Ébresztő a minek?

Reggel hét előtt arra ébredtem, hogy valakik fúrják a falat. Méghozzá kívülről, mert a ház oldalfala (amit régennem tűzfalnak hívtak, a fene tudja miért) Börger Kinges óriás molinóval van dekorálva, alatta meg két börgeres órásplakát, amit időnként cserélnek, mint most is. 

De hogy ezt miért szombat reggel hét előtt kell csinálni, azt tudja fene, de rohadjanak meg a nevük napján! Pláne mert a fal amit fúrtak az én lakásom oldalfala, szóval a ruhásszekrény mögül gomolygott elő az ütvefúró utánozhatatlan hangja, ráadásul bőven éjfél után aludtam el, úgy fél kettő körül, és öt óra ágyban fekvés, többször újrakezdett alvási kísérletekkel nem igazán pihentető.

Aztán egy idő után abbahagyták a fúrást, és flexeltek egy lendületeset, és makkor még mindig csak hét óra volt. Olyankor meg ugye nincs is jobb egy jó kis flexelésnél, az üdít, frissít, és kondiban tart, nehogy már kialud magad.

És azóta is felváltva fúrnak meg felxelnek a szakférfiak a fal mögött, és nem látni a végét, főleg mert azért tűzfal a tűzfal, mert nincs rajta ablak. De biztos ez valami kis szombati különmunka,  amit gyorsan le akarnak tudni, hogy hányan nem tudnak aludni tőlük, arra meg magasról szarnak. pontosabban nem olyan magasról, úgy magasföldszint első emelet magasságában. Ahol lakom.

p.s. Nyolc után aztán levonultak a szakik, én meg nem értem, hogy ha ennyi volt, miért nem tudtak eleve kilenc körül jönni? Persze lehet, hogy máshol is fúrnak még, alakók legnagyobb örömére, csak nekünk volt pechünk, hogy itt kezdtek, és azért korán, mert ebédre azért haza akarnak érni. Vagy a kocsmába.

Egy igazán felesleges film, ami legalább rossz is

Végül is nézett. Ztem. Megtekintettem egy vígjátéknak hívott mozgóképes hulladékot, (Kérlek, ne pusztítsd el: A ködbe burkolt hegy kincse - na egy ilyen címtől eleve el kellett volna rémülnöm.) Amiben három amerikai , huszonéves kisvárosi lúzer egy kisvárosban lúzerkedik, mígnem el nem indulnak kincset keresni. Mert valahol a közeli hegyen van elrejtve Marie Antoinette arany mellszobra, ami százmillió dollárt ér. Ez már eleve baromság, egy ilyen cuccot, ha létezne, nyilván millió dollárokban mérnének, de nem százban. Mert amúgy elég giccses is, senki nem rakná ki a nappalijában, legfeljebb valami bunkó de gazdag repper, a medence partjára.

Van a filmben két kövér vadőrcsaj, akik szintén a kincsre hajtanak, meg valami erdei hippiszekta, azt annyi. A legnagyobb gond, hogy kizárólag csapnivaló színészek játszanak benne sablonos, kétdimenziós karaktereket, egy bugyuta történet keretei között. (Kivéve talán az egyik csávó barátnőjét, akit kicsit hunyorítva már szinte színésznőnek lehet nézni, de ő viszont egy buta libát játszik.

Nem is tudom miért kínlódtam végig, ez valószínűleg ilyen kényszeres izé, hogy ha elkezdek nézni egy filmet, nehezen hagyom abba. De a vagánykodó lúzerek maroknyi csapata olyan sztereotípia, amiről tonnányi high scool movie szól, és mindegyikben pontosan ugyanazok a karakterek tűnnek fel, hogy bénázzanak, és a végén diadalt arassanak. Hogy ez az álomcsaj meghódítása, a szararcokon bosszútállás vagy valami hülye verseny megnyerése, az már opcionális.

Itt is a három csávó (akik legalább már nem gimisek) közül az egyik az idealista, a másik a flegma, a harmadik meg a törtető, így aztán a megfelelő dramaturgiai pillanatan egymás ellen fordulnak. Ami kábé annyira eredeti, mint pörkölhöz az uborkasaláta.   Plusz egyszer se röhögtem rajta, ami egy vígjátéktól nyilván szánalmas teljesítmény. (Pontosabban egyszer majdnem, de mégsem.) És megint csak a karakterek miatt, ütnivaló az összes, a felnőtteskedő vörös meg a hülye hajú szemüveges, az meg már tényleg ne legyen poén, hogy egy nő kövér és egyenruhás. Pontosabban két nő. Vagy hogy az erdei kommuna lakói mekkora agymosott kretének, egyszerűen nem sikerül humort csempészni egyetlen momentumba sem.

Maximálisan nem ajánlott, nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy valaki megnézi. Rajtam meg a maroknyi többi szerencsétlenen kívül.

És akkor a sztereotip csávók, a nem igazán színész kategóriából:

Nem néz, nem ír, nem beszél

Pár napja már próbálok valami jó filmről írni, de amik elém kerülnek, azokról nincs kedvem. Mert az általam amúgy kedvelt kamaradrámákhoz azért hangulat kell (és olyat még leltem is), a horror most nem opció, pedig mostanában sokat láttam, talán túl sokat is, rendes sci-fit meg nem találta. Plusz nem nézek akciófilmeket, nem vagyok már tizenöt éves (yes, not fifteen, fifty), a sokadik zombiapokalipszis már nem hoz lázba, sorozatokat meg nem fogyasztok, csak ha Star Wars.

Meghát írok filmkritikákat pénzért is, nem biztos, hogy annyi kedvem lenne hobbiból is. Néha van, de ez hullámzó. (Mint ahogy nem tudtam volna komolyan elképzelni, hogy Londonban keressek állást,  mert London az a szabadidős turizmus  helyszíne volt, és nem let volna meg már az a felszabadult hangulat, amit turistáskodás közben éltem meg.)

