A majdnem híresnek levés majdnem lényegtelensége

Ed Wood a világ legrosszabb filmrendezője volt. Ami komoly teljesítmény, hiszen e kategóriában igazán nagy a verseny, ráadásul neki nem sok ideje volt, rá, hisz '78-ban mindössze 54 évesen halt meg. Ráadásul személyében tisztelhetjük a sokat emlegetett Z (magyarosan: Zs) kategóriás filmek fogalmi kereteinek kidolgozóját, mondhatni az ő munkássága lett a mértékegysége az amatőr lelkesedésből elkövetett, határtalan és szórakoztató mozgóképes igénytelenségnek. Mr. Wood soha nem vett fel egy jelenetet kétszer. Egyfelől mert az plusz költség lett volna, másfelől meg hitt a spontaneitásban, és abban, hogy rajta kívül senki nem veszi észre, hogy az idegenek mindent elpusztító halálsugarát egy sztaniolba csomagolt zseblámpa bocsátja ki, a hűtő tetejéről.

Ő volt az a fazon, aki minden szembejövő horpadt kukatetetőben meglátta a potenciális repülő csészealjat, és nem tudott neki ellenállni, rögtön főszerepet kellett adnia a bádog remekműnek egy repülő csészealjas filmben. Az aljas csészék éjszakája vagy valami hasonló címen. A dramaturgia, sőt a történet nagyvonalú mellőzésével csak az számított, hogy horgászdamilon belógatott, karácsonyfa-égőkkel tuningolt kukatetőt lengethessen a kamera előtt, háttérben a tapétamintás űr végtelenjével, és a zárlatos kávédarálóval gerjesztett, legmagasabb színvonalú hangeffektekkel.

Leghíresebb filmje (lényegében az egyetlen ami a maga idézőjeles módján egyáltalán filmnek tekinthető, mer'hogy valami tér-idő anomália nyomán ment mozikban is, tényleg pont mint egy film),  az 1959-es  Kilences terv a világűrből (Plan 9 from Outer Space), egy inváziós zombi-horror, a teljesen indokolatlanul szerepeltetett Lugosi Bélával, aki addigra már csak az emlékeinek meg a morfiumfüggőségének élt.

A film története elmesélhetetlen, mert ehhez történet is kellene. Valami olyasmiről van szó, hogy jönnek az idegen ufók, hogy elfoglalják a Földet. Ehhez valami olyan fegyvert építenek, ami életre kelti a holtakat, akik aztán az idegenek zombi-segédcsapataiként segítenek az emberiség kiirtásában vagy leigázásában, hogy pontosan melyikben is, az végig kissé homályos. Ja, és van két pilóta, akiknek meg az a küldetése, hogy az ufókok csak ne tegyenek ilyeneket, hogy ők akadályozzák meg a valamit. Valamint a happy end krónikus elmaradását. Meg mintha valami nőt is meg kellene menteni attól, hogy megtáplálkozzák a zombik (vagy vámpírok?), akik a papírmasé sírok között temetőznek, élőhalottként üldözve a kiket.

Persze mindenki döntse el maga, a film fenn van a jutyúbon, saját felelősségre tekinthető , szinkronosan, link a kép alatt:

                 

https://www.youtube.com/watch?v=-EgWVEb5gzY

A műalkotás igazi csemege, a legjobb benne a magyar szinkron. A hazai stúdió ugyanis nem akart rendes szinkronszínészeket szerződtetni, ez sértette volna a mű szellemiségét, így aztán cég alkalmazottai, a titkárnő, a pénzügyes, a takarító, a marketing-asszisztens és hasonló arcok mondják fel a szöveget, szinte fokozhatatlanná téve az élményt.

Mr. Wood munkássága ugyanakkor ösztönzőleg hatott egy olyan majdnem nagy rendezőre is, mint Tim Burton. (Ő tényleg kis híján egy nagy rendező, kár hogy szerelmes a saját maga kreálta fantáziavilágba, aminek így ő az első számú rajongója is. Ez legtöbbször gátja az igazán nagy filmek megalkotásának, lásd pl. Kevin Smith esetét.)

Burton viszont a meglepően Ed Wood címet viselő művével igazi emlékművet állított a sajnos nagyon is értett, érintőlegesen sem zseninek, ahol Johhny Depp a címszereplő, és láthatóan élvezi.

Ez pedig ezen a linken látható eredeti képpel, de magyar hanggal, nyilván szinkronszínészek tolmácsolásában. (Érdekes amúgy, hogy miközben Wood filmje színes, a róla szóló darab fekete-fehér, és ebből látszik, hogy kettejük közül Tim Burton az igazi filmes, ő látja jól, hogy ezek az ufós-zombis marhaságok szinte sikoltanak a fekete-fehér után, csak úgy bírnak autentikusak lenni.)

Kár hogy az életrajzi film megáll a 9 tervnél, mert én megnéztem volna, hogyan forgat fenekelős űrpornót a mester, mert élete végére nagyjából ez a zsáner maradt meg neki, két üveg vodka között. Hogy ezeket is annyira élvezte-e, mint a korai borzalmakat, azt nem tudom, de gondolom nem igazán, a pornóban már a hetvenes években is nehéz volt  műfaji újításokat felmutatni, pedig ő mindig erre vágyott.

Ed Wood kudarcba fulladt, de legalább megpróbálta.

wikipedia.org

Sötétség Suffolkban

A múltkor valami rockzenei témájú podcastet hallgattam, ami egyébként nem szokásom, zenéről beszélni az olyan mint lefesteni egy illatot vagy elgitározni a Pitagorasz-tételt, de itt a Queen-ről volt szó, az meg nekem megért másfél órát, a főzés-evés-mosogatás Bermuda-háromszögében. (Azért Bermuda, mert bele lehet veszni, mire megszárad az utolsó elmosogatott edény, és épp elpakolhatnám, már újra éhes vagyok, így a kígyó újra és újra a saját farkába harap. Nem szexuális célzattal, csak rutinból, meg mert éhes.)

Szóval, a vonatkozó beszélgetésben felmerült, hogy ahogy a Beatles nyomán lett egy csomó Beatles-szerű banda, de ugyanígy fertőző epigonizmust okozott a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin is, a Queen-nek nem lettek követői. Na ja, ha valaki az opera-fantáziáktól a két világháború közti időszak music hall-slágerein át a hanyatt lökő metálig mindent tudott, ráadásul a maga sajátos, igen felismerhető stílusában, azt gyakorlatilag nem érdemes utánozni. Vagyis nem az a kérdés, hogy lehet-e, hisz ez mindegy, ha eleve nem érdemes.

De azért vannak zenekarok, akikről nekem a Queen jut eszembe. És már a podcast közben is a The Darkness ugrott be, hogy na ők nekem a Queen hard rock oldala. Nem játszanak melankolikus bluest egyszál zongorára, nem csinálnak egy albumból egyetlen összefüggő hangkulisszát, de ami a Higyany Frédiék rocker énje volt, az nagyjából bennük megvan. nem feltétlen a zenei megoldások, azokhoz szerencsésen úgysem értek, hanem az érzés, a hangulat. Na ja, a bombasztikusság, a szerteszét csapongó ének meg gitár, a legfeljebb félig komolyan gondolt pózok, talán csak a sztárallűrök hiányoznak. De hát ezek a srácok, mikor 2000-ben bandát alakítottak, munkásosztálybeli  vidéki suttyók voltak egy halszagú tengerparti városból. Lowestoft-ból, hogy pontosabb legyek, ami nagyjából egy magyar megyeszékhelynyi kikötőváros és fürdőhely, pont olyan, mint annyi más hasonló arrafelé. (Az ilyen helyekből tizenkettő fél tucat, annyira egyformák, hogy darabonként nem érnek egészet.)

De a srácok a város hőseiként aztán híres munkásosztálybeli suttyók lettek, később gazdag és balhés munkásosztálybeli suttyók, aztán feloszlottak. 2011-ben újjáalakultak, és azóta ők az "egykor híres suttyók voltak" suttyók. Na jó, abbahagyom a suttyongatást...

Nade a zene, az például ilyen volt:

Látható, hogy ők már külsőségeikben sem az a rénszarvas-daráló gótikus-heroikus pogányfélszigeti vagymilyen-skandináv metál, mert azok sosem énekelnének szerelemről. Vagy bármiről ami nem halott vagy legalább haldoklik. Ezek meg szerelmes dalokat írnak, némi glam-rock körítéssel, hajlakkba és alkoholba forgatott szerelemi vallomást, ami annyira szirupos, hogy azért kikacsint mögüle Mr. Irónia.

A következő meg valami összműfaji, multiművészeri polgárpukkasztás, egy olyanféle, amire Freddie Mercury is elégedetten csettintett volna, ha nem lett volna már sok éve halott, meg ha szeretett volna csettintgetni. Utóbbit tudja fene. Minden esetre a költő itt líraian tépelődik, hogy a rakkendroll akkor már halott-e, vagy ellenkezőleg,  most jött el az ő ideje, és érezhetően vívódik benne az optimizmus és a másnaposság. De az biztos, hogy  császár új ruhája a meztelenség, amit az érthetőség kedvéért a klipben is jeleznek. Ez amúgy egy eléggé új dal, talán tavalyi. Ami jó hír, mert  a rakkendroll szerintem halott (és sosem volt egy tánc, volt egy tánc), de  a fiúk élnek, és még mindig kellően sutty... Ja nem, ezt ugye abbahagytam.

A banda időnként változó tagjai amúgy mindig voltak annyira tehetségesek, hogy elég lazán ugráljanak hangulatok és műfajok között (majdnem, mint a Queen), ráadásul folytonosan váltogatva a külsőségeket is. Van daluk, ami egy az egyben olyan, mintha az ABBA tagjai írták volna, miután pokolra kerültek, de úgy, hogy idefenn kellet hagyniuk a szintetizátoraikat. Vagy ez itt, amelyik simán beférne Robert Smith (The Cure) életművébe is: műdepi, nyavajgás, fekete-fehérben ugrálás, miközben Mercuryt is simán el tudnánk képzelni Justin Hawkins énekes helyében.

De azt legalább jól érzik, hogy túlélők ők, fajtájuk utolsói közé tartoznak, de azt csak remélhetem, hogy a klipben nem az összes rajongójuk szerepel. Én sem vagyok benne, mondjuk jogosan, régóta nem rajongok már zenekarokért, nem drukkolok autóversenyzőknek és nem nézek híradót. Viszont túlélő vagyok, csak nem Suffolkból. Csaknem.

Airforce-fantázia

Az ormánypárt rezsicsökkentésben paradigmatikus némethszilárdja (akit véletlenül hasonlónak hívnak) egyúttal a honvédelmi hadügyminisztériumnál is valami államtitkár, és ebben a minőségében természetesen a külpolitikához, a harcászathoz és a logisztikához is ért. Most épp arról tett pótolhatatlan kinyilatkoztatást, hogy de jó ötlet volt azt a két németektől (nem szilárd, ország!) levetett Airbust megvenni. Mert ugyan a hadsereg eddig nagyjából alig használta őket valamire, de a rezsire hízó államtitkár főnöke legalább egy Hángerijen Erforsz feliratú nemkománygéppel mehetett meccsre, most meg ugye a koronavédekezés vírusfeladataiba álltak helyt, milyen remekül jól.

Mondjuk az egyik az leginkább javításon volt, a másik meg a földön, de ki mondta, hogy a vírus ellen védekezni nem parkolva lehet aa legjobban. Addig se vitt fertőzést egyik  se, sehova. A Viszér vagy milyen nevű wizzair meg kapott hétmilliárdot (eddig), hogy repkedjen Kínába, csípős-savanyú lélegeztetőgépért, meg könyökvédőből átképzett szájmaszkokért, amíg a sereg mindkét gépből álló flottája részben harcra kész, részben szervizelt állapotban lappangott, tartalékolva erejét a nagyobb feladatokra. Hátha előbb lesz újra baráti látogatással kombinált BL-meccs, mint háború. (Arról nem is beszélve, hogy van a mi haderőnknek business-jet jellegű, papíron futárgépe is, két-három lélegeztetőgép biztos elfér abban is a minibár meg a masszázsfotel között, ezer fordulóból már egész izmos mennyiséget lehetne azzal is szállítani. Csak jól olvassák el mit vesznek, mert pneumatikus tetőgépekkel csak a kórháza födémjét lehetne javítani.)

De hát tudjuk, hogy államtitkárunk egy párhuzamos valóságban él, ahol a rezsicsökkentés az, hogy világpiaci árnál drágább nálunk majdnem minden, ahol  a pacal nemzetgazdaságilag kiemelt ágazat, és ahol a politikai tevékenység annyit jelent, hogy különféle tévéstúdiókba mondja bele a mikrofonba, hogy soros, migráns meg Brüsszel, mindegyikhez hozzátéve, hogy de mi ellenük.

Aktuális megszólalásában ennek megfelelően migránsozott is egyet, miszerint ide aztán egy migráns se teheti be lábát. Jó. Ez esetben arról lehet szó, hogy az itt céget alapítani akaró brit vagy norvég üzletembereket (direkt két nem EU országot említve) géppisztolyos kommandósok fogják kitoloncolni. Mert hogy képzeli valami jöttment angol vagy skandináv, hogy az olcsóbb, és ahhoz képest meg képzettebb munkaerőre építve nálunk vállalkozzon, a végén még lakást is vesz nálunk, adót is fizet, hát ez tényleg tűrhetetlen. Definitíve ők pont ugyanúgy migránsok, mint egy afgán vagy szír menekült, hisz migrálni magyarul csak annyit jelent, hogy A-ból B-be menni/költözni.

Az persze nem világos, hogy mondjuk az Erdélyből áttelepülőket is hazazavarjuk-e (hisz Románia Eu-tag), de az tuti, hogy az Európa-szerte csodált határkerítés felett átrepülő galambokat (fácánokat, kőszáli verebeket) kíméletlenül lelövi a határvadászat, mert ugyan ők még nem szálltak le nálunk, de már a légterünkbe tették a lábukat.

Én meg töprengek, hogy Rezsi Elvtárs tényleg ennyire hülye, vagy csak megjátssza magát, mert van az a pénz, amiért felkúrja a koleszterinszintjét, és le az IQ-ját. Ugyanis olvastam olyan véleményt, hogy ez a fazon  a durván röhejes külsö mögött igazából egy tök művelt und intelligens alak, elvégre eredetileg pedagógus (ez nem tudom mióta érv, a világ tele van ostoba és korlátolt tanárokkal), és tényleg csak játssza a primitív állatot.

De ha így is lenne (részemről a kétség), ezt sem lehet büntetlenül csinálni. Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényébe elmélkedik arról a háború alatt Berlinben náci rádiópropagandistaként ténykedő, de közben a CIA-nak bedolgozó amerikai, hogy vigyázni kell azzal, az ember milyen álarcot hord, mert egy idő után már az lesz az arca.

Hősünk (izé.. dicstelenünk, szánalmasunk, vagy valami ilyesmi), bármi is lehetett korábban, ma már pont az, aminek nézzük őt. Csak még nem megy el oda, ahová kívánjuk.

Beveszem Hollywoodoot

Rájöttem, hogy tudok én is csinálni szituációs szitkomot, ami ilyen humoros sorozat a képernyőn. Szerintem eredeti ötleteket loptam össze kreatívan, úgyhogy össze is megírtam egy SZINOPSZIS-t, amivel majd betörök a tévés mozipiacra. Ezt itt:

Jól jártam anyátok barátaival, meg egy kicsit

(Összefogalaló Abstract)

A sorozat középpontjában három fiatalember áll, mindegyik alig múlt ötven. Egy kisvárosi metropolisz harmadik emeletén élnek, füvet nyírnak (és termesztenek) az erkélyen, igazából még  mostohaszüleik lettek lakótársak a hetvenes években, aztán így maradtak. Az egyikük elméleti fizetőpincér, a másik kísérleti taxisofőr, a harmadik még nem tudja, mit írtak neki a forgatókönyvben, de az biztos hogy van egy titkárnője a tizenhatodikon. Egy másik épület tizenhatodikán persze, valamint a hónap más napjain is (úgy mint tizenötödike, huszonhetedike és hasonlók, feltéve hogy valamelyik nem hétvége épp).

Mindhárman szinglik, így csak kettejüknek van nője, aki nem az anyja vagy a féltestvére teljesen másik húga.  Együtt utálják a szomszédot, aki fafúvósokat gyűjt, de sosem oboázik nekik, ezért bosszúból minden kedden csúnyákat gondolnak róla. Egyiküknek van egy kutyája, de az rendszeres vita tárgya, hogy kié is az eb, így minden másnap a harmadik fizeti a kutyasétáltató csajt, akinek az alattuk lakó egyetemi takarító titokban ordítva vall szerelmet, de mindig csak fél hét után.

Törzshelyük egy jellegzetes chicagoi fészerben berendezett melegbár, rögtön a tengerparton, ahová azért járnak, mert ott nem gáz, ha csajok nélkül jelennek meg, de még pont rálátni az életszínvonalukra. Idejüknek csekély, alig több mint kétharmad részét töltik itt, mert nyolc év alatt sem bírták megtanulni a pultos fickó nevét, így nem tudnak elköszönni, ezért mindig utána kell távozniuk, hajnali három felé. Hogy ne legyen kínos.

Mindennapi életük átlagosnak mondható, vércukorszintjük jelentős, kávén és muffinon élnek, Hálaadáskor pulyka alakú pizzán. Krónikus betegsége és arcszőrzete, valamint bőrszíne egyiknek sincs, akcentusa is csak akkor, ha épp hányni megy a kanapé mögé.

Vécére nem akkor mennek, ha kell, hanem ha van benne poén. Aludni nem szoknak, legfeljebb a reklámszünetben, de nem is igénylik, mióta tizenkilenc évesen kezükhöz ragadt a kávésbögre, ami feltehetően utántölti magát. Nem vetik meg az alkoholt, de mindig viccesen részegek, és csak addig másnaposak, amíg valaki megjegyzést nem tesz rá.

Barátnőik (ha épp  vannak) mindig egyenletes eloszlásban szőkék és barnák, az egyik alulról felfelé, a másik fordítva. A harmadik csak alkalmi Scrable-partner, de ő afrokínai, így nem számít. A fiúk rendszeresen viszik szórakozni a lányokat, a konyhába, a tévé elé és persze a melegbárba is a leszbikus szerdákon, csak akkor ők maradnak otthon.

A törénet előrehaladtával egyikük megházasodik, másikuk buddhista szerzetesnek áll, és csak akkor házasodik meg, a harmadik meg rájön, hogy ő már eleve házas, ez nála afféle születési rendellenesség, amit ötvenkét éves koráig titkoltak előle a pókerpartnerei. Tervezi is, hogy elköltözik a közös albérletből, csak nem tudja, hogy ő most pontosan melyik is a háromból, így marad.

Könnyes búcsút végül akkor vesznek egymástól, mikor a taxisofőrt végre leszerződteti a Popók und Még Több Popók magazin, főállású lírai Énnek, de ehhez Európáig kell költöznie. Így aztán - egy légitársasági tévedés miatt - elutazik Kalkuttába, a belvárosban gyanús lesz neki, hogy ez nem Helsinki, de soha többet nem talál vissza a reptérre. A másik kettő meg halálra unja magát bánatában, valamint valamelyik nője is.

Rénszarvas-metál, igazi rénszaravas-metál

"-Rengeteg üzenetet ad át a szöveged Turo.

 - Igen, az a sok szó, meg minden..."

Gyerekkoromban örök és megbonthatatlan Queen-rajongó voltam (maradtam), de ami nem Queen volt nálam, az metál. Iron Maidenes voltam inkább, mint Metallicás, jobban bírtam a Slayert, mint a Testamentet. És bár egy ideje már nemigen hallgatok metált, meg mást sem, de a témába való filmek érdekelnek. Mint a múltkor megtekintett Sötétség gyermekei, ami a világ lehírhedtebb black metal zenekaráról, a norvég Mayhem-ről szól. (Gyilkosság, öngyilkosság, templomok felgyújtása, miazmás.)

De a 2018-as Heavy túra című darabnak ellenálltam, mert azt hittem valami agyatlan jenki tinivígjáték, erre kiderült, hogy vígjáték ugyan, de finn, zeneileg meg kemény, mint egy véres markolat.

Ráadásul itt nem elkényeztetett kaliforniai tinik kaki-pisi-fing poénjain kellene röhögni, hanem vidéki finn arcok sokkal abszurdabb világán.

Kedvenc karakterem, a basszusgitáros a helyi könyvtárban dolgozik, ennek megfelelően az ő falujuknak van a legnagyobb metálgyűjteménye. És mikor bejön két csak, hogy valami Justin Biebert keresnének, teljesen komoly faarcal ad nekik egy kis uruguayi grindcore-t. Ami az egyik legdurvábban büntető jellegű zene. Nem az uruguayi, a grindcore. És egyáltalán, milyen menő már egy halálos tekintetű, metálőrült falusi könnyvtáros. Pláne mikor hullasminkben kezd közlekedni, hétköznap is. (Hozzá képest a gitáros egy köznapi arc, ő csak  a szülei rénszarvas-vágóhídján melózik.)

A sztori amúgy annyi, hogy a fiúk már tizenkét éve játszanak együtt, rénszarvas-vágóhidas apuka pincéjében, de koncertjük még sosem volt. Viszont az egyikük hall egy fesztiválról, ahol tök ismeretlen bandák is felléphetnek, csak annyi a baj, hogy évek alatt egyetlen saját számot se bírtak összehozni. De a gitáros arc egy szép napon, miközben épp egy komplett rénszarvast darál le, meghallja a darálóból az ő saját hangzásukat, meg a riffet, amit rég keresett. Azt, ahogy ezernyi rénszarvas üvölt fel, úton a rénszarvas-pokol felé.

A közeli fesztivál végül szóba sem jön, egy norvég viszont leppatintja őket, de némi egyéni tragédiák után, csak elindulnak egy lopott kisbusszal. De ez nem road movie, illetve csak a főszereplő srác, az énekes Turo szemszögéből valamiféle fejldődéstörténet. Hisz végre ki mer állni a színpadra, igaz a falusi motel színpadáról két perc után lehányja a polgármestert. Meg ki mer állni magért, ami addig nem volt jellemző rá, pedig a közeli diliházban valami segédápoló-féle. 

Végül eljutnak a norvég fesztiválra, igaz, ehhez el kel rabolniuk egy ápoltat a sárga házból, ki kell ásniuk a dobosuk koporsóját  a sírból és hajszál híján ki kell robbantaniuk egy háborút. De hát ettől lesznek trú metál arcok, és ezt már a fesztivál főszervezője is kénytelen értékelni. Pláne, mert egy viking gályával érkeznek a tetthelyre.

Azt mondjuk nem lehet pontosan belőni mikor játszódik a műalkotás,de a szivacsos walkman-fülhallgatókból, az autókból, meg az internet hiányából valahol a kilencvenes évek közepén járhatunk. Cédéket kölcsönöznek, nem jutyúbon hanem demókazettákon terjesztik magukat, meg ilyenek, de az árakat euróban mondják. Mindegy is, nem történelmi film ez, hanem vígjáték.

Illetve néha komoly, leginkább akkor, amikor viccnek már kicsit durva lenne...

"Ezt a számot állítólag úgy vették fel, hogy beletették a mikrofont egy döglött birka hullájába!"

"Én is legalább annyira szeretem a Sátánt, mint bármelyik fegyveres nő!"

"Ez szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló harcos-pogány skandináv-félszigeti metál!"

Dánokat angolul!

Halle Berry végül is visszautasított egy transznemű szerepet, mert végül is ő nem az, és egy transzneműt végül is transzneműnek kellene játszania. Konkrétan egy nőből férfivá váló ember történetéről lett volna szó, és ő meg eddig még sosem akart férfi lenni. Hát, itt az ész megáll, meddig terjed még ez a sötét baromság az úgynevezett szórakoztató-iparban? (Na jó, iparnak még ipar, de egyre kevésbé szórakoztató.)

Ezek a seggfejek ottan Ámerikában, már tényleg nem tudják, hogy mi is egy színész szakmája? Akkor most szólok, az hogy eljátsszon olyanokat, akik nem ő. Az még rendben van, hogy egy fekete karaktert játsszon fekete színész, de egy külsőleg nem látható sajátossággal is eleve rendelkeznie kell szerencsétlen aktorknak?

Halle Berry volt már Macskanő, meg Ginger ügynök, pedig háztetőkön ugráló szuperhős sem volt soha, de titkosügynök sem. (Bár ha utóbbi lett volna, arról nyilván nem tudnánk, elvégre azért titkos.) Merthogy ő egy színész (egyesek szerint színművész, de ebben nem nyilvánítok véleményt), játsszon el bármit, amit el tud. Kiöregedett, túlsúlyos és túl szakállak kamionsofőrt például ne játsszon, de ne azért, mert ő nem az, hanem mert semmi értelme. De ha valami avantgardista rendező szürreális látomásában pont ez lenne a poén, akkor nekem még ez is belefér.

Nade Ms. Berry nem érvel így, nem érvel sehogy, ő bocsánatot kér (!) és a magyar ötvenes évek stílusában önkritikát gyakorol, én meg nem tudom hova hányjak.

És tényleg, meddig lehet még tolni ezt az orbitális baromságot? A Dogma-filmeken még röhögtem, hogy de szarok, mert eleve hülyeség amit kitaláltak a kitalálói. Mert lehet csak természetes fénnyel, meg helyszínen felvett hanggal (tehát utószinkron nélkül), kizárólag kézikamerával és nagyjából forgatókönyv meg cselekmény nélkül dolgozni, csak minek? A dogmások azt mondják, hogy azért, mert a filmművészet (és itt most nem a minden alatti módon ócska szuperhősös izékre gondolnak) túl messze áll már a valóságtól, vissza kell lépni a nagy büdös realitáshoz. Illetve bele. Készültek is nézhetetlen vackok eme törekvés jegyében, aztán mára lassan, de megérdemelten elhalt az egész.

Hisz a filmek azért filmek, mert ők nem a valóság, miként a színész is azért színész, mert alakít valaki tőle különbözőt. Ha már ez a szakmája a szerencsétlennek.

De ha már ez a trend, ne álljunk meg itt. Ha egy filmeb egy pedofil pszichopata rendőr szerepel, akkor keressenek a szerepre egy pedofil pszichopata rendőrt, különben a Pszichorendőr Pedoegyesület tiltakozni fog, hogy ők itt kérem el vannak nyomva. 

Meg egyáltalán, hogy játszhat egy lisztérzékenyt egy cukorbeteg színész, egy skótot egy angol, egy tengerészt olyasvalaki, aki úszni sem tud?

Sőt, hogy játszhatja a világ bármely színházában bárki Hamletet, aki nem dán? Innentől követeljük, hogy csak dán színészek játszhassák a királyfit, bár az még kérdéses, hogy nemesi származás kell-e hozzá. Mert lehet, hogy holmi koppenhágai kikötőmunkás sarja, nem lenne elég jó a szerepre, és a született arisztokrácia, pláne a dán királyi udvar tiltakozna.

Ja, és még valami: a dán színészek csak angolul játszhatnák Hamletet, elvégre Shakespeare-nek is vannak jogai, meg az utódainak elvárásai.

És a végén eljuthatunk a realizmus olyasféle tökéletességéhez, hogy innentől ne csináljanak történelmi filmeket, de egyáltalán ne. Mert hogy alakíthatná Kleopátrát, Napóleont vagy III. Richárdot olyasvalaki, aki egyáltalán tökre nem élt akkoriban? mit tudhat az ilyen az ókori Egyiptomról, meg hasonlókról.

De ha ez így túl szigorúan hangzik, akkor elképzelhető, hogy történelmi filmekben játszhatnának történészdiplomával is rendelkező színészek, de csak ha a szakdolgozatukat az adott korszakról írták. Ha ilyeneket nem találnak tömegével (mert ugye, ki tudja?) akkor viszont csak nem létező történelmi eseményeket lehetne filmre vinni, mint mondjuk a Asterix az olimpián, meg hasonlók. Vagy forgassanak simán egy ezerhuszonnyolc részes sorozatot a Gyűrűk ura mellékszereplőiről, abba talán nehezebb lesz belekötni.

Persze az hogy normál magasságú színészek hobbitokat, háát...

Passiflora edulis

A nap legpolitikamentesebb hírének tűnik, hogy a valamilyen cukrásztestület egyesületi  szervezetének zsűriző grémiuma, egy passió-karamell fagyit választott az év fagyijának, vagy minek. De csak akkor politikamentes a cucc, ha azt a karamellt nem Mel Gibson rendezte. Vagyis ha nem a A passió 2- A kar, a mell című alkotásról van szó, amiben Jézus megkínzatásának felsőtesti aspektusára koncentrál a méltán antiszemitának tartott színész-rendező, hollywoodi ünnepelt alkoholistája. De elnézve a tudósítások képeit, itt tényleg egy fagylatot cukrászott össze a nyertes, bár a fagyiba szúrt táblácskák jelképezhetik akár a római légionisták lándzsáit is. Ez esetben viszont a két lator a Mámoros-Fügés Csoki (na egy ilyen nevűből ki is nézem, ez valami komoly szerhasználó afro-verőember lehet), illetve a Másfél Méteres alvilági nevű bűnelkövető. (Vagy nem. Elvégre a passionált karamell melletti másik bödönbe nem lándzsáztak táblát, ha jól látom.)

hvg.hu

És aztán a hírekből kiderül, hogy a passió az gyümölcs, na ja én is hallottam már róla, és mindig érdekelt milyen íze lehet. erre kiderül, hogy annak bizony maracuja íze van legfőképp azért, mert az. A passiógyümölcs az a sznob megnevezése annak, amit ettem már jó párszor, az ízű szörpökről nem is beszélve. Bár gondolom az utóbbiak maracuját csak nyomokban tartalmaztak, és csak a címkéjükön.

A maracuja amúgy Brazíliába őshonos, kétszikű zárvatermő, de gondolom ezt az ízéből nehéz megmondani. Hogy mennyire illik a karamellhez azt tudja fene, nekem teljesen elég lenne egy sima karamellfagyi,csak jól pirítsák le a cukrot, igazán sötétre. (A maracuját azt ne, szerintem annak nem tesz jót a pirítás.)

Mert a karamell az jó. Mint gyakorló diabéteszes csak azért tartok itthon cukrot, mert az édesítőszereket - igazán felháborító módon - nem lehet karamellizálni, így nem tudok belőlük rendes karamellás halavát, miszerint grízpudingot készíteni. Mert ha már fagyi nincs, a csoki nem az esetem, ez a fő édesség felém. Meg a kókuszos bármi. Főleg ha nem Gibson rendezi.

Mikró, könyv, makrobutaság

Egy michigani könyvtár arra kéri az olvasóit, hogy a kikölcsönzött könyveket ne mikrózzák meg mielőtt visszaviszik. A könyvtárosok arra gondolnak, hogy az alapos ám rém buta olvasók biztos koronavírustalanítani akarják a köteteket, és mivel hitük szerint a mikró öl, butít és nyomorba dönt, ez kifejezetten jól jön a vírussal szemben. Ha már  macska sem élte túl a múltkori mikrózást, egy sokkal, de rohadtul sokkal kisebb vírusnak nyilván esélye sincs ellene. Lehetne fertőtleníteni még fertőtlenítővel vagy simán alkohollal, de a whisky foltot hagy a könyvön, és különben is jobb belső használatra.  Minden esetre élvezetesebb, mert mióta Cirmi (arrafelé biztos Pussy) feje felrobbant szárítás közben, vacakul telnének az esték a rosszfajta kukoricawhisky nélkül.

A legjobb, ha az ember mikróz mikor hazahozza a könyvet, mikróz mielőtt visszaviszi, és mikróz, mikor úgy érzi, hogy erre most épp lelki igénye van. A baj viszont ott kezdődik, hogy a könyvtári könyvekben van egy (lényegében lopásgátlóként is funkcionáló) chip, amit nem véletlenül hívnak így, mert azt szokták a pultnál lecsippantani, és ez biza javarészt fémből van. Főleg azóta hogy rájöttek, a műanyag nehezen mágnesezhető, de még az áramot sem vezeti. A fém viszont a mikróban hevül, gyullad und robban, ezért szoktuk a lábasokat inkább a tűzhelyen ügykezelni.

A könyvek meg fura mód még mindig papírból vannak, az meg éghető, és rosszul viseli a benne túlhevülő fémet. (És nem, az e-book nem könyv, csak valami helyette, például nincs papírilllata, nem lehet dedikáltatni, és nem segít, ha vészhelyzetben vagyunk a vécén. Az e-book az kérem szarban hagy.)

edition.cnn.com

Az égetett könyvtári könyv meg simán terjeszthet még bármilyen vírust, szóval a mikrózás ezért sem jó ötlet. De esetleg ki lehet mosni hypós vízben, nagy hőfokon, ekkor ízléses bár szúrós szagú pépet kapunk, amiből lehet kis szobrokat gyurmázni, és az irodalomból máris képzőművészet lesz, egy remek háztartási posztmodern gesztussal. Vagy be lehet tenni a tűzhely sütőjébe is, ekkor azonban fontos figyelni arra, hogy ne felejtsük le a tetejéről a reszelt sajtot. Vagy a vékonyra szelt mozzarellát, ízléstől függően.

Az persze nem tudom, mekkora büntetést kell fizetni a robbantott könyvekre, egy új kötet árát, vagy csak a tűzszerészek költségét számlázzák-e ki az embernek. Minden esetre még mindig jobb, mint ha elhagyták volna, ahogy a képet elnézem, a vonatkozó darab ettől még olvasható.
Én már hagytam el könyvtári könyvet, de ők is csak évek múlva jöttek rá, hogy nem vittem vissza, de a fene sem akart nyolcévi késedelmi díjat fizetni. Illetve onnantól kezdve minden évben mégy egy-egy évit, tekintettel arra, hogy elhagytam. (És a gyékényesi személyen valakinek lett egy Erving Goffman-kötete, aminek örülhetett, feltéve hogy érdekelte a szociálpszichológia.) Én minden esetre szereztem egy antikvár példányt viccesen olcsón, és bevittem nekik, így csak félévi késedelmi díjba került az egész.

Nekem mondjuk azóta sincs meg A mindennapi élet szociálpszichológiája, de már megtanultam élni nélküle.

p.s. Tényleg a mikrokönyvek sem mikrózhatók? Nevük alapján rokonságban állnak a sütőkkel, plusz ezek tényleg akkorák, hogy nem fér beléjük a szokásos méretű chip:

cultura.hu

Hőségnyavalygás, időképtelenség

Itt van a meleg, igazi nyári, aszfalton érlelt, tűző napos, lehet végre panaszkodni az időjárásra. Én még indig az őszt preferálom, kellemesebb a hőérzet és a -mérséklet, szebbek a színek, kockásabbak a sálak.

Viszont az uborkaszezonból kifolyólag, valamint következtében, a hírportálok is elkezdenek nyári témákat címlapra dobni, elvégre ha az embereknek épp leolvad az agya, kíváncsi a fene rezsisziládra, vagy a kósalajosra. Oké, mondjuk az origó az tolja a baloldalozást, újra önfeledten migránsozik és rendületlenül nyalja a fideszes seggeket, de máshol egyre nagyobb teret nyer a nyár. Mit tegyünk a hőség ellen, jó-e hideg sörrel hidratálni, mekkora a légkondik ökológiai lábnyoma vagy melyik jégkrémtől nem kapunk cukorsokkot. Az index címlapján amúgy egy vicces videóban azt ajánlják, hogy menjünk ki a hóra, és kenjünk a kezünkre meg a tarkónkra egy kis havat. Na ja.

De nyáron nincs hó. Legfeljebb  a déli félteke déli részein, de ott meg ilyenkor nyár nincs. Úgyhogy be kell ülni a hűtőbe, ha gyors lehűlésre vágyunk, a fagyasztóba. Nos igen, lesznek olyanok, akik nem férnek majd be, de hát tetszettek volna nagyobb hűtőt venni. De ilyenkor is (ha ugye kicsi a hűtő) még mindig bepakolhatjuk magunkat darabokban. Először nem lesz egyszerű szakszerűen darabokra bontani magunkat, elvégre nem mindenki képzett hentes, de a harmadik-negyedik alkalom után már magabiztosan  szeletelhetjük és pakolhatjuk be magunkat, ha valaki fél az esetleg ott lévő baktériumoktól, az zacskózza vagy dobozolja be magát.

Ám, ha valaki ódzkodik magát teljesen szétbontani, átmeneti megoldásként lehet csak részlegesen is lefagyasztania porhüvelyét. Mondjuk levágja a bal kezét és a jobb lábát, pár órára a hűtőbe teszi őket, és a visszaszerelés után rögtön érezni fogja az erőt és a mindent lebíró akaratot. És nem lesz melege, a kisebb vérveszteséget meg pótolhatja jelentősebb hurkabevitellel és/vagy vörösboros paradicsomlével, ha az nem okoz vérképződést, akkor semmi.

És ha valaki szerint a teste egy templom, és nem akarja lebontani, akkor vannak  alternatív módszerek is. Sivatagi vidékeken már sokaknak bevált a hangos és agresszív kiabálás, amivel szimbolikusan elűzzük a meleget, valamint közvetlen hozzátartozóinkat, útitársainkat, vagy a sátorjavító hülye segédjét.

Lehet még faszénen sült parazsat enni, mire lenyeljük, már nem is érezzük olyan melegnek a levegőt, meg hát tényleg nem az lesz a legnagyobb problémánk, hogy árnyékban is negyven fok. Esetleg, ha tengerparton, sivatagban vagy játszótéren járunk, beáshatjuk magunkat a homokba, csak arra kell vigyázni, hogy ne felejtsük ott magunkat, és ne régészek ássanak ki, mert akkor garantáltan lekéssük a vacsorát.

Vagy elintézhetjük, hogy hűvösre kerüljünk, de tartok tőle, hogy a hűvöst itt csak szimbolikusan értik, és nem Celsius fokban kifejezhető módon.

De persze a legegyszerűbb, hogy el lehet menni északnak (csak ne a déli féltekén, ott ez nem használ), ehhez képest a sok fogalmatlan nyaraló délnek megy, ahol még melegebb van, meg valami vízfelület. Mondjuk innen a Balatonra északnak kell menni,de ettől még ott sem lesz hidegebb, ahhoz nem megyünk eleget északnak.

De a Magas-Tátra nekünk a Himalája, az már jó nyaralási opció lehet.

Én nem megyek, tizen éve nem voltam nyaralni, majd kulturáltan ráolvadok az aszfaltra. Pláne mert a hűtő épp tele van. A lihegés meg rajtam nem segít.

criksydog.hu

Coronissima

Új világrekord született, ezúttal viszont semmi sport, csak világviszonylatban még sosem regisztráltak annyi koronavírusost, mint tegnap.

Merthogy hiába volt a nagy fellélegzés, hogy oké, ez is levonult, mert nem, itt van az a vírus még, fertőz és öl, és ezt nagyjából magunknak köszönhetjük. Mert hiába jönnek azzal a hindu meg buddhista tanítók, hogy hát ez itt a karma, ez aztán nagyon a karma, vagy keresztény-szerű prédikátorok, hogy ez itt az isteni igazságszolgáltatás (ami lényegében az instant karma), de ehhez  járványhoz semmi természetfelettire nincs szükség. Ezt elintézzük magunknak a globalizáció nevű nagyberuházással, mikor Kínából, Indiából, Koreából és hasonló helyekről szerzünk be majdnem mindent, kütyüket, autókat, ruhákat, bevándorlókat, turistákat, miközben felőlünk is egyre többen utaznak arra, Kelet-Ázsia egyszerűen divatba jött.

Egy ilyen járványt amúgy remekül lemodellezett már a globalizáció egyik fő terménye, az internet. Ott látszik igazán, hogy egy-egy vírus milyen fenyegetést jelenthet, hogy a globális rendszerek sérülékenysége a komplett civilizációt veszélyezteti. Hogy a koronavírus kínai eredetű, az azonnal kitetté tette a komplett nyugati világot. Nem véletlen, hogy az ebolából nem lett világjárvány, az Afrika ajándéka lett volna  a világnak, de a kongóiak vagy zimbabweiek egyszerűen nincsenek eléggé bekötve a világgazdaságba, arról nem is beszélve, hogy látott már valaki kongói turistát. Mert kelet-ázsiait lehet bőven, sőt nem csak turistákat, a kínai boltok és éttermek már szerves részei az európai és észak-amerikai életvilágnak.

