Összevont nagymacskák

Leogepárduc.

Holnap szendvicset viszek, mert:

Ma  a büfében, pontosabban a büféből a műhely felé tartva mellém settenkedett egy pasas (a Gyár egy meghatározatlanul másik részéből), aki nyilván azt hitte, hogy ismer, pedig kapcsolatunk maximum abban állt idáig, hogy néha láttam a buszon. Nehéz is lett volna nem észrevenni, úgy fest a pali, mintha arcon öntötték volna egy vödör sóderrel, ehhez jön egy immár meghatározhatatlan színű (egykor talán bordó) munkásruha, meg valami penetráns fokhagymaszag a három darab sárga fog hátteréből. Mit mondjak, első pillanatban is megnyerő volt, mint egy vasúti baleset közelről. (Bár egy vasúti balesetnél legalább nem záporoz az ember arcába nyállal kevert parizer.)

Emberünk (régi ismeretségünkre tekintettel) rögtön in medias res indított, arról hadoválva, hogy milyen vacak dolog, hogy ő most itt csak segédmunkás, pedig régebben kamionsofőr volt, de hát kitették, idegi alapon. (Megjegyzés: az idegi alap feltehetően fagyállóval megbolondított szilvapálinkának dekódolandó.) És persze nem bírta kihagyni azt a hihetetlenül ócska poént, hogy „vezető állásban” volt. Ha még egyszer valaki ezzel jön nekem, lenyúlok a torkán és kitépem a beleit, sátáni kacaj kíséretében, naná.

Szóval előadta, hogy van egy ismerőse (vagy a rokona barátja élettársának az ismerőse, gádnóz), aki hegesztőmérnök (sic!), ő szerezte ezt az állást, de majd nemsoká megy a polgármesterhez, és kerít magának jobbat. Már látom a rejtői jelenetet, ahogy a polgármester csipesszel az orrán keblére öleli ,majd megkérdezi, hogy kér e valami alkoholt a hagyma mellé, esetleg egy főosztályvezetői állást a városháza Tántorgás és Cefreügyi Hivatalában. És akkor nem kell többé elviselnie kollégáját a Gézát „aki egy nagy köcsög, nekem elhiheted, érted?, már rég kirúgták volna érted? Csak a Jóska öccse, a Nagyjóskáé, tudod aki a Ilona férje, itt dolgozott, de már nem, a Jóska se nem, már rég, csak a köcsög öccse, érted? Etc…”

Miután látta, hogy már erősen próbálok lelépni, igyekezett lekerekíteni épületes diskurzusunkat, valahogy így:

-         Te mijóta dógozol itt?

-         Úgy négy hónapja.

-         És mi voltál előtte?

(És itt érzetem, hogy valami nagyon dadaistát kell szólnom, úgyhogy egy kicsivel előtte hallgatott podcast hatására (ezt most hosszú lenne kifejteni) ez csúszott ki a számon:)

-         Uborkasaláta.

A pasi talán még most is ott áll a gyárudvaron, és odabenn csikorognak a fogaskerekek…

P.S.  Egész nap valami dögletes szagot éreztem a műhelyben, kimondottan a gépek környékén. Lehet hogy valami döglött borz, görény, vombat vagy erszényes mókus bomlik csendben valamelyik alatt, ami valahol beszökött, és a csavarozógép alatt hagyta el a testét. Nem tudok bemászni mindegyik alá, úgyhogy ha ez a helyzet, reméljük gyorsan mumifikálódik, de erre ebben az őszies esős időben nem sok esély mutatkozik. Úgyhogy kellene szerezni egy elég éhes 8ezért elszánt) és különösen igénytelen keselyűt, amelyik ráadásul hajlandó a laposkúszásra is. Vagy beviszem a kutyát, ő igen jó a dögök begyűjtésében, kifinomult és érdeklődő, séta közben is megszaglász minden kavicsot, hátha pisilt rá valami üzenetet egy környékbeli kolléga.

Chinaski visszatér - avagy a kevés munka mellékterméke

Ma elég kevés tennivalóm volt munka közben, így jobb híján olvastam, egy műszak alatt csaknem végigolvastam egy Charles Bukowski kötete (Posta). Olyan jól elvoltam, hogy gyakorlatilag átszaladt fölöttem a nyolc óra, mondhatni kiestem az időből. És még mondja valaki, hogy a Gyár nem a művelődés terepe…

Viszont ihletet kapva a szerzőtől, elképzeltem, milyen lenne, ha irodalmi alteregója, Henry Chinaski nem melós lenne (minthogy az), hanem mondjuk egyetemi tanár, a maga keresetlen stílusában persze. Hát, talán valahogy így festene:

„Mikor a városba értem szakadt az eső, így még a tűző nap ellenére is bőrig áztam. Nem volt kedvem megkeresni a helyi egyetemet, mert elképesztően másnapos voltam az előző éjszakai Wittgenstein-olvasástól, no meg a keféléstől Mary-Louval, de azért valahogy összeszedtem magam.

Mikor végre beestem a campusra egyből a dékánhoz irányítottak. A dékán kicsi, kidolgozott izomzata ellenére is határozottan egérszerű figura volt, aki majd elveszett hatalmas íróasztala mögött. Arcáról a pozíciójára oly jellemző alattomosság sugárzott, nekem meg kedvem lett volna lehányni. A rohadt egzisztencialistája! De azért összeszedtem magam és a tőlem telhető legbehízelgőbb hangom szólítottam meg:

-         Helló uram, a nevem Henry Chinaski és munkát keresek. Nem vagyok válogatós, bármit elvállalok: filmesztétika, hermeneutika szeminárium, kani etika, mindegy, ha kell még büfés is leszek. Isteni a sajtos szendvicsem.

-         - Büfésnek nem vehetem fel, maga láthatóan részeg és bűzlik is. Örüljön, ha a filozófia tanszéken találunk magának helyet!

Erre idegesen rágyújtottam. A filozófia tanszék kemény hely volt, minden egyetemen, ahol eddig megfordultam.

