Ma délután néztük meg Petrával a Három óriásplakát Ebbing határában című meglehetősen jó filmet, ami nagyrészt attól jó, hogy nemigen lehet hova tenni. Ha valaki nem látta még, mint én idáig, az lássa be hogy hibázott, és nézze meg feltétlenül hamar.
A sztorit most nem állnék neki leírni, el lehet olvasni a bárhol, nagy az Isten intenettye. Viszont érdekes, hogy ugyanaz a Martin McDonagh rendezte, aki egyik nagy kedvencemet az In Bruges című filmet is (azt a kretén magyar címet, hogy Erőszakik én le nem írom.. hoppá), az utóbbi volt az első nagyjátékfilmje, az óriásplakátos meg a harmadik. A kettő között még elkészítette a hét pszichopatához címzett műalkotását, melyet viszont szintén nem láttam még, de majd talán holnap, ha addig rálelek valahol. (A pasi egyébként eredetileg drámaíró, méghozzá az egyik legjobb és legsikeresebb, de úgy tűnik filmrendezőnek is elég büfé, neki mondjuk nem kell azon gondolkodnia forgatás közben, hogy ezzel-vagy azzal a mondattal mit is akart mondani az író, hogy akkor ez most dramaturgiailag hogy illeszkedik az egészbe.)
A filmtekintéshez én biztosítottam a filmet és az ebéd utáni kávét, Petra meg rendelt kaját, úgyhogy most nem tudom, hogy eme remek darab rántott sajt és rántott karfiol nélkül is ilyen jó-e, ezekkel viszont biztos működik. Lehet hogy nélkülük úgy járnék, mint a raszták az elcsépelt viccben. (Hogy tehát mit mond egy raszta mikor elfogy a fű? Hát azt, hogy: "Mi ez a szar zene?" Bocs.)
A tárgyalt műegész egyébként tényleg zavarba ejtő, tele van fájdalommal, drámával és explicit erőszakkal, az alap hogy valakit péppé vernek benne, meg kidobnak az ablakon, és az egész sztori egy elrabolt, megerőszakolt és meggyilkolt lány történetével indul, és gyilkossági előkészületekkel végződik, de van benne öngyilkosság is, meg lincselésre vágyó helyi közösség és pszichopata exférj. Szerethető, vagy legalább azonosulható karakterek nincsenek benne, itt mindenki vagy erőszakos mizantróp, vagy erőszakos white trash, fájdalmas, sértett, tahó vagy csak simán rosszindulatú.
És közben a film a maga módján mégis vicces. Súlyos drámán én még soha nem röhögtem ennyit, így aztán témája, karakterei és az egész atmoszférája ellenére nem simán nézhető, de kifejezetten szórakoztató.
McDonagh tényleg tehetségesen egyensúlyozik, ha egy kicsit viccesebb a film, komolytalan lesz, ha meg komorabb, akkor nekem már nézhetetlen.
Azt meg majd meglátom, a Hét pszichopata milyen, állítólag a háromból a harmadik legjobb filmje. Kérdés, hogy mit kell enni hozzá, a popcorn gondolom nem illik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése