Hadd legyen tegnap

Milyen lenne egy Beatles nélküli világ? Pont ilyen, csak épp Elvis lett volna híresebb Jézusnál, de azt ő is el tudta volna énekelni, hogy silavszjújejeje, vagy obladíobládá. Igen, persze a pop-rock kultúrkör kicsit másként alakult volna,  a punkok nem John Lennonékon akartak volna túllépni,  hanem mondjuk  Roy Orbisonon vagy Bob Dylanen. (Egyszer Sting mondta, hogy azért jó, hogy volt a Sex Pistols, a Clash vagy a Ramones, mert nélkülük a nyolcvanas évekre minden rockzenész olyan lett volna mint Roy Orbison, amit elképzelni is szörnyű. A punk volt az a kulturális-szimbolikus seggbe rúgás a hetvenes években, ami a Beatles végül is nem lett a hatvanasok végére.)

Danny Boyle tavalyi Yesterday című filmje viszont pont erre a fikcióra épít. Azaz jön valami globális reboot, ami egy általános áramszünetben ölt testet, s egyszerre csak széles néptömegek felejtik  el apopkultúra lapavető dolgait. Kivéve Jack Malikot Suffolkból, akit épp a történelmi pillanatban csap el egy busz, és mire felábred a kórházban, már senki sem ismeri a Let It Be-t. de nincs kokakóla sem, meg nyilván egy csomó dolog, amik egyszerűen törlődtek a kollektív merevlemezről, de annyira, hogy még az internet sem tud róluk. (Mikor hősünk a kokalórára guglizik, elsőnek Pablo Escobar drogbárót dobja ki a gép.)

És mivel Mr. Malik amúgy egy nagyjából tehetségtelen dalszerző-zenész, aki főállásban egy diszkontboltban dolgozik, adódik az ötlet, hogy akkor majd ő lesz a szép új világ Beatles-e. Emlékezetből összerakja a banda nagy sikereinek akkordjait, meg a szöveget, már amire emlékszik, és világsztár lesz belőle. Sőt, találkozik két másik fazonnal, akik szintén emlékeznek a Sárga tengeralattjáróra, de eszükbe sincs lebuktatni őt, hiszen örülnek, hogy valahogy azért mégis van Beatles. Méghozzá valahogy így:

A film amúgy könnyed kis darab, sok zenével valami híres zenekartól, csak most nem jut eszembe a nevük, meg a kötelező szerelmi szállal. Mert a fiú és a lány barátok, de az első jelenettől arrafelé lökdös minket a rendező, meg a dramaturg, hogy szurkoljunk nekik, jöjjenek már össze. Összejönnek, nem túl meglepő módon, a néző meg lassan bealudna, még jó, hogy ilyenkor jön valami zene, amitől felébredünk, és kimegyünk a konyhába tölteni egy kávét. (Vagy kezdhetjük rögtön az intravénás keménydroggal is - már ha valakinek megvan még Boyle kultuikus filmje, a Trainspotting. Nekem megvan, még pólóra is van írva Renton nagymonológja. Choose life...)

Szóval a Yesterday nem egy mestermű, de szórakoztató darab, van humora is, amit főleg a főszereplő apja (Sanjeev Bashkar - The Kumars at No. 42.) szállít, aki például összefut a konyhájában az önmagát alakító Ed Sheeran-el, és megjegyzi, hogy eléggé hasonlít Ed Sheeran-re. De a sztárnál jobban érdekli, hogy hol lehet a lekvár.

Az ilyen "mi lett volna ha?"-típusú kérdésekre mindig remek sztorikat lehet építeni, kár hogy ez itt most csak mérsékelten sikerült. Pedig pont ez a szüzsé az, ami lehetőséget adna egészen elborult agymenésekre.

Például milyen lenne az a világ, ahol van kábeles internet meg  okostelefon, de elfelejtették feltalálni a repülőgépet, plusz kimaóaradt a komplett űrkutatás? Mindenki ül otthon, legfeljebb  közeli városokba utazgat néha, de arról, ami pár száz kilométernél messzeb van, már csak a monitorról szerez tudomást. Már ha elhiszi, hisz a neten például a laposföld-hívők bár kevesebben, de sokkal harcosabban vannak jelen, mint a földrajztudósok, és hát egy laikus mi alapján tudna választani a rivális elméleteik között? Ezért aztán, mondjuk két hétig hajóznánk a csajunkkal csak azért, hogy bebizonyítsuk neki, Ausztrália nem fake news, hanem egy kontinens. És ami nem is annyira vicces: van repülőgép meg űrkutatás, de a helyzet ettől nem sokkal jobb.

Vagy milyen lenne az a világ, ahol több intelligens faj is kifejlődött volna a bolygónkon. A Neander-völgyiek, a Cro-magnoniak, a delfnek és bálnák Uszony-koalíciója, meg a Tini Nindzsa Teknősök. Mondjuk más-más kontinensen vagy épp óceánan, hogy aztán megpróbljanak a többieket leigázva globális hatalommá válni. ("Gyarmatosítunk titeket! - Nem, mi gyarmaatosítunk titeket! - Anyád! - Tiéd!") És így tovább, a közös klímválságig. Vagy a halálos kimenetelű körömgomba járványig, melyet főleg a cetek élnének túl, ha már úgysincs körmük, az uszonyra meg iszonyatosan nem hat a vírus.

De ha csak valami kisebb léptékű kulturális különbséget kellene kitalálni, akkor jó gondolaatkísérlet, hogy mi lett volna a civilizációnkkal az arab számok nélkül? (Tényleg, nemrég az egyik portál újságírói faggaták a járókelőket a szülővárosomban, hogy mit szólnak ahhoz, hogy az EU-ban be akarják vezetni az arab számokat? A válasz többnyire az volt, hogy hát azt inkább ne, nem köll nekünk semmi ilyen arab izé...) Szóval hogy festene mondjuk a matekóra, a villanyszámla, és főleg a komplett informatikai szféra, ha római számokkal kellene dolgoznunk, minden területen? Nyilván valahogy elzötyögne a világ azokkal is, hisz az aztékok is egy komplett birodalmat éítettek fel úgy, hogy nem használtak kereket, a szállítást a földön rángaatással oldották meg. (A maják például ismerték a kereket, de csak gyerekjátékoknál használták, nagy és nehéz dolgok arréb viteléhez nem tudtak működőképes megoldást építeni.) Szóval a róma számokkal is meglennénk valahogy, bár azért nyilván nem mindegy, hogy azt írjuk: MCMLXXXVIII vagy azt hogy 1988. Plusz a római számokban nincs nulla (ami nincs azt nem kell tudnunk leírni), és a törtekkel is meggyűlne a bajunk, meg képzeljük el, milyen lenne egy hexadecimális (tizenhatos számrendszerbeli) kódolás római számokkal. Úgy tűnik az arab számok jobban hiányoznának, mint a Bors őrmester, vagy az Abbey Road.

A Yesterday-ben amúgy a címadó dal, meg a Let It Be a két leghangsúlyosabb, innen a poszt címe is, avagy Let It Be Yesterday, Hadd legyen tegnap. Egy magamfajta múltba révedőnek ez az ideális kívánság, csak valaki találná már fel azt a rohadt időgépet. Ha már ilyen ez a popszakma.

p.s. A Yesterday egyik legjobb jelenete az, mikor a főhős meglátogatja a 78 éves John Lennont, aki az alternatív idővvonalon nem zenész lett, hanem tengerész, de legaalább nem is lőtték le negyven évessen New York-ban. És Lennon itt ráadásul Robert Carlyle (Begbie, a Trainspottingból), szóvan Christopher Ecclestone mellett egy másik kedvenc színészem is eljátszotta már a nem különösebben kedvenc, nagyképű zsenit.

L'art pour l'art tájékoztató, szakszerűen nyaraló

Lázzam ma az Operett Törzs sajtótájékoztatóját, ahol az ország-világra szóló tisztifőorvos tájékoztatta a közt a sajtón át, hogyan kell szakszerűen port törölni a nyaralóban, és  figyelmezettett mindenkit, hogy ne igyanak bele az esővizes hordókba.

Hát igen, fontosak az ilyen figyelmeztetések, ha az egyre inkább grószmutter-szerepbe helyezkedő főnéni nem szól, én már rég döglött madarakat keresnék a környékbeli bokrok alatt vacsorára, és a vizeletemből próbálnék sört főzni, de persze előtte fertőtleníteném, azaz felönteném hypóval. Mert már megragadtak bennem egy korábbi tájékoztató intelmei, bár nyaralóm az nincs. Mint ahogy autóm sem, de ha vennék óvszert, figyelnék rá hogy nyári gumi legyen. Persze lehet, hogy ezzel kapcsolatban nem az Operett Törzs, haem a Meteorológiai Szolgálat adott ki több megyére figyelmeztetést, az biztos hogy ilyen Nagy Betűkkel írták a nevüket nekik.

Amúgy korábban azt kérdezték a főnénitől, hogy az egészségügy mikor áll vissza a normál üzzemódra, azaz mikor hasdnak le már végre az értelmetlen, de  jól elbarmolt, fűnyíró-elven végigcsinált ágykiürítésekről? Amire Országos Cecília mértéktartó udvariassággal nem válaszolt, pedig korábban ígérte. De hát mivé lenne a világ, ha mindenféle sajtótájékoztatókon holmi "újságírók" csak úgy kérdezhetnének, a kérdezettek meg válaszolnának? Az kérem egy nagy lépés lenne az anarchia szétesése felé (vagy az anarchia szétesése, az maga a parancsuralom?), elveszne a kormányzati főemberek szabad akarata, és nem arról beszélnének, ami épp eszükbe jut, hanem arról amit kérdeztek tőlük. Ez elfogadhatatlan!

Ha a Főtiszti Orvosnénak a portörlésről van indíttatása beszélni, akkor arról beszél, a sajtó meg egyenesen ül, nem piszkálja az orrát, és komoly képpel jegyzetel. Mert ahol Rend van, ott így fest egy tájékoztató.
Én mondjuk nem bánnám, hogy ha az országos tisztifőorvos helyett egy helyi tiszteletlen alorvos sajtótájékoztatna, ha hajlandó lenne érdemi kérdéssekről beszélni, meg annak tekinteni a kérdéseket, amik. Kérdéseknek, nem pedig áskálódásnak, piszkálódásnak, zavarkeltésnek, kákán is csomót keresésnek,  mert bár a kormány által kézből etetett orgánumoknál ehhez nem szoktak hozzá, de van olyan, hogy az újságíró azért kérdez, mert fontosnak tartja a témát, és érdekli a válasz.

A portörlésről meg nyaraló-újranyitásról meg írjon blogot, de azért abban se legyenek olyan ordas baromságok, hogy a tojásokat hypóval mossuk le...

Nem jövök vissza

Az ember felénk valahogy ritkán néz posztszovjet filmeket, egyfelől mert nemigen kerülnek elénk, másfelől meg a káeurópai nyomor az a magyar, lengyel, cseh filmekben is megvan, a szerbekről már nem is beszélve. Amúgy is, a Sátántangó után már nem lehet többet mondani arról, hogyan ragad bele a sárba az egész lepattant, iszonyúan fekete-fehér világunk, ahol  a Nap is azért süt csak ki, hogy jobban lássuk a málló vakolatot, meg a hátsó udvarban rozsdásodó zsigulit.

És bár a Nem jövök vissza című kazah-orosz-észt-finn-belorusz film már egy színesebb világot mutat, de mégis annyira zsigerien szélsőkelet-európai, hogy néha nézni is fáj. És akkor még a történet: adott egy árvaházban felnőtt fiatal lány Anja, aki azért nem egy reménytelen eset, már tanársegéd az egyetemen, egy sármos, de családos kollégája dugja, viszont nem boldog. Például a szekszuális kolléga miatt, hisz családra vágyik, ha már neki nem volt, de a professzornak csak arra jó, hogy tanítás után keféljenk egyet a magyelőadóban. Még az sem lehetetlen, hogy szereti a lányt, de elvenni nem akarja, az biztos, járt utat a járatlanért uyge...

És ekkor jön a fekete leves ötven árnyalata, mert Anját drogügybe keveri a volt nevelőotthoni barát (nála hagyja a cuccot, közvetlenül azelőtt, hogy lekapcsoná a yard), úgyhogy neki is menekülnie kell. Részben a rendőrség elől, de dramaturgialig indokltan az élete elől is, és némi félreértés okán egy hajléktalan kiskorúaknak fenntartott műintézetben köt ki. (A huszonéves Polina Puskaruk fejre tényleg elmegy tininek, így legalább az elején smink nélkül játszhatja a gyerekkor önmagát.) Itt meg összeismerkedik a tényleg tizenéves Kristinával, és együtt indulnak a festői Kazahsztába, megkeresni a kiscsaj nagymamáját, aki nyomorult kis élete egyetlen lehetséges kontaktja.

port.hu

Részükről innentől a road movie, de nem ám ilyen kusturicai vicceskedős, hanem sokszor nyomasztó, és jellegéből fakadóan gyakran giccsbe hajlóan érzelmes utazás, át a nagy posztszovjet reménytelenségen. 

Mert a film karakterei és sztorijai mérsékelten eredetiek, láttunk már elkallódó árvagyerkes, elveszettrokon-keresős, meg "Az Utazás Ami Alatt Tényleg Felnőtté Válsz"-típusú filmeket, de itt a háttér mindent visz. Valahol végig ottt van már a Nyugat (nem a folyóirat, a civilizáció), szkájpolnak a laptopon, nyomkodják az okostelefonokat, de ez csak egy vékony máz. Mert közben rohad körölöttük az egész tárgyi világ (nem csoga ha folyton esik, biztos szimbolikus jelentősége miatt), a rendőröket még a csekától örökölték meg a ,ostani komisszárok, a város még majdnem pont olyan, mint amilyentől már Bulgakov is elborzadt kissé. Oké, vannak modern részletek, de az összhatás az száz éve ugyanaz, egy világ, ahol lehet élni, csak nem szeretnénk.

(Mellékszál: ez amúgy nem orosz specialitás. London a legtöbb turistának az Westminster kerület, bigbennel, Nelson oszlopával, pikadilivel, és nem mondjuk Brixton, Newham vagy Tower Hamlets, azaz a karcosabb, lepusztultabb környékek. Mint hogy a letöbb turista sem  a Nagyfuvaros utca vagy a Teleki tér felé városnéz Pesten. Én laktam arra, és a roskatag bérház oldalában ott voltak még a világháborús meg ötvenhatos golyónyomok, a bejáratnál a padlómozaik pedig mutatta az építés évszámát, ami óta láthatóan nem újították fel: 1896.)

Út közben néha majdnem úgy érzi a néző, hogy mégis valahol a világ élhetőbb végén vagyunk, de nem nagyon, legfejebb félúton valami depressziós angol iparváros felé. Ám aztán mindig jön egy sáros mellékút, lerohadt kisbolt műszálas pongyolás nénivel, és közben tényleg állanóan esik valami mérsékelten vízszerű takony. Igazából furcsa is, hogy a végén nem Sheffieldbe érkeznek meg (vagy Leedsbe, vagy  valahová a Ruhr-vidékre, esetleg Ózdra), hisz mi itt Kazahsztánhoz nem sok mindent tudunk kötni, úgyhogy lelki szemeink előtt nincs minek megjelennie. Legfelejebb annyit tudunk az országról, hogy kazahok laknak ott, meg Bajkon Úr. Földrajz-ínyencek még megjegyezhetik, hogy ez a Föld glóbusztekéjének legnagyobb területű, tengarpart nélküli országa, ami azért mégis csak valami.

Amitől a film világa egy kicsit fáj, az annyi, hogy túlontúl hasonlít a miénkre. Kicsit koszlottabb csak, de ha elhagyjuk a városszéli hipermarketet meg barkácsáruházat, és letérünk a gyorsforgalmiról, felénk is pont ilyen falvakat látni, és az egészen idős nénik még a fejkendőjüket is pont úgy kötik meg, mint az ottaniak.

És bár titokban számítunk, ha nem is happy endre, de legalább némi feloldozásra, azért végig érezzük, hogy a két lány elszántan gyalogol (és stoppol) a tragédiába, ami persze nem akkor és nem úgy jön, ahogy várnánk. Paraxox módon épp attól lesz igazán súlyos a vég, hogy annyira banális, annyira értelmetlen. Ha az ember nem hősi halált hal, mondjuk másokat megmentve, csak álmában elüti egy részeg autós, akkor elmarad az érzelmi feloldozás, és jön helyette a beletörődés, a sokak által tévesen sorsnak nevezett ostoba vakszerencsébe.

Nem az a film, ami elé egy zacskó rágácsával meg pár doboz sörrel ül e az ember, de nem is annyira nyomasztó, hogy indkolt lenne az erőspaprika vodkával. Ilmar Raag az észt rendező ügyel rá, hogy hőseinket ne csak sajnáljuk, meg drukkoljuk nekik, de belenyugodjunk abba, ami végül is történik, hogy azért vannak legalább apró örömeik, meg hogy egyyáltalán, hogy legalább találkoztak. Mert a szegény árvákból a nagykönyv szerint kis gyufaárus-lányok lesznek, ennél ők azért egy fokkal jobban járnak (na jó, főleg Anja), mielőtt még pórul.
Én meg pár napig még biztos nem szabadulk ettől az élménytől, ez olyan film, hogy megnézése után még háromszor lemegy a fejünkben is, aztán csodálkozunk, hogy mennyire nem érdekelnek a közéleti hírek, és milyen őszintén tudjuk gyűlölni az összes rohadék médiacelebet.

Lógianómia

Hallgattam a múltkor valami podcastot (amit azóta nem találok, biztos levadászta a szíjájé, vagy a Cukkerberg, már ha a kettő nem ugyanaz), amiben arról értekezett két, mások által asztrofizikusnak mondott angol, hogy az éghajlatunkat milyen kozmikus hatások befolyásolják. Ilyeneket mondtak, hogy napszél meg háttérsugárzás, hogy ibolyántúli meg bsuzmegállón-inneni, de teljesen kihagyták az asztrológiát.

Pedig komoly táltos-elkötelezettségű sámánoktól hallottam, hogy mindenféle infravörös sugárzásoknál sokkal fontosabb hatása van annak, mikor lép be a Hold a Mars házába, illetve töröl-e lábat az ajtóban? Mert az unalmas asztronómiánál, miszerint csillagászatnál sokkal izgalmasabb az asztrológia, egyrészt mert költőibb, másrészt meg nem csak globális világmagyarázattal szolgál. 

Hanem egyéniekkel is, nem mindegy kinek milyen a csillagjegye és az aszcendense, ami attól függ, mikor lökődött ki az illető a szülőcsatornából. Ha tehát valaki koraszülött, akkor vagy kurva nagy mázlija van mert épp jókor született ahhoz, hogy komoly nótaénekes-karriert fusson be, és lila Hugo Boss-ölönyben temessék el ötvenhárom évesen, vagy megszívta, mert az eredeti időpont lett volna erre jó. De korán született, és így egész életében minimálbérért állhat a tutujgatógép melett a Gríz és Pelenka Művekben. Ám ha már előre lehet tudni, hogy mikor érdemes megszületni bolygó-együttállásilag, akkor a kellő pillanatban lehet kirángatni a kölköt az anyjából, hát lehet hogy még kicsit inkubátorozni kell, de a falunapok rajongó közönsége később ezért bőven kárpótolja majd.

Szóval a horoszpók, horrorszkóp vagy mi az igen fontos, és mutasson nekem bárki egy csillagászt, aki ilyet tud. Na ugye.

Persze a kétféle asztro, a -lógia meg a -nómia szépen kiegészíthetné egymást. Fel lehetne használni a csillagászati eredményeket a hordószónokban (izé, hókuszpókokban), hogy mondjuk a héten ne vegyél már tartós tejet, mert erős napiktörések várhatók és lehet, hogy pénteken kipusztulunk, vagy például, hogy a csillagjegyed Halöntő Víz, de bérszámfejtő aszcendenssel, mer a születésedkor extrém magas volt a kozmius háttérsugárzás, és csak az agyad egy része fejlődött ki rendesen. (Vagyis nagyon kreatív vagy, de csak a százalékszámításban, és az adóvisszatérítések elfelejtésében.)

A fokozott napfolt-tevékenység is egyértelműen a Vízöntő korának szimptómája, hiszen e világkorszakban fellazulnak, szinte megszűnnek a hagyományos normák és értékrendek, márpedig korábban bármikor néztek az emberek a Napba, sosem láttak rajta foltokat. (Na jó, igazából néhány napbanézés után mást sem láttak már, de ne akadjunk fenn a részleteken.) Szóval a Nap hagyományos kinézete máris fellazult, napról-napra egyre kevésbé Nap-szerű, és lassan rajtunk a sor.

És a napfoltokkal még nincs vége! már Nostradamus is megjövendölte egy látomásában, hogy ebben a korban a pí (Π π) értéke már nem 3,14ésmégjjajdesokszámismétlésnélkül lesz, hanem 3,15ésmégjajjdesokszámismétlésnélkül, ami alapvetően rendezi át sorsunkat, fényvisszaverő-képességünket és matekdolgozataink eredményeit, visszamenőlegesen is.

Hisz ha a pí nem annyi, amennyi eddig volt, megváltozik a kör kerülete és területe, de minden köré ám! Így például más lesz az autók felnimérete, és ősszel már nem lehet visszarakni rájuk a tavalyi téligumit. Nagyobbak lesznek a torták a cukrászdákban, de talán nem drágábbak, feltéve hogy a sarki cukrász nem eleve hobbimatematikus. És a patakiattillai értelemben vett Körközepén Állok szövegét is újra kell írni, másfél szótaggal hosszabra.

De ez még csak a közeli jövő, viszont ha a lógusok hallgatnak a nómusokra, akik észlelik a napfokozott foltokat tevékenykedni, akkor az asztrobiznisz előre jelezhetné, hogy tegyük át a házassági évfordulónkat vagy az unaköcsénk bármicvóját későbbre, mert akkor már nagyobb lesz az oroszkrém-torta, de még ugyanazon az áron.  A születésnapunkat viszont csak akkor tegyük át, ha az karmikusan jót tenne a horoszpókunknak, de előtte feltétenül olvassuk el a betegtájékoztatót, vagy kérdezzük meg csillagászunkat, gyógyszerészünket.

Milyen ista? Gárd!

Még mindig 2011-nél tartok a visszafélé lépkedős, filmbepótlós projektemben, úgyhogy ennek örömére megtekintettem a The Guard című ír filmet. És akkor most mindenek előtt le kell szögeznem, hogy öntöttvas serpenyővel kellene arcon ütlegelni azt a címerest, aki a "magyar" címet kreálta ehhez az amúgy igen jó filmhez. Mert kietlen kis hazánkba azzal címmel futott be a tárgyalt műalkotás, hogy A Guardista. Brrrr, ezt még leírni is  fáj. Valami baromarcúnak nem volt elég jó az, hogy A gárda vagy az hogy A gárdista, neki hat kávé és/vagy három kézműves sör után ezt a nyelvi szörnyszülöttet kellett világra böfögnie.

Pedig minimális utánaolvasással kiderül, hogy az angol cím az ír rendőrség helyi megnevezésére (Garda Siochana) utal, ami ugye írül van,ami a skóttal együtt egy gael nyelv. És akkor a magyar forgalmazónál ebből lett az angol főnév magyar toldalékkal jellegű, halmozottan hátrányos helyzetű szégyenérzet-generátor.

De úgy tűnik, a McDonagh családra pikkelnek a hazai címferdítők. Merthogy a The Guard (maradok inkább ennél, bár az "a The" torlódás így is rémes) rendezője John Michael McDonagh, és van neki egy öccse, a nála is híresebb Marin McDonagh. Utóbbi csinált az elmúlt évek legjobb filmejiből hármat (In Bruges, A hét pszichopata, Három óriásplakát Ebbing határában), és vele, aki amúgy az egyik legelismertebb kortárs drámaíró, már első filmrendezése alkalmából kicsesztek a magyarok, mikor az In Bruges a teljesen kretén Erőszakik címmel került forgalmazásra. Hát ja, ezt a rémséget sem lehet nettó szégyenérzet nélkül leírni. De hogy ne kivételezzenek Martinnal, a bátyja filmjét is címében taposták meg, csoda hogy az ír külügyminiszter anno nem kérette be miatta a dublini magyar nagykövetet.

A gárdista valójában egy kivárosi (nagyon kis városi) rendőr, aki elég sajátosan értelmezi a szakmáját, de megengedőbben mondhatjuk azt, hogy a törvények betűje helyett a törvények szellemét próbálja érvényesteni, de nem. A diszkóbalesetben kipurcant drogosok zsebéből még helyszínelők megérkezése előtt kiszedi az anyagot, azt mormogva maga elé, hogy legalább anyád ne tudja meg, de aztán maga is bekap belőle egy keveset. Átrendez egy gyilkossági helyszínt, piál mint a gép, kurvázik és nagyjából jól lenézi a dublinból jött kollégát, akit mondjuk elég hamar ki is nyír a drogmaffia. Jön aztán egy feka FBI-ügynök, hogy nemzetközileg nyomozzanak, a végső nagy leszámolásig őt is leginkább csak zrikálja, eljátszva a nagyon nem píszí vidéki suttyót, aki lényegileg tényleg ő.

De azért van szíve is, ahogy halad előre a történet egyre inkább, és kiderül, hogy nem is rossz zsaru ő, csak épp végtelenül cinikus, de ha komolyan veszi a munkát, a nyomzást, akkor az véresen komolyan van véve. Ez esetben szó szerint.

A főszerepet Brendan Gleeson hozza, aki már az emlegetett In Bruges-ben is ezt tette, akkor Colin Farrellel az oldalán, most meg Don Cheadle domborít mellet, mint amerikai vendégművész. És a főgenyó drogcsempész pszichopata meg Mark Strong, akinek tényleg jobban áll a bérgyilkos-maffiózó imidzs, mint az öltönyös-szuperügynökös outfit, bár Mr. Salussolia (ez az eredeti neve) igzából bármit el tud játszani, egy tizenhat éves pásztorlányka kivételével, bár lehet hogy jó parókával az is menne neki.

És bár a színészek már öngmaukban elviszik a vállukon a filmet (egészen egy videomegosztóig), hisz jó forgatókönnyvel meg jó szereplőkkel már egy közepes rendező is nehezebben nyúlna mellé, de J. M. McDonagh egy jó rendező, nem bíz mindent a szereplőkre. Vagyis figyel a részletekre. Szépek a vidéki Írország szeles tájai, kellően feszes a dramturgia, és olyan jók a zenék, hogy az ember bejön tőlük a konyhából. És bár van benne vér és halál, a szervezett bűnözés nem fehérgalléros oldala, kiábrándultság, nacionál-rasszizmus és változatos függőségek, de az egésznek mégis van humora, ez itt nem  dráma, hanem dramedy. Ez műfajilag a legjobb dolog, ami egy filmmel történhet.

Életbevágatlan kérdések

Nemsokára lesz megint Nemzetietlen Szarunkrád (ezt ottan a karmelita menza dolgozószobájában konzultációnak hívják, és még csak el sem röhögik magukat), amiben pont tizenhárom kérdés lesz. Pedig a tizenhárom az szerencsétlen szám, közismerten azért, mert a totón a tizenhárom találat azt jelenti, hogy épp lecsúsztál a főnyreményről, és nem vehetsz új autót, legfeljebb a régire egy szett téligumit. Szóval kellene még plusz egy kérdés, akkor a sarki presszóban szerencsejátékozó Lajosok és Erzsikék (két rumos sör után) már fizetnének is azért, hogy kitölthessék, nyilván kissé félreértve a helyzetet.

Pedig úgy kell nekünk az ilyen konzultáció, mint az emberek a sót. Izé, egy falat kenyér. Vagyis ha Oszt'jónapot Győző kancellár (assszem így hívják, gondolom az O1G monogram ezt rövidíti) nem konzultána gyakran és kurva drágán az istenadta néppel, akkor még azt hinné a haldokló nyugat meg a keleten kél a nap, hogy ért ahhoz, amit csinál. És mondjuk képes eldönteni dolgokat, a lakossággal való kényszeres levelezés nélkül is. Ez veszélyes!

Mert Ártunk és Ormányunk nem azért levelez az állampolgárok személyi állományával, mert nem biztos magában (a gyengesség a gyengék fegyvere!), hanem mert meg akarja mutatni a tömegeknek, milyen az, amikor a hatalom leereszkedően tegeződik a néppel, és hogy ez mindkét félnek milyen jó, afféle száraz, meleg érzés.

Ezért is hívják ezt a direktmarketinget konzultációnak, mert közvélemény-kutatásnak hívni még nekik sincs pofájuk. Rendes kutatást amúgy is rendelnek hetente, csak azok nem nyilvánosak, arra kellenek, hogy nehogy értékek, elvek, programok és hasonló faszságok mentén kelljen dönteniük fontos kérdésekben. Hanem az van, hogy egyfelől tudják mi a jó nekik és a lőrinc barátoknak, és jól kikutattatják, milyen rendeletekbe és harcos nyilatkozatokba lehet ezt csomagolni, mit kajálnak be az emberek leginkább többségben. Megmérik, hogy mit akar hallani anép, és azt lökik, órásplakátoktól a párttévéig mindenhol.

Kormányzásuknak két mércéje van, a bankszámla és a népszerűségi muató, a többi meg nem érdekes. Ez a konzultációs izé meg maga a borítékolt óriásplakát, az is lehet, hogy kis forró vízzel leöntve hirtelen megnő, és azt kiabálja, hogy állítsuk meg Brüsszelt. Pedig Brüsszel még mindig nem megy sehova, szerintem évek óta el sem hagyta Belgiumot.

Mindegy is, ha megkapom majd a kérdőívet, írok rá valami Bukowski-idézetet, és visszaküldöm. Csak hogy érezzék a törődést. Te meg potyogtasd el a nápolyi-morzsát, és rajzol pöcsöt a plakátnak:

Kultúrprostik és a három C

A napkoban elkövetett egészségügyi sétáim alatt Woody Allen Lelki jelenségek vizsgálata című könyvét hallgattam, mert ugyan valamelyik könyvespolcon megvan papíralapon is, de sétálva olvasni nehéz und veszélyes. Mert az embert elütheti a busz, aminek a sofőrje biztos nem kedveli Mr. Allen (igazából Mr. Allen Stewart Konigsberg) munkásságát. A hangoskönyv ezért jobb, azt hallgatva csak azért csap el a kilences busz, mert nem hallom jönni, a dudálás meg csak arra jó, hogy előtte még össze is zavarodjak.

De tegnap épp az egyik kedvenc novellám volt soron, amiben értemiségi csajok pénzért nyújtanak szellemi élményt és intellektuális csevegést erre kiéhezett férfiaknak. Akik ugyan szeretik a feleségüket, csak nem tudnak vele Proust-ról vagy Dosztiojevszkijről beszélgetni, és azért mégis csak emberből vannak, nekik is vannak bizonyos szükségleteik. Úgyhogy a keresletre ráépül a megfelelő kínálat is, van kultúrbordély bölcsészdoktor madámmal, házhoz menő escort-lányok, akik némi felárért nem csak Mellvile-ről beszélgetnek a kuncsafttal, de összehsonlító elemzést is prezentálnak Hawthrone-nal. De van olyan fejbenprosti is, aki száz dollárért kölcsönadja a Bartók-lemezeit, színház után veled vacsorázik, aztán meg hagyja hogy végignézd, ahogy idegrohamt kap.

Tudja fene, nekem ez a világ majdnem szimpatikus, nem a lehetséges világok legjobbika, de nem is ez a szemétdomb, amivé a civilizációnk fejlődte magát.

az optimális bordélyház (alon.hu)

Van persze szellemi prostitúció felénk is, csak Woody Allenhez képest ellenkező irányba, és úgy hívják, hogy bulvár. No nem a sugárút, hanem a sztorimagazin értelmében. (Ha körútra vagy sugárútra gondonánk, akkor amúgy boulevard-nak kellen írni.) A bulvármédia az, ahol az értelemesek eladják a lelküket, az ostobák meg fontosnak és kreatívnak érezhetik magukat. Elvesznek mind a cukiság-celebség-címlapcicik háromszögében, érdektelen dolgokról tudósítanak igénytelenül, és egyből az okostelefonjukhoz kapnak, ha valaki azt mondja a közelükben hogy Kirekegaard. Az esemény náluk nem az, hogy valami történt, hanem hogy valaki mondott valamit, esetleg popót is villantott hozzá.

E tekintetben a kereskedelmi tévék híradói is csak bulvárszemetek, nem eseményekről tudósítanak hanem nyilatkozatokról, amiket ízlésesen dekorálnak véres balesetek és erőszakos bűnügyek képeivel. Ami ezeken túl van, az nem hogy nem hír, de igazábol nem is létezik, a bulvárparadigma világában legalább is biztos nem. A tények világa ott abból áll, hogy elgázolta - megölte - kirabolta, valamint hogy felszólásában kiemelte - nyilatkozta - nem kívánta kommentálni.

Ez pusztán kommunikáció a kommunikációról, miközben a világ mint magánvaló biztos létezik valahol, a szekrény mélyén vagy a garázsban hátul, de hát hol vannak a világ dolgai ahhoz lépest, hogy VV Dzsoki keményen beszólt a volt barátnőjének? Szóval akkor inkáb irodalomelmélet a vörs lámpás negyedből.

Fizetni speciel most nem tudnék egy kultúrprostiért, pláne mert nagy elvárásaim lennének, de némi apróért szívesen beszélgetek nőkkel a kései Wittgenstein nyelvfilozófiájától, vagy az olasz neorealizmus és a brit free cinema esztétikai kapcsolódásairól. Diszkréció garantált, a férjek sosem tudják meg, főleg ha egy kupaszerdára időzítjük a könyvtári vagy művészmozis légyottot.

Valós időben álproblémák

Olvastam a hávégén egy cikket, azzal a hangzatos címmel, hogy "Így effektezheti valós időben iPhone-os videóit". Hát igen, végre egy fontos, mindenkit érintő, címoldalra való téma, hiszen most, hogy átmenetileg nem pusztultunk ki a szentkorona-vírustól (bár a Trianonozás évfordulójánál azért rezgett a nemzethalál), az effektezés lesz a központi kérdés. A zeitgeist gestaltja, mondanám, ha tudnék németül. Tudnák.

Most, hogy már megvan a rák univerzális ellenszere, élieneket bányászunk a Marson, felszámoltuk a szegénységet és éhezést van már, védőoltás sorozatgyilkosokra, csak az maradt hátra a civilizáció nagy művéből, hogy élőben effekktezhessük vieóinkat. És nem is akárhogy, hanem számítógépes látáson alapuló videoszegmentációs algoritmusokkal, ami annyira tudományosan hangzik, hogy mindjárt szemüveges leszek tőle, és elkezdek kopaszodni. Ja, mindkettő megvan, biztos az algoritmusoktól, gondolom azokkal hasítják az atomot a názánál.

Mert hát igen, régi problémám ez nekem is. Az utóbbi időben számtalan álmatlan éjszakát forgolódtam végig , hideg izzadságban fürödve hogy most akkor hogy a faszba' tudnám én valós időben effektezni az ájfonos videómiat. Külön szorongtam amiatt is, hogy ez engem miért nem hagy aludni, miközben soha az életben nem volt ájfonom. De hát ilyen a generalizált szorongás, az bármitől lehet, épp reggel kezdtem el aggódni, hogy késik a menstruációm. Harmincpár éve már.

De igen jól fog jönni a jövőben (mondjuk a következő újjászületésben, ha az a Földön lesz, és lesz még ájfon), hogy ha majd véletlenül rászokom a videocsetelésre, hogy valós időben tudok nyuszifüleket szerelni a fejemre, vagy azéra, akivel beszélgetek. De csak ha kedvelem majd az illetőt, elvére a rózsaszín nyuszifül az komoly dolog, az nem jár csak úgy mindenkinek. Ahhoz minimum meg kell építeni az első rendes hidegfúziós rektort, vagy az első ír kocsmát a Marson.

Amiket soha

A csak késő esti magányban hallgatható zenék (amik tehát a nappai magányhoz már túl szánnivalók) mellet vannak persze olyanok is, amiket soha, semmilyen körülmények között ne vegyünk magunkhoz, ha valami rémesre vágyunk, szerezzünk inkább LSD-t. Annál még van esély, hogy valami kellemeset hallucináljunk, és ne Jamarádzsnak, a halál urának démonalakú szolgáit, de bizony a popzenei tömegpusztító fegyvereknél erre esélyünk sincs. És a most következők lassan mérgeznek, de annál hatásosabban, mert rocknak vagy popnak látszanak, de hogy mik is, az már a százezres kérdés lenne bárhol.