De a permanens tévés sitcomokat meg unom már nagyon, már többször leírtam, hogy csak civilizációs háttérzajnak kell, de a Jóbarátoktól vagy az Agymenőktől már idegállapotba kerülök, annyira elcsépeltek. Úgyhogy most arról írok, hogy miért nem írok, pontosabban miért nem írok ide. Jut eszembe, a politikától mostanában undorodok (ami egy szociológustól azért nem természetes), egy piackutatásba vágnék bele végre, de valahol elakadt az ügy. Úgyhogy inkább írok valami kultúrfilozófiai odabaszást, aminek az lesz a konklúziója, hogy az élet szar és a végén meghalunk. (Jó, ennyire nem rossz a helyzet, ez amolyan költői túlzás lenne, csak nem vagyok költő.) Elvégre amúgy eddig még mindenki belehalt az életébe, kivéve talán azt a Jézus nevű fazont, de benne sem vagyok biztos, a keresztény teológia az intellektuális vakfoltomba esik, én a keleti vallásokkal szimpatizálok.

de az meg csak afféle hobbi, nem vagyok szakértője a témának, pontosabban nem eléggé. Asszem mégis keresek valami filmet...

A diktátort szoborni nem kell félnetek!

Életnagyságú bronzszobrot állítanak Sztálinnak az északnyugat-oroszországi Vologda városában. És ez nem vicc, helyi földesúr, izé.. kormányzó jelentette be, méghozzá azért, mert széles körű lakossági igény mutatkozott rá. (Biztos mint a klasszikus viccben: - Pista bácsi, van maguknál antiszemitizmus? - Az nincs, de igény az volna rá!)

Oroszországban persze a háborúra is széles körű igény mutatkozik, ha hirtelen kitörne a felcsúti béke, tömegek tüntetnének Moszkvában, hogy háborút, háborút, még több háborút! Elvégre a mennyiség itt átcsap minőségbe, a több háború a jobb háború, a legjobb háborúhoz meg rendes diktátor kell, aki nem szarozik, odacsap ahova köll. (Akkor is ha kastélyban lakik, szóval nem az a tipikus munkásököl.) Hát igen, a békepárti magyar téeszelnökhöz képest ezek ott háborúpártiak, mással nem magyarázható, hogy a cárevics elvtárs-pajtás, úgy is mint rendes diktátor, ki csak népének él (ja nem, az Lenin volt), több háborút csinál nekik.

A szoborállító régiós kormányzó szerint egyébként az oroszok mindegyike sztálinista, legfeljebb nem azonos mértékben. Miként maga Putyin elvtárs is azt mondta, hogy az egész ország magán viseli a sztálinizmus jegyeit (hiába no, az állam ő van, ő meg aztán annyira magán viseli a jegyeket, hogy főleg), dehát ez van, ez az ő történelmük.

Amiből meg adódik a párhuzam, hogy nálunk ha nem is az egész ország, de egy jelentékeny része, különös tekintettel az államra, magán viseli a kádárizmus jegyeit. Az állam mondjuk egyre inkább, köszönhetően Ártunk és Ormányunk fáradhatatlan baszakodásának, meg a pártvezér és kancellár szociopátiás cezaromániájának. (Az hogy közben egy nagyképű, nárcisztikus bunkó, az csak részben ok, részben már következmény.) Viszont neki nehéz lenne eldöntenie, hogy Horthynak vagy Kádárnak állítana-e szobrot, mert ebben az értelemben is hibrid rezsimet működtet. Horthysta külsőségekkel összekent kádári szubsztancia, szóval szerintem leginkább magának emelne szobrot, a dilemma feloldása végett.

Mocsári fantasztikum

A Caddo-tó annyira új film, hogy tegnap került ki valamelyik streamingszolgáltatóra (talán a Maxra, én persze nem ott láttam), és csak bele akartam nézni. A közepe táján meg kis híján hagytam a francba, mert egy ilyen krimivel kevert családi drámából tizenkettő egy tucat. Aztán egyszer csak kiderült, hogy ez igazából sci-fi, amolyan időutazós odabaszás, de ennél tényleg a fal adja a másikat.

Az alapötlet amúgy a kedvenc Dr. Who epizódomat idézi (Blink), csak itt nincsenek síró angyalok (ha valaki egyáltalán érti az utalást), de van valami a mocsárban, ami olyat csinál.

Mert a helyszín egy mocsár (bár a cím szerint tó, de ahol fák-bokrok között csónakáznak, az szerintem mocsár. Itt él egy mozaikcsalád, miszerint anya és nagylánya (olyan 17-18 a sztori szerint), meg férje a lelkész, és annak a nyolcéves lánya.

Csupa Matula bácsi, Matula néni meg Matula csaj, ilyen lápi emberek (de korántsem Mocsárlények), akik csónakkal járnak mindenfelé, és ha látnak egypár farkast, nem betojnak, csak csodálkoznak, hogy mit keresnek ezek itt?

Legalább két történetszál van, az egyik eleinte zavaros, a másik meg nagyon, de a végére azért összeáll a dolog, méghozzá egész hajmeresztő módon. És úgy, hogy igazából semmi bűntény nincs az egészben, semmi thriller vagy horror, pedig annak indul. A nagylány ugyanis rosszban van az anyjával, nem is igen alszik otthon, a kislány meg eltűnik, feltehetően úgy hogy a szeretett mostohanővére után indul, aztán nem látják többet.

,

Persze, hogy bűntényre gyanakodnak, elrabolták a kiscsajt az kurvaélet, biztos a lápi boszorkány, de gyanúba kerül (az nézői fejekben legalább is) pszichoanyu, a mostoha akit elhagyott anno a pasija, egyszersmint lánya apja, és azóta sörbe meg családon belüli lelki terrorba fojtja bánatát.

A kiscsajt végül megtalálják, többen egyszerre több helyen, több idősíkban, bár ez eleinte pont nem világos a misztikus gomolygás közepette. De annyi biztosnak látszik, hogy van valami időugrás a múltba, vagy valami átlépés egyfajta alternatív valóságba, ezen a téren a forgatókönyv eleinte annyi szálat mozgat, hogy elég nehéz követni. És nem lőném le a poént, a Videán fent van a cucc, meg lehet nézni ingyér', pontosabban semmi sincs ingyen a neten sem, hisz maga a net-előfizetés is pénzért van sajnos, pedig én szívesen fizetnék mondjuk indiai grízpudingban...

Ám mivel nem bírom ki, csakazért is leírom a nagy csavart, ha már a fél délelőttöm ráment a  történet megfejtésére. Ja, agytornának se rossz, miközben azért filmként is működik, meglepően szépen fényképezett, a főszereplő csaj (Eliza Scanlen, eddig nem is hallottam róla) nagyot megy a lázadó lápi lány alliteratív szerepében, bla, bla, bla...

Szóval a lényeg, nyilván kitakarva, hogy ne rontsam el senki aha-élményét:

Az van, hogy a főszereplő csaj mostoha-kishúga egy mocsári időkapun, ami valamiért csak alacsony vízállás esetén aktiválódik, visszakerül 1952-be. A keresésére induló egyik csávó, bizonyos Paris szintén, ő találja meg, és viteti el kórházba.  Később ő visszajut a jelenébe, 2022-be, de a lány ott marad nyolc évesen, és onnantól abban a korban nő fel. És ő lesz Paris anyja, akit a fickó már rég sirat, mert 1999-ben meghalt. Vagyis a nagylány, Ellie kishúga és az ő ismerősének Paris-nek az anyja ugyanaz a személy.

És ezzel nincs vége. Mert Paris közben Ellie apja is. Mindketten kilyukadnak ugyanis az időkapu által 2005-ben is, ahol Ellie találkozik egy nővel egy parkolóban (kisgyerek van a gyanúsan ismerős nőnél), és meglátja nála a húga nyakláncát. Mire a nő azt mondja, hogy de ezt a pasijától kapta, aki azóta lelépett, az meg az anyjától. És a pasi persze Paris, a nő Ellie anyja, a kisgyerek a karján, meg ő maga. És mikor Ellie anyja azt mondja, hogy az apja elhagyta őket, akkor az csak visszament a saját jelenébe, 2022-be, ahol a lánya meg már végzős középsulis, miközben ő is csak huszonéves, és persze ismerik egymást, csak nem tudják, kik is ők ebben a relációban. Mint ahogy Paris ismeri a nyolcéves Annát, csak nem sejti, hő az anyja. pontosabban, hogy ő lesz (volt) az anyja, a fene tudja mi lenne itt a jó igeidő. Ja és akkor ugye a kis Anna, a mostohanővére nagymamája. Is.

Na, mire ezt összeraktam fejben, az eltartott egy darabig, ami nálam sok.

Szóval aki teheti nézze meg, de ne olvassa el előtte a fentieket. Nem mellesleg M. Night Shyamalan volt a film producere, és olyan is, de ezúttal a legjobb értelemben.

A nyalás az forradalmi!

Nagy Ferenec (egy ideje már Ferózza az, akinek két anyja van) régebben lázadó volt, kívülálló és autonóm, de vénségére a fejében durva csend van, elzúgtak forradalmai. Mostanában az egykori zeneipari szakmunkás már az ostobaság frontján harcol, persze a rossz oldalon, újabb és újabb rekordokat dönt baromságokat beszélésből. A legújabb nyilatkozata például egy igazán szép, dermesztően szép gondolatot fogalmaz meg:

„Mindenképpen részt szeretnék venni! Vége van annak a világnak, hogy kussolunk, vagy hogy nem merjük kimondani Szijjártó Péter nevét, mert akkor rohadt fideszesek vagyunk. Hadd én döntsem már el azt, hogy kinek a seggét nyalom, ha nekem az a segg tetszik! Már nincs többé ez a „meghúzódom szép csendben és akkor jobban érvényesülök” mentalitás. Menni kell és segíteni, egy újabb kétharmadot kell csinálni!” - interjúzta az érthetetlen módon még mindig Magyar Nemzet néven megjelenő kormányharsonának.

Szóval a faszi, aki egykor ironikusan hívta magát a Nemzet Csótányának (nyilván a Nemzet Csalogányára rímelve), mára komolyan veszi a saját magára aggatott eposzi jelzőjét, és büszke arra, hogy egy elvtelen seggnyalóvá öregedett. Hát persze, van az a Kossuth-díj, amitől korpásodik a maradék haja.

Miközben lehet, hogy ő még mindig lázadó, elvégre a felcsútista szekta alapvetése, hogy az egész világ ellenük van, meg arról delirálnak, hogy ők kozervatívok, és így a konzervativizmus az új lázadás a globális liberális diktatúrával (!) szemben. (Hogy egy kibaszott diktatúra hogy a fenébe lehet egyáltalán liberális, avagy szabadságpárti, az mondjuk zavaros, de hát a szekta azért szekta, mert a vezérben való hit simán felülírja a racionalitást, sőt, az elemi logikát. Egyébként valahogy úgy képzelem a liberális diktatúrát, hogy annyira kötelező szabadnak lenned, hogy akár a szolgaságot is választhatod. Rohadék egy ügy...)

Szóval Ferenc nertárs, úgy is mint önbevallásos alapú Fidesz-csicska, aki korábban menetelt már büszkén Csurka Pista bácsi zsidózós performanszain is, még mindig polgárpukkasztásban utazik. Hiszen neki tetszik a Kakadu Miniszter Úr segge, és hadd nyalja már, az igazi polgárok meg csak pukkadjanak meg! Mert félreértés ne essék: ő, és kis barátai nem azok.

p.s. Mindeközben Steven Segal, akit sokan tévesen színészként azonosítanak (pedig  sosem volt az, a filmvásznon látszani még nem színészet), most odanyilatkozott, hogy ő akár meghalni is kész lenne Putyin cárevicsért a fronton. Amiből két dolog következik:

1. A seggnyalás egyetemes emberi hajlam, akinek már túlzottan lejt az eredeti pályája, vagy simán csak meghülyül öregkorára, annak ez a menekülőútvonal, valami rohadék vezér imádata.

2. Ahogy a népies mondás tartja, könnyű más faszával verni a csalánt, márpedig továris Segal pont ezt teszi, hisz ha valakit nem küldenek a frontra, az tuti ő. Így azért könnyű műfaj a szájkarate.