-         Nem lehetne mégis valami szelídebb helyen kezdenem? – kérdeztem reménykedve.

-         Nem, vagy a filozófia vagy semmi. Legyen hálás ezért a lehetőségért is – felelte a dékán, papírjaimat lapozgatva- Holnap kezdhet, de legyen itt pontban kilenc negyvenháromkor, mi itt komolyan vesszük a munkaidőt. Ha késik, akár be se jöjjön!

-         Oké itt leszek – és már húztam is el. Elegem volt a dékán érdektelen pofájából, meg szarnom is kellett.

Hazafelé vettem egy fél liter olcsó whiskyt meg egy karton sört, előételként az ebédhez, aztán kiadó szoba után néztem. Találtam is egy patkányrágta lyukat 1647. utcában, de legalább olcsó volt. Ráadásul a szomszédban egy szemüveges csaj lakott. Nagy, fekete keretes, vastag lencséjűű szemüveget viselt az izgató lófogai felett, egyből begerjedtem tőle. Már régóta csak a szemüveges nők izgatnak fel, a kurváknak (már ha van rájuk pénzem) külön fizetek is azért, hogy tegyék fel közben, de a múltkor a lovin is egy Optikus nevű lóval nyertem 2 a 9-hez oddszal 450 dollárt. Egyszóval a pápaszem nálam már fél siker, este át is mentem a csajhoz a maradék piával, de nem volt otthon, így csak a lábtörlőjén maszturbáltam egyet, aztán csöndben behánytam a kulcslyukon.

Másnap persze elaludtam, így miután egy kis vécéillatosítóval helyettesítettem a mosakodást, rohantam új munkahelyemre. A tanszékvezető, valami Jensen, már az irodájában várt, patkányfogaival idegesen rágcsálva a redőnyt.

-         Hát most mit kezdjek én magával Chinaski? Az a hülye dékán ideküld nekem minden jöttment kretént, a héten maga a harmadik. Eh, mindegy, mit akar tanítani?

-         Komparatív episztemológiát semmiképp. Ha ilyen szarságot akar rám sózni, már itt sem vagyok!

-         Maga meg mire föl ilyen magabiztos? –kezdett vörösödni a tanszékvezető feje- Tökösebb fickókat is rúgtam már ki, magának sem muszáj megmelegíteni a székét. Azt tanít majd amit én mondok, itt nincs visszadumálás, ez nem az esztétika tanszék, a francba is! És borotválkozzon meg, rühellem a borostát!

-         Szakállat növesztek – feleltem kurtán és kimérten, de nem bírtam ki röhögés nélkül- Már húsz éve, szóval nem most fogom feladni.

-         Velem ne szórakozzon Chinaski! –Jensen feje már határozottan padlizsánszínűre váltott- Bortválkozik és kész!

-         Oké, borotválkozom – mondtam flegmán. Végül is nem érdekelt. Kellett az a rohadt meló, nem voltam abban a helyzetben hogy válogassak. Hisz csak egy doktori fokozatot bírtam összekaparni, azt is nyelvészetből, de hát mit tegyek, mindig is rühelltem a tudományt. Csak megélhetésnek tekintettem. Az igazi hivatásom a kocsmai filozofálás volt, de a válság elsodorta ezt a máskor jól jövedelmező elfoglaltságot. Így maradt a tanítás.

Már vagy egy éve voltam ki nem nevezett altanársegéd a filozófia tanszéken, mikor a dékán felajánlotta, hogy véglegesít. De addigra végleg elegem lett a sok neopozitivista seggfejből, akik mindig a legvacakabb melókat tolták rám. Elegem lett a hajnali nyolcórás kelésből, a másnaposan végigunatkozott eszmetörténet vizsgákból, meg a véget nem érő tanszéki értekezletekből, ahol csak kibaszott ásványvizet lehetett inni.

Úgyhogy mikor kézhez kaptam az esetleges véglegesítésemről szóló levelet, nyomban bementem a  főnökhöz, felkattintottam az öngyújtómat és szeme előtt elégettem.

-         Kész, kilépek.

-         Furcsa, már-már azt hittem magának mégis csak vannak ambíciói.

-         Aha, de nem a tudományban, robotoljon maguknak más. Én megyek a lovira zsokénak, úgyis az akartam lenni gyerekkoromtól kezdve.

-         De hát maga legalább száznyolcvan centi.

-         És??? Majd nem én leszek az, aki nyer.”

Nos, ilyesmi jön ki az emberből nyolcórányi Bukowski-olvasás után.

Ócska sztereotípiák II. – avagy a Londonba menő menők

A teljesség igénye nélkül, pusztán pár jellegzetes karakterre korlátozva.

1. A Luvnya: a Luvnya (mint általában az utcán, metróban, teszkóban és pótvizsga bizottság előtt) túlméretes karikafülbevalót, kurvás sminket, szörnyű ruhákat és tetovált pasikat hord, utazás esetén hullaszállító-méretű rózsaszín gurulós bőrönddel közlekedik. (Jut eszembe, idén már megállapítottam, hogy Londonban az év hangja az, ahogy a gurulós bőrönd csikorog a szakadozott flaszteron.) A Luvnya nem azért utazik mert érdeklik más helyek, hanem mert menő, trendi avagy kúl (hellokittys változatban: szupi), most épp London a menő, tehát oda tart. Mivel a lényeg a menőség ezt hangoztatni is kell. Ennek legjobb módja, hogy a reptérről húszpercenként hívja föl barátnőjét (aki szintén luvnya), és üvöltve közvetíti hogy: „Most voltam pisilni, már becsekkoltam, már itt vagyok a kapunál, csak a LONDONI gépre várok, teee, ez olyan uncsi, tök sokat kell várni, de hát mindegy, majd kibírom… „  etc. Aztán: „Majd Londonból csörgök, ha leszálltunk, a reptérről tudod…..” És nem zavarja, hogy a körülötte lévő százötven ember szintén ugyanarra a járatra vár, nekik tehát eleve felesleges a műsor. Londonban meg pláne, ott úgyse érti senki, ő meg nem tud angolul (csak annyit hogy szenkjú, meg kúl, meg cséncsmani).

