Az ikonikussá vált kamu főhőse

Ma van kereken a hetvenedik éves születésnapja John Lydon-nak, aki Johnny Rotten néven lett világhírű, mint az egyik első fiúbanda, a Sex Pistols énekese. Ja, punkok voltak, de Malcom McLaren menedzser szedte össze őket, és mivel gyakorlatilag nem értettek semmihez, de a szüleik kispolgári életéhez sem volt kedvük, gondolták miért ne? (Egyébként az ünnepeltnek tavaly volt a hatvankilencedik éves születésnapja, de nem tudom hány éves, nem biztos hogy minden évben megtartotta. lehet simán nyolcvan is, ahogy mostanában néha kinéz...)

A Sex Pistols gyakorlatilag egyetlen lemezt adott ki (Never Mind the Bollocks - kb. Ne foglalkozz a seggfejekkel), meg volt A nagy rakendroll svindli című izé, mittomén zenés film, musical, vagy a róka mégegy bőrének lehúzása, de tizenöt évesen azt is nagyon bírtam.

de tényleg, a minimális zenei tudással, és alapvetően vicces beleszarással előadott minimális "életmű" később tényleg ikonikus lett, főleg miután Sid Vicious basszusgitáros, még gondosan 22. születésnapja előtt kinyírta magát heroinnal, miután pár hónappal korábban talán a barátnőjét is késsel. (És soha nem tanult meg rendesen játszani a hangszerén.) Legendás idők voltak, na!

Rotten aztán megcsinálta a Public Image Ltd. nevű poszt-punk, poszt-rock zenekarát, immár újra a születési nevén szerepelve, és annak a lemezeit néha még ma is hallgatom.

Úgyhogy az alkalom jelességéből most ideszúrok egy dalt onnan, amit korábban már betettem valamikor ide, de most is, mert csak. 

Ez az én bulim, itt én sikítok!

Ez most mi volt?

Az Éjszakai szuka (igazából Nightbitch) egy tavalyi fekete komédia. Van benne egy kertvárosi anyuka  (Amy Adams), aki egyre középkorúbb, és ehhez képest van egy kétéves, de már elég kibírhatatlan gyereke, akivel otthon ül. Nagyjából feladva a korábbi művészkarrierjét.

És akkor elkezd változó korba lépni, de ez még nem a klimax, avagy nem csak az, mert anyu lassan kutyává változik, kis farka is nő, hátul persze, meg hegyesebbek lesznek a fogai és sokkal jobb a szaglása.

És visszavágyik abba az életbe, mikor még nem konyhában meg a gyerekszobában telt az egész napja. Oké, az jó, hogy már nem  anyatejet fejve sír a fürdőszobába, de nem elégedett. Viszont mikor kezd állat is lenni, kezdi felfedezni a szabadságot. Elvégre egy kutyától senki nem várja el, hogy kulturáltan társalogjon rém unalmas másokkal, vagy késsel-villával egyen.  Viszont esténként lehet szaladgálni a kertben, meg hemperegni a fűben a szagok közt.

És akkor anyu kiüresedő élete meg házassága nyer valami új minőséget. Ami bizarrul hangzik, valójában az is, de semmi testhorror, ez tényleg egy fekete komédia. Az anyaságról, az egykori álmokról, a kapuzárási pánikról, meg a párkapcsolatok hullámvölgyeiről.

De sajnos nem túl jó fekete komédia.

Kevés benne a helyzetkomikum, abból meg nem lesz hiteles karakterábrázolás, hogy a főbb szereplőnek időnként vannak beszólása. Úgyhogy kissé túlteng benne az érzelmeskedés, mert nem tudja - egy rendes dramedyhez képest - tartani a távolságot a nagy érzelmektől.

Azért, egynek jó volt, így péntek estére, és hát Amy Adams, mint lepukkant háziasszony miatt tényleg érdemes megnézni.

Csak az a rohadt kölök (akit egy ikerpár játszott) ne lett volna olyan kurva idegesítő...

Meg hát volt benne egy adag társadalomkritika, miszerint hogy mennyire a régi normák szerint élnek az efféle filmekben kis hibával idillinek ábrázolt, amerikai kertvárosi családok, és hogy ez mennyire működésképtelen. Mármint hogy az anya főz és mosogat, apu meg egyedüli keresőként sokat dolgozik, és ez egyiküknek sem jó. Bár lehet, hogy ehhez nem kellett volna egy külön film.

Az emberarcú hülye

A héten hanyagoltam a politikával való foglalkozást, tulajdonképpen ma reggel dobott elém a jutyúb néhány olyan műsort, amit egyébként szoktam hallgatni. Nézni nyilván nem, mert nem érdeke a beszélő fejek látványa, én addig egy másik ablakban megnyitok egy online puzzle-t, csak mert az is a függőségeim közé tartozik.

Nos, magyar közélet eddig ezen a héten is hozta a szokásosat, a felcsútista megmondók továbbra is durván bunkók, aljas aszcendenssel, a tiszásoknak még mindig csak embereik vannak, programjuk nem látszik, a többi párt meg az Ő Hazájuk nevű náculós senkik kivételével szép lassan felszámolják magukat.

Amúgy hurrápesszimista vagyok, mert áprilisban vagy nyer a mostani szekta, és akkor durvulnak tovább, vagy nyer a jobb híján népvezér mozgalma, és akkor káosz lesz, amennyiben nyomul majd felcsútista mélyállam, és miért ne nyomulna?

Meg ugye lesz választási csalás, hisz már most is van, hazug Nemzeti Inzultációkkal, átrajzolt körzetekkel, pártpropagandát toló állami médiával, meg az egész Európában egyedülálló "győzteskompenzációval". (De tényleg, egy győztesen mi a faszt kell kompenzálni. Hogy nem elég győztes?)

Úgyhogy maradnak az olyan idegesítő bunkóságok, mint amiket Lázár J. miniszter, valamint wannabe emberarcú fidezes elővezetett: Hogy itt nincsenek migránsok (kiirtunk mindenki mást a világon, és akkor nem is lesznek nyilván), úgyhogy mégis csak a cigányoknak kellene vasúti vécéket pucolniuk.

Amit aztán később próbált megmagyarázni, hogy nem úgy értette, de annyira nem, hogy szerinte nincsenek is ebben az országban cigányok meg nem cigányok.

Ami azt jelenti, hogy Lázár nertárs vagy hülye (mert komolyan gondolta ezt a baromságot), vagy aljas, mert szándékosan nem ismeri el a legnagyobb etnikai kisebbség puszta létét. Cigányok ugyanis vannak Magyarországon, miként többek közt svábok, szerbek, horvátok, szlovákok is. És attól, hogy jobbára mi mind magyarul beszélünk egymással, ezek létező csoportok. A cigányság ráadásul nem csak számtani értelemben kisebbség, de ama, Anthony Giddens brit szociológus, és Lordok Házának tagja által megfogalmazott értelemben, hogy kisebbség az a csoport, amelyet hátrányos megkülönböztetés, kirekesztés ér. (Ebbe most nem megyek bele, erről tényleg könyvtárakat írtak tele erre szakosodott egyetemi tanszékek szorgos kutatói.)

De LJ épületes megnyilvánulás szépen példázza, hogy ami a Párt hatalmi érdekei, és hát választási esélyei szempontjából kényelmetlen, az inkább nincs is. Ha nincs cigányság, nincs is probléma az integrációval (pedig pár éve még pont ez a rohadék beszélt róla, hogy aza a bizonyos integráció kéne, de már hatszáz éve nem megy...)

