A cím ezúttal is egy idézet. Mert pár nap múlva, egész pontosan augusztus 16-án lenne épp 100 éves Charles Bukowski, az egyik kedvenc íróm. Oké, persze sok kedvenc írom van (Kurt Vonnegut, Anthony Burgess, Salman Rushdie, Iain Banks, Viktor Pelevin, Fjodor Dosztojevsszkij - csak néhány így véletlenszerűen), de Bukowski egy felsorolásból sem maradhat ki. Egy alkesz, nőcsábász, lepukkant albérletekben tengődő, lóversenyfüggő zseni volt, akit csak közel az ötvenhez fogadott be a kortárs amerikai irodalom. De akkor annyira, hogy azóta is.
Nem lehetett egy kifejezetten szimpatikus fazon, szerette a magányt, szeretett kívülálló lenni, azaz kívül állni azon a kispolgári világon, ahonnan jött, és amit már ifjú korától kezdve hőn utált. Mit ne mondjak, sikerült neki. Meg a művészi halhatatlanság is, amire azt hiszem igenis vágyott, bár elküldte volna a picsába azt, aki ezzel meggyanúsítja.
1920-1994
"Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyűltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tűnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése