ahonnan majdnem van értelme az egésznek. Nem racionálisan, csak érzi az ember, ahogy a sok eléhányt töredék, (szó szerint) szaftos részlet, valóban összeáll valami világgá, ahol nincs kedvünk élni. De ahol meg muszáj, ha már ide sikerültünk.

Az egyel későbbi A halott utak vidéke mintha inkább rólunk szólna, ez meg mintha a rólunk túlról. És ha valaki belevágna, ne tartson a szövegben ábrázolt tébolytól, drogtól, szextől - Burroughs számára ezek eszközök, főleg hogy megküzdjön magával, meg hogy ábrázoljon dolgokat, amikről beszélni a kulturált, eltartott kisujjú csevegés közben szinte lehetetlen.

Csak türelem kell hozzá. Meg gyomor. 

Mert az égbolt papírvékony ott.

Kukoricán Térdeplő Karikatúrák

Hank Azaria elnézést kért azért, mert éveken át kölcsönözte a hangját  Apu Nahasapeemapetilon-nak, aki - mint az közismert - a Simpson család egyik karaktere, nem nehezen kitalálható módon az indiai boltos. Ő mondjuk azért meakulpázott, mert utólag úgy látja, sértő volt az általa hangoztatott karakter az amerikai indiai közösségre nézve. (És nem az indiánokra gondolt, azokat már jó ideje úgy illik hívni, hogy 'native americans'.)

De én ezt még mindig nem értem. Speciel Azariát még csak-csak, bár nála is az a helyzet, mint az összes többi Simpsons-szereplőnél, vagyis hogy ők karikatúrák, tehát jobbára sztereotípiákból dolgoznak, de oké, egy karikatúra is lehet sértő. (Bár ha nem szándéka szerint, csak így sikerül, a helyében azért én még várnék az ön-keresztrefeszítéssel.) Amúgy fura, hogy egy fekete karakternek, meg a helyi rendőrfőnöknek is ő volt a hangja - míg tavaly ki nem szállt a sorozatból - a feketéktől vagy a rendőröktől mégsem kért bocsánatot.

De oké, legyen neki könnyű a lelkiismeret-furdalás (a belinkelt cikk szerint azért van mögötte némi személyes tapasztalat is), de vannak az övénél súlyosabb esetek.

Ami nekem a leginkább feltűnt, az a BoJack Horseman című animációban a Diane nevű egyik fő karakter hangját adó Alison Brie példája. Ő is megbánta már, hogy a vietnami származású figurát szinkronizálta, hisz ő nem vietnami származású. Pedig Diane az egész sorozat legszimpatikusabb, legszerethetőbb karaktere, semmi sértő sincs benne, sőt ő még csak nem is igazán karikatúra. Szóval a művésznőnek semmi oka szimbolikusan kukoricára térdepelni, elvégre csak a munkáját végezte. Vagy ha legközelebb mondjuk egy francia nevelőnőt kell játszania, akkor azt eleve visszautasítja, mondván, ő nem francia?

Vagy azt nem, mert csak a bőrszín számít? De akkor ez nem egy másikféle rasszizmus, tessék mondani?

pedig pont mint két tojás... (nypost.com)

Szeleburdi család

Egy Captain Fantastic című filmet eszembe se jutna megnézni, nem is értettem hogy került a gépemre. Az odáig oké, hogy én töltöttem le, de milyen szerek hatása alatt? Hisz alapbeállításon nem nézek szuperhősös szarokat, irritábilis marvel-szindrómám van, nekem ne verekedjenek felhőkarcolókkal arcok, akik kívül hordják a páncélozott alsógatyájukat, a világot meg amúgy sem érdemes megmenteni, az már rég megérett a pusztulásra.

De azért belenéztem a fenti című műegészbe, és rájöttem, miért is állomásozik ideiglenesen a merevlemezemen. Izé, a laptopomén. Mert ez egy kétórás, öndefiníciója szerint dráma, de legtöbbször inkább valami fekete komédiának tűnik.

Az alaphelyzet még egész triviális, apunak és anyunak elege lesz a fogyasztói társadalomból, és kiköltöznek családostul a vadonba (valahová a Sziklás-hegységbe, de nekem minden hegység egyre megy), ahol afféle törzsi-nomád izét alkotnak a kölkökkel, de szigorúan dialektikus materialista alapon. De anyunak van valami idegrendszeri problémája, kórházba is a kerül, ahol hosszan tartó súlyos öngyilkosság áldozata lesz. Aput meg eltiltja a rokonság a temetés látogatásától, de ő nem azért okkal lázadó, hogy ne szarjon bele az apósa fenyegetőzésébe, és ne pakolná be a gyerekeket az iskola-lakóbuszba, hogy vágjanak egy nekit. Egy olyan nekivágást.

És ha idáig túlsúlyban volt a dráma, innentől - a road movie-val párhuzamosan - kezdődik a fekete komédia, hisz a családon belüli csoportdinamika legalább is az abszurd határát súrolja. A gyerekek egytől egyig koravének, de nem feltétlenül születési sorrendben. (A kamaszfiú egyszer kijelenti a faternak, hogy ne nevezze őt trockistának, pláne ő, a sztálinista, mikor mostanában ő már nem is trockista, hanem maoista. De komolyan, ilyeneket párbeszélnek egy benzinkútnál...)

Apuka meg (ő lenne ugye Fantasztikus Kapitány, Viggo Mortensennek öltözve) egyszerre osztályfőnök, cserkészvezető, törzsfőnök és nevelőtiszt. Ja, és bandavezér, egy alkalommal például szívrohamot színlel egy szupermarkec padlóján fetrengve, miközben a gyerekek lerámolják a polcokat. Miközben nem sokkal korábban ő zavarta ki a társaságot egy út menti bisztróból, mondván, hogy a hot -dog az nem emberi étel, a kóla meg mérgezett víz. A sikeres akció után viszont - miután kielemezték a taktikai hibákat - előveszi a lopott bolti tortát meg a flakonos "el sem hiszem, hogy nem igazi tejszínhab" -sprayt, már nincsenek ilyen gondjai, sőt majdnemtejszínt közvetlenül nyomja a saját szájába. A tortával egyébként Noam Chomsky, a világhírű (és legendásan balos) nyelvész és generál-társadalomtudós születésnapját ünneplik, ami ugyan nagyon nem akkor van, de most tudtak hozzá tortát lopni.

És így tovább. Az egész film igazából a "vademberek a városban" tematikára épül, csak ezek a vademberek Bach-ot hallgatnak, klasszikus irodalmat olvasnak, viszont nem tudják mi az a Star Trek. Vagyis városi nézőpontból tényleg vadak, hisz annyit tudnak a világról,amennyit gondosan válogatott könyvekből olvastak. Nem egyszerűen régimódiak, hisz konkrétan a vadonból jönnek, és bármikor elejtenek, megnyúznak és szabad tűzön megsütnek egy olyan négylábú állatot az erdőből. (Nemtom, én se ismertem fel, panelproli voltam mindig is.)

No persze ebből a kiinduló pontból adódik, hogy a röhejes és a tragikus folyamatosan hullámzik a filmben, néha majdnem könnyed és fetrengve röhögős, de azért vissza-visszatér a súlyos dráma is. (Például anyu temetésén, bár én még ott is fölröhögtem egyszer...)

A végét meg nem árulom el, tessék megnézni, ez tényleg egy olyan darab amit ha látni nem is kell, de erősen ajánlott, avagy érdemes.

A kínai egyetemetlenség

A sanghaji Fudan Egyetem budapesti campust fundálna, Ártunk és Ormányunk lelkes asszisztálásával.Ez idáig nem hangzik rosszul, idejön egy külföldi egyetem, lám mi ilyen menők vagyunk, de sokkal sötétebben fest az egész ha elolvassuk a 444 cikkét, amiben végigveszik, miféle értékeket is képvisel a jeles intézmény.

Hogy tudniillik az egyetem chartájában ilyen cukiságok szerepelnek, hogy az egyetem hű a Kínai Kommunista Párthoz, elfogadja a marxizmus vezető szerepét és a szocialista oktatásirányítást, hogy fontos szerepe van a (kommunista) pártkáderek kinevelésében, meg egyáltalán az egyetem fő irányító szerve a pártbizottság. Na, ilyen a Harvardon vagy Oxfordban tuti nincs ugye?

Én meg nézek hülyén magam elé, hogy de ez akkor most mi a fasz akar lenni? A lehetséges magyarázatok:

- A fideszkádéenpé rájött, hogy mégsem keresztény, vagy legfeljebb valami marxista-maoista módon az, ami ugyan fából vaskarika, de hát mi vagyunk az az ország, ahol kutyából igen is lehet szalonna, a harcos antikommunistákból a kínai kommunisták európai rezidensei.

- Nem lettek hirtelen (újra) marxisták, csak van az a pénz, amiért korpásodik a hajuk.

- Nem lettek újra marxisták, de az ottani keménykedős, diktatórikus rendszer azért egy ideje már igen csak kedvükre való. Nézzük csak meg itthon a közszolgálatinak csúfolt egyetemet, ami lassan egy nettó állami janicsárképző, korlátozott intellektussal, ám végtelen pénzzel. Végtelen plusz kínai pénzből, meg azzal a szellemiséggel még csodákat tehetnek. Negatív csodákat.

Mert az a nagy büdös helyzet, hogy mi nem kínaiak vagyunk, a nyugati egyetemi modell a középkor óta az autonómiára, az oktatás és kutatás szabadságára épül, és ha voltak is diktatúrák, amelyek szartak erre, ezek aztán eltűntek, az egyetemek meg folytathatták szabadon. Mert az autonómia szelleme megmaradt. És ez a szellem mérsékelten kompatibilis csak a konfucionista-maoista tekintélykultusszal, az nem a mi kultúránk.

És értem, hogy Kína világhatalom, a sarki pékség zsemléin kívül  gyakorlatilag már mindent ott gyártanak, de az ujguroknak fenntartott átnevelőtáborok, az állami cenzúra, meg egyáltalán az egypárti diktatúra okán minimalizálni kellene velük a kapcsolatokat.

De hát felcsúti Karmelita Kolostorból nézve (tényleg, a Várhegyet mikor tolják már át a nemzet spirituális fővárosába?) mindez nyilván nem számít, az egyetem az egyetem, darab-darab.

Egy CEU el, egy Fudan be, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Oszlani...vagy hogy kell az ilyet ragzani...

Érdekes előadás, egyenruhás hallgatóknak... (redddit.com)

A kvalifikáció fontosságának tudatosítása

Alajos nagy nehezen összekotorta a csápjait, és lecsuszamlott a lépcsőn. A lépcsőház ajtajában körbe se nézett, mert bár nem volt már mai kecske, azért nyolc karjából ötnek még elég halálos volt az ölelése. Nem az egyetlen polip volt  lakótelepen (voltak még heten-nyolcan rajta kívül), de kétségtelenül ő volt a legerősebb. Ami persze el is várható, ha már az élenjáró Wundertankel Birodalmi Fejlábúsági Intézet tenyésztette ki. A hülye angol fejlesztések sehol se voltak hozzá képest, az albánokról már nem is szólva. Polipban más meg nem nagyon volt erős, világszinten sem.

Ahogy leért a Száraztészta Is Van Csirkebolt felé, már messziről érezte, hogy ma sincs hal. Pedig évek óta reménykedett benne, hogy egyszer végre friss hal is lesz a csirkeboltban. Na jó, nem csak reménykedett, mert a reményt igyekezett célzottan halálos fenyegetésekkel is megerősíteni, és komolyan nem tudta, a boltos néni melyik fiát kellene még az intenzívig fojtogatnia, hogy rendeljen már egy adag kurva halat. Csigát, rákot, kagylót, valamit ami vízben élt, és nemrég döglött csak meg.
- Már megint csirkemájat kell ebédelnem - morogta maga elé beletörődve - a végén még megszeretem, és akkor oda a renomém. Duzzogva berúgta az ajtó üvegét, és beterjedt a helyiségbe. Ott gyorsan és szűkszavúan felborított két polcot, miközben rendelt, majd sötét csíkot húzva elviharzott az üzletből. Még jó, hogy fizetni már évek óta nem szokott, így legalább megkímélt néhány életet. Nem jószándékból, takarékosságból csupán.

Hiszen bármikor bárkit képes és hajlandó lett volna kinyírni, annak idején az intézet tudósai direkt csak egy érzelmet programoztak bele: a mohóságot. Így gyűlölet nélkül is kicsinált bárkit, persze főleg csak az aktív szolgálata alatt. De az meg elég hamar véget ért, miután nem vették fel törzskari tisztnek, merthogy egy lábasfejűnek nincs is törzse. De ez Alajos szerint elfogadhatatlan diszkrimináció, eleve testkari tisztnek kellet volna hívni a beosztást, hisz teste az neki is van, ő nem olyan szellem, amilyenekkel a szomszéd laborban kísérleteztek. Plusz egy szellem megenné a csirkemájat? Ugye, hogy nem? Az megkövetelné magának a rákot! Meg a langusztát!

Mikor fölért a lakásba, lecsapta a konyhapultra a májat. A felesége ránézett, és egyből megkérdezte:

- Krumplit nem hoztál?

- Ó bassza meg - csapott magára legalább négy csáppal Alajos - az teljesen kiment a fejemből!

- Akkor leszel szíves visszakúszni érte, te kretén!

- Igen, igen szívem, persze máris, de mondd, tényleg nincs itthon még egy kicsi?

- MI van lusta vagy lemenni, te barom?

- Nem is az, csak olyan... megalázó.

Ez van, ő biológiai fegyvernek készült, nem arra, hogy egy háztartásról gondoskodjon. A lakótelep egy kemény hely, de azzal nincs gondja, Aranka viszont más eset, rá nem szólt a kiképzése.

Kroasszant-desszantos

Kétségtelenül a nap legviccesebb híre, hogy egy fán lógó croissant tartotta rettegésben egy krakkói ház lakóit. Mert láttak valami barnás állatszerűt egy ház előtti fán, ami vagy két napig nem mozdult. Úgyhogy a végén már az ablakokat se merték kinyitni, és kihívták az állatvédőket.

Az nem világos, hogy a derék krakkói lakók közül ennyire senki nem látott még croissant (ami nagyon nem valószínű), vagy esetleg igen, csak ezt itt senki nem merte közelebbről megnézni, a távcső meg a nyolcvanas évek szükségállapota óta hiánycikk az egész városban.

De valóban nem értem, hogy miért pont állatnak nézték? Elvégre simán lehetett volna az az ábra, hogy az izé a fa termése, és eddig azért nem találkoztak vele, mert csak idén tavaszra találtak oda a rezgőfejű vízi poloskák a Felső-Alpokból, amelyek viszont elengedhetetlenek a növény megtermékenyítéséhez. A termése meg fura, de ilyen.

hvg.hu

Nem nagy ügy, én gyerekkoromban (na jó, kisgyerekkoromban) egy darabig azt hittem, hogy a tarhonya szántóföldön terem, még jó hogy nem vetettem otthon cserépbe. Ha már babot kellett csíráztatni, iskolai feladatként... (Pedig jó móka lett volna, mindenki viszi be  a csírázott babot, én meg egy csokor friss, zöld tarhonyát.)

Kőhalminak volt még egy évekkel ezelőtti poénja, szó szerint már nem tudom idézni, de a lényege:

- Uram, egy croissant van az ülése alatt - szól valaki a buszon az előtte ülőnek.

- Mivaaann??? - ugrik fel az rémülten. Mert hát aki nem tudja mi a croissant, annak elég rémisztően tud hangzani.

Nem lehet, hogy a lengyel kollégák nem látták, hanem hallották azt valamit a fán? Mert akkor hangozhatott rémisztően.

De ezt most tényleg minek?

Szar a kedvem, gondoltam nézek valami szar filmet, hogy legyen magam mihez képest minőséginek érezni. Most jött ki (kábé két hete) a Godzilla Kong ellen (eredetiben: Kinkong Vées Gozilazzo Ellen), a neten meg naná fönt van, gondoltam ennél szarabbat mostanában nem találok a friss felhozatalban.

És lőn. Ez film annyira vacak, hogy ledobja magáról a jelzőket. Először is, ez a szörnyfilmes zsáner nem kicsit gyermeteg, hanem alapvetően az, ha valakinek napjainkban még mindig annyi ötlete van egy látványfilmre, hogy a Kín Kongó harcol egy nevetséges kinézetű (bár nyilván ijesztőnek szánt) hüllővel, aki kábé annyira rémít meg bárkit mint az épp itt a szőnyegen sertepertélő teknősöm, szóval ha valakinek ennyire futja, akkor nyisson egy képregényboltot, de kerülje a forgatásokat.

Van ugyanis az a félreértés, hogy egy igazi hollywoodi blockbusterhez lényegében elég a látvány, azaz néhány szereplő akik majd jól mutatnak a címlapokon, meg CGI-vel megrajzolt baromi nagy bármik. Ez a műalkotás is olyan, mintha  a forgatókönyvét egy házibuli vagy hétvégi horgászat közben dobta volna össze pár haver, akik a dramaturgiáról azt hiszik, hogy valami fodrászkellék. (De a film ettől még műalkotás, hiszen gy csinálták emberek, és teljesen mű, bár ha fán termett volna, valószínűleg nézhetőbb lenne.)

De ha már ilyen tömegkulturális alapmítoszok turmixolásával foglalkoznak, legalább azonosulható karaktereket rakhattak volna a történetbe, de nem. Itt mindenki vagy riadtan néz, vagy elszántan, vagy e kettőt váltogatja, és akkor ennyiben ki is merülne a karakterformálás. (Az egyetlen kivétel talán Rebecca Hall, aki néha egészen színész, abban az értelemben hogy van neki eszköztára, amit nem fél használni, de azért a forgatókönyvnek nevezett vázlat neki sem ad sok teret.)

Így aztán marad annyi, hogy a legjobb alakítást egy rajzolt óriásmajom nyújtja, valami olyan high-tech (-nek gondolt) környezetben, ami már a Jurassic Park idején megvolt, és amin láthatóan nem mernek változtatni.

Szóval a kérdés csak annyi, minek ide a kamera? Üljenek le a számítógépek elé, és rajzoljanak kurva látványos videojátékokat, mindenki jobban jár vele. Aki szereti az ilyesmit, az naphosszat nyomhatja, aki meg nem (mint például én), annak véletlenül sem jön szembe.

Az Ingó Kong vagy kicsoda a Miafene ellen egyszer nézésre sem érdemes, kényszer hatása alatt ki lehet bírni, de magam a közepétől dupla sebességgel néztem, ha már feliratos. És tuti nem vesztettem vele semmit.

puliwood.hu

Szakszervezellenzék

Gulyás Gergely szerint a korai iskolanyitást ellenző Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete egy ellenzéki politikai szervezet. Na ja, a józan ész lassan kifejezetten ellenzéki műfaj lesz, sőt az ellenzéknek lassan nem is marad más eszköze, egy csakis önmaga körül forgó, önnön kiválóságába szerelmes hatalommal szemben.

Így aztán ellenzékinek minősül mindenki, aki elemi (polgári) normákat kér számon rajtuk, kimondja, hogy a király meztelen (nem, ezt most senki ne karaja elképzelni magában, a felcsúti ramszeszt meztelenül, brrr...) vagy simán csak kiröhögi az gőgös ostobaságukat. Ez utóbbi, vagyis a humor, persze per definitionem ellenzéki műfaj, a hatalom, az erősek mellett röhögni az majdnem olyan, mint egy háborús filmben a náciknak szurkolni, hogy lehet persze, csak rém ízléstelen.

De ha már, akkor ellenzéki minden autós, aki valamely fideszkádéenpés főkutya háza előtt bőgeti a motorját, minden pék, aki ugyanezeknek nem teszi félre a sajtos kiflit, mindenki aki megoszt egy karikatúrát a felcsútiról vagy semmilyen zsolt fővadászról, bárki, aki a Balatonon akar nyaralni (pedig az már az övék, ők ugyan nem ott nyaralnak, de ott realizálnák az extraprofitot), és még sorolhatnánk.

Hisz ellenzéki az, aki nekik nem tetszik, ez a pedagógus-szakszervezet meg egyébként is hogy képzeli, hogy:

- Véleménye legyen arról, mi történjen a munkahelyeken, melynek dolgozóit képviseli?

- Meg merje kérdőjelezni Ártunk és Ormányunk hozzáértését, kompetenciáját (már ha az nem ugyanaz) felkészültségét, elkötelezettségét, történelmi jelentőségét, tartalmát, formáját, szépségét, meg ami még van neki?

- És egyáltalán, hogy képzelik hogy ilyet írjanak bele a nevükbe, hogy "demokratikus"??? Hisz közismert, hogy demokratikus oldal a fideszkádéenpé, ami abból is látszik ebben a szép rövidítve elnevezésükben kétszer is szerepel, hogy "demokrata", úgyhogy a többi demokrati kussba legyen innentől.

Szóval mindenféle szakszervezeteknek pofát súlyba, kivéve ha megalakul a Miniszterek és Államtitkárok Demokratikus Szakszervezete, velük már biztos szóba állnak, őket már csak nem nézik ellenzékinek, azok a főminiszterek sem, akik végül nem lépnek be.

Újlimpia

Száz nap múlva kezdődik a tokiói olimpia. Hogy megrendezik a biztos, hogy milyen körülmények közt, az csak részben. Külföldi nézők nem lesznek külföldi sportolók állítólag igen, a japánoknak úgy tűnik nem életbevágó, hogy minden számban ők nyerjenek, ez feltehetően már nem hiányzik a nemzeti büszkeségükhöz. (Amiről mondjuk jó pár kelet-ázsiai nép tudna mesélni...)

Én régóta mondogatom, hogy nem értem ezt az egész olimpiát. Az újkori felélesztésének is az lett volna ugye a célja, hogy háború helyett stadionokban vívják meg a csatákat, nos ez rohadtul nem jött be az elmúlt 125 évben.

Azt meg persze, hogy értem, ha valaki szeret úszni, futni, biciklizni, de az fura, ha ez lesz az élethivatása. Fusson vagy ússzon szabadidejében, emlékszünk még Hajós Alfrédra, aki egy rendes építész volt, és mellette úszott (meg volt focibíró és újságíró is), de a profi sportolók világát igazából nem értem.  És nem, nem a fociról vagy mondjuk a kosárlabdáról van szó, azok a szórakoztató-ipar részei is. De hogy lehet valakinek életcélja, hogy ő ússzon a leggyorsabban, pusztán az úszás kedvéért? Még ha valahova úszna, de faltól falig egy medencében, hát abban nem sok lelkesítő van, és igazából az összes nagymenő arról számol be, hogy mennyi szenvedéssel jár az egész.

Mer'ugye a végén esetleg odaállhat valami dobogóra, és akkor utólag már minden megérte. Mintha én azért jártam volna egyetemre, hogy a végén ott feszíthessek a diplomaosztón, miközben a fene se tett volna bele annyi évet, ha nem érdekel, csak épp kibírom.

Szóval már csak ezért sem fogom nézni az olimpiát (ha megérjük), meg mert rettenetesen untat Akkor már inkább közepes tehetséggel, de jó dramaturgiával megcsinált film. Izé, filmek.

Nemtudomka

Hát, az előző posztra, amit ugye több, mint egy hete követtem el, összesen két email-reakció érkezett, abból is az egyik anyámtól, úgyhogy nem tudom érdemes-e folytatnom. Kerek ez így, szinte pont tíz év, kétezer poszt, a legtöbb privát blog fele eddig sem jut. És bár mindenki azt mondja, hogy "á nem, ezt igazából magamnak írom", de azért nem csak. És ha nekem épp nincs kedvem írni, akkor nem írok, ha úgysincs már, aki olvassa. De ha lesz valami fontos mondanivalóm, aminek szeretném, hogy nyoma maradjon, majd visszatérek.

És hogy ez ma este lesz, két nap múlva, majd nyáron, vagy soha többet, azt a fene tudj. legfeljebb a fene, ha én már nem.

Az életem elég szar mostanában, életemben nem voltam még ilyen mélyen,  már nem igazán érdekel, hogy itt valami nyomot hagyjak. De mondom, nem tudom, elég közléskényszeres vagyok, de már nincs kivel beszélgetnek, szóval...

A KÉRDÉS

Tényleg gondolkodom, folytassam-e? A választ pedig arra bízom, érdekel-e legalább pár embert az, amit ide összeirkálok. 

Aki szeretné, hogy folytassam a blogot, az vegye a fáradtságot és dobjon egy - akár egymondatos - ímélt, ide: bacsvan.laszlo74@gmail.com.

A több mondatos ímélekért külön riszpekt (igen erre is képes vagyok), meglátjuk. 2001 junó..

2000

Igen, ja, 2000 az már 21 éve volt, tudom. De ez itt a kétezredik bejegyzés a blogban, amin kicsit meglepődtem, általam. Mert elkezdetem beleolvasni a sok évvel ezelőtti bejegyzésekbe, és nagy részről nem is rémlik már, hogy én írtam. Pedig de, csak ki tudna fejbe tartani ennyi marhaságot.

És meglepően sokszor röhögtem föl, de hát nekem sok régi vicc új már, hisz az új viccekkel sem ápolok tartós viszonyt.

És jut eszembe, majdem tíz éve írom már ezt az izét (eredetileg azt írtam, hogy ezt a szart, de talán mégse...), ami lehet hogy több, mint ami indokolt. (Amúgy 2011. május 14-én kezdtem, ami érdekes módon, ám véletlenül, az öcsém harmincadik születésnapja volt. Szóval ő is öregszik.)

Valaki egyszer megkérdezte, hogy most is vállalom-e minden írásom, gondolatom, mondatom? És hát annyit bírtam rá mondani, hogy szerintem a kérdés rossz. Egyfelől tényleg nem tudom, mi mindent írtam össze itt tíz év alatt, másfelől pláne nem tudhatom, hogy filmkritikában, könyvrecenzióban, lemezkritikában mi mindent írtam össze (pénzért, nyomtatásban megjelent módon) az elmúlt huszonévben. Például a nyomtatásban megjelent szociálpszichológiai cikkeimet vállalom, azokkal képben vagyok, de tényleg, kétezer poszt ide, ezer cikk oda, nem regényíró vagyok, hogy háromévente írok egy nagyregényt, és pontosan tudom melyik volt ócska, és melyik a magnum opus. Ez nem az a műfaj.