De ugyanez a tempó az is, hogy ha súlyos botrányok vannak az elhírhedt Szőlő utcai javítóintézetben és körülötte, akkor bezárják a picsába az egészet, a bentlakók meg mehetnek a tököli börtönbe például.

Ha a Pázmányon néhány pszichológus egyáltalán kutatni mer a homoszexualitás némája, és nem csupán az egyház bigott álláspontját mondják fel, akkor ki leszenek rúgva jól, és ahogy a művelt francia mondja, problem solved. (Igen, a művelt franciák még mindig tudnak angolul.)

Amiről nem beszélünk az nincs, amit a homokba dugunk, az a mások feje, és ami nincs, az már ne is legyen. Remek, nem?

Pom-pom

Ma van a szülinapom. Ez de hülyén hangzik! Mármint hogy alkalmat/eseményt becézgetünk. („Hé te, mikor szülittél? He?“ - fura egy tájszólás lenne...) A születésnapnak amúgy semmi jelentősége, valójában tök mindegy, mikor van, kivéve persze ha a Hold a Mars házába lép pont akkor, és nem töröl lábat, de hoz sört, karmikusan. Az kiegyensúlyozott szerencsétlenséget jelent. Hangsúly azon, hogy kiegyensúlyozott, az azért pozitív jelző. (Például kiegyensúlyozottan mindig ugyanannyi az esélye annak, hogy nyerjek a lottón, hiszen életemben nem vettem még szelvényt. És akkor ezzel már hosszú távon is lehet kalkulálni.)

De tényleg, mennyit számít saját sajátságom szempontjából, hogy hányszor kerülte meg ez a jelentéktelen bolygó azt a félreeső csillagot, ami körül kering? Semmit, nyilván. Ha például egy hét alatt tenné meg az elliptikus kört, azaz egy év egy hétnek felelne meg, akkor átszámolva ma pont egy éves lennék. Az idő, a csillagászat meg az ilyenek relatívak. De annyira, a másik irányból nézve 2704 éves is lehetnék. Nézőpont kérdése az egész, no meg azé, hogy kurva régen volt már az ötös matekérettségi, meg egyetemi szigorlat.

A születésnapnál természetesen vannak jelentéktelenebb napok is. Elsőként ilyen rögtön a névnap, aztán jön a pünkösdhétfő, majd pedig a múlt szerda, és nem mellesleg bármelyik kedd. A csütörtökökben viszont határozottan van valami, például nyolc pont, négy betű közt elosztva.

Ehhez képest van ma szombat, ami hát... egynek elmegy.

Nem baj ha háború van, csak maradjon a béke!

Tegnap végre megtanácskozta magát a Béke Alap, megbékélt az Alakuló Tanács vagy megalakult a Békatanács, mindenki kiválaszthatja a neki tetsző változatot, jelentősége ugyanis - már túl a politikai-hatalmi direktmarketingen - nemigen várható. Annyi csak, hogy a benne lapító hatalommániás államtechnikusok eljátszhatják a fontosnak látszás átélését, mint a felcsúti egér, aki most megint úgy érzi, hogy a floridai sárgafejű elefánttal együtt dübörög be a porcelánboltba.

„A világ gazdagabb, biztonságosabb és békésebb, mint egy évvel ezelőtt”  - mondotta volt a Trampli, de tényleg leállok már az idézgetésével, mert túl azon, hogy felmegy tőle a vérnyomásom, másra nem jók az ostobaságai. A néha alacsony vérnyomásomat meg jobb szeretem kávéval karbantartani. 

A világ nem lett gazdagabb egy centivel sem, a gazdagok lettek gazdagabbak (nálunk is), a békéről meg a biztonságról ellenben tessék a kijevieknek hazudozni, meg a minneapolisi nő családjának, akit egy tramplista ügynök volt szíves közelről háromszor véletlenül fejbe lőni. (Ja, így megy ez, ettől viszont az a világ, ahol egy fegyveres ügynök ügyész, bíró és ítéletvégrehajtó is egy személyben, az nem biztonságos. Az a Dredd bíró-képregényekből ismerős disztópia...)

Az mondjuk érdekes kérdés, hogy ha a trampli meg a felcsúti a személyes hátbaveregetésekre építenek nemzetközi kapcsolatokat, akkor most a Tanácsos a Béke Szervezetbe ki is lépett be? Magyarország, van annak egy részleges kiterjedése, Agyarország, esetleg csak maga a pártvezér és kancellár? Mert ez nagyon nem lesz mindegy abban az esetben, ha nyárra már nem a Dagadt a döbrögi főminiszter. Illetve az esetleges utóda szeretne-e például Erdogannal pacsizni, nagy demokrácia-akarásában neki? Bírja-e majd talán, a hamis aranyozású, cirkusz-alapú látványpékséget, aminek ezt az „alternatív ENSZ-et“ álmodta meg a Nobel-díjas, olimpiai bajnok, örökös elnök, mindent jól csináló vadbarom?

De legalább péntek, ami nem tudom miért jó, minden esetre nem tizenharmadika, azt megúsztuk, de a jövő péntek e tekintetben még bizonytalan.

p.s. Azt tudta valaki, hogy ma van minden Ildefonz névnapja? Nekem az sem volt világos hirtelen (mikor elém lökte a böngésző), hogy ez férfi vagy női név-e, esetleg nem bináris, mint a nálunk a Gabi.

Elsőre arra tippeltem, hogy talán az Alfonz női párja, hiszen az Ilde az olyan feminin hangzású. Ámde: Szent Ildefonz (avagy San Ildefonso, 607 - 667) spanyol püspök volt,  többször látta Szűz Máriát és még Szent Leokádia is megjelent neki, de arról nincs adat, hogy mindehhez mennyi misebort fogyasztott vala.

Legelészünk-e majd a horizonton?

Bulvárrovat egy szebb napokat látott portálon: "Egy tudós állítja, megtalálta a mennyországot – itt van a pontos helye“! Aranyeső hulla rája, halálhörgés, sírhalom, üdvözülés, halleluja, valamint menjen a francba az a tudós, aki nem tud leszakadni a gyerekkori hittanórák világképéről.

A cikkben szereplő arc, Michael Guillen tényleg doktor péhádé matekfizikából, meg írt könyvet is már életében, de ezt a mennyországozást nem értem. Mert egyfelől ír a kozmikus horizontól, másfelől meg arról, hogy ott lehet a mennyeknek országa, ahol Azúr az Úr, és bárányfelhőkön (illetve báránycsillagködökön) legelésznek az örök lelkek. Biblikusan persze, mert Visnu vagy Síva nincs is, illetve a pokolban. (Márhogy nem ott nincsenek, hanem sehol, de valahogy a pokolban vannak nem lenni. Misztikus...)

A kozmikus horizont egyébként abból jön, hogy az ismert anyagi univerzum nem egyszerűen tágul, hanem gyorsulva csinálja ezt, így a széle felé lévő galaxisok gyorsabban távolodnak tőlünk, mint a közelebbiek, és legszélsők meg már gyakorlatilag fénysebességgel, így ezek nemhogy nem lesznek soha elérhetők, de nem is „látunk“ túl rajtuk. Mert látni is csak fénysebességgel lehet. 

Ezek a legszélső tartományok meg a másokhoz képest fénysebességük okán, már kiesnek az időből (és akkor a térből is talán), avagy valami fura örökkévalóságban vannak, amit mi meg a csekély értelmű mennyország-képünkhöz kapcsolunk. Ez idáig logikusan hangzik, még nekem is, aki csak négyesre érettségizett fizikából (bár matekból ötösre), de ilyen ókori fazonok  túlvilágképét minek belekeverni felesleges. Az már túl világkép, túlzottan szájbarágós. (Mikor valaki természettudósként lép fel, lesz szíves leválasztani a megnyilatkozásairól a gyülekezeti tanúságtételt. Mert az ott felesleges, de zavaró.)