A hatására írás

Régen vicces voltam, de egy ideje már a cukor is keserédes, betege vagyok. Az úgy volt, tisztelt bíróság, hogy fiatalon felelőtlenül sodródtam csak, amerre kellemesnek látszott, aztán úgy maradtam. De sodródni csak a szél felé lehet, mármint nem ami fúj, hanem ami nem a közép. Ami persze hiányzott a francnak, az én pályám a külső sáv, kedvenc életem a csigaház, kivéve mikor elvágyódás van, bele a komfortzónába. Ott lehet igazán elveszettnek lenni, márpedig vesszetek el! mondta a költő, az a melyik.

Na most, így jár az ember, ha William S. Borroughs-t olvas, ez esetben A halott utak vidéke című örökbecsűt. (Ez egy trilógia közepe, az elejéről itt írtam már.) Vigyázni kell az efféle szövegekkel, amiket drogos buzik követtek el (bár utóbbiban nem vagyok biztos, csak erősen gondolom) évtizedekkel ezelőtt.  Borroughs olvasása furcsán írást okoz, pedig az enyémet talán nem kellene már tovább tekerni, tudok én magamtól is furcsán fogalmazni, pedig amúgy tök normális vagyok lenni, megy az igeragzás is, meg minden.

De tényleg, nem véletlenül az öreg Bill az egyik kedvenc szerzőm (a másik hússzal együtt), nála cselekményt keresni nemigen érdemes, kivéve talán A narkóst. Abban kis híján van sztori, amennyiben a lírai Én tart valahonnan valahová, de ez a többi (általam olvasott) könyvében, mint a Meztelen ebéd vagy A vörös éjszaka városai, már nem fordul elő. Látomásos próza, azt hiszem ez a legprecízebb megnevezése annak, amit művelt, viszont ha az embert elkapja a hangulata, meglehetősen letehetetlen. Ez nem mágikus realizmus, mert nem realista, de nem is mágikus, ez simán irracionális, ahogy csak egy szétesőben lévő, de valahogy mégis egyben maradó elme képes irracionálisnak lenni. 

Borroughs-ban az a jó, hogy a könyveiről nem igazán lehet írni, a hatásukra inkább, ezeket tényleg olvasni kell, csak annyi trükk az egészben, hogy az ember a végén ne tegye fel magának a kérdést: Tulajdonképpen mi a szar is volt ez? Hát, valami ilyesmi:

„A halál utáni élet és a reinkarnáció konkrét bizonyítékai új perspektívába helyezték a gyilkosságot. Vannak etikus brókerek, akik csak úgy vállalnak el egy munkát, ha alaposan megvizsgálták a szóban forgó karmát, és az áldozat leendő szüleinek választékát. (...)

A fojtogatást és az akasztást tartják a legjobb biztosítéknak a posztumusz bosszú ellen. A szeminol indiánok mindennél jobban félnek az akasztásos haláltól, mert úgy hiszik, hogy az akasztott ember lelke nem tudja elhagyni a testét. Minden árfekvésben és minden célra vannak vállalkozók.

A képesített orgyilkosok alkotják az új elitet. Itt ül az egyik egy rádzsa palotájában, és pedikűröztet, miközben egy fiú hajtja a legyezőt“ 

(A halott utak vidéke, 165.p.)

És ez egy elég összefüggő szöveg részlete, mely szövegnek persze már semmi köze az előző, no meg a következő fejezethez. Ráadásul lehetne ilyen is: „A gondolkodás nem elég. Semmi sem elég. Nincs véglegesen elég a bölcsesség, a tapasztalat – semmi kibaszott dolog. Nincs Szent Grál, nincs végső Satori, nincs végső megoldás. Csak konfliktus.“ 

Ja, így írok én is a hatására. Kábé.

Demon of Hypocrisy

(art4abstract2expressionism.wordpress.com)

Janika a Karmelita utcai oviból

Lázár János vasút- és géprombolásügyi miniszter nagyot ment a fészbukján, amolyan igazi államférfiként hisztizett egy igazán óvódásat. Merthogy vitája van Vitézy Dáviddal HÉV-ügyben, és érvek híján előszőr nagyot toppantott, de most már elszaladt vele a hintaló, és zeng tőle a középsős csoport.

„Úgy látom, hogy néhány aberrált, belvárosi, libsi gyereknek megártott a túl sok szívás a hétvégén, és ezért aztán hallucinációik vannak a HÉV-vel, meg úgy általában a világgal kapcsolatban.”

Ez aztán komoly, szakmai érvekkel megtámogatott vélemény! Úgy libsigyerekezik, hogy ő a gyerekes. Az a pechje az elvtársnak, hogy Vitézy pasi, így nem tehette a hozzá vezérlő csillaga klasszikusát, miszerint nőügyekkel nem foglalkozik. Így csak letelepülésiképviselőzi a másikat, akivel egy olyan magas állású méltóságos seggfej, mint egy magafajta miniszter, nem áll szóba, nem ereszkedik le hozzá.

Hát, ennyit arról, hogy szubszidiaritás, meg általában, hogy demokrácia, Lázár Jancsi Bohóc már megint a földesurat játssza a kastélyból, aki nem áll szóba holmi falusi szolgabíróval. Aki egyébként is Magyar Péter seggét nyalja, és ezt tényleg így fogalmazza meg a kurva magas állású miniszter úr, a nyilvánosságnak szánva.

Szokás arról beszélni, hogy milyen mélyre süllyedt nálunk a közbeszéd színvonala, és ja. Ilyen mélyre. Jánosunk sajátos stílusa, és sértett hisztije meg csak ennek tünete, nincs ő akkora spíler, hogy magától fingja passzátszelet. Ő csak egy helyezkedő opportunista, aki mindig elég pártszerű ahhoz, hogy ne tegyék végleg a partvonalra, de mindig kicsit kibeszél a kórusból, hogy azért felismerhető maradjon. Egy törtető parvenü, aki kicsit most épp bajerzsoltosat játszik, ha már félig romokban a vonatos terepasztala.

Gasztroblog

Bírom nagyon, hogy még nagyjából komoly portálokon is ilyen cikkek jönnek szembe, miszerint „Hogyan kell inni a kávét?“ Hát úgy hogy az ember a szájába önt egy keveset, aztán lenyeli. Ezt addig lehet ismételni, míg van kávé, nagyjából ennyi az egész. A valódi válasz meg annyi, hogy mindenki igya úgy, ahogy a szereti, tele van a hócipőm azzal, hogy folyton meg akarják mondani nekem, mit hogyan kell fogyasztani.

Hogy például micsoda barbár dolog kecsapot csorgatni a pizzára. Pedig nem az, én például azért nem teszek ilyet, mert nem így szeretem a pizzát, de nem zavar, ha más meg igen. Az a felsőbbrendűségi tudatot sugárzó (és nyilván kisebbrendűségi tudatot kompenzáló), affektáló bunkóság, ami javarészt folyik a médiából, az szánalmas.

És akkor belegondoltam, hogy mit és hogyan eszek-iszok úgy, hogy kibasznának érte a Buckingham-palota fogadásáról, vagy már egy jobb milánói étteremből is.

- Egy háromfogásos ebéd esetén nálam a leves az utolsó fogás, a desszert után, viszont ha van savanyúság, akkor azzal kezdek, gyakran előételként fogyasztva.

- A sört kifejezetten langyosan szeretem.

- A fagyasztott pizzát jó korán megsütöm, hogy kihűljön a konyhapulton, mert hidegen szeretem. (Ha már fagyasztott volt...)

- Teafogyasztásomban egy igénytelen paraszt vagyok, én a menzás-kórházi meleg teát bírom, ami ugye egy híg lötty, kevés cukorral. (Ha erősebb a tea, akkor viszont legyen szobahőmérsékletű.)

- A cukkinit leginkább nyersen eszem.

- Evés közben politikai híreket olvasgatok, de ha mégsem, akkor két falat között járkálok egyet a szobában. (Ja igen, itthon sosem eszem asztalnál, a fenének van kedve a konyha falát bámulni közben, úgyhogy szigorúan fotelben ülve, tálcáról.)

- A nokedlit vagy rizottót kanállal fogyasztom, szélsőséges esetben a sajtot is.

- Bármilyen süteményt megeszek, ami nem égett vagy penészes, ha például valaki beletenyerelt már a tortába azt is. Kanállal legfeljebb.

- Főzés közben egy átlagos ételbe mindig teszek curryport, mindegy hogy lecsó vagy rántotta, valami spagetti vagy rántott bármi. (Kivétel a vaníliapuding, abba nem teszek, de ha kitalálom, hogy kell azt is kirántani, mehet bele curry.)

Úgyhogy nekem ne értekezzen senki arról, hogy kell konfitált zsíroskenyeret párolni, vegetás rántottaágyon, régebben frissnek mondott bazsalikommal, mert arcon röhögöm. Én sem oktatok ki senkit a lakótelepi konyha szingli verziójából. (Ugyanitt digitális merőkanál eladó!)

Bogárlé Bogárlé

Némi halogatás után megnéztem a Beetlejuice második részét (igen szellemesen az a címe, hogy Beetlejuice Beetlejuice), ami elég nagy különbséggel, konkrétan 36 évvel később követte az elsőt.

A fene tudja, valamikor régen talán találkoztam a 88-as filmmel, de nem hagyott bennem mély nyomot, asszem bárgyúnak találtam. Láttam, untam, vissza nem mennék. Pedig állítólag Jenkiland lakó körében nagy kultusza van, persze ők szoktak helovínezni is, ami szintén rém bárgyú, ez esetben szó szerint. (A Helloween, így e-vel meg amúgy egy jó kis német speed metal zenekar volt, vagy van még, őket azért némileg kedveltem.)

Szóval nem vonzott különösebben a cucc, Winona Ryder vagy Michael Keaton ellenére sem, sőt még attól sem jöttem lázba, hogy Tim Burton a rendező, mert ő mintha már túl lenne a fénykorán (az a Nagy hal volt, meg az Ed Woood, plusz a második Batman-film, a pingvinemberes-gótikus). De gondoltam belenézek, ha már egész délelőtt egy cikken dolgoztam az értékekről, ilyen félig filozófiai félig pszichológiai nézőpontból, Kant-tól Max Weberig. Ennyi intellektuális vergődés után járt nekem némi bűnös élvezet, nem vártam esztétikai élményt, ha már pont Kant szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. De én érdekből néztem bele, szórakozni akaratam, ha beledöglök is.

És én voltam a legjobban meglepve azon, hogy sikerült. A történet szót sem érdemel, ostoba kis semmiség, szellemek, megcsonkított halottak, túlvilág, egy esküvő  majdnem, egy temetés, de mindez valami eszement, anarchikus humorral nyakon öntve. Rajzfilmszerű káosz, elképesztő vizualitással, de tényleg félpercenként jön valami agyhalott poén, úgyhogy kit érdekel a sztori? Plusz cuki benne Winona, akiből sikerült egy dark-gót Anna Farist csinálni, de még a mimikája is ugyanaz, és cuki Jenna Ortega is, aki simán hozza a gimis, latin Törpillát, sértett-lázadó aszcendenssel. Michael Keaton meg Willem Defoe pedig egy ideje nem tudnak hibázni.

Úgyhogy végül ottragadtam a képernyő előtt, ami valóban furcsa volt, de legalább helyrebillent a lelki egyensúlyom, a félnapos bölcsészkedés után, elvégre alapvetően egyszerű lélek vagyok, aki az indokoltnál több könyvet olvasott össze. Vissza. 

A hírnév egyhatoda

Ma van John Lennon születésnapja, a nyolcvannegyedik, de már negyvennégy éve halottként ünnepli. Ő egy angolt volt, aki arról híres, hogy ehhez képest New Yorkban lőtték le, meg előtte pár évig szólóban játszott valami zenekarban, gitáron és szemüvegen. Ez után vette fel Lennon-McCartney nevet, meg el a japán nőt, akitől is egy fia született, pedig egy már volt neki. De ennek a második fiának, aki szintén Lennon szintén ma van a születésnapja ünnepelve lenni, de ő még él. Gondolom azért szülték direkt a fater napján, hogy megússzák egy születésnapi bulival, mert szegény családból származtak, legalább is a gazdag családokhoz képest.

