Nolimpia? No...

Olvasom, hogy a japánok stabilan több mint hatvan százaléka nem szeretné, ha nyáron megrendeznék a tavalyról halasztott tokiói olimpiát. Nyilván azért, mert náluk már a negyedik hullám zajlik, folyamatosan hosszabbítják a vészhelyzetet az ország legtöbb részében, de  kormány szétteszi a kezét. Hogy jajj, hát ők szeretnék is meg nem is, mert ugye két limpia (hisz van az o- meg a para-) az mégis csak nagy dolog, de persze a nép szava se kutyapisi a cseresznyefa tövében, ám a végső szó mégis csak a Limpiai Bizottságé. A nemzetközié.

Akik meg akarják nagyon, bár az elnökük épp lemondja a japáni útját, a járványhelyzet miatt, de az a pár tízezer sportoló, segítő, és a hozzájuk csapódó ingyenélő, az menjen csak nyugodtan. Ráadásul oltás sem kell nekik elég a negatív teszt. Hulljon a férgese?

Közben felmerül az is, hogy ne csak külföldi nézők ne lehessenek a versenyeken, hanem ne lehessenek nézők egyáltalán. Elvégre a fodbal meg hasonlók is jól elvannak/voltak egy jó ideje már helyszíni szurkolók nélkül. Bár  múltkor olvastam egy nyilatkozatot egy spanyol kosarastól, aki azt mondta, hogy a nézők nélküli meccset azt úgy hívják, hogy edzés. Ami megfontolandó gondolat, azaz érdeme-e kurva sok pénzért zárt kapus edzéseket tartani különféle sportágakban. (Jut eszembe, a maratonfutást is ki kell majd szervezni valahová a hegyek közé, mert ha Tokió utcán szaladgálnak, akkor rohadt nehéz lesz minden egyes, az útvonalon lakónak megtiltani, hogy kinézzen az ablakán. Pontosabban megtiltani még egyszerű, de ellenőrizni a betartását, háát...)

De érthető, hogy a japán kormány fut a pénze után, eleve marha drága egy ilyen dzsembori, plusz sokat buktak már az egy éves halasztáson is, szóval tényleg tömeges kihalás kell ahhoz, hogy ne rendezzék meg, mert ha nincsenek is turisták, de a szponzorpénzekből meg a közvetítési díjakból azért valami csak visszajön. A limpiák eleve nem profitorientált műfajok, közvetlenül gyakorlatilag mindegyik veszteséges (országimázsban hozhat valamit közvetetten), önmagukon túlnőtt, rendezvény-szörnyszülöttek, presztízsberuházások, mint Pesten a ligetbe kúrt múzeumok. Ezzel nagyjából mindig számol is a rendező ország, de a japánoknak még egy halasztás már sok lenne.

Vagyis akarjon a nép bármit, a közvetlen érdekek azt felülírják, ha a fene fenével kőkövön nem marad, akkor is.

Pedig az egésznek egyre kevesebb értelme van, nem csak Tokióban, hanem általában is. A világ legnagyobb - most már kétévente jelentkező - esztrádműsora/ vándorcirkusza simán csak big business, bármennyire is hősnek tekinti az istenadta nép a gyorsan futókat és magasra ugrókat.

cosmopolitan.hu

Ismerős senkiföldje

Olvasom a telexen, hogy még pénteken verekedés tört ki a london-lutoni reptéren, ahol egy adag román kolléga esett egymásnak, akik közül 17-et meg is hívtak vendégségbe a közeli rendőrőrsre. A hírnek önmagában szinte semmi jelentősége sincs, mint ahogy annak se, hogy pont románok terelték öklözés útjára vitájukat. Nyilván nem az objektív és szubjektív idealizmus episztemológiai megközelítésének különbségein vesztek össze, de hát a fradi-béközép, az angol szkinhedek, vagy a katalán drogárusok sem ilyesmiken szoktak vitatkozni, így jobbára ők is kerülik a formállogikai argumentációt. Szóval ez nemzetiségtől független, mondhatni a verekedés egyetemes, de legalább is interkulturális kommunikációs kód.

Hanem az volt az érdekes, hogy ránéztem a cikk leadje feletti kis képre a címlapon, és arra gondoltam, hogy jé, ez nem Luton? Rákattintottam és kiderült, hogy de.

Oké, egy időben sokszor jártam arra (meg párszor Stansteden, és ha jól rémlik egyszer volt csak Gatwick), tehát lehetett akár ismerős is. De.

Van az a modern közhely, hogy a repülőtér az igazi kulturális senki földje, egy bizonyos civilizációs szint és regionális méret felett mindegyik tök egyforma, mindegyikben minden ki van írva angolul is. És amíg ki nem lép az ember az érkezési oldal kapuján, és föl nem száll egy helyi buszra/vonatra, esetleg nem fogyaszt rögtön valami helyi kaját, addig még meg sem érkezett.

És ez akkor is így van, ha - mint valami régi posztban egyszer már írtam - a lutoni reptér egy darabka Kelet-Európa Londontól északra. Mert maga a terminál egy üres lap, egy sosehol, ha mondjuk elrabolnak, és leszállás után, a csomagfelvételi csarnokban kezdesz magadhoz térni, nem fogod tudni hol vagy, de azt se, hogy mikor, nappal van vagy éjszaka, ősz vagy tavasz.

Ám ezzel együtt is, minden reptérnek van saját karaktere, jellegzetes részletei, amiket az ember megismer, pláne ha többször is megfordult már ott. Azaz a reptér mint senki földje akkor működik igazán, ha egyébként nincs hozzá személyes viszonyunk. 

Ha mondjuk nekem mutatnának néhány fotót egy terminálról, ahol annyit bírok leszedni, hogy angolul és franciául vannak kiírva a dolgok, gőzöm sem lenne, hogy ez most például Lyon vagy Montreal, szóval a kontinensre is csak tippelni tudnék. Hacsak nincs az egyik képen véletlenül egy kanadai lovascsendőr. Aki épp Lyonba utazott a nemzetközi csendőrtalálkozóra...

Dilemmafürdő végállomás

A járványszabály-lazítási butaságverseny heti nyertese talán az a rendelkezés, amit a fűvárosi fördőket üzemeltető cégnél találtak ki. Aszongyák ugyanis, hogy "védettségi igazolvánnyal" lehet menni pancsolni, mondjuk pont úgy mint moziba, meccsre vagy kocsmába (nem feltétlenül ebben a sorrendben), ami önmagában ostobaság. Hisz ha az első oltás után egy héttel megkapja az ember a plasztikkártyát, az nem jelent védettséget, de mégis így hívják a cuccot. Ám a pancsoló nagylányokra és nagyfiúkra vonatkozó szabályokban nem is ez a vicces.

Hanem hogy a fürdők zárt tereiben kötelező a maszk, kivéve a medencéket, a szaunákat, meg a gőzkabinokat. Na most, mint aki egykor sokat járt fürdőbe, elképzeltem néhány helyzetet:

- Mielőtt bemegy az ember a tényleges fürdő terébe, le kell zuhanyozni. (Mert nem véletlenül hívják "fürdőnek", "mosdó" helyett.) De a zuhany nem a ház előtt van (ahol viszont nem kell maszk, ha csak nem közterület), csak egy helyiség az öltöző meg a medencék között. Szóval akkor most a zuhany alatt kötelező a maszk? Hisz ez nem szerepel a kivételek között.

- Lehet, hogy még fürdés/úszás/szaunázás előtt el kell mennem vécére, magamra csukom a fülkét, távolságtartás garantált, de tessék mondani, szart már valaki maszkban? Leszámítva a görög-macedón határon azt a nyilvános vécét, ahová belépni sem lehetett gázálarc nélkül. (Tudom, tudom, kevésbé kínos, ha nyögsz.)

- Indulok szaunázni, mielőtt bemegyek maszk le, de hova tegyem? Mondjuk olyan rövidgatya van rajtam, amin még zseb is van, ezért hát zsebrevágom, aztán negyed óra alatt csatakosra izzadom magam, a nadrágom, meg benne a maszkot. Egyszer elkapott egy durva eső, és tapasztaltam, hogy a vizes maszk a fulladásos ájulás egyik megbízható módszere, persze én időben levettem.

Szóval inkább kint hagyom, a nyilván maszkok számára direkt odakészített kis fogason, rögtön a többieké mellett. Azaz ha rajtunk van, tartjuk a távolságot, de miután teleleheltük, teleköhögtük, már pár centire egymástól is lóghatnak. Okos. 

Aztán kijövök a szaunából, nézem hogy melyik is volt az enyém? Ja igen, a világoskék! Fasza. De mondjuk megjegyeztem, hogy balról a harmadik, úgyhogy felveszem, megyek hat lépést a medencéig, leveszem (és valahová megint leteszem) majd csobbanok. A vízbe, amibe mindenki az izzadt testét áztatja, elmerülök benne teljesen, opcionálisan nyelhetik belőle egy kupicányit, de az nem gond. Ha viszont átmegyek a jacuzziba, akkor arra a pár méterre már megint én leszek a maszkos igazságosztó.

É persze ugyanez minden medencénél.

Szóval e remek szabály életidegen, mint szinte minden szabály, amivel mostanában találkozunk. Gyakorlatilag annyit jelent, hogy akkor hordj maszkot az öltözőben, a pénztárnál meg a büfében. Mondjuk a büfébe enni-inni megy az ember, szóval kávét/narancslevet csak szívószállal, puncskockát vagy sajtos stanglit meg pürésítve, intravénásan, ha már ez a szabály.

De ez csak zárt terekre vonatkozik, azaz ha nyári idő lesz, és a kültéri medencék mellett napoznak vállt vállnak vetve az UV-harcosok, akkor már nem lesz semmi baj, a vírus nem bírja a naptejet. Vagy mi...

Az ilyen szabályokat nyilván a Hülye Járások Minisztériumában írják.

