Képmutatás-felújítás

A 444..hu beszámolója szerint a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi ügyekért felelő ingyenélője azt nyilatkozta (mintegy kiemelte, aláhúzta és leszögezte) a templomfelújítási program hozzájárul a gazdaság újraindításához. Hát azért ezt lehetne finomítani, valszeg nem en bloc a gazdaság újraindításában van szerepe, legfeljebb az építőiparéban, de az  most sem áll olyan rosszul, plusz látjuk magunk előtt a Mészáros és Mészáros Kft.-t, mint fővállalkozók. 

De a templomfelújítások tökre nem fognak hatni pl. az autóiparra, a telekommunikációs cégekre, vagy a hazai szójatermesztés állapotára.

Ugyanakkor a Soltész nevű szerencsétlen  államtitkár szerint „a támogatások egyértelmű alátámasztást nyertek”, hiszen a magyar emberek 80 százaléka a kereszténységet, a hitet és az elődeink által ránk hagyott keresztény kultúrát értéknek tekinti.

Ja, azt lehet, azt nagyjából még én is, de ebből a gusztustalan kurzuskereszténységből már kurvára elege van. Ártunk és ormányunk vezetőiről már rég nem tudom elhinni, hogy komoly és átélt hitük van, egyszerűen csak gyakran pózolnak drága öltönyökben, dúsan aranyozott templombelső háttere előtt, mert ez része a hatalomtechnikájuknak.

Persze, meg kell őrizni a műemlék templomokat, ez evidencia. (Mondtam már, hogy az én kedvenc hazai templomom az egri minoritáké, a Dobó téren, az annyira barokk, hogy egyenesen lenyűgöző.) De ez a gazdasági érvelés szánalmas, nevetséges és hazug, pont mint a kormányférfiak jelleme, és az igazmondásban (is) megnyilvánuló morális tartása. Vagyis nemigen van nekik olyan.

youtube.com

Scotland the Brave

Az tényleg tökös dolog lenne, ha a skótok kilépnének az Egybesült Kirájságból, aztán jelentkeznének az E,U-ba , és döcögnének tovább, mint önálló ország.

Ez a "tökös dolog" persze kicsit hülyén hangzik, ha már kormányzó Skót Nemzeti Párt elnöke és egyben miniszterelnök Nicola Sturgeon nő, mint ahogy pártja képviselőinek, és a kvázi-szövetséges Zöldek elég sok képviselője. (Hja, arrafelé már rég nem divat azt hangoztatni politikusoknak, hogy a nők nembéli lényegüket két területen tudják igazán megvalósítani,  miszerint a konyhában meg a szülőszobában. Kulturáltabbak, na. Meg nem nyolcvan-száz évvel ezelőttre vágynak vissza, pláne mert akkor ne is volt skót parlament.)

Az persze nagy kérdés, lesz-e népszavazás, feltehetően jövőre, megszavazzák-e a függetlenséget, és aztán mennyire hülyén néznek majd ki a fejükből. Ugye 2014-ben már népszavaztak egyet, akkor minimális különbséggel győztek a maradáspártiak, és szerintem igazuk volt. Akkor. Aztán jött a brexit, és nagyjából borult minden, pláne hogy Skóciában magabiztos többséggel szavaztak az EU-ban maradásra.

Úgy látszik a derék skótok szeretnek a valahol maradásra szavazni, miközben a középkorban is folyamatos téma volt a függetlenség. (Minimál sikerrel, de erről a kék fejű Mel Gibson többet tudna mesélni.) Most minden esetre egy kis, és némileg periférikus európai ország lennének (még nem az EU-ban), de ha majd egyszer belépnének az unióba, ott sem ők fújnák a passzátszelet. Ahogy az Egybesült Kirájság bizony fújta.

De mindez még nagyon mesze van, és nagyon sok változón múlhat, szóval a skót függetlenség témájában egy dolog biztos: minden bizonytalan.

Vótmá

Talán az a baj, hogy nincs olyan exem,  barátom, valakim, akit kicsit is érdekelnék. Így aztán hiába próbálok kitörni, ennyi marad:

(Tudom, vótmá, mondom, ennyi maradt...)

Ez már viccnek is rossz

Kereszténydemokrata Intézet lesz a neve az új, alapítványi formában működő kutatóintézetnek, melynek hivatalosan a párt nemzetközi szerepének és megjelenésének az erősítése, valamint a kereszténydemokrata értékek népszerűsítése a célja - írja a Népszava.

WTF? A fideszről, pontosabban a fideszkádéenpéről két dolog biztosan elmondható: nem keresztények, és nem demokraták. Nyilván azon az alapon hívják magukat így, hogy az elnevezéstől hátha. Ez anno az orosz bolsevikoknak egyszer már bejött, hisz a 'bolsevik' annyit jelent, hogy 'többségi', pedig épp kisebbségben voltak, de a többségi álláspontról aztán legyakták Oroszországot.

Ártunk és Ormányunk is efféle névmágiában utazik, hátha demokratának tűnnek, és naná kereszténynek attól, hogy elég sokat mantrázzák.

Pedig bolsevik faszok ők, a szovjet értelemben, a kereszténységhez annyi közük van, hogy hallottak már róla, avagy szeretnek püspökökkel fotózkodni, templomszenteléseken, de gyakorlati működésükben a tízparancsolatból egy sem látszik. Lopnak, hazudnak, megkívánják más feleségét, faragott képet csinálnak maguknak, a hét főbűnből nyolcat írnak bele az alapkotmánytörvénybe (a nyolcadik a hatalmi arrogancia), és eljátsszák az Irgalmatlan Antiszamaritánust, csak mert kibaszottul keresztények.

És pont ennyire demokratát, imádják, ha komoly viták zajlanak fontos közéleti kérésekről, megfontolt módon kommunikálják kidolgozott álláspontjukat, argumentációjuk kitűnő. 

Ja nem, mégsem, a Pártközpontból jön az utasítás, hány százalék Brüsszel, hány százalék Gyurcsány kell egy bármilyen hozzászóláshoz, de ezt a faszságot ne hívjuk már demokráciának.

Petra

Vacak ügy, hogy a fontosságot a hiány határozza meg. Persze tudjuk, mennyit számít nekünk valaki, de nem vagyunk hülyék, hogy mindig emlegessük, a végén még annak néz minket a másik. Hülyének. Akik vagyunk.

És a kínzó kérdések:

Ha a 'szeretlek' a napi elköszönés, akkor az elkopik? Vagy csak ha mi magunk?

Van olyan, hogy ' az igazi', vagy ez csak egy ócska, romantikus klisé?

Eltűnhet valaki a napi életedből, egyik pillanatról a má... ?

Lehetsz-e egyáltalán elég érett személyiség elviselni mindezt, ha sose voltál?

Lehet úgy élni, hogy aki mindig melletted volt, már nem áll szóba veled?

Lehetek-e én itt egy okoskodó, nagyjából értelmiségi egy szociális roncsként? Mert ennek a blogírásnak is kábé akkor van értelme, ha van mondanivalóm a világról. De ha a világ egy adatfolyam a képernyőn, és nem legalább valaki a nappalimban, akkor szart sem ér az egész. Akkor magamnak írok (hát ja, lényegében mint most), ha nincs Orsi és Maris, Csaba, Ági, Gábor, Adrienn, Erika és a címben jelzett, akkor mire föl ez a habverés?

Izoláció-sérült vagyok, szociális fájdalmakkal. Valami végleg eltörik bennem.

A mennyiség átcsap mániákusságba

Némi megdöbbenéssel olvasom, hogy Nemere István már a 750. könyvénél tart, igaz nekem kimaradt az, mikor 2018-ban szárnyra kelt a hír, hogy megvan a hétszázadik. Nemere lehetne az, aki a kultúrában igazolhatná a híres (és jobbára félreértett) marxi tételt, miszerint a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe, de nem teszi. Régen még egész jó dolgokat is bírt írni, lektűrök voltak persze, de nem futószalag-ponyvák, aztán lassan beleőrült abba, hogy  mennyire termékeny szerző, és mintha már csak mennyiségre menne. Ír bármiről, aminek utána olvashat egy délután alatt, legyen szó Könyves Kálmánról, környezetvédelemről vagy nemzetközi terrorizmusról, de nem meglepő módon már Covid-kötete is jelent meg.

Én úgy 12-16 éves korom között elolvastam tőle bármit ami a kezembe került, még a könyvei alapján készült képregényeket is, aztán leszoktam róla. Talán egybe esett a felnövésem  könyvei minőségének hanyatlásával, tudja fene, de például a Lars-Don-Ariel űrtinédzser-trió kalandjait megéneklő regényeket igen is bírtam, kellemes ifjúsági sci-fik voltak egy olyan időszakban, amikor az ilyesmi még ritkább volt, mint ma, meg írt egész jó krimiket is.

Aztán fiatal felnőtt koromtól már teljesen elkerült a munkássága, igazából a harmincas éveimben olvastam el A Hegy címűt, egyetlen kivételként. Vagy másfélként, mert valamikor írt hozzá egy folytatást, és azt az előd iránti nosztalgiából kivettem a könyvtárból, de már nem bírtam idegekkel, meg hát tényleg vacakabb volt az elsőnél, de feltűnően.

Azóta meg külön utakon járunk, ő mint szerző és én mint olvasó, de azt tényleg nem értem, hogy lehet ennyi könyvet összekalapálni. Oké, gyerekkorom Nemere-könyvei ilyen egynapos, vagy egy hosszú délutános olvasnivalók voltak, egy hétvégén lecsúszott belőlük kettő (de ha nem volt, egy-egy Leslie L. Lawrence is belefért egy hétvégébe), de írni azért nyilván tovább tartott. Persze - így jobban belegondolva - azért havi egy effélét meg lehetett írni, úgy meg már nem is lehetetlen küldetés három év alatt összehozni ötven kötetet.

Gondolom annyi a trükk, hogy mást nem nagyon kell csinálni, azaz kerülendő, az ivás, a nyaralás, a másokkal való túl sok találkozás, és határozottan ellenjavallt bármiféle hobbi. Meg így látlanba az lenne a családi élet is, ehhez képest 76 éves hősünk jelenleg a negyedik feleségnél tart, aki a wikipédia szerint szintén író, így mondjuk jól el lehet lenni, feltéve ha a ház két ellentétes végében verik naphosszat a klaviatúrát.

Egyébként a 750 nem világrekord, azt a brazil Ryoki Inoue tartja több mint 1100 kötettel, de talán második még lehet majd az örökranglistán, mert Barbara Cartland 723-nál tartott, mikor 2000-ben meghalt, igaz a hagyatékában találtak még  úgy 160 kéziratot.

Azért én egyiküket sem irigylem, mert lehet, hogy két hét alatt összedobnak egy regényt, de így mikor van idejük olvasni?

Persze a mennyiség-minőség relációból azért még Nemere is kijöhet jól, mert 750 könyv között csak akad 35-40 igazán jó, ami viszont több, mint amiről a legtöbb író álmodhat.

moly.hu

Háborúban forr a dalom

Cinco de Mayo kétségtelenül jeles nap, és nem csak a mehikóiaknak, valahogy ilyenkor szerettek születni és meghalni mindenféle híres emberek, olyanok is, akik történelmi jelentőségre tettek szert. Ha nem is egyértelműen pozitív értelemben.

1818-ban, Trier-ben e napon hagyta el a szülőcsatornát (és 1883 márciusában Londonban a földi siralomvölgyet) Karl Marx, nekünk csak per Károly, a ma már Corvinus nevű egyetem egykori névadója, filozófus, wannabe közgazdász, elméleti forradalmár, főállású emigráns és gyakorlott ingyenélő, aki könyvet írt a tökéről. Hosszú ő-vel persze, bár amekkora kujon állítólag volt, írhatott volna röviddel is, de neki fontosabb volt a történelmi szükségszerűségekkel való bíbelődés a British Museum könyvtárának olvasótermében. (Ott egyébként emléktábla van a törzsasztalánál, miként Arthur Koestler vagy Kossuth Lajos magyar vonatkozású hírességeknek is.)

Marx nem azért fontos, mert akkora történelemformáló alak volt, mire jöttek a rá hivatkozó orosz forradalmárok, már 34 éve halott volt, de szimbólumként igen is erős hatással bírt az egész világ történelmére. Formálni igazán a tudománytörténetet formálta, nélküle ma máshogy festene a filozófia, a szociológia, a közgazdaságtan, a politológia.

Az én tudományomban, a szociológiában hagyományosan három „alapító atya“ kerül említésre: Max Weber, Emile Durkheim és Karl Marx. Két német és egy francia, két zsidó és egy nem, de közös pont, hogy mindhárman szakállasak voltak. (Ez a közös pont egyébként Marx&Spencer esetében is, amennyiben Bud Spencerre gondolunk.) Nekünk meg volt olyan szociológiai intézetes pólónk, amin a három fószer meg egy pálcikaemberke volt látható, és az volt ráírva, hogy "Max, Karl, Emile és Én".

rm.wikipedia.org

És hát Marx harmadik születésnapján (vagyis pont kétszáz éve) halt meg Bonaparte Napoleon, tábornok, konzul, császár, száműzött, nagyjából ebben a sorrendben. Persze mindenki úgy emlékszik rá, mind hódítóra, aki maga alá gyűrte fél Európát, de csak egy rövid időre, úgy tűnik háborúval nehéz európai egységet teremteni, ez később az Adolf nevű német kollégának se sikerült. Lehet hogy azért, mert egyikük sem volt szakállas, és nem írtak vastag könyveket,

Bár Napoleon Code Civil néven közismert törvénykönyve ma is a polgári jog alapja, de ő volt az is aki VII: Piusz pápával kötött megállapodásával először választotta el komolyan az államot és az egyházat, meg meglepően modern közigazgatást vezetett be. Marx ugyebár még meg sem született a császárság idején, legalább is az első császárságén, de 1851-52-ben megírta a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című, azóta is sokat idézett szövegét, de annak apropója már III. Napoleon, és a második császárság volt.

De hát erőszakkal tényleg nem lehet legyűrni megannyi különféle nyelvet és kultúrát, szokásrendet és történelmi identitást, ez az Európai Unió nevű dolognak sem megy, mondjuk nem is elsődleges célja, de az látszik, hogy a megegyezés-alapú Európa-egységesítés orbitális bürokráciába fullasztja a projektet. Napoleon ilyesmivel nem vesződött, egyszerűen seregei élére állt, és tüzérséggel lövette azt, akinek ellenvéleménye akadt. Mondjuk ma is akadnak olyanok, akik legszívesebben így csinálnák, mondván hogy bármilyen szövetségnél az újkorban is erősebb és hatékonyabb egy tökös birodalom.

Csak nem túl tartós, ahogy azt a korzikai Bonaparte példája is mutatja.

cultura.hu

p.s. Érdekes adalék (via wikipedia), hogy Marxszal egy napon van a születésnapja Lázár Ervinnek, és Napoleonnal egy napon (nyilván nem egy  évben) halt meg Jókai Mór, csak hogy legyen némi közepesen indokolatlan magyar irodalmi hivatkozás is.

Trollbamondás

A parlament - többek között - arra is jó lenne, hogy ott lehet kérdezni a miniszterelnöktől meg miniszterektől, de ennek persze csak akkor van bármi értelme, ha azok válaszolnak is. A miniszterelnök ugye eleve nem is válaszolhat, mert Magyarországon olyan de facto nincs (de jure persze igen, de a jog mifelénk már csak hatalmi eszköz, bunkósbot és pénzbehajtási technika), a felcsúti cárevics meg hiába tesz úgy mintha válaszolna, egyfelől csak mellébeszél, másfelől már rég elveszítette miniszterelnök-jellegét.

A miniszterek viszont rendszerint nem válaszolnak a nekik feltett kérdésekre, mindegyiknek akad egy kézhez szoktatott államtitkára, aki büszkén nem a kérdésre válaszol, csak letol egy brüsszelezésbe oltott gyurcsányozást, kellő arányban keverve a lekezelően cinikus, és a tanárbácsisan kioktató stílust.

Most például Palkovics, Változatosan Dermesztő Ötletekért Felelős Minisztert kérdezte volna egy LMP-s képviselő, hogy de mégis, mi a faszér' nem válaszol soha semmire, miért mindig a Schanda nevű (nomen est omen) kesztyűsbábját küldi maga helyett, elvégre egy kis ellenzék-hibáztatásra talán maga is képes lenne.

De nem, a miniszer nem válaszolt arra a kérdésre, hogy miért mindig az államtitkára válaszol helyette, hanem az államtitkára válaszolt helyette. Írásban, nem egész két sorban, és naná hogy mellébeszélve, cinikusan, de hívhatjuk bunkónak is, ha hozzáképzeljük milyen jót röhögött, miközben a titkárnőjének diktálta azt a három tőmondatot. (Mert bár ő - beosztásának nevéből ítélve - Állam Jenő egykori TSZ-elnök, és jelenlegi nagyvállalkozó titkára, de ez annyira fontos poszt, hogy nyilván neki is van egy titkárnője. Meg a helyettese helyettesének is, a takarékos és puritán kormányzás jegyében.)

Amúgy meg tényleg mit képzelnek ezek a köcsög ellenzékiek? Hogy jön valami képviselőcske, és csak úgy kérdezgeti a Miniszter Urat? Hát mi ez itt, képviseleti demokrácia? Ugyan már! 

Szabadság, bármi áron

A versekkel ugyebár mindig is ambivalens volt a viszonyom, utáltam már az óvodai mondókákat is, meg az iskolában kötelezően megtanulandó vackokat. Utáltam ha rímelnek, mert  ember így nem beszél, utáltam hogy olyan képekben próbálnak valami érvényeset mondani a világról, amik számomra már túl voltak a giccshatáron, nekem nem jött át semmi hiteles életérzés a sok artisztikus nagyotmondásból.

Aztán futottam bele a beatköltészetbe, jött Allen Ginsberg, igen elsőként Ginsberg, aztán Gregory Corso és Lawrence Ferlinghetti, na meg Charles Bukowski, akinek a prózájával találkoztam előbb, pedig rendszeresen költőként hivatkoztak rá. (Itt emlékeztem meg a 100. születésnapjáról, ha valaki nem olvasta volna.)

Na, nála aztán nem volt időmérték vagy ütemhangsúly, rímek vagy szimbolikus képek,csak csupasz, külvárosi élet, egy örök kívülálló flegma üvöltése az értő közönség arcába. Szabadversek ezek persze, de messze nem csak (avagy nem elsősorban) formai értelemben, hanem mert nem kell azon agyalnunk, mire gondolhatott a költő? A költő ugyanis pontosan, valami húsbavágó őszinteséggel írja meg, mire gondol épp, és magasról tesz arra, ki mit szól hozzá. Ha belegondolunk, ez maga a művészi szabadság, amit persze csak úgy engedhetett meg magának, hogy csóró volt élete bő kétharmadában, lepukkant albérletekben lakott, ócska alkalmi munkákból vergődött el egyik héttől a másikig, de éjszakánként nagyjából alvás helyett is, csak vedelt és írt. Aztán valahol ötven fölött felfedezte magának az irodalmi élet, szinte befutott, talán mert a nagyérdemű nem az alkesz csavargót látta meg benne, hanem az autonóm, szókimondó művészt. A szabad embert.

Valami olyasféle figurát, ami sok mókuskerékbe szorult, kertvárosi alsó-felső középosztálybeli amerikai is szeretett volna lenni, persze csak titokban, és ritkán. Hisz Bukowski életformáját nemigen bírták volna, szerintem maga is csodálkozott azon, hogy húzta hetvennégy évig.

De közben nagy költő volt, számomra legalább is biztosan, hisz a költészettől a hülye versformák meg a kifinomult szimbólumok helyett azt várom el, hogy gyomorba vágjon és belém taposson, de csak miután a földre lökött. Nagyon durván. Na, ezek itt ilyenek.

Charles Bukowski:  Az öngyilkos kölyök utolsó napjai

látom magamat

ennyi öngyilkos nap és éjszaka után,

ahogy egy retardált és unott nővér

kigurít az egyik steril öregek otthonából

(persze csak ha híres leszek és szerencsés),

ott ülök a tolószékemben,

majdnem vakon, a szemeim a koponyám belsejébe fordulva

keresik

a megváltó halált

Hát nem szép nap ez a mai, Mr. Bukowski

Ja, ja

gyerekek mennek el mellettünk, és még csak nem is létezem

a jó nők meg

széles, kívánatos csípővel,

meleg seggel és feszes szexi mindenükkel

könyörögnek, hogy szeressék őket,

és még csak nem is

létezem

Három nap után végre kisütött a Nap, Mr. Bukowski

Ja, ja.

ott ülök a tolószékemben,

fehérebb vagyok, mint ez a darab papír,

vértelen,

agy nincs, szerencsejáték nincs, én, Bukowski,

nincs

Hát nem szép nap ez a mai, Mr. Bukowski

Ja, ja

a pizsamámba hugyozok, valami pépes folyik a számból.

2 iskolás fut el mellettünk –

Hé, láttad azt az öreg faszit

Jézusom, igen, hánynom kell tőle!

a sok fenyegetőzés után

valaki más lett öngyilkos helyettem

végre.

a nővér megállítja a tolószéket, letép egy rózsát egy közeli bokorról,

a kezembe adja.

azt se tudom,

mi az. akár a farkam is lehetne,

amennyi hasznát veszem.

Vissza a gépfegyverhez

dél körül ébredtem és kimentem a postáért

a régi szakadt fürdőköpenyemben.

másnaposan

szemembe lógó hajjal

mezítláb

óvatosan lépkedek az utamba eső

éles kis köveken

még mindig félek a fájdalomtól a négynapos borosta mögött.

a szomszéd háziasszony szőnyeget

ráz ki az ablakban és meglát:

„szia, Hank!”

az istenit! ez majdnem olyan, mintha seggbe lőnének

egy 22-essel.

„szia”, mondom

ahogy begyűjtöm a számlaegyenlegemet, a reklámújságokat,

a víz és elektromos művek fizetési felszólítását,

egy levelet a jelzálog-hitelezőktől,

és egy emlékeztetőt,

hogy 30 napom van kigyomlálni a házamhoz tartozó területet.

visszabotorkálok az éles kis köveken

arra gondolok, talán inkább írnom kéne valamit ma este,

mert ezek teljesen

be akarnak keríteni.

csak egyféleképpen lehet bánni az ilyen köcsögökkel.

az esti futamnak várnia kell.

(A versek forrása ez itt.)

est.hu

Az Űr, az bonyolult

Május negyedike lévén már megint nemzetközi Star Wars-nap van, de minek? Gyerekkormban még jó volt vallás- und mítoszpótléknak, de mára már jelentős mértékben elkurvult a franchise, a Disney-éra kezdete óta különösen durván ömlesztve nyomják az SW-kontentet. Ami természetes módon elinflálja az értékét, ha egy rajongónak nem kell éveket várnia a Nagy Eposz folytatására, hanem már lépést sem tud tartani a ráborított sorozatok, könyvek, képregények, antológia-filmek elburjánzásával (ja, és az ámítógépes játékokkal), az finoman szólva is ellene hat az érdeklődés töretlenségének.

Szóval a Sztárvórz-nap alapvetően értelmetlen ma már, arról nem is beszélve, hogy előzmény-  és utózmány-trilógiák címén miféle kulturális hulladékot kaptunk, bár e kettő másképp volt szar. Az előzmények gyakorlatilag rajzfilmek lettek, ahol a színészek nagy zöld vásznak előtt produkálták magukat, hogy aztán CGI-vel rajzoljanak köréjük egy világot, ami kábé annyira volt hiteles, mint a semjénzsolt felebaráti szeretete. De azoknak legalább volt egy konzekvensen végig vitt története, még ha szánalmas is. De az utózmányoknál - bár a látvány végre alapvetően rendben volt - elfelejtettek sztorit írni,az első film gyakorlatilag lemásolta az 1977-es Új reményt, a második és különösen a harmadik pedig rögtönzések sorozata volt, mindenféle végiggondolt koncepció nélkül.

Meg hát nem is sci-fi, de erről már értekeztem itt, jobb híján azért játszódik az űrben, mert a vadnyugaton vagy Arthur király udvarában nem lehetett volna ilyen vonzóan látványos, miközben az egész egy western és/vagy lovagregény.

De ha már az űr, épp mai hír, hogy nemsokára a fejünkre (vagy valakik fejére) eshet a kínaiak remek űrrakétája, a Hosszú Menetelés 5B, ami a Mennyi Harmónia nevű leendő űrállomás fő modulját vitte fel, csak épp azóta nem tudják irányítani, egy kicsit sem. Lehet bízni abban, hogy a nagy része majd elég a légkörbe lépés után, de mivel egy 21 tonnás vasról van szó, azért nagy darabok csapódhatnak be, valahol. Hogy hol, azt állítólag csak nagyjából hat órával korábban tudják jelezni, a poén viszont az, hogy azt nem tudják, melyik napon. Május tizedike a legvalószínűbb, plusz-mínusz két nap, szóval ha lakott területre potyognának a darabjai, akkor az utolsó pillanatban és rohadt gyorsan kell evakuálni onnan a lakónépességet, vagy legalább azokat, akikért kár lenne. (Persze ezek sokszor valami pár ezer kilométeres körzetben lakatlan tajgán csapódnak be, és még gyakrabban valami óceánba, ahol megint csak csekély esélye van egy hajót eltalálniuk, de akkor az még mindig lehet kalózhajó, ami viszont tiszta haszon.)

Szerintem egyébként a kínaiaknak elő kellene venniük az Illatos Omlós Csirke nevű űrvédelmi rakétájukat (biztos van nekik valami ilyesmi) és szétlőni vele a picsába az egészet. Vagy a Star Wars jegyében ráküldeni egy birodalmi csillagrombolót, ma biztos diszkontáron megszámítanák a küldetést, ha már May the Fourth van velünk, ugyebár.

444.hu

A vége még lehet szép

A világ vége (nem a film, meg benne az azonos nevű kocsma Newton Havenben) sokféleképp él az emberi képzeletben, hogy egyszer csak eljön teljes sötétség a mély kussban, vagy a komplett anyagi univerzum összeomlik egy pontnyi szingularitásba, vagy esetleg hogy fölrobban az egész a picsába. Ez utóbbi mondjuk hülyeség, a robbanás, a Big Bang nemhogy megvolt, de jelenleg is zajlik, ettől tágul az egész nyüves hóbelevanc, a milliárdnyi galaxisával.

Ráadásul a világvége sokak számára csak a Föld pusztulását jelenti, és szintén sokan egyszerűen az emberiség végét tekintik annak, az már mindegy is, hogy jön egy aszteroida, egy tényleg kihalást előidéző vírus, a savat köpő űrlények vagy a Skynet, a lényeg hogy ha eltűnik az emberiség, az számunkra már maga a világvége. Pedig a komplett fajunk megjelenése, fennállása és majdani eltűnése csak egy villanás az  univerzum életciklusán belül, dehát mi emberek mindig elég rasszisták voltunk, márhogy a saját fajunk léte volt a világ kiindulópontja mindig, ami persze érthető, csak hülyeség. Pláne mert már egyre kevesebben gondolják azt, hogy van valami távoli de személyes, és felettébb ősz szakállú Isten, aki a saját képére teremtett minket, és már csak ezért is mi kell hogy legyünk a világ közepe. (Tényleg, ha mondjuk az Alpha Centaurinál él valami értelmes faj, akkor őket is az ősz szakállú fazon teremtette, és nem a nem ősz szakállú csávó váltotta meg? Vagy ha mondjuk hinduk vagyunk: lehet-e onnan ide reinkarnálódni? Mert az takarékos módja lenne a csillagközi utazásnak, csak az a baj, hogy meg kell hozzá halni. - A válasz a lélekvándorlásos kérdésre egyébként a hinduknál egy határozott igen, mi is mehetünk oda, de előbb nekünk is le kell adnunk a szerelést.)

Szóval akármennyire szűkkeblűen vagy univerzálisra kiterjesztett módon fogjuk fel a világ végét, az mindig valami kataklizma, valami felfoghatatlanul tragikus esemény, pedig ehhez is valami vallás kell, mert amúgy a nagy és hideg világegyetemet rohadtul nem érdekli egy ilyen félreeső bolygón élősködő fertőzés. Aki mi vagyunk, igen Mozarttal, Da Vincivel, Napóleonnal vagy Hitlerrel együtt.

Szóval a vég az valami epikus-apokaliptikus mizéria lenne, valami ilyesmi:

wallpapersafari.com

itl.cat

Egyvalami nemigen jut eszébe senkinek, tudniillik hogy a világvége szép is lehet, fenemód esztétikus. Na jó, a két fenti kép nekem például tetszik, nem egy Rembrandt egyik sem, de kétségtelenül erős  hangulatuk, és maguk módján ezért szépek.

De ezek itt a civilizáció végét ábrázolják, egy ember nélküli romos világot, ha viszont az univerzum végében gondolkodunk, még csak a romlás esztétikájára sincs szükség, mert egy Nagy Szétesés önmagában is bírhat szép lenni. Vagy annak látszani, bár e kettő lényegében ugyanaz, hisz egy kép esetében szép az amit annak látunk, majdnem mindegy is miért.

Mint például ez itt, amely azt hivatott ábrázolni, milyen is lenne egy kozmikus léptékű apokalipszis. Látványos, kicsit giccses, de egy mérsékelt ízléssel dolgozó kortárs galériába simán elmenne nonfiguratív festménynek is. Ami egy világvégétől azért nem rossz teljesítmény, bár ha mondjuk a nap a jövő héten hirtelen szupernóvává válik, már nem marad senki, aki élvezhetné.

Hacsak nincs valahol tényleg egy ősz szakállú fazon, de akkor meg eleve ő nyomja meg a gombot.

telegraph.co.uk

Erőskarú időbomba

A Tim Timebomb valójában Tim Armstrong (na innen a cím) projektje, aki a már harminc éve alapított kaliforniai punk-banda a Rancid énekes-gitárosa, de egy ideje kalandozik másfelé is. A Rancidot egyébként sokan (túl sokan) hasonlítják a Green Day-hez vagy az Offspringhez, szerintem nem teljesen indokoltan. Akkor már tényleg inkább a Clash, annak is a karcosabb korszaka, mondjuk a London Calling a Clash vagy a Combat Rock zenei világa jut az ember eszébe róluk.

Mert hát a Rancid nem az a tőrölmetszett, valamint napsütötte szörf-punk, inkább a tarajos-ugrálós-beszólogatós fajta, ami hát a punknak mégis csak a lényege. Épp ezért nem punk például a Blink182 vagy a Clash Sandinista!-albuma, mert az előbbi igényes, de már középtávon unalmas, gördeszka-kompatibilis popzene, az utóbbi meg egy nagyívű zenei kalandozás a reagge-től a templomi kórusokon át a hetvenes évek progresszív rockjáig.

De ez viszont punk:

Minden benne van hibátlanul, a színes tarajoktól a félrészeg ugrálásig, és gyanús, hogy régebben minden rocksztárnak készülő tizenöt éves (tehát minden normális tizenöt éves) pont ilyen artisztikusan kásás hangzást okozó gitártorzítót szertett volna. Csak azért nem nézzük mondjuk Exploited-nek, mert ahhoz azért tényleg túl kaliforniai, ha nem is az "arccal a slágerlista felé" -módon.

Ehhez képest a Tim Timebomb-projekt (amibe persze benne vannak a régi zenésztársak is) zenéi, már kevésbé dühös, viszont művészkedősebbre sikerült dolgok, valahol a country, a reagge meg a ki tudja még mi minden határvidékeiről.

Ez is valamiféle életérzés-kifejezés, mint a Rancid dalai (és nem mellesleg felbukkannak konkrét Rancid-feldolgozások is), csak egy kicsit más életérzésé. De Mr. Armstrong (még mindig Tim, azaz nem Neil és nem is Louis) tetovált fejtetője sok mindent visz, ilyet eddig csak itthon láttam, a teljesen szétesett, így aztán egy  időre igaz net-sztárrá vált Bartos Cs. Istvánnál, aki nyilván a kopaszodását igyekezett tetoválással leplezni, nyilván sikertelenül.

Tim nem tudom, hogy kopaszodik-e, minden esetre jobbára kopasz, hisz ha már a feje búbját tetováltatta, akkor kár lenne hajjal eltakarni.

A zenéje pedig nagyon jó, minden hangját hallottuk már, és mégis rém eredeti.

Relatíve rosszabb

A lövészárokba valahogy nem settenkedett be a tavasz. Szerteszét, miszerint körülötte, már bekövetkezett a rügyfakadás nekibuzdulása, de az árokban rendületlenül sár volt, szarszag és tetvek.

Ezen elmélkedett Trenchard kapitány (Borroughfield negyedik Earl-je), miközben próbálta megkedvelni a penészes barna kenyeret, mondván, hogy ő végső soron szereti a gombát, mondjuk inkább marharaguban, kevés vörös borssal, de valahol már halott arról, hogy létezik nemespenész is. Márpedig ha egy magafajta nemesember fogyasztja, akkor akár lehet annak is nevezni. Neki meg régi tapasztalata volt, hogy a dolgok főleg attól vannak, hogy nevet adunk nekik.

Most például akkor is tavasz van, ha a lövészárokba a Nap sem süt be, elvégre áprilist  mutat a naptár, és az már definitíve tavasz. Miként a frontvonal sem merevedett bele egy ócska állóháborúba, csak taktikusan kivárnak, hogy legjobb pillanatban támadhassanak, és Milliebrown közlegény, néhai tisztiszolgája is csak azért halt bele a vérhasba, mert egyszer a latrina meglátogatása után nem mosott kezet. A kezében tartott darab kenyér pedig csak érett, nem pedig romlott, ahogy azt a beszivárgó ellenséges propaganda terjeszti.

Taktika, higiénia, gasztronómia, megannyi remek értelmezési keret a valósághoz, amelyet háborúban fontos magunk felé hajlítani, már csak a harci szellem javítása miatt is.

És egyébként is: egy magafajta bátor katona, egy tiszt, akinek már a felmenői is ott voltak Waterloonál (pár évvel a nagy csata után, kirándulni, de attól még ott voltak), nem hátrálhat meg némi penészgombától, pláne mert van hozzá főtt lóhús babbal, ami garantáltan friss, a második tüzérszázad lovai csak tegnap haláloztak el, némi kereszttűzben.

Egyébként is, a világon minden relatív, mindig lehet rosszabb - gondolta a derék katona, aki még mindig nem tudta rászánni magát, hogy beleharapjon a kenyérbe.

És ekkor egy ellenséges akna csapódott be közvetlenül mellette, minek következtében Trenchard kapitány, úgy is mint Borroughfield negyedik Earl-je, egy másodperc alatt esett szét, egészen apró darabokra. És már nem tudta konstatálni, hogy mennyire igaza volt. Tényleg lehetett rosszabb.

britannica.com

Mögötte sejti

"Gyurcsányt sejti Dobrev mögött a Fidesz" - a nap híre, de tényleg, ezek az elmebajnokok, konkrétan Hollik janicsár, aki főleg hajbeültetésben erős, megsejti Gyurcsányt a mögött, akit eddig a kormányhitű médiában kizárólag 'Gyurcsányné' néven emlegettek. Csak hogy senkinek ne legyen kétsége, ezért meglepő ez a nem leleplezés, csak sejtés. Komolyan, én azt hittem, a hollikok (mint gyűjtőnév) szikla szilárd mód biztosak benne, hogy Gyurcsány áll Gyurcsányné mögött, úgy is mint annak a pártnak az elnöke, akinek színeiben az illető hölgy (asszonyság) EP-képviselő.

Eddig tudták, de most már sejtik is, hát van a szellemi visszaépülésnek az a szintje, amire csak Ártunk és Ormányunk képviselői képesek, valahogy úgy, ahogy Sylvester Stallone az Oscar című örökbecsűben képes volt (ha valakinek nem lenne meg: "Persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem!"), de ő egyfelől épp próbált valakinek segíteni, ezért zavarodott bele, másfelől meg vicces volt.

Hollik nertárs ellenben simán csak szánalmas. Nem kicsit, nagyon!

Május másodikát énekszó és tánc nem köszönti?

Pedig tegnap volt a nemzetközi munkásosztály ünnepe (nem, nem  munkáé, az egy félreértés, Marx már az 1844-es Gazdaság-filozófiai kéziratokban megírta, hogy a munka az elidegenedés egyik fő összetevője, mert nem alkotunk általa, hanem valaki más gyárában (ügyvédi irodájában, teszkójában etc.), valaki más eszközeivel, valaki más hasznáért dolgozunk, hogy legyen mit ennünk. Meg legyen hol laknunk, de ennek semmi köze nembéli lényegünk megvalósításához, ami az öreg Karl szerint a munka eredeti értelme.

De bárcsak látnám már azt a emberarcú kapitalistát, aki engem sok pénzzel zsákmányol ki,  de per pillanat már nézegetem a helyi hajléktalanszálló opcióit.Márpedig a hajléktalanság az esetek nagy részében egy elnyújtott öngyilkosság, akkor már legyen inkább háború, ahol lehetek hősi halott (és addig is lehet babkonzervet meg rumot faszolni, ha valakinek ismerős még e régi szép kifejezés, a Svejkből).

