Tegnap hazafelé a kisbuszban, valami érdektelen helyi rádióban volt egy "dal", ahol valami popipari betanított munkás nyavalygott arról, hogy nem szeretne csak félig élni. (Nem, nem énekelt, próbált ritmusosan szavalni, amihez csak a ritmus, meg a rímek hiányoztak, de cserébe kínos közhelyek recitálásából állt az úgynevezett "dalszöveg".)
Ez akkora nagy gondolat, mondhatni ontológiai alapigazság, hogy a fal adná a másikat, ha nem kételkednék a fal a priori létezésében. Mert tényleg, Átlag Jenőné, például huszonnyolc éve gondolja azt, hogy igenis lehet félig élni, neki is milyen régóta megy már a Jenő mellett.
Pedig nem lehet félig élni, az ember vagy él, vagy nem, még akkor is, ha mondjuk kómába esett. Olyankor él, csak nem tud róla, de mások igen, így a Berkeley-fél esse est percipi elve nyomán kétségtelenül él, hisz a szívmonitor jeleit többen is érzékelik.
A félig élés tehát hülyeség, aki a félig éléstől szorong az hülye, aki pedig döcögős rímekkel próbálja ezt popzenének eladni, az ráadásul semmibe veszi az amúgy sokszor jogosan lenézett közönségét is. Persze ilyen közhelyeket én is tudnék mondni, hogy például nem lehet félig terhesnek lenni, nem lehet félig karambolozni, nincsenek félalkoholisták vagy félheroinisták, sőt félig hétfejű sárkány sincs. (Mert az ugye három és fél fej lenne, vagyis egy háromfejű sárkányhoz kéne hozzászigszalagozni egy félfejűt, de ez a konstrukció nem tűnik különösebben működőképesnek.)
Ez a produkció meg nem félig volt szar, hanem nagyon, szerencsére gőzöm sincs ki volt az előadó, és mi volt a címe az elővezetett rettenetnek, de legalább eszem ágában sincs utána nézni, rákeresni, miazmás. Jobb ez nekem így.
Nagy az isten állatkertje és éppen ezért nagyon szórakoztató. Extrém metál vonalon voltak már a zombisminkes halálhörgők, a sátánista vérivók, a rénszarvasdaráló vikingek meg a gitártorzítón át éneklő élő szövetek a belső fémvázon, de fájdalmasan hiányzott az őslakos death metál. Pedig az aztékoknál vagy a majáknál, miként az északi rokonoknál, megvolt a megfelelő outfit, a kellően véres rituálék, de olyanok, hogy egy rendes kortárs, nyugati sátánista tíz levágott ujjat megnyalna tőle, minimum öt különböző áldozattól.
De persze van azték mintás death metál is, miért pont az ne lenne, persze ez nem igazi azték, azok kihaltak, miként a toltékok és a diszkotékok is (igazából a videotékokkal együtt), de gyermekien kegyetlen motívumaik remek háttérül szolgálnak a 19. századi mexikói útonállónak öltözve hörgéshez, meg a hörgésre trombitáláshoz. Az Aztlan zenekari együttesnek nagyjából ez a receptje, gondosan ügyelnek rá, hogy egy pillanatig s lehessen komolyan venni őket, de legyen az a mennyiségű szesz, amikor már kis híján.
Mondjuk ahhoz tényleg durva tudatmódosítás kellene bárkinek, mert a töltényhüvely felsőhöz símaszkot húzó bólogató kutyák (emlékszik még valaki a Trabantok és Wartburgok hátsó ablakaira a sötét nyolcvanas évekből?) komolyan vétele olyasfajta kihívás, mint mikor az ember lazulni igyekszik egy halotti toron, csak itt fordított a kihívás. Ettől persze alsó-középtávon még lehet majdnem szórakoztató, minden páros csütörtökön, ami pont ma van, feltéve, hogy a múlt héttől számoljuk.
Jó reggelt! - hazudta félálomban a kolléga éjjel háromkor a buszmegállóban. Mert a három óra az nem reggel, még csak nem is hajnal, az nálam mondjuk négy után kezdődik. Persze lehet szubjektíve reggelezni (pláne ha fél háromkor reggelizem, hogy a busz vigyen el a megállóból és ne a mentők, miután hiába keresték a vércukor-szintemet), de sötét van, hideg és kihaltság. A Füredi csomópont kábé annyira lelkesítő és élettel teli, mint egy temető szeptember végén, csak nincs völgy a közelben, ahol nyílnának a kerti virágok, van viszont üres borosüveg a bokor alatt, ami kevéssé festői, de illik a szaros papír zsebkendőkhöz ugyanott. Szóval kedvemre való a hely, hiába, itt lakom már kurva régen, ha már egyszer nem nyerek soha a lottón egy rendes kertvárosi lakókocsira valót. (Ebben biztos szerepe van annak is, hogy életemben nem vettem még lottót, de úgy vagyok vele, ha igazán szerencsés lennék, a mázli megtalálna papír nélkül is. A NAV meg soha.)
Amikor meg úgy érzem, hogy már igazán esteledik, észre kell vennem, hogy délután négy, csak sötét felhők gyülekeznek az égen, és lámpa mellett kell olvasnom, és ha éjjel háromkor volt a jó reggelt, akkor tizenhat órakor indokoltan köszön jóestéttel a bioritmusom.
A teknős se mindig érti ezt az új tempót, de egy hüllő rezignáltságával veszi tudomásul, ha már egyszer az. Amíg kap enni, van fűtés és büntetlenül taszigálhatja be a cipőimet az ágy alá, addig neki oké a világ. Engem sem ráz meg ez az időrezsim, egy túlélő rezignáltságával veszem tudomásul, hisz olyan mindegy, abban mondjuk van valami perverz élvezet, hogy olyankor dolgozom már, mikor mások alszanak, de már a fürdőkádban heverészek, mikor mások még a munkahelyükön ábrándoznak róla. Hiába no, Nincsen Rózsának két lába van, mégis megbotlik tövis nélkül.
A helyszín stimmel, de ez az, ami éjjel háromkor soha sincs...
Kálomista Gábor producer és gyakorló opportunista hisztizett egy jót az indexen, hogy az ő gyurcsányozós filmjét (mely igen non-kreatív módon az Elkxrtuk címmel szégyenkezik plakátmagányában) nem akarják elég sokat és elég sok helyen vetíteni a gonosz moziláncok. Különösen a Budapest Film nem, ami nyilván azért lehet, mert a cég a főváros tulajdonában van, ott pedig a Stop Karácsony! nevű liberális-szemüveges téli ünnepkör a főpolgárjenő, aki nem bírja a népben-nemzetben (és ránézésből) literes vodkában gondolkodó jeles filmest. Meg a munkásságát, melybe olyan örökbecsű, a magyar kultúrát alapvető módon gazdagító remekművek tartoznak, mint a Pappa Pia, vagy a Zimmer Feri 2.
Pedig az elkúrós mozijáért nyilván tömött sorokban állnának már most, egy hónappal a bemutató előtt is sorba a népek, akik azóta nem láttak gyurcsányhoz hasonló nemzethalál-generátort, mióta Haynau kivégeztette a Rákóczi-szabadságharc bemapóit a mohácsi vészen. Most láthatnának, hiszen Álomittas Gáborék összehoztak egy remek politikai krimit/thrillert, egy igazán minőségi darabot, legalább is a producer nertárs véleménye szerint, amit egyelőre nem cáfolhat senki, hisz igazából még a mozisok sem látták eme remek darabot. De a zaklatott lelkű , és kilógó lóláb módon kormányhitű szakember szerint legalább egy hónapig ezt kellene játszani mindenhol, akkora igény van rá, meg ugye a hihetetlen (és jobbra láthatatlan) mindent elsöprő marketinghadjárat. (Ezt tényleg nem látom jönni, de az legalább is vicces, hogy a producer a marketing-kampány méretével dicséri fel a filmjét, és érvel több mozis vetítés mellett.)
Szóval az elkúrós-őszödös gyurcsányozást igazából még nem látta senki, de Kálvinista már sipítozik, hogy ő itt el van nyomva, nem kicsit, nagyon. Mert ezek a liberálbaloldali alakok, különösen maga GYF, visszaélnek a politikai hatalmukkal. Na ja, nekik van gyakorlatilag teljhatalmuk immár tizenkettedik éve, ők írtak maguknak alapkotmánytörvényt meg választásit, az ő baráti körük gazdagodta föl magát a "magángéppel megyek jachtozni dubajba" fokozatig. Vagy nem, ez esetben talán nem kellene minden bokorban az ellenzéket látni (pedig szeretnének legalább ott jelen lenni, a minden bokor az már komoly teljesítmény lenne), persze ekkor felmerülne a kérdés, hogy nem egyszerűen a filmjei túl szarok a zajos sikerhez?
Hősünk filmográfiája ugyanis közepesen és rettenetesen igénytelen műveket sorakoztat föl, amikre a közönség nagy része nem kíváncsi, de legalább is nem adna pénzt érte. Ráadásul az Elkúrtukat (én most minek finomkodjak itt?) az új James Bond-dal meg a Dűne aktuális feldolgozásával eresztik össze a mozikban, na most lehet tippelni, melyikre vesz inkább jegyet az aki még egyáltalán. És melyiket fogják a mozik a nagyobb termekben a frekventáltabb időpontokban tolni.
Szóval a téma kampány-kompatibilitása, meg a Párt hátszele önmagában senkit sem fog rábírni arra, hogy középszar propagandára váltson jegyet. Szerencsére itt még nem tartunk.
A Ska-P egy madridi illetőségű vidáman balos zenekar, műfajilag ska, ami nevük alapján legalább is nem meglepő. Huszonéve tolják már ezt a napfényesen is társadalomkritikus cuccot, igazából sosem lettek mainstream, nem lettek legkisebb királyfik a munkáskerületből (Vallecasból), de a maguk szcénájában azért elég népszerűek. Kissé nemzetközileg is, de mivel spanyolul énekelnek, az angolszász nyelvterületen sosem tudtak befutni, mondjuk lehet, hogy nem is akartak.
Ha jól látom, nagyjából két okból bírnak a latin világban sikeresek lenni, egyfelől laza és igényes bulizenét nyomnak, másfelől - bár antikapitalista anarchisták - nem erőltetik minden áron a politikai mondanivalójukat. Plusz hajlandóak multinacionális kiadókkal szerződni, nagy fesztiválokon játszanak, és ez a recept annak idején a Chumbawambának is bejött.
Ha jobban belegondolok, ez a fajta zene-szöveg kombó a mifelénk "nemzeti rock" néven ismert kulturális válságtünet antitézise, itt aztán semmi pátosz, semmi 'őszinte, kőkemény' pózolás, itt van önirónia is a hatalomnak való beszólás mellett, zene meg olyan, hogy arra vigyorogva lazulni kell, nem harcias pózba feszülni. Nekem - koromnál fogva - az utóbbi már úgyse nagyon menne, meg hát nem is állna jól. A Ska-P zenéjére jó lehet kelni, de csak hétvégén, a dolgos hétköznapokra mégis jobb a Die Antwoortd-féle vinnyogós, beleszarós külvárosi rave, esetleg Engelstől A munkásosztály helyzete Angliában, már ha szeretünk hajnalban a vécén olvasni.
Ez itt pedig egy kannabisz-legalizációs protest song, különös tekintettel a hasisszívás jelentőségére egyes szubkultúrák mindennapjaiban és társas dinamikájában. Kedvet is kaptam tőle valami zöldhöz, úgyhogy megyek, szívok egy kis brokkolit.
Ha már előválasztás van, és karácsonyellenes petíció gyurcsány stoppolására (gyurcsány nyilván lyukas, mint egy zokni), és politikusok lassan észreveszik, hogy a magyar népség, lakosság, populáció és állampolgári közösség alapvetően kedveli a szavazósdit. Na nem minta ez eddig titok lett volna, mi a Megavilág Valósztár ország lennénk, sőt felénk már a nyolcvanas években is pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására. Szóval szeretünk szavazni, olyankor az az illúziónk, hogy legalább a világ egy mikroszkopikus szeletére van valami alig kimutatható befolyásunk, ami önmagában nem több egy eltaposott csótány utolsó sóhajánál, de sok hód disznót főz, vagy hogy van a népkeletű mondás.
És persze a modern, környezettudatos, világoszöld városvezetők nem hagyják kihasználatlanul a szavazás-energiát sem, hisz az is egyfajta természeti erőforrás, pláne Európa eme végében, ahol a tényleges szavazók vagy vakbuzgó hívők, vagy dühös kiábrándultak, akik aztán ennek megfelelően szavaznak lelkesedésből valakire, vagy proteszt (és büntető )jelleggel a másikra, de mindkét esetben komoly indulati energiák szabadulnak fel.
És ezt szavazásdühöt be lehet csatornázni egész pozitív célokra is, mint például a szelektív hulladékgyűjtés, ahogy azt a csikkgyűjtő szavazóládákkal csinálják Sokan így mégsem a buszmegállóban pöckölik a járda szélére a maradékot, hanem szavaznak valami fontosra, valami marhaságra vagy valami régire és kékre.
A budavári önkormányzat is kiszórt néhány ilyen ládát, a fene tudja mi lehetett rajtuk az eredeti kérdés, de Kétkutya Farokpárt kissé meghekkelte az egyiket, ami viszont a momentumos alpolgárjenőnek is tetszett. Asszem.
Az alábbi képtől viszont indokoltan nosztalgikus hangulatba kerültem, mert hát láttam én már ilyen nikotinalapú szavazóládát (bocs, szavazóurnát, elvégre ebben pont isa hamu a hamuhoz), a Temze-parton az Embankment Gardensben, pár évvel ezelőtt. És szerintem a vonatkozó képet is egyszer odaszúrtam már valahova, de ide most megint muszáj, ikertorony jellege miatt.
Napok óta kettőkor kelek, sérelmemre. Nem délután kettőkor, hanem éjjel, amikor mások épp a másik fordulatukra oldalaznak (vagy mi), a szerencsésebb éghajlaton bohémebb csillagjegyűek meg még részegek valahol, de lassan már indulnának a hazagondolkodáson. Én viszont a magam részéről kávézok, illemet helyezek a vécébe, fürdök a kádban főleg, reggelit készítek evéshez, meg furán kicsavart komédiasorozatokat bámulok a tévén. Közben marhaságokat írok, még nagyobb marhaságokat olvasok, és több kör után rácsodálkozom, hogy még mindig csak hajnali négy, miközben nekem már beindult napom, amit az is jelez, hogy a nappaliban vagyok, ami a nagyobbik könyvtárszoba, amelyikben mostanában nem alszom.
Lámpaverőfényben töprengek rajta, mi legyen az ebéd holnapután, de rájövök, hogy ilyen hosszú távra nem tudok tervezni, előbb lássuk meg a holnapot, amikor a már a holnapután lesz az, a belátható közeljövő, ami addigra majd kap fogni egy vajszínű árnyalatot.
A kettő óra nulla perckor megszólaló ébresztő relativizálja a nappal fogalmát, hisz négykor reggelizem tíz-tizenegy között ebédelek és délután ötre már túl vagyok a vacsorán. Hétkor meg nekifekszem az ágyban alvásnak, párnák közt tétova teveként keresve a pózt, amitől éjfélnek tűnik minimum az óra járása körbe, valamint szerteszét. Mert mikor épp ellenritmusban életelek, nem kettőkor kelek, hanem háromkor alszom be, el és egyéb igekötők mentén, olyankor éjfélkor kezdődik az este, és a mostani ebédidőben kezdek gondolkodni a reggelin, mint középtávú lehetőségen.
A hagyományosnak gondolt, unalmasan tömeges bioritmus nekem nem megy, jó ideje már, a legtöbbek által indokolatlanul éjszakai alvásidőnek nevezett órák legalább felét nekem ébren kell töltenem, valamelyik végéről megcsonkítva az időt. Különösen bírom, hogy míg mások ostoba mód alszanak, nekem fontos dolgokról kell olvasnom, mire unalmasék felkelnek a szomszédban, én legalább egy súlyos filmdrámát megnéztem már, mikor ők a reggeli kávét főzik, én már kezdek megéhezni, mert rég volt már az a reggeli gabonapehely. Ellenben mire náluk eljön az esti mosogatás utáni, valamint családon belüli lelki terror és vérig sértődés az aktuális sorozat reklámszünetében, én már kisimultan alszom, miben persze az is benne van, hogy nincs is, akivel veszekedhetnék, vagy aki ne hagyna aludni.
Hosszabb távon erdei remete karrierben gondolkodom, csak urbánus környezetben, mert erdőn-mezőn túl sok a rovar a fóbiámnak, a vadvirág az allergiámnak és nincs wi-fi, ami a modern ember alapvető élelmiszere, még esetemben is.
A felcsúti döbrögi szerint az egész ellenzék az amerikaiak zsebében van. Ez akkora vaskos ostobaság, hogy az index is címlapon harsogja, de hát ők már jó ideje sasszézgatnak a kormány felé, már nem függetlenek, de még próbálnak pártatlannak látszani. Az viszont a parlamenti tudósításukból nem derül ki, pontosan kinek is van a zsebében a komplett ellenzék, Fletótól a ex-gárdista jobbikosokig. Az Egybesült Államokban van az a zseb, netán Kanadában, vagy valahol a dél-amerikai drogbárók (drogbárok?) és poszt-diktátorok között kell keresni a zsebest, hisz az 'Amerika' azért elég tág terjedelmű fogalom, földrajzilag és kulturálisan egyaránt. Esetleg a sokszínű ellenzék sok zsebben van szétosztva, melyekben csak a kontinens közös, de a zsebibaba számos?
Viszont jellemző, hogy a pártvezér és kancellár csak dualista rendszerben tud gondolkodni. Ha ők az oroszok és kínaiak zsebében vannak, akkor az ellenzék (azaz bárkik, akik nem ők) logikusan az amerikaiakéban, mert olyan nincs, hogy valaki nem valami nagyhatalom zsebéből ordibálja aktuális, óriásplakátra kívánkozó szlogenjeit. A felcsúti a maga részéről Soros bácsitól Vlagyimir Vlagyimirovicsig volt már mindenki zsebében, az elmúlt több mint harminc évben (német konzervatívokéban is), így nincs releváns tapasztalata a zsebeken kívüli világról.
Az ő politikai szocializációja még pont megcsípte a hidegháború végét, és ezt a logikát használja mind a mai napig, hogy van a Nyugat, a jenkikkel az élen, és van a Kelet, ahol a nagy Szovjetunió után most épp egy kétpólusú, de egylényegű tandemmel, miszerint Kína és Oroszország. Mi pedig nem lehetünk komp vagy híd a kettő között, mert ahhoz túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk,nekünk tartoznunk kell valamelyik oldalhoz. Ahhoz, amelyik jobb hozamot garantál az uralkodó elitnek, szimbolikusan is. (Ha híd lennénk, és Kína át akarna menni rajtunk, összeroskadnánk.)
Ilyen módon aztán remekül fel lehet pozicionálni az itthoni kormányzati szarkeverést, hogy kérem szépen mi nem öncélúan szemétkedünk, habzsoljuk a hatalmat meg a vele járó pénzt, hanem nagyhatalmi játszmák terepasztalán vívjuk szabadságharcunkat a liberális (avagy szabadságpárti) diktatúrával(!) szemben. És hát a gonosz csak az erőből ért, ellene nekünk is össze kell fogni valami tökös hatalommal, legyen az a putyini cárizmus vagy maga a Kínai Kommunista Párt. Despotákkal a gonoszok ellen, you know, elvégre anno a jenkik is összeálltak Sztálinnal Hitler ellen. Mi meg Putyinnal Biden ellen, aki korunk Hitlere nyilván, csak jobb a sajtója. Egy kicsivel. (Tényleg olvastam valahol ilyet, na ez az amit Obamával szemben még a nettó elmebetegek sem mertek bedobni, annyira hülyén hangzott volna, de csak mert biztos nem olvasták Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényét, hisz abban szerepel egy öreg afroamerikai neonáci, aki "a Harlem Fekete Führere" néven fut.)
Ebben a logikában pedig az ellenzékről sem feltételezhető, hogy netán egy jobb országot szeretnének összehozni a kormányzati hatalom birtokában,ha mi csak a hatalmat akarjuk önmagáért és a sok pénzért, akkor nyilván ők is, ha mi csicskák vagyunk, akkor ők pláne azok. Márpedig mi csicskák vagyunk, zsebre vágott kesztyűsbábok - gondolja a fideszkádéenpé, s külön semjénzsolt - méghozzá mindig azé, akitől remélünk valamit, és Trampli Elnökűr bukása óta megint csak Keletről fúj a szél, amit nem érdemes szembehugyozni.
A Nyers című 2016-os francia vizuálprovokáció igazán rágós egy darab (nomen est omen, ugyebár), időnként a nézhetetlenség határáig tolja a vérben tocsogásig fajuló gusztustalanságot, miközben azért csak nem akar kivillanni az a nagy-nagy mondanivaló, amiért az egész megéri.
Vér és bél, állati zsigerek és emberi testnedvek (alulról-felülről, egyre megy), a kapcsolati erőszak szintet lép a kannibalizmus felé (úgy szeretlek, majd' megeszlek!), ráadásul generációkon átívelő módon, afféle családi örökség gyanánt is.
A főszereplő Justine egy hardcore vegetáriánus családból származik, a szülei állatorvosok és tényleg csak gyógyítják az állatokat, de semmi pénzért nem ennék meg őket, a lányuk meg épp most kezdi az állatorvosi egyetemet, és kezd változni az alapállása. Ebben szerepe van a hülye beavatási rituáléknak, amiket a gólyáknak el kell szenvedniük az egyetemen (érdekes, az ELTE-n ilyen nem volt, mondjuk nem voltunk belekben turkáló franciák), inkluzíve a nyers hús és belsőségek fogyasztását a felesek között, ami persze kihívás a finom lelkű vegának. Ámde alkalmazkodni akar, beilleszkedni, úgyhogy beleáll a kihívásba, minek következtében rájön, hogy ő lényegében szereti a nyers húst, mert belül egy ragadozó, nem egy virágos réten jógázó fényevő.
hu.ign.com
A Nyerset legtöbbször horrornak titulálják, pedig nem az, inkább egy kegyetlen felnövéstörténet, ahogy Justine-ből előtörnek az addig elfojtott ösztönök, mert ő az, aki az átlagnál sokkal jobban ki van éhezve testiségre. Számára a hús vonzása nem áll meg a szexualitásnál, ő konkrétan is szereti az emberek ízét, megrágcsál egy hullát, megeszi a pasisa fél combját, de az egészből mégsem lesz valami horrorisztikus bűnügyi történet. Sittre is csak az ugyanott végzős nővére, Alexia kerül, aki szintén ezt az utat járja. A film Justine-t követi, az ő nézőpontja az egyetlen releváns pozíció, vele együtt szembesülünk a szabadság, a rémület, az undor, a felelősség addig nem ismert dimenzióival.
Általa tudjuk meg, hogy ez a kannibálösztön családi örökség, áthatja a família nőtagjait, a muter is kóstolgatta annak idején a fatert (aki máig viseli a sebhelyeket), nyilván pont úgy lettek aztán vegetáriánusok, ahogy a heroinisták próbálják megkedvelni a puzzle-t meg a kertészkedést. De hát a vér íze iránti vágy áthatja a családot, mint Skywalkeréket az Erő, és nem igazán tudnak küzdeni ellene, marad az elfojtás, meg az élethosszig rettegés, hogy mikor eszik meg a párjukat, mint egy imádkozó sáska. (Megfejtés: a szex után, pont mint a sáskák nőstényei.)
De minden véres-belezős részlete ellenére, ez a film csak egy túlolt allegória, arról, hogy felnőni nehéz, de elkerülhetetlen. És ennyi, lélektani mélyszántás helyett marad a naturalista vérben úszás, nagyjából a megúszás szándékával, hogy ha már nem tud a forgatókönyvíró-rendező (Julia Ducornau) eredetit mondani, legalább mondjon nagyot és hangosat.
Mondjuk anno tényleg nagy visszhangot váltott ki a mű, pont mint Ducornau idén bemutatott Titán című mozija, amit szintén azzal futtatnak, mint a Nyerset, hogy a fesztiválvetítéseken sokan nem bírták végignézni, inkább kimentek a mosdóba hányni egy egészségeset. De hát a rossz reklám is reklám, sőt az az igazi nagy hírverés.
Nem szokásom önjelölt jutyúbos influenszerek videóit bambulni, követni őket meg pláne nem. Kissé szánalmasnak találom magát a műfajt, mikor valaki komoly képpel értekezik mindenféle "rejtélyekről" egy-egy wikipédia-szócikk ismertetése által, sminktanácsokat ad, vagy simán csak megosztja a feszülten várakozó közönséggel, hogy mit reggelizett, milyen menő az edzőcipője, vagy hányszor hányt a hétvégi fetrengős buli után.
Az ilyesmire időt pazarolni szerintem igazán bűnös dolog, nem is beszélve az ember központi idegrendszerére kifejtett romboló hatásról. No meg gondlom öreg is vagyok ezekhez, persze hogy nem hoz lázba nagyjából semmi olyan, ami egy középbuta, középnyugati, középosztálybeli tinédzsert az emfatikus sikoltozásig felizgat, hisz minimum az apja lehetnék, harminc év korelőny az minimum másfél generation gap. És ez persze a mentálisan a tinédzserkorba ragadt huszon-harmincasokra is igaz, ha már annyi idősek vagyunk, amennyinek érezzük magunkat. (Én például ötvenhét)
Node. Történt a hétvégén, hogy véletlenül belebotlottam egy csaj jutyúb-csatornájába, ami nagyjából arról szól, hogy mindenféle olyan zenéket hallgat meg, amiket addig még sose, és videóra veszi a saját reakcióit, ahogy pofákat vág, lelkesedik, meglepődik és persze folyamatosan kommenteli a hallottakat. Ez így elég szánalmasan hangzik, első blikkre pont az a műfaj, amit nem csak hogy unalmasnak und feleslegesnek találok, de alapvetően le is nézek. Ám Kira (gondolom így hívják) meglepően szórakoztatónak bizonyult, ráadásul jó zenékért lelkesedik. A saját kedvencei között olyanok vannak, hogy Coldplay, meg a Radiohead (meg egy adag populárisabb jazz), ami nem igazán az én világon, viszont a nagy nyilvánosság előtt ismerkedik a hetvenes években startoló nagy zenékkel, a korai Queen-től, az Iron Maidenen át a Motorheadig, meg persze a punk klasszikusaival, a Sex Pistolstól a Clash-en át a Ramonesig.
Én meg ezeket a zenéket évtizedek óta karmolom, szóval érdekesnek tűnt belenézni, mit szól hozzá egy mai huszonéves. (Valami elejtett félmondata alapján 24 évesnek tippelem a nőszemélyt.) Aztán ráment egy délutánom, hogy szép sorban végigbambuljam az elmúlt hónapokban elkövetett videóit, végighallgassam a néha kissé (olykor nagyon) felszínes szövegeit, csak mert tényleg jó dumája, és nem egy barbifüggő műmájer, másfél ki ló sminkkel, hanem egy afféle szomszédlány-fazon, aki pizsamára húzott kapucnis pulcsiban ugrál az ágyon, minőségi rockzenére. Na ja, kissé infantilis, de legalább önazonos, mert ilyen mennyiségben már nem lehet pusztán szerepjáték az egész.
Ráadásul van egy másik csatornája is, ott nem zenékre csodálkozik rá, hanem a saját kedvenceit, a lemezgyűjteményét mutogatja befelé plusz a kedvenc könyveit kaserolja, és az irodalmi ízlésébe se nagyon lehet belekötni. És ennél a pontnál, a magam számára is váratlanul, nem csak hogy feliratkoztam a csatornájára, de még kommentet is írtam az egyik könyves cucc alá, ami tőlem teljesen szokatlan, az ilyen helyeken én a passzív kukkolást szoktam művelni. Aztán meg örültem neki, hogy szívecskézte a hozzászólásomat, meg a válaszába leírta, hogy Neil Gaiman neki is az egyik nagy kedvence, és nekem ettől lett jó délutánom.
Nyilván kissé felőrölt a magány, hogy ilyen könnyű nekem örömet szerezni, de ez most jól esett, a vasárnapomat hajnaltól délutánig a jutyúb előtt töltöttem, megosztva a figyelmemet a Krisna-völgyi Radhastami-fesztivál élő közvetítése, meg a kirawasareactor csatorna között. (Jó, azért olvastam is kicsit, ebédeltem, és takarítást mímeltem a fürdőszobában, de ezek csak mellékszálak voltak a nap szövetében.)
A fura nevű PoPa SapKA nevű zenekar (akiknek persze csak magyarul hangzik furán a nevük, mert mi is az a Pópasapka?) jellegzetesen balkáni/káeurópai zenét játszik, ami Kusturica óta elég népszerű mifelénk is. Pláne ha ilyen crossover a cucc, ami kicsit punk, kicsit jobban ska, és eléggé etno, kortárs vándorcigánynak öltözött zenészektől, akik angolul énekelnek, Bukarestben.
Persze énekelhetnének éppen Brooklynban is, hisz ők is egyfajta multikultúrát képviselnek, mint mondjuk az eredendően New Yorkból származó Gogol Bordello, akikre amúgy feltűnően hasonlít a zenéjük. De nem azért mert másolnak, csak egyszerűen ez az urban etno punk (vagy mi, ezt a meghatározást most találtam ki) az ilyen, ez már egy külön műfaj, aminek GB az egyik zászlóshajója, de korántsem egyetlen ismert művelője. És hát YTU (jutyúb után) X-ben már tényleg mindegy, hol él és alkot az ember, ha van áram meg wi-fi/térerő, akár az Antarktiszon is trombitálhatnának jamaicai alapokra, a sarkkutatók korai örömére. (Mert egy fél évig tartó éjszakai buliban azért előbb-utóbb ráunnának.)
És bonus track-jelleggel ideidézek egy másik bandát is, csak hogy látsszon, ez tényleg egy önálló műfaj már. Amit persze jobban értek, ha angolul énekelnek, mert a szláv nyelvekből annyi maradt meg, hogy általánosban utáltam az oroszórát (a tanár nénit valószínűleg még a WaffenSS-ben képezték ki beszivárgó egységnek), meg hogy a horvát tengerparton tudok horvátul rendelni a pizzériában de csak ha nagyon muszáj. De szövegértésnek ez nagyon vékony, úgyhogy a Dubioza Kolektiv esetében marad a zene jóság-faktora, meg a klip vicces neoprimitívsége.
Vidnyánszky Böhömke tájjelegű színházi mindenható kissé megsértődött Robert Wilsonra. Merthogy a világhírű rendező, kinek Oidipusz-előadása is szerepel a Vidnyánszky által létrehozott és eluralt Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, nyíltlevelezett egyet az SZFE-történet kapcsán. Olyanokat írt a nagy nyilvánosságnak, hogy Ártuk és Ormányunk korlátozza a művészet és az oktatás szabadságát, amit meg a Színművészetivel művelt, az súlyosan antidemokratikus.
És hát jól tudjuk, hogy épp Böhömke nertárs az, aki a Párt eszköze, szerszáma, ökölbe szorított cinizmusa volt az SZFE szétverésében, és a maradékok NER-kompatibilissá tételében. És már rég kitalálta a most is elővezetett mantráját, miszerint a sok külföldi színházi jelesség (színészek, rendezők, kritikusok) akik bírálták parttalan ámokfutását, egytől egyig vagy félretájékoztatott, megvezetett szerencsétlenek, vagy direkt a csodálatos, igen nagyon nemzeti autokráciánk ádáz ellenségei, harmadik út nincs. Mert csak ő, csak ő van az igazság birtokában, aki persze még Wilsonnal is szívesen elbeszélgetne, szemléletformáló jelleggel.
Pedig nyilvánvaló, hogy legszívesebben elküldené a kurva anyjába (pláne miután ez a sorosista jenki a tiszteletdíja felét is a FreeSZFE-nek ajánlotta fel), de ezt már nem teheti meg durva arcvesztés nélkül, hisz pár nappal korábban maga nevezte őt a világ legjobb rendezőjének (pedig magát is hívhatta volna annak), és több kiló zsír olvadt le róla a meghatottságtól, hogy a Mester személyesen is idelátogat.
Nos, ehhez képest a mester (innentől ugyebár kisbetűvel kell ejteni) marad Párizsban, hivatalosan egészségügyi okokból, viszont pénzt utal a lázadó színművészetiseknek, szóval ellenség ő, de az ájult tiszteletből nem lehet minden átmenet nélkül a fröcsögő gyűlöletbe tolatni. Legalább is súlyos kognitív disszonancia nélkül megúszhatatlan.
Így marad ez a szánalmas szöveg, hogy Robert Wilson biztos az a jó király, akit átkúrnak a gonosz tanácsadói, de ő szívesen felnyitná a szemit nekije, hogy lássa, milyen szép és jó minden mifelénk, hogy a szétverés az modellváltás, és hogy hazai színművészet jövője kormány-nyaloncok és olajipari menedzserek kezében van a legjobb helyen.
Ráadásul V. valami olyasmit is belenyilatkozott a hazai közbeszédbe, hogy nálunk aztán véleményszabadság van, hisz lám, Wilson levele is mutatja, nálunk mindenki szabadon elmondhatja a véleményét. Ugyanakkor apró, de jelentős részlet, hogy Wilson egyfelől nem Magyarországon mondta el amit, másfelől meg a kormányhitű sajtó pont magasról tett az ő levelére, a zorigón és hasonló felületeken eleve csak a beregszászi zsírtáltos reakcióját hozták le, a polgári nyilvánosság nagyobb dicsőségére.
Hogy Vidnyánszky maga elhiszi-e azt a sok baromságot, amit összehord, a fene tudja. Alapból nyilván sokkal okosabb és műveltebb annál, hogy ilyen ócska falvédő-szlogeneket egy percig is komolyan vegyen, azaz inkább csak hataloméhes és - ebből adódóan - cinikus, a végletekig. Persze az is lehet, hogy elég régóta tolja mára bullshitet ahhoz, hogy lassan maga is komolyan vegye, elvégre nem lehet hónapokig, évekig büntetlenül hülyeségeket beszélni, az emberre egyszer csak rázárul a saját frazeológiája, és ott ül a véleménybuborékjában, ami onnantól kezdve a valóság egyetlen érvényes nézőpontja lesz számára. Ahonnan nézve a világ legjobb színházi rendezője is csak egy naiv, megvezetett kisiskolás, akit fel kell világosítani, akivel atyailag el kell beszélgetni, hátha n egy liberális-globalista összeesküvő, ha már korábban így fel lett dicsérve.
Nos, ez egy tavalyi keltezésű koreai thriller lészen, amit muszáj volt megnézés által tekintenem, mert darab ideje elfogult vagyok a koreai filmekkel szemben. Kapcsolatban. Ez a műegész is egész jó lett, bár egy hangyányit túlagyalta a sztorit Chung-Hyun Lee forgatókönyvíró és elsőfilmes rendező. Na ja, az első film az mindig olyan mint egy zenekar első lemeze, mindent bele kell zsúfolni, ami addig valaha az alkotók eszébe jutott.
Így aztán van itt horror, thriller, sci-fi, kamaradráma, valamint papucs orrán pamutbojt. Az alaphelyzet az, hogy az egyik főhősnő (magányos lélek, apját elvesztette, anyjával nincs jóban, aki ráadásul halálos beteg) hazatér a gyerekkori otthonába, a mobilját elhagyta, úgyhogy előkeresi a régi vonalas telefont, amint viszont hívást kap. A másik főhősnőtől (szinté magányos kívülálló, akiből az anyja akarja kiűzni az ördögöt), aki ugyanabból a házból telefonál csak húsz évvel azelőttről. Mondjuk Seo-yeon (1. sz. fh.nő) 2019-es jelenéből nem is tudna, akkora ő már halott (a kiinduló idővonal szerint), de itt még csak arra panaszkodik, hogy pszichoanyu, a mostohamuterja meg akarja ölni, és segítséget kér. És kap is, de nyilván a múltba nyúlás megváltoztatja a jelent is, így a két idősík párhuzamosan változik, és bár a párhuzamosak csak a végtelenben találkoznak, vagyis soha, de ez esetben azért át tudnak kiabálni egymásnak. Pláne, mert Seo-yeon talál egy titkos pincét a házban, és ettől nyolc napon túl gyógyuló megvilágosodást szenved el, hogy Young-sook, a másik lány a telefonban nem szórakozik vele, tényleg ebben a házban van ő is, csak máskor.
artsomnia.hu
Ráadásul ők ketten találkoztak is (illetve Young-sook szempontjából épp találkoznak) még 1999-ben, amikor Seo-yeon gyerekként a szüleivel először járt arra, hogy megnézzék a házat, Young-sook meg a mágikus telefonon keresztül élőben közvetíti a beszélgetést 2019-be, a kábelbarátja felnőttkorába.
És ha már adott a lehetőség, tényleg belenyúl az idővonalba, megakadályozza a tűzesetet, amibe a másik apja belehalálozott (volna). Seo-yeon égéséi sérülései is eltűnnek, viszont megnő a haja (az alternatív univerzumban már nem bubifrizurás), az anyja sem rákos, amiért hálából Young-sook kedvenc zenekarárnak pár évvel későbbi, '99-ben még meg sem írt számait játssza be a jutyúbról, ami akkoriban még szintén nem volt lenni. És így tovább, igazán érdekes játék, ahogy a múlttal együtt változik a jelen, az alternatív 1999 nyomai meg folyton feltűnnek 2019-ben. Ezzel önmagában is ellenne a néző (mondjuk hogy valaki a gyerekkori önmagával beszél telefonon), de persze azért kellenek a fordulatok, meg a végére a majdnem kissé felesleges Nagy Csavar, ha már súlyosan terhelt - bár ütemesen fogyatkozó - mindkettejük családja.
Seo-yeon a jövőből megmenti Young-soot, figyemeztetve, hogy a mstohája meg akarja ölni, utóbbi így viszont gyilkos lesz, és megöli a jövőbeli lány egyik jó barátját is (így az az alternatív idővonalon már évek óta halott), miközben a szintén legyilkolt gonosz mostoha igazából jól látta mi lesz a nevelt lányából, igaz ő is öléssel próbálta volna rendezni sorait. És ez még csak nem is a legnagyobb csavar a történetben, csavarog az épp elég sokszor, még a vége után is egy kicsit.
filmsor.hu
Ebben a filmeben az a jó, hogy a csúszkáló idővonalakkal olyan logikai és pláne erkölcsi dilemmákat dob fel, amelyeken hosszan lehet agyalni a stáblista végeztével is. (Nem mellesleg, érdemes megvárni a stáblistát, a legvégéig...) Olyasmiket, hogy érdemes-e egyáltalán beleavatkozni a múltba, milyen árat vagyunk hajlandók fizetni, hogy megmentsünk valakit/valamit, ami fontos volt, milyen lehet alkalmazkodni egy olyan alternatív múlt jelenbeli hatásaihoz, melyre nem is emlékszünk, illetve miért nem emlékszünk a megváltozott múltra, ha aktuálisan az a múlt, az univerzum épp érvényes állapota?
A Hívás a múltból elég vegyes kritikákat kapott, igazából nem értem miért, mire a végére értem, már kifejezetten lenyűgözőnek találtam, de annyira, hogy majdnem holnapra halasztottam a takarítást. Sőt eltettem a megfelelő mappába a gépemen, pedig eredetileg nézés után törölni akartam ne foglalja itt nekem a agya. De a cucc eléggé beszippantott, agyas a forgatókönyv, jók a színészek, a zene és a képek olyan atmoszférát teremtenek, hogy letenném tőle a hajamat, ha már nem hullana magától is. Az utolsó harmadra amúgy átcsúszik jellegzetes, vérben tocsogós, bosszúmészárlásos ázsiai horrorba, hogy a végére megint egy logikai játék, egy sajátos sci-fi legyen belőle.
Majd nemsoká megnézem még egyszer, mert a finom utalásoknak a fele tuti elment mellettem elsőre. Márpedig az majdnem olyan idegesítő, mint mikor rossz sorrendben lógnak a törölközők a fürdőszobai fogason.
Ja, é remélem nem lesz belőle hollywoodi remake, mint mondjuk az Olboyból, ami nem lett gyalázatosan rossz, másrészt viszont teljesen felesleges volt Spike Leenek megcsinálnia, egy igen jó filmet felesleges a jenki közönséghez butítani.
Túlsúlyos László parlamenti házmester szerint a fidesz-rezsim lehetővé tette a rendes magyar feltámadást. És ha igaza van, márpedig neki mindig igaza van, akkor ebből több dolog is következhet:
1. A 2010 előtti elmúltnyolcévben a magyarok halottak voltak. A magyarság. (Hogy most az ország, az állam, a nép, az etnikum vagy csak a Magyar vezetéknevűek, az kicsit ködös, de igazából mindegy is, hisz a feltámadás sikerülni látszik.)
2.Közben meg kérdéses, hogy mit is jelent ez a feltámadás, hogy a krisztusi vagy zombi-jellegű after life jő el inkább, de mivel Túlsúlyos nertárs igazi gyorstüzelő célkeresztény, nyilván az elsőre gondol. Zombinak csak az ellenzéki szavazókat nézi, de ugye ők nem igaz magyarok, szóval feltámadásuk legalább is problémás, miközben felessleges.
3. Ha van rendes feltámadás, akkor van rendetlen is, érdekes lenne megtudni, mi is a különbség, mert fékezhetetlen agyvelejű házmesterünk ezt nem fejti ki. Bár az előző pontnak megfelelően , talán a krisztus/zombi kettősségre gondol, vagy nem, elvégre a zombik igazából nem is támadnak fel. Ők továbbra is halottak, csak mobilisabbak, jobban mutatnak a filmvásznon, és agyakat esznek. Ez utóbbi miatt a fideszkádéenpé joggal bízhat abban, hogy rájuk nem veszélyesek, és ezért már nem zombulnak tovább, bele a frakciófegyelembe.
4. A rendetlen feltámadás ugyanakkor jelentheti azt, hogy részleges, azaz (egyéni szinten) valaki nem támad fel teljesen, csak mondjuk deréktól lefelé, afféle ösztönlényként, csak a jobb vagy a bal oldala, esetleg csak az értelme, érzelmek nélkül. Kollektíve meg azt, hogy nem a komplett magyarság támad fel, csak a kiválasztottak, akiket onnan lehet felismerni, hogy baráti alapon utaznak magángépekkel, közbeszerzéseket nyernek, megveszik a Balatont, és saját bárszekrényük van minden jelentősebb stadion VIP-szektorában. Na, Túlsúlyoséknak pont elég, ha ők feltámadnak, és tartósan fenn maradnak támadva.
Persze lehet, hogy az egész csupán egy félreértésen alapul mert a legbajszosabb fideszes főházmesster igazából azt mondta, hogy: Fel! Támadás!
Mondjuk e mögött is van logika. Meg bőven tapasztalat.
Rendszeresen olvasom a kormányhitű sajtót, szóval nem a vakvilágba szoktam röhögni és/vagy bosszankodni az ott tetten érhető szellemi leárnyékoltságon. Néha azt hiszem, már minden mélységét láttam a vakbuzgó butaságnak, de ilyenkor menetrendszerűen érkezik valami még súlyosabb, még szánalmasabb ostobaság, csak hogy már az olvasásától elfogjon a szekunder szégyen.
Jól látható, hogy Ártunk és Ormányunk nem tud, és ezért nem is nagyon akar foglalkozni olyan kérdésekkel, mint oktatás, szociális szféra, járványhelyzet infláció - ezek olyan rém fölhözragadt dolgok, amikhez nem ért a pártvezér és kancellár, plusz ezek kapcsán nem tud hősies pózba merevedni az államférfiassága, ami pedig a kedvenc időtöltése. És ilyenkor jön, hogy kijelölik a Soros brüsszeli ellenséget, akik lehetnek menekültek, cigányok, ügyvédek, melegek, a lényeg, hogy a rajongótábor ne nagyon bírjon azonosulni velük.
Ennek a történetnek az aktuális fejezete a homofóbbá pofozott, elvileg pedofil-ellen törvény, meg a körülötte felvert közéleti hisztéria, ami láthatóan pont arra jó, hogy addig sem a benzinárról, az áfáról, a negyedik hullámról és hasonlókról beszélünk. A kormányhitű nyáj pedig boldogan bégeti a előemésztett szlogeneket, és úgy csinál, mintha nem egy aktuális gumicsontot rágva aggódna színpadiasan a liberális terror(!) által megrontani szándékozott ártatlan gyerekekért, hanem mindig is ezt tette volna.
És ha már színpadiasság: a hét kormánypropaganda-ihletésű véleménycikkét egy Bognár Zsolt nevű alak tette közzé a Madách Színházból, nem meglepő módon a Magyar Nemzet cím alatt megjelenő agitka online felületén. Naná, hogy a gyerekekért és unokákért aggódik, akiket ezúttal Szirtes Tamás igazgató óhajt egy Lloyd-Webber mjuzikellel megrontani, és ezt már a művész úr (cserecsapat, második sor, jobbszél) sem hagyhatja szó nélkül, ha már a Billy Elliot miatt akkorákat kellet nyelnie. De ami sok az sokk, egyszer csak megálljt kell parancsolni a hova lesz a fáklyásmenetnek. (Oké, én is szívből gyűlölöm a mjuzikeleket, csak én majdnem az összeset, és nem tartalmai, hanem formai okokból. A műfaj maga szar.)
A korlátoltsága okán szórakoztató epeömlésnek azonban a vége felé jön a csúcspontja (a szerzőnek legalább van dramaturgiai érzéke), amikor bevezet minket a színházi imakommandó fegyverraktárába. Ez annyira erős, hogy muszáj szó szerint ideidéznem:
Cikkem írásával egy időben a színház belső köreiből eljutott hozzám egy írott fohász, ami összefoglalása a Madách Színházon belüli elégedetlenségeknek. Segélykiáltás az emberi hangnemért, az anyagi és erkölcsi megbecsülésért. Az imából két gondolatot idéznék: „Kérlek, add Uram, hogy 2022. február 1-jétől olyan igazgatója legyen a Madách Színháznak, aki legfőképpen ugyanúgy tudja szeretni a vezetése alá került felebarátait, mint önmagát. Aki szereti és legjobb tudása szerint szolgálja a kegyelmedből kapott társulatot, a színészeket és a dolgozókat egyaránt. Add Uram, hogy ilyen ember üljön a Madách Színház Nonprofit Kft. ügyvezetői székébe.” Ezek a sorok remélhetőleg önmagukért beszélnek, és meghallgatásra találnak azoknál, akiknek van füle a hallásra.
Jó, nem? Olyan igazi életszagú, szinte látom magam előtt, ahogy valaki egy templomi padsorban, összekulcsolt kézzel, átszellemülten fohászkodik a Teremtőhöz (lobbizik, az istenit neki!), hogy járjon már el a nonprofit káefté ügyvezetőjének személye kapcsán. Mit tudom én, sújtson le villámmal (ami ugye a népnyelvben is az isten nyila) a mostani igazgatóra, a megadott dátumig, és akkor ő, mivel nem kedves szívének, megdöglend. Vagy valami ilyesmi, futóbolondok szövegeiben - a közhiedelemmel ellentétben - soha sincs rendszer.
Egy újbudai önkormányzati, naná fideszes képviselő jól kiakadt a hivatalosan ma nyíló ARC óriásplakát-kiállításra. Mondván, hogy az több ponton is előhozza az LMBTQ-témát, így hát szükségképpen uszító, balliberális, gusztustalan, valamint provokáció. Ezt pedig nem tudta nem szóvá tenni a fészbukon, pontosabban nem is szóvá, hanem metakommunikatív gesztussá, az alant látható képpel.
Mert az uszító propagandával szemben a képviselő úr maga a kifinomult polgári ízlés, a felebaráti szeretet (inkluzíve keresztényi megbocsájtás), kinek jelszava biztosan az lehet, hogy "Legyen béke, szeretet és egyetértés, különben kurvára megbaszok mindenkit!"
A Space X nevű űrügyi magáncég (magánűr-cég?) Crew Dragon nevű, hát nem űrhajóját, mondjuk űrkonténerét, űrkapszuláját magyar idő szerint múlt éjjel kúrták Föld körüli pályára, történelmi jelleggel. Mert ez az első eset, hogy a fedélzeten vagy négy darab civil, és nulla darab kiképzett űrhajós. Mondván, hogy a rendszereket egyfelől a földről irányítják és ellenőrzik, másfelől meg nagyfokúan automatikusak, úgyhogy az emberek leginkább biorakományként vannak jelen, bár ha már egyszer, azért csinálhatnak is egy két kísérletet, megfigyelést, mifenét.
Mit mondjak, az irány jó. Az utasszállító repülőkön is sokszor csak biztonsági okokból vannak pilóták, meg mert bár a gép el tud menni robotpilótával, és megfelelő reptereken le is tud szállni, de a felszálláshoz azért kell még az ember, azt nem tudja egyedül az automatika. Ami ráadásul el is romolhat, és akkor nem baj, ha valaki tudja vezetni a vasat. De az irány egyértelműen - a vezető nélküli vonat mintájára - a pilóta nélküli repülőgép, csak egy ilyenre egyelőre senki sem lenne hajlandó felszállni. Én már a Star Wars esetében sem értettem, hogy ha képesek hipertér-ugrásokra a Millenium Falconnal, akkor miért kell két pilóta is ahhoz, hogy gombokat nyomkodva rángassák a botkormányt(!), nem telt robotpilótára?