A Frankenstein-fejlesztés

Az Archive egy tavalyi keltezésű angol-amerikai-magyar sci-fi, azon belül is morlalizáló androidos monondráma. Egy ideje már állomásozik a gépemen, de csak most vettem rá magam, hogy megnézzem, pedig igen jó kis darab.  És tényleg kicsi, gyakorlatilag egy helyszín (egy kutatóbázis a semmi - pontosabban egy behavazott erdő - közepén), néhány szereplő (abból kettő egy-egy mosógépfejű robot), egyszerű és lassan csordogáló sztori, de közben meg mégis valahogy grandiózus az egész. Mert a látvány az lenyűgöző, mondjuk nem véletlenül. Gavin Rothery csak rendezőként elsőfilmes, de korábban látványtervezőként dolgozott, például egy múltkori posztomban emlegetett Hold című darabban. Plusz a zene, ami annyira átitatja a filmet, hogy az általában idegesít, de itt valahogy működik.

A sztori közepesen eredeti: a világvégi bázison egyedül dolgozó, leginkább pályaelhagyó vízvezeték-szerelőnek tűnő tudós, bizonyos George felesége korábban autóbaleset által elhalálozott, így a mesterséges intelligencia, meg a robotok viszonylatában matató kutató, privátim fusizni kezd. Ha már az az asszony tudata pont megvan egy számítógépben (az Archive nevű cég afféle digitális  kegyeleti szolgáltatásaként), gondolja épít hozzá egy robottestet, persze a néhai hasonlatosságára. Csakhogy sietnie kell, mert hiába a szuperszámítógép, az adatvesztés napról-napra jelentősebb, úgyhogy minél előbb át kell pumpálni az egykori Jules személyiségét egy testbe. Hogy a robot agya mitől lenne tartósabb adattároló, az mondjuk számomra nem derült ki...

Minden esetre hősünk megépíti az egyre fejlettebb kísérleti kávédarálókat, úgy is mint a J1, J2 és J3 prototípusokat, melyek aztán különböző módon, de mind kötődni kezdenek hozzá. Furcsa egy családi négyszög ez, de inkább három, mert J1 tényleg csak egy lépegető szekrény, J2-nek (aki szintén mosógép-alakú) és J3-nak viszont már személyisége is van, és valamennyit tartalmaznak az asszony eredeti személyiségéből. Ha jól értem nem az egészet, csak George tesztelni akarja, alkalmasak-e arra, hogy majd áttöltse beléjük a komplett tudatot, és hát kettes eleve féltékeny hármasra, a fejlettebb, humanoid modellre.

mafab.hu

És itt jön az az elmélkedés az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról, amihez hasonlót - kissé magasabb színvonalon - már láthattunk az Ex Machinában. Hogy akkor most MI az mennyiben élőlény, vannak-e érzelmei, vagy csak szimulálni tudja azokat, vannak-e jogai, vagy csak egy eldobható eszköz alkotója kezében, és hasonlók.

Szerelő Dzsordzs válasza erre igazából egyszerű, az összes J csak eszköz, egy-egy lépcsőfok a fejlesztésben, így aztán eldobhatók, ha ezt „nekik“ nem is meri bevallani. Így lesz belőle az önző, hímsoviniszta disznó futurisztikus modellje, aki magának építi újjá a nejét, mindegy milyen áron, de legalább aztán a tulajdonának tekinti őket. Közben meg eljátssza az érző szívű rabszolgatartót. Mert pontosan tudja, hogy J Akárhány, aki már igazán nagyon emberi lesz, sem fogja tudni pótolni Julest (hja kérem, az emberi élet az pótolhatatlan), csak beszélő szerszám lesz, nosztalgikus alapon. Na, ezt mondjuk magának se meri bevallani.

A végjátékban persze jön a dráma, a könnyek, az áldozathozatal, és nem mellesleg kiderül, hogy a főszereplő pasi, akinek meg se jegyeztem a nevét, tényleg jobb lett volna, ha vízvezeték-szerelőnek áll inkább, színésznek ugyanis alsó C-kategóriás.

És tényleg csak tíz perccel a vége előtt sejtettem meg mi lehet majd a várva várt nagy csavar, de legalább az lett. Egy amolyan rendes, „tudhattam volna“ fordulat, amit persze le nem írok, mert akkor nem érdemes megnézni a cuccot. Pedig egyébként nagyon is.

Na jó, a trailer után leírom mi a csavar, de mindenki csak saját felelősségére.

p.s. Tehát a lényeg az, hogy nem a feleség halott, hanem a pasi, ő az aki az Archive számítógépére mentett tudat már csupán. Csk a szolgáltatás része, hogy a néhai nem tudja, hogy ő már nem egy élő ember, így kommunikálhat vele a családja, és van idő lassabban elválni tőle, meg elbúcsúzni. 

Utólag persze rájövünk, mennyi erre utaló jel van a filmben, hisz eleve abszurd, hogy egy ekkora kutatóbázison egy szem ember dolgozik. Meg minek az egészet kikúrni  a világ végére?

Magabiztos butaság, elrettentő jelleggel

Olvastam tegnap valamelyik jobbos hecclap kommentszekciójában (direkt nem linkelem be, azért számomra is  vannak határok), pár tucat igazán gusztustalan, arabozós-terroristázós hozzászólást. A szellemi leárnyékoltságban egymásra licitáló proto-nácik megállapították, hogy az arabok büdöslábú,  teveszarban fogant primitív népség, akik még mindig kecskéket dugnának a sivatagban, ha az európai gyarmatosítók nem viszik el feléjük a civilizációt. Történelmük lényegében két rézből áll, jó sokáig törzsekben (sőt, hordákban) lézengtek Észak-Afrikában, ócska sátrakban laktak, a gazdagabbak trágyaszagú vályogviskókban, és elsődleges hobbijuk a piálással kombinált vérfertőzés volt. Azt' mikor már kissé civilizálták őket, átmentek artikulátlanul üvöltöző öngyilkos merénylőbe, de mind egy szálig ám! Itt nyilván van egy kis logikai döccenő, hogy ha minden arab, en bloc öngyilkos merénylő, akkor hogy a manóba nem haltak még ki? Lehet hogy úgy értették, hogy mindegyik terrorista, és  némelyek ÖM-ek, ami persze még mindig marhaság, mert akkor ki működteti pl. a gazdaságot? Géppisztollyal például nehéz palántázni, vagy vállról indítható rakétával szőni, de proto-nácik nyilván ritkán kerülnek ki tudományegyetemekről. Van rá példa persze, de ritkán.

Ráadásul nem tisztázták, hogy esetleg a muszlimok ilyenek, nem igazán tudtak különbséget tenni e két kategória között, úgyhogy inkább lazán összemosták őket. Vagyis számukra a muszlim meg az arab szinonímák, a perzsákról nyilván csak a szőnyegek-kontextusában halottak, arról pedig, hogy a világ legnagyobb muszlim többségű állama Indonézia, meg egyáltalán nem.

De általános jelenség - nem csak kis hazánkban, hanem lassan globálisan - hogy minél butább valaki, annál magabiztosabban osztja az észt. (Biztos mindenkinek megvannak azok szánalmas fészbuk-profilok, ahol a tulaj szigorúan nagy betűvel azt írja be a végzettséghez, hogy AZ ÉLET ISKOLÁJA. Ami ugye jóindulattal nyolc általános, de tényleg csak jóindulattal.) És hát a náculáshoz nagyjából pont erre a kettőre van szükség, műveletlenségre és magabiztosságra. (Oké,a plázacicaságnak vagy a sikeres telemarketinges karriernek is ezek a peremfeltételei, és van még számos terület, ahol jól jön e kettős. Mondjuk a szervezett bűnözés alsóbb, végrehajtó szintjei.)

Avicenna (traditionalmedicine.net.au)

Nekem viszont az jutott eszembe erről a rémes kommunikációról, hogy kábé az arab (és akkora már muszlim) kultúra nélkül, cseszhettük volna az európai reneszánszot is. Hisz a reneszánsz igazából a görög-római kultúra újrafelfedezéséből indult ki, amit Európa évszázadokra nagyjából elfelejtett. Platón, Arisztotelész, Püthagorasz vagy Hippokratész tudása épp az arab tudósok (orvosok, filozófusok, történetírók, csillagászok) közvetítésével jutott vissza hozzánk a középkorba, több száz év cancel culture-rezsim után. Hisz Európában a korai Egyház nem igazán kedvelte a pogány, többistenhitű görögöket, az egykor keresztényüldöző rómaiakat meg pláne nem . (Diszkréten megfeledkezve arról, hogy Nagy Konstantin államvallássá tette a kereszténységet, abban a Római Birodalomban.)

Így aztán szükség volt a muszlim tudósokra, hogy általuk újra a keresztény gondolkodás részévé is váljon, mondjuk Arisztotelész munkássága. Az egyik ilyen közismert figura volt Avicenna (980-1037). Akinek ez persze a latinosított neve (ha már az volt a tudomány nyelve), igazából Abu Ali al-Husszein bin Abdallah ibn Szina volt rendes neve, és egy perzsa (nem arab!) orvos, filozófus és költő volt. Jelentős részben neki köszönhették Hippokratészt, de elég sok saját ötlete is volt, lényegében vele kezdődött a nyugati orvostudomány. És közben filozófiájában meghatározó volt Platón és tanítványa, Arisztotelész, szóval részeben az ő gondolataik is Ibn Szina által lettek újra a nyugati gondolkodás részei.

És történt mindez akkor, amikor a derék nácik szerint a fajtája még bőven kecskéket hágott, csak hogy edzésben legyen az esti vérfertőzéshez. Persze egy rendes neonácinak nem az az ész a fontos, mondjuk nem is a haj. Legfeljebb mindkettő hiánya, mint alapvető identitáselem.

Egy esős szombat délutánra...

kell valami punk. Legalább is nekem. Persze az egészet meg kell alapozni, hogy az ember ideológiailag elég képzett  legyen hozzá (ugye, Virág elvtárs?), még akkor is, ha az alábbi szám nekem túl erőszakosan aktivista, és nem elég teoretikus, még jó, hogy én az vagyok. A fotelben laptop-anarchista, a mélyszegénység leendő résztvevő megfigyelője. A wannabe forradalmár.