Így aztán egy nagy kérdés, hogy van-e valami az univerzum szélén túl, egyáltalán értelmes-e a a kérdés maga, azaz érvényes-e létigével hivatkozni a megismerhetetlen fene tudja mire? És a „mennyország“ akkor most ennek a cuccnak a széle, vagy az, ami azon túl létlik? és érdekes ez az itt és mostban nekünk?

Utóbbi kérdésre az a válasz, hogy nyilván nem, de közben igen, mert egyfelől a válaszoktól függetlenül drága marad a sajt az Aldiban, másfelől viszont addig sem ezen vergődünk, amíg az univerzum széle a szellemi vergődés céltalan tárgya. Ellehetünk vele, míg ki nem halunk végre, ami persze az univerzumot kicsit sem fogja érdekelni.

pinterest.com

És lehet, hogy az emberiség globális problémáira tényleg a tömeges kihalás a megoldás, biztonsági mentéssel. Azaz nem kell mindenkinek kihalni, mindenféle törzsek maradhatnak a szavannán meg dzsungelban, meg valami Noé bárkája-alakú bunkerek, olyan adatbázissal, amiben átmentjük a tökéletes bolognai mártás receptjét, az orvosi, csillagászati meg alapvető matekfizikai tudást de kihagyjuk a történelmet, a műszaki tudományok nagy részét és a Bibliát, hadd legyen utódainknak is egy kis gondolkodnivalójuk. A civilizációt úgyis a problémák és rejtélyek dinamikája viszi előre, engem meg érdekelne, hogy a majdan felemelkedő 2.0-ás emberi civilizáció, milyen mennyország-képzetekkel fog élni, mert valamilyennel biztos. (Az ilyesmi antopológiai állandónak tűnik.) Sajnos én azt már nem fogom látni, kivéve , ha van reinkarnáció. 

De akkor meg emlékezni nem fogok az előzőekre, nem lesz már szellemi horizontomon a kozmikus.

A kedvenc

A Zindex már megint szenzációval hajhász, mikor azt írják, hogy: "Luxuscikké válhat a magyarok kedvenc édesítőszere...“

Mi van, drágul a kristálycukor? Nem baj, van itthon vagy fél kiló, ha az ember diabéteszes, viszonylag lassan fogy, de mikor igen, akkor is. Igazából egy csomó édes kaját meg lehet csinálni édesítővel, de csak azzal nem, illetve biztos van olyan is, de az ugye luxuscikk. (Nekem már egy jó sajt is az.) Szóval kell cukor is itthonra, meg főleg egy kis dobozba a kabátzsebbe, mert a cukorbetregség az olyan, hogy nem csak felfelé tud menni vércukrom, de annál is gyorsabban képes zuhanni, ami szédült jó dolog, tisztára beájulok tőle. De hogy mégse, kell a vészhelyzeti cukor, meg egy pad, meg egy könyv, hogy kivárjam a gyorsan hatást, aztán hazameneküljek.

Mindegy is, a Zindex szerint a méz drágul. Ettől kicsit hülyén néztem magam elé, de végül is a kedvenc szónak minimum két jelentése van:

- Az első, hogy amit legjobban szeretünk, és ez esetben ez lehet a méz is.

- A második meg, hogy amit a legtöbbet használunk, de akkor a magyarok kedvenc édesítőszere a kilós kristálycukor.

És ennek analógiájára, a kedvenc1 italom a karamellás tej meg a citromos sör, a kedvenc2 viszont a csapvíz. A kedvenc nadrágjaim a kék meg a fekete farmerom, de több vállalható nincs is. A kedvenc1 háziállatom Teó a teknős, de a kedvenc2 nyilván az a hosszúlábú pókfaj, aminek a hálóival tele van a környék is. A kedvenc mazsolám a zacskós, de ha eszek egyáltalán, akkor leggyakrabban valami túrós bármiből kipiszkálva.

De ez valahogy csak a primér fogyasztási cikkeknél működik, az úgynevezett kultúra területén már nem annyira. Ha kedvenc zeném az indie-rock, a ska-punk, meg Dvorak és Sosztakovics szimfonikus fantáziái, valamint a Queen, akkor ezeket hallgatom, és azt sem tudom, hányas csatornán van a MuzsikaTV. Mert valahol ott bujkál  a kábelen, az tuti, de nem keresem, így van némi esélyem, hogy tartósan ne találjam meg.

És azokat a könyveket olvasom, amiket lehetőleg a kedvenc íróim valamelyike követett el (most van soron a Salman Rushdie-életmű egy részének elheverve újrafogyasztása), és csak egyszer fordult elő, hogy elolvastam egy vaskosabb regényt, amit egyébként eszembe se jutott volna. Csak mert nem vittem elég könyvet egy tengeri nyaralásra, és egy lakott, ám makacsul idegen nyelvű szigeten bajos lett volna olyat szerezni, aminek legalább a címét értem. Így maradt az a kötet, amit a szállodában szomszéd csaj adott kölcsön. Máig emlékszem rá, ez volt az Óhatatlan veszteségek Irwin Shaw elkövetésében, és azon a héten az volt a kedvenc könyvem.

 Soha többet nem olvastam semmit a pasitól.

Szóval csak annyi a lényeg, hogy kedvenc lehet az ami van, mert megszoktuk, és amúgy is, dolgozik bennünk az önigazolás, hogy például nem azért van Suzukim, mert csak arra telik, hanem kifejezetten bírom a márkát, és az ár-érték aránya is elképesztően jó. Értelem és érzelem egyfelé mutat, magam felé, akinek remek ízlése van, és dörzsölten okos.

Miközben a kedvenc dolgaink, a szó első jelentésében is csak azok lehetnek, amik egyáltalán a rendelkezésünkre állnak, az nem valódi kedvelés, hogy kedvenc autóm a Maserati, és kedvenc lakhelyem a Buckingham-palota. Valamint hogy jobban bírom a a smaragdot a gyémántnál is.

De egy alkoholmentes citromos sör még van itthon, lecsúsztatom a déli lángoshoz.

Fagyik

Szerencsére egy ideje nem esett havazás, ami szépnek jó, de városban nem praktikus. Ellenben pár napja fagy (többes számban: fagyik), amitől a fák jégtől fehéren kopaszok, mint egy érzéketlen náci skinhead, csak van hangulatuk, ami nem agresszív, és nem akarnak belépni a Ku-Klux-Klánba. (Ott tavasszal amúgy is lebuknának, hogy igazából nem nácik, hanem zöldek, ősszel meg színesek, ami még rosszabb.)

Ez persze főleg az ablakból szép, az utcán túl gyakran jövök szembe letaposott hóból ottfelejtett jégpáncéllal, amin viszont - a mások ablakából nézelődők szórakoztatására - elő tudom adni a mozdulatlanul szetepptáncolást, nettó világszám és mindenképp hiteles, különös tekintettel a zavart tekintetre.

De papucsban a szobából tényleg jól fest az őshonos növényzet, annak ellenére is, hogy egy randa lakótelep van körülötte, meg két, esztétikailag meragadhatatlan (mert efféle minőséggel nem rendelkező) főútvonal:

És persze ma van a magyar kultúra napja. Én már nem tudom mi az a kultúra, asszem valami a  a joghurtban, ami jó a bélflórának, de nem tudom mit csinál a bélfaunával. Mert - szerencsére - nem ismerem a béltartalmam, márpedig tartalomhoz a fauna, ahogy mondani szokták, de hogy melyik a cél a hová, és melyik az eszközt a mihez is, az már kulturális kérdés, ami így túl bonyolult. Pláne ha magyar. 

