A szaturnália-képtelenség

Azt írta tegnap este a hvg.hu, hogy "Nézzen fel az égre az éjjel, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása 794 éve nem volt ilyen közeli."

Nos, éjjel felnéztem az égre (na jó, este fél kilenckor, de akkor már órák óta sötét volt, tehát éjjel), és bazi nagy feketeséget láttam, ami jól rímelt ugyan a lelkiállapotomra, de épp ezért nem volt benne semmi különleges, nagyjából annyit láttam, mint mikor a vécén kiég a villanykörte, miközben épp olvasok. Hisz lassan két hete nem lehetett látni a Napot, felénk legalább is, csak valami szürkés szórt fény jutott le hozzánk, a szintén szürke felhőkön át, úgyhogy tudományos megfigyelésem során arra az eredményre jutottam, hogy a szürke ég éjjel fekete. Nem tudom hogy volt ez 794 évvel ezelőtt, őszintén szólva nem emlékszem rá valami jól, de akkoriban sokat jártam lándzsás-ürühúsos házibulikba, amikhez rendszeresen a Beléndek-rendi szerzetesek hordták a spéci sörüket,  Kolumbusz meg még nem fedezte fel Amerikából a kávét.

konyvjelzoo.blogspot.com

Szóval az együttállásból nem lehetett látni semmit, most megint várhatok vagy nyolcszáz évet, ami ugye kurva sok, ezért lehet hogy letöltöm inkább valahonnan. Múltkor találtam egy remek kis oldalt, ahol ilyen űrös dolgok vannak letölthetően, onnan szereztem magamnak legutóbb is egy Halley-üstökös szimulátort is. Tök jó amúgy, lehet vele száguldani az űrben, meg húzni a csóvát, meg... hát, száguldani az űrben.

Viszont a Jupiter-együttállás tekintésének kísérlete előtt utánanéztem, merre is kell azt majd keresni. Nap körüli pályán nyilván, bár lehet hogy épp nem mozognak, hanem Jupi és Szaturn leállnak kicsit dumálni, hisz ritkán találkoznak - ezért hívják a találkozójukat együttállásnak. De arról is volt infó, hogy azt az égen merre kell keresni, nézve.

Úgyhogy belőttem, hogy a Holdhoz képest jobbra le fog állni az együtt, de persze semmi. A Holdat sem lehetett látni, csak egy középméretű város által alulról megvilágított felhőzetet, de igazából mindegy is volt. Mert azt azért sejtettem, merre lehetne a Hold, ha látszana, és ahhoz képest az együttállást a szemben lévő ház  középső lépcsőházánál, valahol a második és harmadik emelet között kellett volna keresnem.

Igazából örülhetnek az ott lakók  a felhős időnek (beigazolódott a mondás, hogy "Jön még borútól derű!"), mert azért az elég kellemetlen lett volna, ha egyszer csak a konyha és a fürdőszoba között megjelenik a Jupiter, plusz jön vele a Szaturnusz is. Szerintem egy gázóriás is pont elég kényelmetlenséget okoz egy másfél szoba összkomfortban, kettő pedig már határozottan zsúfoltságot. Meg asszem ezek nem csak nagyok, de rohadt forrók is, úgyhogy ha itt, a kereszteződés túlfelén jelentek volna meg, az még nekem is túl közel lett volna, pedig a fikusz már így is nehezen viseli a lokális távfűtés túlzásait.

Gondolom ezt a bolygók is tudják, úgyhogy az együttállásukat elintézték hómofiszból szrtímelve, én majd megnézem később, de szerintem kommentelni, utólag már nem fogom.

Igen, volt már, de ma is aktuális

Mert ma lenne pont 80 éves Frank Zappa, aki viszont már 27 éve halott, szóval ebben a hónapban - ha inverz módon is - de átmenetileg tagja a 27-esek klubjának. Mert ugyan nem sokkal az ötvenharmadik születésnapja után vitte el a rák, de most épp egy 27 éves hulla, és ahhoz képest még mindig elég népszerű. De hát így jár az, aki életében kiadott kábé hatvan lemezt, a halála után (eddig) nagyjából húszat, és ezek nagy része elég egyedi, lebilincselő, időként nagyjából zseniális ahhoz, hogy a szétesőbb dolgait is megbocsátjuk neki. (Egyszer láttam egy bécsi vagy londoni second hand lemezboltban a Frank Zappa összegyűjtött hallgatásai című lemezét, és botor módon nem vettem meg. Pedig közel ötven percnyi csend, némi lemezjátszó-tű sercegéssel a háttérben, mit ne mondjak, igazi gyűjtői darab - lett valaki másnak.)

Zappa nem utazott soha slágergyártásban, szerette viszont a nagyzenekari megoldásokat, a látványos, de spontán és laza színpadi show-kat, meg a műfaji crossovereket. Mert szerinte csak egyféle zene létezik, ami aztán sokféleképp nyilvánul meg. De ezért nem érdemes beskatulyáznia magát senkinek, hogy ő akkor most jazz vagy rock, vagy vonósnégyes eperöntettel.

Szóval nem írt szándékosan slágereket, némelyik dala annak ellenére lett siker, hogy nagyjából tojt rá, mit szól hozzá a nagyközönség. Ő egy kisebb de értő közönségnek játszott (elsősorban saját magának), csak aztán néha kihallatszott a tágasabb kultúrába is. Mint például ez itt:

Monos - a polgárháború alulnézete

Ez a 2019-es kolumbiai - argentin - holland - német - svéd - uruguayi dráma lehetett volna az év filmje is tavaly, csak túl kevesen vették észre, legalább is felénk. Pedig részben európai, legalább is a produkciós oldalon, miközben a témája az nagyon is latin-amerikai.

A történet keretét ugyanis a kolumbiai polgárháború adja. Az a permanens egymásnak feszülés, mely nagyjából a hatvanas évek közepén kezdődött, amikor is szélsőbalos terrorszervezetek (elsősorban a FARC - "Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői") konkrétan harcot hirdettek az amúgy már sejtszinten is korrupt államhatalommal szemben. Ellenőrzésük alá vonták az ország egy jelentős területét, állam lettek az államon kívül, de közben ugyanúgy drogból (konkrétan a kokatermelő parasztok megadóztatásából) szerezték a pénzüket.

A háború bő öt évtized után, egy 2016-os békeszerződéssel ért hivatalosan véget, de hatása máig érezhető, na ja, négy év alatt nem lehet ötven évnyi erőszakot és gyilkolászást kiheverni, feldolgozni meg pláne nem. Igazából nem ismert a halottak pontos száma, de kétszázezer fölé becsülik a harcok  áldozatait, és csak a nyolcvanas évek közepétől, napi átlagban hetven embert öltek meg a gerillák.. E mellett legalább kétmillióan menekültek el az otthonaikból, kényszerültek - sokszor csonka családjukkal - valahol idegenben új életet kezdeni.

És ez csak a háttere a Monos című belénk taposó drámának, mert az adatok helyett itt hús-vér emberek küzdenek a puszta létért. Akik ráadásul kamaszok, az afrikai gyerekkatonák tengeren túli megfelelői.

index.hu

Hogy pontosan miért és melyik oldalon harcolnak az bizonytalan, igazából a kolumbiai polgárháborúra is csak a rendező, Alejandro Landes származása enged következtetni. A maroknyi tizenéves (fiúk lányok vegyesen, és időnként változó felállásban összegabalyodva) valahol magasan a hegyek között, egy fennsíkon táboroznak, egy romos épületkomplexumban, jóformán teljesen elszigetelten. A folyton gomolygó  köd miatt még csak el sem látnak a szomszéd hegyig, a külvilággal főleg rádión érintkeznek, és az egyetlen ember, aki időnként felbukkan náluk, a kiképzőjük. Úgyhogy egy sajátos, A legyek urára emlékeztető törzsközösségben élik az életüket, sajátos szabályokkal. Félig még gyerekek, gyermeki vágyakkal, de közben folyamatosan verekednek egymással, géppisztollyal hadonásznak, és a tábortűz mellett beszélik meg, meg kell-e ölni egyik társukat.

A dolguk aktuálisan annyi, hogy vigyázzanak a hadifogolynak nevezett túszukra, akit következetesen 'tanárnőnek' szólítanak (legalább valakit, ha már iskola helyezz ez jutott nekik), és akiről amúgy szinte semmit nem tudunk meg, meg Shakirára a tehénre, akit a gerillákkal szimpatizáló falusiak adtak kölcsön, hogy legyen tejük. De Shakira viszonylag hamar elhalálozik, miután egyikőjük, egy régen várt dugás megünnepléseként lövöldözni kezd, és eltalálja a boldogtalan állatot. És innen kezdődik  a tényleg durva rész.

Antihőseink (akik igazából a háború áldozatai) átköltöznek a dzsungelbe, ahol már konkrétan újrajátsszák A legyek ura történetet, azaz lassan lemennek ősemberbe, majd állatba (elvégre ők monos - azaz majmok), és még az ikonikus, karóba húzott disznófej is előkerül. Aztán szenvedés, reménytelenség és erőszakos halál váltja egymást ütemesen, egyre szenvtelenebb durvasággal. A végére sincs feloldás, mert a világnak ebbe a sáros-véres sarkában az ilyesmi nem szokás, így nem is reális.

A  Monos az a film, amit nézni is kegyetlen, de megcsinálni még inkább az volt. Landes eredetileg 25 kamaszt szedett össze, akiket felvitt a hegyekbe, hogy egy hónapos kiképzőtábor-jellegű castingon válassza ki a nyolc főszereplőjét. És ez még a cserkésztábor-elkészítő volt a dzsungelbeli forgatáshoz képest, ahonnan sok stábtagot (egy ízben magát a rendezőt is) hordágyon vitték el. De a karakterek szenvedése és önmagukból kifordulása tényleg hiteles lett, és nem pusztán a szándékosan használt ál-dokumentumfilmes eszközök miatt.

Remek dráma ez a film, torkon ragad és nem enged el, pedig az tuti, hogy én innentől egy jó darabig nem fogom újra megnézni. De aki nem látta, azért nyugodtan nyomassza magát vele, hisz igazából a majmok is mi vagyunk, csak szerencsésebb körülmények között.

Díját-adó

 Olvastam a helyi ingyenes újságban (mellyel rendszeresem szennyezik a postaládámat, az „egy oldal állami hirdetés, egy oldal kormány/polgármester felszopás“ szerkesztői koncepciója mentén), hogy idén díjazták a megye legjobb iskolarendőrét is. Valami csaj lett a kitüntetett, de részletek nem derültek ki a nagy eseményről, úgyhogy én egy Oscar-gála szintű szmokingos-nagyestélyis ceremóniát képzelek el.

Ahol a teljesen megilletődött rendvédelmi hölgy feltipeg a pódiumra, zavartan vihogva  átveszi a díjjal járó oklevelet és sajátmárkás teszkó gazdaságos ajándékcsomagot, miközben integet a biztonsági kamerának, hátha nézik az ismerősei. Mondjuk mert a helyi tévé nem vonult ki, így kénytelen a térfigyelő rendszerre fanyalodni, de hátha van a túloldalon egy-két kolléga.

És ekkor jön a félperces köszönőbeszéd:

„Nagyon örülök ennek  a díjnak, igazán nem is számítottam rá. Szeretném megköszönni szüleimnek és tanáraimnak, miattuk nem tanultam tovább, és lettem rendőr, valamint szeretném megköszönni a túlkoros nyolcadikosok „Seggbőlszájba“ folyosói bandájának a sok remek ürügyet, mikor intézkedéseket foganatosíthattam. Szakmailag. Jó érezni, hogy sokaknak fontos a munkámra számítás, úgy a tanerőség, mint a lakóság körében. Hobbim a virágkötészet és az ikebana, már ha nem ugyanazok, szeretek környezetvédelmezni, és szeretném ha a világbéke... Ja, ezt nem ide...“

hu.ign.com

És ha már fegyveres testület, nyilván van díszszázad is, akik célzott lövésekkel támadják a csillárokat, díszsortűz jelleggel, szakszerűen, ami egy fokkal jobb, mintha az iskolarendőrök népi zenekara húzná el a diákok nótáját.

De hát ez van, kis hazánkban különösen szeretnek magukat fontosnak képzelni igyekvő emberek, díjakat átadni egymásnak. Feltéve, hogy később nem jelentkezik a NAV, beszedni a díját-adót is. 

Ennél már csak a tripla áron épített autópályák kilométerenkénti, csoportosan és tettestársként elkövetett szalagátvágása szimptomatikusabb a magyar néplélek szempontjából, meg persze az viccesebb is, amennyiben a sírva (átkozódva) vigadás annak számít.

index.hu

Sonkás Brexit, hó nélkül

A sonkás brexit az úgy készül, hogy pillanatnyi politikai haszonszerzésből kiírunk egy népszavazást, amin a várakozásokkal szemben nyernek a kilépés-pártiak, aztán évekig  tárgyalgatva halogatunk, míg a végén minden megállapodás megy a levesbe, a brit kamionsofőröktől meg elkobozzák a sonkás szendvicsüket Doverben, a kompra várva.

Mert van az a szabály, hogy az EU területére privátim nem lehet bevinni semmilyen állati eredetű élelmiszert, szóval a sonkás szenyákat vagy betermeli a sofőr/ turista/ utazó ügynök/ kokaincsempész, vagy átadja a szigorú tekintetű határőröknek, akik majd - biztosan mint veszélyes hulladékot - jól megsemmisítik azokat, a szolgálati étkezőben, véletlenül épp uzsonnaidő magasságában.

És persze azért pont a kamionsofőrök kerültek reflektorfénybe a téma kapcsán, mert ők azok, akik jellemzően nagy adag kajával felpakolva indulnak a kontinens felé, egyrészt mert lehet hogy a távoli és vadregényes Belgiumban nem lehet ehető ételt kapni, másrészt meg ha mégis, minek szórja el ilyesmire az ember a napidíját, mikor kurvázhat is belőle?

Állati eredetű élelmiszer viszont rohadt sokféle van. (Szemben mondjuk az ásványi eredetűekkel, amiket ha elkezdünk felsorolni, odáig jutunk, hogy só.) Mert nem csak a húsfélék tartoznak oda, de a tojás, az összes tejtermék, bármi amiben méz van, meg az a bazi drága kávé, amit először megesznek a cibetmacskák, aztán kiszarnak, aztán az ínyencek meg lefőzik.

Szóval ha valaki Britanniából akar Európába utazni, nem csak sonkás szendvicset nem vihet magával, de sajtosat sem. Tilos lesz a mézes keksz, a Starbucks-ban vett dobozos latte, a gyümölcsjoghurt, bármely tojással készült tésztaféle, úgyhogy marad a margarinos-uborkás szendvics  (vajas ugye nem lehet, amivel ugrik az összes croissant is), de csak ha a kenyérhez/péksütihez nem használtak tojásport.

Vagyis a vegán kamionsofőrök/ turisták/ egyebek lesznek előnyben, nekik nem is kell változtatniuk eddigi agymenésükön, a többiek meg vehetnek maguknak halott állatok tetemdarabjaiból, az uniós határokon belül. Az persze kérdés, hogy hol is húzódnak azok a határok, mert a nemzetközi jogban azért van pár ínyencség ebben a témában.

A nagykövetségek például annak az országnak a területéhez tartoznak, amelyik fenntartja őket, tehát egy londoni nem sétálhat be csak úgy egy EU-tagország képviseletére, előbb bizonyítani kell hogy nincs nála húsos hasé, tojásos zsömle vagy Milky Way. És mivel a  hajók fedélzete is annak az országnak a felségterülete, amelyik zászlója alatt közlekedik, így a dokkmunkásoknak is óvatosnak kell lenniük, hogy mondjuk a norvég konténerszállítóra még felmehetnek zsebükben egy tonhalas szendviccsel, de a finnre már nem.

És ha a turista mondjuk a reptéren várja a pesti gépet, akkor még a beszállókapunál be kell tömnie az akciós teszkós szusit, vagy megeheti a gépen is?  Ez nyilván attól függ majd, hogy milyen lajstromjel van a röpülőn, ha magyar (mert például vizzerrel próbál utazni), akkor már a váróban elkezdhet burkolni, de ha rájenerrel, akkor meg kell lesni, az érkező-visszainduló gépet, és ennek függvényében enni vagy nem enni.

A turisztika problémák mostanában persze jobbára elméleti jellegűek. Nem repülünk sehová, én aztán pláne nem, legfeljebb ha az adósok börtöne elől kell menekülnöm, momentán nem a sonkás-sajtos szendvics a legnagyobb problémánk. Nekem az utazás manapság abból áll, hogy szügyig sáros buszokat nézegetek az ablakból, ha már az évszakhoz képest is csak eső jut, hó helyett. De a buszok legalább fehérek, így remekül mutat rajtuk a felfröccsenő sár. Némelyik olyan, mint egy elborultabb Jackson Pollock festmény, a kevésbé szerencsések viszont úgy festenek, mit amik most jöttek a keleti frontról, egyenes Sztálingrád alól. Bár ott még volt hó...

Indián utcafém

Legalább is én így fordítom az indian streeet metal kifejezést, amely minden bizonnyal olyan amerikai őslakosokra utal, akik indokolatlanul Ázsiában tartózkodva utcai fémhulladék-gyűjtéssel foglalkoznak, mintegy szembe köpve dicső őseik (Winnetou, Ülő Bika, Ond, Kond, Kuka... és Ringo, meg... Bob) szellemét.

Aztán kiderül, hogy ezek az indiánok annyira jól álcázzák magukat, hogy tisztára helyinek néznek ki, és igen zokon veszik, hogy leindiánozzák őket, mikor mind Új-Delhi őslakosai. Ezért aztán dühösen és hangosan kiabálnak az utcán, miközben folyamatosan mennek valahova, van aki ráadásul gitározva:

Felmerült bennem a gondolat, hogy igazából azért dühösek, mert nem bíznak benne, hogy odatalálnak a megbeszélt helyre, ahol már a padon fuvolázik az egyik csávó, de azért csak megérkeznek. Hogy ez pont ott van-e, ahol a jócsajok rázzák a traszgender fickóval, az nem egyértelmű, de mindegy is, hisz igazából nem ezért szaladt fel a vérnyomásuk. Mert amikor a Kopasz találkozik a Szakállassal, ugyanúgy kiabálnak tovább, sőt sokkal határozottabban mutogatnak. Valószínűleg az életükből van elegük, amúgy generálisan, mert a kopasznak láthatóan tele van már a töke a nyomorult gettóval, a szakállasnak is valamivel, de az ő világfájdalmát nem bírom beazonosítani, a (talán) hindi szövegét akkor sem értem, ha feliratozzák.

A klippesített zenekar amúgy a hangzatos Bloodywood névre hallgat, és tényleg, ha nem ilyen nyomokban reppelős metálban tolják el az anyagot, hanem csengettyűkkel, meg fejhangon visító lányokkal, rögtön mehetne a cucc egy bollywoodi film indokolatlan és felesleges zenés-táncos revübetétjének.

Ami nagy baj lenne, minimum két okból is. Először, mert nem bírom a bollywoodi filmeket, felmegy tőlük a vércukrom, belassul az emésztésem, és annyira tönkrevág idegi alapon, hogy már ímélben is el tudom kapni tőle a koronavírust. Ráadásul egy ilyen mozgókép egységnyi idő alatt több agysejtet pusztít el, mint az intravénás házipálinka.

Másodszor pedig, mert pont jó ez így, érzem benne a kultúrkritikát, egyébként nem véletlenül. Mert a zenekar alapítója, Karan Katiyar a tényleg az agyirtóan sablonos-ostobácska bollywoodi filmdalok paródiájával kezdte,  és csak később találkozott a másik oszlopos taggal, Jayant Bhadula-val, akivel már közös missziójuknak tekintették a popzene elpusztítását, a maguk szerény művészi eszközeivel.

Melyhez innen kívánok nekik sok erőt, és egészséget, egyúttal kifejezve sárguló irigységem, mivel hogy nekik legalább van életcéljuk.

en.wikipedia.org

Beteges kitüntetősdi

Schmidt Maris, a Terror Házmestere (meg mindenféle történelemátíró, közpénzszivattyú-alapítványok matriarchája és fővarázslója) Petőfi-díjjal tüntette ki Kónya Imre egyszer régen belügyminisztert, és deutsch tamás nemecseket, a fideszkádéenpé udvari bolondját.