A Luvnya nem jár múzeumba, bulituristának pozicionálja magát (a buli az parti, ő igazából nem bulizik, partizik a csajszikkal), odakinnt viszont a drága a belépő a partikra, nem is tudja merre vannak és a pia is drága, szóval a végén egy mellékutcai éjjelnappali előtt iszogat, és csodálkozik ha prostinak nézik.

2. Az amatőr: ő nem is akart utazni, nyerte az egészet, vagy kapta. Mindenben bizonytalan: London, oké az megvan, de milyen nyelven beszélnek ott, van-e arra euró? Eltéved a reptéren, svájci bicskával a zsebében akar felszállni a gépre, illetve dehogy akar, sosem repült még, és nem érez égető vágyat, hogy most kezdje el. De mikor már a gépen ül, muszáj nyugodtnak, lazának, már-már rutinosnak mutatnia magát, ne lássák már rajta, hogy. Persze látják, de főleg hallják a többiek, az amatőr ugyanis folyamatos közvetítéssel kompenzál: „Már gurulunk kifelé, nemsoká felszállunk, hú, már gyorsítunk is, már fenn is vagyunk, itt vannak a felhők stb.” És nem hagy  abba, ha jobbra fordulunk, közli hogy jobbra fordultunk, egyedül a légörvényeknél hallgat el, olyankor magában imádkozik a túlélésért, elvégre zuhanunk.

Lutonban Bedford, Gatwicken Brighton felé menő vonatra száll, aztán megállapítja, hogy London nem is olyan nagy szám…

3. Az anglomán: ő mindet tud, a repülőn bizalmasan beszélget a másodpilótával (aki csak  pisilni indult), a magyar sztyuvitól is angolul rendel Borsodit, a reptéren rezzenéstelen arccal vesz jegyet egy buszra, ami a következő két órát egy dugóban tölti, pedig tudhatná, hogy a vonatot az angolok találták fel. (Az autót meg a németek, szóval igazi anglomán eleve vonatozik. Ha igazi.)

A város térképe a fejében van, a metrótérkép viszont a zsebében, így legalább a föld alatt nem téved el. A kocsmában (bocsánat a pubban) „jó kis angol söröket” rendel, de senki nem szól neki, hogy a Guiness az ír, a Foster’s meg ausztrál. Viszont tudja hogy a szendvicset Lord Kardigánról nevezték el, és hogy VIII. Henrik a Towerba záratta Magna Chartát, valamint hogy a Buckingham palota a Három testőr egyik mellékszereplőjéről van elnevezve. Meg hogy Viktória családneve Albert, Waterloo valahol Észak-Angliában van, ott győzte le Nelson admirális Napóleont.

Ismertetőjele, hogy Lejcseszter szkveren jár, meg a Glócseszter ródnál száll le a metróról, de a vaterlú az vaterlú. Hisz kitűnően beszél angolul, kár, hogy a bunkó helyiek meg nem.

4. A rohamturista: négykor már rohanni kell a Natonal Galerybe, mert hatkor zár (tudja jól, hisz a repülőn három útikönyvet jegyzetelt ki, ne vesszen már kárba az a két óra), és ott 400 barokk festmény van beütemezve. Buszos városnézést választ, mindent lefényképez, és közben az útikönyvben pipál, neki jól jön, hogy ma már minden kamerán színes a kereső, így nem csak otthon derül ki, hogy a busz az piros, a taxi az fekete és hasonlók. A rohamturista nem sörözget, nem eszik étteremben és nem sétál parkokban, hisz minden egyes tétel legalább három látványosságtól veszi el az időt. De elmegy a csaptelep-múzeumba, és megörökíti a telefonfülkét, ahol John Lennon hányt kilencász-hatvankettőben, és királyi családos hamutartót vásárol. Nem dohányzik ugyan, de akciós volt, és olyan naggyon angolll….

Ócska sztereotípiák a Gyárból - avagy bevezetés egy tipológia vázlataiba

A kényszermunkás: ő azért dolgozik gyárban, mert csak ott van munka. Túl-, de inkább alulképzett, de semmiképp nem ért olyasvalamihez, amihez ott kellene. Alapesetben rosszkedvű kívülálló, csendes beletörődéssel várja hétvégét, a szabadságot, a nyugdíjat, ha szerencsésebb feltalálja magát, és megpróbál a társaság középpontja lenni. Ehhez általában a társaság hiányzik, a többi kényszermunkást ugyanis egyáltalán nem érdekli a wannabe bohóc és véleményvezér. A szája attól persze még nagy.

A kényszermunkás jellemzően nő (de létezik férfi változat is), középkorú, néhány felnövő gyerekkel. Annak idején a szakmunkásképzőben rakottszoknya-készítőnek tanult vagy dodótenyésztőnek, ám azóta már nincs kereslet a rakott szoknyára, a dodó meg simán kihalt, nincs már mit tenyészteni rajta. Így marad a gyár, a segédmunka és a minimálbér, de persze meg kell becsülnie magát, mert ötvenévesen hova mehet már?

A kényszermunkás láncdohányos és látens gépromboló.

A szaki: a szaki mindenhez ért, nem annyira oktatás, mint inkább többgenerációs tapasztalatok által. Neki már az apja, a nagyapja, sőt a Mikulásig minden felmenője valami gyárban dolgozott – na jó: az ipari forradalom előtt mondjuk piramisokat épített. Szakinak lenni nem könnyű: mindenhez érteni kell a hidegburkolástól az esztergáláson át a villanyszerelésig. A szakikat ugyanakkor nem célszerű a gyári menzára helyezni, csak tarhonyát tud főzni csípős kolbásszal és kisüstivel, illetve bármit ami ennek a háromnak a kombinációjából kihozható. Viszont bármilyen gépről, szerszámról azonnal megállapítja (sűrű fejcsóválások közepette), hogy miért nem javítható, hozzátéve, hogy megnézné ő azt a nyikhaj mérnököt, aki ilyen szart tervezett. (Mer’ egy mérnök csak hülye iskolákban meresztette a seggét évekig, ahelyett, hogy a gyakorlatban tanulta volna meg, amit. És itt súlyosabb esetben a „csínja-bínja” kifejezés is előkerül, pedig azt törvénnyel kellene már tiltani végre.)