(A művészetet jobban értem, az az lehet, hogy ami gömbölyű azt visszük, ami szögletes, azt gurítjuk, de nem szarunk bele a zongorába, mert a sok bunkó úgysem értené.)

Jenő a garázsbolt előtt azt mondta, hogy a magyar kultúra az, amivel részegen is lehet pénzt keresni falunapokon, de amúgy nincs rá szükség. Eddig ez az egyik legjobb definíció, gondolom mert Jenő épp sörrel itta a kávét, ami önsorsrontás ugyan, de lelkiállapotot okoz.

Néhai királyfi a középsőből

Most volt vanni Davosban a világgazdasági fórumozás, nagyhatalmilag, ehhez képest utazott oda a Felcsútok Géniusza is, de csak mert Donáld tata hívta. (Persze lehet, hogy báe mi nem vagyunk nagyhatalom, semmilyen értelemben, de ő fejben igenis annak tartja  magát.)A Béketanácsba ül majd bele, amit ugye arcvesztés nélkül nem lehet kihagyni, pénzvesztés nélkül pedig megúszni. Mert ha évek óta az a legfőbb mantra, hogy békekebékebéke, akkor muszáj menni, miközben a főnöki egónak is olyan száraz, meleg érzés, hogy ő személyesen meg van hívva, a világ legnagyobb hatalmú elmebetege által. Csábító az ilyesmi, felettébb csábító.

Átolvasva, miféle "beszédet" is performált Trampli Donáld, tényleg nem érzem túlzásnak, hogy a faszi elmebeteg, a szó valóban klinikai értelmében. Ennyire önfényező, zavaros, összefüggéstelen hosszan hadoválást még ő se nagyon szokott előadni, pedig a bunkóság mellett a magabiztos nagyképűsködés  a másik szuperereje.(A harmadik a gátlástalanság.)

Ő minimum egy alternatív valóságban él. Ahol Amerikában annyira nincs infláció, hogy ezért már a kanadaiak is neki hálásak Mexikóban, ahol Grönland nemrég még az övék volt, csak mert a második világháborúban volt ott több katonai bázisuk is (ilyen alapon nemsoká vinné a Dél-Dunántúlt, hisz alig harminc éve még egy amerikai NATO-bázis volt itt Taszáron, tőlem tíz kilométerre), és ahol nyugodtan mondhatja, hogy „Az emberek nagyon jól élnek, nagyon elégedettek velem”, meg hogy a héten is nyolc háborút állított meg, és nem szakad rá a plafon. Mondjuk a plafon a valós realitásban sem szakadt rá, amiből persze még nem következik, hogy ennek a vén bohócnak igaza lenne, csak hogy a világ egyáltalán nem egy igazságos hely (ez szok lenni egy tipikus Isten-ellenérv is), illetve hogy a svájciak elég jók  - az alpesi sör mellett - födémben is.

Attól, hogy a bohóc bemegy a palotába, még nem lesz király. De ha marad, a palota lesz cirkusz - írnám, ha ez nem lenne sértés a cirkuszra nézve. (A bohócokat kicsit lehet sértegetni, ők gyakran zaklatják a nézőket, amitől az embernek hátrafel kell ülnie, messze.)

Trampli egy véres bohóc, aki szeret királyosat játszani. Szeretett már az óvodában is (bár akkoriban még néha ő volt a királylány is - csak hogy ne más legyen egy ilyen fontos karakter), és azóta úgy maradt, belőle csak az egója nőtt meg, a műveltsége, a mentalitása, meg a szociális készségei maradtak a középső csoportban.

Szerintem napok óta azzal a boldog tudattal bújik ágyba, hogy ő a történelem valaha volt legformátumosabb uralkodója (akit még meg is választott mindenki!), és nagyon megérdemelten kapta ő a Nobel-díjat. A bármelyiket. És csak aztán gondol a kurvákra, meg arra, hogy végső soron ő a golf-világbajnok is, de ezt ráér a hétvégén elintézni magának.

párizsi

A 2016-os Elveszve Párizsban egy túlszínezett, túljátszott, groteszk és korszerűtlen film. De nem is lehetne más, elvégre egy klasszikusokat megidéző börleszk, csak már nem a némafilmek korából, mert ebben beszélnek, néha indokolatlanul, mert szerintem lenémítva is működik. Ebben mondjuk az is benne van, hogy csak a francia szövegeket szinkronizálták le, az angolokat feliratozták. Mert a főszereplő Fiona egy kanadai, a messzi északról (a Télapó nevű szantaklóztól azért kissé délnyugatra), és mint ilyen, muszáj valamennyire tudnia franciául, de nem az a nyelve (tényleg nem, Fiona Gordon, a színésznő, született ausztráloid), így viszont magyarul vicces, mert angolul is akcentusa van, csak hogy ne két különböző hangon beszéljen. Az egy börleszktől is sok lenne, mert bár műfaji sajátosság, hogy időnként rém idegesítő, de azt nem így kell elérni.

A sztori faék bonyolultságú, a nőnek van egy sosem látott nagynénikéje aki párizsi, de nem a felvágott értelmében, és neki segítség kell, mielőtt öregek otthonára ítéli az Élet Iskolája. Úgyhogy elindul behavazott kis sarkvidéki kuckójából Télaprófalváról a napfényes nagyvárosba, ahol főleg csetlés-botlással valamint bajba kerüléssel foglalkozik, de legalább a nénit sem találja. Viszont belészeret egy hajléktalan, és onnantól jön egy szekunder szégyen hajtotta románc. Háttérben andalító zene, nézők kínosan röhögve felsírnak, a főhős végül is csaknem boldog lesz, legalább is ezt azonosítjuk be a három és feledik meglepődött arckifejezéséből.

Helyzetkomikumra épülő hangulatfilm, a klasszikus slapstick comedy-nél visszafogottabb vizuális humorral, és bár húsz perc után ki akartam kapcsolni, de újabb tíz perc múlva már nem, és a végén még bírtam volna nézni a két melankolikus bohócot, főleg a nőt. Pedig Fiona nem szép, nem fiatal (bár valami ismertetőben annak nevezik, ám Gordon itt már közelebb van a hatvanhoz, mint bármi máshoz), de el van veszve, mint kiskacsa a nagykörúton, így előbb-utóbb mégis csak drukkolunk neki.

Ez egyébként egy kétszemélyes film, hisz Fiona Gordonnak van egy darab férje Dominique Abel, akivel együtt írták, rendezték és főszerepelték ezt a műegészt (mint előtte már legalább három másikat), márpedig a családi vállalkozásban készülés ritkán tesz jót egy filmnek, de még egy almáspitét is megvisel, ha a pároddal kell lemeccselni, mennyi legyen benne a fahéj. Ám ez a páros azért működik, talán mert Abel és Gordon a színház, és nem mellesleg a cirkusz világából jöttek, és utóbbi az egyik leginkább közösségi művészet. Még a színházban is lehet monodrámát csinálni, plusz ott a rendező elég gyakran egy legitim diktátor, de egy cirkuszi számot tényleg csak valódi partnerekkel lehet jóra csinálni. Legalább is így képzelem. (Szeretem a cirkuszt, magam se értem miért, de mint a párizsi esetében, itt se tudom, hogy készül. Mindenkinek jobb így.)

Ja, és van benne egy kis bónusz Pierre Richard, immár a nyolcvan felettiek képviseletében. Ő nem úgy van elveszve, mint a főhősnő, de kifejezően tud üldögélni a temetőben, valamint Emmanuelle Riva társaságában.

Van benne még egy kifejezetten Wes Andersonos képi világ és mozgásforma, sőt a zene is elmehetne a nevezett rendező egyik-másik filmjébe. Az alkotópáros meg nem a South Park módján figurázza ki a kanadaiakat, hanem valami alapvető szimpátia és tettetett tudatlanság mentén. Elvégre egyikük ausztrál, a másik meg belga, de Párizsért nyilván odavannak, ha annyi indokolatlan jelenetet forgattak a Szajna partján, láthatóan legalább annyira a háttér, mint a cselekmény miatt.

Keserédes, csúnyácska cukiskodás az egész, na.

A jelzők erejétől megtérés

Mandiner és Zorigó-alapú sajtószemlét követtem el magam ellen, mert tisztán akarok látni végre a tisztánlátás tekintetében (vonatkozásában), hogy milyen is ez az ellenzék, aki egy párt személyében, valamint hatalomra tör. Ez veszélyes! - hogy megelőlegezve összefoglaljam a tömörítést, a helyes nézőpont mélyéről.

Nos, megtudtam, hogy:

1.) Bárki, aki nem ért egyet hézagmentesen a Párt irányvonalával, az ellenség. Nem ellenzék, esetleg ellenfél, ezek csak olyan maszatolós elkenések, aki nincs velünk az ellenség, vagy nincs is!

2.) Az ellenég gonosz. Nem hülye (Sőt! Csak néha!), nem elbénázná a dolgokat, hanem direkt rosszat akar a Magyaroknak, a Hazának, és bármilyen Fellengzős Fogalomnak, amit indokolatlanul nagy kezdőbetűvel írunk. Ezért ellenség. (Például olyanokat mond a rohadék, hogy a „magyar“ az melléknév, ezért kisbetűvel írandó, pedig a helyesírás eleve liberálkommunista ármány, lesz is róla Béke Menet, valamint ellene Nemzeti Konzultáció.)

3.) Az ellenséggel szemben bármi megengedett, mert ő tör ránk, mint zúgó vihar (és árad, mint a dal), ezért a minimálisan kötelező jelzők vele (velük) kapcsolatban a következők, az elmúlt másfél nap gyűjtése szerint:

- Habzó szájú

- Elmebeteg

- Balhés

- Szolgalelkű

- Agresszív

- Röhejes

- Adóemelő

- Minden határon túlmenő

- Sunyi

- Idióta

- Béna

- Háborúpárti

- Kizsákmányoló

- Botrányos

- Köpni-nyelni nem tudó

- Drogos (buzi)

- Vérlázító

- Átverő

- Szörnyeteg

- Szerencsétlen

- Hisztérikus

- valamint Brüsszel

Ezek általánosan igazak minden ellenségre, nincs köztük különbség, hiszen míg mi Magyarok vagyunk a bot a küllők között (ami igen hasznos és proaktív dolog), ők a gomhoz varrják a kabátot, és folthoz a zsákját, úgy mennek át döglött lovon a hídon, ha egyáltalán odaérnek. Addig is kuss a nevük, de majd kibújnak a szög a zsákból, és akkor lehullik róluk a párharc.

Döbbenetes.

linkedin.com

p.s. Ezzel szemben - természetesen - a Párt vezére és a Főhadiszállás emberei kemény üzeneteket küldenek, nyíltak, egyenesek, égszínkéken őszinték, hazafiak, mértéktartók. miközben fölényük páratlan, léptékük történelmi, hitük töretlen, küldetésük égi, sikerük elkerülhetetlen. Belátom, az érvek súlya mellett megadtam magam a szómágiának. Már van hitem, akár fél óráig is...

Magyarország előre meg, nem sárga!

A jelentős nem tudom mi

Lényeges dátum a mai. A fene se tudja miért, de valami bizonytalan állagú január huszonegyedike motoszkál bennem mélán, úgyhogy biztos fontosnak gondolom. 

A mesterséges unintelligencia szerint ma kezdődik a Vízöntő, aki vagyok, mármint így horoszkópilag, csak abban meg nem hiszek, bár vizet úgyszólván naponta öntök, úgy magamba, mint máshová és rám.

Ágnes nap is van, de rég nem ismerek se egy Ágit, se a napjára időzített népszokást, én egy lakótelepen vagyok az a nép, aki nem szok.

Ma van Telly Savalas meg Benny Hill születésnapja is, de ezek sem lehetnek ürügyek , mert sikítva el-, ki-, vagy átkapcsolok bármelyiküktől, hisz olyan horrort egyikük se forgatott, amiben jó durván kibelezik, pedig azt megnéztem volna.

Lehet, hogy egyszer valamikor január 21-én ért valami trauma: vagy pozitív, miszerint kis híján boldog voltam aznap, vagy negatív, mikor épp kirúgott a csajom, de semmi ilyesmi nem rémlik. Persze lehet, hogy akkor épp szökőév volt, így aztán vagy január 20 vagy 22 volt a dátum négyévenként, nem tudom merre kell ilyenkor számolni, szerintem mellé.

Meg se halt senki január 21-én, pontosabban nyilván rengetegen (naponta, globálisan és átlagosan 150 ezren), de nem ismertem senkit, aki pont ekkor.

Nem tudom mit csináltam tavaly ilyenkor, esetleg öt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. Az véletlenül megvan, hogy éppen húsz éve Londonban voltam egy hosszú hétvégén. Csak mert harminckét éves lettem én, huszonezer volt a költemény (avagy a repülőjegy ára), amivel megleptem magam magam, de ebben sem volt semmi extra, abban az évben ezt még kétszer megcsináltam. Pedig határozottan emlékszek, hogy akkoriban csak évi egy születésnap járt mindenkinek, de ez már rég volt.

És nem szoktam huszonegyezni, mármint kártyával, csak olyasmit játszok, amihez ész is kell, nem csak véletlen, de a huszonegyezés nem ilyen, akkor se ha sznob módon Black Jack néven futtatják. (Ja, és rühellem a színészt is, aki Jack Black, túl gyakran idegesítően ripacs.)

Ha tudja valaki, mi a frász lehet a mai nap jelentősége, az küldjön faxot! Vagy képeslapot, de ne Hévízeset, olyanom már van.

p.s. Egy jeles alkalmat azért találtam. Mert nem mellesleg ma van a mókusok világnapja. Ezt leginkább csak Petra érti, ha még olvas engem, de szerintem ő sem ünnepli.

A folyó néha furán foly

Vannak nekem kedvenc városaim, a sor nyilvánvalóan úgy kezdősik, hogy London, aztán úgy folytatódik, hogy Prága, meg Rijeka. Utóbbi azért a gyengém, mert kikötőváros, és bár repülni utálok, hajózni szeretnék, csakhogy bármikor kipróbáltam a nem balatoni személyhajózást, annak durva hányinger lett a vége. (Na jó, egyszer Prágában sem lettem rosszul, de az meg a Moldva folyó volt, ami csehül érthetetlen módon a Vltava névre hallgatna, ha lenne füle hozzá.)

De Rijekában majdnem annyiszor megfordultam, mint Londonban, és közben egyszer sem hívtam Fiumének. Mert bár van nyelvvizsgám olaszból (egy néhai nyelvtudás rezignált emlékével), de az a város ott (nem mellesleg Kádár (Csermanek) János szülővárosa) Horvátország, korábban Jugoszlávia, és még korábban az Osztrák-Magyar monarchia része, persze sok taljánnal, és annyira közeli a határ, hogy egy komolyabb nekifutásból át lehet hányni Olaszországba.