És aszonta a széljobb kedvenc Marisa, hogy ezt a díjat, 2009-es megalapítása óta olyanok kapják, akik „kiemelkedően sokat tettek a közép-európai népek szabadságáért“. Ja, ha csak úgy nem... 
Hisz hogy Kónya tett valamit a fentebb említett ügyben az még megáll, részt vett annak idején az Ellenzéki kerekasztal létrehozásában, mint a Független Jogász Fórum elnöke - hogy ez kiemelkedően sok-e azt persze nem tudom, de kétségtelenül volt egy rövid időszak, amikor igen is fontos szereplője volt a rendszerváltás nevű, azóta besült projektnek. Kormányférfiként csak annyi maradt meg bennem vele kapcsolatban, hogy belügyminiszternek nagyjából egy inkompetens tulok volt, akinek hülye a haja, szóval ez a teljesítménye legfeljebb egy Balaton-szeletet érne, vigaszdíjként.

De mi a büdös francot tett deutsch, ami annyira kiemelkedő, hogy mint korszakos jelentőségű politikust, netán történelemformáló államférfit kell érte kitüntetni? Nyilván semmit, hisz nem ebben a minőségében kap bármilyen díjat, hanem mert csak. A rendszerváltás idején ő volt a fidesz dzsigolója, a kamerába vigyorgó kirakatbaba, akinek legnagyobb politikai teljesítménye, hogy 89 nyarán egyszer letartóztatták egy prágai ellenzéki tüntetésen. Nyolc másik magyar, és több mint negyven egyéb külföldi társaságában raboskodott If várában a rendőrségi fogdán, és bő harminc éve él abból, hogy ő pár napig, a kurva életbe, egy igazi hős lehetett.
Volt aztán ifjúsági és sportminiszter is, amivel annyi nyomot hagyott, hogy milliárdokért, durván túlárazott beléptetőkapukat vásárolt fodbalstaionokhoz (mi másokhoz?), amiket aztán soha nem használtak semmire, hacsak a raktárban porosodás nem számít üzemszerű működtetésnek. Hát igen, a beléptetőkapuk voltak az első Zorbán-kormány lélegeztetőgépei.

Az Petőfi-díj idei kitüntetettjeiben ugyanakkor nincs semmi meglepő. A magát önáltató módon konzervatívnak nevező, populista, szélsőjobbos kormányzat és annak „értelmiségi“ holdudvara ugyanis krónikus cím- és rangkórságban szenved, így aztán a körön belüliek imádnak díjakat alapítani, és azzal jól kitüntetni egymást. Az mondjuk a rendszer alapvető geciségét jelzi, hogy ehhez a díjhoz pont Petőfi nevét tudták elbitorolni, miközben az egykori költő és permanens forradalmár jobb hangulatában csak lenézően kiröhögte volna deutschot, morcosabb kedvében viszont csizmájával illette volna a heréit. (Márpedig Tompika az a típus, aki a farkával gondolkodik, szóval neki egy tökönrúgás maga lenne a nyolc napon túl gyógyuló mentális deficit.)

És hogy teljes legyen  kép, és ez által kerek a világ, a díjat korábban megkapta már Szájer József, a bizonyos körökben közszeretetnek örvendő, és mostanában nemzetközi hírnévre vergődött szakálltulajdonos is, aki nyilván szintén egy local hero. Valahol, valakiknek. 

papaigabor.wordpress.com

A preimpresszionista lópokróc

A mai napra is jutott egy nekem érdekes évforduló, ugyanis 1851-ben ezen a napon halt meg William Joseph Mallord Turner angol festő, aki az egyik kedvencem. De annyira, hogy Londonba járva mindig meg kellett néznem az általa alkotott kedvenc festményemet a National Galleryben, és többször is a Tate Britain Turner-gyűjteményét.

A kedvenc képem amúgy nagyjából a britek kedvence is, de annyira hogy kölcsön sem adják külföldi kiállításokra. Úgy vannak vele, hogy aki IRL akarja látni, az fáradjon el a Trafalgar Square-re, ha messziről jön ugyan sok lesz az útiköltség, de a belépés a galériába már ingyenes. Amúgy erről lenne szó (és ez lóg a falon a nagyobbik szobában, de megvan bélyeg, puzzle és hűtőmágnes formátumban is):

A Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugtakor (1838) - hu.wikipedia.org

Az 1775-be Londonban született Turner kétségtelenül zseniális művész volt, és mint ilyen egy elég nehezen elviselhető, goromba fráter, egy szúrós lópokróc. Pláne, mert tudta is magáról, hogy zseni, és így  nem félt ennek megfelelően viselkedni, úgyhogy nem az az alak volt, akivel az ember szívesen leült volna meginni egy pint sört. Még szerencse, hogy ez a veszély eleve nem sokakat fenyegetett, mert hősünk híresen emberkerülő, magányos mániákus volt, aki időnként hónapokra is eltűnt mindenki szeme elől, úgyhogy néha már halottnak hitték, pedig csak nem volt kedve másokkal találkozni. Utálta azt is, ha valaki nézi, ahogy fest (én sem tudok társaságban írni), úgyhogy ilyet csak egyszer csinált, egy kiállításmegnyitó előtti éjjelen, bizonyítva hogy a képeit tényleg egyedül alkotja meg, olyan gyorsan, ahogy állítja, és valóban emlékezetből. Mert az volt a leggyakoribb módszere (a korai plein air kísérleteket javarészt hátrahagyva), hogy sétált a tengerparton vagy a mezőn, aztán hazament, és a műterme biztonságos magányában vászonra pakolta a látottakat. Az ő idejében a fotó még nem volt, neki viszont minden bizonnyal jutott fotografikus memória.

Romantikus festőnek indult, zsúfolt tájképekkel meg mozgalmas tengeri csatajelenetekkel, és - ha jól figyeltem meg a retrospektív kiállításán - valamikor az 1820-as évek második felében talált rá a saját stílusára, aminek a fenti kép az egyik legszebb példája.  Jól láthatóan elsősorban fényeket fest, a tárgyak és formák is elsősorban a fények által léteznek a vásznon (ezért is kedvelte a hajnali, alkonyi vagy épp a ködös-borongós tájakat), miként az ég, a víz meg a minden.

És ez nem véletlenül emlékeztet a későbbi impresszionistákra. Claude Monet és Camille Pissarro épp a National Galleryben fedezték fel, hogy Turner festészetében gyakorlatilag már majdnem minden megvan, amivel ők - magukat merész újítónak gondolva - kísérleteznek. De szerencsére ez nem szegte kedvüket, a nagy elődben saját törekvéseik előzetes megerősítését látták.

Szóval ha a nagy művész egyik ismertetőjele, hogy megelőzi korát (ezt ma úgy mondanánk, hogy nem követi, hanem diktálja a trendet), akkor W.J.M. Turner kétségtelenül nagy művész volt, de nem csak ezért. És hát igen, arra már nem jutott energiája, hogy a kor  Angliájának egyik népszerű celebje legyen, meg ott volt a jól fejlett szociális fóbiája is, de legalább festett rengeteget, és a hálátlan utókornak ez számít igazán. Pedig őt már életében is elismerték, halála után pedig megkapta az általa is kért díszsírhelyet a Szent Pál székesegyházban.

Fiatalkori önarckép (1778)

Felnőni nehéz, de nem sürgős

 A Big Time Adolescence egy nem tipikus felnövésfilm, mert nincs benne  testvéri rivalizálás, könnyes-nyálas fináléba forduló iskolai bál, diákelnök-választás vagy kanos végzősök, akik dugni akarnak még a ballagás előtt. Vicces kalandok után persze. 

Vagyis nélkülözi a sorozatgyártott amerikai tinifilmek ócska kliséit, itt a kertváros az tényleg külvárosiasan lepattant, a későtinédzser és korahuszonéves szereplők káromkodnak, és nem két sör után játsszák a nagy piást, hanem köptetővel felütött whiskyt isznak gyógyszerre, és fő életcéljuk, hogy ez lehetőleg minél tovább maradjon is így.

A főszereplőnk Mo, aki tizenhat éves (úgyhogy már vezethet autót), összehaverkodik a nővére ex-pasijával, a 23 éves Zeke-vel, aki bevezeti őt a még nem lecsúszott, de már nem középosztálybeli, épp elveszni készülő nemzedék világába. Konkrétan Mo lesz az, aki piát meg füvet szállít a bulikra, (mert a hiedelemmel ellentétben az a nem gyanús, aki nem gyanús) aztán egy idő után az osztálytársainak is, és akit ezért egyre jobban befogadnak az idősebb fiúk és lányok, kicsit túl hamar felnőtté avatva őt. 

Zeke, a mentora, meg pont úgy fest, mint a fiatal John Cryer, akit megharapott egy zombi. Miközben Mo apját maga John Cryer játssza, ohne zombie, natürlich, aki próbálja megvédeni a fiát, bár eredetileg ő maga engedi meg neki, hogy Zeke-vel lógjon. Sőt, lényegében megbízza a piálós-füvezős buliállatot, hogy vigyázzon Mo-ra, aki így legalább szem előtt lesz. És akkor jönnek  szerek, hogy melyik tabletta melyik piával visz el a kémiai mennyország melyik bugyrába, meg jönnek a csajok,  de szerelem az legfeljebb érintőlegesen, meg jön a szükségszerű színlelés, hogy hát azért apuék ugye, meg az iskola, meg minden... De Mo nem tud nem szem előtt lenni, úgyhogy az újonnan jött, alternatív élete azért viszonylag hamar átüti a régi díszleteinek falát.

De annyira, hogy a film első jelentében épp egy rendőr kíséri ki az osztályteremből, hogy egy gyanús autóbaleset helyszínén talált drogokról kérdezze ki, aztán jön, aminek jönnie kell. Mo-t felfüggesztik az iskolában, a nyakába sóznak némi közmunkát, de legalább - egy nem sokkal  korábbi kiborulása után, talán mégsem ugrik fejest abba a szakadékba, aminek alján Zeke és haverjai már évek óta pörgetik a bulit.

De a film nem akar semmiféle didaktikus tanulságot a képünkbe tolni, Mo pár hónappal későbbre sem válik egy hipokrita agymosottá, aki elzárkózik a korábbi életétől, még Zeke-vel is szóba áll, sőt megbeszélnek egy másnapi találkozót. Nem lesz már az a tizenhat éves, aki pár hónapja volt, de elvágólagosra nyírt, karriertervekben gondolkodó leendő yuppie sem, amit egyébként a szülei sem várnak el tőle. Azt hiszem ezt hívják (dramaturgiai) realizmusnak, ami üdítő egy jenki filmtől. Amely olyan távol áll mondjuk az Amerika pite émelyítő ripacsságától, amennyire az emberileg és szakmailag csak lehetséges

Ja, és a végére kiderül, mi is a Zeke becenevű kvázi-zombi igazi neve: Isaac.

KM levelét megírta, Fülig Jimmy őszinte sajnálatára

Kásler M., egykori orvos, jelenleg miniszter foglalkozású kormányzati hátramozdító, levelet írt az ország (mit ország: Haza) pedagógusainak, karácsony alkalmából. A pedagógusok meg nyilván alig várták  már, hiszen Miniszter úr iránymutatásai nélkül bizonytalan identitással, ebből adódóan meg az elveszettség érzésétől áthatva, üveges tekintettel morzsolgatták volna a diós bejglit, hogy akkor most a mi a faszt is ünnepelünk?

Hát a kereszténységet, jön a megnyugtató válasz, mely találkozott, mondhatni vérszerződést kötött az ősi magyar hitvilággal és ettől lettünk mi olyan különleges nép, hogy a fal (valamint Románia, Szlovákia meg a komplett Európai Unió) adja a másikat. Mert nálunk még mindig létezik zacskós tej, Trabant-nosztalgia (és nem a zenekar iránti), lecsókonzerv, politikai antiszemitizmus, van állampártunk, vannak párttitkáraink és téesz- meg tanácselnökeink, csak máshogy hívják őket, panaszkultúránk meg valahol a tatárjárás környékén gyökeredzik, és direkt nem tanulunk a történelemből, mert szeretjük időnként megismételni. Egyedülállóak vagyunk, na. Hisz Kásler M.-ből hol a búbánatos fenében lehetne még miniszter? Aki a rábízott területek nagy részéhez eleve nem ért, és ezoterikus mesekönyvekből próbál mégis képbe kerülni, de legalább nem is bíznak rá semmit, ha már az egészségügyet a félmaffiózó, exrendőr belügyes is eltudja irányítgatni. (Az egész ségügy nekik annyit is ér.)

Viszont hülye levelek irkálásában kétségtelenül erős, kár hogy az ilyesmi nem olimpiai versenyszám.

Az itt olvasható levelében például virtuóz módon keveri a szimpla ostobaságot a röhejes képzavarokkal:

- Kezdi azzal, hogy Krisztus születésével „világunkba érkezett a szeretet“. Na most az van, mélyen nem tisztelt miniszter bácsi, hogy az emberek már Krisztus előtt is szerettek (meg gyűlöltek, segítettek és ártottak egymásnak, vagy nézték levegőnek a másikat, mikor hogy), szóval bő kétezer éve nem a szeretet érkezett meg a világunkba. Csak egy tehetséges és karizmatikus személy, aki Júdeában beindította a kortársak által obskúrus zsidó eretnekmozgalomnak tartott startup cégét. Amiből aztán látjuk mi lett, a dúsan aranyozott kaotikus egyháztól, a szentlélekkel betöltekezve rángatózó hitgyülisekig. Persze a Júdeai csodarabbi erről pont úgy nem tehet, mint mondjuk Marx a sztálinizmusról. (Marx 1883-ban halt meg, csak hogy érthető legyek.)

- Aztán igaz gyöngyszem még „ az iskolások jövőjének záloga pedig az Önök kezében van“ tagmondat. Eddig mindig azt nyomták, hogy az iskolások (vö. „gyermekek“) maguk a jövő zálogai, de ha személyükben, és pláne fizikailag a tanárok kezében vannak, azért az több mint kínos. Ha lenne gyerekem, nem tűrném hogy bármelyik tanár tapogassa a zálogot! (És jut eszembe a klasszikus vicc, amiben valahol Glasgow-ban az van a kocsma vécéjében, a piszoár fölé írva, hogy. "Skócia jövője a Te kezedben van!")

Sőt, szimbolikusan se legyenek a tanárok kezében a gyerekek, mert az oktatásért is felelős miniszter nertársnak kurvára nincs igaza abban, hogy:

- „Önök nem szakmát, hanem hivatást választottak.“ Hát egy nagy fenét! Négy évet húztam le egy tanárképzőn hallgatóként, nyolcat egy másik egyetem pedagógiai karán oktatóként, és alig-alig láttam olyan leendő pedagógust (magamat is beleértve, bár én később szociológussá züllöttem), aki a legcsekélyebb mértékben is hivatásként tekintett volna erre a szakmára. Volt néhány, mint kivétel, aki nem erősíti a szabályt, de csak mert nincs köze hozzá.

A többséget a sima kontraszelekció sodorta a pályára, tudósnak nem lettek volna elég jók, elitegyetemre bejutni nem sikerült (ha egyáltalán megpróbálták), valamit viszont kezdeni kellett magukkal az érettségi után, ami már elég jó buli, de még nem igazi munka. Ettől még van, akiből jó tanár lett, de nagy részük inkább valahol máshol kötött ki, ahol elég volt hogy van valamilyen diplomája.

- És hát pazar a levél zárása is. „ Köszönöm önöknek, hogy az év minden napján a krisztusi parancsoktól vezérelve ... (blablabla) ... teljesítik küldetésüket... (blabla)“ Képzelem ezen hogy röhög mondjuk egy zsidó iskolában tanító rabbi, szombat délután. Hisz ha az „év minden napján“, akkor fiktív rabbink a shabbat alkalmából is a krisztusi parancsokat teljesíti, csak nehéz megoldani, hogy közben ne dolgozzon épp semmit, mert neki az akkor tilos. Meg mit szól majd a hite szerinti igazi Messiás, ha véletlenül pont akkor érkezik?

De elegem van már ebből az elmeroggyant képmutató szentfazékból, meg az ő leveléből (apropos: krumplit is küldött mellé a humánerőforrás-állománynak?), úgyhogy eredményt is hirdetnék: Kásler - Józan Ész: 3-0, vereséggel felérő győzelem. 

hang.hu

Bonus track - KM legsötétebb marhaságaiból öt, erről a tízes listáról:

1. “A Tízparancsolat a legtökéletesebb népegészségügyi gyűjtemény, tudniillik a halálos betegségek jó 70-80 százalékát a Tízparancsolat megtartásával el lehet kerülni.” 

2. „Ha nem lenne abortusztörvény, akkor körülbelül 20 millió magyar élhetne jelen pillanatban az országban.”

3. “Mindenki észleli, hogy a magyar gyermekek idegennyelv tanulása akadozik. Ennek több összetevője van: nagyon nehéz a magyar nyelv.”

4. “Az Ősrobbanás spekuláció, hipotézis, semmiféle bizonyíték nincs.”

5. “Az emberi gondolkodás színvonala nem fejlődött az utolsó két és fél évezredben, amit filozófiából le lehetett írni, azt leírták a görögök.”

Kreatív-dekoratív elrettentés

Sosem értettem a karácsony közeledtével akut ablak-  és erkélydekorálásba kezdőket. Az első még talán kimagyarázható, egy kép hálószoba ablakán, amin egy alkoholista hóember épp a szantaklóz egyik rénszarvasát erőszakolja meg, üdvözült mosollyal a répaorra alatt (a háttérben pajkos gyerekek ütlegelik egymást száncsengővel) valóban szívet melengető lehet, ahogy átsüt rajta a reggeli nap, mi meg az ágyból élvezzük a kompozíció finom művésziségét. (A reggeli nap persze nyolc előtt nem várható, de az is csak egy másik évben, idén a napsütés már elmarad. Aki ilyesmire vágyik, költözzön egy felhőkarcolóba, de olyanba, ami felülről karcolja a felhőket, mert ott aztán mindig süt a nap. Kivéve éjjel, de olyankor nem is várjuk el.)

De mi értelme van az erkélykorlátra applikált fényfüzéreknek? A bent lakók számára nem sok, mert vagy bámulják, hogy de szépen is villog a sok színes égő, meg a ledes húsvéti nyúl (a télapó kifogyott, csak nyúl maradt, de van az a piros sapka, ami a pepsziből is kokakólát csinál), ám akkor nem látják a tévét, vagy megnézik a Valamilyenszíeeszáj legújabb epizódját, de akkor a nyúl odakint másoknak villog. Az ő pénzükből.

Vagyis a külső dekornak, - ami csak felénk jelenti a az ablakokat meg az erkélyt, rendes amerikai filmekben a komplett házat borítják be lámpákkal - egyetlen értelmezhető funkciója marad: mutatni magunkat urbi et orbi, azaz a városnak és a világnak. Hogy egyfelől vagyunk annyira jómódúak, hogy felvásároljuk a közeli kínai diszkont égősor készletének tizenöt százalékát, másfelől viszont annyi ízlésünk sincs, hogy féljünk használni.
Lakótelepi viszonylatban különösen vicces a zenélő égősor, ami egy hetedik emeleti, hatsávos főútvonalra néző erkély esetében tényleg maga az érdek nélküli öncél. Mert odakint, a karácsonyfát formázó villogó rettenet csak az arra tévedő madarak, meg a sarokban felhalmozott biszbaszok közt áttelelni igyekvő poloskák szórakozását szolgálhatja. Ami - valljuk be - szép gesztus a városi fauna eme alulértékelt, de felettébb lenézett tagjai felé, de hát karácsonykor ez is belefér.

Valahogy úgy működik ez, mint a gótikus katedrálisok oromzatán a szobrok. Olyan magasan vannak, hogy senki sem látja őket rendesen, mégis az utolsó apró részletig ki vannak faragva, hisz Isten azért látja, és a katedrális igazából az övé, az emberek csak használják. Így aztán a sokadikon sokkoló villódzás sem a lakóknak szól, a járókelőknek is csak részben, mert aki akciós kínai ledekkel nyomatja a Stílenahtot egész esete az erkélyén, az magasabbra tekint, az égi szférák transzcendenciájának irányába. Vagy csak nagyzolni akar, mint a Másfél Szobás Birodalom dicsőséges imperátora, kinek hírneve lépcsőházra szóló, jelleme kétes, ízlése és arányérzéke meg proli, de a sértő értelemben.

És a szánalmas kísérletek mellett vannak a szimplán bénák, mikor ez lesz a nem szándékolt végeredmény:

24.hu

Egyértelmű, hogy ház lakói ( a lelkes gyerekek amúgy) azt írták ki a fedett veranda (vagy mi) ablakaira: hogy "Let It Snow!", csak az architektúra adottságai miatt nem jól jött ki a tagolás. Így a hát büszkén hirdeti, hogy "Tits Now" azaz Ciciket most! 
Vagy Cicik most, ennyiből nem egyértelműen felszólító mód, de annak viccesebben hangzik, a környéken kutyasétáltató nénik kontextusában főleg.

Csak Mrs. Goldstein, a szomszédban lakó nyugdíjas csirkefeldolgozó ne értse felszólításnak, és pláne ne vegye komolyan, magára nézve...

A vidámpark nem vidám, a Niagara nem játék

A Disappearance At Clifton Hill egy tipikus B-filmnek tűnik első látásra, aztán másodikra is, de mégsem fájdalmas, mert igazából rendes összerakott darab. Picit több csak, mint becsületes iparosmunka, de ez már elég ahhoz, hogy az ember ne érezze elveszett másfél órának a megnézését. Erős atmoszférája van a képeknek, de különösen a hangoknak (mintha valami betépett zenész öntené atonális free jazz-be a szorongásos neurózisát), amit el is várunk, elvégre az egész Niagara Falls környékén játszódik, annak is a csóróbb, avagy kanadai felén. Ami egy kanadai filmnél azért nem túl megrázó felismerés. És ha már, úgy a huszadik perc környékén, a sejtelmes zenei háttérre zúgó szél aláfestése mellett, egyszer csak kicaplat a tóból, az őszies-borús partra egy fekete ruhás búvár, akiről kiderül, hogy nem más mint maga David Cronenberg. A horror műfajának élő legendája, az a rendező, aki még Borroughs Meztelen ebéd című könyvét is filmre bírta vinni, bár a megnézéséhez gyomor kell.

Vagyis Cronenberg megjelenése már az elején belövi, hogy itt valami kissé misztikus, kissé horror, főleg thriller zajlik, amely stílusában azért inkább David Lych-et próbálja követni, nagyjából sikerrel. De a misztikum az annyira késében van, hogy a film végéig sem érkezik meg, ami nálam nagy pluszpont.

backseatmafia.com

A sztori középpontjában pedig egy negyedszázados rejtély áll. Abby, a problémás  kora harmincas nőszemély az anyja halála miatt tér vissza szülővárosába, meg a család lepukkant moteljébe, de ha már ott van, nyomozni kezd egy emberrablási ügyben, amelynek még gyerekkorában volt szemtanúja. Pont ott, a tóparton. Találkozott egy fél szemén véres kötést viselő fiúval, akit valami beteg tekintetű faszi elkapott, és egy autó csomagtartójába tuszkolt, sőt később újra látta az autót, az emberrablóval. 
A nővére persze nagyjából hülyének nézi, tisztára hangyásnak, miként a helyi zsaru is, akivel első eset egy bárban futott össze, de taktikusan nem dugott vele. Részben ezért is, de a rend őre nemigen akar foglalkozni egy ilyen régi üggyel, miközben a kissrác körözési fotója még jól láthatóan ott lóg, a megoldatlan eltűnések falán.

A rejtély nagyját amúgy a film közepére már megfejti a hősnő, pontosabban megfejti neki Cronenberg, aki egy tájjelegű podcastet is üzemeltet, amikor épp nem hullákat halász ki a vízesésből. Alól.

Hogy ugyanis a várost uraló gazdag család sarja a hunyó, aki szokásos módon egy pszichopata állat, pedofil aszcendenssel, ő mozgatja a szálakat, kissé szadisztikus segítői által És akkor a film második felében jönnek a mocskos részletek, mondhatni kiszínezik nekünk az addig fölrajzolt rémtörténetet. Amire egyfelől nem vágyunk, másfelől meg nem bírjuk nem végignézni, hogy mi is sül ki ebből. Kiderül, hogy benne vannak az eltűnt (és a hivatalos verzió szerint öngyilkos) fiú szülei is, akik tigrisidomár komédiás-ripacsok, az irritáló fajtából, mert naná pszichopaták ők is. Abbyre meg lassan ráomlik a saját sötét múltja is, csak hogy biztos ne higgyen neki senki.

A nézőt kivéve, aki persze nagyrészt át van vágva. Mert ha a film közepén megvanni látszik a megoldás logikus felsejlése, akkor tuti, hogy azt minimum zárójelbe teszik a végére. Mert ja, a fiút tényleg kínozták a beteges szülei, de az első számú főgenya lehet hogy meg se ölette (amitől szexuálisan még matathatott rajta), sőt egyenesen kimentette a bántalmazó családi kötelékből. 

Mostanában már tényleg nem bánom, ha egy film végén nincs nagy csavar, pláne ha a kétharmadától már pont arra várok, amit az utolsó öt percben menetrendszerűen a képembe tolnak, de hát az ilyesmi nem megúszható. Itt az a slusszpoén, hogy a fiú nem is biztosan halott, minden sejtetés szerint ő az a félszemű csávó, aki a végén - huszonöt év bujkálás után - besétál a motelbe. Miközben a főgenyát, alkalmi bérgyilkosát, meg a srác sátáni szüleit épp bilincsben viszik el a rendőrök, az egykori gyilkosság miatt újraindított nyomozás keretében. De ilyet azért láthattunk már egy párat, hogy akit élőnek hiszünk arról a végére kiderül, hogy halott, akinek pedig a meggyilkolása ügyében nyomoz a főhős, az meg él. Ép, nem biztos, hogy fejben teljesen egészséges, de él.

A Clifton Hill is az film, ahol nem bánjuk, hogy egyetlen színész sem ismerős máshonnan, legalább nem kell senki bevett manírjain bosszankodni, vagy azon, hogy abban a másikban mennyivel jobb volt. Így aztán lehetnek simán jók maguktól, amit mint kanadaik, megengedhetnek maguknak. Mondjuk az Abbyt játszó színésznő (Tuppence Middleton) pont angol, de ezt is gyanítottam az akcentusából.

Mint ahogy sok minden mást is gyanítottam a cselekményből, ha kicsit kevesebb sejtésem jött volna be, ez a film is jobban tetszett volna. Miközben így is bele bírtam feledkezni, de úgy, hogy el sem aludtam tőle. Általa.

Képmutató GT

Az origo remek kis lejárató cikket közölt, a világ általuk (Soros és Gyurcsány után) legjobban utált személyéről, a svéd Greta Thunbergről. Nekem eddig is szimpatikus volt a csaj, de innentől kifejezetten kedvelni fogom, mert akit az origo szánalmas médiajobbágyai akarnak karaktergyilkolni, az tényleg jó fej lehet, és most már „papírja“ is van róla. Persze hiába akarnak bármit, ahhoz a komplett origo kevés, hogy tényleg ártani tudjon neki, mert először is ki kellen mászni a főnök alfeléből, meg tudni kellene valamit az újságírás alapjairól, de jelenleg egyik helyzet sem áll fenn. (Az iromány egyébként a V4NA "hírügynökségre" hivatkozik ami valójában habony árpád informális kormányközeli főfasz fake news-előállító szövetkezeti melléküzemága. Ettől aztán biztos rohadt hiteles, a tiszta forrás maga.)

Zorigóék olyan világraszólóan  égbekiáltó bűnöket sorakoztatnak föl, mint hogy egyszer Liszabonból Madridba egy olyan vonaton utazott, amit egy száz kilométeres szakaszon dízelmozdony vontatott! Egy kicsit több mint 500 kilométeres úton. Igen, ennyire durva dolgot művelt. Mert ugye nem ül repülőre, hiszen az a leginkább környezetszennyező megoldás, de hogy egy szakaszon dízelmozdonnyal húzatta magát helyette, az valóban elfogadhatatlan. A megszokottan név nélküli „cikk“ egyébként úgy emlegeti az esetet, hogy Greta „dízel luxusvonattal“ utazott, holott szerintük egy kurvára környezetbarát elektromos autóval kellett volna mennie, bár nem tud vezetni, meg nem is akar. (Origóul: Mert még ahhoz is lusta! Biztos ilyen hercegnőnek, vagy minek képzeli magát, akit fuvarozni kell, luxusvonattal persze.)

És kissé mellékszál, de a téma szempontjából nem lényegtelen. Az elektromos autó se feltétlenül olyan húde környezetbarát. Mert a széthasznált, lerohadó akkumulátorok, amikből ugye egyre több lesz, nemsoká iszonyú nagy gondot fognak okozni, hisz orbitálisan veszélyes hulladékok, amikkel csak nagyon drágán lehet kezdeni valami újrahasznosítás jellegűt. És ami már aktuálisan is probléma a villanyhajtással: jobbára bazi nagy erőművekben előállított áramot használnak, az erőművek egy jelentékeny része meg még ma is szén- és olajtüzelésű. Azaz a zöld rendszámos, trendi verdák is sokszor pont fosszilis szutymákokat égetnek, csak épp nem közvetlenül, hanem az erőművek által. És persze arra jók, hogy a városokban közvetlenül ne legyen akkora szmog, de akik nem napelemről vagy szélkerékről töltik az autójukat, azok ugyanúgy otthagyják az ökológiai lábnyomukat, mint akik egy benzinmotort röffentenek be reggelente. 

Miközben ne gondoljuk, hogy az atomerőművek azok olyan rohadtul környezetbarát üzemek, hisz olyan radoiaktív hulladékot löknek ki magukból, ami nagyjából 240 ezer év alatt bomlik veszélytelenné. És az ilyen kiégett fűtőelemekből már közel 300 ezer tonna van világszerte. (Az időtáv érzékeltetése is egyszerű: a homo sapiens nagyjából 250-3000 ezer éve jelent meg a Földön. A Szíriuszon nyilván korábban...)

G. Thunberg számláján persze van még egy csomó bűn, amiért nyilván a pokol tüzén fog égni,mert egy ilyen képmutató, pimasz kis csitrinek a pokolban sem jár majd a büntető jellegű, grillező funkciós szolárium, heti csőcserével.

portfolio.hu

Ugyanis történt egyszer, hogy egy bristoli tüntetésen az összegyűlt sötétzöldek letaposták a gyepet! És bár nem írják, de biztos agyonléptek egy csomó hangyát és egyéb földi rovart, miközben  a globális felmelegedésről üvöltöztek kulturálatlanul, ami pedig nincs is. Hát csak tessék kihajolni az ablakon, milyen kurva hideg van már odakint? Ez veszélyes! (Mármint a kihajolás, a luxusvonatok ablakaira is mindig ki van írva.)

És akkor még ott van az a példátlanul romboló eset, mikor szimbolikusan egy napig egy svéd napilap tiszteletbeli főszerkesztője volt. És hát a lap nyomtatásban is megjelenik, azaz fákat gyilkolnak le azért, hogy legyen papír, amire féknyúzolhatják a liberálfasiszta hőbörgéseiket. Arról nem is szólva, hogy a lapban volt egy BMW-reklám is, szóval Greta a képmutatás netovábbját produkálta, mikor nem tiltotta le az adott reklámot, sőt ki sem rúgta a nyilvánvalóan klímatudatlan hirdetésszervezőt, meg az ügyeletes szerkesztőt. A sunyi kis mocsok...

Még jó, hogy nálunk rendületlenül ég a sajtószabadság lángja, az origo, a ProstiSrácok, meg a 8888888.hu által, akik a globáleurokommunisták aknamunkája ellenében is rendületlenül kitartanak a szemellenzős propaganda, meg az orbánista alternatív valóság mellett. Greta Thunbergre meg amúgy sem fog már emlékezni senki, mikor a Felcsútok Géniuszának még mindig állni fog a szobra. A Madame Tussaud's panoptikumban, a Szánalmas Rémségek Termében, gránitszilárdságú viaszból. GT felett meg majd ítél a történelem, és a nép. Ha olyan nehéznek bizonyul, mint egy kacsa, biztos boszorkány!

Mrs. Hiszti fészbukik

Varga Judit jogszabály-termelésügyi miniszter (régebben ezt igazságügyi miniszternek hívták, de a törvénygyárban az igazság csak értelmezhetetlen absztrakció) igen nagyon meg van sértődve a fészbukra, mert szerinte a Cukkerberg-Háttérhatalom tengely direkt korlátozza az ő polgárian keresztény-nemzeti szólásszabadságát. Mer' túl kevesen olvassák mostanság a posztjait, biztos a sötétben bujkáló, titokzatos Algoritmus miatt, ami annyira balliberálisan kommunista beállítottságú, hogy direkt nem dobja fel a saját képeivel illusztrált, semmitmondó propagandaszövegeit, számos és részben agysérült rajongói hírfolyamaiban.

Pedig. Simán elképzelhető, hogy így karácsony előtt még a hardcore kormánypárti júzerek sem akarnak állandóan miniszteri posztokat olvasgatni és megosztani, főleg ha az illető miniszternek (mint ahogy az összesnek persze) nincs egyetlen saját gondolata sem, ő is csak a főnöke egyik szája, aki által a nagyvezír beszél. A mellékelt képeken meg igyekszik dögösen pózolni, mint egy igazi MILF a "középkorú anyukák szexet akarnak most!", vagy valami hasonló című, kéretlenül felugró ablakban. Amivel egy darabig generálhat extra kattintásokat, de a huszadiknál, az újdonság erejének múltával, már megkopik a vonzereje.

A hvg.hu témába vágó cikke számba veszi, van-e alapja Varga J. hisztijének, és nagyjából arra jut, hogy nemigen.  Mert persze kevesebben olvassák az utóbbi időben a miniszteriális bejegyzéseket, de a különbség statisztikailag nem szignifikáns, plusz magyarázható is. A már említett karácsony-közelséggel, a járványhelyzettel, no meg azzal, hogy tényleg ki a fene akar napi háromszor-négyszer, EU-basztató és közben rém unalmas sablonszövegeket fogyasztani (kivéve akiknek muszáj), vagy épp azt, hogy a miniszter asszony visszavágyik a nyárba és a Balatonra. Ezeknél már az is nagyobb érdeklődésre tarthatna számot, ha bizonyító erejű fotókkal körítve kiposztolná, hogyan égette le a rántást, mikor vacsorára össze akart dobni egy jó kis lazacfőzeléket. Sőt, ha kicsit többet és nyíltabban sorosozna, kommunistázna és küldené el mondjuk a komplett brüsszeli bürokráciát a retkes kurva anyjába, akkor tuti megugrana a kattintások meg a lájkok száma. Persze nem tesz ilyen, mert ő egy kifinomult értelmiségi, eltartott kisujjal fogja meg a teáscsészét is, és megengedő mosollyal asszisztál a terjeszkedő autokrácia legótvarabb aljasságaihoz is. Hisz neki már jó, ő már megcsinálta, a sok birkának meg annyi dolga lenne, hogy lálkolja őt a fácsén. De ezek a nyomorultak még erre sem képesek, amivel Varga J. hamvas lelkébe gázolnak, és nem gondolnak még  a gyerekeire sem, hogy azoknak most milyen lehet? Nézik, nézik a monitort azok a kis szegénykék, és látják, hogy anyunak hány százalékkal esett vissza a kattintás-felhozatala, és nem értik ezt a gonosz, gonosz világot.

papaigabor.wordpress.com

Pedig a világ nem gonosz, pontosabban nem jobban mint máskor (ami Ártunk és Ormányunk működéséről már nem mondható ki ilyen egyértelműen), csak a miniszer asszony hisztisebb a szokásosnál. Vagy esetleg pont olyan hisztis mint bármikor, csak most többet mutat belőle a nyilvánosságnak, tudja fene. Az viszont biztos, hogy a hiszti-faktor mellett/mögött valami sokkal komolyabb is bujkál a lelke, és az általa prezentált kormányzati szándékok mélyén.

Mert mostanában egye többször hozza elő, hogy igen is jogilag kellene az államnak szabályoznia  a közösségi médiát. És az állam az ugye nálunk de facto a kormány meg a Párt, illetve a mindkettő mögött álló karizmatikus vezér, aki ennek megfelelően már nyugodtan idézhetné XIV. Lajost: "L’État, c’est moi! - Az állam én vagyok!"

És pont a pártvezér és kancellár az, akit manapság már semmi sem érdekel igazán, a 2022-es parlamenti választáson kívül. Nem érdekli a járvány, mert amíg elég kevés volt a halott, addig ő személyesen védte meg az embereket, mostanra viszont, mikor már nyakig ér a szar, szétteszi a kezét, hogy hát vírus van, arról ő nem tehet. De nem érdekli az EU sem, amíg küldik a pénzt, és nem pofáznak bele, hogy azt kiknek a zsebébe tömi. A múlt heti "fényes győzelme" is csak arról szólt, hogy sikerült időt nyernie, így jó eséllyel már nem fogják a jogállami kritériumokkal csesztetni, meg azokra hivatkozva pénz elvonni, legalább is a kevesebb, mint másfél év múlva esedékes választásokig. Utána meg már kit érdekel, utána a vízözön. (E tekintetben a felcsúti XV. Lajos is lehetne, aki e remek hozzáállást meghonosította a hatalom csúcsain.)

A vezér viszont intő jelként tekint D. Trampli (leköszönő elnök foglalkozású adócsaló és frusztrált szociopata)  bukására, amit a félagyú ám harcias, alt right megmondóemberek jelentős részben a fészbuk meg személyesen Cukkerberg aknamunkájának tulajdonítanak. (Már túl azon, hogy a demokraták a történelem legnagyobb választási csalássorozatát hajtották végre, és olyan ügyesen, hogy nem találni nyomát. Ők is csak onnan tudják, hogy hát az nem lehet, hogy nem Trampli nyert, mikor ők is mind rá szavaztak. Fejenként tíz-tizenöt államban is...) 

Úgyhogy a kormányzat szeretné még idejében megrendszabályozni a fészbukot, minek érdekében már létre is hozták a Digitális Szabadság Bizottságot (melynek Judit asszony persze oszlopos tagja), ami legalább is ijesztően hangzik. Hisz egy ilyen név 2020-ban azért eléggé rossz reminiszcenciákat kelt, mert nem kicsi az orwelli áthallás. (Az 1984-ben a Bőség Minisztérium jegyrendszert működtet egyre szűkölő fejadagokkal, a Béke Minisztérium háborúzik, a Szeretet Minisztérium fő profilja pedig a kínzás -és akkor most képzeljük, ezek ott fenn mit érthetnek igazából a digitális szabadság alatt.) 

Vagyis a igazságtalanságügyi tárca vezetőjének toporzékolása nem pusztán személyes sértettségből fakad, mert bár nyilván az is van benne, de egyúttal jó ürügy a közösségi média en bloc megrendszabályozására. Ami mondjuk  - bizonyos szempontból - rá is férne, csak nem ezektől, és nem az ő módszereikkel és/vagy érdekükben.

Nagyon haláli

 Ha elpusztul a tulok,
szarvából lesz a tülök,
de ha én elpüsztülök,
belőlem nem lesz tulok.
(Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)

A környékbeli nénik mindig remek abszurd egypercesekkel szolgálnak, akár a garázsbolt előtt, akár az erkélyem alatt, akár a ház előtti buszmegállóban kárálnak párhuzamos monológokat, az élet nagy kérdéseiről.

Most épp valami agglomerációs járatra várt két ideáltipikus néni, akik maszkot ugyan jelzésértékűen sem viseltek, viszont a gurulós szatyraikkal hézagmentesen torlaszolták el a járdát. (Nyilván arra gondoltak, hogy ez itt a buszmegálló, tessék megállni, hisz az emberek úgyis legfeljebb idáig jönnek, úgyse akar senki egyszerűen csak továbbhaladni, ismeretlen horizontok, meg az ötven feletti házszámok mitikus világa felé.) Nade a félperces abszurd:

- Hallottad?
- Az Erzsit?
- Igen.
- Nem, mi van vele?
- Meghalt.
- A lába? (Nem, az egész Erzsi - a szerk. megjegyzése.)
- A szíve vitte el.
- Ja, én is azt mondom, az ilyen erek, ilyen érproblémák.
- Lehet, nemtom, de nagyon meghalt.
- Nagyon...

Nekem ez az utolsó mondat ütötte meg a fülem. Hogy lehet nagyon (meg kicsit) meghalni? És a kicsit meghalás az milyen? Leginkább arra tudok gondolni, hogy valaki fekszik az intenzíven, csövek lógnak belőle mindenfelé, néha öntudatánál van, de főleg nemigen, gyakorlatilag gépek tartják életben, szóval egy kicsit már halott. De orvosi és jogi értelemben még nem, még ilyenkor is szavazhat a választásokon, örökölhet jelentősebb vagyont vagy nyerhet közbeszerzést, miközben a paprikás krumplit is csak infúzióban képes elfogyasztani.

Hozzá képest a nagyon halott az, akire már hányják a földet a temetkezési alkalmazottak, vagy már porrá lett a hamvasztókemencében, és jelenleg egy fémedényben várja, hogy tegyék már valahová. 