John Lennon amúgy tehetséges író volt, de grafikusnak nem, viszont több mint hatodannyira híres volt, mint Jézus. Ugyanis ezt ő maga mondta, hogy a zenekara, aminek nem jut eszembe a neve, már híresebb, mint Jézus, és ha a híresség egyenlően oszlott el, akkor így jön ki a matek. Mert az együttesben volt hat felejthetetlen fickó: John, Paul, George, Ringo, Bob... és még egy felejthetetlen fickó.

Duduék értelmetlenségi relációja

VV Dorkára rá sem lehet ismerni a VV Duduval való szakítása után - ez kétségtelenül a nap címe, ezúttal a Zindexen. A tökéletes cím, aminek se értelme, se az égvilágon semmi jelentősége, mert egyszerűen nem tartalmaz információt. Hisz ahhoz tudni kéne, ki a fasz az a VV, aki megduduzta Dorkát, de annyira, hogy azóta rá se lehet ismerni, tehát inkább szakítottak. Nyilván mert Dudu maga sem ismert rá Dorkára, pedig ugyanaz a vezetéknevük, mármint VV, így hát biztos házasok voltak, de most már válófélben. Mert egyik reggel felébredt a Dudu, és értetlenül nézett ki a fejéből az ágyban, hogy ki a picsa ez itt mellettem???

Legalább is valahogy így képzelem. Mert csak képzelni tudom, hisz számomra egy ilyen cím tényleg nélkülözi a jelentés halvány reményét is, miközben sajnálom azt, akinek meg nem. Mert igazából boldogtalanok a lelki szegények, csak annyira szegények, hogy ez nem tűnik fel nekik, így aztán egy efféle cím számukra hír.

Amúgy az ilyen felesleges értelmetlenségek - gyanúm szerint - túl sok emberben keltik a tájékozottság érzetét, mintha ezek a dolgok, hogy Dorka meg Dudu afférja a világhoz tartoznának, a valóság részét képeznék, és nem valami virtuális trágyadombból ásta volna elő a sztorit az a szerencsétlen, akinek az a dolga a nevezett portálnál, hogy ilyeneket gyártson. Az illető nyilván rendesen elbaszta a karmáját az előző életében, mittudomén csokit lopott a boltból, de visszaesőként, így aztán ilyen híreket kell írnia a hazai média purgatóriumában. És írja is, amíg van, aki olvassa. A kattintásszám az új izé... na, ami régebben valami más volt. Esetleg hírérték.

Mondjuk az efféle címek pont nem növelik a kattintásokat, hisz a cím tartalmaz minden információt, innentől az se biztos, hogy kattint, aki egyébként tudja, ki a frászok VV-ék.

Über Alles

Trampli Donáld azt mondta, sok bevándorlónak a génjeiben van a gyilkosság. Hát igen, nem tud leszakadni a bevándorlózásról ez a kretén pszichopata, hisz neki az agresszív ostobaság van a génjeiben, amúgy meg nem ért semmihez. Ilyenek hogy gazdaság, egészségügy, oktatás, külpolitika nemigen mennek Donáldnak, de generálisan utálja és/vagy nem érti az Amerikán kívüli világot, tehát bevándorlózik. És ha tényleg vannak magyar kampánytanácsadói is, van honnan ellesni a fogásokat, csak szokása szerint ezt is túltolja, még a hazai, elég fasisztoid bevándorlózáshoz, bocs, migránsozáshoz képest. (Elvégre az idegeneket idegen szóval kell jelölni, az eleve rémisztőbb, másrészt meg hozzánk a fasz se akar tömegesen bevándorolni. Mi ilyen tranzitország lennénk.)

De nekem erről eszembe jutott egy Dead Kennedys-átirat:

Ők vagy Ők?

A They/Them - Az átnevelő tábor című mozgógép egy pszichológiai kamaradrámának indul. pontosabban indulna, ha a főcím előtt már nem mészárolnának le benne egy magányos autóst éjszaka, egy erdőszélen. Innen lehet sejteni, hogy thriller. Aztán megjelenik az egyik főszereplő, Kevin Bacon, aki neve ellenére idősebb korára már tényleg nem úgy néz ki, mint egy szalonna, inkább mint egy sorozatgyilkos. És úgy is vigyorog, sejtelmesen nyomasztó zenére, pedig ő csak simán egy pszichopata állat.

A helyszín ugyanis az általa vezetett tábor, ahol meleg fiatalokat próbálnak "kigyógyítani" a buzulásból, és bár rögtön az elején közli, hogy az egy hetes erdei nyaralás alatt ő aztán senkit nem akar "megtéríteni", aki magától nem akar, nyilvánvaló, hogy de. Van is aztán házkutatás, bilincselés, elektrosokk, lelki kínzás, gyógyszerezés, bármi amit el lehet képzelni, legalább is egy szado-mazo "nyaralás" keretében. Persze nem ebben a sorrendben, de ez mindegy is. Viszont elveszik a laptopokat és a telefonokat a kliensektől, bár nem világos miért is, hisz a világ végén (és egyúttal az erdő közepén) amúgy sincs térerő.

Meg van egy sorozatgyilkos, akiről a végére kiderül, hogy egy korábbi kezelt, aki beépült a szakszemélyzetbe, bosszúálló jelleggel, de vezetőkön kívül az áruló jellegű "kezeltekkel" sem volt sokkal kesztyűskezűbb.

Az egész cucc egy szabványos thriller/slasher, szót sem érdemelne, de speciális benne, hogy itt az áldozatokat sem bírjuk sajnálni, olyan szánalmas alakok. Nagyjából vagy világfájdalmas senkik, vagy megfelelési kényszeres, buta nyomoroncok, nem csoda. hogy némileg őket is mészárolja az illetékes. De pont a melegségről vagy épp transzneműségről nemigen mond semmit a műalkotás, néhány puffogó közhelyen, meg sablonos társadalomkritikán kívül. Hogy ugyanis, jó fiúk, lányok és egyebek lennének ezek, csak ostobák hozzá, a szüleik meg ismerőseik viszont elnyomó, bigott barmok, szóval egy kliségyűjtemény az egész. És nem csak az LMBTQ-val, és annak társadalmi elfogadottságával kapcsolatban, de a műfaji elemek vonatkozásában is, a film már anyagában mintás, izé... klisés.