A Sace X tehát jó irányba indult, de nem kellene itt megállni. Az űrutazásoknál igazából nem csak a képzett űrhajós felesleges, de egyáltalán az ember is. Mert mi is van az űrben? Kurva hideg, vákuum, kozmikus háttérsugárzás, műholdak, űrszemét, nincs viszont szabadstrand, kupadöntő, tejeskávé és ellenzéki előválasztás, szóval nincs ott semmi, ami miatt annyira vágynánk oda. Sőt, az űrbe lőtt szerencsétleneknek nagyon szűk helyeken kell egymás izzadságát szagolniuk, miközben az ivóvizüket is kollektíve pisilik össze a víztisztítóba, és ócska készételeket kell enniük. Mindezt elképesztően sok pénzért, a helyett, hogy ennek töredékéért lazulnának valami rendes nyaralóhely luxushoteljében.
A koncepció amúgy nem új, még gyerekkoromból emlékszem, hogy a Muppet Show-ban is volt egy állandó műsorszám, a "Malacok az űrben", ahol szintén civilek voltak zűrben, hisz egy malacról nehéz elhinni, hogy komolyabb kiképzésen esett át, perfekt asztrofizikából, és korábban tíz évig volt a légierő berepülő-pilótája.
Ma kora reggel erre a zenére ébredtem, de szó szerint, mert meguntam a telefonom szabványos ébresztő-prüntyögését, és gondoltam a reggeli morcosságomra jól rezonál ez a fajta kortárs művészet:
Na ja, a Die Antwoord-ról már megemlékeztem korábban is, mostanában kifejezetten megkedveltem a dolgaikat. A kulcsszó persze náluk is a nonkomformizmus, ez a dél-afrikai páros (időnként trió) kifejezetten az ottani Zef-kultúrára játszik rá, aminek lényege, hogy "szegény vagyok, de ez nem lehet gátja a kivagyiságomnak". (A zenekar neve egyébként afrikaans nyelven van, és annyit jelent: A Válasz.)
Yolandi és Ninja (azaz Anri du Toit és Watkin Tudor Jones), amúgy civilben is egy pár (vagy csak voltak), minden esetre van közös gyerek is, asszem kettő, de ez nem gátolta őket ebben rap-rave-kiakasztás műfajban elkövetett közízlés-sértésben. Ami rendben is van, a közízlés arra való, hogy vérig sértsék, a közízlés Bódi Guszti dalokat akar Fekete Pákó előadásában, úgyhogy a közízlést jól fel kell pofozni, mielőtt megrugdaljuk.
És erre a Die Antwoord elsőrangú eszköz, pláne mert legalább is gyanús, hogy ezek ketten akkor is ilyen nagyjából valószínűtlen módon léteznek, ha nem veszi őket kamera. Vagyis önazonosak, és láthatóan élvezik, az hogy ezen az átlag kertvárosi középpolgár kiakad, csak hab a tortán. Hát igen, a gátlástalanság szabaddá tesz, miközben mindig annyira túltolják, hogy eszünkbe sem jut komolyan venni a pózaikat, mint hogy nem is azok. Csak élvezik a pózolást, és mivel megengedhetik maguknak, nincsenek kulturális fékek. Hogy például nem éneklünk egy klipben a vécén ülve:
Amúgy én először a Chappie című Neill Blomkamp filmben találkoztam a Botrányos Párossal, ahol főbb szerepeket vittek, emlékezetes módon. És szinkronosan nagyon idegesítő volt Stefanovics Angéla kislányos nyávogása, míg rá nem jöttem, hogy Yolandinak még ennél is nyávogóbb az eredeti hangja, és nem csak ha énekel. Egy interjúban is képes bedrogozott egérkeként megszólalni, de legalább garantáltan nem összetéveszthető mással, miközben a frizurájával azért szerencsére nem csinált divatot.
Én minden esetre holnap is erre kelek majd, meg még egy darabig biztos, ami azért fura, mert mondjuk tizenöt éve de utáltam én az efféle zenéket. Most meg bejön, miközben változatlanul kedvelem azokat is, amiket akkoriban. Ennyi idősen is folyamatosan fedezek fel új dolgokat, szóval találtam magamban valamit, ami nem öregszik, nem merevedik el az évekkel. Ez az ízlésem lenne.
Délelőtt kiraktam sétálni a teknőst, aki rögtön fogta magát, és bevonult a töksötét fürdőszobába, bebújt a mosdókagyló alá, és elaludt. Kora este onnan kapartam elő, hogy visszategyem a akvárium-terráriumába. Nyilvánvaló, hogy részéről már életbe lépett az őszi-téli menetrend, ilyenkor a természetben az ékszerteknősök elvermelik magukat, és téli álomba fektetik energiáikat. A lakásban ez nyilván nem megy (a szőnyegen például nincs avar, szoktam porszívózni), ráadásul állandóan meleg van, fény és hangok és mozgás (na jó, mozgás nem mindig, egyedül nem tudom bemozogni az egészet), de a hüllő bioritmusát ilyen apróságok nem befolyásolják, hogy környezet, meg hasonló marhaságok. Bele van égetve a program, hogy a tavasz-nyár az mászkálós, érdeklődős, zabálós, az ősz-tél meg a punnyadós, halottnak tettetős, takarékra csavart.
Én innentől nem csodálkozom a dinoszauruszok kihalásán, szerintem meteoritbecsapódás sem kellett hozzá, elég volt némi ütemes éghajlatváltozás, minek keretében felnézett a stupidoszaurusz, hogy "Jé, ilyenkor havazik? Mindegy, szarok bele, legeljünk friss rügyeket", aztán csöndben éhen halt.
És ami igazán vicces, az emberek nagy része is így viselkedik, ahogy kinézek dél körül az ablakon, minden harmadik járókelő hosszú nadrágban, pulóverben vagy dzsekiben nyomul, miközben 33 fok van, és tűz nap. (És a többség ennek megfelelően a szandál-térdnadrág-póló hármasságból alkot outfitet.)
Na most a beöltözött kollégáknál három esetet tudok elképzelni:
- Kinéztek reggel az ablakon, látták, hogy van vagy 12-13 fok, és eldöntötték, hogy ma pedig hűvös van és pont, így kell öltözni.
- Ki sem néztek az ablakon, csak ellenőrizték a naptáron, hogy valóban szeptember közepe van, tehát ősz, tehát az évszaknak (és a naptárnak) megfelelően öltöztek föl, és nem foglalkoztak ilyesmivel, hogy időjárás. Az időjárás az kérem egy bolsevista trükk!
- A legrosszabb esetben viszont naptár sem kellett nekik, mert a program ugyanúgy beléjük van égetve, mint a teknősömnek, és ők az agyukból csak ezt a legősibb, hüllő-jellegű részt (az R-komplexumot) használják, a limbikus rendszer és pláne a neokortex esetükben csak felesleges flancolás. Úgy néznek ki, mint egy ember, úgy járnak mint egy ember, és gy reagálnak, mint egy kockás fülű gyík.
Vagy simán csak beszivárgó űrlények, akik csak gyorsított kiképzést kaptak a földi szokásokról, így aztán sálat hordanak a strandon és az orrukon át fogyasztják a spagettit. A teknősről viszont biztos, hogy migránshátterű, mert ő egy kaliforniai ékszerteknős, szóval a felmenői eleve buta jenkik voltak, talán kokóztak is...
Szegény vagyok lelkileg is, gondolom, szóval enyém a mennyek országa, csak nem tudom hol lehet átvenni a kulcsát. Egyelőre nagyon nem érzem magam ott, biztos mert a hét főbűnből még mindig nyakig ülök nagyjából kilencben.
Mohó vagyok és pénzéhes (na ja, ha nincs pénzem, különösen hiányzik), de lusta vagyok lopni, irigylem azokat, akiknek van értékelhető élete, de indokolatlanul büszke vagyok a kivagyiságomra. Valószínűleg buja is lennék, csak nem telik rá, haragszom magamra, az indulat nélküli beletörődéseimre, így aztán tűrhető buddhista lennék, csak nekem már egy isten nélküli vallás is sok.
hu.wikipedia.org
De tényleg, a hét főbűn azért túl erős megnevezés, egyfelől mert a lustaság, a harag, az irigység a gőg, és hasonlók igazából nem bűnök, hanem emberi gyengeségek. Másfelől meg ennél sokkal több gyengeségünk van (és nem biztos, hogy vannak köztük kiemeltek), minél komplexebb a társas világunk, annál több esélyünk van valamilyen küszöbben elbotlani.
Például sokkal több függőségünk lehet, mint az egykoriknak, VIII. Henrik lehetett egy hatalommániás alkoholista kényszeres túlevő, de esélye sem volt heroinistának, láncdohányosnak, kaszinópatkánynak, vagy online pornó habzsolónak lennie. Na ja, a függőség az velünk van, mint egyfajta személyiség-beállítás, de nem mindegy, hogy hányféle lehetőségünk van ezt kiélni. (Én régen dohányoztam, sokkal tovább ittam is, de ha épp egyiket se csináltam akkor, egy-egy ezer darabos puzzle fölött ültem naphosszat, a bélyegeimmel babráltam órákig, esetleg utaztam, sokat és sokfelé. Vagy grafomán üzemmódban blogot írtam...)
És ha már vannak főbűnök, akkor vannak albűnök is? Egyáltalán, lehet kicsit bűnösnek lenni? (Gondolom igen. Hitler nem az a Pistike, aki legyek szárnyát tépkedi ki.)) És mondjuk a jóra való restség akkor is bűn, ha félelem áll mögötte? (Például szeretném megmenteni a tetőről ugrani készülő öngyilkos-jelöltet, de olyan tériszonyom van, hogy fel sem bírok menni oda. És erről tényleg nem tehetek.)
Amivel csak azt akarom mondani, hogy a bűnfogalmunk enyhén szólva is képlékeny. Az általános definíció valahogy úgy fogalmaz, hogy a bűn az erkölcsi határok átlépése, illetve ennek következménye(i), pedig a gyakorlatban a bűn az, amit másvalaki csinál, nekem meg nem tetszik. (vö. "Alkoholista az, aki annyit iszik, mint mi, csak nem szeretjük.") Így aztán a főbűn az, ami nekünk nagyon nem tetszik, hisz nagyjából biztos morális zsinórmértéket csak az intézményes vallások tudnak adni, de az ő valódi követőik markánsan kisebbségben vanak.