De ugyanakkor én csak most jöttem rá, hogy ma van anyák napja, ami igen szerencsétlen együttállás, mert épp nagyon magamba zuhantam, kábé annyira vagyok szerethető gyerek (így közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, ami hogy néz már ki?). Egy mosogatás után már úgy zihálok a fotelben, hogy biztonsági okokból akkor se mentem volna át ebédéért, ha nem szégyellném magam alapvetően.

De sosem voltam egy szó klasszikus értelmében vett jó gyerek, sunyi kis geci voltam én már kiskamaszként is. 

És akkor egy nagyon nem anyáknapi sztori, bár tudja fene, lehet, hogy már húsz éve elmeséltem neki, de a huszadik század végére csak hézagosan emlékszem. Tehát: ha jól emlékszem hetedikes voltam, és márciusban kaptam valami takonykórt, mire a körzeti orvos kiírt egy hétre. Nekem meg nem volt kedvem iskolába menni, viszont a dátumot az orvosi igazoláson (ha agyoncsapnak sem tudom, mi volt már) könnyedén át lehetett javítani egy későbbi dátumra, úgyhogy egy hét helyett, én kettőt hiányoztam. Mert még egy hétig még reggelente elindultam az iskolába, csak az első sarok után másfelé folytattam, megettem a tízóraim valami parkban egy padon, de ezen túl úton voltam folyamatosan, meg ne kérdezze valaki, mit üldögélek én itt iskolaidőben. (Amúgy magamra, mint sokszor egy-egy fantáziavilágban élő tizenhárom éves, úgy tekintettem, mint valami titkos ügynökre, aki dörzsölt, bár gőze sincs, mire föl?)

De mindez 1987-ben volt, 34 évvel ezelőtt, utána még egy évig utáltam az általánost és négyig a szakközepet, mielőtt eljött az én időm. A szombathelyi főiskolát már bírtam nagyon, az ELTE-t is, aztán még volt pár jó évem.

Mára (mert épp most olvastam egy remek ismeretterjesztő cikket a 444-en) viszont ott tartok, hogy véleményem szerint egy nagyjából tehetséges, tűrhetően művelt alak vagyok, akinek viszont utolsó tizenöt éve egy nettó kudarctörténet., míg ugye mások ezt nem gondolják, hanem tudják rólam. És van mire hivatkozni, gyakorlatilag nagyszüleim halála óta családtagnak is csak mérsékelten vagyok alkalmas. Ja, lehetett rám büszkének is lenni néha, mert azért két diplomát összehoztam (de a PhD-tmár nem, pedig megkíséreltem), tanítottam egyetemen, de nem Oxfordban, viszont a környezetemben mindig én voltam az egyik legokosabb. Voltam, mondom, de az összes többi kudarc.

Ilyen se lesz már... (Norwood)

Az autópálya-analógia

Palkovics innovációs miniszter és felsőoktatás-hátramozdító olyat szólt, hogy a Pesten lábát megvetni készülő, kínai Fudan egyetem nem azzal lett 34. a világranglistán, hogy ott ideológiai képzés folyik. És hát lehet, hogy majd az itt tanuló kínai hallgatók kommunista pártalapszervezetet is alapítanak, de lehet hogy nem, szóval minek itt verni a habot? Csodás, és akkor mi most ujjongva ünnepeljünk? Hisz mégis csak egy fura, hibrid diktatúra - nem mellesleg világhatalom, amely ezt élvezi is - egyeteme készül nálunk is megtelepedni, amely már alapdokumentumaiban is többszörös hűségesküt tesz a Kínai Kommunista Párt felé, elismerve annak vezető szerepét, és ideológiai megkérdőjelezhetetlenségét.

Az egész kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy Hitler alatt is olyan remek autópályákat építettek, hogy évtizedekkel később az NDK-ban még mindig azokat használták. És mondjuk lenne most is egy Hitler-szerű szörny valahol Európában, mi meg a rezsimje állami cégével építtetnénk itthon autópályát (nem mellesleg, az általuk nyújtott hitelből), mondván hogy hát igen, néha szörnyű dolgokat mondanak, állítólag szörnyű dolgokat is tesznek (persze nem ítélkezünk, mi nem vagyunk ott, nem láttunk koncentrációs táborokat a saját szemünkkel), de utat építeni azt tudnak, nem véletlenül vannak a világ élvonalában.

mandiner.hu

Mert hát Kínai Kommunista Párt egy elnyomó, milliókat „átnevelő“ táborokba záró, az orwelli totális kontrollra törekvő, központosított államkapitalizmust működtet. Mely egyesíti magában a szovjet rendszer agymosott embertelenségét, és a 19. századi nyugati kapitalizmus brutálisan kizsákmányoló  attitűdjét. (Ajánlott irodalom A munkásosztály helyzete Angliában Friedrich Engels tollából.)

És egy ilyen állammal - pláne egy magát harcos antikommunistának hirdető (amúgy lényegileg bolsevik) - kormányzat nem üzletel és nem haverkodik a minimálisan szükségesen túl. Mert valamennyire persze muszáj, hisz ma már Kína gyártja a fél világot, szóval vannak kényszerpályák, de a felcsútok géniuszát senki sem kergeti szívlapáttal a stadionja körül, ha nem hoz ide egy kínai egyetemet, nem mellesleg több pénzért, mint amennyit a teljes magyar felsőoktatásra költenek egy évben.

És e tekintetben tök mindegy, hogy hányadik a Fudan valamelyik egyetemi világranglistán (mert azokból is van több, és a miniszter  nyilván arra hivatkozik, amelyik az ő álláspontjának kedvez). De ha ez számít, akkor ott van például a bostoni MIT, a londoni Imperial College,  vagy a müncheni műegyetem, mindegyik világszínvonalú  a műszaki-természettudományos kutatásokban, és egyik sem tekinti vezérlő csillagának egyik kommunista pártot sem. (Az MIT-vel ráadásul van is már némi együttműködés, azt Palkovics is említi a linkelt interjúban, hogy Debrecenben van már egy központjuk, szóval miért is nem lehet ezen a vonalon továbbmenni, ha már mindenáron hi-tech kutatást és oktatást szeretnénk?)

A miniszter az interjúban amúgy szinte semmi konkrétumot nem mond, csak löki a szabvány dumát a semmiről, a "modellváltásnak" csúfolt alapítványi kiszervezésekről is csak sunnyog, miközben nyilvánvaló, hogy nem a modell- hanem a kormányváltás a lényeg, egy esetleges ellenzéki győzelem ellen igyekeznek  bebiztosítani magukat a jó elvtársakkal kibélelt alapíványi kuratóriumokkal, meg az állami cégek vagyonának átpasszolásával. Na, ez mondjuk passzol a Fudan által büszkén felvállalt eszmeiséghez. Demokratikus díszletek mögött kell felhúzni egy fideszes deep state-et, hisz a haza nem lehet ellenzékben. Hazának pedig magukat tartják, szakszerűen fogalmazva: Nyuszi rokonait, barátait és üzletfeleit.

Valóságos három betűk

Olvastam az okostelefon-hírmondón, hogy valami kínai valóságsóból végre kiszavaztak egy orosz csávót, aki nem is akart szerepelni, csak az ügyvédek megfenyegették, hogy a szerződéséből kifolyólag kurva sokat kell kártérítenie, ha kiszáll. A szerencsétlen meg direkt bénázott, és könyörgött a nézőknek, hogy szavazzák már ki a picsába, de így is három hónapig nem élvezhette a rohadt sokszor tizenöt perc hírnevét. Azt mondják, ilyen ez a popszakma (ez valami énekelős valóságsó volt, fiúzenekar-összeszerelési célzattal), ember embernek farkastörvénye, ahol könnyű máséval verni a csalánt. (Vagy csallánt? Végül is ha a szöllő két l...)