Ezek afféle ketrecben mutogatható, állatkerti darabok, amik - szemben a simán csak sablonos wannabe-sztárocskákkal - igazán pusztítóak tudnak lenni. Mint a mérgeskígyók, amiket egy átlagosan halálos und ronda rovarral szemben még szépnek is láthatunk, csak ne menjünk közel hozzájuk, sok popzenei betanított munkás is elsőre majdnem szimpatikus, de utóízében már felsejlik a szenvedés, a dögletesen rémálmokkal vergődés. A halálra untatás felhős víziója.

És a jutyúb igen jó abban, hogy korábbi kereséseim alapján feldobjon nekem mindenféle kulturális hulladékot, mert hát a jutyúb robotja buta, nem érti az iróniát, meg azt, hogy néha kifejezetten freak-showt akarok magamnak, de ettől még nem ez az ízlésem. Pont, mint ahogy néha jó borzongani meg rémüldözni egy rendes horror válogatott mészárlásain, de azért időm nagyobb részében inkább nem néznék élveboncolásokat meg fürge ujjakkal elmorzsolt szemgolyókat. Pláne nem vacsora közben, elalvás előtt, vagy fürdés után. Alvás helyett, meg ilyenek...

De ettől még az algoritmus a nyakamba borítja a rosszabnál rosszabb produkciókat. Az egyik ilyen, ami a minap szembe jött, az a Princess Chelsea művésznevű fertőzés, aki úgy rémes helyből, mint más nekifutásból. (És hát már azt is kínos leírni, hogy "művésznév", mert nem művész, csak látszani akaró popiparos, ilyenkor jobb az angol meghatározás, a "stage name", vagyis a színpadi név, mert így nem kell indokolatlanul és nem szándékolt módon leművészezni a csajt.)

És milyen már az is, hogy szerényen Princess a  színpadi neve (mert amúgy a családneve Nikkel, ami pedig legalább vicces), én nem is értem, miért hercegnővé nemesítette magát, lehetne a mondjuk Királynő is, vagy Galaktikus Császárszuka, sokkal röhejesebb nem lenne tőle.

Mert amúgy néha úgy fest mint egy cicás gifekkel menőző, erősen túlkoros gimnazista (a kisegítő osztályból), néha mint valami bénán sikerült femme fatale-paródia, de leginkább a "Charlie Harper Zaklatója" hasonmásverseny megosztott bronérmesére hajaz. A zenéje meg leginkább semmilyen, tucatpop prüntyögés ócska közhelyekből fabrikált szövegekkel, meg olyan igényes klipekkel, amiket nyilván valamelyik haverja dobott össze a laptopján, csak sietett ebédelni.

A színpadinő amúgy Új-Zéland szülötte, '85-ös évjárat, és állítólag klaszikus zenei képzést kapott, de ez utóbbi legfeljebb arra elég, hogy a jellegtelen dolgait "barokk-pop" néven üzemeltesse. De hát ez van, rokokónak nem elég cizellált,  a zenei reneszánszt meg eleve nem tőle kell várni.

Bár kifejezetten nem ajánlom, de azért ideszúrok tőle egy jelllegzetes műalkotást, nem kell végighallgatni, az első egy percben már minden benne van, nem várnak újabb és újabb csúcspontok, de a kép a képben alapon bevágott macskája azért erősen büntető jellegű. Egyúttal mindent elmond arról, milyen az, amikor a középszerűség találkozik a népszerúség mindent elsöprő kívánásával. Neki igazából, egy rendesen beüzemelt világban a kórusban kellene énekelnie hátul, hogy a lemezeknek ne a borítóján szerepeljen a neve, hanem hátul, a köszönet rovatban.

A szám címe Too Many People, de indokolatlan a többes szám, itt csak belőle van túl sok.

És ha Princess Chelsea a "kerüljük ki nagy ívben balról" kategória, akkor a Mazzy Star már egyértelműen a "Nem, nem, soha!" szekciót erősíti. Ez a kaliforniai zenekar (igazából főleg csak egy duó) alternatív rock lenne az önmeghatározása szerint, de rocknak nem rock, csak valami fáradt és álmosító babrálás a gitáron, az alternatív meg itt csak annyit jelent, hogy szar.
Az még nem lenne baj, hogy nem mainstream rock, a VoiVod sem az a tipikus fejrázós metál, de mégis remek, itt viszont a produkció egy színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék.  És a vízzel ellentétben még szomjan halás ellen sem jó, azaz ha már épp beleőrülnénk a csendbe, akkor se ezt halgassuk, ettől csak gyorsabban őrülünk, de azt meg minek siettetni.
És ehhez képest mazzyék (bár pont nem sztárok, szerintem megérdemelten) már rohadt régen jelen vannak a popszakma peremén, állítólag egyszer régen majdnem volt egy slágerük, valamilyük amit játszott az MTV meg a VH1, de annyira, hogy még az elmúlt években is adtak ki dolgokat, az esélytelenek teljes nyugalmával, gondolom.
És az a bizonyos slágerük következik mst, szerintem nem csak én nem ismertem eddig. Képzeljük el milyen lehet a többi, ha ez az emlékezetes művük. Vagy inkább ne képzeljük el, gondoljunk inkább valami szépre, érdekesre vagy csak arra, hogy holnap kisüt a Nap, és máris beljebb vagyunk, mint ezzel itt:

Következő jelöltem a White Stripes nevű, jobb híján rockzenekar. Na ők azok, akik igazán elmehettek volna péknek, asztofizikusnak vagy vándor csirkenem-megállapítónak, látatlanba tudható, hogy bármiben jobbak lettek volna, mint a rockban. Pláne mert ez nem rock, ez valami zenének látszó szellemi önkielégítés, ami annyira szórakoztató, inspiráló vagy felrázó, mint egy vödör döglött hal. Az alábbi felvételben számomra csak az a rejtély, hogy mennyit kellet innia ennek a rengeteg embernek, akiknek ez tetszik. Oké, tudom hogy egy-egy nagy fesztiválon annak tapsolnak, aki épp a nagyszínpadon zenél, és késő délutántól már majdnem mindegy, ki is az, de valaki mégis meghívta ezeket a fazonokat. És gázsit fizetett nekik. Persze az is lehet, hogy, a maffiának dolgoznak, afféle fedőszervként, és a szervezők nem szerették volnaa, ha baja esik a szép kis színpadjaiknak, inkább rájuk szabadították a Don kedvenc unkoöccsét és népi zenekarát. Akinek persze gyerekkora óta nem szólt senki, hogy tehetségtelen zenész, de legalább hangja sincs, próbálkozzon inkább a festéssel, vagy menjen el a balettba ugrálni.

És nem bírom kihagyni Alice Phoebe Lou művészetét. A dél-afrikai csaj kilóg kissé a többiek közül, mert eredetileg utcazenész volt. De csak volt, ma már teljesen mainstream, még Oscarra is jelölték egy legjobb betétdalért, dokumentumfilmet forgattak róla, és ehhez képest igazán meglepő a produkciója. Vele (is)az a baj, hogy nem kifejezetten rossz, csak semmilyen, de ebben a világban ez végső soron mégis csak azt jelenti, hogy rossz. Mert a blues, a rock, a punk, a metal halála az, ha jellegtelen, hisz ezek a műfajok nagyban a hatásról szólnak. de ha csak annyi a hatása ránk egy-egy dalnak, hogy mikor lesz már vége, akkor az régen rossz, olyan mint mikor meditálni akarunk, de simán csak bealszunk, tarkóig a füstölőillatban.

Vannak persze olyan zenék, amik nem jellegtelenek, csak simán szarok, kis hazánkban ilyen gyakorlatilag az egész mulatós szemétdomb. Azok a kulturális terrortámadások sokszor egysíkúak, igénytelenségben már-már lehetetlen alájuk menni, de ezt mindenki tudja is róluk, és a helyükön kezeli őket. Fásy Ádámtól vagy Bunyós Pityutól senki nem is vár többet (bár egyszer azért megnéznék egy Fásy Pityu-Bunyós Ádám duettet, vagy egy Sláger Tibó-Mike Oldfield crossovert), őket beárazta rég a jóízlés, valahová a béka segge alá kettővel.
De ezek a fentebb beidézett előadók túl sokak által vannak igényesnek hazudva, de annyira, hogy maguk is elhiszik, hogy valami fontos és érvényes dolgot művelnek, pedig dehogy. Igazából egyikből sem nézem ki azt a cinizmust, hogy bár tudja hogy vacak amit gyárt, de a közönsége meg sznob, és azt gondolja, hogy az elé tett ásványvíz az gin-tonic, azaz hogy amit lát és hall az magas művészet, annyira magas, hogy ő már nem érti. És nem meri bevallani, hogy szerinte ez semmilyen, inkább tapsol neki, hiszen sznob.
Gyanítja, hogy a király meztelen, csak magának se igen meri bevallani. Ezek a poszakmai iparosok meg pon ebből élnek.
És akkor három - kettő - egy: most el is lehet felejteni őket, érdemtelenségük elismerése mellett.

Zenék, csak este tíz utánra

Ha nem tudok aludni, mer' kellett nekem jeges kávét inni kettőt, vacsora után alkalmából, akkor sokáig lehet zenét hallgatni, a tévéműsor és a Bach CD-k sérelmére. Ilyenkor jönnek elő a legalávalóbb zenék, amikre máskor nem keresek rá, mert nappal fényt kapnának, az meg kinek jó?

Op.1. Björk

Ha kellően értelmségi hangulatban vagyok, akkor elővehető Björk, aki igen artisztikus, remekül körülünnepelt, és a mondanivalója súlyos mint a körömpörkölt hagymás vérrel. Legaláb is az utóbbi harminc évben (mostanában 55), de fiatalon még rendes izlandi punkként kezdte. Az első zenekara volt a Tappi tikarrass, azaz a Megdugott Szuka (aztán KLUK, a Sugarcubes és a szóló cuccok), amelytől kevés dolgot lehet fellelni, de az legalább vicces. A művésznő az alábbi videón még úgy néz ki, mint egy túlsminkelt eszkimó kisfiú, aki a haverokkal punkosat játszik az udvaron, de véletlenül hangszereket is találnak hozzá, bár játszani még nem igazán tudnak rajtuk. Ennek megfelelően a színpadkép is olyan, minta otthon zenélnének a csűrben, a cápaszárító mellett, és kicsit nyűgösek a tradicionális izlandi kaja, a rohasztott cápa szagától. Björk már itt sem igazán énekel, a nyávogva szavalás jellemzőbb rá (pedig tényleg jó hangja van, azóta már biztosan), de már ekkor is mókásan ugrál, és mint egy rendes északi, le sem izzadja magáról a vakolatot:

Persze lehet hogy ez mégsem afféle hátsóudvari show, hanem az izlandi Sziget-fesztivál, lakosságarányosan szerintem stimmel is a közönség mennyisége, ráadásul ugye Izlandon nem is tudnak nem sziget-fesztivált renezni. Ők nyilván simán csak úgy hívják, hogy Fesztivál.

Ám a művészileg is elismert Björk az már elvontabb, elvontabban semmitmondóak a szövegei, bealvós prüntyögés a zene, és fura jelmezekben igen elvontan ugrál. De az már néha nekem is sok, olyankor jön valami populárisabb, például ez a betétdal egy nem létező mjuzikelből, de legalább Spike Jonze rendezte állítólag, aki a John Malkovich-menetet meg a Libidót is.

(Björk meg játszott, sőt főszerepelt egy - naná - Lars von Trier filmben is, ami egy konkrét mjuzikel, ez volt a Táncos a sötétben, és egész jó, már ahhoz képest, hogy a mjuzikel folytatása más eszközökkel.)

Perfekt a mjuzikel-életérzés tehát, amitől én fényes nappal inkább leviszem a szemetet, de este már nem, mert olyankor süötét van, és a kukából előugorhat egy bakurász. Szóval este már inkább ez itt, bár ha paródiának fogom fel egész szórakoztató, és hajlok rá, hogy annak fogjam fel. Björk meg tényleg az a jelenség, akit jó nézni, és hát igen, néha hallgatni is, de részemről már nagyon szuicid hangulatba kellene kerülnöm, hogy egy komplett albumát végighallgassam. De ha majd jön a kisbolygó, hogy  jól belénk csapódjon, majd kipróbálom ezt is. Mert amúgy nagyra értékelem a zenéjét, csak nemigen hallgatom, dehát ilyen ez a popszakma...

Op.2. BAMF!

A bamf-felkiáltójel egy ska-punk, esetleg ska-metal zenekar, vagy lehet hogy csak volt, róluk a google is alig tud valamit. Én főleg annyit, hogy jó a zenéjük, dehát nekem a ska a gyengém. Pláne ha van benne torzított gitár is, meg valami pop-punk lendület, mer' a lendülés az lényeges. Hiszen a ska lényegileg az a reagge, amikor a zenészek fű helyett speedet nyomnak, és ettől ugrálniuk kell trombitálás közben.

Hogy a BAMF Felkáltójel igazából mi a fenének a rövidítése azt csak a manó tudja, én annyit találtam, hogy a német Bevándorlásügyi Hivatalé, de kétlem, hogy berlini hivatalnokok ilyenné söröznék magukat munka után. Persze az is igaz, hogy a speed az tősgyökeres német búgatópor, eredetileg a Luftwaffe pilótáinak fejlesztették ki, hogy mint igazi náci zombik, bírják a kurva hosszú bevetéseket, mikor vacsora után indultak Londont bombázni.

Ezzel együtt is igencsak angolszásznak tűnnek, és nyilván az anyatejjel szívták magukba zenét, vagy nem, hisz lehet hogy csak irigyek a többiekre, akiknek már az anyjuk is ska-t játszott. És akkor tényleg nem menekültügyi aktatologatókat rejt a rövidítés, hanem azt, hogy Bad Ass Mother Fucker.

Op.3. Leo Moracchioli

Na most, az a helyzet, hogy a faszinak olaszos neve van, de az egész megjelenése meg a produkciói alapján simán amerikainak gondoltam. Mivel főleg otthon gyártja a kontentet a jutyúbra, és néha látszik a környék is, én valahova Idahóba tippeltem volna. Erre kiderült, hogy norvég.

Metálos hangzásban tolja a legnyálasabb, legvállalhatatlanabb popslágereket, meg a vállalhatóbbakat is, és ezt tényleg jól csinálja, néha még a családját is bevonva, úgy mint feleség és lánygyermekek. Nagy mennyiségbnen hallgatva kicsit már unalmas, mert egyféle "énekhangja" van, meg hallhatóan örök hűséget esküdött ugyananannak a két gitártorzítónak, de négy-öt feldolgozást simán le lehet tolni tőle, egy levegővel.

Amiket feldolgoz, azok amúgy gyakran még este tíz után is vállalhatatlanok, ezért a feldolgozások is csak ilyenkor, minimum tizenhtos karikával. Mert az ember ha csak nagyjából birtokában van a cselekvőképességének, akkor önként nem hallgat mondjuk Lédi Gyagyát, legfeljebb csak fegyverrel fenyegetés hatására.

Leó nagy sztár a jutyúbon, tonnányi klipet tett már föl saját produkciója, a Frog Leap Studios címkéje alatt, és jó néhány már több milliós megtekintésnél jár, szóval gondolom megél belőle, ahogy elnézem nem is rosszul. Meg koncertezik is, turnézik és ilyenek, tehát leszámítva hogy nem ír dalokat, csak áthangszerel, pont úgy működik mint egy valódi rockzenész. 

Ja nem egészen, a Motorhead-ről vagy az AC/DC-ről nehéz elképzelni, hogy valamelyikük konyhájában forgassanak videoklipet (háttérben a feleség mosogatás helyett basszusgitározik), bár mondjuk a Metallica esetében ez már nem is anyira a földől elrugaszkodott gondolat.

Itt van tőle a Take Me Home, County Roads, ami eredetiben egy nyálas kavbojkodás, de a Kingsman 2. óta én azért szeretem, persze ezt se nyilvánosan. De legaláb ismertem valakit, akinek szintén tetszett, neki mondjuk Mark Strong miatt, aki a filmben ezt énekelve robban darabokra. Hősiesen persze.

Nos Leót ez a veszély nem fenyegeti, de sajnos nem is a konyhában metálarcoskodik, sőt még a csűrben sem, bár gondolom neki olyan nincs, először garázzsá építette át, aztán stúdióvá. Ha már a Range Roverének nem volt elég jó az akusztikája...

És zárt ajtók mögöttre ideális a Barbigörl összemetálozása is. Ennek az eredetijénél anno pánikszerűen kaptam a távirányító után, ha elővette az Emtíví, márpedig elővette, mert nagy sláger volt. oké, éreztük, hogy ez paródia, nem kell komolyan venni, de én a Pokémonról is azt hittem hogy paródia, pedig kapudrog volt a legsilányabb japán animék világába. Másnak nyilván, én már szerencsére elég öreg voltam ahhoz, hogy lendületesen undorodjam tőle. 

És az ember ennek a barbis ökörködésnek még a fejrázós változatát sem vállalná be nyilvános helyen, de egy házibuliban is legfeljebb akkor, ha már mindenki a közepesnél súlyosabban részeg, elvégre mégis csak jobb erre pogózni, mint arra hogy sajtból van a Hold.

De a derék Leó már megint lenyúlta a kislány ugrálóvárát meg a játszásiból dobszerkóját.

Op.4. The Sweet

A Sweet zenekari együttes egyértelműen a régizene kategóriába tartozik, popvonalon mindenképp. A mókásnak ható fickók még 1966-ban alakultak, hogy aztán évtizedekig úgy nézzenek ki, és úgy zenéljenek, mint akik végleg beleragadtak a Rocky Horror Picture Show című transzvesztita vámpíros rock-mjuzikelbe, pedig az 1974-es évjáratú, pont mint én. Valamint önmagam és szerény személyem.

Ezt a műfajt hivatalosan, valamint jobb híján glam rocknak nevezik, de nekem az inkább a Kiss meg a komplett amerikai hajmetál-szcéna, és néha a Queen is, mondjuk ők csak rosszabb pillanataikban. De a Sweet (például a Spinal Tap-pel ellentétben) nem hogy nem látszik paródiának, de tényleg nem is az, ezek a vicces hajú bácsik kérem komolyan gondolták.

A glam mint műfaj eleve kínos kissé (KISS-é, na jó, ez tényleg ócska egy szóvicc), de késő este, zárt ajtók mögött azért felhőtlenül élvezhető, csak valaki meg ne hallja. Egy rendes sznobnak ügyelnie kell arra, hogy az ő lakásából főleg csak Sosztakovics-szimfóniák meg Bach-tól a Goldberg-variációk hallatszanak ki, ha meg popzenével nyuvasztja a környzetét, az minimum legyen a Pink Floyd sötétebb oldala, esetleg valami skandináv darabolós metál, az már annyira rétegzene, hogy az emberre már a postáscsaj is felnéz miatta.

Ez meg olyan tingli-tangli, ez itt maga az elme vidámparkja, a vattacukros ringlispíl, a céllövöldés törökmézből épült elvarázsolt kastély. A bálterembe csapódó villám, ha már kezdeni akarunk valamit a címével is.

(Különösen kínos, mikor az elején a szőke tejbetök nyávogva kérdezi végig a többieket, hogy készen állank-e, és Endi, meg Mikk meg a Kitudja fejhanon nyávogja, hogy ííígen, japerssszeh....)

Ezeknek a produkcióknak van persze egy közös hiátusuk (leszámítva Björk táncikálását), miszerint mindig csak annyit látunk, hogy zenészek zenélnek. pedig a vieóknak lehete valami történetük is, én támogatám a cselekményes pornót, mint vizuális kifejezőeszközt.
De mindegy, így is nagyon bírom ezeket a zenéket, csak ezt fényes nappal nem merném bevállalni.

Zenés-táncos világvége

Most veszem csak észre, hogy gyakorlatilag visszafelé haladok az elmúlt évtized számomra kimardt filmjeiben, amiket most azztán már tényleg meg kellene néznem. Ha már huszonéve keresek pénz filmkritikákkal, be kell látnom hogy sosem láthatok elég fimet. Láthatk sok filmet, jót és rosszat, eredetit és sablonosat, de eleget biztos nem. Pláne mióta beütött ez a sorozat-boom, és a sorozat az új film, a streaming az új tévé, csak az én agyam a régi, aminek egyre inkább korlátos a befogadó képessége. Pláne, hogy öregszem, így ha meg akarok tanulni egy új nyelvet, el kell felejtenem hogy kell bekötni a cipőmet, mi a vajas kenyér receptje vagy hova tettem a feledékenység elleni tablettáimat. Hisz egyszerre csak véges mennyiségű információ fér el a fejemben, így aztán lehet hogy meg tudnék tanulni svédül, csak el kéne felejtenem hozzá az angol nagy részét, és hülyén néznék a tésztaszűrőre, hogy ez mi a franc? Ennyit a filmekről általában.

Mert mára is jutott egy konkrét bepótlandó darab, és mivel a lóról hátrafelé mozizásban már a festői 2011-nél tartok, ez nem más mint a Melenkólia, már megint Lars von Trier-től. Aki konzekvens művészetet épít a saját depressziójából és mizantrópiájából, kevesen tudnak nála pszichopatább, mélyebbre zuhanó vagy simán csak visszataszítóbb figurákat kreálni a kamera elé. Ennek megfelelően filmjei finoman szólva is felkavaróak, ami kevésbé finoman úgy hangzik hogy a nézők és a kritikusok egy jelentős része gyűlöli őket, míg mások rajonganak értük. Ez mondjuk nem baj, legalább elmondhatja magáról, hogy neki aztán tényleg van hatása.

És a  Melankólia is kétségtelenül hatásos film, viszont meglepő módon ezt szinte mindenki szerette. Gyanús, hogy a rendező akkor valamit rosszul csinált, de mégsem, ez tényleg egy jó film, nagyot üt a nézőn,  de nincs az az érzésünk vele kapcsolatban, hogy jó ez, csak ne kellje többször megnéznünk. Pedig ez is egy lassúra komponált kamaradráma, lételméleti kérdésekkel és pszichológiai élveboncolással, szóval business as usual. A főszereplő Justine épp az esküvőjére készül, már együtt a násznép, ő meg talpig fehérben, torta a helyén, de persze az utolsó előtti pillanatban minden összedől. Mert Justin depressziós, bizonytalan önmagában, tart a külvilágtól, de közben szánja is a környezetét, és naná, hogy még a boldogtalanító igen előtt félrelép. Justine igazából Trier kivetülése, csak Kirsten Dunstnak jó mellei is vannak a lelki nyavajái mellé, meg egy zsarnokoskodó nővére (Charlotte Gainsbourg), és egy épp összedőlő élete. Szóval neki már amúgy is közel a személyes világvége, de az egész lakodalmasdi hátterében van egy másik történet is. Nevezetesen, hogy a viccesen Melankólia névre keresztelt kisbolygó száguld a Föld felé, szóval joggan gondolhatják a szereplők, hogy utánuk a vízözön, illetve a cunami. Egy ennél kisebb kisbolygótól is kihaltak a dínók, szóval az életutálat jogosan kapcsolódik össze a világvége-hangulattal.

És ahogy közeledik a világvége (mert ez egy garantáltan brúszvilisz-mentes, európai film), egyre szűkül a film világa is, egyre inkább csak két-három karakter végső nagy egymásnak feszülése zajlik, és a Trier csak húzza-húzza az idegeinket, de annyira, hogy már kívánjuk a világ pusztulását.

Mert igazából egyetlen szimpatikus, szerethető figura sincs a Melankólia gárdájában. Van a depis, a pszichopata, a mezei bunkó, a türelmetlen, a  mindenkit utáló mizantróp, de mindenki igyekszik eljátszani valami társadalmilag elvárt szerepet. Tudják viselni a szmokingot meg a kisestélyi, tudnak ezüst evőszközzel kisujjat eltartani, egymással csevegnek valami szalonban (a nővér és annak gazdag férje házában), és az utolsó pillanatig nem kívánnak önazonosak lenni. Miközben simán átlátni rajtuk. Főleg a menyasszonyon, aki jól beolvas a vőlegényének, az anyjának meg a főnökének, miközben egyre inkább valami elbaszott messiásnak képzeli magát, aki végre rendet tesz a világban és kirángat mindenkit a jól szabott képmutatásából. És persze meg ell küzdenie a nővérével is, aki mindig jobban akarja tudni, hogy kellen neki élnie az életét. A kiburult messiás kiborít mindenkit, pedig eredetileg csak az esküvői tortát kellett volna felvágnia, meg mosolyogni a csoportképeken.