Ezért hát a bibliai hét főbűn már már csak múzeumi érdekesség, kultúrtörténeti érdekesség az erkölcsi relativizmus világában. Mert most komolyan, egy neoliberális kapitalizmusban komolyan tudjuk venni, hogy a mohóság vagy az irigység bűn? Oké, van néhány tuti tipppünk, például, hgy a gyilkossság az tuti bűn, de mondjuk eg első világháborús lövészárokban nem pont ez volt a kiindulópont, mikor srapnelt meg mustárgázt erszetettek egymásra a vitában álló felek. Szóval ez az egész bűnfogalom mégis csak szubjektív és helyzetfüggő. Miként az erkölcs maga, itt és mostanában.
Na jó, abbahagyom ezt a terjengőssé váló okoskodást, az egész csak a tegnapi Dante-évforduló kapcsán jutott eszembe, és ha magamban okoskodom, miközben előttem a nyitott laptop, akkor ez lesz belőle.
Szíjjártó "Kakadu" Péter Kül- és Arroganciaügyi miniszter 2018 óta 342 alkalommal repült a Hángerijen Erforsz akkoriban beszerzett gépeivel - árulta el végre a minisztérium, Szél Bernadett kitartó zaklatása nyomán.. Amikről ugye eleve elmondták, hogy ezek nem kormánygépek, ezek kérem ha Airbusok akkor csapatszállítók, ha meg a Falcon 9-es luxusjetek, akkor futárgépek, szigorúan a katonaság szolgálatában.
Ehhez képest csapatszállítást csak kivételként követtek el, alapvetően a felcsútit és fegyverhordózóit (hűbéreseit?) fuvarozzák, a honvédelem nagyobb dicsőségére. De annyira, hogy a Kükümminiszer még Bécsbe meg Pozsonyba is repülővel ment nem is egyszer, nyilván mert egy hozzá hasonlóan tehetséges, fontos és elkötelezett közszolga (aki még igen szép is), egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy az autópályán vitesse magát a sofőrjével, akkor sem, ha oda is bekészítik neki a zsírszegény ásványvizet, meg a mogyorós csokit.
Ő annyira alárendel mindent a köz szolgálatának, hogy egy plusz órát sem akar elpazarolni holmi autókázásra, sőt, ő még a yachton nyaralva is az irodájában dolgozik. Gondolom a vécére is viszi a laptopot, hogy még a törlés előtt lezavarjon egy online ülést a Türk Tanáccsal. Vagy az üzbég krumplikutató executive producerével.
De ez 342 alkalom azt jelenti, hogy Péterünk átlag nem egész három és fél naponta repül valahová, ami azért még gombócból is sok lenne. (Pláne, hogy néha azért menetrendszerű járatokra is méltóztatik felhelyezni miniszteri ülepét, szóval összes az repült alkalom simán lehet négyszáz felett is.)
A repülés lehet élmény elsőre, vagy akár másodikra is (én is nagyon élveztem hétévesen, húszévesen már kevésbé, aztán simán csak untam), de ahhoz már komoly perverzió kell, hogy az ember három év alatt több százszor szeressen egy szűk fémcsőben rohadni,ahonnan a legtöbbször értékelhető kilátás sincs, mert a felhők felülről még sokkal unalmasabbak, mint alulról.
De akkor mi a jó ebben az állandó repkedésben? Talán az a száraz, meleg érzés, hogy ők ezt is megtehetik, a nemkormánygépekkel való szárnyalás a kivételezettség auráját vonja köréjük. És csak egyetlen ékezetet kell elhagyni ahhoz, hogy meglegyen a tömör megfejtés: nekik a szárnyalás, nekünk a szarnyalás. (Én kérek elnézést...vagy nem.)
Nincs jobb reggel, mint valami kellemesen nonkonform zene a tejeskávé mellé, a tejeskávé helyett, vagy a tejeskávéba, bár ez utóbbi azért technikailag elég hülyén nézne ki. Ja, meg a padlizsánkrém a pirítósra, de csak ha a padlizsánnal előtte üvöltöztünk egy jót, mert az önelégült padlizsán nem elég finom. De ha nincs kedvünk üvöltözni (például mert nemsoká úgyis egy botmixerrel fogjuk fizikailag inzultálni a vonatkozó - meglepő módon a burgonyafélék családjába tartozó - zöldséget), feltehetünk neki valami karcosabb zenét. Attól magunk is felébredünk, ami különösen jól jön, ha nincs tejeskávé. És az mindegy is, attól hat-e, hogy a zene nagyon dinamikus, nagyon tetszik, vagy rém idegesítő, a hatás az hatás, és ez a lényeg.
A Bridge City Sinners valami e tekintetben valami érdekes hibrid, tetszik és idegesít egyszerre, de az biztos, hogy kellően nonkonform. Azaz ideális reggeli előtt és közben, főleg ha már unjuk, hogy minden reggel a féktelenül adagolt és végtelenül ostoba tévéreklámokkal basszuk fel kellő szintre a vérnyomásunkat.
A zenekarról amúgy szinte semmit sem tudok, nincs wikipédia-oldaluk, a saját honlapjukon is csak pár mondatot írnak magukról. Úgyhogy marad az, hogy az oregoni Portland-ből származnak. Műfajilag meg a fene tudja mit játszanak, én azt mondanám, hogy ez afféle bluegrass-punk, de nem tudom, hogy van-e ilyen műfaj, ennyire nem értek hozzá. Ám ha valakinek van ötlete, írja meg.
Ma van épp hétszáz éve halott a Dante nevű egykori olasz, aki az Isteni Szénjáték nevű irodalmi szöveget írta, szerzőként. Ebben a föld alatti bányászok pokoli halál utániságát mutatja be az Inferno néven közismert fejezet részében, ahol egy Vergilius nevű faszi az idegenvezető, aki annyira régen halott olasz, hogy igazából római birodalom. A Pokolbánya nevű helynek amúgy nem kerületei vannak, mint egy rendes helynek, hanem bugyorai, amik feltehetően a mellékutcák tárnákba vájt megfelelői, ahol az el- valamint visszakárhozott lelkek purgatóriuma van, örök kárhozatul. Csak hogy legyen mitől rosszat álmodni a lelkiismeretünknek.
Dantének ez műve egyébként annyira híres, hogy gyakorlatilag senki sem olvassa, pont elég hogy hallunk róla, az általános műveletlenségünknek elemien alapvető része, hogy hallanunk róla elég. Pont mint a magyar szakos főegyetemistáknál, ahol mindenki tudja hogy Joyce Ulysses című ír odisszeája (nem űr, ír!) egy zseniális regény, de senki sem olvassa, mert ahhoz túl vastagon bonyolult.
Viszont sokakat megihletett eme remek mű, nekem most hirtelen A ház, amit Jack épített című film jut eszembe, ahol egy sorozatosan pszichopata gyilkos kárhozik pokolra, és a Verge nevű Ilius őt is körbeidegen-vezeti a bugyorokban szerteszét. Közben ő meg elmeséli, kit hogyan ölt meg, naná a főbűnök mentén, vagy hogy a volt (mert addigra már lemészárolt) csaja melléből csinált magának ízléses pénztárcát. Mondjuk legalább nem csodálkozik a kárhozáson.
Szóval mondhatjuk a kijelentést, hogy Dante halottként töltött hétszáz éve nem volt terméketlen, ő világ egyik legismertebb nem olvasott írója, a lusta de sznob alakok álma és hivatkozási alapja, meg állítólag az olasz irodalmi nyelvet is neki köszönhetjük eredetileg. Én mondjuk nem, mert bár nyelvvizsgát leraktam szerezni belőle, de sok-sok éve, mikor utoljára voltam Olaszba', kapuccsínos pizzát is angolul rendeltem, prego.
Van az a helyzet, hogy az ember lánya sikeres és (von haus aus) jómódú ügyész New York felsőről, aztán egyszer csak a kissé darabos modorú fatert elviszi a szívroham, és ágyéka gyümölcsére mindössze szaros egymillió dollárt hagy, meg a családi titkot. Utóbbit egy pendrive meg egy kulcs formájában, hogy akkor most a lány legyen kedves rájönni, mi is az a nagy titok, amit életében nem mert elmondani a fater. Sőt, posztumusz is arra kéri, hogy a maga részéről majd vigye sírba, a fene tudja mit.
filmtekercs.hu
Így indul az Örökség (Inheritance) című tavalyi thriller, ami egy közepesen jó sztoriba torkollik, közepesen tűrhető színészi alakításokkal keretezve. Mert a titok nagyon titkos pincében/bunkerben rejtőzik, a falhoz láncolt Morgan (Simon Pegg) személyében, akiről persze nem tudjuk mióta, és főleg miért kell eljátszania Edmond Dantest, mielőtt az még Monte Christo grófja lesz. Minden esetre a pasi szakadt, szőrős, és igen kócos már a hosszú, ősz parókája, mikor a csaj rátalál, szóval amolyan tipikus "húsz éve várfogságban, rövid láncon" karakter, úgyhogy nem csoda, hogy hősnőnk első blikkre sikoltva szalad el. Hívja a 911-et, de azért kétségei támadnak, hogy Pincebogár Simon léte már önmagában is veszélyezteti a csald mindenféléjét, pláne ha kinyitja a száját.
Érzi, hogy el kellene engednie, de azt is hogy nem lehet, úgyhogy elindul a kétszemélyes kamaradráma, és menetel onnantól majd' másfél órán át a közepesen kiszámítható fordulat felé. (Az áldozat tettes is, valamint: "Luke, én vagyok az apád!")
A faszi a bunkerban naná hogy a fater régi haverja, sötét titkokkal a múltjukban, piával, droggal, pókerrel, kurvákkal, erdőben elásott gázolt hullával, miazmás. És a csaj nyomozni kezd az előbukkanó infók nyomán, talál is volt szeretőt meg eltitkolt féltestvért, és bónuszként egy kis paranoiát is, de hát ez itt műfajilag egy thriller, és ezt ő is elég hamar érezni kezdi.