Állítólag. De ezt én igazából nem tudom, kerülöm az ilyen szemeteket, kifinomult és médiatudatos fogyasztóként csak lottósorsolást meg sörreklámokat nézek a tévében, és azt is csak a Spektrumon meg a Mezzo-n. Mivelhogy nincs is tévém!

Annak idején fokozottan nem néztem a Big Brádört, meg a Való Villa Világot, de elkerült a Hal a vacsoracsatán, ments ki innen! című celebes riöliti is, amit állítólag nem is Celebesen forgattak, de hát minden  tévéműsor hazudik, ezt minimum Marx óta tudjuk. Groucho Marx óta, gondolom.(Meg hogy a válás a nép ópiuma, így a házasság nyilván a nép extasyja, de mi a vallás?)

De mostanában már a sörreklámokat sem tudom követni, talán azért, mert rég nem iszom már sört, úgyhogy a sokféle új sörtől de el vagyok én képedve idelent! Ilyeneket ismertetnek a hirdetések reklámjaiban, hogy Ipa, meg Apa, meg Pepe meg Kapa, hát régen ilyen nem volt. Volt a Kanizsai meg a Köbányai, a zöld üveges meg a barna üveges, és azokat sem lehetett kapni, ha beütött a nyár.

Régen persze valóságsó sem volt, csak kilós kiszerelésű jódozott, ami persze nem jó volt, csak kurva sós, de mondjuk nem is mutogatták a tévében. Pedig valóságos volt az is, csak ugye egy kiló só nem hisztizik (jó, hát néha azért kiborul), nem csalja meg az őrült borsot a kristálycukorral, és nem villant kristályszerkezet részegen.

De már vannak sótlan valóságsók, hárombetűs nevű sörök, nekem csak virtuálisan (mer' törkölyös vagyok), de várom már Borsodi BÚS, a Soproni FOS és a  Pécsi XAR nevű komlóköltemények... reklámjait. Csak hogy kerüljék a magyarban elterjedt, csúnya négybetűs szavakat.

Képes Terrace-hiány

Terasz-gate van, írnám ha nem lenne képzavar, bár jobban belegondolva a képzavarokat alapvetően kedvelem, sokkal szórakoztatóbban mint a képzavartalanságok.

A terasz-problematika ugyanakkor tényleg a közélet legaktuálisabb, leghúsbavágóbb, legforróbban megosztó témája, hogy akkor most jó-e nekünk, ha tömegek tömörülnek kerthelységnek felasztalozott járdákon, a nyitás jegyében?

Igazából tudja a fene, de az gyanús, hogy ha hirtelen mindenki úgy csinál, mintha nem lenne tegnap, mintha az elmúlt bő egy év nem velünk történt volna meg, akkor sokat tesznek azért, hogy ne legyen holnap. A járvány az nem olyan, hogy eddig nagy veszélyben voltunk, de hopp, fordul az oltás-számláló, és hirtelen minden szép és biztonságos, lám kisüt a nap is, ha már egyszer úgy állnak a számok.

Pedig a számok sokféleképpen állnak, de megnyugtatóan még nem, így aztán indul az Aggodalmasok vs. Bulinegyed dogfight, ahol mindenki hülye, aki nem a saját törzs tagja, az meg pláne, aki előbb rántja el a kormányt. (Nem azt a kormányt, a szimbolikusat, mondván, hogy vitatkozni lehet, de iszapbirkózni felesleges, avagy aki hülye, haljon meg.)

Így aztán vannak akik szabadnak érzik magukat, ha végre veszélyesen élhetnek (miért, eddig hogy éltek?), meg azok, akik már látni vélik a negyedik hullámot, avagy a teraszon fogyasztott sörök és kávék árát már most emberéletekben mérik. 

Szerintem meg az igazság nem odaát van, hanem valahol a kettő között, talán a második állásponthoz közelebb, hiszen a fertőzésveszélynek lehet ugyan statisztikailag kifejezhető valószínűsége, de ettől még nem lesz statisztikai kérdés. Hogy akkor 3 millió 990 ezer beoltottnál még gáz van, 4 milliónál meg havaj-dizsi-napszemüveg. Ilyen marhaságot tipikusan csak jogász végzettségű hatalomtechnikusok bírnak kitalálni, akik szeretnek pontos határokat húzni, hátha hozzájuk görbül a valóság is.

Pedig a valóság bonyolult, és a legtöbb helyzet nem fekete vagy fehér, nem egyszerűen formulázható absztrakció, hanem az A és B pont közötti átmenetek megszámlálhatatlan árnyalata. Egy járvány nem simán csak van vagy nincs, hanem nagyon sokféle mértékben, sokféle különböző csoportot eltérően veszélyeztetve, hol jobban, hol kevésbé van jelen, hisz az időben haladva sem csak egy irányba változik. Pont erről szólnak a 'hullámok' is.

És pont ezért nem lehet azt mondani, hogy a hétvégi össznépi teraszolás eleve hülyeség volt, de azt sem, hogy nincs ezzel semmi gond, mert a veszély az igenis valós. Szóval inkább nem kellett volna.

Ám ezen a ponton jön a politika, a vezér lassan állampárttá erjedő hűbéri csapata, akiknek muszáj volt már valami népszerűt gurítaniuk. Hisz - szemben KL egykori szoci pártelnök emlékezetes kijelentésével - ők nem csak választást akarnak nyerni, de közvélemény-kutatást is, hónapról, hónapra, különben nem alszanak jól. És ez a terasznyitós intézkedés elég jó ötletnek tűnt (persze csak a népszerűség szempontjából), meg is tolták a hozzá kapcsolt kampányt (tényleg, ezek az arcok mihez nem kapcsolnak kampányt?) némi közpénzzel, melynek keretében másodlagos frissességű celebek koktéloztak a szabad ég alatt, némi kormányzati pénzért cserébe. Csak hogy lássa a nép, milyen rendesek is ezek a méltóságos és tekintetes urak, valamint hogy az ő itala a daiquiri,  a kézműves félbarna sör meg a 12 éves single malt whisky, amit választott képviselőin, és a bulvárlapok címlaplányain keresztül fogyaszt.

a Queensborough

Én mondjuk nem ültem ki semmilyen teraszra (gondolom a lakásom erkélye nem számít, ahová amúgy is D-vitamint gyűjteni mentem), mert kedvem sem volt hozzá, plusz kétségesnek tűnt, hol és mit kapnék 45 forintért, ha már összesen ennyi likvid pénzeszközzel rendelkezem. Illetve ha  tartozás negatív vagyon, akkor azért vannak még tartalékaim, de azokat meg nem mulatnám el egy felszabadult hétvégén valami érthetetlen mód presszónak titulált kocsma teraszán.

Pedig vágyom én is egy-egy teraszra, csak azok messze vannak. Ilyenekre gondolok, mint az Inverness Terrace, vagy a Queensborough Terrace, mindkettő a Hyde Parkot északról határoló Bayswater Road-ról nyílik, és az utóbbiban van az Apollo hotel, ahol eddig tizenegyszer vagy tizenkétszer szálltam meg, amivel nálam abszolút rekorder. Megelőzi a norwoodi Queens-t, a Rassool Court-ot az Earl's Court-nál, vagy a crikvenicai Ad Turrest.