Nyilván minden véleményem akkor és ott volt érvénye, de most hogy olvasom magam, nagyrészt ugyanazt gondolom. (Konzekvens pasi vagyok, persze a magam módján.) Van olyan nyilván, ahol ma már árnyaltabban fogalmaznék, meg olyan is ahol sokkal karcosabban, de minden leírt bazmegem az enyém, nem fogom megtagadni őket.

Szóval a saját történetemet olvasom most vissza, node így jár az, akinek a jelene semmilyen, a jövője kilátástalan, és akkor van a múltja, amikor még vele együtt történt a világ. Gondoltam a 2000. bejegyzésig még eljutok, aztán kiderül, van-e kedvem, meg lehetőségem tovább írni.

Most meg itt állok (izé, ülök), és nem tudom. Ne lepődjön meg senki, ha holnap kirakok egy ironikus filmkritikát, de azon se, ha többet semmit.

Alapvetően egy függő személyiség vagyok, és az írás az egyik függőségem, szóval asszem inkább folytatnám, de ez helyzetfüggő. 

Amúgy köszi a figyelemért, én:

Nemlocs, olvas

Nem locsolok, nem locsoltam, nem locsolok fogni. Ez amolyan alapvetés a holnapi napra, mikor talán a szokásosnál kevesebben, de mégis. A locsolkodás népszokás, de nem abban az értelemben, hogy amit a nép szok, hanem, hogy valami paraszti társadalomból eredő termékenységi rítus. 

Lakótelepen gyakorolni pedig egyenlő a hímek gyors lerészegedésével, bár nem zárom ki a termékenységi szándékokat sem, ám tempós a pálinkafogyasztás annak nyilvánvaló akadálya, gátja és jövőbeli lehetőségeinek kizárása.

És a locsolóversek... te jó ég! Zúg a traktor, szánt az eke, elvtársnő locsolhatok-e? Most tényleg ez a mindennapi élet kultúrájának esszenciája, csúcsa, vagy legalább is kitüremkedése? Nemár! 

Piros tojásért, csokinyúlért megalázkodni, az szánalmas, a készpénzért meg egyenesen kínos, nem is csoda, hogy sosem műveltem, én mindig inkább büszkén esetem volna el csokinyúl-elvonásban, bár anyámék meg a nagyszüleim ezt persze nem hagyták. (Mellékszál, de idén is kaptam anyáméktól csokinyulat, sőt ma piros tojást is, ha már középkorúként hozzájuk képest még mindig gyereknek látszhatok.)

Viszont a húsvéthétfőn pusztító módon végigsöprő locsolkodási izé nem csak a pasiknak kínos. Amúgy szerintem  a férfiemberek azért isznak, mert józanul ezt nem lehet végigcsinálni, a méltóságuk elvesztése nélkül, és akkor inkább elébe mennek a szükségszerű vesztüknek, méltóságuk az nincs (elhagyták félúton két feles közt), de legalább már tojnak rá.

Ám kínos a nőneműeknek is, lehet hogy nem kortól függetlenül, mert elképzelhető az öregségnek/magánynak az a kombója, amik már kezdik hízelgőnek érezni a pacsulival támadó, részeges érdeklődést. De a locsolkodás alapvetően mégis csak zaklatás, ebben a világban már, de hát nem vagyunk tizenkilencedik századi alföldi földművesek/pásztorok/csizmadiák. Ma viszont találtam egy remek "feminista" locsolóverset az egyik kedvenc jutyúberem, Pottyondi Edina aktuális und vicces észosztásában. Miszerint, ha a nők locsolnák a férfiakat, hogy hangzana egy nem pajzán, nem utalgatós, hanem egy expliciten szexuális addidetojástmegpénzt:

„Isztanbuli Egyezményt, ha elkaszálod

Legyen alacsony a spermaszámod!

Viszont ha megszavazod, 

Álljon keményen a faszod!“

(forrás: https://www.youtube.com/watch?v=hyv4ow1PS4o )

Mit is mondjak? Perfekt. No comment. Nézzétek meg!

Lenni annyi, mint látszani?

Zorbán főfa... szterelnök Úr megtekinette a vakcinákat kiszállító teherautókat. Hajnali háromnegyed négykor. Mer' Ő ilyen. Amiből kettő következik:

- A teherajtóknak nincs ki a négy kereke a Szterelnö Kúr nélkül, ha ő nem tekint meg, oda se érnek. Hisz tudjuk, a vakcinák kiszállításának legfőbb biztosítéka a Főnök megtekintése, nélküle áll a világ, a Nép... izé, Nemzeti Sport is neki jelenik meg, és ha ő nem olvasná, én sem tudnám, hogy mit nem olvasok. Mondjuk kurvára nem is érdekelne, ahogy most sem. De. A pártvezér és kancellár lassan a Berkeley püspök (és jelentős filozófus) által elképzelt isten szerepében igyekszik játszani, miszerint a világ attól létezik, hogy ő tapasztalja. (Írtam már Berkeley episztemológiájáról, de a lényeg röviden: a dolgok a tapasztalás által léteznek, az van, amit látunk/hallunk etc., és amit épp senki tudatos lény nem tapasztal, az attól létezik, hogy van egy mindenható isten, aki mindig minden létezőt tapasztal. Esse est percipi.)

- Fő Nertárs azt gondolja, hogy részéről hősies kiállás hajnalban kelni. A legfinomabban fogalmazva is: egy faszt! Nyilván életében nem volt éjszakai műszakban, mint mentős, orvos, sofőr, pék, vagy simán három műszakos gyári munkás. (Utóbbi én már voltam...) Bazmeg, ez nem hőstett, ez nem valami államférfiúi nagyotcsinálás, ez a világ, a civilizációnk mindennapi működése, azon a buborékon kívül, melyben egész életedben éltél. 

De Felcsút örökös főminisztere ettől érzi magát államférfinak. Hogy ő gumicsizmában kimegy a gátra árvíz idején, megtekinteni, és ha jön az állami média, a kamerák előtt odébb rak két homokzsákot.Pedig ilyenkor nyilván többet árt, mint használ, hisz nem használ a világon semmit, mindenki rá figyelve igyekszik vigyázzba állni, a helyett, hogy normálisan tenné a dolgát. Lehetne egy ilyen kortárs átok: Tekintsen meg téged a Zorbán!

Ha már kormányozni nem tud, lassan a fejére omlik ez a hűbéri rendszer (hisz senkinél sem az alkalmasság volt a mérce vazallusai közül, hanem a kellő fokú szolgai mentalitás) akkor legalább látszani akar, valami képet mutatni arról, hogy ő azért tesz valamit. Megtekint, ja. Amivel annyival vagyunk beljebb, hogy ő látott teherautókat, mi meg láttunk egy önmaga körül keringő cezaromán alakot, aki egyre többször csinál hülyét magából, nyilvánosan nemdebár.

Lassan abban áll a politikai tehetsége (érzéke, ösztöne, pszichopátiája), hogy mindig tud eggyel lejjebb menni magánál, ami persze szektavezéreknél fontos, csak jellemzően összeomláshoz vezet. De mire odáig eljutnak, már mindenkinek az a jobb opció.

Ugye itt is fontos a jelenléte?  Mire mennének nélküle? (hvg.hu)

De ezek se lennének elég magasak Kimdzsong Un elvtárs tekintete nélkül.

kimjongunlookingatthings.com

Nem él ilyen

Vannak ezek a kikerülhetetlen netes reklámok, amikkel együtt kell élni, de attól még nem szeretnénk. Van ami simán csak létével idegesítő, mások a tartalmukkal is irritálnak, de velem például még sosem fordult elő, hogy bármit is megvettem volna ezek hatására. De olyan sem, hogy annak ellenére.

Ám mostanában egyre többször jön szembe (a port.hu-n egyébként) valami pólós cég hirdetése, akik nem vízí- de nem is lovaspólóban utaznak (mondjuk egyik sem érdekelne, de is zaklatna fel), hanem tísörtökben, de rémesekben. Például:

Most komolyan, van aki felvenne egy ilyen izét. Ez nem kreatív (na jó, kicsit), egyáltalán nem vicces (de nagyon nem), ellenben ijesztő (de eléggé). Értem én a kulturális utalást a Alien-univerzumra (ez is milyen marhaság már, minden filmes-képregényes szar egyből "univerzum", mintha ennek lenne értelme), de most tényleg, szeretnénk ha egy csaj mellkasából egy ragadozó bújna elő, fényes nappal az utcán? Performance-nak nem lenne utolsó, de egy pólóra nyomtatva inkább csak szánalmas poénkodás, illetve a viselője részéről a "bassza meg látszani akarok, de mindenáron, úgyhogy nézzetek má' ide parasztok" üzenet leközlése, a normális többség felé.