Szóval, mint az talán már kiderült, a Melnkólia nem egy könnyű darab, nem az a tipikus popcorn-mozi, de megéri a fáradtságot. Még akkor is, ha néha öncélúan művészkedősnek tűnik is, viszont nem árul zsákbamacskát. Már a sokperces nyitó képsorok (wagneri hömpölygésű zenével, festőire komponált lassított felvételekkel) afféle vegyes ízelítőt kínál abból, ami a nézőre vár a következő bő két órában.

És bár nem akarom lelőni a végét (de igazából nem is lehet, itt tényleg az oda vezető út az érdekes), de hát nyilvánvaló, hogy ez nem egy szupehősös, világmegmentős film. Lars von Trier szerint megértünk a pusztulásra, plusz Justine is dolgozik rajta (mikor meztelenül kifekszik a holdfénybe, hogy lehívja a végítéletet), és nem, a nővére kisfiával faágakból épített kunyhó sem védi meg őket, peddig az kegyesen behazudja varázsbarlangnak.

Hárman maradnak a film végére, és lehet hogy ki is békülnek, bár ez már nem fontos, mert jön a túl nagy kisbolygó, amit amúgy is megérdemlünk.

ps. És most hirtelen felindulásból megnézem a Nimfomániás 2 című felkavarást is, szintén, a Mestertől (csak mert abban is van Charlotte Gainsbourg), ha túlélem, akkor sem írok majd róla, azért nálam is vannak határok.

Sírva vigadás, sötétség éjjel-nappal

Ma tartottak egyperces leállást und csendet a fővárosi Budapesten, az elcsatolt Trianon miatt, amit pont száz éve írunk nagy Tével és mérhetetlen szomorúsággal. Én mondjuk nem, száz éve még a nagyszüleim sem éltek, szóval én jóval kevsebb év óta vagyok szomorú miatta, főleg mert általában nem is. 

Nekem nem fáj Trianon, tehát definitíve nem vagyok magyar, amit a szerb, német, meg egyéb nemzetiségű őseim - gondolom - elégedetten néznek a pokol tornácáról. Szerintem egyszerűen csak emberek vannak, akik lényegileg, azaz szükségszerűen emberek, és csak véletlenszerűen magyarok, svédek vagy norvégok, attól függően, hogy egy-egy önkényes határ melyik oldalán születtek épp. Oké, az szép, hogy sokféle nyelv és kultúra van, sokféle hagyomány, de én egyiket sem akarom, mint afféle törzsi totemet körülugrálni, abból már civilizációsan kinőttem. Egy emberiség van, sok kultúrával, de nehogy már a különbségekből csináljunk mindenek feletti kategóriát. Először vagyok ember, aztán európai, aztán magyar, aztán agnosztikus, középkorú, depresziós, értelmiségi, ex-kutyatulajdonos hímnemű organizmus. A nemzeti hovatartozás nem az elődleges identitásom (csak nyelvileg, ami persze fontos), ha komolyan vallásos lennék, azt mondanám, mind örökkévaló lelkek vagyunk, és az hogy épp most, ebben az életben ez a lélek milyen testben van, az igencsak másodlagos.  De ilyeneket mondjon a Dalai Láma, neki ez benne van a munkaköri leírásában, én meg csak bízom benne, hogy azért lényegileg igaza van.

Viszont az vicces volt, hogy az össznépi trianonozás okán kitalálták ezt az egyperces megllazéletet, amiről azt em tudom, hogy működött-e. Mert  fél ötre volt meghirdetve az egyperces nemzeti komoran magunk elé nézés, de ez nekem csak háromnegyed ötkor jutott eszembe, félkor én épp krumplis tésztát fogyasztottam ecetes karfiollal, és csak a fejem fájt egy kicsit. Az meg inkább a vércukrom miatt lehetett, és nem az első világháborút lezáró békeszerződés miatt. De nem baj, azért megnéztem szerteszét az internetes világhálón, hogy milyen komoly és megfontolt méltósággal álltak a villamosok a Nagykörúton, de nem találtam semmi értékelhetőt. Egy perc kussolva semmit sem csinálás, sehova sem menés nem igazán médiaképes produkció, a legtöbb néző már húsz másodperc után megy tovább valami cicás videóra a jutyúbon.

Úgyhogy jobb híján arról értekeztek több portálon is, honan ered ez az egypercezés, a néma csendes, megállós változatban. És naná, hogy még ezt sem tudjuk. A szokás nagyjából száz éves, valahonnan az emlegetett világháború idejéből ered, és vagy amerikaai találmány, vagy brit, vagy ausztrál, vagy egyik sem, és ezt mi ilyen biztosan tudhatjuk.

De biztos, hogy kicsit uncsi műfaj, nem abban a világban élünk, ahol tudunk egy (vagy akár több) percig csak úgy magunk elé bambulni, illetve csak bizonyos szerek hatására, de szerintem emlékezetpolitikailag az nem ér.

Ki kellene találni valami eredetibbet, amiben mindenki részt vehet. Mert például az a villamos, ami abban az egy percben épp egy megállóban áll, az nem tud még egyszer megállni, és nem látszik rajta az össznemzeti fájdalom, csak az hogy sárga. De hogy az irigységtől-e, az már bizonytalan.

Legyen mondjuk tűzijáték. Gyásztűzijáték persze, sötét háttér előtt nagy fekete alakzatokat durrogtatnának az égre, jó hangosan, és akkor aztán tényleg fájna. Nem Trianon, a fülünk, de kezdetnek az sem rossz, zsigerileg éreznénk őseink veszteségét, meg a vacsorára fogyasztott csilis babot, és nem jutna eszünkbe sörrel koccintani.

És persze emlékezhetnénk más történelmi traumákra is, kreatív módon, estenként pozitív szemlélettel. Mondjuk október hatodikán, az aradi vértanúk emléknapján mozik meg a tévék csak azért is visítva röhögős vígjátékokat játszanának, rohadjon meg az összes Habsburg!

A teszkóban minden 1526-ik vevő ingyenjegyet kapna a Mohácsi-fivérek aktuális darabjára, meg egy jelentősebb méretű oldalszalonnát, amitől a hithű janicsárokat anno kiverte a víz. Meg busómaszkot, ha már nekünk Mohács kell.

Apropó, busók.  November negyedikén, az ötvenhatos forrdalomleverésére emlékezve lehetne a Corvin-közben is felvonulást rendezni, ahol géppisztolyos busók űznék el a szovjet katonákat, opcionálisan dobtáras kereplőkkel, aztán mindenki vidáman leihatná magát vodkával, hogy a megszállóknak kevesebb maradjon.

Az ilyenek biztosan jobban erősítenék a nemzeti összetartozást, mint egy kövér lászló beszéd, meg az ellenzék parlamenti bekussoltatása, és még olyan hülyeségeket sem kellene énekelni hozzá, hogy a barckfa körül táncolva összeérnek a talpaink. Mert ha azt tényleg megcsinálnánk, na az tényleg fájna...

Már megint egy nem tipikus amcsi film

Mint már írtam vala, igencsak irritálnak a sablonos amerika high school movie-k, ahol a csajok mind pompomlányok akarnak lenni, a fiúk meg menő sportolók, akik meg nem, azok szükségszerűen szemüvegesek, nyomorult baszatlanok, akik a menők által verve jók. Meg persze mindenki elég jómódú, fő gondja, hogy hova parkoljon és kivel menjen a bálba, meg hogy jó legyen a haja az iskolai évkönyv fotózásán. Kertvárosi problémák, neurotikus-öltönyös fater, zugivó háztartásbeli anyuka, aki a fodrász-szupermarket tengelyen éli az életét, és a hálaadási vacsora meg a karácsonyi házdekrálás jelenti számára az önmegvalósítás csúcsát.

Erre a háttére van aztán rápakolva valami sematikus történet-szerűség, főleg olyanok, hogy a kémia szakkörös rút kiskacsa leveszi a szemüvegét és bálkirálynővé változik, a gyíkarcok megfogadják hogy még érettségi előtt dugnak legalább egyszer, vagy a gonossz pompomcsaj jól megbűnhődik, mikor a focicsapat kapitánya ejti őt, és inkább egy jó egyetemre megy. A kémiaszakkörös ex-kiskacsával, naná.

Ebből aztán lehet ilyen amerikaipités, recskázós-fingós vígjáték, tizenhatgyertyás nulladik óra John Hughes modorában vagy valami legócskább tinihorror, de a sablonok ugyanazok, és olyan távol vannak a mi életünktől, mint ide a Neptunusz.

És persze néha-néha, a véghetetlen időből fel-feltör pár jobbfajta film, ilyen volt a csaj aki meg fog halni (amiről nemrég írtam is), az úgy volt egy rendes leukémia-dráma, hogy nem taposott a könnyzacskóinkba, volt súlya, de röhögni is lehetett rajta. És hát távol volt a fentebb emlegetett kliséktől, görbe tükör volt, és épp ettől szórakoztató.

Most meg belebotlottam Wes Anderson egy korántsem mai filmjébe, ami eddig kimaradt. Ez lenne az Okostojás (eredetiben Rushmore, így hívják a középiskolát), egy több mnt húsz éves darab, csakhogy én eddig nem kifejezetten követtem Anderson munkásságát. De miután a múltkor újranéztem a Grand Budapest Hotel, az Utazás Dardzsilingbe meg az Édes vízi élet című műegészeket, és végre kiderült, hogy a A fantasztikus Róka úr című animációt is ő követte el (mondjuk a stílusából gondolhattam volna), kifejezetten keresni kezdtem a filmjeit.

Szóval most jött a Rushmore Gimnázium, egy sznob magániskola, és annak legbalfaszabb majdnem végzős diákja, Max Fisher. Ő a magáról elnevezett színjátszókör vezető írója és producere, az iskolaújság főszerkesztője, a vívó- és a kidobós csapat kapitánya, meg még néhány dologé, amiktől menő vagy közutált is lehet az ember, de jó jegyek nem járnak értük. És hát Max Camebridge-be akar menni (korkedvezménnyel!), vagy ha az nem jönne össze, kicsit duzzogva megelégedne a Harvardal is, viszont annyira rossz tanuló, hogy jóformán egytlen karó választja el a kirúgástól.

És akkor jön a nyilván kissé groteszkre vett romantikus szál, mert hősünk megkörnyékezi az egyik tanárnőt, aztán összehaverkodik a helyi nagyvállalkozóval hogy támogassa őt, de az szintén ráhajt a tanerőnőre. És kitör a háború, ami itt az iskola folytatása más eszközökkel, de úgy, ahogy csak egy tenyérbemászó, szemüveges gyík tudja.

Max (Jason Schwartzman) tényleg annyira irritáló figura, hogy eszünkbe sem jut drukkolni neki (na jó, nekem biztos nem), viszont a gimnázium menő csávói meg akkora bunkók, hogy hozzájuk képest a szob, hazudozó főszereplő is kis híján szimpatikus lesz. Vagyis nem lesz az, de az érzelmi relativizmus miatt ez tényleg csak egy kicsin múlik. Bill Murray, mint a nagymenő gyáros pont olyan, mint amilyen Bill Murray szokott lenni, gyakorlatilag az összes Anderson-filmben csak itt bajszos, szakáll nélkül), de őt pont a billmurray-sége miatt csípjük. Szerelmük tárgyát meg Olvia Williams alakítja, aki pont olyan karót nyelt, amilyennek egy életválságban lévő biológiatanárt csak elképzelhetünk. De Wes Anderson világában a karót nyelt az új szexi, és tényleg. Unalmas a kinézete, mint egy macskáinak élő könyvtárosnéninek, okoskodik, mint egy Woody Allen film felejthető mellékszereplője, de a mosolyától leolvad a monitor.

És hát a színészek mellett a történet sem mindennapi, egy szokásos amcsi középsuli-mozi fanyar paródiáját kapjuk, pont annyira szürreális, hogy ne vegyük komolyan, és pont annyira érzelmes, hogy ne unjunk rá túl hamar. Max szövegei igazán jellegzetesek, ő egy tinédzser, aki máris sikeres felnőttnek (drámaírónak, sportolónak, politikusnak, mikor minek) láttja magát, és ekként is viselkedik. Miközben a külvilág meg csak a szemüveges hülyegyereket érzékeli, aki üldögél a maga rózsaszín felhőjén, és magasról tesz a valóságra. Nála a borbély papa következetesen agysebész, az iskola színjátszókörnek írt bénasága sikerdarab, a világnak meg simán csak az a dolga, hogy támogassa az ő páratlan tehetségét, és mindent lebíró akaratát. Hogy minden hezitálás nélkül a lábai elé boruljon. (Szerinte a tanárnőnek gyakorlatilag kötelező lenne belészeretnie, hisz neki ennyi minimum jár a világtól, a sorstól vagy a Nagy Manitutól, pláne mert akváriumot is építene neki, az iskolai baseball-pályán, hol máshol.) Végig úgy beszél mint egy nagymenő, és nem veszi észre, hogy lelóg lába a kispályáról is, ahol csak azért  a csapatkapitány, mert ő nagyjából a csapat is.