És így aztán borzasztó nehéz védekezni a járvány ellen, nem véletlen  a mostani új világcsúcs. Az amerikaiak hullanak mint a legyek, a briteknél is elég vacak a helyzet, meg általában Nyugat-Európában, akiknél a fejlettségük okán eleve nagyobb a fenyegetettség. Ők a globalizáltabbak, na. És épp ezért nem véletlen, hogy nálunk is Budapest volt a legfertőzöttebb terület, ott vannak a nagy multicégek hazai központjai, oda jön a legtöbb turista, ott van már majdnem kínai negyed. (Tényleg az kis híján vicces volt, mikor egy ázsiai boltra nagy betűkkel írták ki a tulajok, hogy ők vietnamiak, nem kínaiak, azaz tőlük nem kell félni. Vagy nem annyira.) De például felénk nem sok multi van, külföldi turista szinte semmi, de még a helyi egyetemre is alig jár néhány külföldi diák, ami Pesten, de akár Pécsen vagy Szegeden már komolyabb rizikóforrásnak bizonyult. (Nem tartozik a témához, de néha lecsesznek önkéntes nyelvtannácik, hogy az nem Pécsen, hanem Pécsett, de nekem akkor is az első tetszik jobban, mindkettő helyes, én meg ott születtem, tehát írhatom, ahogy akarom. Egy benszülöttől minden vicc humoros.)

Viszont egyáltalán nem értem ártunk és ormányunk örökös főminiszterét, aki szerint mi vagyunk az EU faszagyerekei, feketöves védekezők. Hát ja, nálunk enyhébb volt az első hullám, de egyrészt azért sumákoltak a hivatalos adatokkal, másrészt meg a fenti okok miatt volt kevesebb eset, hogy ugyanis mi az EU perifériája vagyunk, perifériább Romániánál vagy Bulgáriánál. Bulgáriában egyébként épp  mostanában döntött rekordot a fertőzöttek száma, szóval ha ez egy fejlettségi indikátor (lehet hogy nem az, tudja fene, ez csak afféle kósza hipotézis), akkor tényleg jobban állnak nálunk. Mondjuk nem a járványhelyzetben.

Most hogy a felcsútinak milyen színű azöve, az még csak nem is érdekel, de a lelke fekete, arra nagyobb összegben mernék fogadni. Gyanús, hogy nem azért úsztuk meg viszonylag olcsón, mert ő a főnök, hanem annak ellenére.

De most már nem kell sokat aludni, és fényes hazánk győzni fog, a vas és acél, izé... a tizenhatezer lélegeztetőgép országa leszünk, de annyira, hogy majd az olaszok meg a nagybritánok is hozzánk járnak majd lélegezni. Ha beengedjük őket, elvégre egy migráns taljánt sem biztos hogy szívesen látjuk, de egy poszt-brexit angolt vagy skótot meg pláne. Kellett nekik kilépni.

Cím nélkül

(És majdnem szöveg nélkül. Szórakozik velem  a google, de legalább is a blogmotorja - szóval ez itt, de most végre be tudtam lépni. Ami jelentős fegyvertény, ha már elfelejtettem a jelszavam, de az van, hogy évek óta nem volt rá szükségem, csak megnyitom a blogot, és már be is vagyok lépve. Voltam, eddig, de most valamit variáltak, vagy én variáltam és kérte a jelszót, én meg nem tudtam mit adhattam meg, oly régen volt már. Még szerencse, hogy nagyjából néhány jelszót használok mindenhol, ami nyilván nem túl menő az adatbiztonság felől nézve, de annyira csóró vagyok hogy a netes csalóknak meg adathalászoknak sincs mit veszélyeztetnie rajtam. Aki engem le tud venni egy észrevehető összeggel, az jelentkezhet  közgazdasági Nobel-díjért. A jelszavam meg az, hogy felkelő hold. De azt nem mondom meg milyen nyelven. Viszont megváltoztatom íziben.)

Közszolg. állat

Épp a tévéműsort szemléltem a porton, mikor megakadt a szemem (na jó, igazából a tekintetem, a szeme marad a helyén) azon, hogy a tévesen közszolgálatinak hívott nézőalázó műsorszolgáltatónál, annak egyik csatornáján mi is megy este nyolc felé. Hát az, hogy "Jó ebédhez szól a nóta".

Hát, van az a mennyiség, amitől az arcoknak ott az állami tévérádióban végtelenítve megy az "Éjjel-nappal Falunap", két trianonozás között ajkukról ki se fogy a nóta, aztán kormányhíradó és a közkedvelt Migránsbűnözés Magazin, hangolódásul az esti focimeccsre. Ahol  Meggyesplébános csapata játszik az alsómadárfogási Rántott Imre Fodbalakadémia  serdülő csapatával, a szünetben a nyerésre álló nótáját a Hivatalos Népi Zenekar Kft. bedolgozói húzzák el.

De ha aznap épp nincs foci (és nincs minden nap, csak csütörtök éjjel fogják benyújtani az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatot) akkor Jégduplavisz Kivelcsárli legjobb felvételeiből válogatnak, a méltán emlékezetes hetvenes évektől napjainkig. Olyan örökzöldeket, mint a Jég dupla viszkivel, A dupla jég tripla  viszkivel vagy a Hagyja azt a kurva jeget, elég a viszki!

Később leadnak egy színes összeállítást az elmúlt évtized leglátványosabb autópálya-matricáiból, és egy válogatást az Alpesi szerelmesek szenvedélyes szenvedései című olasz-ukrán sorozat emlékezetes arcon köpéseiből. Éjszakára, hogy ne maradjon kihasználatlanul a műhold, vagy a frekvencia, vagy kábelszélesség, szóval amin adják a dást, kapcsolják élőben az internetet, hogy azok is nézhessék, akiknek nincs bekötve, vagy mobil.

Az éjszaka múltával pedig kezdődhet a Kelj fel Jancsi!, egy népszerű beszélgetős magazinműsor a reggeli merevedésről.(A műsorvezetők persze nem ejtik ki a szájukon azt a szót, hogy merevedés, elvégre ez nem pornó, inkább bemutatják és/vagy annak öltöznek.)

És ez az egész kijön alig kevesebb mint százmilliárd forintból évente, pontosabban ki fog majd jövőre. Mer idén még kilencven sem volt az a majdnem száz, és lássuk be, mondjuk nyolcvanötezer-millió forint z nem sok, ha csak annyi van nálam, eleve az akciós tejért nyúlok a boltban.

Plusz tízmilliárdot simán megér a cucc, elvégre mivé is lenne a haza fényre derülése, A Tenkes kapitánya száznegyvenhatodik ismétlése, vagy  a Fejkendők titkai 2. - A dagasztás című népies szocio-akció-horror nélkül.

Fájn dájning

Michelin-csillagot nekem, de rögvest, én vagyok a világ legjobban legegyszemélyesebb étterme. Séf, menedzser, mosogató, vendég és inkognitóban kóstolgató kritikus, all in one. 

Szakácsként egyedi vagyok, mint ide a Hold. Úgy keverem a tejfölt, ahogy kanállal, flambírozom a borsófőzeléket, panírozom a halászlevet, és mióta bedöglött a mikróm, mindent meg tudok már melegíteni a tűzhelyen is. Rizst, tésztát, krumplihéjat, túrórudit, mindent, a titkom annyi, hogy nem zavar ha odaég. A crossover jegyében hol sütök, hol főzök, ez azért a végére rendszerint kiderül. Bármi van a hűtőben, tudok lecsót készíteni belőlük, képes vagyok bármilyen sajtot feltételes módban is ragozni, valamint szó szerint minden édességet el tudok készíteni, feltéve hogy csokipuding.

Elég jó vendégem is vagyok, mert bár nem fizetek a kajáért, de utána elmosogatok (bő vízzel, felületesen), megeszek mindent, amit mégsem, azt pár óra múlva odaégetem, ne vesszen már kárba. Értékelem az olyan specialitásokat is, mint a ketchupos rizzsel töltött evőkanál vagy a diétás vajas kenyér margarinnal és fokhagymaszaggal. Bármilyen kevésbé sikerült ételt képes vagyok szívbarátságtalanná tenni egy kis extra sóval, hogy legyen miért reklamálni magamnak. De a becsinált tojást elvből, illetve a nevében foglalt hatása miatt kerülöm.

Kritikusként büszkén nem olvasom a Michelint, pláne mióta kiszállt a Forma 1-ből, így aztán valóban elfogulatlanul kóstolhatom a főztömet. És nem fukarkodom a kritikával, múltkor is megróttam magam, hogy micsoda egy dagadt állat vagyok, bár nem a kaja, hanem a kevés mozgás miatt. De az ételeket is megbírálom, nemrég leszidtam egy adag tejszínt, hogy túl savanyú, mire közölte, hogy ő joghurt.

De legtöbbször azért igazi fine dining étkekkel kényeztetem magam mint vendéget. Főtt löncshús-konzerv szárított és porrá tört krumplistésztával megszórva, orrfacsaró padlizsánfilé majonézes utóízzel, vagy odúban füstölt, mogyóróval töltött mókus, szőrösen. A séf kedvence: berosált abigél, frissen nyúvasztott liliomtiprással és mustáros előérzet sikamlósan. Vagy az valami netes kajapornó?

Halottak is

Tegnap négy zombifilmet is meg megnéztem, illetve hármat, mert a negyedik az már éjfél és éjjel kettő között került sorra, szóval ma, de zombifilmet amúgy is éjjel kell nézni. Igazából persze a vámpírok nem bírják napfényt, de n meg Petrával nem nézhettem zombifilmet, mert eleve elutasította a műfajt, úgyhogy mostanában pótolom a lemaradást.

Az Eleven testek után rászántam magam a Zombieland-re, rögtön a folytatásával együtt (ami nem is akkora késés, mert az utánlövés már 2019-es),  meg a Fido (Hasznos a zombi a háznál) című szintén horror-vígjátékra. 

A Zombiland korrekt lazaság, értelem vagy érdemi tanulság nélkül, de jó színészekkel és nagyfokú kreativitással. Woody Harrelson tapló, Emma Stone dögös-cinikus, Jesse Eisenberg meg mindig olyan mint akitől épp elvették a reggeli bageljét, és ezért bánatában legózott egy picit. Ez az a darab (a folytatással együtt), ami azét élvezetes, mert a stáb is láthatóan élvezte megcsinálni, tapicskolni az általuk kitalált, többszörösen megtekert világ mindennapi abszurditásában.

