Poszt-tévé trauma

Az egykor szokásban volt tévézés helyett persze nekem is a jutyúb, ha meg filmet akarok nézni, akkor streaming, vagy letöltök, és néha felnyúlok a DVD-polcra , ha már ott vannak a kedvenc Dr.Who évadjaim, az összes Olsen-banda film (fú, az nagyon boomer, nem csoda hogy nekem bejön), meg olyan gyöngyszemek, mint a Cannibal Holocaust, vagy a Náci Zombik. (De komolyan, ezek tényleg megvannak, és hát egy elborultabb Pasolinihez képest nem is olyan meredekek.)

Filmet viszont két helyen biztos nem nézek: moziban és tévében. Moziban ugye érthető okokból, fenének lenne kedve maszkban végigülni valami szuperhősős hulladékot, ráadásul egy mozijegy ára nálam egy végiggondolt bevásárlás, és van az a fura szokásom, hogy inkább eszem, mint mozizok. A kettő együtt per pillanat nem megy.

A tévé meg heveny lefolyású idegrohamokat provokál ki belőlem, a húszpercenként benyomott tízperces reklámblokkokkal, plusz ki a fasz kíváncsi még mindig egy-egy negyven évvel ezelőtti Bud Spencer-Terence Hill vígjáték háromszázhatvanhetedik ismétlésére? (B és C kategóriás akciófilmekre, az Amerikai Pitebaszó nyolcadik részére, vagy valami alsópolcos romkomra, amiben a csajnak szerelmi bánata van, kefél egy ismeretlennel, ettől felbolydul a lelke, még szenved egy kicsit, aztán hepiend.) És hát a tévék nemigen tekernek azért, hogy a műsoruk legalább egy kicsit változatos legyen.

Az majdnem vicces, mikor két filmcsatornán ugyanaz a film megy egy fél óra csúszással, hogy aztán a következő két napban leadja háromszor egy harmadik, majd átkerüljön egy negyedikre, és egy hét múlva vissza az elsőre. (Ilyenkor pár hétre kimarad a dobásból, és kezdődhet az egész elölről.) Hisz sokszor ugyanazon a csatornán is sztenderd húsz filmet cirkuláltatnak adott időszakban, mondjuk három egymás utáni napon szinte centire ugyanazok mennek, csak egy kicsit más sorrendben.

Úgyhogy a tévéműsor portponthu általi tanulmányozása néha szórakoztatóbb, mint maga az adás, már ha az ember bírja a fekete humort, illetve tud röhögni a szánnivaló igénytelenségen. Értem én, hogy 7/24-ben nem lehet mindig új dolgokat vetíteni, de ennyire nem kellene alászállni az ismétlések ismétléseinek kulturális fekete lyukába.

Talán az a baj, hogy egy-egy médiaipari nagykereskedőnek (mint a TV2 meg az RTL tulajdonosai) egyszerre van három mozi- két főzős- meg még három sportcsatornájuk, amiket külön-külön nem néznek sokan, de összesen már hoz némi reklámbevételt. Pláne, ha régebbi (azaz olcsó) filmeket adnak, ide-oda passzolgatva csatornácskáik között, valójában egy ember elműködteti az egészet, amint gombokat nyomkod egy monitor előtt. Olcsó, hatékony és szar - de háttérzajnak elmegy.

És valójában ez az egyetlen oka, hogy nálam folyton megy a tévé, így legalább szól valami emberi hang a lakásban anélkül, hogy hangosan magamban beszélnék. Ez persze nem sok, de legalább kevés.

pinterest.com

Megáll(t) az ész(t)

Ezt még este találtam, úgy tűnik a jutyúb algoritmusa is kezd rájönni, hogy milyen sajátos az ízlésem. Nem tudok elégszer kattintani az Over the Rainbow akusztikus verziójára ahhoz, hogy végül ne sérült lelkű pánszláv punkok, vagy rénszarvasdaráló skandináv sátánisták elborult zenét dobja elém. Vagy ezek valamilyen metszetét.

A Wiiny Puhh (azaz Micimackó) nevű zenekar amúgy észt, punk/metál vonalon csiszolgatja életművét, hatan vannak benne, és ez az egyetlen általam ismert banda, amelyben ebből ketten is dobosok. 1993-as alakulásuk óta tartanak ki az underground jellegből adódó, nagyjából ismeretlenség mellett, bár egyszer harmadikok lettek az Ejrovízijós Táncdalverseny Fesztivál észt válogatóján. Mondjuk ezek az északiak eleve szeretnek erre a marhaságra valami rendes polgárpukkasztással nevezni, ez biztos a vikingek szublimált öröksége, ha már manapság nem illik koponyákat beverni szekercével. 

Oké, az észtek nem skandinávok, de ha a térképre nézek, északabbra laknak, mint a dánok, Tallinn gyakorlatilag egy vonalban van Stockholmmal, csak a Balti-tenger másik oldalán, szóval szélességi körileg tiszteletbeli skandinávnak elmennek.

És ha nem teljesen ferde a gugli fordító, a fenti szám címe az, hogy Korszakov, a környékünkön élő srác tegnap Lettországba ment, de nekem kétségeim vannak. Mert a 'korsakov' a dalszövegben következetesen kisbetű (a címben meg nagy), szóval lehet, hogy az inkább egy hely, a csávó meg korszakovi,? De nem, amennyire kideríthető, nincs ilyen nevű település arra, amúgy is túl oroszos lenne észt város- vagy falunévnek mert azok inkább úgy hangzanak, mint mikor egy félrészeg finn kissé még dadog is. A szovjet idők emlékére viszont máig elég sok orosz (származású, anyanyelvű mifene) él Észtországban, szóval mégis inkább egy faszi az a Korszakov, csak nem Rimszkij kötőjel. 

Amúgy csak összeinterneteztem az infót, miszerint szöveg az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg egyik történetének kortárs újramesélése, csak itt nem Finnországba ment a hős...

De az biztos hogy a haverjaival csúnya verekedésbe keveredett mikor Lettországba ért, ráadásul minden számba vehető erkölcsi tanulság nélkül. De a zene kétségtelenül eredeti, ha klipje (lehet, hogy szándékoltan) béna sufnituning is.

És akkor a kávé mellé még egy remekmű ( a címe Peegelpõrand, azaz Tükörpadló), bár asszem ez inkább egy  tipikus esti dal. A Lírai Én ugyanis lazulna kicsit, mielőtt buliba megy, betesz egy pornót, aztán megrémül, mert csak pucér pasik vannak benne, és nem jön egy csaj se a gernicre vágásért, úgyhogy indul inkább, de a taxisofőr is egy meleg ex-sittes fazon, így hősünk falura menekül, ahol mindenki csak rakja a szénát és közben hetero. Legalább is valami ilyesmi.

Torkolati motiválatlanság

Lengyelország több tízezer védelmi célú lőszert szállít Ukrajnába - olvasom a hírt és már a címnél leakadok. Mi a frász az a védelmi célú lőszer? Szerintem e tekintetben csak egyféle lőszer van, az ölésre optimalizált. És bár nem vagyok otthon a lőszerek lelki világában, de tartok tőle, hogy nekik aztán tök mindegy, hogy mire használják őket, úgyszólván hiányzik belőlük bármiféle motiváció. Nem csak a gyártósoron, de még akkor is, mikor 1000-1500 m/s sebességgel elhagyják a fegyver csövének torkolatát. Olyankor se tudják még, mi is a küldetésük.

Egy lőszerre sincs ráírva, hogy mire való, hogy akkor ezt most jogos önvédelemre, családon belüli erőszakra, bérgyilkosságra, vagy különös kegyetlenséggel elkövetett üzletszerű kéjelgésre fogják-e használni.

Vagyis általánosságban sincs olyan, hogy védekező meg támadó fegyver, csak fegyver van. Egy légvédelmi rakétával lehet támadni is, nem tilt le a vezérlése akkor sem, ha egy pszichopata terrorista működteti, ami persze szerencsénk. Mert az még szarabb lenne, ha gépek, mondjuk mesterséges intelligenciák turkálnának az agyunkba, és eldöntenék, kinek mit szabad. Az már a Terminátor lenne, csak koponyákon taposó fémcsontvázak helyett mondjuk Huxley Szép új világának keretei között.

Ehhez képest a hatóságok szinte mindenhol meg akarják mondni, mi is számít támadófegyvernek, nem csak a seregben, hanem az utcán láberejű haladást célzottan megvalósító állampolgárok (vö. járókelők) táskájában is. Egyszer egy ismerősömet akarta megbírságolni egy rendőr, mert az aljadéknál volt egy hosszú, keskeny és kinyitható pengéjű, ó borzalom, halfiléző kés. Aminek  pengéje hát, bizony hosszabb volt mint a engedélyezett tizenöt vagy húsz, vagy akárhány centis pengehosszúság.

Kérdezték is a rend aluledukált őrei, hogy minek ez neki, mire ő mondta hogy filézni, mert horgászni indul, és ha szerencsés lesz, még halat is fog sütni a tóparton a haverokkal. (Mellékszál de a rendőrök erre azt reagálták, hogy azt bárki mondhatja, ettől ő még simán lehet egy rablógyilkos, aki direkt azért húz gumicsizmát és visz magával két horgászbotot meg egy merítőhálót, hogy ezzel is megtévessze az amúgy résen lévő közegeket.)

Azaz a késnél egyrészt a pengehossz döntötte el, hogy jogilag fegyver-e, vagy szabadidős segédeszköz, másrészt meg a helyszín, mert a machete közterületen fegyver, otthon meg sütőtök-szeletelő. Vagy mi.

Így aztán a derék lengyelek valószínűleg kellően kicsi töltényeket szállítanak az ukránoknak, meg cuki, hellokittys rakétákat, amikkel támadni ugyan lehetne, de nem illik, meg röhejesen is festene, szóval marad a védekezés, már ha az elrettentés hatástalan lenne.

He?

Odüsszeusz Dublinban

Ma van James Joyce, az egyik legvilágszertébben körülünnepelt ír 140. születésnapja, és a kerek századik évfordulója annak, hogy megjelent leghíresebb regénye, az Ulysses. Igazából már 1920 között kijött egy irodalmi folyóirat sorozataként, de a teljes változat tényleg 1922. február másodikán, jellemző módon Párizsban. A modernizmus akkoriban arrafelé menőbb volt , mint a konzervatív katolikus Dublinban, Joyce maga meg már vagy húsz éve volt (e)migráns szerte Európában, de főleg Párizsban meg az északolasz vidékeken. Hát igen, nem bírta az otthoni ortodox, vérkatolikus légkört, ő ennél szabadabb szellem volt, korát megelőzve, ahogy az ócska közhely is tartja.

Azt tudja fene, hogy szándékos volt-e az időzítés, de gondolom igen, Joyce a negyvenedik születésnapjára igazán remek ajándékot kapott ezzel. (Én a negyvenedikre egy Tower Bridge alakú tortát kaptam, de nem laposat, rendesen 3D-ben volt megépítve  híd, tortából. Így jár az, aki nem ír regényt.)

Az Ulysses amúgy az Odüsszeia keretrendszerében meséli el a főhős, Lepold Bloom (avagy a lokális Odüsszeusz) egy napját Dublinban, egész pontosan 1904 június 16-án. Tizennyolc fejezet, tizennyolc különböző hangnemben elmesélve, tele kortárs és klasszikus kulturális utalásokkal, és lassan összeáll a szöveg, mely könnyen lehet, hogy a világirodalom legkevésbé olvasott legfontosabb regénye. Izé, a legfontosabbak közül a legkevésbé olvasott.

Rövidke magyar szakos karrierem alatt magam is megpróbáltam megküzdeni ezzel az áramló szöveg-szörnyeteggel, de csak pár évvel később, második nekifutásra sikerült. Valahogy úgy, mint Salman Rushdie Sátáni versek című dolgozatával, ahhoz kellett egy másfél hetes kórházi tartózkodás, hogy - néhány hasonlóan súlyos művel együtt - végre legyen időm és türelmem nem csak végigrágni, de még élvezni is. (Jut eszembe, ha mondjuk, avagy tegyük fel, hogy a Rushdie a kortárs irodalom Joyce-a, akkor Tandori Dezső lehetett a magyar Joyce, már mi a szövegei komplexitását illeti, ráadásul ő költő is volt, mint a jeles ír emigráns.)

Szóval mindjárt olvasok valamit az öreg James-től, mondjuk az Ulysses az pont nincs meg már, de vannak novellák, drámák, meg a Dublini emberek (Dubliners) című vékonyka bemutatkozó kötetet, ahol viszont már majdnem teljes művészi fegyverzetben ugyebár, csak hogy még egy ócska kritikai közhelyet rángassa ide, a hajamnál fogva.

cherwell.org

Főtárgyalás-távolság

A Felcsútok Géniusza (F1G) ceremoniális keretek között járult Vlagyimir Vlagyimirovics színe elé, ahol mindketten előadták a maguk műsorát, bármiféle diskurzus helyett a párhuzamos monológok műfaját választva. Valgyimir Vlagyimirovics Diktátorov megvilágította az ukrán helyzetet, miszerint az aljas szemét ukránok katonailag akarják visszaszerezni a Krím-félszigetet, amit pedig ők, az oroszok kifogástalan úriemberekként, lovagiasan, tankokkal foglaltak el, alig egy flottányi hadihajó tengerről támogatásával. Mert a Krím az ősi orosz terület, tulajdonképpen Ukrajna is, de a köcsög ukránok nem hogy nem hálásak azért, hogy végre a legjobb úton vannak a Nagyorosz Kis-Szovjetunió felé, de egyenesen olyanokat beszélnek, hogy mi lenne, ha belépnének a NATO-ba. Hát csoda, hogy egy magafajta volt KGB-s ilyenkor ösztönösen is a fegyvere után nyúl, a tiszta idegtől?

A felcsúti pedig annyit mondott a tárgyalásukról, hogy tisztelt bíróság... izé, hogy Rezsicsökkentés! Hát igen, ezért érdemes volt a nemkormánygéppel Moszkváig repülni, a nemzetközi helyzet fokozódása érdekében.

De az legalább vicces volt, hogy mekkora asztal mögött ülve tárgyaltak, elnézve az alábbi képet, ennyi erővel a pártvezér és kancellár maradhatott volna itthon is, skype-olni a karmelita kolostorból is lehet. (Már ha van ott hálózat, mert én kinézem a mini szterelnökből, hogy - ha már a fészbukjával is láthatóan más foglalkozik - reggelente kinyomtatják neki az internetet, piros filccel aláhúzva a fontos híreket, focieredményeket és pornóvideókat.)

index.hu

A hivatalos(kodó) magyarázat szerint azért kellett ennyire távolságot tartaniuk, mert ugye a járványhelyzet, de tudja fene, ha tóól fosnának, akkor hordanák a maszkot, de nem. Mondjuk a felcsúti a múltkori cukrászdás videójában sem viselt ilyesmit, pont a "maszk használata kötelező" felirat előtt állva, biztos nem szeretné, ha belerondítana orcája páratlan szépségébe holmi maszk Ami egyébként sem golyóálló, szóval mi a frász ellen is védene?

Vagyis inkább arról lehet szó, hogy minimum egyiküknek nagyon büdös a szája, disznópörzsölő illatú dezodort használ, esetleg eleve nem volt kedve az egészhez, de már nem lehetett lemondani. Az meg ugye kínos lett volna, ha a mi döbrögink azért utazik oda, hogy aztán a budai irodája helyett egy moszkvai hotelből hívja föl a kollégát. Nyilván ezt is megmagyarázta volna a kommunikációs stáb, miszerint a főnök annyira puritánul takarékos, hogy egészen az orosz fővárosig utazik, hogy helyi tarifával hívhassa a cár atyuskát. Hisz így nyilván olcsóbb...

De a vicces távolságtartáson kívül a találkozónak semmi gyakorlati értelme nem volt, legalábbis számunkra, Putyinovics elvtárs ugyanakkor remek biodíszletként használhatta a felcsútit, amennyiben mellőle, mint egy EU, NATO, EBESZ és egyéb betűszavakban tag állam vezetője mellől hívhatta ezen betűszavak fontos embereit, hogy nézzétek seggfejek, szerintetek ki van itt elszigetelődve a Nyugattól? Naugye!

De hát van az a millió köbméter keleti gáz, amiért Ártunk és Ormányunk lemegy kutyába, gondolom már csak a lenyúlható "alkotmányos költségek" miatt is.

Xavleg

Tegnap a hosszú című sorozat kapcsán gondolkodtam rajta, hogy vannak-e még hasonló agymenések, de csak a Dr. Strangelove, avagy hogyan hagytam fel az aggódással és szerettem meg a bombát (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb) című Stamley Kubrick film ugrott be hirtelen, meg az, hogy Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, ami nem is cím, hanem rövid szinposzis.

Aztán ráakadtam a Logistic című svéd műalkotásra, aminek a címe örvendetesen rövid, maga a film viszont 857 óra hosszú, az több mint 35 és fél nap. Erika Magnusson és Daniel Andersson készítették, akik visszafelé követték végig egy kütyü (konkrétan egy lépésszámláló) útját, a stockholmi bolttól a kínai gyárig,és az egészet vették real time üzemmódban. Hát, nem egy szuperhősös akciófilm, pörgős dramaturgiával, de azért érdekes lenne, ha egyszer valamelyik hazai mozi legalább heccből bevállalná, a vetítőteremben kempingező nézőkkel.

És ha már ilyen marhaságok után nézelődtem, szembejött egy dél-afrikai grindcore zenekar, akiknél hosszabb névvel valószínűleg egyetlen banda sem rendelkezik a Föld glóbusztekéjén. Úgy hívják őket ugyanis, hogy XavlegbmaofffassssitimiwoamndutroabcwapwaeiippohfffX. Ami ráadásul nem is a teljes nevük, csak egy betűszó, ami azt takarja, hogy:

Acidic Vaginal Liquid Explosion Generated by Mass Amounts of Filthy Fecal Fisting and Sadistic Septic Syphilic Sodomy Inside the Infected Maggot Infested Womb of a Molested Nun Dying Under the Roof of a Burning Church While a Priest Watches and Ejaculates in Immense Perverse Pleasure Over His First Fresh Fetus (elnagyolt fordításban: Savas hüvelyi folyadékrobbanás, amelyet tömeges szennyes ürülék öklözés és szadista szeptikus szifiliszes szodómia okoz a fertőzött kukacokkal fertőzött apáca méhében, aki meghal egy égő templom teteje alatt, miközben egy pap  nézi és óriási perverz örömében ejakulál az első friss magzata felett)

Szerintem ezek után nem érdemes többet tudni róluk, a zenéjük amúgy nem rossz, nagyjából, mint a Napalm Death, csak ezek a srácok olyan messze estek Birmingham-től, hogy nevezéktani hülyéskedéssel kell felhívniuk magukra a figyelmet. (A nevük egyébként köznapi használatban csak Xavleg).

Agyonnyilatkoz

Fú, de undorítóan semmilyen a reggeli hírfolyam, de hát kellett nekem a frissen sült palacsinta mellé hírportálokat fogyasztani, tejeskávé helyett. (Az megittam már hajnalban...) Vagy nézhettem volna mondjuk cselekményes pornót, úgyis a az kedvenc műfajom, de még bennem is van annyi ízlés (plusz van annyira gyenge a gyomrom), hogy azért kaja mellé mégsem.

A hírekben ugyanis elsősorban miniszteri vagyonnyilatkozatok szerepelnek, megelőzve a képviselői vagyonnyilatkozatok szintén hosszan tárgyalt témáját, így aztán a helyettes államtitkárok vagyonnyilatkozataira alig tíz-tizenöt reflexió jut, per portál. (Jó, kivéve az origót, ott a sporthírek váltakoznak tangás fenekekkel, business as usual, de ők csak távolról, kissé bandzsítva látszanak hírportálnak.)

Pedig ezek a nyilatkozatok szart sem érnek, mert a valósággal csak ritkán és érintőlegesen találkoznak, a közzétett tartalmak olvasnivalónak unalmasak, cirkusznak szánalmasak, a népi felháborodás adott szintjéhez meg már nem adnak hozzá semmit.

Ott kezdődik a gond, hogy bár a családtagoknak is be kell nyilatkozniuk a vagyonukat, csak épp az nem nyilvános, így pont elég, ha az Alsegédállamtitkár-helyettes Úr a felesége nevére veszi meg azt a szerény, hat hálószobás és három úszómedencés tóparti villát, a magáéra meg a telek végében álló horgászkunyhót. Vagy hogy ha a miniszter asszonynak csak egy kis, gondosan összekuporgatott megtakarítása van (hja, van annak, aki el nem issza), az meg ugye már nem tartozik a közre, hogy a férje nevén van fél Zala megye, egy légitársaság harmada, meg a norvég koronaékszerek haszonélvezeti joga. De ez ugye már magánügy.

Hisz például a felcsúti döbrögi, a hatalomtechnika géniusza is milyen szerényen él, mondjuk szerintem már túl szerényen, nem is értem hogy tud egy országnak látszó, befolyással üzérkedést vezetni az, aki közben nem bír maga alá kaparni egy kisebb kupac aranyrudat. (Mellékszál: Magyarország államformája már csak az alapkotmánytörvény szerint köztársaság, de facto azonban feudális anarchia, ha valakinek mond még valami ez a kifejezés.) Még szerencse, hogy id. Felcsúti, a fater, azért milliárdos, így hó végén tud adni egy kis tojást, lisztet, házipálinkát, ne csak mindig azt a gundelos szart egye a gyerek a karmelita kolostorban. (Biztos azért akadt be neki ez a kolostor is, hisz nyilatkozatai szerint, és pozíciójához képest, láthatóan szegénységi fogadalmat tett, náluk csak a feleség, a tesó, a gyerekek meg a fater gazdagodik, a nem nyilvános vagyonnyilatkozataik ellenére is jól látható módon.)

Tartalmilag meg annyi látszik ezekből a sajtpapírokból, hogy a politikusok alapvetően konzervatívok, nem tőzsdéznek, rendes devizaszámlákon őrizgetik a pénzüket, befektetni meg szigorúan ingatlanba szoknak. Budai ingatlanba, naná, ha véletlenül valaki Pesten vesz párszáz négyzetméternyit, akkor az ötödik kerületben, elvégre frakcióvezető-helyettestől fölfelé már nem illik annyira prolinak lenni, hogy vesz mondjuk egy sarokházat a Józsefvárosban. Vagy egy utca páratlan oldalát.

Szóval megvárom, míg kitör a harmadik világháború, belép a légkörbe egy komolyabb meteorit vagy a Meki bevezeti a pacalos burgert, szóval amíg tényleg történik valami. 

Addig is elmosom a palcsintasütőt.

A nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban

Ja így központozás nélkül ahogy az eredeti angol címben sincsenek vesszők egyáltalán (The Woman in the House Across the Street from the Girl in the Window - röviden: TWITHATSFTGITW ami tisztára mint valami walesi falu) amiből látszik hogy bár izgalmasnak ígérkezik a cucc de azért nem kell teljesen komolyan venni.

Tényleg van abban valami, hogy a kertvárosi háziasszonyos, misztikus-thrilleres filmek, és főleg sorozatok, lassan önálló műfajt képeznek. Mert ugye adott az idilli állapot, mikor apu dolgozik a belvárosi felhőkarcolós irodájában, közben meg anyu - az ódivatúan egykeresős családmodell nagyobb dicsőségére - otthon főz, kertészkedik, és a hasonszőrű barátnőivel könyvklub címén pusztítja a középkategóriás kaliforniai borokat. És ez az, amit aztán ízlésesen szét kell dúlni, gyilkossággal, emberrablással, az ahhoz kötődő rejtélyekkel, és persze alapfelszerelés, hogy a főszereplő (rendszerint felső-középosztálybeli, középkorú, mások által vonzónak mondott született feleség, illetve egy ponton túl már özvegy) legyen egy mentális/érzelmi roncs, poszttraumás függőségekkel minimum.

Igekötős kertvárosi drámák ezek, olyan fogalmak mentén, mint lemészárolt rokon, felcsinált szomszéd, átvert zsaruk, szétesett magánélet, visszavett józan ész, belemenős kiscsávó, kikészült háziasszony, körberajzolt hulla, eltűnő bizonyosság. És A nő a házban... pont ezekből szedi össze a legbrutálisabb kliséket, hányja egymásra, de olyan tömény cinizmussal, néha már karikatúra-szerűen, hogy nagyjából a második huszonperces epizódnál bárkinek leeshet,  ez itt  ha nem is explicit paródia, de minimum az amerikai háziasszony-thrillerek dekonstrukciója.

Nem igazán tudjuk, mikor kellene komolyan venni, mikor lehet egyáltalán, és mikor vagyunk épp annak szemtanúi, ahogy az alkotók egy laza mozdulattal rúgják föl az efféle thrillerek megszokott dramaturgiáját.

sorozatwiki.hu

Pedig a kiindulás már jól bejáratott sablonokkal operál: van anyu, a negyven körüli kertvárosi nő (nem mellesleg esőfóbiás), akinek pár éve megölte a gyerekét egy pszichopata, a férje (aki a pszichopata börtönpszichiátere volt) elhagyta, úgyhogy életét most a gyógyszerre ivás és a szomszédok utáni leskelődés tölti ki. Egy este, midőn e két hobbiját - szokás szerint - együtt gyakorolja, szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, vagy nem, mert hát fél marék nyugtató és két üveg száraz vörös után a valóság helyét átveszi valószínűség, a „láttam azt" helyett jön az „azt hiszem láttam valamit"

És hát valamit tényleg látott, innen indul a sztori, a szétcsúszásokkal és megzuhanásokkal tarkított nyomozás. Annak jegyében, hogy, az összeesküvés-elméletek mögött néha valóban van összeesküvés, illetve attól hogy paranoid vagy, még lehet hogy tényleg üldöznek.

A történetet nem érdemes itt ellőni, ezt meg kell nézni a Netflixen, ha elérhető (nekem mondjuk nem, de a letöltés nagy úr), nyolcszor huszonpár perc az egész, olyan csavarokkal és befejezéssel, hogy azokon tényleg hangosan felröhögtem. Néha annyira összefonódnak a szálak, hogy egy nagyobb teherhajót el lehetne vontatni velük, miközben véletlenül minden abba a narratívába passzol, amire azt mondjuk, hogy na, ez érdekes lenne, aztán naná hogy nem lesz az, de időnként legalább a főhőssel együtt esünk pofára.

Szóval A nő a házban... nem egy direkt paródia, akkor sem, ha egy csomó nyilvánvaló utalás van benne az Amy Adams-féle (milyen véletlen) Nő az ablakban című felejthetőre, és így persze áttételesen Hitchcock Hátsó ablakára. (Fú, ez viccesen félreérthető, bár inkább ne akarjuk látni a nagy rendező „hátsó ablakát", ablaktörlőjét, ilyesmi.) 

Ha valaki nem vevő  az iróniájára, és észre sem veszi, hogy itt épp a zsánert lökik le az út menti árokba, az simán megnézheti mint egy csavaros thrillert, bár így az élmény egy részét kétségtelenül elveszíti. (Ja, és Kristen Bell igazán nagyot főszerepel benne.)

Amiről nem beszélnek, az nem van lenni

Elvileg már zajlik a kétórás, figyelmeztető jellegű tanársztrájk, hogy a gyakorlatban mi van, azt meg egyelőre tudja a fene, majd délutánra talán mondanak valamit az illetékes szakszervezetek, hogy akkor hányan, hány töriórát nem tartottak meg a hol, meg esetleg hazudik valamit a kormány, hogy ó kérem, nem is volt itt semmi látnivaló.

A média e tekintetben nem sokat számít, a hvg.hu-n például folyamatosan frissítik a sztrájkról szóló tudósítást, de ez nagyjából abban merül ki, hogy listázzák, hogy a mentősök meg a tűzoltók szakszervezetei adtak-e épp ki egy szolidaritási nyilatkozatot. Az origó pedig a tőle várható módon nem is tud arról, hogy itt valami épp történik, náluk a közúti balesetek és a popsik/cicik közé csak annyi közéleti hír fér bele, hogy a Márki Zay nyilván már napok óta ebédel a Bajnaival egy londoni étteremben, mert nem bírják levenni a főoldalról, még ma sem, meg hogy a gonosz (mocskos, hazaáruló, sorosbérenc, migránnssimogató, buzizsidó, genderfasiszta) baloldal elvenné a családtámogatásokat, miközben a Szeretett Vezető Generalisszimusz még bővítené is egy hellóröfivel a befagyasztott étolaj mellé.

A rossz emlékű Kádár elvtársnak tulajdonítják a mondatot (az ötvenhat utáni konszolidáció kapcsán), hogy "aki nincs ellenünk, az velünk van". Ez már az első felcsúti kormány idején is arra módosult, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van", és mostanra - főleg a kormányhitű sajtóban - odáig tágult, hogy "aki nincs velünk, az nincs". 

Általános gyakorlat lett a kézből etetett propagandistáknál, hogy a számukra kellemetlen, az általuk sulykolni kívánt világértelmezésbe be nem illeszthető tényekről, történésekről egyszerűen nem beszélnek. Mondjuk ezt se maguktól csinálják, itt is a hűbéruraik a minta. Hisz pont eleget láthattak a parlamenti folyosón újságírók elől menekülő fideszest, aki amint meglát egy kamerát, exponenciális gyorsulásba kezd, és közben előkapja a mobilját is, mintha véletlenül pont most futott volna be egy kurva fontos hívás. Egyik kézben a telefon, a másikkal a kotnyeles újságírót hessegeti, közkeletű formagyakorlat volt ez, amíg a kövér parlamenti házmester, be nem tiltotta az egészet a picsába. Azóta biztonságosan vonulhatnak a képviselők az aranyozott stukkók között, akciósan whiskyzni a büfébe. (Ha már a nép itala mifelénk a single malt whisky, mondjuk egy 12 éves Dalmore, amit persze választott képviselőin keresztül fogyaszt.)

És ez a mentalitás kormányzati szinten is. A 'sajtótájékoztató' kifejezést szó szerint értelmezik, azaz ők elmondják amit akarnak, kérdezni meg nem lehet. (Hisz a kormányhitű média, Rogán nertárs munkatársaival egyeztetett "kérdéseit" azért ne vegyük már komolyan, a független sajtó meg sokszor be sem jut.) És ha végleg kínossá válik a helyzet, mint mondjuk most, a Völner-ügy kapcsán (amiről az origó persze nem is tud, így az sem, aki főképp őket olvassa - mondjuk az meg is érdemli), akkor már a sajtótájékoztató is elmarad, mint mondjuk az elmúlt két hétben a Kormányinfó nevű esztrádműsor.

A felcsúti döbrögi meg eleve nem ad interjút, néha ír (gondolom főleg írat magának) egy-egy esszének is csak jóindulattal nevezhető populista közhelyszótárat, meg péntekenként öblöget egyet a tévesen újságírónak tekintett rádiós mikrofonállvány néninek, de hát legalább biztos lehet benne, hogy az üveges tekintetű asszonyság nem kérdez tőle semmi kellemetlent, hisz a kérdéseket is ő viszi a 'diskurzusba'. Persze itt az a paradoxon, hogy bár a néni vele van, de ettől ő még nincs. Újságíróként semmiképp.

Dől, szakad, süt, kimarad

Tegnap folyton azt olvastam, hallottam, hallucináltam és  jósoltam kávézaccból, hogy mekkora nagy viharzóna fog lecsapni az országra, de tényleg mindjárt. Fák dőlnek ki, leszakadnak a vezetékek, hátrafelé repülnek a madarak, az erkélyen áttelelő poloskákat hazáig, azaz Afrikáig sodorja a tornádó, a felcsúti rájön hogy vegetáriánus, a semjénzsolti értelemben vett semjénzsolt meg arra, hogy igazából buddhista.

Azt' nem lett semmi ilyesmi, kidőlni is csak az egyik szomszéd dőlt ki a lépcsőfordulóban, de az ő tornádóját konyaknak hívták, a pofája meg csak ma fog leszakadni, mikor felébred. Közben meg a napon indokolatlanul tizenöt fok volt, mert oké, hogy sütött az a fúziós reaktor ott fent, de nem folyton, és egyébként is, még január van, nem azért fizet az ember kurva sokat a távfűtésért, hogy odakint tollászkodjon a tavasz. Egy ilyenkor!

Persze lehet, hogy igazi ítéletidő volt, csak titokban, nehogy megzavarja a helyi lakosság hétvégi vasárnapját, bár van ahol tényleg dőltek a fák, de ott biztos nem fideszes a polgármester, és nem tudta elintézni a vihar látenciáját.

De az is elképzelhető, hogy félreértettem a híreket. Hisz azt írták, hogy rémesen nagy viharok lesznek "az országban" és nem igazán konkretizálták, hogy melyikben is. Lehet hogy a malájok szívtak, vagy a venezuálok?

De például az alábbi képen a félig közmunkásnak öltözött tűzoltók nem tűnnek malájnak, a háttérben a Gondatlanságból Elkövetett utca torkolata meg nem az a tipikus Kuala Lumpur-i látványelem.

24.hu

Ha viszont Agyarországon volt a viharos zónaidő járása, akkor csak annyi marad, hogy mi itt délnyugaton nem tartozunk ahhoz az országhoz. Mondjuk ez már régebben is gyanús volt, ide már jóformán közvetlen vonat sem jár a fűvárosból, egyik autópályát sem tervezték soha erre vezetni (van valami majdnem olyan, csak nem az), a legközelebbi nemzetközi repülőtér Zágrábban van, de legalább városunk büszke lehet sok viccesen indokolatlan körforgalomra, a felesleges szökőkutakra, és az azokat övező ménkű sok térkőbe ültetett ultragiccses zsánerszobrokra. Mondhatni mi vagyunk a régióban az uniós befektetések látványpéksége, ami bizonyos szögből tényleg jól mutat, de a helyben fogyasztással nem érdemes próbálkozni.

Viszont - az általános életszínvonallal ellentétben - az időjárás legalább igazán kimagasló, bármit is jelentsen ez.

Tollas a háta?

Azt olvastam egy palaleo... palaonto...  pelolanta... mindegy, -lógussal készült interjúban, hogy a Dínó nevű szauruszok igazából nem is úgy néztek ki, ahogy. Hanem főleg színes tollakat hordtak, némelyiknek szárnyai is volt, szóval leginkább mégis LSD-n élő nagy csirkékre emlékeztettetek. Oké, azt már máskor is hallottam, hogy a szauruszokok mára leszármazott utódai a madarak főleg, de annyira, hogy a krokodilok is csak a madaraktól származtak később, mikor valami nagyon hülye alakú állat kelt ki véletlenül egy pulykatojásból. Biztos a sugárzás miatt, mikor az ősi egyiptomiak baszkurálták az atomot, mert azok már értettek ehhez is az űrből. Láttam a Csillaggate Sztárkapu című dokumentum sorozatban elégszer.

De persze a tudomány már megint le van maradva mondjuk tőlem, hisz hülyeségeket beszél a Dínókról. Mert nem tollas állatok voltak azok kérem. Egy dínó, az nagyjából húsz-harminc centi magas, gumiból van, némelyik sípol is ha rálépnek, repülni meg csak akkor tudnak, ha dobják őket. Mondjuk színesnek színesek, főleg ha a zöld is színnek számít, de van bennük szürkéssárga meg mindenféle más is. Én magam gyerekkorom óta már sok ilyennel találkoztam, de hát ez van, ha az ember rendesen jár majálisba, búcsúba, plázába, nem csak az íróasztal mögül okoskodja elő, hogy milyenek is lehettek a szauruszok, esetleg talán. Mikor az ilyen "tudós" nem hogy nem látott még igazából dínót, de nincs neki otthon a polcon, mint nekem több is.

Szóval tessenek a tudós hölgyeknek és uraknak búcsúba járni könyvtár helyett, ott már van kétpálcás dinó is a lövöldében, vagy esetleg a plázába a játékboltba (tudják, a főbejárattól balra, a  újságos butik mellett), és megnézni a dínókat igazából, hogy milyenek. A tapasztalat legyen az első, a második is, aztán harmadiknak lehet olvasni is róluk, mielőtt hülyeséget nyilatkoznak bele egy interjúba.

Mondanám, hogy ez a dinológia (vagy szaurisztika) kategorikus imperatívusza, ha tudnám mi a frászt is jelent.

poszterem.hu

Tényleg, ma is vasárnap van...

Pont ma ötven éve volt a Véres vasárnap, ami egy szép kerek évforduló, de talán nem sütök tortát az emlékére. Elvégre túl sok felemelő nem volt abban, hogy a brit katonák tüzet nyitottak az észak-írországi Londonderryben, a függetlenségpárti ír tüntetőkre, és tizenhárman már nem keltek fel többet a flaszterról.

És bár volt ott némi anyázás meg kődobálás, ellenirányban meg vízágyúzás, de azért ők nem az IRA terroristái voltak. (Akik persze, mint a világ szinte összes terroristája, szabadságharcosnak tekintették magukat, amiből az a tanulság, hogy a.) a terroristákból lázadók lesznek, ha sokan állnak mögéjük, b.) a lázadókból forradalmárok, ha van esélyük győzni, és c.) a forradalmárokból hősök, ha nyernek. Fokozatok kérdése az egész.)

És azt meg végképp nem menti semmi, hogy az áldozatok közt voltak fegyvertelen fiatalkorúak, hogy a britek a földön fekvő sebesültekre is lőttek, a páncélautóval tömegbe gázolás meg csak hab volt a torkán. De az 1922-23-as polgárháború, meg Blair-kormány által tető alá kalapált 1998-as Nagypénteki egyezmény (hivatalosan Belfasti egyezmény) között azért sok véres konfliktus indult ki mindkét oldalról. Sőt, még után is, mert az IRA ugyan fegyverszünetet jelentett  '98-ban, hogy politikai szárnya, a Sinn Fein tárgyalóasztalhoz ülhessen, de jött a magát "Igazi IRA"-nak nevező alakulat, hogy részükről akkor még tovább robbantgatnának, de a megállapodást azért csak összeizzadták a felek.

Amúgy az tényleg nem normális, hogy az ír sziget félbe van vágva, hiszen ahogy '45 után is csak németek voltak, nem kelet- meg nyugatnémetek, az ír-északír szétválasztás is mesterséges, hatalmi érdekek által diktált és lényegileg értelmetlen. Ráadásul a dél-írek (vagy kik), egy köztársaságban élnek, euróval fizetnek és elhűlve nézték ez az egész Brexit-tragikomédiát. Még szerencse, hogy köztük meg az Egybesült Kirájság között csak a térképen van határ, valami különmegállapodással azért a brexitelés után sem húztak fel egy magyarosch határkerítést. Hetvenpár év hidegebb és melegebb polgárháború stressze után azért ez is valami.

És persze ilyenkor jönne kísérőzeneként a U2 Sunday, Bloody Sunday című száma, csak azt én nem szeretem, mert ugyan profi, igényes, de rémesen szar. Úgyhogy inkább ezt itt:

Horrorbábuk vs. cukicicák

Megnéztem végre a magyarul indokolatlanul Egy ház, három család címre keresztelt filmet. (Azért indokolatlan, mert három ház, az az egy, a harmadikban meg nem család van, hanem egyedülálló nő megosztaná. De legalább a helyesírás-ellenőrző folyamatosan javítani akar, hogy nem egy ház, hanem Egyház. Hát nem!)

Ez amúgy három, egyenként félórás sztori, bábfilmben elmesélve, ami igazán üdítő. Igazi, hús-vér plasztik-műszőr bábok, arányosra épített díszlet, stop motion technika, és pazar látvány, ilyen jót utoljára Wes Andersontól láttam, A fantasztikus Róka úr című műalkotásban. Által. Az is felnőttmese volt, mint ahogy ezek, és legalább ennyire élvezetes, ha nem még inkább.

Az első sztoriban egy lecsúszott, szebb napokat nemigen látott család (valahol Viktoriánus Anglia-külsőn) kap egy szép új házat egy rejtőzködő, rohadt gazdag, és minden bizonnyal pszichopata milliomostól. Aki a lakája, küldönce szerint (ha csak nem ő maga az) építész, külső-belső egyaránt, mert nem csak a nyomasztóra hangszerelt kúriát tervezte ő, de a berendezést is.  Lecsúszotték nem is vihetnek magukkal egy féllábú komódot sem, aztán kiderül, hogy nincs is rá szükségük, mert a ház annyira szó szerint szippantja be őket, hogy szép lassan  - bár nem teljesen önként - berendezési tárgyakká alakulnak, csak hogy jobban passzoljanak a gondosan megtervezett, bár naponta átépített enteriőrbe. (Spoiler: csak a gyerekek élik túl.)

Anyám függöny, apám fotel, hülyén festenek, de legalább illenek a csillárhoz meg a tapétához, és a szegénységhez képest ez már majdnem karrier, csak kissé tűzveszélyes...

Brrr... (filmsor.hu)

A filmnek amúgy pont ez az első epizódja a legnézhetetlenebb, a figurák ugyanis önmagukban is rémesek, mondhatni anyagukban visszataszítóak (de tényleg, szó szerint), gondolom szándékosan, de az első percben le lehet venni, hogy ez tényleg korhatáros mozi, ezektől a horror-fejektől bármelyik hatéves képes lehet bepisilni a rosszat álmodás közben, avagy apropóján.

Szerencsére a másik két sztoriban már állatok vannak, egerek (vagy inkább patkányok, bár nekem mindegy, rágcsál ó, a rágcsáló) meg macskák, akik ráadásul vállalkozó szellemek. Különösen  jópofa a harmadik történet főszereplője, a macskanő (persze nem az a bizonyos), aki egy lepukkant panziót üzemeltet, és próbál egyben tartani, nagyjából mérsékelt sikerrel. Mert a ház a tengerparton van, a vízszint emelkedik, a lakók leléptek, az a kettő meg, aki maradt, nem tud fizetni. (Illetve az egyik hallal, néha.)

És ez a legkevésbé horror az egészben, mondhatni hepiend a vége, bár gyanús, hogy Rosa (a panziós cirmos) teájába már megint tettek valamit, és az egészet (miszerint hajóvá változik ház, és elúsznak a naplementébe), csak álmodja, közvetlenül a vízbefulladás általi elszakadni képtelenség előtt. Ja, asszem a macskák nem tudnak úszni. Jobbára.

port.hu

Ingyen se!

A mocskos, szemét EU elkülönített egy adag pénzt, hogy a tagállamok vehessenek belőle ingyenes Covid-tesztet bizonyos csoportoknak, mi eredetileg kértük is volna, de aztán mégse. (Illetve dehogy mi, ők, rosszabb esetben azok... akik azt hiszik, hogy az állam ők.) Csekély 900 millióról lett volna szó, és értem én hogy egy rendes stadionhoz, pláne autópályához képest ez bagatell, e ahogy észrevehettük, az állampárti felcsútista keménymag ennél kisebb pénzekért is lehajol, már miniszteri szinten is.

De biztos az volt, hogy rájöttek, ezt a pénzt nem lehet simán csak zsebre tenni, a brüsszeli ránk rontó háttérhatalmak mostanában jobban szemmel tartják, mire költik felénk a vissza nem térítendőket, szóval ezt arra kellett volna költeni amire való, a zembereknek ingyenes tesztekre, azt meg ugye minek? Ártunk és Ormányunk jeles hűbéresei nem azért mentek politikusnak hogy majd a népnek jobb legyen tőlük, hanem mert az ár/érték, pontosabban az érdemi munka/fizetés arány itt a legjobb, kevés felelősséggel és magas fontoskodás-faktorral.

El bírom képzelni a témába vágó megbeszélést:

"EU (szül. Maastricht Brüsszelke): Nesze, pénz!

F1G (a Felcsútok Géniusza): Kurva anyád!"

Mert hát ilyen kifinomult mostanság a magyar diplomácia, ennyire empatikus a pártvezér és kancellár, aki nem egyszerűen zseniális politikus, történelmi léptékű államférfi, de még szép is, és egyre szebb lesz, szóval neki egy holmi EU ne dumáljon, ellenben dugja föl magának a brüsszelébe a könyöradományát. A rohadék.

Etika, etikett, ellentmondás

- Édesanyám, nem elég savanyú a káposzta!

- De hát ez máskostészta, fiam.

- Ja, annak elég savanyú.

(ismeretlen költő verse)

Farháttal nem kezdünk mondatot, ünnepélyes megnyitón nem buzizzuk le a kaszinótojást, pacalhoz nem köztünk nyakkendőt, helyi buszon nem gyújtunk tábortüzet, kiflivásárlás közben nem bazmegelünk, ellenben kenőpénzt csak eltartott kisujjal veszünk át, a lyukas zoknit megvarrjuk és csak aztán dobjuk ki, mindig kanállal esszük a villát és ügyelünk rá, hogy a vécépapír mindig pont másnál fogyjon ki.

Tele az életünk ilyen, és ezekhez távolról sem hasonló szabályokkal, elvárásokkal, előírásokkal és csoportnyomásokkal, az ábécé mindenféle kései betűivel jelölt generációknál meg abba áll a kamaszkori lázadás, később meg a fotelforradalom, hogy ezek egy részére szarnak. Persze szigorúan csak azokra, amik őket személy szerint nem sértik, bántják, idegesítik, vagy nem jár a megszegésükért letöltendő pénzbüntetés.

Múltkor, mikor Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőben, akarom mondani lehaladtam a garázsboltba tejér', pont egy generációs lázadó volt a vásárlóközönség másik ötven százaléka (járványilag kettőnél többen nem lehetünk bent egyszerre, mondjuk hely sem igen lenne hozzá), kötözködő hangulatban, és nyilván már nem igazán szomjasan.

Érkeztemkor épp komoly ismeretelméleti vitát folytatott az eladó csajjal arról, megismerhető-e a krumplis pogácsa minősége a nélkül, hogy megkóstolná. Amire a csaj tömören annyit közölt, hogy a műveleti sorrend a következő: először megveszi, aztán megkóstolja. C'est la vie, a kereskedelem régóta ilyen játék, hogy kockázatot kell vállalni, veszélyesen kell élni, ha valaki Dead Kenndys pólót húz a szakadt dzsekije alá, annak ezt igazán illene tudnia.

Na jó, mondja erre a hatodik emelet (a lift után balra) legnagyobb punkja, de a drogériában is van kirakva egy parfüm mintának, hogy tudd mit veszel. Még azok a.. azok a rohadt kipa... tapilis.. kapilisok... na, a burzsujok is raknak ki mintát, a multik, tudod.

A kiskereskedelmi egység ügyeletes dolgozója ezen a ponton már felröhögött, hogy mióta jársz te drogériába? Mire a megszólított: rendszeresen bazmeg, ott fújom magamra a mintákat, mert ezektől én aztán nem veszek semmit, olyan kurva drágán, meg szemét multik, nemugye? De ezeknek a kedvéért én nem leszek büdös.

Fürdéssel próbálkoztál, jön az obligát kérdés, naná, de nem jött be, nem az én világom, az ilyen kispolgári szarság, meg a szappanlobbi.

De legközelebb legalább ne jázminillatú mintát fújj magadra te gyökér, amúgy valamit még adhatok? Háát... energiaitalt, csak ne lájtot, mer' abban nincs is energia, csak ilyen szerek. Amúgy azt legalább meg lehet kóstolni? Hányok már titufrittu vagy milyen ízűtől. Nem? Ti aztán nem tepertek a vásárlókért, mi? Csak mert csóró vagyok, meg vérbeli lázadó? (Lázbeli véradó esetleg, mormolom én a magam orra alá dörgölve.)

Na akkor? A kérdés egy fél percig a levegőben marad, aztán a csávó  a hatodikról kinyögi, két pogi, meg egy energiaital, az a kávés-unicomos, a kétdekás. De az nem energiaital, csóválja a fejét a nők a pult mögött egyik fele. Nem hát, viszont párszor már kóstoltam, asszem ennyi, World MasterCard arany hitelkártyát elfogadtok?

Ilyenkor ütve jó...

Este hét előtt, midőn egy fárasztó, semmittevéssel töltött nap után épp megtértem volna a vacsorámhoz, egyik kedves szomszédom leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy ütvefúróval vegye kezelésbe lakásának pont azt a falát, amelynek másik oldalán már szerény nappalim található. Hát, bizony mondom néktek, nincs is jobb, mint péntek este ezt hallgatni, ennél már csak az lett volna jobb, ha szombat hajnalban támad kedve a vasbeton-lyukasztás ősi hagyományát gyakorolni. 

Ezt egyébként tényleg már a honfoglalók is űzték, csak ők még lóról, hátrafelé, miközben a szögbelövőt csak III. Félvak Béla seregében rendszeresítették, a flex pedig ennél is később, Mátyás idején lett alapfelszerelés, igaz először az udvari kamarazenekarban, és csak később a Fekete Seregnél.

Szóval nincs nekem bajom ezzel, az ütvefúrás szimfóniája remekül passzol a krumplis lepényhez, a zöldségkrémleves meg egyenesen beleborzong, csak engem idegesít kissé mégis, főleg mert hiányolok mellőle egy lendületes, dragonyosokkal megtámogatott flexelést. A nélkül azért nem az igazi, tűrhetetlenül ép szakaszok maradnak az ideghálózatomban, pedig ha már a kedves szomszéd ilyen pazar műsorral kedveskedik, az a minimum hogy a tizenötödik perc környékén rohamot kapjak tőle.

Remélem azért holnapra is marad náluk némi házimunka, ma Frank Zappát nyomta el a fúró, de ha esetleg reggel fél hatkor nekiállnának felszedni a konyhában a járólapot, tennék be egy kis Police-t, azt alapvetően úgyis unom, és akkor dupla a nyereség, Egyrészt nem volt kidobott pénz, úgy tizenkét éve megvennem azt a válogatáscédét öt fontért, hiszen ott forog a lejátszóban, másrészt viszont nem kell túl sokat hallanom belőle, mert  a mai ízlésemmel már nem is tetszik annyira.

Alkalomadtán majd szólok a szomszédnak, kár hogy nem tudom hogy néz ki. Biztos láttam már jönni a lépcsőházban, csak nem tudtam, hogy ő az (hja, a lakótelepi elidegenedés diszkrét romantikája), de biztos komoly üzletember lehet, mert a postaládája tanulsága szerint hozzávetőleg huszonhárom-huszonöt káefté van bejegyezve abba a két szobába. Nem csoda, hogy folyton fúrni-faragni kell, egy ekkor a cégcsoportban!

Erőszakik

A semjénzsolti értelemben vett (azaz nem keresztény és nem demokrata) hazai kereszténydemokrata "párt" már megint fel van háborodva. Mind az öten, hisz a kádéenpé az a párt, mely teljesen virtuális, tagjai nincsenek csak képviselői, akik innentől rejtély, hogy kiket képviselnek. (Mert a miket az nem kérdés, értékek helyett érdekeket, a sajátjukat, mely érdekek érvényesülését egyébként a bankszámla nevű eszközzel mérik.)

Felháborodásuknak oka pedig az, hogy szerintük a karácsonyi főpolgármester verbális erőszakot követett el egy vallási szimbólum ellen. Mert azt merte mondani a Városligetbe erőltetett Magyar Zene Háza (vagy Zavart Megyeháza?) kapcsán, hogy az olyan, mint a szenteltviztartóba pisilés, hogy végül is lehet, csak épp tönkreteszi azt, amiért oda megyünk. És mondotta mindezt annak kapcsán, hogy egy amúgy is rossz levegőjű nagyvárosban, mégis mi a frászért kell pont egy parkban építkezni?

De ebből a hasonlatból a fékezhetetlen agyvelejű kádéenpének mindössze az, az amúgy szemléletes kép ragadt be, hogy szenteltvíz meg hugyozás. Jellemző azért, miféle fixációik vannak.

Mert ha pl. én azt mondom valamire, hogy ez akkora bunkóság, mint misén lehányni az oltárt, akkor nem lehányni akarom az oltárt (nem is megyek oda), csak érzékeltetni, egy adott taplóság súlyát.

De hát a hazai Nemkeresztény Nemdemokrata Nemnéppárt (valóban, magukat néppártnak hívni, tényleg abszurd) szövegértelmezési képességei csekélyek, aljasságuk viszont mások által is jelentősnek mondott, úgyhogy rögtön előadják a sikongató lábrázást, hogy ők itten most verbálisan meg lettek zaklatva, minden kereszténnyel együtt. 

De akkor itt adódik is néhány kínzó kérdés:

- Mi van azokkal a keresztény felekezetekkel, ahol nem használnak szenteltvizet, vagy csak a lelkész? Ők is meg vannak erőszakolva sátáni szavak által?

- És mi van azokkal a hindukkal és buddhistákkal, akik meg igen?

A kádenpé felháborodásában neki is szegezi a kérdést a főpolgárjenőnek, hogy ő meg a tettestársai miért lelik örömüket abban, hogy rendszeresen sértegetik a kereszténységet? Hát, szerintem nem lelik ilyesmiben örömüket, bár amikor bármelyik semjénzsolt épp vértolulást kap a szolgálati Audiból kiszállva (mer' most hallotta a Klubrádjóba'), akkor azért lehet hogy éreznek némi szerény elégtételt. De Karácsonyról sem gondolnám, hogy szándékosan triggerelné a horogkeresztényeket, csak ők a bruttó fizetésük legalább felét azért kapják, hogy hetente néhányszor a nagy nyilvánosság előtt sértődjenek halálra, aztán adjanak ki róla egy drámai hangú közleményt, kétséges nyelvhelyességgel.

És persze az is jellemző, hogy verbális erőszakot kiáltanak annak az egyháznak a nevében, amely konkrét nemi erőszakok esetében is folyamatosan fedezi a saját embereit, hisz ami a sekrestyében történt a ministránsfiúval, az maradjon is a sekrestyében! Ehhez innen is gratulálunk.

Szörnyű szenvelgés

A Szörnyszülöttek (magyarul Freaks) című 2018-as keltezésű izét csak azért néztem megtekinteni, mert alapvetően jókat olvastam róla, de kár volt. Nem tudom mit szívtak azok, akiknek ez tetszett, de abból a cuccból én is kérnék, szeretnék egyszer ennyire lelkesen állni világ ócskábbik feléhez, melyet ez a műalkotás is erősít.

Mint egy rendes low-budget darabnál, itt is a klausztrofóbia a meghatározó élmény, hisz le lehet forgatni a cuccot egy házbelsőben, meg pár külső helyszínen a környéken, ami önmagában nem is lenne baj (lásd Clerks), csak kellene egy rendes forgatókönyv, emberszerű párbeszédekkel (és a hülye hangeffektek szíves mellőzésével).

De ilyenek nincsenek. Az van, hogy Apu meg Kiscsaj élnek egy lerobban házban, szigorúan elfüggönyözve, Kiscsajnak kinéznie sem szabad, nehogy kintről meglássák, és kábé annyit tud a külvilágról, mint egy akváriumi hal. Aztán lassan kiderül, hogy ő valami mutáns, akiknek a városban lakását eleve tiltja a törvény, a mutánsokat (szakszerű terminológiával, a szörnyeket) valami hegyen kell elszállásolni kényszerlakhelyileg, szóval ezért a bujkálás. Meg hát valószínűleg az a hegy is csak olyan, mint a távoli farm az öreg kutyáknak, szóval eufemizmus az eutanáziára. 

Amúgy Mutter is szörny, vagy volt, vagy majd régen fog lenni (ez eleinte nem világos, mondjuk később sem túlzottan), a szörnyűség meg öröklődik, így Kiscsaj a sikoltozós akaratátvitelt gyakorolja, ösztönösen. Normális gyerekeknél ezt hisztinek hívják, csak épp nála igen hatékonyan működik is, mikor elég határozottan sikoltozik Apu felé, hogy „aluggyá!“, akkor a fater egyszer csak horkolva eldől. Más meg fejbe lövi magát, ha ezt ő kihisztizi.

És hát a gyermek eme képessége miatt lesz Apuból egy, a deportálástól rettegő üldözési mániás  remete, aki azt az egyszerű világképet adja át, gyakorlatilag nevelés helyett, hogy a külvilágban van a Rossz Ember, aki rájuk vadászik, és meg akarja őket ölni. Csak hogy tényleg szép gyerekkora legyen annak a kölöknek. A leírása amúgy majdnem pontos, csak erre nem lehet egy életet alapozni.

creepyshake.com

Aztán hogy ebből ez egész helyzetből végül is milyen műfaj felé indul a történet, azt tudja a fene, de elég sok helyen láttam a sci-fi kategóriában szerepelni. Nos, sci-finek egy misztikus szar, misztikus szarnak viszont sziruposan érzelgős konyhai drámázgatás. Társadalomkritikának annyit ér, mint egy söralátét nagylexikonnak, a pszichológiai hitelessége két átszállással korábban lekéste a csatlakozást, mondjuk a dramaturgia hitelessége még csak-csak, de a felét végigszenvedve, szegény nézőt már nem igazán érdekli a másik fele.

Abban még van valami lehetőség, mikor Kiscsaj lelép a paranoia kicsiny házából, a perverz tatával, vagy amikor végül átmennek a szomszédokhoz, akiknek a lányához Kiscsaj minden este átlóg egy kis pizsamás akaratátvitelre, de igazi súlya ezeknek az epizódoknak sem lesz. Mint ahogy annak, sem, mikor kiderül, mi van igazából a lány eltűnt anyjával, mert ott jön a drámainak szánt giccs, meg a misztikus gányolás, agyrepesztően fárasztó módon.

És ebben az is benne van, hogy egyetlen minimálisan azonosulható karakter sincs benne. A fater egy paranoid, zsarnokoskodó érzelmi fogyatékos, aki saját maga szerint jót akar, csak ez valahogy nem akar sikerülni, a kiscsaj egy valóban idegesítő, később félelmetes jelenség, bár nem tehet róla, a perverz tata alakú, fagyiskocsival cserkésző fura öregember meg simán olyan, hogy egy városnegyedben sem szeretnénk lenni vele. Pedig, mint később kiderül, közeli fokon rokon. A gardróbban megláncolt Mutter meg szintén valami freak, de az nehezen dől el, hogy akkor ő ott most tényleg, esetleg kísértet, vagy Kiscsaj képzeli csak oda, és őszintén szólva, ez egy idő után már kurvára nem is érdekli a nézőt.

Pedig a Freaks-ben lenne kraft, hisz itt egy kvázi-diktatúra van a háttérben, egy mutáns-apartheid, csak erről alig tudunk meg valamit, de a főszereplőkről is csak  annyit, hogy már épp ne legyenek rajzfilm figurák, de azért még ne tudjunk izgulni értük.

Ez a film a kevés pénzből hatásvadászra hangszerelt végiggondolatlanság iskolapéldája, ami lehet hogy kár, mert esetleg lett volna benne lehetőség valami igazán eredetire, de lehet hogy nem, mert eleve egy reménytelen blődség az egész.

De hogy fárasztó meg idegesítő, az tuti.

Kreatív hányás

Azt írja az újság (Lujza), hogy nevet vált a Telenor, lánykori nevén Pannon GSM, úgy tűnik ezeknek nincs jobb dolguk, mint pár évente nevet, és ezzel  persze arculatot (magyarul dizájnt) váltani. Először arra gondoltam, hogy valahol megint éhezik néhány PR-os kreatív, de aztán kiderült, hogy lejár a Telenor név kopirájtja, s ha már, miért ne lehetne egy kicsit megtolni az ezek szerint nem éhező kreatívokat, meg frissíteni kissé a klisét?

Habár az összes összes rabszolgatartó multi úgy reklámozza magát, hogy náluk fiatalos és dinamikus csapatban lehet dolgozni, érdekes kihívásokkal, pörgés van meg flow, akkor kell is az időnkénti arculat-frissítés, hogy valahol azért legyen némi dinamika, vagy legalább változás, még ha lényegileg felesleges is. (Tényleg, a kokakóla miért nem vált tízévente nevet?  Mostanában lehetne példásul - a kokain helyett mondjuk valami modernebbre, például a metamfetaminra utalva - MetaDrink, ahol dizájn meghatározó színe a rozsdazöld, az ital maga meg, bár kólaízű, de anyagában csíkos kék-sárga. Hisz azokból lesz a zöld.) 

A Telenor amúgy Yettel. lesz márciustól (ponttal a végén), ami így elsőre elég hülyén hangzik. Gondolom a 'yet' azaz  'még' szóból, meg a telefon, sőt tele kommunikáció rövidítéséből rakták össze, csak épp az egész úgy hangzik, mintha egy zsidó fűszeres felesége lenne a 19. századi Galícia valami kis falujában. Ezzel a névvel, hogy Yettel, simán bele lehetne írni utólag egy női karaktert a Hegedűs a háztetőnbe, senkinek nem tűnne föl, nem lenne tájidegen.

Meg hát értelme sem sok adódik. Mégtel? Mártel? Még mindig telefon? Milyen meglepő... egy telekommunikációs cégtől. Akkor már maradjon inkább magyarosnak a Mártel. Hiszen annak legalább lenne értelme, a Martel, az két l-el már egy igen drága konyak, és ha hozzátesszük, hogy Károly, máris kapunk egy frank királyt a nyolcadik századból, a poitiers-i csata győztesét, III. Pipin szintén frank király apját.

De a kreatívok idáig nyilván nem asszociálják magukat, a számlatömb kiállításához eljutni elég három értelmesnek ható mondattal, az indoklás látszatát keltve, hogy miért is fiatalosan dinamikus a hányászöld háttérszín.

Niljang mester tanítása

Önként, és - lévén énekes - nyilván dalolva mond le streaming bevételei mintegy 60%-ról Neil Young (azaz Niljang rinpócse, legalább is műveletlen buddhisták szerint), miután hagyja a fenébe a Spotfy-t. Merthogy van ott egy Joe Rogan nevű pasas, meg az ő fasiszta podcastje, aki újabban az oltások ellen (is) kampányol. Young szerint pedig ez elfogadhatatlan, és ultimátumod adott a cégnek, hogy vagy az ominózus podcast marad, vagy az ő a dalai, de a kettő nem szerepelhet egy platformon. Mire a Spotify érdemei elismerése mellett megköszönte Herr Jung munkásságát, és közölte, hogy persze várják vissza, de persze nyilvánvaló, hogy szarnak bele, hisz Joe bácsi megmondásai jelentik per pillanat az egyik legzsírosabb bevételi forrást számunkra, részünkre és a nagyközönség sérelmére.

Neil Young amúgy 76 éves, jelentős életmű, karrier áll mögötte, és nyilván nem köszön neki előre a boltban az akciós lókolbász (sőt, most olvastam meglepve, hogy pár éve már Daryl Hannah a felesége), szóval eleve megengedheti magának, hogy elvei legyenek. Mondjuk, amennyire ismerem azt a bizonyos életművet, ezt a luxust mindig is megengedte magának,ő az a rockzenész, akinek a rakendroll nem csak egy tánc, de nem is pusztán a pia-drog-kurvák mágikus háromszögének fedezete.

Az meg külön vicces, hogy aki miatt lelép az illető platformról, az egy Dzsó Rogán! Hát hiába, ezek a Rogánok már mindenhol ott vannak, mondjuk a hazai helytartójukat, a Tónit aztán nem is hallottuk soha a Háttérhatalomról elmélkedni. Hisz ő maga az, mint jelen példánkból is látszik, nem véletlen, hogy sosem ad interjút, mindig szerényen a háttérbe húzódik, így is van elég baja abból, ha kiszúrják az egymilliós aktatáskáját.

Pedig azt biztos szülinapjára kapta Dzsó bácsitól, akinek azért telik erre a Spotify bevételeiből, Tóni meg nyugodtan kuporgathat a miniszteri fizetéséből egy rendes yachtra.

Niljang meg közben többre becsüli az elveit, mint a még több pénzt, talán nem véletlen, hogy végül nem politikusként lett világhírű. És akkor most ideidézem (asszem nem először) az egyik híres dalát, a távoli nyolcvanas évek végéről. Ami lényegében arról szól, hogy hiába a sok csillagsávos lobogó-lengetés, meg a büszkeség a fene nagy szabadságra, ha közben ez azt is jelenti, hogy széles néprétegeknek szabad a kukából enniük és hűtősdobozokban aludniuk, a jobban élő többsége nagyjából le szarja őket. És Mr. Young az oltáskritikus szövegek kapcsán is pont azt a felelősségvállalást hiányolja, amit itt is:

Világrendőrség, globáltroll

Vlagyimir Vlagyimirovics Szovjetunió most akkor vagy ki akar harapni még egy darabot Ukrajnából (ha már a Krím jól esett), vagy nem, amire Amerika Kapitány vagy lép valamit, vagy diplomáciailag mégsem, még szerencse, hogy Bájden elnök nem mindig emlékszik pontosan, előző nap mit is mondott, hogy az orwelli modell értelmében aznap épp Keletázsiával vagy Eurázsiával állt-e háborúban Óceánia. Így aztán kellően rugalmas zavarodottsággal tud semmit nem csinálni, hiába, ő egy puhapöcsű demokrata, nem egy fatökű texasi republikánus, mint mondjuk ifjabb Bush, aki gond nélkül zavarta bele magát (meg főleg az általa főparancsnokolt sereget) egy rendes közel-keleti soha véget nem érőbe.

De Ukrajna kapcsán most láthatóan nagy a zavar, hogy lesz-e belőle egy rendes proxy-háború, vagy csak valami Anschluss 2.1, hogy akkor most a Belarusz határon seregló Poszt- Vörös Hadsereg, meg a valahol máshol, de kétségtelenül  mozgósított jenkik akkor játszanak-e olyat, hogy ki rántja el előbb a kormányt? Mert egymásnak esni nyilván nem fognak,a győzhetetlen armadák esetében a jelzőt úgy kell érteni, hogy nem győzhetnek a diplomácia képviselte hatalmi und gazdasági érdekekkel szemben. 

A modern hadsereg elsődleges feladata nem a harcolás, a fenének hiányzik egy atomfegyverekkel megvívott harmadik, meg egy - ennek nyomán - kövekkel és botokkal lejátszott negyedik világháború. A hadseregek ma már főleg elrettentetésre valók, hogy erőt demonstráljanak, és senkinek se legyen kedve az ellenük irányuló támadás fontolgatásának gondolatával eljátszani. Harcolni kizárólag távoli, szegényebb/kisebb/gyengébb országokban, jelentős mezőnyfölényben hajlandóak, már ha arrafelé elég sok olaj, gáz vagy nemesfém van, és jó hátterek a dicsőséges PR-fotókhoz.

Régebben, mondjuk a 90-es években még az volt a duma, hogy az USA a világ csendőrének szerepét játssza. Na, ez mára azért már nem ilyen egyszerű, mert egy csendőr az néha odacsap (kivéve ha St. Tropez-ban állomásozik, ugyebár), aki csak szavakban és masírozásban erős, az már inkább csak egy troll. Mert az odacsapás, az ilyen lenne, világviszonylatban és példamutató jelleggel, ahol ugye a statuálás a fontos. Fuck Yeah!

A Hófehérke-érzékenység kultúrája

Peter Dinklage mondjuk hogy a legfoglalkoztatottabb kisnövésű (oké, itt azért leírhatom, hogy törpe) színész, mindenféle díjakkal dekorálva, de ettől még beszélhet hülyeségeket, és ha már teheti, teszi is. Most épp azon akadt ki, hogy a Disney megcsinálná a Hófehérke és a hét törpe élőszereplős változatát. Mert szerinte ez szörnyen sértő a törpékre nézve, bár az rendben van, hogy nem csak fehér színészek lesznek benne.

Ez tipikus példája annak, mikor túltolják a mindenáron kiegyensúlyozottságot. Mert egy filmnek talán nem dolga, hogy önmagában reprezentálja a kortárs társadalom minden rétegét, csoportját, szubkultúráját, azok elvárásait és frusztrációit. A Hófehérke egy régi mese, más kor szülötte, de ez nem kellene hogy azt jelentse, ma már elő sem lehet adni. 

Az Oidipusz-történetben vérfertőzés van, a Rómeó és Júliában öngyilkosság, a Bűn és bűnhődésben meg őrület és alkoholizmus. D.W. Griffith, a némafilm klasszikusa a feketéket ábrázolja rém rasszista módon, maga Walt Disney legendásan elszánt antiszemita volt, de mégsem jut eszébe színészeknek, rendezőknek, hogy addig nem vesznek részt a stúdió filmjeiben, míg azt át nem nevezik. (Vagy addig nem vesznek Fordot, míg a márka az öreg Henry,  A nemzetközi zsidó című bestseller szerzőjének nevét viseli.)

Nyilván a Hófehérkénél sem kell szolgai módon lemásolni az 1937-es rajzfilmet, és jogos a felvetés, hogy mi a fenének kell ez egyáltalán, de ha a törpék nem törpék többé, hanem hét marcona bányász, akkor akkor az már nem az a mese. Hanem valami pszichodráma és/vagy szociohorror, ahol a férfikommunában kitör az anyakomplexus. (Jut eszembe, Mr. Dinklage, a hobbitok maradhatnak, vagy Tolkien is menjen a levesbe?)

A Hófehérke amúgy hülyeség persze, de hát mese, és ha bele kell kötni, akkor a törpézés helyett tessék inkább előhúzni a nekrofíliát, hisz az ifjú herceg konkrétan egy koporsóban fekvő hullát csókolgat benne.

És ha például a Piroska és a farkasból készülne újabb adaptáció, tiltakoznának az állatvédők, hisz a farkast élveboncolják benne, Piroska meg egyrészt biztos komcsi abban a szerelésben, másfelől fogyatékos, hisz nem tűnik föl neki, hogy a nagyi ágyában egy farkas fekszik. A Jancsi és Juliskában a szülők gyakorlatilag meghalni küldik a gyerekeket az erdőbe, ha már etetni nem tudják őket. És így tovább...

Ettől ezek a történetek még a kultúránk részei, a cancel culture, avagy a szándék, hogy ezeknek még az emlékét is tüntessük el, mintha sosem léteztek volna, pedig nettó hülyeség.

És akkor egy kis mellékszál, analógiás célzattal: A rendszerváltás környékén, errefelé, Káeurópában divatos volt a szobordöntés, úgy is, mint a múlttal való leszámolás szimbolikus gesztusa. Pedig a múltat végképp eltörölni nem lehet, nem leszámolni kell vele, hanem elszámolni, hogy aztán beszámolhassunk róla. Ezért a sok rossz emlékű, ideologikus (de ettől még néha esztétikailag jelentős) szobrot és emlékművet nem ledönteni, felrobbantani kell, hanem berakni például egy szoborparkba. Mementóul, és egyúttal kiemelve az eredeti kontextusukból, és ezáltal megfosztva eredeti jelentésüktől Mert ott már nem arról szólnak, amiért az eredeti helyükön felállították őket, mondhatni hatástalanított bombák. Mellékszál vége.

Amit Dinlage művész úr szeretne, az viszont pont cancel culture, az eltörlés kultúrája, és nem hinném, hogy ettől menne előrébb a világ. A Mein Kampf is újra megjelent pár éve németül, kritikai kiadásban persze, pont azért, hogy meglegyen a kortárs nézőpont nyújtotta kontextus. És hát ahhoz képest a Hófehérke tényleg gyerekmese...

Kivagyi kamu

Gattyán György (eposzi jelzője szerint: "a pornómilliárdos") elsőre jelentéktelennek tűnő kamupártot alapított bele hazai közéletbe, és a választásokon is indulni akar. Ez nyilván sikerülni fog neki, hisz van az a pénze, és ahogy most kinéz, a Nemzeti Együttcsinálás Izélése is mögötte áll, az árnyékban persze, ahogy azt már megszokhattuk. Nevezett György mondjuk hangsúlyozza, kiemeli valamint aláhúzza, hogy ő aztán akkor a kormányváltást akar, hogy maga esik bele, csak épp ezt nem hisszük el neki. Nem feltétlenül azért, mert aki e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban politikusnak áll, az ab ovo hazudik, hanem mert baljóslatú jelek gyülekezenk az égen, és ezek pont erre mutatnak. (Pár érdekes jel a 444-en olvasható.)

Meg hát az van, hogy a mai Agyarországon az milliárdoskodhat sikeres üzletemberként, aki legalább is nem áll messze a felcsúti döbrögi önkényétől, mert aki igen, az a födle lesz lökve, de nagyon dulván. G1Gy persze az első milliárdját még valóban a webkamera előtt pénzért maszturbáló, meztelen nőkön kereste, de azóta már van neki egy középsúlyos cégbirodalma, lábon kihordott magánegyeteme, és akkora egója, hogy lelóg a térképről. Ehhez meg ugye pontosan kell tudni, kinek és mikor jár a százalék, nem feltétlen azért, hogy közbeszerzéseken gazdagodhasson tovább, mint a kollégák, hanem hogy egyáltalán hagyják élni, és harácsolni, a megfelelő hűbérurak. A magánegyeteme például véletlenül épp a Tiborcz (na ja,a First Lady mintájára a First Husband) tulajdonába került bankkal fog szorosan együttműködni, biztos azért, hogy a NER-kompatibilitás gyanújának árnyéka se merülhessen fel.

De ezek még csak a szikár, maffiasztikus tények,amik az átlag választópolgárt nemigen érdeklik, de valami is igaz abból, hogy a stílus maga az ember,akkor azért a normális többség nem fog erre az alakra szavazni:

444.hu

Mert most őszintén, miről árulkodik ez a kép, amit maga tett közzé önnönmagáról? Így első ránézésre főleg kivagyiságról, egy kaliforniai droghálózat fejének stílusában elővezetett tömény hencegés ez, hogy nézzétek parasztok, nekem annyira jól megy, amennyire nektek összesen nem fog soha. Ne csak sikeres vagyok, és kibaszott gazdag, de félek megmutatni sem! (Na ez a pont, ahol nekem hiányzik valami félkilós aranylánc, platina kereszttel, esetleg jobbról és balról egy-egy kétméteres, ruhásszekrény-alkatú, sötét öltönyös gorilla, csak hogy mindenki tudja, ki a király.)

Szóval ha valaki minimálisan is komolyan gondolja, hogy valóban pozícióért megy a választásokon, és nem pusztán azért, hogy szavazatokat halásszon el mások elől, akkor parizert eszik a konyhában, disznót vág, pálinkázik, biciklivel jár  városban, és gondosan titkolja hány medence is van a magas kerítések mögé bújó, szerény kis kastélya kertjében. A többiek, akikről azért tudható, hogy komolyan gondolják, legalább is így csinálják. De ez a faszit fent, pont úgy néz ki, ahogy szólítják, kiköpött pornómilliárdos.

És ha már pornó, akkor nyugodtan le lehet írni, hogy ő az a fasz, akivel a dicsőséges nagyurak verik a csalánt.

Nem engedek

Senkit se közel, senkit se távol, de főleg nem engedek a 48-ból! Ha már épp ennyi éve születtem ma, vagy hogy is kell ezt kifejezni a mondással. Negyvennyolc éves lettem én, nem nagy meglepetés e tény, ajándékkal nem lepem meg magam, sem egész népemet középiskolás fokon.

Na, most már túl vagyok azon, hogy kétszer annyi idős vagyok naptárilag, mint fejben, egy bohém huszonéves egy kissé megkeseredett középkorú pasas testében, hát remek, mit ne mondjak. Bírom, mikor a fészbukon sorban mindenki boldog születésnapot kíván, de hát boldogtalan, ez van, a boldogság az olyan, ami különösen szar filmekben van a tévében.

A reális jókívánság az lenne, hogy "legyen majd 58. is!", néha úgy érzem, lassan az élet a legnagyobb teljesítmény, amit fel tudok mutatni.

De ennyit a nyavalygásról, a rólam, meg a minden.

Mert az például vicces volt, ahogy tegnap késő este beszélgettem egy ausztrál illetőségű ismerőssel (akivel persze sosem fogunk találkozni élőben, ez igazi netes ismeretség, a közös ízlés nyomán), és valahogy felmerült ez a börzdéj (borzdéj?) téma. Melbourne és köztünk tíz óra az időeltolódás, úgyhogy mikor mondtam, hogy nekem holnap lesz a születésnapom, visszakérdezett, hogy 25-én? Mondom nem, 24-én. Erre azt reagálta, hogy de hát huszonnegyedike van, nem? Na ja sweetheart, nálatok, de nálunk, hozzátok képest még tegnap van, ez itt a greenwichi idő plusz egy óra, ti meg a plusz tizenegy.

Ez egyébként olyankor vicces, hogy mikor ott delet mutat az óra, az illető meg épp túl vagy korai ebéden, azaz inkább brunch-on, és nem érti, hogy én miért vagyok kissé nyűgös, itthon, hajnali kettőkor. De ennyit az időzónákról, a lényeg, hogy van ahol tegnap volt a születésnapom. Fateromé meg ma van, pedig holnap lesz majd az a ma, ami a valaminek a tegnapja, fene se érti már ezt.

Ez vagyok, asszem a Regent's Parkban, pár éve. 

Nos, azóta sem lettem szebb, sőt!

Nem mellesleg január 24 tényleg jeles nap, még annak ellenére is, hogy én ugye, hát nem. De azt régóta tudom, hogy 1458-ban ezen a napon választottak királlyá bizonyos Hunyadi Mátyást, aki állítólag elég híres, und népmesei alak, és korabeli nőcsábász celeb.

Valamint - a nem orwelli értelemben vett - 1984-ben ekkor mutatta be az Apple, az első McIntosh-t.

És hát velem egy napon, bár nem egy évben nyilván, született Nagy Frigyes porosz király (Aki sem Nagy Péternek, sem Nagy Katalinnak nem volt rokona, úgy tűnik, a Nagy akkoriban nem családnév volt még...), meg mondjuk Németh Miklós, aki neve ellenére magyar miniszterelnök volt.

Ehhez képest én már nem hab vagyok a tortán, hanem a maradék hab, ami benne marad a habzsákban, és kidobták a cukrászok. De hát gyakorló cukorbetegként, mit is tehettek volna velem?

Ismerősen rémtelen

Ha az ember nem tud aludni éjszaka, akkor már nézzen horrort. Legalább. No nem azért, hogy frászt kapjon, ha egyedül, a sötét lakásban furcsa kaparászásokat hall (ezt csak azt jelenti, hogy a teknős sem tud aludni, bár ő a tévében csak rajzfilmeket néz), hanem mert ilyenkor kell az igazi trash-filmeket fogyasztani, amik annyira rosszak, hogy az már szórakoztató. A legszarabb filmek között pedig - szubjektív megítélésem szerint - erősen felülreprezentált a horror/thriller műfaj, úgyhogy efféle érdemes keresgélni álmatlanság esetén.

A Slender Man - Az ismeretlen rém című izére, khm... mozgóképre is úgy találtam rá, hogy első helyen állt valami „az elmúlt évtized legrosszabb filmjei“ listán. Papíron ez valami misztikus horror, és nem holmi házilagos kézikamera-rángatás, hanem a Sony Pictures projektje még 2018-ból. De a stúdiónál már akkor is érezték, hogy ez valami különösen ótvar lett, eredetileg nem is akarták moziba engedni, de az amúgy tök ismeretlen alkotók végül kikönyörögték, hogy mégis. Kár volt, ez tipikusan egy eleve DVD-re vagy streamingre szánt alsópolcos vacak, de oda is csak azért kerülhetne, mert ha már költöttek rá, legalább valamennyit hozzon vissza a pénzből.

Slender Man amúgy valami internetes mémnek indult, egy különösen buta fórumon, és a netes történetekre jellemző módon hamar elterjedt ez a magas, hosszú kezű és lábú, valamint arctalan figura, aki/ami embereket ragad el, ha megidézik. Vagy nem, de senki sem tudja mi alapján lesz ez vagy az. Na ja, attól misztikus egy ilyen kitalált karakter, hogy nincs története, semmit sem tudni róla, vagyis a kitalálójának minimálisan sem kell megerőltetnie magát. És ez pont így van ebben a filmben is.

mafab.hu

Cselekmény ugyanis gyakorlatilag nincs, buta tekintetű (természetesen jenki) tinicsajok olvasnak róla a neten, aztán megidézik, egyikük eltűnik, aztán a többiek is, és a végére mind meghalnak. De túl késő, túl későn, mert addigra már elraboltak másfél órát az ember életéből. Na jó, valójában kevesebbet, mert egyrészt azért időnként belepörgettem, másrészt meg néha őszintén lehetett röhögni a végtelenül sablonos, de óvódás szintű, és rém komoly fejjel előadott párbeszédeken, meg a béna vizuális effekteken. A tinicsajok ugyanis folyamatosan kamerarángást hallucinálnak nagyon béna CGI-kel, mondjuk ettől én is kiborulnék már középtávon.

A képek alatt amúgy folyamatosan szól valami misztikus nyikorgással kísért sejtelmes prüntyögés, amitől különösen idegesítővé válik az egész. Az viszont tényleg megint csak szórakoztató, ahogy a tanítani valóan béna „színészek“ megpróbálnak érzelmeket kimutatni, de az annyiban merül ki, hogy vagy riadtnak szánt tekintettel bambulnak a semmibe, vagy bőgnek. Utóbbihoz nyilván rengeteg műkönny és/vagy vöröshagyma kellett, hogy aztán némi grimaszolással előadhassák, hogy ők itt most bizony nagyon be vannak szarva. Ami igazából szintén vicces.

Szóval az egész összességében nem volt annyira viccesen szar, mint vártam, de viszont a történetnélküliségével és a sablonos látványvilágával volt annyira unalmas, hogy azért utána tudjak aludni is egy kicsit. Mondjuk erre valami politikai beszélgetős műsor alkalmasabb lett volna, a trash-élmény sokszor ott is adott, de egyrészt azokon már rég nem tudok felröhögni, ellenben viszont felhúzom magam, amitől meg végképp nem lenne alvás.

Redvás őrlőbendő

A hvg-n jött szembe egy kínzó kérdés, hogy ugyanis mit tehetünk, hogy ne árasszanak el a nedves törlőkendők? (Tényleg, folyók ezek, hogy áradnak? Vagy csak hogy ne?) Hát, nem tudom ez miért ekkora ügy, használjunk szárazat. Vagy papírzsepit. Vagy vécépapírt, de a legjobb a teszkós vagy aldis akciós újság, az legalább ingyenes. Én például, emlékeim szerint, sosem vettem nedves törlőkendőt, bár a kilencvenes évekre csak hézagosan emlékszem. Használni is csak néhányszor használtam, ha épp ingyen osztogatták valahol, de ez tipikusan az a terméke a fogyasztói társadalomnak, ami kurva felesleges, az emberiség több ezer évet vészelt át nedvedző törlőkenők (mirelit pizza, szeletel kenyér, online pornó, elektromos gitár vagy karácsonyfadíszek) nélkül, azt' mégis itt vagyunk. Igaz a szuperzöldek szerint már nem sokáig, mert a szívószálak és a légiközlekedés együttese már nemsoká hazavágja az ökoszisztémát, csak hogy okuljanak belőle a csótányok, akik majd öröklik a Földet.

De nem érzem igazából a problémát, egy magamfajta cinikus bunkó nagyjából leszarja, mi lesz a környezettel, ha már az se nagyon izgatja, hogy mi lesz vele. Az emberiség talán megérett a pusztulásra, az ökoszisztéma meg szépen túlél minket, és helyreállítja magát. Mi ebben olyan megrázó? Millió számra haltak már ki fajok, pedig nem használtak nedves törlőkendőt, mi azokkal csak rágyorsítunk kissé, és még az is lehet, hogy nem rögtön a csótányok jönnek utánunk, hanem előbb nekiveselkedik a mesterséges intelligenciák gépi evolúciója, ami sikeresebb is lehet, hisz nekik nem kell törlőkendő, sajtburger vagy pornó (arghh... bébi, dobd le a burkolatodat, hadd lássam a processzorod!), a csótányokat meg nem fogják kiirtani, hisz ők nem undorodnak majd tőlük, azok meg nem esznek szilíciumot. Egyelőre.

De a fentebb belinkelt cikk alákommentelői azért addig is élnek vicces felvetésekkel törlőkendő-fronton. Van aki felveti, hogy túrázás közben, az erdőben azért praktikus seggtörlésre, mire a másik közli, hogy ő sokat túrázik, de még sosem szart erdőben. Amire a revans az, hogy ja, de még biztos nem találkozott medvével.

Más szerint a nedves popsitörlővel (nem értem, mit becézgeti ama testtájunkat) remekül lehet ablakot tisztítani. De ki szarik az ablakra, kérdem én. Az oké hogy erdőben még néhányan, na de ablakra?

Amúgy például az EU (Ezek Ugyanazok) már betiltotta a műanyag evőeszközöket meg szívószálakat, igazából simán be lehetne tiltani a nedves törlőkendőket is, párhuzamosan mondjuk az egyszer használatos vécépapírral, a romantikus vígjátékokkal és a politikai demagógiával. És akkor, miközben a jenkik már megdöglöttek mind, mi itt, Eurázsia kényelmesebb végében, majd csak kétszáz évvel később haladunk bele a kihalásba. Az aztán remek lesz, kár hogy már nem fogom látni.

A következő lépcsőfok, a robotcsótány. Ohne törlőkendő! (hir6.hu)