És ami legjobb, a film végén nincs taluság. Mert tök jó néha olyan groteszket nézni, aminek a világa beszippantja az embert, van benne dráma, humor, remek szövegek és sajátos karakterek, de nem kell azon gondolkodnunk, mit is akart mondani ezekkel a költő. Úgy hat, hogy nem agyalunk rajta, sőt, úgy hat igazán. Max kirúgítja magát az iskolából, a nagymenő haverja válik, és egy szállodában pusztulgat lefelé, a tanárnő meg nem tudja, mit akar az élettől, de legalább azt se nagyon, mit nem.

Így a végén a happy end is mondjuk hogy keserédes, mindenki kezd visszazökkeni a maga normalitásába, ami kívülről még mindig fura, rosszabb esetben válságos, de hőseink ebben tudnak élni. Máshogy nekik nem megy, a saját életüket próbálják élet-konfommá tenni, de azért csak mértékkel.

Ja, és jó a zenéje, a mi persze a minimális elvárás, ha már állítólag benne van Neil Young is. Mondjuk meg kell néznem még egyszer, hátha én is felfedezem, de másodjára már nem megyek ki kávét főzni, meg mosogatni. Meg vécére, esetleg megállítom. A filmet nem a vécét. De Mr. Youngot azért ideszúrom, most úgyis aktuális eme régi sikerdarabja:

Történelmi emlékezet

Na az úgy volt, hogy száv éve volt az előestéje annak, hogy Clemenceau-ban elcsatolták tőlünk Trianont a kommunisták, a felvidéki erdélyiek tiltakozása ellenére. Ők amúgy hősiesen küzdöttek Isonzónál, de Dél-Trianont végül is az alpesi osztrákok kapták, akik olaszok, és nem szeretik ha nekünk van tengeri kijáratunk.

Történelmi tény, hogy maga Kun Bála kérvényezte Trianon elcsatolását, mert annyi sok románnal meg szlovákkal már nem tudott volna egy rendes diktatúrát csinálni később. Viszont tárgyalni az Apponyi gróf ment, de ő annyira arisztokrata volt, hogy nem látott át a bolsevikokon, igazából már az is összevazavarta, hogy a Nagy Októberi forradalom novemberben volt. Ráadásul a tárgyalások közepén lekávézta a térképet, így veszett el a Vajdaság, ami eredetileg nekünk akartak hagyni, mert a szerbeket a franciák még a flamandoknál is jobban utálták.

De aztán az antanti elnök, aki akkor a Teddy Rúzevelt utáni pali volt, rászólt a franciákra, hogy ez itt nem a porosz-francia háború vége,  szóval az lesz amit ő mond, és nem az amit a XXII. Lajos (más néven V. Napoleon), aki titokban volt akkoriban a király az ottani köztársaságban. Íg aztán a New York-Boston-Anatevka tengely zsidó érdekei érvényesültek, ők meg nem szerették az Ausztrián-Magyar Ferencjózsefságot, de akkorra már övék volt a Wall Street, de annyira, hogy még a tőzsde is oda költözött.

Nekünk meg azzal a mondással szúrták ki a szemünket, hogy hát a rossz oldalon szálltunk be a háborúba, merthogy a németekén. És mondták ezt nekünk például pont az angolok is, pedig a német császár und könig pont a Viktória királynő unokája volt, a Kettedik Vilmos, aki a Harmadik Frigyesnek volt a fia. Szóval a német császár (meg az orosz cár) is mind Viktória alomjából származott ki, és akkor még az angol británoknak állt feljebb. Mindeközben nálunk meg már Negyedik Károly volt az uralgó, és lássuk be, a négy az több mint a három, és pláne mint a kettedik. Ehhez képest minket szivattak az antantiak, főleg az amerikaiak, akik kívülről voltak benne, de a saját érdekükben!

És ettől mi meg több millióval kevesebben lettünk, meg egy csomó négyzetkilóméterrel, úgyhogy később Első Hitlerrel kellett jópofiznia a főkormányzó tengerésznek, hogy csatolják vissza Bécsben Nemnemsohát meg a Trianont meg Wass-Albertfalvát, utóbbit Kelenföldhöz.

De aztán megint a jött a kunbélai értelemben vett Rákosi Manó, és elvetette újra, mert  ő is diktatúrát akart, és nem vesződöt volna ilyen Kárpátokkal meg hasonló hegyekkel, ő már attól fulladt, ha a Gellért szálló lépcsőjét meg kellett másznia.

Még szerencse, hogy azóta igazi európai közepesnél valamivel kisebb hatalom lettünk, és Brüsszelben harcolhatunk Trianonért, meg komplett fodbalklubokat csatolunk vissza a hatrainkon túlról. (Bár itt nem világos, hogy ha mi ugye főleg magunkkal vagyunk határosak, akkor a csíkszeredai stadion az hol is van, már azon túl, hogy a hazaffyak lelkébe égetve.)

De majd holnap nemdudálással emlékezünk, egyperces össznépi satufékkel, majd előveszem a távcsövem, mert érdekel, hogy állnak meg a repülők egy percre odafönn, illetve milyen magasra kell menniük, hogy egy perc alatt ne zuhanjanak le. Mert a zuhanó repülő az ugyebár nem áll, az nem tartja tiszteletben a nemzethy gyászot, népben-nemzetben gondolkodó Boeing vagy Airbus, az simán belemerevedik egy gomolyfelhőbe.

Az Airbusok ezen felül nem árt ha elpirulnak szégyenükben, ha már főleg franciák, Toulouse-ből, ami rögtön Clemenceau mellett van. Vagy utána, nézőpont kérdése.

Még szerencse hogy Triatlont viszont más többször visszacsatoltuk, világbajnoki szinten is!

Antifélék

 A trumpli alakú amerikai elnök nem kedveli az antifa mozgalmárokat, főleg mert azok holmi gyilkos rendőrök miatt zavarognak. Ő meg nem szereti a zavargásokat, azt szereti ha rend van és fegyelem, valamint mindenki készségesen bólogat, mikor baromságokat twittel az Orális Irodából. (Végül is nem rossz tőle, kevesen vállalják fel a nagy nyilvánosság előtt, hogy ilyen mértékben funkcionális analfabéták.)

Ámde. Ha az általa képviselt hatalom (vö. erőszak-monopólium) ellen antifák tüntetnek, akkor nyilván ellene is tüntetnek, azaz közvetetten lefasisztázzák szerénytelen személyét. Ez felháborító! Avagy minimum felségsértés, bár ez még nem biztos, az elnök még nem jutott el a vonatkozó kiegészítésig az alkotmányról szóló kifestőkönyvében.

Én az antifákat amolyan faelleens tüntetőknek képzelném, akik állnak a Városliget romjai között, és harcosan követelik, hogy valaki vágja már ki végre azokat a kurva fákat, a maradékot is, kussoljanak már a rohadt madarak, a fakivágások ellen demonstrálókat meg komposztálják, de most rögtön. Az antifák ebben a világban a környzetpusztítás élhatcosai, radikális természettámadók, a Térkő és Betonacél védelmezői.

Ehhez képest az antifák igazából antifasiszták, nem összekeverendők az antifaszistákkal, mert ha militáns feministák is, csak járulékosan azok, nem szükségszerűen.

Szóval a Narancsságafejű Elnök az antifasisztákat nem szereti, ami kissé érthetetlen, elvégre ő nem fasiszta, csak egy agresszív bunkó, plusz hülye mint a sár, bár utóbbin Daböljú Bush óta nem lepődünk meg.Egy átlag amerikai politkusnak nem kötelező ugyan folyton hülyeségeket besszélni, de azért tanácsos, már ha szavazatokat szeretne szerezni. És hát a trumpli-forma az főleg az 'altt-right'-nak nevezett, teapartys széljobbról szeretne szavazatokat, a fehér, protestáns, angolszász alsó-középosztály mérsékelten kifinomult alakjaitól. Akik épp az antifasiszták ellenpontjai, legalább is arrafelé.

És az antifasiszta (antináci, antirasszista etc.) mozgalmak épp azért lehetnek erősek, és fenemód láthatóak, mert ott az alt-right, ott a társadalom középrétegeiben a régről kódolt rasszista reflexek tömkelge. És egyáltalán, az Egybesült Államokban szabad nácinak lenni. Egyszerűen annyira fontosnak gondolják a szólásszabadságot, hogy ott nyugodtan lehet horogkeresztes zászlók alatt vonulni, Hiter szülinapjára nyilvános bulit szervezni. míg ugye felént az ilyenek azért igencsak be vannak tiltva.  (A komoly neonácikat ez persze nem zavarja, kicsit variálnak a Waffen-SS egyenruhájukon, és már is lehet "hagyományőrző" menetet szervezni.)

Szóval a széljobb meg az antifák jól elvannak egyymással, fő tevékenységük kettős: tüntetnek, illetve igyekeznek megakadályozni egymás tüntetéseit. És mindkét oldalon biztosak abban, hogy a másik ütött először. A másik amúgy lehet anarcho-kommunista zsidó gyíkember, abortusz-klinikákat gyújtogató redneck a Biblia-övezetből, a lényeg, hogy üthető legyen, könnygázzal lefújható, a nemzetből kiátkozható. 

Meg hát Furahajú Donáld leterroristázhatja őket (mondjuk gyakran elég erőszakosak, bárkivel aki szerintük náci), de attól még tény, hogy fehér rendőrök öltek meg egy feketét, letartóztatás közben, ami azért elég gyenge indok volt valakinek a nyakán térdelni. És így kezdődött az egész, hogy aztán égjen Minneapolis meg Los Angeles, hogy aztán újra kijárási tilalom legyen New Yorkban. Az antifák azt gondolják, hogy indokolt a radikális tiltakozásuk, mindaddig amíg a lakosság túl nagy részének tetszenek az efféle rendőri túlkapások. Trumpli meg boldog, hogy végre önfeledten terroristázhat, ha már taccsra tették azt a hülyen Bin Ladent. De most végre van új ellenségkép, ha már a vírussal szemben csúfosan elbukott.

Egyforma-1

Idén végül is júliusban indul a Forma-1 szezon. De minek? Az egész versenysorozat olyan mértékben érdektelen, hogy magam az elmúlt években több versenyt átaludtam már. Pedig előtte huszonévig elkesen néztem, és úgy emlékszem, régebben (na ja, huszonöt éve) még voltak versenyek is. Úgy értem, versenyzők versenyeztek, nem pedig sztárokoptimalizálták a beállításokat, sőt, akkoriban többet voltak a versenypályán mint sajtótájékoztatón meg PR-megjelenéseken.

De mi maradt ebből mára? Hát nem sok. Egyik autógyár ennyiszáz millió dollárt tol bele, egy privát csapat jóval kevesebb százmillió dollárt, tesztelések, szimulátorok, szélcsatornák, 'big data'-mérnökök,  stratégiai statisztikus-technikusok, sajtósok, PR-osok, HR-esek, celebek és celebinák, youtube-csatornák és instagram-fiókok, brandépítés és imidzs-videók. Csak épp a versenyek lettek kurva unalmasak, most már tényleg érdektelen, hogy ferrari vagy mercedes, nekem már nem rontja el a napomat, ha az egyik nyer, a másik veszít, ezeknek pont úgy nem lehet szurkolni, mint a Marcvel-Disney tévesen filmeknek nevezett mozgóképeinek. 

Igen a szuperhősös szarokról van szó, amikből csak a karakterek, az értelmes cselekmény (tágabban: a jelentés mint olyan) hiányzik, amik nem megtörténnek a vásznon, csak látszanak, és amik kapcsán már kinem tojja le, hogy mekkora bevételt termelnek. Pedig ezt tudják csak felmutatni, a bevételt.