Jó, hát 1920 és 24 közt volt egy Fiumei Szabadállam nevű izé, aztán a második világháború végéig Olaszországhoz tartozott, de mindeközben végig jelentős magyar lakossága is volt. 

A szabadállam meg úgy kezdődött, hogy 1919 őszén olasz szabadcsapatok Gabriele D’Annunzio, összművész futurista költő, és jelentős protofasiszta vezetésével megszállták a várost, és 15 hónapig kezükben tartották. Aztán húszban kikiáltották a függetlenséget, és nem egész három évig tényleg létezett is valami államszerűség ott, aztán bezabálta az egészet Mussolini, aki már ekkor miniszterelnök volt nem messze.

És ez az egész csak azért fontos, mert megnéztem a Fiume vagy halál! (Fiume o morte!) című dokumentumfilmet Igor Bezinović író-rendezőtől, amiben a jelen Rijeka lakosai játszák újra D’Annunzio rövid ám elég bizarr, kissé kegyetlen, és kegyetlenül ostoba uralmaskodását, ami az amúgy is némileg bomlott személyiségű művészből teljesen bomlott személyiségű despotát csinált. Az arc egyébként engem meglehetősen emlékeztet a nácik csúcsértelmiségijére, mert egy bő generációval idősebb, kopasz Joseph Goebbels néz vissza a képeiről:

      

Az olasz, meg a német változat (hu.wikipedia.org)

Ez a mondjuk hogy kísérleti dokumentumfilm groteszk, mint a megidézett történelmi helyzet és annak főszereplője, kissé tragikomikus, mozaikszerűen töredezett, és egészen izgalmas darab. Nem véletlen, hogy a fődíjas lett a rotterdami filmfesztiválon, ami persze  nem Cannes, Velence vagy Berlin, de ez is valami, pláne egy ennyire nonkonform műtől. (Gabriele D'Annunzio-t például heten alakítják (megszámoltam) és ebből csak egy olasz, dehát az eredeti címe ellenére ez inkább horvát meg szlovén produkció, bár részben olasz, mint az a környék úgy általában, és manapság is.)

Szóval érdekes, felettébb érdekes a koncepció és a megvalósítás is, ha valakivel szembe jön, megéri azt majdnem két órát, ami elsőre nekem kicsit soknak hangzott.

Háttérben az emblematikus, fő utcai óratorony...

p.s. Direkt nem érdekel, hogy a város akkor most Rijeka vagy Fiume-e inkább. Mert mind a kettő annyit jelent csak, hogy 'folyó', horvátul meg olaszul.

Közünk?

Kakadu Péter miniszter állagú irritatív szerint az, hogy a Trampli megkívánta Grönlandot, nem tartozik az EU-ra, hisz miért is tartozna? Olyat szólt, hogy:

„Mi ezt egy kétoldalú ügynek tartjuk, amelynek megoldása a két fél tárgyalásain keresztül lehetséges. Én ezt nem tartom egy európai uniós ügynek, ezért a tegnapi napon is az állandó képviselők tanácskozásán jeleztük, hogy nem tartjuk szükségesnek és ezáltal lehetségesnek sem egy közös EU-s nyilatkozat kiadását.” (via 444)

Ez hülye. Attól hogy valami nem szükséges, még simán lehet lehetséges, nincs itt semmi „ezáltal“. Kakadu megint sunnyogva mellébeszél, és még mindig ezt hívják mifelénk „diplomáciának“. Pedig az még Machiavelli szerint sem azonos a takonygerincűséggel, ami ellenben egy súlyos elváltozás a központi idegrendszerben, és nagyjából a túl sok hatalom, a szolgalelkűség és a törtető karrierizmus keretrendszerében alakul ki, főleg lelkükben kispöcsű pártférfiakban. Oldalfüggetlenül, a jelenséget hívhatjuk akár gyurcsányizmusnak is, miközben az egész lényege mégis csak a viccbéli agresszív kismalac. 

(Az agresszív kismalac ül a villamoson, és jön az ellenőr: - Jegyeket, bérleteket! Mire a kismalac: - Nem kell!)

Nekem például nem szükséges kávét innom reggel, kibírom koffein nélkül, de van itthon kávé, tehát lehetséges. És ha a párommal együtt lakunk, és együtt vettük a kávét, nem ízléses avagy elfogadható, hogy főzök magamnak, vele meg közlöm, hogy ha kávézni akarsz, van egy jó kis hely itt két saroknyira. Lehetséges, megtehetem, de hogy szükséges lenne? Nem, csak sima bunkóság, és ha visszaeső jelleggel, rendszerszerűen csinálom, akkor válóok.

Valahogy így van a külpeti miniszter is ezzel a Grönland-üggyel, hogy ugyan Dánia EU-tag, mi is EU-tagok vagyunk, de ha már mi csak a saját pecsenyénket sütögetjük  (a csak magunknak főzött kávé mellé, nyilván), akkor tessék a dánoknak meg a grönlandoknak is az amerikaiakkal sütögetni, nekünk azzal nincs dolgunk. Később esetleg cseresznyézhetünk egy tálból, feltéve, hogy hoznak cseresznyét.

(És akkor nem bírom ki egy intermezzo nélkül:

„Az agresszív kismalac üldögél egy fán. Arra megy a medve és megkérdezi:

– Mit csinálsz itt, kismalac?

– Cseresznyét eszek.

– De hát ez egy tölgyfa!

– Kuss! Hoztam magammal.“)

Itt tartunk.

Mindössze három mondat

Nem értem ezt a modern világot én már, én még kazettáról hallgatom az EmpéHármat, azóta biztos minimum EmpéNyolcnál tart a technika, nem barátkozok a ChatGpt-vel, nem hívom latténak a tejeskávét, de a tejet se, amit jelent, nem posztolok a közösségi sehová médiába, de naponta olvasok olyan könyveket, amik papír, sosem volt elektromos rollerem, mosogatógépem, elektromos fogkefém vagy működőképes távkapcsolatom, nem tudom mi értelme a kapszulás kávéfőzőnek, nem iszok üvegpohárból, nem értem a vegán disznósajtot, az alkoholmentes sört, a tejcsokoládét, a rendszeres borotválkozást, hogy miként működik a többsávos körforgalom, a memóriakártya, a mellékvese, a a mikrosütő, a nárcisztikus személyiség, a kvantumfizika, a mechanikus óra, az atomerőmű, de utálom a rovarokat, az operettet, a divatot, a rózsaszínt, a szuperhősös bármiket, a későn kelést, az ananászt a pizzán, az édes zabkását, a repülőn utazást, a kormányt, a hivatalokat, az orvosi várókat, a Jóbarátokat, a buszmegállókat, a mellényt, a papucsot, a véletlent és az összes kora délután, miközben persze bírom a kreatív semmittevést, a paradicsomos spagettit, a ska-punkot, az anarchizmust elméletben, az indiai kaját, az összes városi parkot, a reggeli kávét feketén, az öncélú okoskodást, a vékony pulóvereket, a szemüveges bölcsészcsajokat, a sci-fit, a krumplis lángost, az impesszionizmust, a a kutyákat, a naplementét, a cselekményes pornót, a fotelforradalmat, meg ha eldönthetem, mit akarok érteni a világból.

Na, mindezek fényében nem értettem a minap, miért nem tudok kirakni egy posztot a jutyúbra, több kísérletből sem, mire rájöttem, hogy szerepel benne a „segg“ szó, de ez van, csak leírtam, hogy a gael „pogue“ szónak ez a percíz fordítása, de erre cenzúrázott a jutyúb, pedig az pont úgy a Gugli céges tulajdona, mint ez a blogmotor itt, körülöttem, és ehhez képest itt nyugodtan leírhatok bármit, amit sokan trágárnak tartanak, pedig eleve csúnya szavak nincsenek is, csak csúf konnotációk, egy hangalak nem tud önmagában sértő vagy visszataszító lenni, de az efféle algoritmusok következetlenek és hülyék. Mint a segg.