És igen, ez normálistöbbségezés is marhaság, de nem tudom jobban megfogalmazni, hogy alapesetben senki nem akarhat figyelmet kelteni pusztán a figyelemfelketésért, mert az szimpla magamutogatás. Legyen mondanivalója, ha mégoly triviális is, mikor a Sex Pistols kiadta a jelszót hogy "No Future!", akkor ezzel mégis csak kifejeztek egy aktuális életérzést, és értették, hogy Sid Vicious horogkeresztes pólója nem azt jelenti, hogy náci, hanem hogy elege van. (Neki amúgy tényleg nem volt jövője, 21 évesen halt bele a heroin -túladagolásba, miután valszeg megölte a barátnőjét, mondjuk szintén túllőve.)

De az ilyen pólók (akiket érdekel, nézzen utánuk) ócska, mérsékelten vicces giccsek, jóval túl az én ízlés-horizontomon. Pedig nekem sok minden belefér, de lehet hogy menthetetlenül öregszem?

Furcsa? Lány?

A magyar cím egyik felét sem értem. Hisz nem furcsa, csak meglepően mai módon normális (egy tradicionálisabb világban), és nem lány, hanem özvegy - már ha az efféle különbségtételek nem csak egykori nagyszüleinknek számítottak még.

Amúgy nemigen nézek indiai filmeket, a legtöbb bollywoodi darabban ugyanis a legváratlanabb pillanatokban kezdenek nagyon szar popzenére, kínos koreográfiák mentén táncikálni, és közben fejhangon visítani, amit nézni is fáj, persze csak itt Európában. Ott ez a bevett formátum, de azért egy mocskos zsarus akciófilmtől tényleg menekülök az első zenés-táncos betétnél.

De persze ott sem csak ennyi a filmkészítés (és most direkt nem filmipart írtam, mer' az ennyi), készülnek remek, kissé fekete komédiák, rendes drámák, de hát egy kontinensnyi országtól eleve nem várhatjuk el, hogy folyton színes ruhás, orrkarikás csajok rázzák magukat a filmjeikben.

A Pagglait (ez lett magyarul A furcsa lány) az utóbbi kategória, és igen csak nézhető. (A címet amúgy nem értem, a google fordító franciának ismerte fel, és azt mondta rá, hogy "Pislogott" De hát én nem tudok franciául, csak annyit, hogy bitte, meg dankesőn.)

A film alkotóival most nem foglalkoznék, nyilván senki ne hallott még Umesh Bist író-rendezőről, ahogy én sem, de a főszereplő Sanya Malhotráról sem. (Utóbbiről még persze hallanék, sőt látnék, mert mesze a legszimpatikusabb a valaha volt Sanya nevű ismerőseim közül. Beleértve a Susogós Mackót is.)

De akkor a sztori. Indiai csaj (Sandhya) fiatalon férjhez, férj hamar elindul a reinkarnáció rögös útján, talán emberként újjászületve, de ha csak elég dharmikusan élt, különben valami pokolbolygón köt ki. Amivel csak azt akarom mondani, hogy meghal, kipurcan, leadja a szerelést.

A feleség rájön, hogy komoly öt hónapi házasságuk alatt Asit megcsalta őt, de még előtte meg kell küzdenie a vallási hagyományokba némileg belehabarodott rokonsággal (démonűzés plusz okostelefon, csak hogy érezzük). És hát nem gondolja azt, hogy a szent Gangeszt tisztára mosta volna a férfi bűneit, csak attól, hogy a hamvait beleszórták, őt csalta meg, a megbocsátás is az joga, csak épp eszébe sincs.

És persze ott az egész rokonság, akik összejönnek a temetésre, de 13 napig kell maradniuk, mert a egykori lelke csak akkor megy el, nincs aznapi jegy a következő létbe. Mint az egykori olasz neorealista filmekben, itt is veszekedésekbe torkollik a csoportdinamika, kamaszfiúk csorgatják nyálukat huszonéves lányok után, a vallásilag szigorú fater szerint a gyászidőben nem hogy piálni nem lehet, de kurkumát enni sem, miközben a főhősnő blaszfém módon kólát iszik. (Amúgy Petra kedvéért: ő is pepsis.) Aztán kiderül, hogy  az egyedüli örökös, amin a család kiakad ésatöbbi.

A lényeg, hogy ez egy remek realista darab, van drámaisága, de nem erőltet ránk semmit. Csak bemutat, elmesél dolgokat, például arról, hogy a nagy család nem feltétlenül jelent védelmet, mert legalább annyira konfliktusforrás, hogy a hindu vallási tradíciókkal is van némi küzdelem, ha az ember közben a a modern világban él, az elrendezett házasság meg többnyire szar,és ha mégsem, akkor rémes. A hinduizmus meg a hülye társadalmi hagyományok nem hagynak helyet az érzelmeknek, de néha a józan észnek se. Persze lehet, hogy ezt csak én látom bele.

És hát Sandhya nem furcsa lány, csak egy önállósodó nő.

A szépség nem relatív, csak elég büntetőtábor kell hozzá

A Moscow Times (a világszerte mértékadónak véletlenül sem tartott orosz szar, de tényleg, náluk csak a Russia Today nagyobb kurvája Vlagyimir Vlagyimirovicsnak), szóval ők azt írták, hogy a' oroszok szerint putyin a legszexibb férfi, csodás országukban. (de nálam csupa kisbetűvel, you know...)

index.hu

Hát tudja fene, én nyilván hetero vagyok, és a diktátorok hatalma sem hoz gerjedelembe (kimdzsong un elvtársat például egy szívlapáttal ütlegelném, olyan szép), de ez itt a képen, egy nem izmos, durván kopaszodó, csak a fotó kedvéért napozást imitáló, öreg orosz maffiavezér. De annak aztán ideáltipikus. Arcán nem hordoz érzelmeket, valószínűleg belül sem, de hát ilyen egy rendes, mindenkin átgázoló szociopata.

És hát tudjuk milyen módszerekkel gyakorolja a hatalmát, no de aki a szovjet KGB-ben kezdte karrierjét, aztán Jelcin vodkagőzős rendszerében küzdötte föl magát az utód szerepébe, attól ennyit várhatunk, szóval addig volt ő demokrata, amíg Hitler zseniális festő.

Ráadásul tavaly is nyert a mászkótájmsz szavazásán, bár arról nem találtam semmit, hogy az elmúlt húsz évben hányszor volt jackpot-ja a lottón, illetve hány focivilágbajnokságot nyert. Ha nem az összeset, akkor ideje néhány újságíró bebörtönzésének. Pedig közéjük is lövethetne, idegméreggel.

A Greta Thunberg-problematika

Az úgy volt, hogy a Winchester Egyetem udvarára szobortatta Greta Thunberget, szerintem alapvetően hibázva. Mert az még rendben lenne, ha adnának neki valami díjat, de élő embernek szobrot állítani igazából egyféle bálványimádás. Jó, lehet hogy nem kell mindenkinek hat láb mélyen lennie egy szoborhoz, de az alany legalább legyen öregebb, és legyen mögötte valami súlyos és nagyjából lezárt életmű. GT pedig összesen tizennyolc éves, és az utóbbi évek egyik kulturális mémje lett, de a következő évtizedekben még bőven mondhat vagy tehet olyat, ami miatt esetleg mégsem lenne méltó rá. Oké, ez nem valószínű, de azért sose lehet tudni.

Bár a műalkotás csak nyomokban hasonlít rá, ez az alak egy nagyjából generál tinilány, néhány jellegzetes attribútummal azért felruházta a művész. Ja, és egy orbitális giccs, olyasmi amivel az én lakóhelyem belvárosát is teleszórták, sérelmemre. És akkor túl azon, hogy vitatható a felállítása, a szobor maga is egy nettó szellemi környezetszennyezés. De majd az egyetemisták találnak neki egy érvényesebb funkciót , most így húsvétkor lehetne rá nyuszifüleket rakna, persze szigorúan nem a Playboy-i értelemben.

index.hu

Ajro vízi jó?

Naná, hogy senkit sem érdekel a eurós (s még víziós) táncdalfesztivál, a normális embereknél eleve a kuturális horizont alatt van, hiszen látványos, profi, és mérhetetlenül szar.

De most kiderült, hogy valamire esetleg mégis jó, amennyiben Lukasenka belarusz diktátornak talán okoztak egy rossz délutánt, mondhatni felbaszták benne az ideget.