És ehhez képest végig bírtam nézni, mert hangulata az van neki (borzalmas hangulata), ami beszippanthatja a gyanútlan fogyasztót, meg egy idő után már kis híján érdekelt, ki a gyilkos, ki az aki valaki másnak adja ki magát? Valakinek, akit nyilván megölt, szinte biztosan pont a bevezető jelenetben látott alakot, de a végére már kicsit álmos voltam, mert ugye a szokásos klisék...

A közgyáva

Török Gábor politikaológusnak eszébe jutott valami a közmédiáról. Hogy egyrészt randa dolog amit Ártunk és Ormányunk művel vele, másrészt azért korábban is volt ott politikai befolyás. Hogy azért a mostani rezsim média-leuralásához képest Fletóék a fasorban sem voltak az TG-nek nem jut eszébe, illetve csak érintőlegesen. De ő már régóta Mr. Egyrészt-Másrészt művésznéven lép fel a hazai nyilvánosságban, amitől egyrészt kurva unalmas a szövege, másrészt rohadt idegesítő. (Ja, ez mehet egyszerre, amit unok, az engem jobbára idegesít.)

Török mintha úgy tekintene a politikára, mint puszta hatalomtechnikai manőverek sorozatára, és az elmúlt másfél évtizedben túl gyakran mondta/írta azt a felcsútisták legocsmányabban antidemokratikus manővereire, hogy ügyes! (Nem szó szerint persze, de lényegét tekintve.) Morális kérdések nála nemigen merültek fel, azaz ha valaki megnyer egy választást, azt jelenti, jól politizált, akkor is ha közben szétvert egy országot. Mert a politikai siker egytelen mércéje a hatalom megszerzése és megtartása. Na ez kurvára nincs így, egy állam működtetésének a hatalom csak eszköze, de ha öncél, akkor jön az önkény, amit magunk körül láthatunk.

És jellemző, hogy a politikatudományi elvtárs még mindig közmédiának hívja a propagandagyárat. Pedig az nem a közé, még annyira sem, amennyire egykor volt, ez állami média. Mivel pedig az állam maga a kormány (a parlament, az önkormányzatok csak jól fizető bábszínházak), a kormány meg maga a Párt, ez az egész izé pártmédia. És akkor még a logikai sorban az következne, hogy a Párt maga a Vezér, szóval a pártszolgálatos média is nagyrészt a főnököt szolgálja. Aki meg erre csak egyrészt-mástrésztezni tud, az menjen a fenébe, főleg ha a fene jó messze van tőlem.

A káromkodás művészete és értelme

A Mocskos kis levelek egy tavalyi angol film, legalább is gondolom, hogy angol, mert ha valami az angliai Littlehampton-ban játszódik angol színészekkel, akkor az nekem legalább is gyanús. (Az eredeti címe egyébként Wicked Lilltle Letters, amit a google fordítója kérés nélkül magyarított úgy, hogy Gonosz kis betűk. Hát ja, a levél magyarul lehet falevél is, angolul meg betű, nem akkora mellényúlás, különös tekintettel arra, hogy a levelek régebben betűkből álltak. Nem emojikból például, ami logikus, ha a sztori 1920 környékén zajlik történni.) 

Amúgy azért néztem meg mert egy fekete komédia az bármikor jöhet, lázas-hurutos-taknyosan amúgy sem menne Tarkovszkij, de ez bevállalható volt, másfelől meg Olivia Colman az egyik főszereplő (a másik meg Jessie Buckley), szóval muszáj volt pótolni a műegészt, ha már elém került valami filmes oldalon. (A Videán, csak nem szeretem őket reklámozni.)

Szóval kilencszáz-húsz, angol kisváros, konzervatív közeg, mert bár már nyomulnak a szüfrazsettek, de helyi idősebb nők még a Keresztény Női Kártyaklub körül tömörülnek pletykálni. Colman karaktere egy Edith nevű középkorú nő, aki még a szüleivel él, és olyan képmutatóan vallásos, hogy a fal adja a másikat. Viszont brutálisan trágár leveleket kap, de tényleg ilyeneket, hogy a szülei milyen állatokat basznak szívesen. És persze rögtön meggyanúsítja a szomszéd, nála fiatalabb nőt, mert az eleve egy nemrég jött ír bevándorló, másrészt meg rendszerint rohadtul trágár mód beszél.

És őt aztán le is tartóztatják, előzetesbe kerül, és mindenki nagyjából biztos benne, hogy ő írta a gyalázkodó leveleket, a városka egyre több polgárának. (De csitt, spoiler: nem, Edith saját magának írta, mert gyűlölte az apját, akit ezzel tudott hatékonyan idegesíteni, hátha elviszi egy agyvérzés.)

Ez eddig lehetne valami kisvárosi dráma, és ja van benne az is, de rém szórakoztató, időnként vicces, happy enddel terhelt, meg jók a színészek, és hát az ilyeneknek mindíg bírom a hangulatát meg az atmoszféráját. Kicsit Csengetett Mylord?-érzéssel, de nem annyira abszurd, és nem direktben vicces, pláne mert valós történeten alapul, amit két történész is megírt, és ezekből hegesztették a forgatókönyvet.

Napi jelentőség

Országosan ugyebár arról híres a mai nap, hogy gyász. Mert az aradi vértanúkat kivégezték abban a városban, aminek most nem jut eszembe a neve. De családilag ennek nálunk teljesen más a konnotációja, mert anyámék házassági évfordulója van. (Érdekes, néhai nagyszüleimnek meg december hatodikán volt, mikor a Mikulás terrorizálja édességgel a gyerekeket, úgyhogy én is kinéztem magamnak mondjuk május elsejét, de gondolom olyankor nem tartanak esküvőket, annyira munkaszüneti nap, ami mindegy is. Egyrészt végül nem házasodtam meg, és gondolom már nem is fogok, maradtam a komoly párkapcsolatoknál, másrészt ha véletlenül mégis, április negyedikére vevő vagyok.)

A jeles alkalom amúgy épp negyvenöt éve történt, ami szerintem sok, én is már öt éves voltam akkor. (Merthogy anyám épp a nevelőapámat vette férjül.) Úgyhogy alapvető dolgokra emlékszem az esküvőből, például, hogy ki hogy volt öltözve meg hol volt a lakodalom (ez milyen egy szó már!), illetve előtte templomi szertartás nem volt, csak polgári, az okmányirodában, ami akkor persze még házasságkötő terem volt. A városi tanácson. 