Könnyed, vicces, miről is szólt?

Könnyed de minőségi filmnek bizonyult a 2022-es See How They Run (avagy Nézd, hogy futnak - persze a kretén magyar cím az, hogy Ecc, pecc, ki lehetsz?, hogy rohadna le a klaviatúrája, aki ezt le merte írni...), nem falrengető mint krimi, visszafogott mint vígjáték, de ez az a sütemény, ami úgy finom, hogy nincs külön megcukrozva benne a mézes lekvár.

Van benne egy lezser, alkesz, kicsit bunkó jenki filmrendező (Adrien Brody), aki valami West End-darabot akar Hálivúdban filmesíteni (az vicces, mikor arról elmélkedik, hogy az Agatha Christie-történetet hogy lehetne robbantásos autós üldözésekkel feldobni), de pont a 100. előadás alkalmából belehal abba, hogy megölik. És akkor jön a kiégetten rezignált angol (nem fő)felügyelő, Mr. Stoppard (Sam Rockwell), meg Ms. Grabowski a szuperegérnő, azaz kis gyakornoka (Saoirse Ronan, és szerepe szerint igazából Ms. Stalker), aki pörög mint a búgócsiga, mert bizonyítani akar, őrmeseter szeretne lenni, meg csak úgy, ha már ez az alapbeállítása.

A gyilkossági ügy maga nem egy nagy rejtély, elvégre ez itt egy majdnem-krimiparódia (ami persze nem egészen az), így a műfaj bevett, agyonkoptatott sémáival játszik, avagy leginkább a helyzetkomikumból kell dramaturgiát építenie, amit meg a főszereplő páros hiánytalanul szállít is.

A tételmondat ennek megfelelően a következő: „Ez egy krimi. Aki egyet látott, látta az összeset.“ Ettől van a tartalom helyett főleg a forma, ami viszont jól... nos, megformált. Jó karakterek szellemes dialógusok, remek színészek elővezetésében, fél óra múlva a cselekményre már nem is emlékszik az ember, de a hangulata középtávon is megmarad.

Saoirse Ronant itt sem lehet nem szeretni, annyira túlmozgásosan egérkés (még nevén se szólítják, simán csak Rendőrnő a kollégának), hogy Sam Rockwellnek elég fásultan kibámulnia a fejéből, és a tekintetében minden benne van. Az életunt fájdalomtól az elfojtott agresszióig tud pusztán nézni is bármilyen elmehangulat-állapotot.

Brody meg ahhoz képest, hogy a filmidő szerint jórészt halott, végignarrálja a történetet, bár arról pont nem ejt szót, hogy ott van-e valahol a közelben Dante,  meg idegenvezetője, az a Vergilius, vagy ki.

És persze iszonyúan jól fest az ötvenes évek Londonja, már túl a háborún, még innen az art deco-n, ami nem mellesleg a film egész látványvilágára áthatja a rányomott bélyegét.

Tanács of Béke

Nagyon lelkesek voltak a hétvégén a Párt médiadesszantosai, hogy a Donáld bácsi meghívta a Dagadtat a „Béketanácsba“, mert a hűbéruruk akkora világpolitikai tényező, mint... mint mondjuk az albán miniszterelnök! Elvégre azt is meghívták őt, mert nem egyszerűen a gázai övezetről volna itt szóesés, hanem Trampli legújabban valami furcsa ellen-ENSZ létrehozásával babrál. Ennek az lenne a lényege, hogy meghívásos alapon (az ő meghívására) lehet most, vagy majd később lepengetni egymilliárd dollárt (ez még homályos, a beszoktatási idő elvileg ingyenes), és akkor lehet majd a sárgafejű pszichopatával nem tanácskozni (nem azért lenne az Tanács), hanem lelkesen csápolni az őrületének. Mert a nagy béketanácsba ő lenne a a főnök, akinek vétójoga van mindenben, mert minden döntés ugyan többségi, de csak akkor érvényes, ha Donáld rábólint, a kő-papír-olló játékban ő mondhat kézigránátot is, ami ugye mindent visz.

De ebből az alternatív, ellen-ENSZ-ből akkora béke jönne ki, amekkora nem volt még soha, immár évek óta, és ehhez csak Kolumbiát kéne lebombázni, Kanadát annektálni, Kubát gyarmatosítani, és megvenni Grönlandot, ha kell, katonailag.

A Trampli pénzügyminisztere, bizonyos Scott Bessent Fogyatékos meg is aszonta, ha most gyorsan, menüben megszerzik Grönlandot, akkor később nem lesz konfliktus. Na ja, ha most agyonver a szomszéd, jövő héten tuti nem fogunk azon vitatkozni, kinek a kutyája szart kinek a háza elé?

Egy ilyen globálisan világpolitikai békehadművelethez csatlakozni nyilván megérné a magyar pártvezér és kancellárnak is, hátha Trampli - miután megkapta végre a norvégoktól igazából is a béke Nobel-díjat - továbbpasszolná neki a venezuál nőtől kihisztizettet. Bár ez valószínűtlen, TD azt már ki nem adná a kezéből, az az ő drágaszága immár.

De ettől nekünk még simán megérne egymilliárd dollárt a buli, jelöletlen bankjegyekben persze, hiszen Tiborcz Panasza István üres irodaházaira is többet költöttünk.

p.s. A nagy békepártiság a kormányhitű médián is meglátszik, a Mandiner például egy magyar-szerb vízilabdameccset is így kommentált: „Magyarország alulmaradt a vízi háborúban, játékvezetői segítség is kellett a szerbek sikeréhez“. Tiszta trafalgari csata lehetett gondolom, csak nincs meg hirtelen, ki volt a magyar Nelson admirális, aki halálosan megsebesült, csak ez azóta elmúlt neki.

Poe boy

Ma van az Vízkereszt vagy amit az ortodoxok gondolnak című ünnepnap, de nem tartom, hisz nem tartom magam ortodoxnak. Pontosabban nyelvészetileg elég ortodoxan strukturalista a nézőpontom, de szerencsére nem vagyok nyelvész sem. Ettől még érdekel a dolog, de az irodalom is.

Így hát ma van Edgar Allan Poe születésnapja (1809-1849), aki egészen misztikusan tudott hátborzongatni, legalább is a kor színvonalán, mikor még nem volt feltalálva az igazi horror. (Az nem sokkal korábban még a gyakorlatban űzték, aztán könyvekbe írták, meg filmekre, de persze a kettő között sem kellet nélkülözni a műfajt. hiszen Poe teljes élete alatt létezett még rabszolgaság a „A szabadság földjén“.)

Poe az én koromba is beletalált, mikor kiskamaszként kezdtem olvasni a cuccait, amiket azóta már nem, de ez van, magasra került az ingerküszöböm, és nagy lett a kulturális zaj körülöttem.

A fiatal Edgar mint egészen kicsi csecsemő született meg Bostonban, de egyáltalán nem járt a Harvardra, pedig az is ott volt már akkor, sőt egyetemre is csak egy évet összesen, de azt teljesen máshol. jó, hát a 19. század elején még nem lehetett a diplomával csajozni, csak a jó kocsikkal. Meg a hozzá való menő lovakkal...