Ők meg a Chumbawamba hajléktalan-minimál kiadása, nem enyhe Gogol Bordello-beütéssel. Néha azt gondolom, az ilyen zenék olyan rosszak, hogy már jók, de rendszerint rájövök, hogy az "olyan rosszak" kitételt nyugodtan ki lehet hagyni. Elég ha szimplán nem sznob az ember, és máris jó kis zene ez, ha találkoztam volna velük a Southbank-en, nekik is járt volna a standard kétfontos. (Mert találkoztam ott olyanokkal, akiknek szintén járt, és amilyen mázlijuk volt, jutott is. Ez ma már persze nem fordulhatna elő, pont úgy, mint én a Southbank-en.)

És még egy gyöngyszem, punk úgy, ahogy nem gondoltam volna. De tényleg soha, maga a műfaj elbírja az etnót, a skat,  a metált,  lényeg hogy kellően lázító/kívülálló legyen, és lehessen rá részegen menetelni (na jó, ez azért nem egészen komoly), de hogy ez itt hogy jutott valaki eszébe? Mindenesetre meg kellene tudni, mit szed az illető, jövő héten úgyis fel kell hívni a háziorvosom, hátha föl tudja írni. Akkor megint lennének kreatív ötleteim, amikből erősen kifogyóban érzem magam. De addig is ettől húzok hawaii inget, kókuszos strandpapuccsal.

A hozzáértetlenség és a cinizmus nem véletlen találkozása a boncasztalon

Az emberügyi, emberelosztási vagy milyen minisztériumban keddig várja az illetékes elvtárs, hogy az Egészségügyi Szakmai Kollégium illetékes elvtársai megírják neki, szerintük hány rendelőre, kórházra meg ilyen izére van szükség az ő területükön (megyéjükben, járásukban, uradalmukban). Hát igen, ez pont olyan  kérdés, amire pár nap alatt megalapozott választ lehet adni, mintegy szakmai egyeztetés jegyében, és a megkérdezettek nyilván erre dobják rá a hétvégéjüket, ha már úgyis taknyosan ocsmány az idő. (Ja nem, a májusi eső aranyér!)

Mert Kásler Zakkant Miklós, mindenki kedvenc hungarológusa átfogó egészségügyi reformra készül, és ehhez várja a javaslatokat, de ízibe, ha már így felhorgadt benne a reformdüh. Ami egyrészt jó hír, másrészt meg dermesztő. Jó hír lehet az, hogy végre sikerült kirakni Mátyás királyt a csont-puzzle segítségével, és a miniszter azzal foglalkozik, ami egyébként a dolga lenne, és amiért nem mellesleg a milliós fizetését kapja. Ugyanakkor dermesztő is, mert a reform nálunk azt jelenti hogy, csökkentenek, leépítenek, bezárnak. Nem csak az orbánhitű rezsimben, de gyakorlatilag a hetvenes évek óta a reform a szétbarmolás szinonímája , márpedig szerintem senki sem tud mondjuk olyan kórházat mondani, amit be kellene zárni. Olyat igen, amit be lehetne, mert annyira szar állapotban van, meg annyira nincs hozzá személyzet, de akkor talán ezen kellene dolgozni, és tőlem akár hívhatják átfogó reformnak is.

Ez a frazeológia arra is jó, hogy senki  ne pofázzon itt mondjuk kórházbezárásokról, itt kérem a rendszer jobbításának megtörténte fog bekövetkezni, mint minden kásleriánus területen, hisz lám milyen fasza kis színművészetit rittyentettek össze a Böhömkével is. Az egészségügyet legalább ilyen mértéktartó szakmaisággal fogják majd reformálni, reformálgatni, akinek meg ez nem tetszik, az minimum egy fogalmatlan hülye, de az is lehet, hogy ellenséges beszivárgó egység, a tudjuk honnan. Az ilyeneket szokták a kormányinfó nevű verbális autodafén három évig terjedő, szigorított gyurcsányozásban részesíteni, hogy legközelebb azért gondolja meg, mely szók röppennek ki foga kerítésén.

(Nagy a pofátok a zsemléhez! - ha még megvan valakinek a vonatkozó Kádár-kori vicc.)

De az tényleg vicces/szomorú, hogy a minisztériumi főállású hozzánemértők néha már maguk is elhiszik, hogy az ilyen rövid határidős ultimátum az maga az egyeztetés, a társadalmi párbeszéd. Alapvetően azért cinikusak persze, azaz tudják hogy dehogy, ez csak annak halvány látszata, hogy az ellenzéki méltatlankodásra legyen mivel visszavágni, de persze hogy magasról szarnak majd a "javaslatokra". Hisz nekik egyetlen vélemény számít, az ami jobban vagy kevésbé burkolt parancs formájában érkezik, onnan föntről. Mármint az egykori karmelita kolostorból.

irodalom.lapunk.hu

p.s. A cím - ha valakinek nem lenne ismerős - a szürrealizmus egyik nagy ihletőjeként számon tartott francia költő híres mondásának parafrázisa:

„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”

Comte de Lautréamont avagy Isidore Lucien Ducasse (1846 - 1870)

Nyugi, gyalog nem jut messzire

Joaquin Phoenix ha nem is egy zseni, de nagyon jó színész, bárkit el tud játszani, feltéve ha a karakter egy kissé karcos, elég ironikus, és változó mértékben intellektuális fazon. (Engem is el tudna játszani, ha lenne bennem bármi érdekes.)

Gus Van Sant 2018-as, Don't Worry, He Won't Get Far On Foot című filmjében például egy tolószékbe kényszerült, alkoholista karikaturistát, John Callahant kelti életre. Ez esetben szó szerint, a valódi Callahan ugyanis már halott, szóval ez egy true story, amiket eleve karmolok, és az alapvetően suttyó, piás főhős itt tényleg egy azonosulható karakter.

Más mondjuk nem is igen lehetne, elvégre Van Sant még magával a főhőssel kezdte írni a forgatókönyvet, aki azonban közben elhalálozott, így az egész egy afféle mozgóképes emlékmű lett, nem teljesen indokolatlanul. De azért - nyilván a személyes viszony okán - bekúszik az alattomos giccs is a sztoriba, nemigen érteni, hogy egy ilyen szétesett és másnaposan is agresszív alakot hogy kedvelhetnek ennyien. Hisz se a külseje, se a személyisége, se a viselkedése nem predesztinálja erre, az rendszerint kevés, hogy valaki kurva tehetséges. Mert ő az volt, ezt rendszeresen meg is erősítette neki a környezete, ő meg kiválasztottként itta rokkantá magár. Mert Dexter haverjával (Jack Black itt furcsa módon nem is akkora ripacs) mást nem nagyon csináltak, míg részegen egy kocsi elé nem szédült, sőt ő még kerekesszékkel is képes volt hat sör után orra esni az útpadkánál.

Hogy egyébként miért lesz függő, arra nincs sok magyarázat (mint a Trainspottingban: "Mi az oka? Nincs semmi oka."), az író-rendező arra próbálja kihegyezni az ügyet, hogy árva volt, nem ismerhette az anyját, csak annyit tudott róla, hogy ír származású volt és vörös hajú, ami meg ugye egy Guinness-reklámhoz is kevés. De közben nem látjuk, hogy ettől annyira össze lenne törve, inkább csak hivatkozik rá.

Aztán persze csak eltalál egy önsegítő csoportba, kissé összeszedi magát, és szerelemes is lesz, meg híres, de az egész mögött nem érezzük a személyisége nyomát, mintha csak úgy megtörténne vele, mint valami hollywoodi deus ex machina. Na ja, a hőst ki kell húzni a szarból, legalább is amennyire ez dramaturgiailag lehetséges.

Mit is lehet  erre mondani. A film tanulságos, de csak mérsékelten hiteles, Phoenix azonban tényleg nagyot megy (már megint), hát nem egy diznihercegnő, de az nem is állna jól neki. A sérült alakokat viszont úgy rakja fel a vászonra, mint kevesen. (Nekem Matt Dillon jut még eszembe, a szintén Van Sant-film Drugstore Cowboy dzsankijaként, vagy Lars von Trier A ház, amit Jack épített című vérfagyasztásának pszichopata sorozatgyilkosaként.)

Összességében érdemes megnézni, mert mondom, tanulságoktól nem teljesen mentes, de előtte érdemes ránézni Callahan munkáira is, például itt. Tisztára, mint egy kiborultabb Gary Larson.

nytimes.com, pinterest.com

A vízbűl veszi ki a zokszigént?

Megtekintettem a Netflix új szenzációját, az Oxigén című műegészt, de csak mert sci-finek harangozták be. Pedig mind a tudomány mind a fantasztikum csak olcsó ürügy, ez egy közepesen nyomasztó kamara-rémdráma, sőt monodráma, egy akciófilm vágási stílusával.

Az alaphelyzet az, hogy a főszereplő csaj egyszer csak felébred, nem igazán tudja ki ő és hol van (ez eddig lehetne egy egyetemi házibuli utáni reggel), viszont nem tudja nem észrevenni, hogy be van dobozolva valami high-tech koporsóba. Ami valami fagyasztó/hibernáló tartály, ő viszont határozottan érzi, hogy nincs hibernálva, így viszont nemsoká elfogy a tartályból az oxigén, ami így tényleg koporsóvá fog változni.

Szóval ki kell jutnia valahogy, amiben van segítsége is, egy mestersége intelligencia, aminek szinte az elejétől fogva be nem áll a szája (izé, hangszórója), és ebben-abban tud is segíteni, csak kinyitni nem tudja a leendő koporsót, mert ahhoz jelszó kell, a csaj meg a dobozból nem tudja meghekkelni.

És akkor jön a küzdelem, miszerint rejtvényfejtés, miközben (az indokoltnál gyakrabban) villannak be az emlékei, szóval lassan kezd rájönni ki lehet ő, és hogy került ide, de azért olyan nagy csavart  ne várjunk a végére.

dmtalkies.com

Az Oxigén egy majdnem jó film, de sci-fi, meg élve eltemetős vonalon is tudunk jobban. 