A szaki a gyárban kezdett (egészen öreg szakik még „inasként”, mondják), és onnan is megy nyugdíjba, hogy aztán a családot szekálja a halálba, mikor kalapáccsal áll neki a konyhai lefolyó javításának, merthogy ő aztán ismeri a dolog minden csín….., de ezt hagyjuk is.

A Duracell-nyuszi: ez a típus már ért is valamit ahhoz, amit csinál, de ami ennél is súlyosabb: szereti is. A gépén egy titkos mappában esztergagépek fényképeit gyűjti (igen: meztelen esztergagépekét is), tízóraira gépzsíros kenyeret eszik lilahagymával, az óvodában franciakulcs volt a jele. Szerinte minden ami olajos és hangos az „fasza”, ami halk és ikebana-szerűen esztétikus az „béna”, aki meg nem műszaki érdeklődésű az minek is él. Volt katona és számos sztorija van róla, de nincsenek benne kurvák meg pia (mert nem iszik, csak havonta egy üveg sört, őt az adrenalin hajtja), csak tankok, páncélozott csapatszállítók meg toronyóra lánccal. Autófényezőkkel barátkozik, a szomszéd gyárból nősül, és ha eljön az ideje bakancsban temetik el, kedven fázisceruzája és szerszámosládája mellé. Esetleg belé.

Az elvetemült: Az elvetemült először is büdös. Ez nagyjából a ’teszek a világra’ attitűdjéből fakad, mely a munkára, a magánéletre a táplálkozásra és a személyes higiéniára egyaránt kiterjed. Olajos munkaruhában jár dolgozni (minek átöltözni, minek kimosni – úgyis koszos lesz), a belső zsebében laposüveg vodkával (csak a bejáratnál szondáztatnak, véletlenszerűen, a vodkát meg szerinte úgysem érzik meg rajta), a vécét csak dohányzásra használja. Ha véletlenül másra is, legalább nem húzza le. A büfében nagyokat böfög mert jobb kint mint bent, szakmai tudása jobbára káromkodásra és lopásra korlátozódik, de legalább otthon olcsó  megvan a lakásfelújítás. Hogy otthon mire kell ötven kiló (több hónap alatt hazahordott) tízes anyacsavar, az persze rejtély.

A diák: A diák úgy dolgozik a gyárban, hogy nem is. Ő csak diák, valami iroda szervezet ki oda, egy darabig van, aztán eltűnik. Legalább is elvileg. Misztikus titok fedi ugyanis, hogy hol a fenébe tanulhat az a diák, aki hétfőtől péntekig napi nyolc órában melózik, nincs diákigazolványa és sohasem készül semmilyen vizsgára. Immár évek óta létezik ebben a helyzetben, és nem is akar változtatni rajta.

A diák egyébként laza, jófej alak, legalább is így látja magát. A valóság ezzel szemben az, hogy szakadt, nagyszájú és ordenáré, ócska tetkói vannak és lenézi azokat, akikkel együtt dolgozik (mert ő sosem lenne ilyen helyen „állandóra”), pedig már beleragadt rég a gyár ragacsába, ráadásul a többi megalázottnál is kevesebb pénzért. A lazasága meg annyit jelent, hogy immár tíz éve próbál leérettségizni, de hát az a sok hülye tantárgy… (Mér’ nincsen csak kettő csak?)

A diák a leendő kényszermunkás, aki néha teszkós szatyorral jár dolgozni.

A következő alkalommal: ócska sztereotípiák a Londonba utazókról…

Technikai gondok

Napok óta ma bírom először bekapcsolni a gépem, szétment a hálózati adapter csatlakozója, egy nem egész kétszáz forintos izé, vettem egyet, de persze nem jót adtak a boltban, a régit birizgáltam össze... De most talán működik... Egy ideig.
Amúgy semmi különös, csütörtök-péntek szabadságon voltam (küldtek, mert nem volt mit csinálni), holnap lejár a három hónapos szerződésem, és mivel még senki nem szólt róla, asszem ez az automatikus hosszabbítást jelenti.... Dejó....


Médiakritika: ma láttam egy hülye reklámot, fene se tudja miről szól, de van benne egy rész, mikor a répának öltözött csávó táncol a nyúlnak öltözött csajjal: Ami ugye problémás, mi van ha csaj beleéli magát a szerepébe? És harap.
Egyébként én, ha járnék jelmezbálba (ihletet kapva) franciasalátának öltöznék, valahogyan.
Vagy tehervagonnak. További jelmezötletek: homokozólapát, mázas csupor (szexuális áthallásokkal), kupac sóder - ez utóbbi nem teljesen saját kútfő. Esetleg müzli.

Napi szöveg (egy kolléga a másikról): Rendes ember, kár hogy akkora bunkó!
Üdvözlet a két műszak, három fog, hat elemi világából.

Az Ember Aki Teszkós Szatyorral Jár Dolgozni

Az ember, aki teszkós szatyorral jár dolgozni, jobbára nő, de lehet férfi is. Meghatározhatatlanul középkorú (valahol harminc és ötvenöt között) és dohányzik. Buszmegállóban, gyárkapuban, bárhol, a cigit csak félig szívja el, ám gondosan a járdára dobja a maradékot, jusson az arra járó hajléktalanoknak is valami.

Az ember, aki teszkós szatyorral jár dolgozni jellemzően rosszul öltözött, legalább is azok szerint, akik magukat jólöltözöttnek tartják. Pedig ő is a kínai boltban vásárol, meg a vásárban a nejlonponyva alól, de ott is az olcsóbbat veszi, meg azt, ami jobban néz ki. Ami giccsesebb.