Mert a csodásan fehérorosz (ebből a fehér nem számít, Putyin elvtársat az összetett szó második tagja érdekli) országszerű diktatúra egy olyan számot nevezett az Ejrovíziós Dalfeszt Iválra, ami alig áthallásos módon a diktátor elleni tüntetőkön gúnyolódott.

Erre aszonták nekik, hogy de ezt azért már mégse, tessenek valami mást nevezve küldeni, mire - mint egy rendes diktatúra - beneveztek ugyanattól a bandától egy másik, hasonlóan ostoba dalt, úgyhogy a bjelo oroszokat kibaszták a „dalversenyből“, mint macskát dalni.

Amire azt mondta vállalhatatlanul téeszelnök/ párttitkár fejű Továris Lukasen (én már nem tudom, hogy Lukasenko vagy Lukasenka a helyes, értem miért e két változat az átírásban, csak kurvára nem érdekel), hogy dehát ez politikai döntés volt!

Ami egyébként igaz, és tegyük hozzá gyorsan: végre! Ennek az ócska táncdalfesztiválnak végre adott némi értelmet, hogy például azért van a nevében az európai, hogy azt legalább számon kérhessék egy efféle posztszovjet szemétládán.

Szimbolikus a gesztus nyilván, de hát a komplett életünk szimbólumokból épül fel, pontosabban az a része, ami túl van az eszek-ürítek-alszok paradigmán.

Ettől még nem nézek táncdalfesztiválokat (az ócska popzenére egyszerűen nincs időm, rögtön a kedvem után), de ez azért mégis riszpekt.

És akkor egy jó dal, nem ejróvíziósan, de tanulságul:

Szonett op. 1.2

A szonett egy 14 soros, kötött rímképletű (és eredendően kötött ritmikájú) versforma, van Shakespeare-i meg Petrarcai változata, bla, bla, bla... de nem véletlenül hagytam ott annak idején a magyar szakot.

Viszont most bekattant egy régi emlék (hja, akinek csak ez maradt...), hogy anno, abba a rövid időben, mikor nyelvészet meg irodalomelmélet szemináriumokra jártam, sérelmemre, úgy kellett megtanulnunk  a klasszikus versformákat, hogy hétről hétre írnunk kellet egyet. Például szonettet, ahol nyilván csak az volt a szempont, hogy formailag az legyen, nem kellett szólnia semmiről.

Na, ez nekem ment, kizárólag a szótagszámra meg a rímképletre figyeltem, gyakorlatilag leírtam az első eszembe jutó szót, ami épp a soron következő... khm... sorba illett. Értelme nulla, tartalmatlansághoz a forma, kár hogy már nincs meg az a remekmű, basszus, '92 őszéről. Egy versszak viszont megragadt a fejemben, a többit most hegesztettem össze (az túlzás lenne, hogy írtam), konkrétan a második az tényleg idén lesz huszonkilenc éves. És hát mit is mondjak, egy centivel sem lett kevésbé ostoba, még jó, hogy szándékosan az.

Méltányos honoráriumért Ákos-, valamint Republic-jellegű dalszövegeket is vállalok, szerintem azok is így készültek, ha már regényt vagy drámát nem bírok írni (no igen, a lustasággal díszített tehetségtelenség), legalább lehetnék háttérember egy kínos sláger mögött.

Nem igazán tudom, lehet hogy a költészet napja akad be nekem? Nekem, aki nem is szereti a verseket, bár lehet, hogy pont ezért jó efféle kamu-lírát gyártani:

Írtam egy szonettet, de minek?

Kizárt a lélek, messzi sóhajok,

Felettes énem csendben felsikolt,

Elképesztően átlagos vagyok

Engem már az élet harmadolt

Elég a színes, írva körbejár

Egészen ősi, adott főhazug, 

Alantas élet minden éve vár:

Kegyetlen őszi bőrkabát aludj!

Minek is ázok, méltán semmilyen

Voltam, de egykor még büszke és hiú,

Mára a vágyak tárgya elpihen:

Sehol sincs már az egykori fiú

Küzdök még kicsit, de nem élvezem

Kihalt körülöttem az értelem

Halálozási együttállás

Ma van Martin McDonagh születésnapja (az ötvenegyedik), aki talán a legsikeresebb kortárs drámaíró, angol nyelvterületen mindenképp. Nemzetiségét tekintve ír, de Londonban született, és ott is él.

A pályafutása elég sajátosan indult, már a középsuliból kibukott, és onnantól jó darabig leginkább csak videojátékokkal meg tévénézéssel foglalkozott, saját bevallása szerint drámáihoz is ezekből merített inspirációt. Ami eléggé hendikepes kezdésnek tűnik, de huszonhét évesen már ott tartott, hogy egyszerre négy darabja futott különböző londoni színházakban, aztán írt filmforgatókönyveket is, de nem gondolta, hogy bárki meg tudná azokat az ő ízlése szerint rendezni. Úgyhogy beállt filmrendezőnek. Is. Elvégre ha már ő írta a scriptet, ki más tudná nála jobban megcsinálni?

theguardian.com

Eddig három nagyjátékfilmet állított elő így (In Bruges, A hét pszichopata, Három óriásplakát Ebbing határában), de van egy negyedik darabja is, ami időrendben az első, a 2004-es Six Shooter (azaz Hatlövetű). Ez egy összesen 27 perces rövidfilm, amolyan első próbálkozás, de annak meglehetősen sikeres, mert rögtön meg is kapta kategóriájában a legjobbnak járó Oscart. (Az óriásplakátokért meg Frances McDormand és Sam Rockwell kapott egy-egy vigyázzban álló aranyszínű filmes Barbit, izé... Kent.)

Azaz McDonagh (még mindig Martin, mert hát van egy Michael nevű bátyja, aki szintén forgatókönyvíró és rendező, ez náluk afféle családi beakadás lehet) a filmvilágban is úgy kezdett mint a színpadi műveknél, jött, látták és győzött. Én meg hiába járatom a tévét egész nap, egy kurva drámát sem bírtam még összehozni, pedig születésnaposunk szerint ez a legkönnyebb irodalmi műfaj. Na ja, neki.

De most végre megleltem a Six Shootert is, és rádobtam fél órát kudarcos életemből, de megérte. Elvégre alhattam volna annyival tovább, vagy megnézhettem volna a Zagymenők tetszőleges epizódjának hetvenhatodik ismétlését. (De olyat én nem tennék, mert ha csak meglátom azt a sorozatot, felbaszódik bennem az ideg, az meg kinek jó? Vérnyomás-emelésre van kávém, meg kellő mazochizmusom a politikai hírek fogyasztásához.)

A sztori jellegzetesen McDonagh (ez esetben bármelyik fivérre gondolhatunk), van benne minden, ami  későbbi nagyfilmekben: trágárság, meg nem értés, el nem fogadás és persze halál, és az egész itt is egy néhány szereplős kamaradrámába van ágyazva, ami nagyrészt egy vasúti kocsiban játszódik.

A főszereplő Donnelly (a mindig remek Brendan Gleeson), akinek meghal a felesége, úgyhogy már csak a holttestétől tud elbúcsúzni. Az orvos "kettesben" hagyja őket, mert kissé elfoglalt, két gyermekágyi halált és egy fia által szétlőtt  fejű anya esetét kell még lepapíroznia. 

Donnelly búcsúzik is egyet, aztán elindul haza, és a vonaton összeverődik egy fura társaság, ahol mindenkinek meghalt valakije. A nagydumás, láncdohányos és felettébb mocskosszájú srácnak, kinek modora selymes mint a smirgli, megölték az anyját, a karót nyelt házaspárnak meg a csecsemője halt meg, különösebb látható ok nélkül. (Ez lenne ugye a korábban már előhozott gyermekágyi halál.)

lecinemaclub.com

És akkor jöhet a pszichodráma, ahol valaki mindig épp a gurulóbüfés pasat keresi máshol, a maradók meg egymást kezdik lelkileg élve boncolni. A fura srác például azzal esik neki Mrs, Átlagpolgárnak, hogy biztos ő ölte meg a gyerekét, mert nem volt elég szép, aki ezen persze annyira felháborodik, hogy kiugrik a robogó vonatból, fröccsen a vér és újabb strigula a halottak oszlopában, mintha az eddig felemlegetettek mennyisége nem lett volna elég.

Vonat megáll, rendőrök helyszínelnek, az egyiknek ismerős a srác, aztán rájön, hogy körözik, és a következő megállásnál már rendőrök várják. A csavar amúgy elég kiszámítható: a fiú volt az, aki szétlőtte az anyja fejét, azét akit a doki is említett a kórházban. Tűzpárbaj a rendőrökkel, a srác elhalálozik (újabb strigula), Donnelly meg magához veszi az egyik pisztolyát, hogy majd otthon lezárja végre ezt az igazán szar napot.

Van még benne két töltény, az egyikkel lelövi a halott felesége kedvenc házinyulát, a másikat magának szánja, de egy ilyen napon még rendesen öngyilkos sem tud lenni.