Sci-fi tematikában ott van a Hold, Duncan Jones filmje (akiről mindig kötelezően le kell írni, hogy ő David Bowie fia), ami szintén nagyjából monodráma, ahol egyetlen (később mindkét) élő szereplő a zseniális Sam Rockwell. Aki a Holdon felügyel valami gázkitermelést, és egyetlen társa a Kevin Spacey hangján megszólaló mesterséges intelligencia. És neki is ki kell jutni valahogy, ha nem is egy koporsóból, de vissza a Földre, mielőtt idő előtt elhalálozik, és jöhet a helyére a következő klónja. Na, az a film tényleg remek, van benne feszültség, csavarok, meg katartikus  befejezés.

Élve eltemetésben meg jobb a Buried (Élve eltemetve), ami végig egy nyomasztóan klausztrofób pofánbaszás, és még úgy is működik, hogy Ryan Reynolds fekszik egy konkrét koporsóban, a föld alatt. (Reynolds a tehetségtelenség non plus ultrája Hollywoodban, lehet hogy a film is azért jó, mert végre láthatjuk six feet under...) Neki amúgy egy darab lemerülő mobilja van, elrablás által került elásásra, nagyobb is a küzdelem, mint a tudatzavaros nő esetében.

A film legnagyobb pozitívuma a főszereplő Melanie Laurent (ha valakinek nem ismerős a neve: ő volt Shoshanna a Becstelen brygantikban), ő tényleg elviszi a hátán az egészet,mondjuk másra nem is igen számíthat. De maga a mozgókép olyan, hogy két hét múlva már egy mondatot nem fogunk tudni felidézni belőle, egy estére viszont határozottan jó szórakozás. Csak nem elég nyomasztó, mondjuk egy ilyen témát talán nem is lehet elég nyomasztóra megcsinálni, ha  már sokak rémálma az élve eltemetés. (Mint Rejtőnél A három testőr Afrikában esetén: Egy Kongó-vasút építésnél nem lehet eleget lopni!)

Harctéri emlék

A partraszállás elég jól ment, úgy értem látványos volt, meg minden. A sok Ryan közlegény hősiesen rohamozott, kivéve azokat, akik meghaltak. De elég sokan voltak ahhoz, hogy legyen miből meghalniuk, és a partraszálló hajók, vagy mik csak jöttek, csak jöttek, mintha osztódással szaporodnánk. Az ember körbenézett, és azt mondta, húha, ez aztán a rohamozás!

Meg ott volt a légierő, na azok aztán nagyon látványosan repültek, mondjuk szerintem máshogy nem is lehet, én például még sose láttam unalmasan repülő vadászgépet. Na jó, bombázót már igen, de nekik nem dolguk érdekesnek lenni.

Szerintem ha előre meg lett volna hirdetve a show, egész Normandiából sereglett volna a nép, piknikes kosarakkal (ha már nyár volt), és a jobb helyekért még fizetni is hajlandóak lettek volna. Pláne mert rég várták már a szövetséges haderőt, hogy felszabadító jelleggel szálljon már partra. Főleg angol meg amerikai srácokat lehetett látni, de közben voltak ott kanadaiak, franciák és lengyelek is. Nagy műsort csináltak a fiúk, vért és verítéket nem kímélve, de főleg vért. Az ellenség vérét sem, persze.

Mondjuk jobban belegondolva, nem véletlen, hogy nem lett előre meghirdetve az egész, az stratégiailag oltári nagy baromság lett volna, az az előző világháború volt, ahol a szemben álló, lövészárokba ragadt felek, már előző nap tudták mikor rohamoz a másik. Hisz hónapok óta bámulták egymást, egy igazi nagy támadást nem lehetett csak úgy meglepetésszerűen lebonyolítani, lehet hogy épp ezért voltak hónapokig beásva.

De azóta sokat fejlődött a harcművészet (nem az a japános-kiabálós-rugdalós, hanem a rendes, szuronyos-rohamsisakos), most már lehetett bízni a meglepetés erejében, meg a légitámogatásban.

Szóval sikeres és látványos volt az egész partraszállás, a Szövetségesek tényleg nagy győzelmet arattak. Szinte már sajnáltam, hogy én ezt egy Wermacht-egyenruhában néztem végig. De itt a fogolytáborban nem olyan rossz, nem üvöltöznek velünk az indokoltnál többet, bár talán túl gyakran van szalonnás bab, káposzta kolbásszal meg szinte soha...

nlc.hu

Kétezerötszáz-milliós reklámok

Annyi remek dolog történik kis hazánkban, mely büszkén és időt, energiát ugyan kímélve, de pénzt nm, menetel az ostobaság újabb mélységei felé. Most például az a hír, hogy a vadászati világ kiállítás kommunikációjára újabb félmilliárdot kap a megfelelő fidesz-közeli közpénz-bulimiás. Mert eddig csak kétmilliárdot vágtak hozzá, ami ugye méltatlanul kevés, hisz amúgy a faszt se érdekli a kiállítás, de közbe' beígértek egymillió (!) látogatót. Lássuk be, Agyarországban egy maroknyi ember szánalmas hobbija állatokat öldösni erdőn-mezőn (ebbe nincsenek benne a hivatásosok, akik az ökoszisztéma fenntartása érdekében célzatosan öldökölnek), ha meg külföldi vadászok jönnek ide, akkor leginkább vadászni, és nem kiállítást bambulni.

Szóval kell a reklám semmilyen Zsolt kedvenc szabadidős pszichopátiájának, azt nem lehet rongyos kétezermillióból rendesen megcsinálni. Ráadásul folyamatosan és nagy nyilvánosság előtt be kell hazudni világkiállításnak miközben nem az lesz. (Mellékszál, de a világkiállításnak akkor lehet valamit hívni,ha az illetékes nemzetközi szervezet ráüti a pecsétjét. Erre nem ütötte rá, ez csak ártunk és ormányunk fejében létezik ilyen formában. Úgyhogy hívhatjuk nyugodtan Kurva Drága Vadászati Pénzmosásnak.)

De tényleg, milyen búvalbaszott banánköztársaság már az, ahol a főkutyák hobbija határozza meg, mire szórnak el tíz- meg százmilliárdokat. Az egyik a fodbalt szereti (meg a szotyit, bár annál még nem látom a Nemzeti Szotyoládé Program kibontakozását), a másik meg állatokra lődözni, a harmadik meg hajókázni szeret, közpénzel dagadtra tömött milliárdosokkal. Ne lehetne már végre az egyik hobbija az olvasás, vagy az alternatív rockzene?

Egy normális, azaz nem banán köztársaságban már rég elhajtották volna őket. Sőt ennél sokkal kevesebbért. Most lusta vagyok utánanézni, de talán Svédországban történt (de tuti valahol Skandináviában) hogy egy miniszternek egy csoki miatt kellet lemondania. Mert egyszer hazafelé tartott a szolgálati kocsijával, és megállt tankolni. Fizetni a szolgálati benzinkártyájával fizetett, de a nafta mellé vett a gyerekének egy csokit is. Tobleronét, ha jól emlékszem, és ez elég volt ahhoz, hogy nemsoká lelépjen, hisz a közpénzt magáncélra használni, nem bocsánatos bűn, és nem az összeg, hanem az elv a lényeg, ráadásul minél magasabb polcon ül valaki, annál inkább vigyáznia kell.

Mit szólnának a derék skandinávok Felcsúthoz? Valószínűleg valami olyasmit, hogy ilyen csak diktatúrákban lehetséges, tehát ha itt van a stadion (+fodbakadémija) a kisvasúttal, akkor ez itt...

A szikla

Lapozgatom a tévéműsort a neten, és egy pillanatra fennakadok Műholdonát Történelem (na jó, Viasat History, de az jobban hangzik hogy Műhol Donát) egyik címén. Van egy sorozatuk, aminek már a címe is rémisztően gagyi, de ez esetben az epizóddal együtt meghökkentő is volt. Azt olvastam ugyanis, hogy Ősi szuperszerkezetek: Petra.

Ez elsőre viccnek is rossz, különösen számomra, aztán persze rájövök, hogy Petra ez esetben egy ősi romváros valahol a jordániai sivatagban, és hogy maga a petra szó is annyit jelent görögül, hogy szikla. Miként a Petrus/Péter is, és hát az a nagyjából sziklába vájt város tényleg rászolgált a nevére.

invia.hu

Hát ja, nagyjából más sincs ott mint szikla, illetve van még egy csomó homok, de mint tudjuk az is csak szikla, viszont egészen kicsi méretben. De az nem világos, hogy ez mitől "szuperszerkezet". Az ókoriaknak idejük volt, plusz mást nem is nagyon tudtak volna kezdeni ott a sivatagban (se tévé, se kávézók, se vidámpark, a síelés meg a korcsolyázás pedig eleve kiesett), hát farigcsáltak egy kicsit. Sokat, de nyilván gondoltak a későbbi turizmus áldásos gazdasági hatásaira, hisz ma sokan utaznak oda megtekinteni, hogy ezeknek, akkoriban mi mindenre volt idejük?

De akkor szuperszerkezet Stonehenge, Machu Pichu, az összes nyavalyás piramis,  de csak mert a mából visszanézve nehéz elhinni, hogy ezek a régi civilizációk (melyek közt ugyebár volt olyan, konkrétan az inka, amelyik nem használt kereket, az írása meg csomózott madzagokat jelentett) mekkora dolgokat tudtak építeni mekkora nagy kövekből. Ezt lehet akár lenyűgözőnek is tekinteni, de csak ha az ember nem néz a másik Viasaton valami dokut, mondjuk a londoni metróépítkezésekről.

És akkor egy ez esetben nem indokolatlan londoni hivatkozás, egy saját képpel:

Képmutatás-felújítás

A 444..hu beszámolója szerint a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi ügyekért felelő ingyenélője azt nyilatkozta (mintegy kiemelte, aláhúzta és leszögezte) a templomfelújítási program hozzájárul a gazdaság újraindításához. Hát azért ezt lehetne finomítani, valszeg nem en bloc a gazdaság újraindításában van szerepe, legfeljebb az építőiparéban, de az  most sem áll olyan rosszul, plusz látjuk magunk előtt a Mészáros és Mészáros Kft.-t, mint fővállalkozók. 