Néha tetoválása is van, egyszínű. Lehet sittes, MARI 1983 –típusú amatőr munka, meg virág, vagy delfin, vagy kígyó kisiskolás szintű vázlata, szamurájszintű művészi szóba sem jöhet.

A teszkós szatyorban zsömle van. Zsömle meg szalámi, pontosabban felvágott, még pontosabban olasz, zalai, soproni vagy szeletelt teszkós vastagkolbász. Plusz mackósajt, ritkábban joghurt, akciós.

Az ember aki teszkós szatyorral jár dolgozni Blikket olvas meg Sportot, valóságsóról beszélget a megállóban („az a Totya micsoda egy köcsög bazmeg, má’ aszittem  a végén megnyeri, el is kapcsoltam….”), és trágár. A bazmeg nála nem kötőszó hanem mondatvégi írásjel, ott viszi le a hangsúlyt.

Hobbija általában nincs, ha mégis akkor horgászik. A tópartra sörözni jár, a strandra is, a víz a halaknak való.

Azt szereti ami olcsó, ami a hülyének is megéri. Nem szereti a főnököket,  a szomszédját,  a politikusokat, bárkit akinek iskolája van.Várja mikor mehet már nyugdíjba, várja a szakszervezeti szaloncukrot, várja, hogy a gyerekei végre elhúzzanak otthonról, várja a halált.

Műszak után fellélegzik, mintha nem lenne holnap, mintha nem kellene újra hajnalban kelni, pedig de.

Az ember, aki teszkós szatyorral jár dolgozni, néha mi vagyunk.

Turkáló szóda

A címben jelzett szellemességet tegnap láttuk a Desedáról hazafelé a jellemző nevű Kemping utcában. A korrektséghez hozzátartozik, hogy, hogy legalább eltérő betűtípussal írták, de így is vicces, főleg ha megpróbáljuk elképzelni egyben.
(Ez jobb minta a "Láncos Palacsinta" amin évekig röhögtem Fonyódon, mer' ott csak a g betűről kopott le az a kis izé...)
A mai marhaságot pedig a tévében lőttem (mert xar az idő, így nem mentünk strandolni), a Minimaxon valami debil rajzfilmben. Mindenféle munkagépek lelkiznek (!) benne, meg építenek is, és közben ilyeneket énekelnek, hogy az építkezés a legjobb móka. Na ja, nincs is szórakoztatóbb egy kis hidegburkolásnál, és ha lehangolt vagyok némi malterkeverés rögtön feldob. A sóder meg jobb mint a pálinka, a fű és Fásy Ádám együttvéve...

Majden kommunista, majdnem sportos szombat

Hát, a négynapos munkahét mégiscsak ötnaposra sikeredett (kétszer is túlóráztam négy órát, azaz lett egy -egy 12 órás műszak), sőt majdnem hatnaposra,mert kis híján ma is be kellett mennem, de aztán mégse. Sőt hétfőtől bizonytalan ideig délutános leszek, így a hétfő délelőtt is szabad. A gáz az, hogy ilyenkor hiába alhatnék tovább 4-nél, nem megy, ma (szombaton!) is fél ötkor keltem, magamtól.
Így bár nem melózom, elfoglalom magam itthon, kutyát sétáltatok,  szobát takarítok, főzök, bélyeget áztatok (esetleg: bélyeget takarítok, szobát áztatok, kutyát főzök), meg ülök a gép előtt, amit amúgy napok óta be sem kapcsoltam.
Plusz arra gondoltam ideje lenne sportolni, mert úgy tűnik, a fizikai munka ellenére az utóbbi időben híztam (azért csak tűnik, mert lelki egyensúlyom megőrzése érdekében évek óta nem álltam mérlegre), így felmerült a biciklizés, mint lehetséges sport. Ámde: fel kellene pumpálni a bringa kerekeit, meg bekenni gépzsírral a mindenfélét, plusz a váltót is be kellene állítani, de minek. Egyfelől ugyanis félek biciklizni, a frász kerülget mikor tíz centire tőlem kilencvennel húz el egy teherautó, plusz szívhatom a szmogot, másfelől pedig hova is mennék? Mert körbe-körbe nem az igazi, mehetnék esetleg a Desedára, de most akkor most vagy biciklizünk, vagy úszunk, a kettő együtt túl sportos nekem. Úgyhogy asszem marad az úszás, a tóra viszont busszal megyek. De nem eszek lángost, és nem iszok rá sört, ez is hozzáad a fitnessz-tematikához egy hajszálnyit. Plusz a páromnak nincs is biciklije, így a közös tóparti  program eleve csak busszal kivitelezhető. Ja, és lehet, hogy sakkozunk is a parton, elvégre az is sport...

Egészmás: múltkor hallom a rádióban, hogy aznap van a védőnők napja, és eszembe jutott egy lényeges kérdés. Mi van akkor ha e nyilván nagyon emelkedett szakmát egy férfi választaná, hogy is hívnák őt, politikailag korrektül genderelve? Védő? Vagy védőférfi? (Miképp azt sem értem, hogy ha a női balett-táncos a balerina, akkor a férfi verzió miért nem balerino?)

A szavak és a dolgok

A hinduk (és persze a buddhisták is) alapvetőnek tekintik a reinkarnáció, no meg a karma fogalmait. Épp olvastam egy remek hindu (vaisnava) történetet/példabeszédet, ami azon alapul, hogy az ember a következő életében az lesz, illetve affelé megy, amire halála pillanatában gondol. (Ha a kutyádra gondolsz, kutya leszel.) Vagyis ha Istenre gondol, visszatérhet hozzá.
A példabeszéd: Egy indiai kereskedő (ismerve a karma törvényét) szerette volna, ha halála pillanatában Istent szólíthatja, és a biztonság kedvéért minden gyerekének Isten különböző neveit adta. Mert hogy, ha halálos ágya köré gyűlnek, és őket szólítja, szólítsa egyúttal Istent is.
Eljön a pillanat, fekszik a halálos ágyon (télleg, miről lehet felismeri a "halálos" ágyat?), körülötte a fiai. Körbenéz, és utolsó gondolata, mondata: "Ha mindenki itt van, ki van az üzletben?"