Én ezt filmet igazából Simon Pegg kedvéért néztem csak meg, mert tőle bármit megnézek, de ez a karakter annyira el van rajzolva, hogy sokszor csak nyomokban tartalmaz Simon Pegget. (Ennél már csak az Ébredő erő című sztárvórz volt rémesebb, ahol a művész úr egy irdatlan gumimaszkban játszik, belőle nem látszik semmi, de legalább szinkronosan már a hang sem az övé.) De nyomokban azért tartalmaz, így az első fél óra után egyszer nézhetőnek minősítettem a darabot, amit így utólag is tartok.
mafab.hu
A főhősnőt meg Lilly Collins játssza, akit szerintem még nem láttam soha, sehol, semmiben, vagy csak nem emlékszem rá, mert itt is egy jellegtelen, színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék. Legfeljebb annyiban emlékezetes, hogy alig hisszük el neki, hogy tényleg egy menő ügyész, inkább úgy fest (úgy beszél, úgy viselkedik, úgy hápog) mint egy kacsa... izé, mint egy durcás kamaszlány, akit nem vettek be pompomlánynak, így inkább beszállt az emósok asztaltársaságába, pedig nem sötét ő, csak savanyú.
Ehhez képest a sztori szerint még családanya is, ami kábé annyira hihető, mint hogy én olimpiai bajnok idegsebész.
Nem is működik kettőjük között a játék, Pegg még hozná a formáját, de ilyen jellegtelen partner mellett még ő sem tud villogni. Tényleg azt megnéztem volna, hogy működik a műegész mondjuk Christina Ricci vagy Carey Mulligan főszereplésével, úgy még jó is lehetett volna. Így viszont felemás, ami a közepes szinonimája, ami meg egy thriller esetében nem sok jót jelent. Rádásul a film minimum húsz perccel hosszabb a szükségesnél, húsz perc alatt pedig rengeteg mindent lehet csinálni, például tojásos nokedlit. Az sem a legizgalmasabb fogás, de legalább finom.
Mivel nem bio- hanem másféle lógus vagyok, nem tudom ilyen a szobanövények életciklusa, de totál kívülállóként valahogy mindig úgy képzelem (vagy érzem tudattalanul), hogy egy növény igazából halhatatlan (és mivel teljesen kuka, természetesen hallhatatlan is), mindig van valami hajtás, rügy, izé, ami tovább él, amiből újranöveszthető a cucc. Aztán persze szembesülök vele, hogy plafonig érő, szobafa jellegű hibiszkusz is elhullik egyszer (bár ahhoz kellett pár ezer levéltetű is), meg hogy most a gondosan ápolt fikuszom is két bot egy cserépbe leszúrva, néhány elsárgult és megbarnult levéllel, de még hátha lesz belőle valami.
A teljesen megbízható, névtelen, és rémes helyesírású netes szakértő-kommentelők szerint ez valami gombás betegség végstádiuma, amit nem értek, mert bevetettem minden javasolt ráolvasást, ufóenergiát és darált banánhéjat is kevertem a földjébe. (Ez utóbbi állítólag tényleg jó valamire, de nálam csak kitolta a haldoklást, megakadályozni nem tudta.)
Biztos én árasztok magamból negatív energiákat, de mit csináljak, pozitívakat nem tudok, egyelőre még nem élek, csak túlélek, és se szándékom, se pénzem nincs egy olyan drogra, amitől jókedvet és optimizmust sugározhatnék. Úgyhogy a fikuszbiztos nem bírta már nyomasztó jelenlétemet és öngyilkos lett, vagy legalább is feladta a fertőzés elleni küzdelmet. Így aztán maradt összesen négy szobanövényem, de abból hármat a műanyagipar gyártott le (vagyis műfenyők), egy meg valami trópusi nemtommi, ami viszont feltűnően jól érzi magát. Fene tudja, biztos eltalálom az öntözését, bár azt a fikusznál is eltaláltam, hisz sok éve volt már itt a szobában, és nőtt, mintha kötelező lett volna neki.
Úgyhogy a lakás bioszférája mára igazán sérülékennyé vált. Nyilván vannak rovarok, de egy-egy kóbor légyen kívül nem találkozom mással, ezen felül van egy darab növény, egy darab állat (a teknős) meg egy darab ember, szóval ha a nem tudom hogyhívják növényem is kipusztul, már nem lesz teljes az élővilág lokális sokszínűsége. És akkor muszáj leszek valami közeli parkból lopni egy növényt az éj leple ellenére, mert ilyen luxuscikkekre egy darabig akkor sem fog telni, ha véletlenül jobbra fordulok sorsilag.
De ez a lakás sosem volt növénymentes, és szeretném ha így is maradna. Az élet apró örömei, ugyebár.
Ruszin-Szendi Romulusz, a hadsereg főparancsnoka az ügyészség szerint nem csinált semmi rosszat, amikor egy sajtótájékoztatón azt delirálta, hogy egy Afganisztánból a NATO akciója keretben kimenekített afgán, már a repülőgép vécéjében bombát kezdett fabrikálni, míg le nem kapcsolták. Az mondjuk tudható, hogy a főparancsnok hazudott, mert ilyen esetnek sehol semmi nyoma, a NATO központjában sem tudnak róla, de legalább ő is jól felülhetett az újra felfűtött migránsozás-vonatra. Egy kis elképzelt veszély felemlegetése, és máris rá lehet hozni néhány emberre a frászt, hogy 'gyünnek a terroristák, hozzák az Európai Kalifátust', és nem mellesleg lehet adni témát a zorigó meg a ProstiSrácok típusú kormányhitű propagandalapoknak.
Az ügyészég meg úgy jött képbe, hogy a Hadházy alakú ellenzéki politikus feljelentette őt rémhírterjesztésért. (Ha már egyszer nálunk immár hat éve tömeges (sic!) bevándorlás okozta vészhelyzet van, meg ugye a Covid, szóval a szándékolt pánikkeltés büntetőjogi kategória.) De az ügyészek úgy gondolták, hogy ha az ország első számú katonai vezetője kitalált afgán terroristákkal ijeszteget, annak nincs jogi relevanciája, hisz ő csak sztorizgatott. Oké, nem a haveroknak a kocsmaasztal mellett, hanem a nagy nyilvánosság előtt egy sajtótájékoztatón, de hát katona a lelkem, és a katonatörténetek már csak ilyenek. Egyébként is, Hadházy képviselő nem tudja bizonyítani, hogy ilyen eset nem történt, azaz, hogy soha egy gép vécéjében sem szerelt bombát egy afgán sem.
Na ez utóbbi az igazán szép, jellemző a mai magyar helyzetre, hogy azt kellett volna bizonyítani, hogy valami nyilvánvaló marhaság nem történt meg. Ha például valaki azt állítaná rólam, hogy ma délelőtt belehánytam egy szökőkútba, akkor nem neki kellene tanúkat hoznia, térfigyelő kamerák felvételeit, vagy hasonlókat, hanem tőlem, vagy a mellettem kiállóktól várnák el, hogy vetessünk vízmintát a város összes szökőkútjából az ÁNTSZ-szel, és vizsgáltassuk be, hogy van bennük cigarettacsikk, galambszar vagy használt óvszer, de speciel hányás egyikben sincs. És ha ez az negatív bizonyítás nem kivitelezhető, akkor lehet hogy tényleg belehánytam valamelyikbe, így aztán aki rólam ezt állítja, az nem biztos, hogy hazudik und rágalmaz, tehát nem is lehet felelősségre vonni érte. Szép, nem?
Legközelebb azt is lehet állítani valakiről, hogy többször is gondolt arra, egyszer tényleg kitekeri a szomszédja nyakát, ha nem halkítja le végre azt a kurva Muzsika TV-t, és az illetőnek kell majd bizonyítania, hogy nem gondolt ilyesmit (vagy nem gondolta komolyan), különben előveszik gyilkosság előkészülete miatt. Az lesz majd az orwelli szép új világ, a Gondolatrendőrségé.
A főparancsnok nertársnak addig is lehetne néhány dolgot tanácsolni. Például igyon kevesebbet, ne nézzen annyi régi Csáknorisz akciófilmet, vagy találjon valami szóvivőt, akire az ilyen sajtótájékoztatókat rá lehet bízni a jövőben. Ő meg maradjon a katonai kaptafánál, és ennek keretében sztorizgasson a haverokkal, a kocsmaasztal mellett, az a neki való kommunikációs terep.
Ma száz éves Stanislaw Lem a sci-fi irodalom lengyel klasszikusa. Igazából persze ezt úgy kell írni, hogy 'lenne', hisz tizenöt éve halott, de művészeknél inkább az életmű számít, az meg még igen is élő.
Annak idején nagyon lelkesen olvastam a Solarist, Az Úr hangját, meg a Kiberiáda című, féktelenül szórakoztató űrmesés novelláskötetét, de a kedvencem az toronymagasan A kudarc című regény. (Érdekes adalék, hogy a kedvenc regényeim közül kettő is ezt a címet viseli, a másikat Kertész Imre írta.)
A kudarc amúgy egy igazi régi vágású hard sci-fi, azaz legalább annyira tudományos, amennyire fantasztikus. Az a lényege, hogy az emberek már tudnak naprendszerek között űrhajózni, fognak is egy jelet egy nagyjából öt fényévre lévő bolygóról, úgyhogy elindul egy expedíció, hátha nyitva van a kapcsolat-ablak. (Az a slot, amikor a másik civilizáció is elég fejlett, hogy jelet adjon magáról, de nem túl fejlett hozzánk képest, hogy azért foghassuk és értelmezhessük a jeleit.)
A küldetés vége természetesen már a címben előre jelzett, egy teljesen más fejlődést befutó idegen civilizációval a kommunikáció, a kapcsolatfelvétel úgyszólván reménytelen. De itt is az utazás a lényeg, a közben felmerülő természettudományos, logikai-filozófiai, sőt, teológiai dilemmák és kínzó kérdések, amikor részinformációkból, már a távolból próbálnak megérteni egy nagyon nem ismert világot. A végén persze megérkeznek, meglátják a Quinta-lakókat, de nagyjából ez az utolsó amit látnak a létezésből.
A kudarc nem finomkodik, nem idealizál, semmi cukormáz, de netto intellektuális élmény, plusz Lem nem egyszerűen okoskodik, de írni is nagyon tud hozzá, úgyhogy ez a regénye (is) majdnem tökéletes. Mint a legtöbb műve.