Na ja, a film címe Hatlövetű, és meg is van már a hat halott. Két csecsemő a kórházban (az egyik biztos a vonatos házaspáré), Donnelly felesége és szétlőtt fejű anya ugyanott, az öngyilkos feleség, és a rendőrök által lelőtt srác. Azaz Donnelly a hetedik lenne, de ez nem az a film, és még csak nem is a Hét pszichopata, ahol talán lenne esélye a  befejezésre.

És ja, bizonyos értelemben neki a legrosszabb, neki nincs rövidebb út, extra mennyiségű halállal kénytelen tovább élni. Kemény dráma, semmi barokkos díszítgetés vagy érzelmeskedő könnyzacskó-facsarás, ez a kevesebb mint fél óra szikár és lényegre törő, miközben alaposan belénk tapos, csak mert mi is megérdemeljük. Lényegében benne van minden, ami McDonagh későbbi mozgóképeiben, mondhatni már elsőre is teljes fegyverzetben lép az értő közönség elé. Tényleg Oscart ér a cucc, effelől nincs kétség.

Sikertelenségpropaganda

Ma reggeli rádiós kinyilatkoztatásában Felcsút Géniusza (mert hát bencsik andrás komisszár elvtárs szerint az O1G-ben a G az géniusz) már megint remek hírekről számolt be. Pár hét múlva nyithatnak az iskolák, milliárdos plakát- és sajtókampánnyal ünneplik magukat, hogy de faszán újraindítják a gazdaságot, mondjuk nem ártana, ha ezt a gazdaság is észrevenné magán, és egyébként a be-/ le-/ át- és szétoltottság nálunk olyan oltári, hogy az hétszentség. (Na, tudok én szájkeresztényül fogalmazni, ha akarok - „s mint a barom, melyet igába hajt...“)

Apró szépséghiba kormányzati sikertörténetben, hogy:

- Most már minden nap azt olvassuk, hogy „újabb rekordot döntött  járvány halálos áldozatainak száma“, miközben a pártvezér és kancellár pár hónapja még azt mondta, a járvány elleni védekezés sikerét a halottak számában kell mérni. Akkor most ez így hogy? Lehet hogy úgy értette, a siker az a minél több halott? Mert akkor hasít a Karmelita Kolostor Koleszterinbombája.

- A kormányhitű média jellemzően csak egyetlen adatot emel ki, hogy csökken az új fertőzöttek száma. Hát egy faszt! A beazonosított fertőzöttek száma csökken, mert simán csak kevesebbet tesztelnek, és így persze, hogy kevesebb fertőzöttet találnak.

- Azt mondták már hetekkel ezelőtt egészségügyisek, hogy ezer feletti, gépi lélegeztetésre szoruló beteg felett már gáz van, mert gép van sok (főleg raktárakban porosodva), de hozzáértő orvos meg ápoló kevés. Tessék mondani, nem kellett volna mondjuk a nyáron ezerrel képezni a személyzetet, tudván, hogy ősszel várható a következő hullám? A helyett mondjuk, hogy százmilliárdokat vertek el a felesleges lélegeztetőgépekre.

És  még sorolhatnám, de minek, mindenhol ezek a tények jönnek szembe. Nekünk, mert a felcsúti jól láthatóan egy alternatív univerzumban, elég régóta már, és egyre alternatívabban.

Mert elmúlt bő egy évben most a legrosszabb a helyzet, lassan tényleg nyakig ér a szar, és akkor a főnök és sleppje még mindig ott tart, hogy az apa férfi, az anya meg nő, a szalonnázó férfi és a bevándorlás tömeges, a meleglobbi meg szintén nő.

Cselekvés helyett migránsozás, brüsszelezés, buzizás. Business as usual.

Livin' On a Prayer

Történt, hogy Vejkey Imre kormányhitű kádéenpés képviselő (Van, ki e nevet nem ismeri? Ja, szerencsére rengetegen.), úgy is mint a parlamenti imacsoport(!) vezetője felhívást tett közzé. Hogy jövő péntektől, minden péntek reggel hétkor, minden hívő imádkozzon a járvány ellen/ végéért. Ezzel önmagában semmi gond sincs, bár részemről az ész és a tettek erejében kicsit jobban bízom, mint az imáéban, szóval a képviselő úr is tehetne valami konkrétabbat, felhívások közzétételén túl.

Bár a fene tudja, a különféle háborúkban is mennyit imádkoztak a különböző táborokban a fegyvereik győzelméért és a gaz ellenség fájdalmas haláláért, aztán látjuk mi lett a vége. Valakik mindig győztek (biztos ők imádkoztak hatékonyabban), miközben  minden oldalon sokan haltak meg, jobbára fájdalmas módon. Na most az van, hogy vagy nem is volt isteni beavatkozás, és akkor felesleges reggel hétkor a negyvenegyes buszon miatyánkozni, vagy volt, és az Úr tényleg beszállt a buliba, valamelyik oldalon, de egy ilyen isten járványügyi segítségéhez én nem fűznék nagy reményeket. Persze az is lehet, hogy időnként csak a szuronyokat és ágyúkat megáldó tábori papok hallották félre az instrukciókat; imádkozás vagy kiátkozás - igazán hasonlóan hangozhatott abban a nagy csörtetésben.

És jut eszembe, a parlamenti imakommandónál is lehet valami ilyesféle félreértés, elvégre a pro forma minket képviselő képviselők sokkal többet foglalkoznak kiátkozással, mint imádkozással. Hiszen a másik (pláne ha ellenzéki a mocskos férge) eleve hazaáruló, idegen ügynök, eltaposni való csótány (ja nem, azoknak Kossuth-díjat adnak), miközben a felebaráti szeretet valahogy sosem az ülésteremben tör elő a kormánypárti államférfiakból és államnőkből, azt jellemzően a zsírosabb közbeszerzésekről döntő bizottságok zárt üléseire tartogatják.

És tényleg nem baj, ha imádkoznak egyet hetente, egy tényleg gonoszkodó fricskával élve: amíg a négy fal között csinálják, engem nem zavar, csak ne legyen kötelező. Meg ne gondolják azt, hogy ezzel most tényleg tettek is valami alapvetően fontosat, ha már egy államot képtelenek üzemszerűen működtetni.

Így aztán szerintem meg nekem az a véleményem, hogy a nevezett kádéenpés képviselő javaslata egy képmutató faszság. És nem, nem akarok finomabban fogalmazni, kietlen hazánkban a magamfajta kisembernek (igen persze, nem fizikailag vagyok kicsi, hanem az akciórádiuszom elenyésző) nagyjából annyi maradt, hogy a saját blogjában még nyugodtan hőböröghet, legalább is míg ki nem szúrják a birodalmi droidok.

De hát miért is várnánk érdemi cselekvést, javaslatokat, netán jó példával elöl járást valakitől, akinek a pártja nem létezik, pusztán csak látszik, és ennek megfelelően a képviselői is csak imitálják a politikust, hisz nem többek alázatos szolgáknál, a Főnök lába körül. 

Elbasztuk a járványkezelést, világelsők lettünk a lakosságarányos  halálozásban? Arról nem tehetünk, nem mi vagyunk a vírus - vonják meg a vállukat, hogy aztán mégis büszkén kihúzzák magukat - De imádkozunk mindenkiért, minden áldott péntek reggel, ajkunkról ki se fogy a nóta!

De a fizetésük egy részéről már nem mondanának le, mondjuk egy gyerekkórház javára, pedig ez csak szimbolikus gesztus lenne, ám ők a szimbólumokat is csak sajtótájékoztatókon szeretik puffogtatni, de pénzükbe már ne kerüljön, valamint ne kelljen kiszállni érte a szolgálati Audiból.

Nem igazán értem a szociopátiájukat, de azt nagyon is, hogy miért undorodom a politikai szájkeresztényektől. Mert hát az az egész kádéenpé, az igazi keresztények már rég leléptek onnan (ismertem is néhányat), és maradtak ezek kesztyűsbábok, élükön a fővadásszal, aki meg pont az a szint amit megérdemelnek.

A baj csak az, hogy az ország náluk azért többet érdemelne. Sokkal többet.

orultangyal.wordpress.com

3+2 néha több

Egy rádióműsorban hallottam a neten erről a videoklipről, amely eset ugye már önmaga egy járókeretes multimédia-élmény. De a tartalom erős, úgyhogy beszúrom ide, mert szerintem elég kevesen hallgatják a Spirit FM nevű, amúgy nyakig hitgyülis rádiót, pedig meglepő módon vannak jó műsoraik is. 

Nálunk persze FM-en nincs, hisz csak a fővárosban és környékén fogható, online meg nem hallgatom, de egy-egy adásuk időnként szembe jön a jutyúbon. Az Önkényes mérvadó című puzsériáda (P. Róbert hivatásos közéleti felhergelődő és Horváth Oszkár permanens médiavalaki produkciója) meg rendszeresen, lehet hogy fel vagyok iratkozva, nem emlékszem, de lusta vagyok kettőt kattintani érte.

Szóval ennek a műsornak egy nem túl régi adását hallgattam délután, és szembe jött ez a 3+2 paródia, ami tényleg betalált, annak ellenére, hogy a Három Kismalac néven futó "zenés stand-up" (vagy mi...) triótól bármit láttam eddig, az mind elhelyezhető volt a kínos-szánalmas tengelyen. Ócska szóviccek, minimál zene, unszimpatikus fapofák, szóval a szokásos hazai "falunapra, részegeknek jó lesz" kategória.

A 3+2 nevű délvidéki társaság meg eleve emberiség elleni bűnnel terhelt, ha jól rémlik gyerekkoromból, a setét nyolcvanas évekből, velük kezdődött a lagzilajcsiságban és bódigusztiságban kicsúcsosodó, mulatósnak/lakodalmasnak nevezett kulturális terrortámadás.

És ez itt alant pont azért jó, mert több évtized után végre kapnak a pofájukra, végre a helyükre kerülnek, és attól ironikus az egész, hogy nem az. Mert a 3KM (amit Puzséréknak csak 'három kilométer', nyilván ők is lusták voltak kettőt kattintani) nem csinál mást, mint a fogja az eredeti klipet (nosztalgikusan VHS-minőségben), és az eredeti szöveg helyett pontos ritmusban , másodperces pontossággal elénekli, amit épp a képen látunk.

Nem tesznek hozzá semmit, csak fölmutatják, hogy látjátok ez mekkora egy darab szar? Volt már akkor is, és szerencsére van, amit az idő nem szépít meg.

A semmi alatt eggyel

Van az a fogalom a sajtóban, hogy 'mínuszos hír'. Az valami halmozottan hátrányos helyzetű, ezért rövid, és pusztán valami kevéssé fontos tény közlésére szorítkozó szösszenet, valami félreeső sarokban. A mínuszos hír még a kis színesekhez képest is fekete-fehér, arra jó, hogy adott lap vagy portál letudjon vele némi tájékoztatási kötelezettséget (vagy kényszert) és/vagy kitöltsön vele egy kis üresen maradt felületet, mert az nem néz ki jól, üzletileg sem.

De a mínuszos hír legalább hír, szemben azokkal a khm... tartalmakkal, amiknek számomra egyáltalán nincs hírértéke, azaz mondjuk dupla mínuszosak. (De a két mínusz matematikailag szigorúan csak az összeadás keretein belül értelmezendő, mert két negatív szám összege ugyebár negatív, de a szorzata viszont pozitív lenne, ami meg ne legyen.)

Ma több ilyen dupla- sőt, duplaplusz-mínuszos "hírbe" is beleszaladtam, az egyik ilyen jellegzetes izé volt a Zindexen, hogy "Chrissy Teigen  otthagyta a Twittert", Na ez cím információ nélkül, a színtiszta redundancia, a sajtó fehér zaja, avagy a ment-e általa előrébb a világ állatorvosi láthatatlan embere. Legalább is nekem, aki ki sem néz a csigaház alakú véleménybuborékjából, nem lát túl a saját kulturális horizontján (azon mondjuk senki,azért az a horizontja neki), így aztán nem képvisel semmilyen hírértéket számára, pedig biztos vannak olyan tizenöt éves kertvárosi fiúk, akik róla fantáziálnak maszturbálás közben, meg olyan tinilányok, akik rá akarnak hasonlítani, hogy Dzsordzs a szomszéd osztályból inkább rájuk verje ki.

Nekem azonban gőzöm sincs ki frász Chrissy, a gugli szerint modell és tévés személyiség (vagyis, szép magyar szóval: celeb), a Twittert sosem használtam, bár egyszer már láttam, hogy az valami internet. Úgyhogy mérsékelten súlyt le, hogy otthagyja a csiripelős kultúrdzsihádot, de persze tudjuk, hogy Csodálatos Trampli ex-elnököt is kitiltották onnan (örökre vagy a világ végéig, amelyik előbb lesz), és akkor már tényleg mire föl az egész?

És közben, némileg paradox módon, hirtelen hírt csináltam a hírtelenségből, legalább is magamnak, meg bárkinek, aki ezt olvassa, és szintén halvány segédfogalma sincs róla, ki ez a csaj.

A hosszútávfutó aggályossága

A sport mint kihívás, önbizalom-erősítő eszköz és a esendő hősök jellemfejlődésének külsődleges szimbóleuma, kedvelt a szórakoztató filmet gyártó iparosok körében. Ezen belül is menő a maraton (lásd pl. Fuss dagi, fuss - Simon Peggel súlyosbítva), egyrészt mert tényleg komoly kihívás, másrészt meg bárki belevághat egy-egy városi versenybe, azaz kellően plebejus műfaj, hogy a munkanélküli yorkshire-i vasmunkásoknak alternatíva legyen a férfisztriptízhez képest (ugye mindenkink megvan az Alul semmi). No nem gazdaságilag, de az önértékelés szempontjából mindenképp.

A 2012-es De Maraton című holland vígjátéknál is ez az alapállás, leszámítva, hogy a helyi proletárok még nem munkanélküliek, de már joggal tartanak tőle. Mert egy rotterdami autószerelő műhely munkásaiként (akik leginkább a süti-kávé-sör-pletyka Bermuda-négyszögében tevékenykednek) szembesülnek azzal, hogy a főnökük kurva sok euróval lóg az adóhatóságnak, szóval esélyes, hogy bezár a bazár.

Pénz kell, de gyorsan, ami persze szokás szerint nehéz ügy. Kölcsönkérni nincs kitől, bár egyikük anyjának talán lenne annyija, de ő meg oly mértékben demens, hogy arra sem emlékszik mit reggelizett, nemhogy arra, hova dugta a pénzét. Mondjuk azért dugipénz, a nevében is benne van.

És akkor jön az ötlet, hogy el kellene indulni egy nemsoká bekövetkező helyi maratonon, mert ott komoly pénzdíjat is fizetnek., meg lehet rá szponzorokat szerezni. Nyilván nem a győzelemre hajtanak, hanem az utóbbira, azaz hátha valaki fizet nekik, ha egyáltalán lefutják a távot, ami egyébként sok országban bevett gyakorlat, bár inkább jótékonysági célokkal.

Ám ha úgy vesszük, a műhely megmentése is jótékonysági ügy, amennyiben erősen középkorú hőseinkre jótékonyan hat, ha nem kerülnek az utcára. Így kerül képbe Juszuf, az egyiptomi vendégmunkás gyanús üzletekből élő bácsikája, mint lehetséges szponzor, de ez van, a királyi családból senkinek sem ismerik a mobilszámát.

A probléma mindössze annyi, hogy hőseink kissé túlsúlyos, sörvedelő, láncdohányos suttyók, akik nem arra esélyesek, hogy lefussák a maratoni távot, hanem hogy legkésőbb a harmadik kilométerig elhalálozzanak mindenoldali szívinfarktusban. Már az első párperces próbafutás után felváltva okádják tele a szemetest, hogy aztán némi sör felpattintásával pótolják az indokolatlan folyadékveszteséget.

A maraton alapvetően vicces darab, azonosulható főszereplőkkel, akik naná hogy esendő kisemberek, de legalább magukon is tudnak röhögni, amikor a sörhasat kell a menő sportcuccokba préselni. Így nem rajtuk, hanem velük nevetünk, legalább is nagy részben, ami - így jobban belegondolva - a minőségi vígjáték egyik alapvető kritériuma is lehetne.

És e mellett van benne még némi tragikum (az egyikük gyógyíthatatlan rákos, a másiknak meghalt a kisgyereke, a felesége pedig egy bigottan vallásos elmebeteg, a harmadiknak meg egy ex-prosti a felesége, aki nem is annyira ex), de ők a Trainspotting heroinistávial ellentétben, tényleg igyekeznek az életet választani, ameddig és amennyire csak lehetséges. 

A személyes tragédiák súlyt adnak a komikumnak is, ez nem a Louis de Funes-paradigma, hogy grimaszolva hadonászásokon kelljen röhögnünk. Ez tényleg inkább az Alul semmi keserédes világa. Alapvetően borongós, de mindig a kellő pillanatban pörög föl, és jön valami odaillő poén. Ritmus- és arányérzék kérdése az egész.

A végére is jut persze tragédia, hisz az már az elején sejthető, hogy nyelőcsőrákkal futkározni nem igazán wellness, de ez mégis inkább vígjáték, így azért ennek is van egy feloldása, hogy ne a spangli után nyúljunk, már a stáblista alatt. Az élet nem szép, de legalább van - valami ilyesmit lehetne a végére írni.