Szóval: ne az legyen az utolsó mondatunk/gondolatunk, hogy: "Úristen, elzártam a gázcsapot???"
Mert akkor gázóra-leolvasók leszünk következő életünkben. Ami gáz, ugyebár...

Hurrá délután!

Ma, holnap, meg remélem a jövő héten is délutános vagyok, ami azt jelenti, hogy nem kell hajnali 4-kor kelni, még júniusban is sötétben (és félálomban ) kutyát sétáltatni, hanem ülhetek itthon délelőtt, és csak kettőre kell menni melóba. Mondjuk 10-ig, de az nem is olyan vészes, ráadásul halál nyugalom van (mert majdnem mindenki más 6-tól 2-ig tolja a talicskát), meg közben sem találhatnak ki kreatív pluszfeladatokat. Legutóbb ugyanis másfél napig nem csináltam mást, mint apró csavarokat csavartam ki már összeszerelt sorkapcsokból. És nyilván a csavarkicsavaráshoz szükségem volt minden tudásomra, tapasztalatomra, ehhez már kellett a két diploma. A csavar becsavarásához feltehetően doktori fokozat is kellene, de én azt ugye végül is nem szereztem meg, a három évnyi PhD-képzés (hangsúlyozottan: ohne fokozat) meg nem jogosít erre, sőt egy megfelelő méretű csavarhúzóra sem. Így aztán remekül vacak szerszámot nagyjából félóránként szúrtam bele a kezembe, a hüvelykujjamon egy idő után több volt a ragtapasz, mint a szabad bőrfelület. de hát senki nem mondta, hogy egyszerű dolog csatlakozni a munkásosztályhoz.
Ám azzal, hogy most nem kellet óracsipogásra ébrednem, máris munkásarisztokratának kezdem érezni magam, a végén még újra csatlakozom az értelmiséghez, mely előtt mint tudjuk két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan - hát lehet, hogy akkor inkább mégse.
A délutános műszak viszont jó, lehet éjszakai filmeket nézni, aludni sokáig, plusza gép is működik végre, így nem kell nyolc órát egy helyben ülve sebesüléseket okozni magamnak - az ilyen szerelésre ugyanis tényleg nem áll rá a kezem.
Nem is tudom már, mi is a délutáni rádióműsor a Kossuthon - mert csak azt bírom hallgatni, a popzenének csúfolt kereskedelmi izétől ugyanis már rövid távon émelygek.A Kossuth meg unalmas, önismétlő és politikailag is egyre elfogultabb - de legalább valakik beszélnek a fülembe és nem én beszélek magamban. Persze, eljöhet még az az idő is, de nem szeretném a Gyárban megvárni.

Kultúrműhely

A Gyárban rendületlenül kijön belőlem a bölcsész. A napokban két példa is akadt erre:
   -Numero uno: Hallom, hogy valami nem stimmel a gépel, amin dolgozom, a szokásos ritmikus kattogás mellett furcsa vinnyogásokat is hallani véltem. Észrevételemet próbáltam megosztani egy arra járó mérnökkel, de nem bírtam kinyögni, mi is a furcsa, így valami olyasmi mondtam, hogy "Gond van a géppel, már nem csak ritmust játszik, hanem dallamot is!"
   -Numero due: Ma reggel kifogyott a higító a gép nyomtatójából és ettől megállt az egész. Elvileg már múlt hét elején rendeltünk, de még mindig nem jött, így ez alkalommal leginkább csak imitáltam a munkát. Pakolásztam a polcokon, söprögettem, ilyenek,de ez is hamar véget ért, és mivel nem tudtak értelmes tevékenységet kitalálni nekem, leültem olvasni. Az újságommal hamar végeztem, és nekiálltam olvasni bármit, ami a kezem ügyébe akadt, többek közt a gép dokumentációit is. Épp a higító tűzveszélyességénél tartottam (meg annál a bájos résznél, hogy adott esetben miképp marja szét a gumikesztyűt is), mikor egy kollégám rákérdezett, mi is csinálok. "Ha már nincs higító, legalább olvasok róla!"

Plusz ma nem bírtam megnevezni a mittomén milyen sorkapocs alkatrészét, azt az izét, ami fülöl van, alul menets és bele kell tekerni, meg színes is lehet. De itt már nem voltak szavaim, mikor érdeklődtem, merre is találom a hogyishíjjákot, így elmuttogattam, milyen alakú és mit kellen vele csinálni. Csodák csodájára a kollégám rájött mit keresek, így párbeszédünk ennyi volt: "- A fekete?  -Nem, a piros. - Arra."

Kertészkedés, miafene...

Nos, kikeltek a paprikapalántáim. Nem a kertben (azt már eladtuk), cserépben, de így is kihívás volt. Legalább 2  hétig (háromig?) ki sem derül, mi is nő a cserépben, merthogy a földet részben zacskós virágfölddel, részben a közeli építési területről hozott agyagos izével oldottuk meg, mixelve a kettőt. Így nem lehetett tudni, hogy a kicsi erős ("bakmacskanemiszerve") paprik, vagy a gaz nő.Én mindenesetre (mint tavaly, még az igazi kert esetében is) lelkesen kapáltam és öntöztem a gazt, örültem, de szépen fejlődik, ellentétben azzal a csökött izével mellette...
De eljőve az igazság pilanata (nagyapám) és mondá: kihúztam a sok xart a cserepekből.
Ennyit a törekvésről, és arról, hogy az élet élni akar (és nem a félet félni), csak nemhagyják.
FREE GAZOK!

Tegnapi észrevétel

Jé, már dél is elmúlt? Hiába, a Gyárba nem hallatszanak be a harangok...