De a templomfelújítások tökre nem fognak hatni pl. az autóiparra, a telekommunikációs cégekre, vagy a hazai szójatermesztés állapotára.

Ugyanakkor a Soltész nevű szerencsétlen  államtitkár szerint „a támogatások egyértelmű alátámasztást nyertek”, hiszen a magyar emberek 80 százaléka a kereszténységet, a hitet és az elődeink által ránk hagyott keresztény kultúrát értéknek tekinti.

Ja, azt lehet, azt nagyjából még én is, de ebből a gusztustalan kurzuskereszténységből már kurvára elege van. Ártunk és ormányunk vezetőiről már rég nem tudom elhinni, hogy komoly és átélt hitük van, egyszerűen csak gyakran pózolnak drága öltönyökben, dúsan aranyozott templombelső háttere előtt, mert ez része a hatalomtechnikájuknak.

Persze, meg kell őrizni a műemlék templomokat, ez evidencia. (Mondtam már, hogy az én kedvenc hazai templomom az egri minoritáké, a Dobó téren, az annyira barokk, hogy egyenesen lenyűgöző.) De ez a gazdasági érvelés szánalmas, nevetséges és hazug, pont mint a kormányférfiak jelleme, és az igazmondásban (is) megnyilvánuló morális tartása. Vagyis nemigen van nekik olyan.

youtube.com

Scotland the Brave

Az tényleg tökös dolog lenne, ha a skótok kilépnének az Egybesült Kirájságból, aztán jelentkeznének az E,U-ba , és döcögnének tovább, mint önálló ország.

Ez a "tökös dolog" persze kicsit hülyén hangzik, ha már kormányzó Skót Nemzeti Párt elnöke és egyben miniszterelnök Nicola Sturgeon nő, mint ahogy pártja képviselőinek, és a kvázi-szövetséges Zöldek elég sok képviselője. (Hja, arrafelé már rég nem divat azt hangoztatni politikusoknak, hogy a nők nembéli lényegüket két területen tudják igazán megvalósítani,  miszerint a konyhában meg a szülőszobában. Kulturáltabbak, na. Meg nem nyolcvan-száz évvel ezelőttre vágynak vissza, pláne mert akkor ne is volt skót parlament.)

Az persze nagy kérdés, lesz-e népszavazás, feltehetően jövőre, megszavazzák-e a függetlenséget, és aztán mennyire hülyén néznek majd ki a fejükből. Ugye 2014-ben már népszavaztak egyet, akkor minimális különbséggel győztek a maradáspártiak, és szerintem igazuk volt. Akkor. Aztán jött a brexit, és nagyjából borult minden, pláne hogy Skóciában magabiztos többséggel szavaztak az EU-ban maradásra.

Úgy látszik a derék skótok szeretnek a valahol maradásra szavazni, miközben a középkorban is folyamatos téma volt a függetlenség. (Minimál sikerrel, de erről a kék fejű Mel Gibson többet tudna mesélni.) Most minden esetre egy kis, és némileg periférikus európai ország lennének (még nem az EU-ban), de ha majd egyszer belépnének az unióba, ott sem ők fújnák a passzátszelet. Ahogy az Egybesült Kirájság bizony fújta.

De mindez még nagyon mesze van, és nagyon sok változón múlhat, szóval a skót függetlenség témájában egy dolog biztos: minden bizonytalan.

Vótmá

Talán az a baj, hogy nincs olyan exem,  barátom, valakim, akit kicsit is érdekelnék. Így aztán hiába próbálok kitörni, ennyi marad:

(Tudom, vótmá, mondom, ennyi maradt...)

Ez már viccnek is rossz

Kereszténydemokrata Intézet lesz a neve az új, alapítványi formában működő kutatóintézetnek, melynek hivatalosan a párt nemzetközi szerepének és megjelenésének az erősítése, valamint a kereszténydemokrata értékek népszerűsítése a célja - írja a Népszava.

WTF? A fideszről, pontosabban a fideszkádéenpéről két dolog biztosan elmondható: nem keresztények, és nem demokraták. Nyilván azon az alapon hívják magukat így, hogy az elnevezéstől hátha. Ez anno az orosz bolsevikoknak egyszer már bejött, hisz a 'bolsevik' annyit jelent, hogy 'többségi', pedig épp kisebbségben voltak, de a többségi álláspontról aztán legyakták Oroszországot.

Ártunk és Ormányunk is efféle névmágiában utazik, hátha demokratának tűnnek, és naná kereszténynek attól, hogy elég sokat mantrázzák.

Pedig bolsevik faszok ők, a szovjet értelemben, a kereszténységhez annyi közük van, hogy hallottak már róla, avagy szeretnek püspökökkel fotózkodni, templomszenteléseken, de gyakorlati működésükben a tízparancsolatból egy sem látszik. Lopnak, hazudnak, megkívánják más feleségét, faragott képet csinálnak maguknak, a hét főbűnből nyolcat írnak bele az alapkotmánytörvénybe (a nyolcadik a hatalmi arrogancia), és eljátsszák az Irgalmatlan Antiszamaritánust, csak mert kibaszottul keresztények.

És pont ennyire demokratát, imádják, ha komoly viták zajlanak fontos közéleti kérésekről, megfontolt módon kommunikálják kidolgozott álláspontjukat, argumentációjuk kitűnő. 

Ja nem, mégsem, a Pártközpontból jön az utasítás, hány százalék Brüsszel, hány százalék Gyurcsány kell egy bármilyen hozzászóláshoz, de ezt a faszságot ne hívjuk már demokráciának.

Petra

Vacak ügy, hogy a fontosságot a hiány határozza meg. Persze tudjuk, mennyit számít nekünk valaki, de nem vagyunk hülyék, hogy mindig emlegessük, a végén még annak néz minket a másik. Hülyének. Akik vagyunk.

És a kínzó kérdések:

Ha a 'szeretlek' a napi elköszönés, akkor az elkopik? Vagy csak ha mi magunk?

Van olyan, hogy ' az igazi', vagy ez csak egy ócska, romantikus klisé?

Eltűnhet valaki a napi életedből, egyik pillanatról a má... ?

Lehetsz-e egyáltalán elég érett személyiség elviselni mindezt, ha sose voltál?

Lehet úgy élni, hogy aki mindig melletted volt, már nem áll szóba veled?

Lehetek-e én itt egy okoskodó, nagyjából értelmiségi egy szociális roncsként? Mert ennek a blogírásnak is kábé akkor van értelme, ha van mondanivalóm a világról. De ha a világ egy adatfolyam a képernyőn, és nem legalább valaki a nappalimban, akkor szart sem ér az egész. Akkor magamnak írok (hát ja, lényegében mint most), ha nincs Orsi és Maris, Csaba, Ági, Gábor, Adrienn, Erika és a címben jelzett, akkor mire föl ez a habverés?

Izoláció-sérült vagyok, szociális fájdalmakkal. Valami végleg eltörik bennem.

A mennyiség átcsap mániákusságba

Némi megdöbbenéssel olvasom, hogy Nemere István már a 750. könyvénél tart, igaz nekem kimaradt az, mikor 2018-ban szárnyra kelt a hír, hogy megvan a hétszázadik. Nemere lehetne az, aki a kultúrában igazolhatná a híres (és jobbára félreértett) marxi tételt, miszerint a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe, de nem teszi. Régen még egész jó dolgokat is bírt írni, lektűrök voltak persze, de nem futószalag-ponyvák, aztán lassan beleőrült abba, hogy  mennyire termékeny szerző, és mintha már csak mennyiségre menne. Ír bármiről, aminek utána olvashat egy délután alatt, legyen szó Könyves Kálmánról, környezetvédelemről vagy nemzetközi terrorizmusról, de nem meglepő módon már Covid-kötete is jelent meg.

Én úgy 12-16 éves korom között elolvastam tőle bármit ami a kezembe került, még a könyvei alapján készült képregényeket is, aztán leszoktam róla. Talán egybe esett a felnövésem  könyvei minőségének hanyatlásával, tudja fene, de például a Lars-Don-Ariel űrtinédzser-trió kalandjait megéneklő regényeket igen is bírtam, kellemes ifjúsági sci-fik voltak egy olyan időszakban, amikor az ilyesmi még ritkább volt, mint ma, meg írt egész jó krimiket is.

Aztán fiatal felnőtt koromtól már teljesen elkerült a munkássága, igazából a harmincas éveimben olvastam el A Hegy címűt, egyetlen kivételként. Vagy másfélként, mert valamikor írt hozzá egy folytatást, és azt az előd iránti nosztalgiából kivettem a könyvtárból, de már nem bírtam idegekkel, meg hát tényleg vacakabb volt az elsőnél, de feltűnően.

Azóta meg külön utakon járunk, ő mint szerző és én mint olvasó, de azt tényleg nem értem, hogy lehet ennyi könyvet összekalapálni. Oké, gyerekkorom Nemere-könyvei ilyen egynapos, vagy egy hosszú délutános olvasnivalók voltak, egy hétvégén lecsúszott belőlük kettő (de ha nem volt, egy-egy Leslie L. Lawrence is belefért egy hétvégébe), de írni azért nyilván tovább tartott. Persze - így jobban belegondolva - azért havi egy effélét meg lehetett írni, úgy meg már nem is lehetetlen küldetés három év alatt összehozni ötven kötetet.

Gondolom annyi a trükk, hogy mást nem nagyon kell csinálni, azaz kerülendő, az ivás, a nyaralás, a másokkal való túl sok találkozás, és határozottan ellenjavallt bármiféle hobbi. Meg így látlanba az lenne a családi élet is, ehhez képest 76 éves hősünk jelenleg a negyedik feleségnél tart, aki a wikipédia szerint szintén író, így mondjuk jól el lehet lenni, feltéve ha a ház két ellentétes végében verik naphosszat a klaviatúrát.