Nos, a Forma-1 az autóversenyzés Marvel-stúdiója, jobb esetben érdektelen, amit produkálnak, rosszabb esetben meg kifejezetten taszító. Ahogy anno még lehetett bírni Tim Burton Batman-filmjeit (mind a kettőt), ma már annyira érdektelenek ezek a szuperpáncélra alsógatyát húzó, felhőkarcolókkal pofozkodó véglények. Ahogy régen még lehetett drukkolni Damon Hillnek vagy Mika Hakkinennek (tényleg, ezeknek még érzelmeik is voltak, meg emberi gesztusaik), annyira rombolta porig a verseny izgalmát (aztán az éthoszát) M. Schumacher. Rohadt unalmas lett az egész, hogy hogy jön a digitális agyú német, átgázol mindenkin, és nyer sorban, mi meg unjuk. (Aztán persze zsinórban négy Vettel, meg kis megszakításl hat Hamilton, engem meg tényleg nem érdekel már, hogy akkor a kettőből  most melyik posztol magáról dobogón ugrálós fotót a fészbukon.)

A Forma-1 egy érdektelen és felesleges játék dollármilliárdokból, ahol az igazi verseny a háttérben zajlik és pénzügyi befektetők vívják, az meg nem érv, hogy sok embernek tetszik. A szupehősös ócskaságok is, mert igen egymilliárd légy is tévedhet, a lószar nem lesz finom attól, hogy relatíve népszerű.

(Mint egyszer Bödőcs mondotta a magyar popzene pöcegödréről, hogy: Ákos a popzene augusztus huszadikája. Igényes, profi és szar. Pont mint a Forma-1, ami sosem volt sport, de verseny az igen, ma meg már a fene sem tudja mi. Egy ideje már nem hiányzik.)

Művészi koncepciók

Friss hír, hogy meghalt a Christo nevű, bolgár születéssű "csomagolóművész", aki egyzer becsomagolta a belini fala, meg máskor a Reischtagot, és a párizsi diadalívet is becsomaglta volna, csak még előtte meghalt.

Aki az elmúlt évtizedeket nem egy rókalyukban töltötte (bár speciel Sopronban van egy ilyen nevű étterem und pizzéria, de gondolom a személyzet onnan is feljár néha  napfényre), az óhatatlanul is talákozott már - eredeti nevén - Vlagyimirov Javacsev munkásságával, , elvégre senki nem csomagolt akkora  médiagófigyelem mellett, ahogy ő csomagolt. És pláne nem akkorában, nála a méret volt a lényeg, mert ugye egy könyvet vagy egy ékszeres dobozkát becsomagolni az elég mindennapi művelet, de pldául a Pont Neuf hidat az már más,abban már van kraft.

Már akinek. Én mondjuk - bár alapvetően megengedő vagyok a művészet még oly tág definicióival apcsoltba is - nem tudtam hov tenni a csomagolóművészetet. Persze, elméletben tudom hogy húde posztmodern, és micsoda concept-art, hogy itt az ötlet a lényeg, meg a gesztus, a csomagolóanyag csak afféle muszáj-kellék, az tényleg csak a csomagolás. De ettől még soha nem fogott el még csak egy másodrendű katarzis sem holmi csomagolt középületek láttán. Ebben csomagolósdiban egyszerűen nem volt semmi truváj, mint ahogy mondjuk Andy Warhol leveskonzervjeiben vagy Marilyn Monroe-nyomtaiban sem. Értem én a gesztust, de az eredményét nem raknám ki a falra.

Engem valami másféle művészet izgat. Az én művészeti ágaim, amiben mostanában alkotot, az a sétálóművészet meg az ételfagyasztás-művészet. A sétálás az tényleg agyon megy, egyre inkább sétálok, egyre komolyabb koncentrációval, amit az is jelez, hogy már hosszú évek óta nem ütöttek el, pedig tisztára az utcán megyek, ahol autók is.

De az igazi nagy szenvedélyem mostanában a fagyasztás, különösen az ételek lefagyasztása. Korábban próbálkoztam mással is, például zoknikkal és msogatószivacsokkal, de ez végül is esztétikaai zsákutcának bizonyult. A fagyasztozz zoknikban nincs semmi inspiráló, igzából rémesen sznob objektek, még majonézzel is. Úgyhogy maradnak a  kaják, ott aztán szinte korlátlan a kreatív horizont.

A "gombakrémes rozskenyér egy adag fagyasztott karamellás halava tetetjén" című kompozíciómra tényleg büszke vagyok, pláne mután hirtelen ihlettől vezérelve egy fél doboz szardíniát is mellé helyeztem. A kortásr művészeti múzeumok egyelőre nem érdeklődnek még a munkásságom iránt, ami nyilván annak jele, hogy jó úton járok, az igazi zsenik mindig meg nem értettek, de majd az utókor, az majd nagyot néz, ha kiolvasztja a csilis paradicsompürémet.

Ami nem csomagolok be, részemről ez a művészi koncepció, a műalkotás elanyagtalanodásának újabb lépcsőfoka. Mérföldköve, vagy valami útjelző táblája.

Ami ehető is, hát kell ennél magasztosabb program, a múlandóságnak ennél erősebb üzenete?

Freya felé félúton

De most tényleg, mit számítanak ezek a halandók? - kérdezte Freya feldúltan. Mondjuk ő leginkább feldúlt bírt lenni, vagy szexi, de arra csak egészen halott, egészen nagy hősök gerjedtek, amikor meg két macska húzta a hintóját, az csak komolyan elvetemült lelkek szerint volt cuki. A többiek sima állatkínzásnak látták.

Hát igen,a kínzás. Ez volt Freya hobbija, élete sója, önmegvalósításának eszköze. Kívülről úgy nézett ki, hogy a kiszemelt halandók egymást belezik, ő meg kissé unottan nézi. Sörrel a kezében (keverve, nem rázva), de belül azért virágba borult a lelke, mások szenvedése olyan volt neki, mint rózsaszín cukormáz a tortán. Kicsit túl édes, de épp ettől jó, hogy hát szuvasodunk, szuvasodunk tőle, de édes a fájdalom, pláne ha másé.

Kedvét lelte a harcban, pontosabban mások harcában,  szóval soha nem alacsonyodott odáig, hogy maga is összevérezze a kezét. Azt meghagyta a halandó bábjainak, meg Thornak, aki akkora egy barom, hogy csak baltával tud érvelni, ha már a maradék agysejtjei leszálltak a heréibe.

Odin még elég fickós fickó Asgardban, de ő sem az az észlény. Harcolni azt tud, nem vitás, csak kérdés, hogy lehet-e vele beszélgetni mondjuk az empiriokriticizmusról. Háát, leginkább biztos nem, avagy Freyának tényleg kellettek a halandók. 

Akik gyengék, agyuk sérülékeny, lelkük nincs (azt hiszik, de hát muszáj nekik legalább valamiben hinni), életük mulandó. El lehet velük játszani egy darabig, de a harminchetedik riot már uncsi, a terrorizmusmeg már sablonos. Viszont mindig lenyűgözte a tudásuk, a kreativitásuk. Az ember lett az a félkész kreatúra, aki már gondolkodik és még nem lázad. Vagyis nem lázad nagyon.

Főleg, mert nem hisz az istenekben (ez az önálló gondolkodás ára), a sorsról meg azt gondolja, hogy talán. Kérdései vannak főleg, de fél a válaszoktól. Ideális alany bármelyik egy kis élvezkedésre, főleg ha a férje, Odr meg sem tudja. Őt aztán végképp nem érdeklik a halandók, legfeljebb ha bele lehet őrölni valamelyiket a reggeli rántottába. Mondjuk ennél mélyebbre ő sem menne, egyikbe sem.

Freya gyakran, egyre gyakrabban gondolt arra, hogy hagyni kéne a fenébe már ezt a Föld-projektet, a Betleguse IV. lényei között sokkal viccesebb bábok laknak. Sokkal több csáppal. Az emberekhez csak azért kötődik mániákusan, mert szeretné megdönteni a rekordját.

Tizennyolc kocsmatöltelék egy telefonfülkében (úgy, hogy azért nagyrészt még éleben vannak) már szólna akkorát, hogy Asgardig hallatszana.

A teljesítmény az teljesítmény, akkor is, ha előre megfontolt szándékkal követjük el. Nem különösebb kegyetlenséggel.

Freya szerette az embereket, de szerette a csilis csokit is, és máig nem tud különbséget tenni közöttük.

Mindegyik olyan, hogy kicsit fáj, aztán már nem számít.

Nehéz annak lenni

Odin elég ocsmányul ébredt. Az a rohadt savas felböfögés kínozta, innen tudta, hogy már megint valami nem illő helyen nyomult. Thor mindig mondja neki, hogy egy főisten azért adjon magára, annyi szép csaj van Asgardban, miért is kell neki mindig földi nőket dugnia? Háát ja, de kell, nem bír magával, ahogy tegnap se nagyon. Az a melegség, azok a nedvek, az a sikoltozás, az mind egy más élmény, mint mikor a fenti nők térdelnek elé. 

Hidegek, mint a jégcsap, valszeg azért mert abból készültek, tökéletes szépség mind, semmi érzékiség, na ja. Persze Thornak nem is az  baja hogy földi nőkkel, hanem hogy miért pont ezekkel? Thor speciel Halivúdba jár dugni, miközben ő, Odin, a Főnök meg lakótelepekre. Sakkor? Saztán? Van itt valami probléma? Ha már főisten valaki bassza meg, hadd csináljon már azt, amit akar, akkor is ha ásítozik már közben! Vagy akkor főleg!

Mer' őszintén: ki akar tréningruhás, gyereksétáltató anyukákkal dugni, csak azért, mert nagyon unja már az ilyen nimfákat a mennyekből? Hát ő, OK, ki más, de az odinság lényege, hogy megteheti. Hogy aztán a lakótelepi anyukákból csinálhat mindenféle mennyei hősnőket, átcsábíthatja őket a sötét oldalra, hogy aztán együtt irányítsák majd a Galaxist. Ja nem, az egy másik mozi...

De a lényeg, hogy neki kell a heti alászállás, ha nem állhat hétfőnként a Mindenféle Garázs Diszkont és Bolt előtt sérelmére, akkor becsavarodik. Elvégre nem lehet ő az Idő, Világok Pusztítója úgy, hogy csak a felelősség. Hogy csak bolygókat felrobbantani, szemmel villámozni a fél teremtést, azt' azt se tudja megbeszélni, mit játszott a Kerület. Vagy az Arsenal, már ha játszott.

E ponton gondolta Odin először, hogy hagyni kéne a fenébe a járványt, elvégre elég sokan haltak már meg, szerencsétlen módon él az összes seggfej, akiért csinálta, szóval ez nem jött be. Nem ér annyit az egész, hogy akkor ő most ne sörözhessen a bolt előtt, a kutyasétáltató, melegitős különítményesekkel. Néha egy kis lazítás egy istennek is jár, az isteit már, elvégre nehéz munka az. Mindenki csak azt látja, hogy halhatatlanság, meg varázserő, de senki nem beszél a felelőségről, a magányról meg a kiégésről.

Odin átélte mindezt, eonok óta már. Beutazta az univerzum általa felügyelt részét (elfogta a gyanú, hogy más galaxisokban más főistenek lehetnek, de lusta volt közelebbről megnézni, pedig lett volna rá pár millió éve...)

Igazság szerint mindig is elég volt neki a világ rá eső hányada, sőt az is sok volt. Például sosem tudott válaszolni a kérdésre, ő-e a Teremtő? Nem tudta soha, nem emlékezett, lehet hogy túl sokat szívott aznap este, lehet hogy nem is volt aznap este. De ha ő volt a teremtő, végül is nem végzett rossz munkát (gondolta általában), van elég kín und szenvedés a gépezetben, hogy érdekes legyen.

És akkor itt volt még Loki, aki nagyon szemfülesen lakótelepi alkoholistának öltözött, állítólag ilyen áruszállító fickónak, de még Hermésznél, a másik mitológiában sem volt regisztrálva. Szóval Loki volt ő, ha nem is a mettdémoni értelemben, de azt gondolta Odin, hogynem baj, azért majd együtt gyilkolásznak.

A gyilkolászás neki sosem volt szanzsé. Aki halhatatlan, annak kevéssé értékes az élet, aki isten, annak meg a halandóké főleg nem.

Néha úgy gondolt az alant fekvő világra, mint egyféle terepasztalra, ő rendezgeti a bábukat, övé az első és a végső döntés mindeben, ő az alfa és az omega. A beatles és a rolling stones, az összes, de tényleg az összes bábu, minddel ő lép.

Aztán felnézett a széles Tejútra, és azt gondolta, az is az övé, játszhatna azzal is. De lenézett a Földre, és látta hogy az színesebb. Hogy az jobb.

wikipedia.org.