Félőlények

(Napok óta nem bírtam írni ide, én még ráértem volna, csak nem jött be a menü, állandóan hibát jelzett...)
Akkor a lényeg: pár éve (pontosan kettő) fedeztem fel magamnak Philip K. Dick életművét. Olvastam róla korábban is méltató kritikákat kedvenc hetilapomban, de nem igazán vonzott - ráadásul milyen egy név!
Aztán 2009 nyarán kivettem az Ember a fellegvárban címűt a könyvtárból, majd sorban hazahordtam minden fellelhetőt, és egész megkedveltem. Viszont az Ubik címűre nem bírtam rászánni magam, részben a magyarul röhejes cím (angolul: Ubik), meg a szörnyűségesen giccses borító miatt. De miután végleg semmi más nem maradt (még Dick életrajzát is elolvastam), csa kivettem és elolvastam, és kiderült hogy ez az egyik legjobb regénye.

Egy olyan jövőben (1992-ben amúgy, de hát a szöveg1969-es keltezésű) játszódik, ahol a halottak nem halottak teljesen, lefagyasztják őket (mert a földbe temetés barbár, primitív szokás) és időnként felélesztik a tudatukat (míg az végleg ki nem alszik), hogy kommunikáljanak felük. Egyfajta haladék ez, az ilyen szolgáltatást nyujtó intézményeket is úgy hívják, hogy Moratórium. A moratórium az a hely ahol a félők (félig élők) féletet félnek, inkább mint hogy halálnak halálával haljanak, az még ráér...
A sztrori amúgy jól kitalált, de mint a legtöbb Dick-regény, korántsem remekmű. Arról lehet szó, hogy jeles szerzőnknek remek ötletei voltak, de vagy lusta volt igazán kidolgozni őket, vagy (és ez a valószínűbb) egyszerűen unta már a saját történetét, ezért a legtöbbnek kurtán-furcsán összecsapott a vége. Minél terjedelmesebb az adott mű, annál inkább. Az Ubik szerencsére vékony...

Ráadásul ebben igazán feltűnő Dick humora, ami nem minden könyvében ennyire explicit. Az egyik főszereplő űrhajóját például Pofáraesés II.-nek hívják, de inkább egy rövid részlet:
" - Én nem így gondolom -felelte az ajtó. -Nézzen csak bele a szerződésbe, amelyet aláírt, mikor megvette a lakást.
  Az asztala fiókjában rábukkant az okmányra. Aláírása óta sokszor idézett már belőle, különböző érveit alátámasztandó. Affene: az ajtónak a nyitódásért és csukódásért kötelező fizetség jár. Nem borravaló
- Meg fogja érteni, hogy igazam van -folytatta az ajtó. Hangja önelégülten csengett.
  A mosogató melletti fiókból Joe Chip előkapott egy rozsdamentes acélpengéjű kést, azzal állt neki szisztematikusan szétcsavarozni pénznyelő ajtaja zárszerkezetét.
- Be fogom perelni -szólt az automata, amint az első csavar kiesett.
- Ajtó még úgysem perelt be -válaszolta Joe Chip- De azt hiszem, túl fogom élni."
Nekem erről Douglas Adams jutott eszembe (meg Marvin a paranoid android).

Bogdán Marcsi az kérdezte... (csuhajja)

akár blogbejegyzésként is megírhatod, hogy "bogdán marcsi a minap azt kérdzte, hogy mi történt, és ..."

Az történt, hogy jött új főnök a tanszékre (aki azóta rektor), hozott új embereket, mi meg ki lettünk rúgva. Papíron azért, hogy nem vagyunk PhD, de hát hogy lehettünk volna, heti 30-40 órával a nyakunkban. Így lettem én betanított munkás, legokosabb a környéken, de váltanék, csak lenne hova....

Hello Kitty a gyárban (megminden)

A Gyárban (így, nagybetűvel, ami egy önálló univerzumot megillet) sok érdekes fazon van. Az még a megszokott, hogy ha olvasni látnak megkérdezik: Mit tanulsz? (Merhogy, nehogymá,... izé.... vagymi,... csakúgy olvasni????)
De a legjobb a HelloKitty-s csaj, aki úgy rendszeridegen ahogy van. Merthogy nincs munkaruhája, vagy van csak nem hordja (mert nem cuki), de inkább nincs, mert három hónapokra felvett, és negyedévenként hosszabbított kizsákmányolási szerződéssel alázott munkavállaló, ahogy jómagam. Míg azonban én szakadt vagyok (turkálós cucc, széttaposott edzőcipő) a hellokitty aranyszínű topánkában, fekete sztreccsnaciban, pink felsőben nyomul a műhelybe bele, ehhez a jön a komplett smink és a vaínlia fagyi illatú parfőm (ezt melyik piacon árulják,,,), no meg az elmaradhatatlan táska, mit hellokitty natürlich (und mit teszkós szatyor, mert azért ilyen hungari). És hellokitty persze melléd áll a megállóban, vagy inkább beléd, mert neki lelki törést okoz, ha nem elsőnek száll fel a zsúfolt buszra. Így aztán eléd tolakszik, képedbe nyomja természetesen borszínűre festett haját, meg a vaníliás pacsulija nagyját, és közben azt gondolja, hogy ő most menő, meg trendi, pedig úgy néz ki, öltözik és kommunikál, mint aki különösen hátrányos helyzetű falunapokon (vö. Fásy Ádám alsó) szocializálódott. Mert igen, naná, csak belőle hiányzik a falusi élet lényege, ami nem a mulatós pop, meg vásári öltözködés, hanem a szolidaritás, elfogadás, barátság, olyan dolgok, amik jellegzetesen egy pár száz fős faluban bírnak összejönni. És ez nem városi elmélkedés, imádok egy bizonyos faluban leni rokonaimnál, remélem nemsoká megint megyek, és ott hellokittyk legfeljebb a presszóban vannak, de rendes ember oda nem jár. Mert az a szomszédokhoz jár (visz bort), várja, hogy jöjjenek a szomszédok (csinál sütit), és viszont. És a legjobb: falun nincs Gyár.