Egyébként a 750 nem világrekord, azt a brazil Ryoki Inoue tartja több mint 1100 kötettel, de talán második még lehet majd az örökranglistán, mert Barbara Cartland 723-nál tartott, mikor 2000-ben meghalt, igaz a hagyatékában találtak még  úgy 160 kéziratot.

Azért én egyiküket sem irigylem, mert lehet, hogy két hét alatt összedobnak egy regényt, de így mikor van idejük olvasni?

Persze a mennyiség-minőség relációból azért még Nemere is kijöhet jól, mert 750 könyv között csak akad 35-40 igazán jó, ami viszont több, mint amiről a legtöbb író álmodhat.

moly.hu

Háborúban forr a dalom

Cinco de Mayo kétségtelenül jeles nap, és nem csak a mehikóiaknak, valahogy ilyenkor szerettek születni és meghalni mindenféle híres emberek, olyanok is, akik történelmi jelentőségre tettek szert. Ha nem is egyértelműen pozitív értelemben.

1818-ban, Trier-ben e napon hagyta el a szülőcsatornát (és 1883 márciusában Londonban a földi siralomvölgyet) Karl Marx, nekünk csak per Károly, a ma már Corvinus nevű egyetem egykori névadója, filozófus, wannabe közgazdász, elméleti forradalmár, főállású emigráns és gyakorlott ingyenélő, aki könyvet írt a tökéről. Hosszú ő-vel persze, bár amekkora kujon állítólag volt, írhatott volna röviddel is, de neki fontosabb volt a történelmi szükségszerűségekkel való bíbelődés a British Museum könyvtárának olvasótermében. (Ott egyébként emléktábla van a törzsasztalánál, miként Arthur Koestler vagy Kossuth Lajos magyar vonatkozású hírességeknek is.)

Marx nem azért fontos, mert akkora történelemformáló alak volt, mire jöttek a rá hivatkozó orosz forradalmárok, már 34 éve halott volt, de szimbólumként igen is erős hatással bírt az egész világ történelmére. Formálni igazán a tudománytörténetet formálta, nélküle ma máshogy festene a filozófia, a szociológia, a közgazdaságtan, a politológia.

Az én tudományomban, a szociológiában hagyományosan három „alapító atya“ kerül említésre: Max Weber, Emile Durkheim és Karl Marx. Két német és egy francia, két zsidó és egy nem, de közös pont, hogy mindhárman szakállasak voltak. (Ez a közös pont egyébként Marx&Spencer esetében is, amennyiben Bud Spencerre gondolunk.) Nekünk meg volt olyan szociológiai intézetes pólónk, amin a három fószer meg egy pálcikaemberke volt látható, és az volt ráírva, hogy "Max, Karl, Emile és Én".

rm.wikipedia.org

És hát Marx harmadik születésnapján (vagyis pont kétszáz éve) halt meg Bonaparte Napoleon, tábornok, konzul, császár, száműzött, nagyjából ebben a sorrendben. Persze mindenki úgy emlékszik rá, mind hódítóra, aki maga alá gyűrte fél Európát, de csak egy rövid időre, úgy tűnik háborúval nehéz európai egységet teremteni, ez később az Adolf nevű német kollégának se sikerült. Lehet hogy azért, mert egyikük sem volt szakállas, és nem írtak vastag könyveket,

Bár Napoleon Code Civil néven közismert törvénykönyve ma is a polgári jog alapja, de ő volt az is aki VII: Piusz pápával kötött megállapodásával először választotta el komolyan az államot és az egyházat, meg meglepően modern közigazgatást vezetett be. Marx ugyebár még meg sem született a császárság idején, legalább is az első császárságén, de 1851-52-ben megírta a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című, azóta is sokat idézett szövegét, de annak apropója már III. Napoleon, és a második császárság volt.

De hát erőszakkal tényleg nem lehet legyűrni megannyi különféle nyelvet és kultúrát, szokásrendet és történelmi identitást, ez az Európai Unió nevű dolognak sem megy, mondjuk nem is elsődleges célja, de az látszik, hogy a megegyezés-alapú Európa-egységesítés orbitális bürokráciába fullasztja a projektet. Napoleon ilyesmivel nem vesződött, egyszerűen seregei élére állt, és tüzérséggel lövette azt, akinek ellenvéleménye akadt. Mondjuk ma is akadnak olyanok, akik legszívesebben így csinálnák, mondván hogy bármilyen szövetségnél az újkorban is erősebb és hatékonyabb egy tökös birodalom.

Csak nem túl tartós, ahogy azt a korzikai Bonaparte példája is mutatja.

cultura.hu

p.s. Érdekes adalék (via wikipedia), hogy Marxszal egy napon van a születésnapja Lázár Ervinnek, és Napoleonnal egy napon (nyilván nem egy  évben) halt meg Jókai Mór, csak hogy legyen némi közepesen indokolatlan magyar irodalmi hivatkozás is.

Trollbamondás

A parlament - többek között - arra is jó lenne, hogy ott lehet kérdezni a miniszterelnöktől meg miniszterektől, de ennek persze csak akkor van bármi értelme, ha azok válaszolnak is. A miniszterelnök ugye eleve nem is válaszolhat, mert Magyarországon olyan de facto nincs (de jure persze igen, de a jog mifelénk már csak hatalmi eszköz, bunkósbot és pénzbehajtási technika), a felcsúti cárevics meg hiába tesz úgy mintha válaszolna, egyfelől csak mellébeszél, másfelől már rég elveszítette miniszterelnök-jellegét.

A miniszterek viszont rendszerint nem válaszolnak a nekik feltett kérdésekre, mindegyiknek akad egy kézhez szoktatott államtitkára, aki büszkén nem a kérdésre válaszol, csak letol egy brüsszelezésbe oltott gyurcsányozást, kellő arányban keverve a lekezelően cinikus, és a tanárbácsisan kioktató stílust.

Most például Palkovics, Változatosan Dermesztő Ötletekért Felelős Minisztert kérdezte volna egy LMP-s képviselő, hogy de mégis, mi a faszér' nem válaszol soha semmire, miért mindig a Schanda nevű (nomen est omen) kesztyűsbábját küldi maga helyett, elvégre egy kis ellenzék-hibáztatásra talán maga is képes lenne.

De nem, a miniszer nem válaszolt arra a kérdésre, hogy miért mindig az államtitkára válaszol helyette, hanem az államtitkára válaszolt helyette. Írásban, nem egész két sorban, és naná hogy mellébeszélve, cinikusan, de hívhatjuk bunkónak is, ha hozzáképzeljük milyen jót röhögött, miközben a titkárnőjének diktálta azt a három tőmondatot. (Mert bár ő - beosztásának nevéből ítélve - Állam Jenő egykori TSZ-elnök, és jelenlegi nagyvállalkozó titkára, de ez annyira fontos poszt, hogy nyilván neki is van egy titkárnője. Meg a helyettese helyettesének is, a takarékos és puritán kormányzás jegyében.)

Amúgy meg tényleg mit képzelnek ezek a köcsög ellenzékiek? Hogy jön valami képviselőcske, és csak úgy kérdezgeti a Miniszter Urat? Hát mi ez itt, képviseleti demokrácia? Ugyan már! 

Szabadság, bármi áron

A versekkel ugyebár mindig is ambivalens volt a viszonyom, utáltam már az óvodai mondókákat is, meg az iskolában kötelezően megtanulandó vackokat. Utáltam ha rímelnek, mert  ember így nem beszél, utáltam hogy olyan képekben próbálnak valami érvényeset mondani a világról, amik számomra már túl voltak a giccshatáron, nekem nem jött át semmi hiteles életérzés a sok artisztikus nagyotmondásból.

Aztán futottam bele a beatköltészetbe, jött Allen Ginsberg, igen elsőként Ginsberg, aztán Gregory Corso és Lawrence Ferlinghetti, na meg Charles Bukowski, akinek a prózájával találkoztam előbb, pedig rendszeresen költőként hivatkoztak rá. (Itt emlékeztem meg a 100. születésnapjáról, ha valaki nem olvasta volna.)

Na, nála aztán nem volt időmérték vagy ütemhangsúly, rímek vagy szimbolikus képek,csak csupasz, külvárosi élet, egy örök kívülálló flegma üvöltése az értő közönség arcába. Szabadversek ezek persze, de messze nem csak (avagy nem elsősorban) formai értelemben, hanem mert nem kell azon agyalnunk, mire gondolhatott a költő? A költő ugyanis pontosan, valami húsbavágó őszinteséggel írja meg, mire gondol épp, és magasról tesz arra, ki mit szól hozzá. Ha belegondolunk, ez maga a művészi szabadság, amit persze csak úgy engedhetett meg magának, hogy csóró volt élete bő kétharmadában, lepukkant albérletekben lakott, ócska alkalmi munkákból vergődött el egyik héttől a másikig, de éjszakánként nagyjából alvás helyett is, csak vedelt és írt. Aztán valahol ötven fölött felfedezte magának az irodalmi élet, szinte befutott, talán mert a nagyérdemű nem az alkesz csavargót látta meg benne, hanem az autonóm, szókimondó művészt. A szabad embert.

Valami olyasféle figurát, ami sok mókuskerékbe szorult, kertvárosi alsó-felső középosztálybeli amerikai is szeretett volna lenni, persze csak titokban, és ritkán. Hisz Bukowski életformáját nemigen bírták volna, szerintem maga is csodálkozott azon, hogy húzta hetvennégy évig.

De közben nagy költő volt, számomra legalább is biztosan, hisz a költészettől a hülye versformák meg a kifinomult szimbólumok helyett azt várom el, hogy gyomorba vágjon és belém taposson, de csak miután a földre lökött. Nagyon durván. Na, ezek itt ilyenek.