Azért jó lenne egyszer végre visszamenni azokra a terrace-okra, de ez egy darabig még reménytelen, és csak részben a járvány miatt.

   

Ellenkampány-ellenesség

"Orbán Viktor az oltásellenes kampányok visszavonására kérte a baloldalt" - írja címlapon az origó, de hogy a részletekbe belemegy-e, azt nem tudom, én rendszerint a címlapjukon felcseszem magam, aztán keresek valami nasit, meg a jutyúbon valami belezős metált.

Mert hát Felcsút Géniuszának efféle falvédőszövegei a legócskább politikai propaganda kategóriájába tartoznak, eleve nem tartanak igényt az igazságértékre, kizárólag a törzsközönségre gyakorolt hatásra mennek.

Hiszen oltásellenes kampányt ebben az országban legfeljebb doktor  Gődény, a világ talán legpénzbehajtóbb kinézetű gyógyszerésze, és néhány agyelhalásban szenvedő követője folytat, de azt a faszit ellenzékinek tekinteni legalább akkora tévedés, mint bayer zsoltot jólneveltnek.

A fideszkádéenpés propaganda-technika régóta ugyanaz, mondanak valami ordas nagy hülyeséget az ellenzékről, aztán harciasan kiállnak ellene, mintegy megvédve a magyarságot, amelyet persze előszeretettel szűkítenek le a törzsszavazóikra. Azoknak meg tetszik, hogy ártunk és ormányunk, sőt személyesen a pártvezér és kancellár nem hagyják, hogy akik idejönnek, elvegyék a munkánkat, vagy hogy a Soros-egyetem genderkurzusaitól bebuzuljon az ifjúság.

Így aztán mondani kell az ellenzékről valami súlyosan dehonesztálót, nem baj ha hazugság, a lényeg úgyis a kabátlopás-paradigma, azaz lehet, hogy eredetileg a te kabátodat lopták el, de pár év múlva már mindenki csak annyira fog emlékezni, hogy volt valami lopási ügyed, és ez pont elég ahhoz, hogy ne téged léptessenek elő, vagy te ne legyél hitelképes a bankodnál. 

Ennek súlyosabb változata a "hányós részeg" - már itt is idézett - technikája. Ennek lényege, hogy az éjszakai buszon a nagyon részeg forma lehányja a mellette állót, majd mikor az méltatlankodni kezd még neki áll feljebb: "Maga dumál? Hát nézzen már magára!" Vagyis kend a másikra a saját mocskodat, aztán mondd el mindennek, hisz a vak is látja, ki a sáros a történetben.

Ez az oltásellenzős kontraellenzéki kirohanás igazából a második változat, különösen annak fényében, hogy a kormány már csak olyan adatokat közöl táblázatolva a nagyérdeművel, melyeket előzőleg gondosan hozzáigazított a saját (hatalomtechnikailag releváns) narratívájához. Vagyis elhallgat, manipulál, ellenkampányt indít bizonyos vakcinákkal kapcsolatban, aztán ordibál egy jót arról, hogy az ellenzék oltásellenes kampányokat folytat. Így többes számban, így ha bármelyik ellenzéki tételesen cáfolna bármit, és valami isteni csoda folytán még meg is hallgatnák a tekintetes urak, rögtön rávághatnák, hogy "igen, de...", hisz ők pont egy másik oltásellenes ellenzéki kampányra gondoltak.

És mindig van valami, amit aktuálisan rá tudnak hányni a politikai ellenfeleikre, az oltásellenes az új bevándorláspárti, a borús kilátásokról nyilatkozó szakemberek az új Soros-ügynökök, a  nyugati gyógyszergyárak az új IMF.

Igazából sajátos, közéleti vudu-baba mind, amit jól meg lehet böködni, és csiribí-csiribá, a haza fényre derül. Nekik.

(A magyar nótát és operettet autentikus helyén kezelő bon mot szerint, ők beugranak a nagybőgőbe, nekünk meg mi marad? Rogyásig járom...)

Reak, tor, potroh

Épp ma 35 éve durrant el a Csernobil közelében lévő VI (Hatodik) Lenin atomerőmű négyes reaktora, minek következtében annyi radioaktív szemét szabadult a légkörbe, ami nagyjából 400 hiroshimai atombombával egyenértékű Hát igen, eltartott egy darabig, de az élenjáró szovjet tudomány végül csak túltett az amerikaiakon, ha már azoknak volt pofájuk elsőként, és egyben utolsóként érni a Holdra. (Tényleg, anno a ruszkik ki sem használták az ebben rejlő propagandalehetőséget: "Szégyenszemre az amerikai imperialisták juttattak utolsóként embert a Holdra!")

És hát igen, azt a világháború óta tudta mindenki, hogy az atomerőmű veszélyes üzem, hisz egy reaktor és egy atombomba között sokkal kisebb a különbség, mint azt a legtöbben gondolnák, lényegében annyi, hogy az elsőben lassan és kontrolláltan zajlik le az, ami a másiknál maga a végítélet-tűzijáték. Meg voltak korábbi balesetek, és majdnem-katasztrófák is, 1979-ben például a pennsylvaniai Three Miles Island erőmű kettes blokkja olvadt le nagyjából félig, és csak kisebb csoda volt, hogy egy ólomszarkofággal sikerült megakadályozni, hogy mutánsok lakta sivataggá változtassa a környéket.

Ez az ami Csernobil esetében nem jött össze, mondhatni nem csoda, hogy nem történt csoda, bár lehet, hogy az államilag ateista Szovjetunióban is volt egy két hozzáértő alak, aki a helyzetre való tekintettel azért elmorzsolt egy imát. (Miként a közhelyes mondás is tartja, egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták.)

Harmincöt éve én ugye tizenkettő voltam, emlékszem rá, hogy nálunk is napokig kormolt a média (az az egy, állami tömb), míg végre benyögték, hogy nem kéne fejes salátát enni, akkor se ha közeleg a szezonja, minimálisan legyünk csak a szabadba, de ha esik, akkor inkább olyankor se. De ehhez is a svédeknek kellett verni a nemzetközi vészharangot, anélkül nálunk még baráti, elvtársias légkörben ködösítettek volna egy darabig, hisz a radioaktív sugárzásban az a jó, hogy nem látszik, de még szaga sincs,  úgyhogy a Kossuthról nevezett főadó rádiópasszív módon negligálhatta a témát, amíg.

Pripjaty, ukrajna (erdekesvilag.hu)

Mára persze bulvártéma lett az egykori katasztrófából, hatásvadász helyszíni riportok Pripjaty szellemvárosából, V. Tvrtko másodlagos frissességű médiageci önnön kiválóságától meghatva emlékszik, milyen hősiesen járt arra ő is, pedig némi pénzért több utazási irodánál is befizethet bárki, egy pár órás borzongásra, kontinentális reggelivel, félpanzióval.

Van az a közhelyes, álbölcs okoskodás, hogy a tragédiák egy idő után komédiaként térnek vissza(ismétlik önmagukat), de ez a modern kapitalizmusban máshogy fest.  Ami adott pillanatban tragédia, az valamivel később már csak érdekesség, aztán üzlet. Ebben a sorrendben, a csernobili sztrori pedig már megérkezett a harmadik fázisba.

Ez pedig az a változat, mikor a katasztrófa ihletforrás, a stílszerűen Undertaking (azaz Vállakozás, láthatóan temetkezési) névre hallgató egykori magyar thrash-metal zenekar követte el, még 1989-ben. Halál és üzlet, korukat megelőzve kapták el az eset lényegét, ahogy az reprezentálódik az utókor számára.