Más, mármegint:
Tévéreklám: a citromos és narancsos soproni mellett itt a grapefruit ízű is. Nahát, nekem lenne még pár ötletem:
1. kovászos uborkás sör
2. retkes sör
3. spenótos sör
4. tormás sör
5. hagymás sör
...és ezek változatai, a határ a csillagos ég.

Mégmás: beteg a kutyám. Tegnap volt nála az állatorvos ("Jó napot én lennék az állatorvos!"- áll az ajtóban, "Jó napot, ő itt meg az állat" -mondom én, miközben a kutya épp a dokicsaj nyakába készül ugrani, látható képennyalási szándékkal) Úgy tűnik nincs nagy baj, vesegyulladás lehet, kapott két injekciót a fenekébe, meg a doki felnyúlt neki ( a hüvelyébe), hogy kitapintsa, nincs-e daganat (nincs), ma meg szalonnába csomagolva etettük meg vele a rendelt antibiotikumot. Amúgy máris tünetmentes, dejó.
Viszont egyelőre nem vállal beporzást, pedig jó benne, vagyis bemászik a bokorba, magára szed minden virágport, aztán megy tovább a következőhöz. Sokkal hatékonyabb, mint holmi méhek...

Kedvenc eslső mondat

Hallom a rádijóban, merhogy rádijót hallgatok munka közben megzakkanás ellen, hogy van egy pályázat (vagymi), miszerint mindenki küldje be a kedvenc első mondatát, nem kell, hogy a kedvenc könyvéből legyen. Többek szerint a legjobb: "Uram, a késemért jöttem."( Hol hagyta? -- Valami matrózban. -- Milyen kés volt? -- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?)
Ezt most tényleg nem tudom felülütni. Az én kedvenc mondatom nem irodalmi: "Színtelen zöld eszmék dühödten alszanak. -Colorless green ideas sleep furiously )

szakosítunk, nofene...

Namármost: én (leggyakrabban) egy unalmas alak vagyok: például bélyeget gyűjtök. Úgy kezdődött mint bárkinél, gyerekkoromban kaptam egy kiló bélyeget valami nagybácsitól. Egy ideig lelkesedtem érte, aztán el lett felejtve. Ám pár éve (nyilván az öregedés egyik első jeleként) újra elővettem az albumaimat, és a dolog kezdett elhatalmasodni rajtam, ha sikerül beüzemelnem a szkennert (affene negyedszerre bírtam leírni, hiába a négyórai kelés... a "negyedszerre" kifejezést egyébként már második nekifutásból helyesen betűztem, szóval:), kegyetlenül, büntető jelleggel beteszek néhány szívemnek kedves darabot.
De a lényeg nem is ez. Hanem, hogy az őrület fokozódása okán már bélyeges szakkönyveket cipelek haza a könyvtárból, és igazi gyöngyszemre bukkantam. Erős László: Bélyeggyűjtők könyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1978. El lehet képzelni miféle dumák lehetnek benne. De ha nehéz elképzelni néhány szívbe markoló részlet:


"A (motívum) választásnál lehet az a szempont, hogy melyik témát ismeri alaposan a gyűjtő. Egy vasúti mérnök feltehetőleg szakmájával kapcsolatos gyűjteményt igyekszik felépíteni, de elképzelhető, hogy más témát választ, mondjuk orchideákat ábrázoló bélyegekre szakosít. (sic!) Ez teljes kikapcsolódást biztosít, s új érdeklődési terület nyílik meg előtte."
Jujj nekem. Először is: egy vasúti mérnök lát elég vonatot meg sínt, meg részeg forgalmistát (vö: A Három testőr Afrikában), szóval miért akarna részeges forgalmistás bélyegeket gyűjteni? Ha meg már eleve orchiedákra SZAKOSÍT, akkor azok nyilván érdeklik, s nem új terület neki, ami ráadásul megnyílik. Hogy aztán kikapcsolódjon, teljesen persze.

Hogyan cseréljünk külföldi bélyegeket? Gyerekjáték: "... az első teendő beiratkozni a helyi egyesületbe; a tagdíj felnőtteknek havi 2 lej, tizennyolc éven aluliaknak 1 lej. Félévi tagság után a gyűjtő jogosult a külföldi cserére. Kitölt egy űrlapot, amelnynek alapján a Bukarestben székelő  cserebizottság állandó jelleggel lajstromszámot közöl a gyűjtővel. A filatelista ezután szabadon (sic!) küldhet bélyegeket szocialsita országokba, negyedévenként 400 lej, más országokba 200 lej erejéig a cserebizottságon keresztül. A külföldi cseretárs nevét és címét, valamint a küldemény részletezését fel kel tüntetni az egyesületben kapható nyomtatványon"
Világos nem? A cserebizottság az valamilyen szekus leányvállalat, hiába ez még a Kondukátor, a Kárpátok Géniusza Romániája volt. Brrrrr....

(Nagyon más: az előbb a tévében ment valami pankrációs műsor reklámja, és én tudtam a választ az ott elhangzó kérdésre. Mert ugye kigyúrt pasi eszelős tekintettel üvölt: "Hogy szállhatsz szembe velem???" Távkapcsolóval pubi, távkapcsolóval. És lőn... )

ó miszter alkohol

Utálom magam, mikor iszom, utálom hogy iszom, utálom, hogy a párom is utál (az ivásér')...
De egész nap gyár, hétfőtől péntekig, hétvégén pedig lazulnék (piával szar, tudom), valaki mondhatna valamit, micsinájjak a szabadidőmben...
Inni akkor jó, ha van kivel, de akivel jó piálni, azzal jó anélkül is. Mint másik felem barátnéja: borral vagy bor nélkül, de jófej a csaj, nagyokat lehet vele dumálni, meg az én másik felem is ilyen (madarat tolláról? - naná), pedig utálja a bort, de anno megitta, meg  a cidert is.
Privátim (bréking nyúz): novemberben megyünk Londonba. (hurrrrááá)
Részleteket nem írok ( amúgy is magamnak írom a blogom), párom  amúgy is kilelkesedi magát. (plusz letiltom magam, az 'amúgy' kifejezés használatáról)