Charles Bukowski:  Az öngyilkos kölyök utolsó napjai

látom magamat

ennyi öngyilkos nap és éjszaka után,

ahogy egy retardált és unott nővér

kigurít az egyik steril öregek otthonából

(persze csak ha híres leszek és szerencsés),

ott ülök a tolószékemben,

majdnem vakon, a szemeim a koponyám belsejébe fordulva

keresik

a megváltó halált

Hát nem szép nap ez a mai, Mr. Bukowski

Ja, ja

gyerekek mennek el mellettünk, és még csak nem is létezem

a jó nők meg

széles, kívánatos csípővel,

meleg seggel és feszes szexi mindenükkel

könyörögnek, hogy szeressék őket,

és még csak nem is

létezem

Három nap után végre kisütött a Nap, Mr. Bukowski

Ja, ja.

ott ülök a tolószékemben,

fehérebb vagyok, mint ez a darab papír,

vértelen,

agy nincs, szerencsejáték nincs, én, Bukowski,

nincs

Hát nem szép nap ez a mai, Mr. Bukowski

Ja, ja

a pizsamámba hugyozok, valami pépes folyik a számból.

2 iskolás fut el mellettünk –

Hé, láttad azt az öreg faszit

Jézusom, igen, hánynom kell tőle!

a sok fenyegetőzés után

valaki más lett öngyilkos helyettem

végre.

a nővér megállítja a tolószéket, letép egy rózsát egy közeli bokorról,

a kezembe adja.

azt se tudom,

mi az. akár a farkam is lehetne,

amennyi hasznát veszem.

Vissza a gépfegyverhez

dél körül ébredtem és kimentem a postáért

a régi szakadt fürdőköpenyemben.

másnaposan

szemembe lógó hajjal

mezítláb

óvatosan lépkedek az utamba eső

éles kis köveken

még mindig félek a fájdalomtól a négynapos borosta mögött.

a szomszéd háziasszony szőnyeget

ráz ki az ablakban és meglát:

„szia, Hank!”

az istenit! ez majdnem olyan, mintha seggbe lőnének

egy 22-essel.

„szia”, mondom

ahogy begyűjtöm a számlaegyenlegemet, a reklámújságokat,

a víz és elektromos művek fizetési felszólítását,

egy levelet a jelzálog-hitelezőktől,

és egy emlékeztetőt,

hogy 30 napom van kigyomlálni a házamhoz tartozó területet.

visszabotorkálok az éles kis köveken

arra gondolok, talán inkább írnom kéne valamit ma este,

mert ezek teljesen

be akarnak keríteni.

csak egyféleképpen lehet bánni az ilyen köcsögökkel.

az esti futamnak várnia kell.

(A versek forrása ez itt.)

est.hu

Az Űr, az bonyolult

Május negyedike lévén már megint nemzetközi Star Wars-nap van, de minek? Gyerekkormban még jó volt vallás- und mítoszpótléknak, de mára már jelentős mértékben elkurvult a franchise, a Disney-éra kezdete óta különösen durván ömlesztve nyomják az SW-kontentet. Ami természetes módon elinflálja az értékét, ha egy rajongónak nem kell éveket várnia a Nagy Eposz folytatására, hanem már lépést sem tud tartani a ráborított sorozatok, könyvek, képregények, antológia-filmek elburjánzásával (ja, és az ámítógépes játékokkal), az finoman szólva is ellene hat az érdeklődés töretlenségének.

Szóval a Sztárvórz-nap alapvetően értelmetlen ma már, arról nem is beszélve, hogy előzmény-  és utózmány-trilógiák címén miféle kulturális hulladékot kaptunk, bár e kettő másképp volt szar. Az előzmények gyakorlatilag rajzfilmek lettek, ahol a színészek nagy zöld vásznak előtt produkálták magukat, hogy aztán CGI-vel rajzoljanak köréjük egy világot, ami kábé annyira volt hiteles, mint a semjénzsolt felebaráti szeretete. De azoknak legalább volt egy konzekvensen végig vitt története, még ha szánalmas is. De az utózmányoknál - bár a látvány végre alapvetően rendben volt - elfelejtettek sztorit írni,az első film gyakorlatilag lemásolta az 1977-es Új reményt, a második és különösen a harmadik pedig rögtönzések sorozata volt, mindenféle végiggondolt koncepció nélkül.

Meg hát nem is sci-fi, de erről már értekeztem itt, jobb híján azért játszódik az űrben, mert a vadnyugaton vagy Arthur király udvarában nem lehetett volna ilyen vonzóan látványos, miközben az egész egy western és/vagy lovagregény.

De ha már az űr, épp mai hír, hogy nemsokára a fejünkre (vagy valakik fejére) eshet a kínaiak remek űrrakétája, a Hosszú Menetelés 5B, ami a Mennyi Harmónia nevű leendő űrállomás fő modulját vitte fel, csak épp azóta nem tudják irányítani, egy kicsit sem. Lehet bízni abban, hogy a nagy része majd elég a légkörbe lépés után, de mivel egy 21 tonnás vasról van szó, azért nagy darabok csapódhatnak be, valahol. Hogy hol, azt állítólag csak nagyjából hat órával korábban tudják jelezni, a poén viszont az, hogy azt nem tudják, melyik napon. Május tizedike a legvalószínűbb, plusz-mínusz két nap, szóval ha lakott területre potyognának a darabjai, akkor az utolsó pillanatban és rohadt gyorsan kell evakuálni onnan a lakónépességet, vagy legalább azokat, akikért kár lenne. (Persze ezek sokszor valami pár ezer kilométeres körzetben lakatlan tajgán csapódnak be, és még gyakrabban valami óceánba, ahol megint csak csekély esélye van egy hajót eltalálniuk, de akkor az még mindig lehet kalózhajó, ami viszont tiszta haszon.)

Szerintem egyébként a kínaiaknak elő kellene venniük az Illatos Omlós Csirke nevű űrvédelmi rakétájukat (biztos van nekik valami ilyesmi) és szétlőni vele a picsába az egészet. Vagy a Star Wars jegyében ráküldeni egy birodalmi csillagrombolót, ma biztos diszkontáron megszámítanák a küldetést, ha már May the Fourth van velünk, ugyebár.

444.hu

A vége még lehet szép

A világ vége (nem a film, meg benne az azonos nevű kocsma Newton Havenben) sokféleképp él az emberi képzeletben, hogy egyszer csak eljön teljes sötétség a mély kussban, vagy a komplett anyagi univerzum összeomlik egy pontnyi szingularitásba, vagy esetleg hogy fölrobban az egész a picsába. Ez utóbbi mondjuk hülyeség, a robbanás, a Big Bang nemhogy megvolt, de jelenleg is zajlik, ettől tágul az egész nyüves hóbelevanc, a milliárdnyi galaxisával.

Ráadásul a világvége sokak számára csak a Föld pusztulását jelenti, és szintén sokan egyszerűen az emberiség végét tekintik annak, az már mindegy is, hogy jön egy aszteroida, egy tényleg kihalást előidéző vírus, a savat köpő űrlények vagy a Skynet, a lényeg hogy ha eltűnik az emberiség, az számunkra már maga a világvége. Pedig a komplett fajunk megjelenése, fennállása és majdani eltűnése csak egy villanás az  univerzum életciklusán belül, dehát mi emberek mindig elég rasszisták voltunk, márhogy a saját fajunk léte volt a világ kiindulópontja mindig, ami persze érthető, csak hülyeség. Pláne mert már egyre kevesebben gondolják azt, hogy van valami távoli de személyes, és felettébb ősz szakállú Isten, aki a saját képére teremtett minket, és már csak ezért is mi kell hogy legyünk a világ közepe. (Tényleg, ha mondjuk az Alpha Centaurinál él valami értelmes faj, akkor őket is az ősz szakállú fazon teremtette, és nem a nem ősz szakállú csávó váltotta meg? Vagy ha mondjuk hinduk vagyunk: lehet-e onnan ide reinkarnálódni? Mert az takarékos módja lenne a csillagközi utazásnak, csak az a baj, hogy meg kell hozzá halni. - A válasz a lélekvándorlásos kérdésre egyébként a hinduknál egy határozott igen, mi is mehetünk oda, de előbb nekünk is le kell adnunk a szerelést.)

Szóval akármennyire szűkkeblűen vagy univerzálisra kiterjesztett módon fogjuk fel a világ végét, az mindig valami kataklizma, valami felfoghatatlanul tragikus esemény, pedig ehhez is valami vallás kell, mert amúgy a nagy és hideg világegyetemet rohadtul nem érdekli egy ilyen félreeső bolygón élősködő fertőzés. Aki mi vagyunk, igen Mozarttal, Da Vincivel, Napóleonnal vagy Hitlerrel együtt.

Szóval a vég az valami epikus-apokaliptikus mizéria lenne, valami ilyesmi:

wallpapersafari.com

itl.cat

Egyvalami nemigen jut eszébe senkinek, tudniillik hogy a világvége szép is lehet, fenemód esztétikus. Na jó, a két fenti kép nekem például tetszik, nem egy Rembrandt egyik sem, de kétségtelenül erős  hangulatuk, és maguk módján ezért szépek.

De ezek itt a civilizáció végét ábrázolják, egy ember nélküli romos világot, ha viszont az univerzum végében gondolkodunk, még csak a romlás esztétikájára sincs szükség, mert egy Nagy Szétesés önmagában is bírhat szép lenni. Vagy annak látszani, bár e kettő lényegében ugyanaz, hisz egy kép esetében szép az amit annak látunk, majdnem mindegy is miért.

Mint például ez itt, amely azt hivatott ábrázolni, milyen is lenne egy kozmikus léptékű apokalipszis. Látványos, kicsit giccses, de egy mérsékelt ízléssel dolgozó kortárs galériába simán elmenne nonfiguratív festménynek is. Ami egy világvégétől azért nem rossz teljesítmény, bár ha mondjuk a nap a jövő héten hirtelen szupernóvává válik, már nem marad senki, aki élvezhetné.

Hacsak nincs valahol tényleg egy ősz szakállú fazon, de akkor meg eleve ő nyomja meg a gombot.

telegraph.co.uk

Erőskarú időbomba

A Tim Timebomb valójában Tim Armstrong (na innen a cím) projektje, aki a már harminc éve alapított kaliforniai punk-banda a Rancid énekes-gitárosa, de egy ideje kalandozik másfelé is. A Rancidot egyébként sokan (túl sokan) hasonlítják a Green Day-hez vagy az Offspringhez, szerintem nem teljesen indokoltan. Akkor már tényleg inkább a Clash, annak is a karcosabb korszaka, mondjuk a London Calling a Clash vagy a Combat Rock zenei világa jut az ember eszébe róluk.