A másik zombis darab, a fidós már kissé erőltetett, egy sorozatepizódként még jó is lehetett volna, de nem volt benne egy filmnyi ötlet, olyan mintha én a három darab cserepes növényemből akarnék esőerdőt  a nappaliba, szóval már a szándék is röhejes. A film maga kevésbé, bár ez is vígjáték akart lenni, de csak jobb pillanataiban bírt valóban nevettetni, úgy egyharmada meg szimplán kínos.

És akkor jött A holtak nem halnak meg, ami Jim Jarmusch tavalyi filmje. Aki ugyebár a szerzői filmek jim jarmuscha, a kortárs filmművészet középmagasan jegyezett fura klasszikusa, néha azért csinál műfaji filmeket is, például a Szellemkutyát, vagy most ezt itt. És a meg nem haló holtak végső soron egy jó kis mozit hoznak össze, leszámítva, hogy mindvégig rejtély marad, mit is akart kezdeni az író-rendező a zombifilm zsánerével. Akart-e kezdeni valamit egyáltalán?
Lehet hogy nem, mert élet és halál kérdéseiről nem próbál többet  mondani, mint egy Zs-kategóriás tékahorror (vagyis annyit, hogy. aarrrghhh, hrörrrrr...), az atmoszférája ugyanakkor remek (és 99%-ban Twin Peaks-et tartalmaz), a színészeket meg jó nézni. Főleg mikor kiszólnak a filmből ("-Olyan ismerős ez a szám... - Persze, ez a főcímdal..."), jelezve, hogy azért mi se vegyük olyan komolyan ezt az egészet.

port.hu

És persze a kisvárosi lakosság szokásos, üzletileg már jól bejáratott elzombulása itt is meg van magyarázva. Semmi vírus, az már olyan unalmas, hanem az van, hogy túl sokat bányásztak valamit az Antarktiszon, ettől a Föld kibillent az egyensúlyából, nyilván mert amit kibányásztak a sarkon, azt levitték az egyenlítői vidékre, és eltolódott tőle a derékra hízó bolygó súlypontja. Amitől a tengelye is elgörbült, így aztán még este nyolckor sem megy le a nap Twin Peaks... izé, Centerville-ben. Ettől Bill Murray helyi alfőrendőr ideges lesz, pedig láthatóan tombol a nyár, szóval este nyolckor még az én ablakomon is besüt a nap (hiába no, nem vagyok börtönben, mert annak ablakába ugye soha), de ő a nagy feszültségtől rögtön kávézni akar. Fánkkal, mer' ugye rendőr, és Amerikában azok fánkkal, kávéval és erőszakos túlkapásokkal működnek. A rendőrségi fogdában meg közbe elhalálozik a városka köztiszteletben sosem állt, bolond alkesz nénije, ilyenekből amúgy (a filmek tanulsága szerint) minden ottani kisvárosban van legalább egy. Mint ahogy buta seriffhelyettesből, bunkó farmerből és melegszívű pultosnőből is, utóbbi rendszerint középkorú, a gyerek egyedül nevelése opcionális. Nyilván van egy Központi Mellékszereplő-ellátó valahol a hollywoodi tajgán.
Szóval. Néni elhalálozva, Murray rendőr meg befekszik mellé a fogdába, nincs kedve hazamenni, aztán arra ébred, hogy a néni még mindig nem él, de már nem is halott. Később az Adam Driverre hasonlító másik rendőr lefejezi, hisz közismert, hogy fejét veszett zombi már nem veszélyes, viszont remek virágföld-alapanyag.
Adam Driver volt amúgy Kylo Ren Főgonosz az új StarWars trilógiában, biztos onnan tud jól fejeket levágni, bár itt fénykard helyett egy machete jut neki, ami szánalmas ahhoz képest, hogy Tilda Swinton temetkezési vállalkozó szamurájkardal gyógyítja az élőhalottságot. Teljesen halottsággá. Sajnos az ő karaktere -a szamurájozáson kívül - kimerül a furán kinézésben, de ebben nincs semmi extra, ő eleve furán néz ki, akkor is, ha lemegy  boltba tejért. (Mondjuk aki egy Tilda Swintont képes egy közepes alakításra késztetni, az valamit biztosan nagyon tud a filmkészítésről, mint Jarmusch bácsi. Csak ez nem mindig látszik.)

Aztán már felpörögnek az események, melegszívű pultosnő kiiktatva, bár a bunkó farmert (aki az utánozhatatlan Steve Buscemi) csak később táplálkozzák meg a zombikok, de a film második fele már jobbára látványos és eléggé vicces aprítás, az össze jó nevű epizodista a szúró-vágó kézi készülékek rosszabbik oldalán végzi. de hát Danny Glover már amúgy is elég lehasznált, Iggy Popzombin meg nem is kellett dolgoznia a sminkeseknek, csak lefilmezték kora délután, még a reggeli kávéja előtt.

artnews.hu

De azért vannak gondok a sztorival. A hullák ugyebár a Föld tengelyforgásának kibillenése miatt szenderültek rosszabb létre, de aztán már fertőznek is. Szóval a bányászati földforgás-változás az vírusos? Is? (Tényleg, mi az undead jó magyar fordítása? Halatlan? Nem, az olyan akinél nincs hal... Esetleg halottalan, meghalatlan, poszthaláli prehulla.)
Mit csinál a két rendőri közeg ha végzett a várossal? (A harmadik közbiztonsági, a Mindy nevű szintén zombi lesz, ezért a kolléga szomorúan bár, de lefejezi) Mert ha a zombulás globális, akkor a kardozásnak elevenem érhetnek a végére, a világnak viszont eleve vége, hisz bezárt a lemészárolt személyzetű kávézó, emberek!

És ehhez képest már tényleg röhejes a film végére beszúrt klímapánikos, fogyasztói társadalom -ellenes felszólamlás, ami egy hűtőmágnes (régen: hímzett  konyhai falvédő) bölcsességével és cizelláltságával tolja a képünkbe, hogy kellett neked ájfon, köcsög?
Pedig nekem nincs is, és máris majdnem zombi vagyok. Hörr...

Ska'n'Zen (Név'n'Ap)

Ma van a névnapom, illetve dehogy, nekem aztán semmim sincs, a nevemnek van napja, gondolom vannak, akiknek ugyanaz a keresztneve, mint nekem, és ilyenkor ünnepelnek, de tőlem ez távol áll. Ma azzal ünnepeltem, hogy holnapra halasztottam a hétvégi takarítást, és dupla adag csokipudingot ettem desszertnek. Embereket csak az utcán szembejönni láttam, levittem a szemetet, és megpróbáltam felhívni valakit, aki nem vette fel.
Amúgy sosem értettem, mi is a névnap lényege, már azon kívül, hogy ilyenkor legitim a bulizás, de régen a bulihoz nem kellett ürügy, ma meg már nem kell a buli. Nekem meg semmi közöm valami politikai okokból szentté avatott királyhoz, valahonnan a XI. század végéről, az kérem olyan kurva régen volt, hogy még a tejfogaim sem nőttek ki addigra.
A születésnap az valamivel személyesebb évforduló, bár ünnepnek az sem ünnep. Nem emlékszünk a születésünkre (gondolom nem véletlenül), úgyhogy nosztalgiázni sem tudunk rajta, hogy hú emlékszem még milyen nyálkás voltam, és hogy ordítottam.
Akinek van gyereke, annak lehet ünnep e gyerek szülinapja, mert emlékezetes egy alkalom, de nekem nincs, a sajátomon meg mit ünnepeljek?

Az ünnep az, amikor eszem egy jó ebédet, megnézek egy jó filmet, együtt vagyok valakivel, akit kedvelek, és úgy egyáltalán, lakhatónak érzem magam körül a világot. de ehhez nem kellenek piros betűk, meg valahány név a naptárban.
És akkor most ünnepet gyártok, a kedven zenei műfajommal (előre azt írtam: műmajommal, és ez az automata helyesírás-ellenőrzőnek is tetszett), vagyis ska, ez úttal amerikai vendégmunkásoktól.

Az amerikai ska az nagyjából leginkább Kaliforniából jön, biztos a napfény miatt. A túlzásba vitt UV-sugárzás, a narancsos szörfök meg a napszemüveges térdnadrágok így együtt heveny fúvószenére ugrálást okoznak. Az embereknél legalább is. A teknősöm egy kaliforniai vörösfülű, és bár szeret napozni, de ugrálni még egyszer se láttam, még ska hatására sem. (Persze lehet hogy ugrál, de csak akkor ha épp a másik szobában vagyok, alszom, boltba mentem vagy elraboltak  az ufók - attól függően, hogy kedd van-e vagy csütörtök.)
A The Toasters viszont New York városát képviseli, azaz Kaliforniához képest egy teljesen másik óceán partján tolják már a nyolcvanas évek óta (akkoriban legalább már éltem, és volt szép kék kempingbiciklim), szóval ez itt mai dal, ha már süt a nap, a szemembe sokszor, hogy rohadna meg.

Filmcímek!

Mostanában sok olyan filmet nézek, aminek felszólító módban van a címe, és egyre jobban zavar, hogy soha sem teszek eleget ezen felszólításoknak. Ma például a Tűnj el! és a Ne engedj be! című mozgóképeket szemléltem, de még itt vagyok, és nem jött senki, aki beengedhettem  volna. Mondjuk nemrég néztem újra azt, hogy Ne engedj el!, úgyhogy talán jobb is ha nem engedtem be senkit, mert a filmcímek utasításait követve túszul kellett volna ejtenem, ráadásul a saját kívánságára.

Szóval ha hallgatni akarok az összesen sok filmekre, amiket mostanában, akkor nem lövök, pláne nem a a zongoristára, beengedek valakit, aztán eltűnök (fogom a pénz és futok), de közben nem engedem el, akit beengedtem.. Nem alszom el, pedig vele álmodnék, lassan elsorvadok, úgyhogy inkább irány Colorado, vissza a jövőbe, és nem ölöm meg gyengéden azt, aki annyira kéri. Vagy valami ilyesmi, kicsit összecsúsznak már a filmek, a címek, a történetek és a főétkezések. De hát szombat délután van, nagyjából péntek déltől vasárnap estig.

Szóval óvatosabban kell filmeket nézni, hisz lehetetlen megfelelni az összes írói-rendező utasításnak, vagy teljesen abba kell hagyni, ha már komolyan kérdezzük magunktól, hogy akkor most King Kong és Hong Kong rokonok?