Az urna amúgy afféle hullakonzerv, ami tényleg elég rémesen hangzik, nem véletlen, hogy ha én elpüsztülök (és belőlem nem lesz tulok), vessenek tűzre, de a hamvaimat aztán szórják szét valamerre, ahol az legális. Nem akarom, hogy a jövőben egykori testemet, mint afféle poszthumusz levesport koszorúzza bárki, aminél már csak az lesz majd szánalmasabb, hogy valószínűleg senki sem koszorúzná amúgy sem, ha már a szaporodást kihagytam az életkudarcaim közül.

De az biztos, hogyha eljön a jeles nap, én nagyon meghalni akarok, a becsövezett, fél- vagy egészen kómás utolsó etapot már kihagynám a Tour de Élet körversenyből, az szerintem senkinek sem hiányzik Ha lúd, legyen kövér; a fehér liliomnak is fekete az árnyéka; és addig jár a korsó a kútra, míg maga esik bele. Ha a meghalás van soron, haljunk meg nagyon, akkor esetleg majd emlegeti nevünket a hálátlan utókor, egy borús délelőtt a buszmegállóban, és minket ez már nem fog zavarni, ahogy Erzsit sem.

Pásztorok, pásztorok, ti melyikek vagytok?

Valami alapvetően vicces jött szembe még tegnap este az Indexen. A Vatikánban ugyanis újítottak kicsit a hagyományos, életnagyságú betlehemen, enyhén szólva is kétes sikerrel. Én meg bizonytalan vagyok, hogy a szoknyás agglegényeknek akkor most mégis csak van humorérzékük, vagy simán csak teljesen valóságidegen módon bénák?

index.hu

A műalkotás elemzése embert próbáló feladat mert eddig úgy tudtuk, hogy a római kaotikus egyház nem kifejezetten érzi magáénak az "ősi idegenek" paleo-asztronautikai paradigmáját. Szerintük Jézus nem egy messziről jött űrhajós volt, miként a három királyok sem a Galaktikus Moszadnak dolgoztak, és Máriát tényleg a szentlélek kufircolta szűzzé.  Ebbe az értelmezési keretbe nehezen illeszthető be Darth Vader viking avatárja a bal szélen (pláne, mert a sötét nagyúr tuti szélsőjobbos lenne mifelénk), meg a szkafanderes űrhajós mellette, bár lehet hogy ő egy űrsétára készülő birodalmi rohamosztagos, tekintettel a fehér cuccára. 

És akkor adódik is egy megfejtés: Ő  és Vader ugyebár a Star Wars-ból jöttek vendégszerepelni, és most is egy csillagra vadásznak, konkrétan a betlehemire, csak aktuálisan épp rossz helyen keresik, a Vatikánban nincs ilyesmi, ott a barokkos-feudális poszt-kereszténység lakik. (Viszont az is kiderül végre, hogy ha Vader ott volt Jézus születésénél, akkor a yavini, meg az endori csata nem is volt olyan réges-régen, abban  a messzi-messzi galaxisban, csak nagyjából kétezer földi éve, ami egy galaxis számára annyi, mint az éhes Godzillának egy kaszinótojás.)

index.hu

Ezen a második képen pedig jól látható, hogy a középső alak, aki feltehetően Gábriel arkangyal (vagy Nagyjézus, esetleg Szűz Mária, de akkor ki a másik csaj?) ugyan kimagaslik a nép közül, de ennek ára van. Először is rendelkezik ugyan glóriával, de az nem igazán éteri, inkább afféle bizánci jellegű hardveres megoldás, miközben biztos rendszeresen túlmelegszik a processzora is, ezért van szüksége a rengeteg hűtőbordára. Nyilván az ókori Júdeában még nem igazán bíztak a mozgó alkatrészekben, ezért nincs ventilátorral felszerelve az Úr küldötte. (Már ha tényleg ő az...) Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy az arkangyal váltóárammal működik, és az örvényáram nyomán keletkező hőleadás miatt van szüksége a fokozott hűtésre, bár lehet hogy a túlmelegedést pusztán az Isten iránti izzó szeretete okozza.

Hogy a robot szarvasmarhának mi a szerepe az üdvtörténetben azt tudja a fene, teológiailag nem vagyok elég művelt ennek megfejtéséhez. De az biztos, hogy jelenléte láthatóan frusztrálja a mellette visító libát, persze lehet, hogy a baromfi egyszerűen csak sejti, kit fognak feltálalni az esti sólet mellé. Ha Kolumbusz már felfedezte volna Amerikában a burgonyát, akkor el lehetne énekelni neki a méltán népszerűtlen gyerekdalt, hogy "Sós kútba tesznek/ Onnan is kivesznek/ Kerék alá tesznek/ Sült krumplival esznek". 

De nem, Kolumbusz elkésett ezzel, Amerikát meg Jézus fedezte fel magának, tessenek csak megkérdezni egy tetszőleges mormont.

Az előtérben látható piros csomagban meg vagy az Égi Kisded van, vagy az Alien-ből ismert xenomorf ragadozó arctámadó jellegű, mobil szaporítószerve. Innen nézve már logikus Darth Viking jelenléte, elvégre valakinek ki kell nyírnia majd a pokol küldöttének tekintett idegent, ha esetleg ő mászna elő Mária hasából a Megváltó helyett, egy belülről kezdeményezett császármetszés által.

Amúgy többen azt mondják eme rendhagyó betlehemre, hogy igen nagyon posztmodern, pedig dehogy. Nem kell minden sületlenséget posztmodernnek hívni, csak mert nem találunk benne értelmet, lehet hogy valóban egy szimpla sületlenség. 

Tényleg nem tudom, mit szednek azok ott a Vatikánban, de én nem kérek belőle.

Tompika esdekel

A fideszkádéenpé legdroggyanúsabb  Európai Parlamenti képviselője (foglalkozására nézve dajcstamás és házasságszédelgő) immár harmadszor kért bocsánatot Manfred Weber néppárti frakcióvezetőtől, meg úgy általában a frakciótársaitól. Először - saját bevallása szerint - rögtön a gestapós-ávéhás megjegyzése után, még  informálisan, aztán levélben nyilvánosan, és most levelét újra megírva, láthatóan könyörgőre fogta a dolgot. Nem csoda, hiszen ma késő délután döntenek a csávó esetleges kizárásáról, amitől Deutschnak láthatóan tele a nadrágja, csak nem azon az oldalon, és nem azzal, amivel szeretné. Úgyhogy egy ideje már csicska-üzemmódba kapcsolt, demonstrálva, hogy ők csak addig játsszák a keménytökű harcost, amíg le nem szidja őket az óvónéni, onnantól sírásra görbült szájjal állnak a homokozó szélén, hogy most akkor velük tényleg baj van? És egyáltalán, neki senki ne mondta, hogy a rosszindulatú ostobaságnak következményei lehetnek...

De hát nincs mit tenni, be kell hajolni, a kokain drága hobbi, az ember nem engedheti meg magának, hogy csak úgy bukott politikus legyen. Különösen ha világ életében nem csinált mást, lényegileg nem is ért semmihez, ha például gazdálkodni kezdene, jó eséllyel tarhonyával vetné be a földjét, csak mert szereti.

444.hu

Így aztán Deutsch, akinek szájával a vezér infantilisabb énje beszél, gyakorlatilag könyörög, hogy "lécci fiúk, ne basszatok ki, hát hova mehetnék én egy innen?", de hogy ennek lesz-e hatása, azt majd meglátjuk. Mert a már réges-rég nem közkedvelt Tompikának nem ez az volt az egyetlen vállalhatatlan húzása, csak az utolsó csepp a pohárban, plusz a bocsánatkérése is inkább megalázkodó csúszás-mászásnak tűnik, mint őszinte megbánásnak. És ezt a többiek is pontosan látják, úgyhogy elég sokan szabadulnának már szerénytelen személyétől. Hisz Deutsch nyilvánvalóan annyira keresztény, mint egy iráni ajatollah, annyira konzervatív, mint egy lányokat futtató, alsó-középkategóriás strici, és annyira polgári, mint .a részegen a Szépművészeti Múzeumba tévedt fociultra.

De legalább az évek és a szerek már lekoptatták róla az ifjúkor hamvasságát, lassan kezd a tényleges önvalójára hasonlítani. És a Néppártban ezt nem tudják nem észrevenni.

A K-listázás értelmetlensége

November végén az egyik nagy könyves cég (mondjuk nincs túl sok, amelyik kiadással és kereskedelemmel is foglalkozik, mióta a másik már bedőlt), némi promóciós szándékkal persze, akciót indított, melynek keretében a lelkes (vagy lelketlen, ám szövegfüggő) olvasók tölthették fel egy felületre a kedvenc könyveiket. Pontosabban - gondolom én - a könyvek címeit szerzővel, és nem az egész könyveket, de a lényeg az, hogy több mint tízezer résztvevővel már szinte reprezentatívnak tekinthető a minta, nyilván a könyvet egyáltalán avagy valaha olvasók populációjára nézve.

Hát, nagy meglepetés nem lett, a hvg.hu cikke szerint legfeljebb az, hogy nem az Egri csillagok az első, hanem a Herriporter Bármelyik, de szerintem ebben semmi meglepő sincs. A varázslótanoncos baromkodás már jó ideje a könyv széles néprétegek számára, de annyira, hogy lassan azok is úgy emlékeznek, hogy olvasták, akik csak a rémes filmeket torrentezték le maguknak.

A kis hazánkban legnépszerűbb könyvek tízes listája amúgy ez lenne:

1. J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat

2. Szerb Antal: Utas és holdvilág

3. Jane Austen: Büszkeség és balítélet

4. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

5. Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

6. Szabó Magda: Abigél

7. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I-III.

8. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

9. Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

10. Szabó Magda: Az ajtó

Nos, Szerb Antal és Bulgakov kellemes meglepetés a listán, Saint-Exuperyt viszont nem A kis herceg miatt lehet szeretni, legfeljebb annak ellenére. A Büszkeség és balítélet nem a kedvencem, pontosabban nem az én kedvencem, bár a regényben  - emlékeim szerint - nem játszik Colin Firth. És persze gyanús, hogy első tízből hatot-hetet sokan inkább láttak, mint olvastak, nem tagadva annak lehetőségét, hogy akad olyan is, aki mondjuk a moziban kardozó szőrős-büdös héroszok miatt vágott bele a Tolkien-életműbe.