Mert hát a Rancid nem az a tőrölmetszett, valamint napsütötte szörf-punk, inkább a tarajos-ugrálós-beszólogatós fajta, ami hát a punknak mégis csak a lényege. Épp ezért nem punk például a Blink182 vagy a Clash Sandinista!-albuma, mert az előbbi igényes, de már középtávon unalmas, gördeszka-kompatibilis popzene, az utóbbi meg egy nagyívű zenei kalandozás a reagge-től a templomi kórusokon át a hetvenes évek progresszív rockjáig.

De ez viszont punk:

Minden benne van hibátlanul, a színes tarajoktól a félrészeg ugrálásig, és gyanús, hogy régebben minden rocksztárnak készülő tizenöt éves (tehát minden normális tizenöt éves) pont ilyen artisztikusan kásás hangzást okozó gitártorzítót szertett volna. Csak azért nem nézzük mondjuk Exploited-nek, mert ahhoz azért tényleg túl kaliforniai, ha nem is az "arccal a slágerlista felé" -módon.

Ehhez képest a Tim Timebomb-projekt (amibe persze benne vannak a régi zenésztársak is) zenéi, már kevésbé dühös, viszont művészkedősebbre sikerült dolgok, valahol a country, a reagge meg a ki tudja még mi minden határvidékeiről.

Ez is valamiféle életérzés-kifejezés, mint a Rancid dalai (és nem mellesleg felbukkannak konkrét Rancid-feldolgozások is), csak egy kicsit más életérzésé. De Mr. Armstrong (még mindig Tim, azaz nem Neil és nem is Louis) tetovált fejtetője sok mindent visz, ilyet eddig csak itthon láttam, a teljesen szétesett, így aztán egy  időre igaz net-sztárrá vált Bartos Cs. Istvánnál, aki nyilván a kopaszodását igyekezett tetoválással leplezni, nyilván sikertelenül.

Tim nem tudom, hogy kopaszodik-e, minden esetre jobbára kopasz, hisz ha már a feje búbját tetováltatta, akkor kár lenne hajjal eltakarni.

A zenéje pedig nagyon jó, minden hangját hallottuk már, és mégis rém eredeti.

Relatíve rosszabb

A lövészárokba valahogy nem settenkedett be a tavasz. Szerteszét, miszerint körülötte, már bekövetkezett a rügyfakadás nekibuzdulása, de az árokban rendületlenül sár volt, szarszag és tetvek.

Ezen elmélkedett Trenchard kapitány (Borroughfield negyedik Earl-je), miközben próbálta megkedvelni a penészes barna kenyeret, mondván, hogy ő végső soron szereti a gombát, mondjuk inkább marharaguban, kevés vörös borssal, de valahol már halott arról, hogy létezik nemespenész is. Márpedig ha egy magafajta nemesember fogyasztja, akkor akár lehet annak is nevezni. Neki meg régi tapasztalata volt, hogy a dolgok főleg attól vannak, hogy nevet adunk nekik.

Most például akkor is tavasz van, ha a lövészárokba a Nap sem süt be, elvégre áprilist  mutat a naptár, és az már definitíve tavasz. Miként a frontvonal sem merevedett bele egy ócska állóháborúba, csak taktikusan kivárnak, hogy legjobb pillanatban támadhassanak, és Milliebrown közlegény, néhai tisztiszolgája is csak azért halt bele a vérhasba, mert egyszer a latrina meglátogatása után nem mosott kezet. A kezében tartott darab kenyér pedig csak érett, nem pedig romlott, ahogy azt a beszivárgó ellenséges propaganda terjeszti.

Taktika, higiénia, gasztronómia, megannyi remek értelmezési keret a valósághoz, amelyet háborúban fontos magunk felé hajlítani, már csak a harci szellem javítása miatt is.

És egyébként is: egy magafajta bátor katona, egy tiszt, akinek már a felmenői is ott voltak Waterloonál (pár évvel a nagy csata után, kirándulni, de attól még ott voltak), nem hátrálhat meg némi penészgombától, pláne mert van hozzá főtt lóhús babbal, ami garantáltan friss, a második tüzérszázad lovai csak tegnap haláloztak el, némi kereszttűzben.

Egyébként is, a világon minden relatív, mindig lehet rosszabb - gondolta a derék katona, aki még mindig nem tudta rászánni magát, hogy beleharapjon a kenyérbe.

És ekkor egy ellenséges akna csapódott be közvetlenül mellette, minek következtében Trenchard kapitány, úgy is mint Borroughfield negyedik Earl-je, egy másodperc alatt esett szét, egészen apró darabokra. És már nem tudta konstatálni, hogy mennyire igaza volt. Tényleg lehetett rosszabb.

britannica.com

Mögötte sejti

"Gyurcsányt sejti Dobrev mögött a Fidesz" - a nap híre, de tényleg, ezek az elmebajnokok, konkrétan Hollik janicsár, aki főleg hajbeültetésben erős, megsejti Gyurcsányt a mögött, akit eddig a kormányhitű médiában kizárólag 'Gyurcsányné' néven emlegettek. Csak hogy senkinek ne legyen kétsége, ezért meglepő ez a nem leleplezés, csak sejtés. Komolyan, én azt hittem, a hollikok (mint gyűjtőnév) szikla szilárd mód biztosak benne, hogy Gyurcsány áll Gyurcsányné mögött, úgy is mint annak a pártnak az elnöke, akinek színeiben az illető hölgy (asszonyság) EP-képviselő.

Eddig tudták, de most már sejtik is, hát van a szellemi visszaépülésnek az a szintje, amire csak Ártunk és Ormányunk képviselői képesek, valahogy úgy, ahogy Sylvester Stallone az Oscar című örökbecsűben képes volt (ha valakinek nem lenne meg: "Persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem!"), de ő egyfelől épp próbált valakinek segíteni, ezért zavarodott bele, másfelől meg vicces volt.

Hollik nertárs ellenben simán csak szánalmas. Nem kicsit, nagyon!

Május másodikát énekszó és tánc nem köszönti?

Pedig tegnap volt a nemzetközi munkásosztály ünnepe (nem, nem  munkáé, az egy félreértés, Marx már az 1844-es Gazdaság-filozófiai kéziratokban megírta, hogy a munka az elidegenedés egyik fő összetevője, mert nem alkotunk általa, hanem valaki más gyárában (ügyvédi irodájában, teszkójában etc.), valaki más eszközeivel, valaki más hasznáért dolgozunk, hogy legyen mit ennünk. Meg legyen hol laknunk, de ennek semmi köze nembéli lényegünk megvalósításához, ami az öreg Karl szerint a munka eredeti értelme.

De bárcsak látnám már azt a emberarcú kapitalistát, aki engem sok pénzzel zsákmányol ki,  de per pillanat már nézegetem a helyi hajléktalanszálló opcióit.Márpedig a hajléktalanság az esetek nagy részében egy elnyújtott öngyilkosság, akkor már legyen inkább háború, ahol lehetek hősi halott (és addig is lehet babkonzervet meg rumot faszolni, ha valakinek ismerős még e régi szép kifejezés, a Svejkből).

De ugyanakkor én csak most jöttem rá, hogy ma van anyák napja, ami igen szerencsétlen együttállás, mert épp nagyon magamba zuhantam, kábé annyira vagyok szerethető gyerek (így közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, ami hogy néz már ki?). Egy mosogatás után már úgy zihálok a fotelben, hogy biztonsági okokból akkor se mentem volna át ebédéért, ha nem szégyellném magam alapvetően.

De sosem voltam egy szó klasszikus értelmében vett jó gyerek, sunyi kis geci voltam én már kiskamaszként is. 

És akkor egy nagyon nem anyáknapi sztori, bár tudja fene, lehet, hogy már húsz éve elmeséltem neki, de a huszadik század végére csak hézagosan emlékszem. Tehát: ha jól emlékszem hetedikes voltam, és márciusban kaptam valami takonykórt, mire a körzeti orvos kiírt egy hétre. Nekem meg nem volt kedvem iskolába menni, viszont a dátumot az orvosi igazoláson (ha agyoncsapnak sem tudom, mi volt már) könnyedén át lehetett javítani egy későbbi dátumra, úgyhogy egy hét helyett, én kettőt hiányoztam. Mert még egy hétig még reggelente elindultam az iskolába, csak az első sarok után másfelé folytattam, megettem a tízóraim valami parkban egy padon, de ezen túl úton voltam folyamatosan, meg ne kérdezze valaki, mit üldögélek én itt iskolaidőben. (Amúgy magamra, mint sokszor egy-egy fantáziavilágban élő tizenhárom éves, úgy tekintettem, mint valami titkos ügynökre, aki dörzsölt, bár gőze sincs, mire föl?)

De mindez 1987-ben volt, 34 évvel ezelőtt, utána még egy évig utáltam az általánost és négyig a szakközepet, mielőtt eljött az én időm. A szombathelyi főiskolát már bírtam nagyon, az ELTE-t is, aztán még volt pár jó évem.

Mára (mert épp most olvastam egy remek ismeretterjesztő cikket a 444-en) viszont ott tartok, hogy véleményem szerint egy nagyjából tehetséges, tűrhetően művelt alak vagyok, akinek viszont utolsó tizenöt éve egy nettó kudarctörténet., míg ugye mások ezt nem gondolják, hanem tudják rólam. És van mire hivatkozni, gyakorlatilag nagyszüleim halála óta családtagnak is csak mérsékelten vagyok alkalmas. Ja, lehetett rám büszkének is lenni néha, mert azért két diplomát összehoztam (de a PhD-tmár nem, pedig megkíséreltem), tanítottam egyetemen, de nem Oxfordban, viszont a környezetemben mindig én voltam az egyik legokosabb. Voltam, mondom, de az összes többi kudarc.

Ilyen se lesz már... (Norwood)