Kulturális színtan, vokális rasszizmus

A fekete életek számítanak, ja-ja, csak most már biztos, hogy a hülye amerikaiak túltolták ezt is rég. Ahogy túltolták a meetoo-t, túltolták a szarunkavírusra-mentalitást (most meg pusztulnak tömegével), úgy tűnik, hogy egy ekkora népség, erősen túlméretes nemzeti öntudattal, egyszerűen nem bír megállni ott, ahol normálisan már kézifékkel kellene.

Most épp az van, hogy animációs sorozatok szinkronhangjai mondják vissza szerepeiket, mert az már mégsem lehet, hogy egy afroamerikai karaktert egy ír származású színész mondjon hangalá. Megáll az ész.

Én eddig azt hittem, hogy a filmek és sorozatok esetében a bőrszínnek lehet jelentősége, szóval hogy fekete karaktert játsszon fekete színész, de hogy ez számít a szinkronnál is, az nekem új. Igen a 'blackface', amikor a középkorú fehér színészt kenték össze cipőkrémmel, hogy fiatal feketét alakíthasson, az ma már tényleg nem komilfó, igazából régen sem volt az, csak régen Amerikában tojtak az ilyesmire. De eddig úgy gondoltam, a hangnak nincs bőrszíne. Hangszíne van, és a kettő nem függ össze közvetlenül, nincs köztük elve ok-okozati viszony.

Most azonban, eljutottunk a hangszín-rasszizmusig, senki nem szinkronizálhat mondjuk ázsiait, ha nincs ázsiai hangja, ami meg csak úgy lehet, ha kell számú őse ázsiai. Fasza, mit ne mondjak. A következő nyilván az lesz, hogy soványak ne szinkronizálhassanak kövéreket, alacsonyak langalétákat, alkoholisták heroinfüggőket. Szőkék barnákat.

Mondjuk korábban is voltak hasonló hülyeségek az előadóművészeti korlátoltság széles mezején. Ilyen volt az, amikor George Gershwin Porgy és Bess című operáját akarták előadni a magyar államiban, de a librettó szerzője, Ira Gershwin kikötötte, hogy az csak all-black cast módon, azaz kizárólag fekete énekesekkel lehet előadni. Bárhol, bármikor, tehát Izlandon, Thaiföldön, Üzbegisztánban vagy nálunk is, teljesen mindegy, tessék találni egy szereposztásnyi fekete operaénekest. Amire az volt a hazai reakció, hogy az énekesekkel aláírattak egy nyilatkozatok, hogy rasszjegyeiket tekintve ugyan fehérek (kaukázusiak), de identitásuknak elválaszthatatlan részét képezi az afro-amerikai eredet és tudat. És mivel az identitásválasztás szabad, mindenki lehet lelkében afro, ázsiai vagy latinó, esetleg macska, fóka vagy gőzmozdony. És tényleg, egy ilyen kikötésnél meg kellene határozni azt, hogy a bőrszín pontosan milyen árnyalatától számít valaki feketének, és azt is, hogy ezt milyen megvilágítás mellett kell mérni, napnyugtakor például már egy dél-indiai is feketének tűnhet, ami nyilvánvaló csalás. Mint ahogy egy ilyen kikötés meg nyilvánvaló baromság. (Ira Gershwin egyébként 1983-ban halt meg, szóval még egy darabig az örökösei rendelkeznek a szerzői jogai fölött.)

Csak nehogy hozzánk is begyűrűzzön ez a szellemi sötétség, mert  akkor lőttek a komplett magyar szinkronnak. Mehetne  kukába az összes film, amiben Eddie Murpy, Denzel Washington, Halle Berry vagy Lucy liu szerepel, mert gyanúsan nem találnának hozzájuk elég jó bőrhangszínű vokális alteregót. Nekünk van nagyjából egy darab Kálid Artúrunk, aki meg olyasmire pazarolja az születési árnyalatát, hogy a Bojack Horseman-ben szinkronizál... egy lovat! (Jó az legalább főszerep, a ló  meg legalább barna, de szerintem nem afro, hanem mondjuk arab telivér, rosszabb esetben angol.)

Szóval elég vacakul áll a nyugati kultúra mostanság, mert ha a szereplői képesek rendre lábon lőni magukat, aztán a sikoltozásukat büszke éljenzésnek álcázni, akkor biztosan fogytán a remény.

theconversation.com

Közben meg két cikkel (és egy portállal) odébb arról értekezik a Kamarás Iván celebművészeti színpadképes, hogy bezzeg régen még nők voltak a nők, és férfiak a férfik. (És elrendezett a házasság, és családon belüli az erőszak, és ciános az öngyilkosság.) Hogy a nő az legyen hölgy, a férfi meg talpig úriember.

Hogy ez mit jelent azt tudja a franc, biztos sok kosztümös filmet látott ahol zsakettbe és lovaglópálcába öltözött dzsentlömenek, abroncsszoknyás úrilányoktól kapott illatos levélkéket olvasnak ábrándosan a kastélykert öreg fái alatt, majd a bál estéjén elszánják magukat, és rejtett megjegyzést tesznek szívük hölgye kivillanó bokájára.

Vagy von hause aus ilyen, a celebművész urat már gyerekkorában is ezüstkanállal kergették a mahagóni ebédlőasztal körül, ha késsel ette a halat, vagy megbámulta a szobalány melleit.

De mindegy is, amit mond az nettó marhaság. Kicsit máshol tart mára már a civilizáció folyamata, elég sokféleképpen lehet nőnek meg férfinak lenni, a köztes megoldásokról nem is beszélve. Ráadásul a régi szép időben a társadalom nagy része nem volt úriember, úrhölgy vagy hasonló, inkább jobbágy, zsellér, cseléd, jobb esetben iparos, kántortanító vagy ágyútöltelék a valahányéves háborúban, és a zsakettről nagy részük azt gondolta, hogy az a báró úr leányának második keresztneve. Ám ha Kamarás láthatósági előadóművész ebbe a korba vágyik vissza, akkor tegye, de egyúttal adja le a portán a mobilját, a tusfürdőjét, a fészbuk-profilját és kapcsoltassa le otthon az áramot. Aztán hordjon cilindert, járjon fiákeren, és ábrándozzon a bájos hölgyek hullámzó kebléről a kandalló előtt, egy jó pipa ópium mellett. Mert akkoriban bizonyos státusz felett csak keblek voltak, a csöcsök csak a modernitás termékei.

És egyáltalán, az sem igaz,  hogy titokban minden férfi úriemberkedni akar, és régivágású nőkre vágyik. Mert én például a tornacipős-farmeres, lófarkas lányokat preferáltam mindig is, akikkel jókat lehet röhögni, szórakozni, akik kicsit nagyszájú, elég érzékeny normális emberi lények, és nem fakó porcelánbabák a vitrin üvege mögött.

Ja,m ondjuk nem is vagy dzsentlömen. Szerencsére.

Az év Mbere

Időnként előjön, hogy a közismert Time magazin mekkora egy szemétdomb már, mert ugye rendszeresen megválasztja magának az év emberét, és hát néha micsoda arcokat! Tavaly például a Thunberg jányt, a Grétát, akitől még Darth Vader is zavarba jönne, és maga elé motyogva tördelné a kézprotéziseit. Korábban meg, azok a liberálkonzervatív nacionálanarchista oposszumtoszó tájmosok a szerkesztőségükben, olyanokat választottak az év emberének mint Adolf Sztálin és Joszif Hitler. Amiből látszik, hogy tájmnál mindenkik alávaló férgek, akik előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel, ám igazából mellékállásban újságot is sajtósítanak, papíralapon onlájn.

De a helyzet valósága ezzel szemben az, hogy a Time nem az "év irgalmas szamaritánusát" vagy az "év legjófejebb, tévében is látható arcát" teszi a címlapra évről évre, hanem azt, aki szerintük adott évben a legnagyobb hatást gyakorolta a világ menetére. Hogy ez a hatás pozitív vagy negatív az e tekintetben mindegy, valamint nézőpont kérdése, hisz biztos volt néhány raklapnyi náci, aki őszintén rajongott a vezér és kancellárért, nekik minden évben ő volt az év embere. (Valamint ő hordta az év bajuszát, ő adta elő az év rekedt ordibálását, és ő volt az év vegetáriánusa, a pszichopaták kategóriájában.)

Szóval a nevezetes magazin joggal választotta az év emberének Dolfi bácsit 1938-ban, alvégre túl voltmár a berlini olimpián, lényegileg kész volt már az élére vasalt terroralapú diktatúrája, szóval kétségtelenül az egyik legnagyobb hatású ember volt a Föld glóbusztekéjén. Vele legfeljebb Dzsugasvili elvtárs, a kiugrott grúz papnövendék vehette fel a versenyt vele (ha valakinek nincs meg: ő volt a Sztálin-hasonmásverseny első öt helyezettje),  így nem véletlen, hogy 1939-ben már ő lett a man of the year. Aztán '40-ben Churchill, gondolom az angliai légi csata miatt, ahol mégis  csak először állították meg úgy rendesen a blitzkrieg-ben utazó osztrák komplexusgyűjteményt. (Jut eszembe, létezik egy kétrészes tévéfilm Hitler korai éveiről, illetve hatalomra jutásáról, ott Robert Carlyle néz eszelősen a führer szerepében, mondjuk nagyjából csak miatta nézhető a darab.)

De volt az év embere, 1930-ban, Mohandász Karamcsand Gandhi, akiről a nagyközönség azt hiszi, hogy mahatma volt a keresztneve, pedig az csak egy titulus, egy tiszteletteljes megszólítás ("nagy lélek"). Aztán év embere címlappal ismerték el még mondjuk Konrad Adenauert, Erzsébet királynőt, II. János Pált vgy Bill Clintont is, a rosszfiúk közül meg például Khomeini ajatollahot. Utóbbi tényleg rendesen arcon rúgta a világot, amaga iszlám forradalmával, de úgy, hogy máig is érezzük. Nem is értem, 2001-ben miért nem Oszama Bin Laden lett az év címlaplánya, biztos becsicskultak a szerkesztők ott a magazinnál, és inkább Rudy Giulianit tették a borítóra, ha már az év eseménye szemptember 11. után nem lehetett kérdéses. (Giulianit ma már kínos lenne amúgy, mert mostanság a Trumpli alakú elnökparódia ügyvédje, trumplistának lenni pedig egyet jelent a korlátolt, buta, de legalább számító és korrupt közpolitikai felfekvés státuszával.)