De ha valaki megkérdezné tőlem, melyik is a kedvenc könyvem (ez amúgy teljesen hipotetikus, kurvára senkit sem érdekel), nem tudnék egy regényt megnevezni, legfeljebb egy párat minden súlyosabban kedvenc szerzőmtől. Miszerint:

Anthony Burgess: Enderby-tetralógia; Földi hatalmak; Beteg a doktor

Salman Rushdie: Sátáni versek; Szégyen; Az éjfél gyermekei

Julian Barnes: Flaubert papagája; Anglia, Anglia

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja, Gyengéd érintések művészete; Empire "V"

Iain M. Banks: Közelkép; Hidrogén szonáta; A száműző (És Iain Banks néven egy nem sci-fi: A Song of Stone)

Kurt Vonnegut nálam dobogós könyveit meg amúgy is megemlegettem, a kettővel ezelőtti posztban. És  van még megannyi név a naptárban és megannyi könyv, de most hirtelen ezek jutottak eszembe, miközben megbocsáthatatlan módon kihagytam, hogy William S. Borroughs-tól a Junkie, meg Charles Bukowskitól gyakorlatilag bármi. Meg Dosztojevszkijtől az Ördögök.

Szóval ez a kedvenc könyves szimpátiaszavazás azért alapvetően mégis értelmetlen, mert én is tucatszám tudnám sorolni a kedvenceket, persze hetente más sorrendben. Attól függően, milyen a kedvem, az időjárás, mit ebédeltem, és merrefelé fokozódik épp a nemzetközi helyzet. Szánalmas egy létforma lehet, akinek pontosan egy darab kedvenc könyve van, nyilván mert azt bírta végigolvasni úgy, hogy még ki is színezhette közben. 

Ha engem például hétévesen kérdeztek volna, akkor vagy A birodalom visszavág lett volna a kedvenc, vagy a Gyere haza Mikkamakka! Lázár Ervintől, mert addig nagyjából ezt a kettőt olvastam ki. Avagy el, de az első nem ért igazán, mert persze láttam előtte moziban.

A burzsoázia indiszkrét bája

Nemzeti tőkések közbeszereznek szerteszét, orcájuk verejtékével éjjé téve  a nappalt, közbe' szereznek maguknak is ezt-azt, kis láboskájukban viszik haza a Főméltóságú Úrtól szerény középvállalataikat, nagybirtokaikat és még nagyobb fodbalstadionjaikat, hisz nagy a család, és éhesek a gyerekek. Lamborghinire főleg, hisz anélkül kinézik őket Ibiza meg a Seychelle-szigetek jobb környékein, és hát az ember mi mindent meg nem tesz a gyerekekért ugyebár. Mert micsoda trauma lenne az nekik, ha a karácsonyfa alatt valami szánalmas BMW-t találnának, az ma már nagyon proli tempót jelent, és annyira 2016!

Persze van, hogy a gyerekek (menyek, vejek, sógorok, kültagok, beltagok és jogi képviselők - szóval a tágabb értelemben vett család) nem is vágynak Ibizára, ők speciel a Balatont szeretik, úgyhogy azt kell nekik adni. Hogy végre nyugodtan tudjanak fürdeni, nudizni a vitorláson  és szarni a halakra (esetenként szó szerint, ha messze a part), anélkül, hogy sok hülye turista nyüzsögne mindenfelé, meg az izzadt testüket áztatnák a nemzeti kincs jelegű vízfelületbe. Mert hát a családnak, valamint Nyuszi batátainak, rokonainak és üzletfeleinek igazán kijár a nyugodt pihenés, hisz sok a dolguk. Ők építenek vasutat, autópályát, játszóteret, hódmentő-állomást interaktív látogatóközponttal, valamint stadiont, sportcsarnokot, még egy stadiont,  meg mesterséges szigetet a mesterséges tóra. (Utóbbit úgy kell, hogy tavasítás közben egy darabon kihagyják a vizet, jó drágán persze.) Vagyis  ők csinálnak mindent, nélkülük még sárból tapasztott lakótelepeken puhítanánk nyereg alatt az akciós löncshúskonzervet.

papaigabor.wordpress.com

Vannak dolgok, amikre persze már nem jut erejük, kórházak, iskolák, ilyesmik, de hát akinek nem telik magánszanatóriumra az Alpokban, meg az etoni bentlakásos sulira, az annyit is ér. Nemzeti tőkéseink nem tehetnek róla, hogy szépségüknél csak tehetségük nagyobb, hogy üzleti érzékük páratlan munkabírással párosul, és hogy a sok lumpen azt a szaros első milliárdot sem tudja összespórolni a konyhapénzből. Euróban. Mer' isznak, azért! Pedig ha valaki sokat dolgozik, és beosztással él, annak előbb-utóbb úgyis bejön az élet, a Vezérkancellár is megmondta, hogy a nemzeti (bocs, Nemzeti) burzsoáziát kell erősíteni, a külföldi multik helyett derék magyar vállalkozók vigyék Kajmán-szigeteki off-shore számlákra a hasznot, mert ennyi jár nekünk, kiket a balsors régen tép.

Meg azt is mondta, hogy hogy senkit nem hagynak az út szélén. Aki megbotlik, azt berugdalják az árokba, így még az illető is hasznosnak érezheti magát, amennyiben nem rontja a Lamborghini szélvédőjén át látható idilli összképet.

p.s. A címet ihlető Luis Bunuel - film, A burzsoázia diszkrét bája (mely Az ötös számú vágóhídhoz hasonlóan, véletlenül szintén 1972-es) itt megtekinthető.

Billy Pilgrim kiesett az időből

A cím egy híres regény kezdőmondatából származik. Gőzöm sincs, hányan ismernek rá, én a magam részéről kicsit több mint harminc éve vagyok oda Kurt Vonnegut írásaiért, és mivel a saját kultúrbuborékomból alig látok ki, nem tudom mások hogy is vannak ezzel. Billy Pilgrim amúgy Az ötös számú vágóhíd, avagy A gyermekek keresztes hadjárata, szolgálati tánc a halállal (Slaughterhouse-five, or The children’s crusade, a duty-dance with death) teljes címet viselő regény főhőse, amit az egyszerűség kedvéért leginkább csak úgy emlegetnek, hogy .Az ötös számú vágóhíd. Esetleg úgy, hogy "tudod az a könyv, az az időutazós".

Mert a beszélő nevű  Billy Pilgrim (tkp. 'Zarándok Vili') tényleg kiesik az időből, leginkább azért mert elrabolják a Tralfamador bolygóról jött idegenek, hogy otthon egy állatkert (igazából lénykert) látványossága legyen, de legalább egy szintén elrabolt földi nő társaságban, aki nem mellesleg pornósztár foglalkozású. És mivel a tralfamadoriak máshogy érzékelik az időt (de erről írtam már, úgy két napja), azaz egyszerre látják az összes pillanatot, Billy is hasonlóan kezd működni.

Minek következtében hősünk folyton-ide-oda ugrál élete különböző szakaszai között, hol német hadifogságba esik a második világháborúban, hol kisvárosi látszerész a háború utáni életében (egy csúnya, butácska, de gazdag feleséggel az oldalán), túlél egy repülőbalesetet vagy gyerekkori traumákat szenved el, de sem ő, sem az olvasó nem tudja, mire ébred másnap reggel, vagy a következő pillanatban. És a regény szövege is vele csapong, miközben egyszerre játszódik az összes idősíkban.

Az ötös számú vágóhíd kétségtelenül Vonnegut leghíresebb könyve (bár nálam a Kékszakáll, A titán szirénjei meg az Éj anyánk a dobogósok), saját élményeinek irodalmasítása, hiszen igazából ő volt az, aki 1944 végén német hadifogságba eset, aki végigélte Drezda porrá bombázását, és akinek aztán hullákat kellet bányásznia a beomlott pincékből. Viszont ő nem esett ki az időből, bár a regényt olvasva azért gyanús, hogy jó párszor nagyon is szeretett volna.

KV 1922-2007 (rwu.edu)

És hát, mint a legtöbb  híres regény, ez sem úszta meg a megfilmesítést, pedig Vonnegut dolgai olyan mértékben szövegek, hogy jobbára ellenállnak a mozgóképnek. (Az Éj anyánkból is micsoda egy vacakot sikerült összehozni.) Így aztán egész mostanáig eszembe sem volt megnézni az ötös számúból készült mozit, pedig elég régi, de annyira, hogy még nálam is két évvel öregebb. (1972-es, csak hogy segítsek.)

Most végre rászántam magam, és a film nem is olyan rossz. Meglepően sikerült átültetni az eredeti szöveg szándékolt töredezettségét egy működőképes filmnyelvre, bár kétségtelenül hiányoznak Vonnegut jellegzetesen keserédes megjegyzései. De hát ez film, nem bír el annyi szövegelést, amivel csak a közelébe is lehetne érni a regény narratív sűrűségének. Vizuálisan is teljesen rendben van, az 4H-s jelenetek (háború, hó, halál, hadifogság) sokkal kevésbé díszletszerűek és színpadiasak, mint a korszak egyéb háborús filmjei (A halál ötven órája,  Kelly hősei), de a békeidők kertvárosi idillje is hozza a felső-középosztálybeli Amerika időtlen unalmát. Sőt  a tralfamadori lénykertet is sikerül egész kreatívan megvillantani.

És érdekes módon, a filmre dramatizált változat is érthető marad, pedig azt gondoltam, az író hosszas és szellemes magyarázatai nélkül, másfél órába sűrítve, csak valami zavaros katyvasz lehet belőle, vagy jobb esetben is az adaptált mű valami súlyosan csonkolt torzója. Ehhez képest összeáll egy egésszé, és viszonylag kevés hiányérzetet hagy maga után.

Lehet, hogy Kurt Vonnegut mégsem olyan megfilmesíthetetlen? És én miért nem jöttem rá erre már korábban? Oké, erre tudom a választ, egy többször olvasott kedvenc könyv már kész film az ember fejében, és ahhoz képest a ténylegesen leforgatott darab szükségszerűen csak csalódás lehet, ám ezek szerint nem mindig. De például egy másik kedvenc, Salman Rushdie regényeit még mindig megfilmesíthetetlennek gondolom, bár várom a frappáns cáfolatot, valaki bevállalósabb forgatókönyvírótól/ rendezőtől.

(itt megnézhető az egész film, szinkronosan)