1979 jó év lehetett, ha azóta is töretlenül együtt vannak...

A normalitás vesztésre áll

Trampli Donáld néhai amerikai elnök, és jelenlegi aspiráns, most Wisconsinban ment nagyot. Mert nála is az a fő kampánytéma, hogy fúj migránsok, erről tartott gyújtó hangú beszédet. Szerinte bevándorlók „erőszakos bűnözők, hidegvérű gyilkosok, szörnyetegek és aljas állatok”. Azért van abban valami szörnyen bájos, hogy valaki „a szabadság hazájának“ elnöke akar lenni, mely ország a demokrácia fellegvárának definiálja magát. És akkor jön Donáld tata, és leállatoz embereket. Miközben az őslakosokon, vagyis az indiánokon kívül mindenki bevándorló, vagy bevándorlők leszármazottja. Mondjuk ilyen alapon a szerencsétlen hülye tényleg egy szörnyeteg, de ezt eddig is tudtuk róla, nem kell hozzá külön kampánybeszédet tartania.

Kamala Harrist meg simán értelmi fogyatékosnak nevezte, meg mentálisan sérültnek. És ő még jól járt a bevándorlókhoz képest, mert szerintem lehetett volna három rosszabb opció is. Sorrendben, hogy náci, hogy pedofil vagy hogy kannibál, de ezeket lehet variálni is, és őszintén szólva vannak arrafelé elmeroggyantak, akik szokták is. Hát, itt tart most amerikai politika, de lehet, hogy lesz ez még lejjebb is.

A média korlátozott hasznossága

Egy biztos: a kormányhitű sajtó olvasása nm jó a hátfájásra. Pedig én mindent megpróbáltam, de már csaknem egy hete hasogat a hátam, szoros szövetségben a derekammal. (De így jár aki egy hétig nehéz vasakat cipel egy építkezésen, hogy utána ne tudjon felkelni az ágyból. Pontosabban lassan és speciális mozdulatokkal csak-csak, viszont az is fáj.)

Ám bármennyi mandinert meg zorigót olvasok nem lesz jobb. Pedig a liberális (avagy a független) média jó hatással volt vércukor szintemre, a visszereim sem fájtak tőle, gondoltam a felcsútisták működnek majd hátfájás ellen. Pedig csak a vérnyomásom ment fel, mert a zorigó továbbra is a legalja propagandát műveli a szokásos igénytelenséggel, címlapon például nagyjából két téma váltakozik: Magyar Péter, a "tolvaj és diszkópolitikus", valamint a TV2 szar műsorainak fényezése. Van ez a Sztárban sztárban sztárbaszás (bocs, de tényleg igénytelen egy vacak, belenéztem), meg a Megasztár, mert láthatóan nincs ötletük ezeken a kimuttudokon kívül. A lényeg, hogy benne legyen a címében, hogy sztár, mintha minden szereplő az lenne, ami a fogalom szándékos elinflálása. Mert ha valaki szerepel egy műsorban, az rögtön a műsor "sztárja", ami vicces, szánalmas és lehangoló egyszerre.

Magyar Péterről meg nincs túl sok véleményem, eddig inkább csak influenszerkedett, a Tisza még mindig egy egyszemélyes médiapárt, és nekem kicsit gyanús a faszi. Hogy ú is csak karrierista, szocipátiás tűnetekkel, de amit a kormánypárti sajtóban művelnek, az undorító.

És úgy tűnik egy országnak nem egyszerűen csak egy csőcseléke van, de egy celebkészlete is, akiknek az állandó reflektorfényét már széles tömegek unhatják, de valószínűleg belenyugodtak, hogy ez van, de a háttérben eldalolgathatnak a celebek, míg az ember talál valami nézhetőt a neten.

Részemről a komédiasorozatokkal vagyok így, van pár ilyen adó (még a TV2-nek is), és ha már egyedül élek, civilizációs háttérzajnak megteszi a Jóbarátok meg Zagymenők huszonnyolcadik ismétlése.  Bár néha azért már felcsesződik bennem az ideg, de akkor jöhet valami NatGeo vagy hasonló, csak legyen valami emberi hang körülöttem, hogy kelljen magamban beszélnem. Magammal. De a kormányhitű médiatól azért gyakrabban jön a felcsesződés. Idegi alapon.

ps. A médinak lenne haszna, de már nem bemutatja vagy értelmezi a valóságot, hanem sokkal inkább teremti, ami persze egy ordító közhely (meg hogy negyedik hatalmi ág), de a közhelyeknek meg alaptermészetük, hogy igazak.

A Lindák

Nem Alindák, nem is Melindák, simán csak Lindák, ez esetben egy amerikai, ha jól tévedek Lózan Cseleszi (ez a Fülig Jimmy-féle városnév átirat verzió) zenekar, The Linda Lindas néven. Akikről azt hittem japánok, de nem tévedtem nagyot, csak de. Merthogy volt egy japán film, a Linda Linda Linda, ami  négy tinédzser csajról szól, akik zenekart alapítanak, hogy feldolgozzák a japán punk rock banda, a Blue Hearts dalait. 

A Blue Hearts (Za Burū Hātsu) meg egy 1985 és 1995 között működő japán punk rock banda volt, és volt nekik egy slágerük, a Linda Linda, amit feldolgoznak a filmben, mely mozgókép meg az amerikai (felerészben ázsiai-.amerikai) zenekar nevét ihlette. Akik amúgy punkot tolnak,  és jól, és tényleg nem egy régi történet az övék, a zinternet szerint 2022-ben lettek meg. Alakulva.

És a névadós sztoriban tényleg sok a Linda, és vigyázni kell hogy kettő vagy három, pedig egy Linda van csak igazán, de azt nem ismerik e lángoktól ölelt geopolitikai realitáson kíívül. Mert Linda aza a fiatal Görbe Nóra, aki Babettán hasít robogózva a városban, és sikítva rúgja szét a bűnöző fejű statiszták bűnöző fejét. 

De a jó punkot zeneileg bármikor bírom, ez meg ugye  nagyjából, sőt!