Vagyis amikor itthon magukat "közírónak" esetleg "publicistának" csúfoló verbális verőemberek vértolulást kapnak attól, hogy a Time véleményrovata beszól Ártunk és Ormányunknak, és azzal vagdalkoznak, hogy dehát ezeknél a Hitler volt az év embere bazmeg, ezek csak ne dumáljanak, akkor épp bemutatják, ahogy az indulati ostobaság szárba, illetve billentyűzetbe szökken.

Csak ne nekünk legyen mondva. Amúgy mind voltunk már az év emberei, Te is, és te is, sőt még te is.

Lélekkel felszerelt zombi

"Ő a legjobb barátom. Úgy értem, hogy vele néha hörgünk, és hülyén bámulunk egymásra. Néha majdnem beszélgetünk is. Napok telnek el így, de néha igazi szavakat is kinyögünk."

R egy nem várt karakter (volt neki neve, de már csak a kezdőbetűjére emlékszik), hisz a zombiknak az összes témába vágó dokumentumfilm szerint nincs lelkük. Már nincs. Ami nagy könnyebbség nekik, hisz halottak, útnak és oszlásnak indultak már, emlékeik minimum hézagosak, testük darabos, tekintetük zavaros. A zombi az embernek levés üres héja, ami még mozog, de már nem él, valahol megrekedt a pokolba vezető gyorsforgalmin, áll dugóban lét és nemlét között.

Na most, ehhez képest a szerelmes zombi  az elkárhozás furcsa üzemzavara, egyúttal a "zombi menni enni agyat" tematikához képest érdekes filmes alapanyag. Mert hát - az előző poszthoz hasonlóan - újból beleszaladtam egy igazi műfaji crossoverbe, csak ez nem romantikus katasztrófafilm, hanem zombis szerelemesfilm, avagy fekete tinivígjáték, esetleg drámai horrorparódia. Az Eleven testek amúgy leginkább egy egzisztencialista drámába oltott Rómeó és Júlia, zombikkal.
Mert a főszereplő srác, aki zombinak elég gyári hibás (mert beszélni már nemigen tud, de még vannak érzelmei meg vágyai), beleszeret egy még nem zombi lányba, akit megment a többi zombitól, hogy aztán őt kelljen megmenteni a lány zombivadász faterjától, aki még attól se lesz szimpatikusabb, hogy mag John Malkovich játssza. És ezzel le is van tudva a történet, tényleg nem ragozzák túl, a kérdés a felütés után csak annyi, hogy a szerelem tényleg legyőz-e mindent, vagy az élőhalottakat azért mégsem.

Viszont rengetek finom poén lehetősége van benne, amit a filmben ki is használnak, az egész szimbolikája pedig úgy kreatív, hogy nem lesz szájbarágós. 

Például a társadalom (társadalom? izé, a romjai esetleg) többségét alkotó zombik a reptéren gyülekeznek,  főhősünk is egy nem repülő repülőben lakik, két agyevés között, meg némi céltalan kóválygás után.

Azt mindig is sejtettem, hogy a repülőterek a purgatórium földi kirendeltségei, de itt aztán tényleg azok, ha a zombik nem tudják, hogy az élők elfogyasztásán kívül mi dolguk a világban, akkor kimennek a reptérre, ott a várakozás amúgy is az üzemszerű működés része. Nem baj ha nem tudják, mire is várnak, esetükben sem a célállomás, hanem maga az út az érdekes,és hát a teljes (fizikai) szétesésig hátralévő időt egy reptéren tölteni legalább olyan megfelelő, mint mondjuk egy borbélyüzletben, egy kóruspróbán vagy egy termékbemutatón.

Az Eleven testek kellően beteg, kellően vicces (önironikus) és kellően szellemes megfogalmazása annak, hogy van élet a halál után, de minek. (Mint Woody Allennél: nem az a kérdés, hogy van-e túlvilág, hanem hogy meddig van nyitva, és vannak-e ott kínai éttermek?). Igazán cuki a szerelmi szál, hisz a zombisrác igazából úgy szeret bele a nemzombi lányba, hogy megeszi annak a srácnak az agyát (az emlékeivel), aki már az iskolában is odavolt a szőkeségért. Shakespeare ilyeneket nem írt!
Ráadásul csak utólag esett le, hogy R-t az  Nicholas Hoult alakítja (tántorogja, nyöszörgi), aki anno az Egy fiúról című filmben volt az egy fiú.

A tanulság elég hülye, miszerint a zombiságra a szerelem  gyógyszer, pláne mert a szerelemhez mégis csak agyat kellett ennie a főhősnek, a csaj egykori pasijának még meleg testéből falatozva. Szóval az még nyitott kérdés marad, hogy de a szerelem, az megéri-e még ilyen áron is? Zombisrácnak biztos, hisz a szerelem szó szerint beindítja a szívét, és már nyers agyat sem kívánj annyira (csak rántva, rizzsel-tartárral), azaz kezd tőle visszaváltozni. Ja, és ha ő R, akkor a lány nyilván Juliet, csak hogy kijelöljék a kereteket.

És ha már itt tartunk: én igen szívesen néznék meg egy poszt-zombi filmet, ami arról szól, hogy a már visszaváltozott, egykori élőhalott, hogyan tud visszailleszkedni az emberek közé, azok után. Egy ilyen film nyilván kamaradráma lenne, nagyrészt egy pszichiáter kanapéján játszódna.
És a háttérben, az ablakon át látszódna a szomszédos repülőtér is. A miheztartás végett.

Hollywood sablonos Melankóliája

A múltkor került terítékemre Lars von Trier Melankólia című opusza, ami ugye nem más, mint lélektani kamaradráma a világvége árnyékában. Családi konfliktusok, kibeszéletlen gyerekkori traumák a végső nagy trauma, a becsapódó kisbolygó árnyékában, unalmas felütéssel, erős befejezéssel.

És most itt van a Míg a világvége el nem választ (Seeking a Friend for the End of the World), pontosabban itt volt úgy nyolc éve, de én még ezt sem láttam, ez mondjuk annyira nem baj. Ez is valami hasonló alaphelyzettel dolgozik, mint Trier egy évvel korábbi darabja, csak épp az egész kapott egy vajszínű árnyalatot Hollywoodban. Nem sokat, épp csak annyit, hogy már ne legyen drámai, ne legyen súlya és tétje a főszereplők sorsának, ahogy az emberiség utolsó napjain igyekeznek együtt átvergődni.

mafab.hu

Egyikük egy sótlan és unalmas biztosítási faszi, akit a sótlan és unalmas Steve Carell játszik sótlanul és unalmasan (szóval hitelesen), de tényleg, az ő színészi munkásságánál már egy enyhébb lefolyású vakbélgyulladás is vonzóbb opció. A másik meg a fura csaj a szomszédból, aki feltűnően hasonlít Keira Knightley-ra, aki a nyári szabadsága alatt elvállalt egy ilyen filmet, mert unta már a partikon koktélozást, és edzésben akarta tartani a művészi manírjait.

És akkor ketten nekiállnak végigbukdácsolni valami béna pre-apokaliptikus road movie-t, sérelmünkre. Az egyikük haza akar jutni szerető családjához Angliába, a másik meg a középiskolás szerelmét csáklyázná meg búcsúzóul, de történetük kábé annyira izgalmas mint egy kenyérpirító használati utasítása, vagy a karamellás nápolyi elmesélve. A mellékszereplők legalább buliznak, drogoznak és fosztogatnak, ahogy az két héttel a világvége előtt normálisan elvárható, a vallásosak imádkoznak, kettősünk meg az életén mereng, mintha lenne holnap.

Mert itt ilyen érzelmeknek kellene lennie, valami határozatlan torokszorításnak, ehhez képest kapunk egy középkategóriás Családi kör -epizódot (már ha valaki tudja még, az mi is volt), épp hogy csak a nyakkendős pszichobácsi hiányzik a végéről, hogy levonja a tanulságokat. Ehhez a remekműhöz mondjuk jobban illene Jerry Springer, meg az ő tanulságlevonó összegzései, mert a Míg a világ... satöbbi egyszerűen egy érdektelen giccs.

Igen, a faszi kibékül rég nem látott apjával, nemileg némileg összejön a csajjal, és nem, nincs happy end, a végén jön a becsapódás, a nézőnek meg a megkönnyebbülés. Hisz a pasi irritáló, a nő ijesztő és/vagy semmilyen, a kutya cuki, de nem tehet róla.

Szóval ez lenne a Melankólia hollywoodi cukorba mártva, kókuszreszelékbe és kis költségvetésbe forgatva, ahol tudjuk mi a vége, hisz mire a sztori kezdődik, már nemhogy a B-, de a C- meg a D-terv is becsődölt, csak várni kell a véget. Ami viszont nem drámai csak semmilyen, de hát ez van, a semmilyen hősök jelentéktelen  élete érdektelen véget érdemel. Csak mi érdemelnénk egy jobb filmet. 

Ami vagy bevállalja a giccset, vagy bevállalja a súlyos drámát, de ez a "romantikus világvége komédia" egy nem létező műfaj, talán nem véletlenül. Amúgy ez sem teljesen az, csak az első félidőn lehetne röhögni, legalább is ott mintha lennének poénnak szánt izék, de némelyik annyira kínos, hogy inkább kimentem a konyhába teáért, hátha lecseng, mire visszajövök.

Knightley művésznőt elnézném  mondjuk egy Alien filmben ( a lángszóró bármelyik oldalán), de Carell filmjátszásipari betanított munkást valami darabolós horrorban nézném meg legközelebb, részletekben ha lehet. Tényleg, ha én rendeztem volna eme műegészt, a csaj nagyjából a film kétharmadánál vihogva fejbe lőtte volna a palit, csak hogy legyen egy nem várt fordulat is, valami ami kizökkenti a totális kiszámíthatóságból  a történetet. Ami legalább egy fokkal kevésbé közhelyes, mint amúgy az egész film, az első képkockáktól az utolsó mondatokig.

Mert ez a fő baj vele, hogy az első öt perc után fel tudjuk vázolni előre az egészet, így viszont felesleges végignézni a cuccot.

Elvégre ha ellátunk az utca végéig, minek odáig elmenni?