Jó fizikai adottságokkal rendelkezett, kortársai is leírták róla komoly, névtelen feljelentésekben, hogy magassága hibátlanul függőleges, mindkét lába leér a földig, és szeme színe jelentős, de amúgy ványadt kis pondró. Úgyhogy katonának sem igazán vált be, így a későbbiekben kénytelen volt kitalált irodalmi alakokat legyilkolni, papíron. Ezzel állítólag feltalálta a detektívregény műfaját, de nem szándékosan, csak utálta az embereket, viszont a legtöbben erősebbek voltak nála, így ez maradt.

Némi hezitálás után a nyomorgó író-költő pályát választotta, mert úgy találta, a bankpénztárosok munkája kurva unalmas, viszont egyetlen öreg iparmágnás sem akarta feleségül venni, hogy végre teljesen csak hobbijának, a depressziónak élhessen.

A nyomorgás viszont annyira jól ment neki, hogy erre alapozva, illetve e sikertől felbátorodva még meg is nősült. Mondjuk a 13 éves unokatestvérét vette el, de utólag kiderült, hogy igaza volt, mert a csaj 25 évesen már meg is halt, néhány évnyi vért köhögés után. Poe ekkor már igazán komor történeteket kezdett írni, aztán nagyjából két és fél év után meghalt ő is, gondolom addigra már megírt mindent, kivéve azt a színdarabot, amit nem.

Pédia Wiktória szerint halálának oka számottevő: "Többen gyanakodtak idült alkoholizmusra, agyrázkódásra, kolerára, kábítószerekre, szívinfarktusra, veszettségre, tuberkulózisra, de öngyilkosságra is.“

Hát, volt miből válogatnia, de én hiányolom a légikatasztrófát, mondjuk hogy a Appalache-hegység vadregényes tájain zuhant volna le, de mentségére szóljon, a repülőgép hivatalos feltalálása is a halála után mintegy ötvennégy évvel csapódott csak be.

Csak hogy legyen egy Queen-parafrázis is.

(reddit.com)

A Kinder-paradigma

Az iskoláslánynak öltözött japán popcsajok után a laposföldes tartalmakat tolja rám az algoritmus, csak mert kikapcsolódásképpen efféle marhaságokkal szórakoztattam magam egy sötét vasárnap reggelen. Azaz ma, úgy hat után napkelte előtt, má amennyiben tényleg vasárnap van, és ez nem valami szerdaellenes összeesküvés, mert szerdára programom lenne, de lehet, hogy a Háttérhatalom meg akarja akadályozni, hogy levigyem a szemetet, és vegyek a teknősnek szardíniát.

A laposföldesek szórakoztatóan magabiztos nagyonhülyék, hosszú távon persze untatnak, de közel annyira, mint anno az egyetemen a demográfia előadások. (Azóta is az a mérce, soha előtte vagy azóta nem untam annyira az életemet.)

Időnként azonban elő lehet venni, mint ma, és hosszú kihagyás után tényleg visszajön valami az alapvető szórakoztató-faktorából.

Én is laposföldhívő voltam legalább négy évig. Azután ötéves lettem. Aztán kimosták az agyamat át az iskolában, és ma már elhiszem a holdraszállást, a gravitációs hullámokat, meg a tűz irányító félistenét, aki a Nap. De a Föld nem lapos, ez egyértelmű, komoly agyhalottnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne lássa be, miszerint ilyen: 

art.com

A Föld üreges, mint egy kindertojás, mi a fehér rétegen élünk, de az elég vékony, akkor is ha leaszfaltozzuk, vagy vetünk rá füvet ültetni, ám ha kicsit leásunk, onnantól rögtön barna. Állítólag vannak helyek, ahol eleve barna, de innen a lakótelepről nézve a úgynevezett "szántóföld-mítosz" is egy elég nevetséges elmélet, én "szántóföldet" még az ablakból nem láttam, de egyikből sem! Mondjuk egyik nyáron kimentem a városból, de ott sem volt barna a föld, hanem nagyon magas fű volt ott is, ilyen sárga virágokkal, egyesek szerint ez "repce", és olajat csinálnak belőle. De ez hülyeség, ilyen szó szerintem nincs is, az olajat meg a vezetékből bányásszák.

És egyszer valami témába vágó fórumon olvastam a kedvenc hozzászólásomat, amolyan ultima ratio-ként: „Ha lapos lenne a Föld, a macskák már rég lelöktek volna mindent a széléről!“

A felelősség súlya és áthárítása

Tegnap is háborúsan ellengyűlt a szekta, fene tudja, szerintem ma sincs még béke Ukrajnában. Most akkor vagy még többet kéne gyűlni, naponta többször is akár, vagy hagyni a picsába az egészet, de ez így elég hatástalannak tűnik. Persze lehet, hogy annyi a lényge, hogy nálunk nincs háború (csak hideg és polgár), de eddig sem volt, és per pillanat kirobbantani egyet csak Ártunk és Ormányunk lehetősége, szóval ők most akkor magukat pofozzák, hogy „Hé, ne háborúzzak már, te rohadék, aki vagyok!“

A legtöbb sajtó kiemelte a Dagadt megállapítását, miszerint a szülők felelőssége is, hogy a gyerekeik szembefordultak a kormánnyal. Hát, ez is csak a szokásos recept, hogy ha valaki szembefordult a kormánnyal, abban a kormány nem hibás, a kormány éterien tökéletes, a lehető legkormányabb, mindig valaki más a hibás. Képzeljünk el egy ellenzéki szülőt, hogy szégyellheti most magát, hogy hát igen, itt a kormány, aki az a szép csúf kis ember egymaga, és mindig csal ad és ad, és érte dolgozik, ő meg a tulajdon gyerekének a vérét uszítja lázítani ellene, hát mégis hogy van ez már? És akkor magába fordulva leül egy őszinte beszélgetésre a gyerekkel, hogy Tibike,  igazán szomorú vagyok, hogy alig ötévesen máris kormányellenes vagy, de ezen változtatni kellene. Elvégre nemsokára, 2042-ben már választhatsz is a szavazáson, és jól meg kell fontolnod már most. De addig is edd meg a tökfőzeléket, és ne rugdald az óvónénit!

Valahogy így képzelem.

A Felcsútok Géniusza még hozzátette ehhez azt is, hogy úgy lehet kormányellenesből kormányhitűt csinálni a vásott kölkökből, hogy sportolni kell járatni őket, addig se a fészbukon tiktokoznak, no meg az öltözők világa rendre nevel. Én eddig úgy tudtam, hogy az öltözők világa elsősorban büdös, de nyilván rend van, ha a fodbal- vagy az úszóedzés végén mindenki a saját ruhájába öltözik vissza...

Amúgy az nem teljesen világos, hogy Rend meg a Párt hogy függ össze (mert a Kormány az ugye a Párt, efelől nincs kétség), talán úgy, hogy a főnök fejében a gyáván kussolás szolgalelkűség-ágyon tálalva, az maga a Rend, amit ő szigorúan vesz hűbéresei közt.

Viszont mókás volt, hogy aktuális-lokális kormányhitű celebnek is csak szegény hülye Patakiatillát sikerült castingolni, pedig az október 23 alkalmából kossuthterezett állami pártgyülésen még kihagyhatatlan poén volt, hogy bulvárfronton mellettük harcol Kiki, Gigi és Kuki. (Gügyögésügyben jól jött volna még Kapa és Pepe, de ők más barikádokon brüsszelnek.)

Mindegy talán még néhány tucat Háborúellenes Harcosok Klubdélelőttje, és lesz itt akkora béke, hogy az már majdnem maga lesz az áhított Rend.

p.s. Valahol mondott olyat is a felcsúti, hogy kilencven nap van a választásokig, tehát már csak 45-öt kell aludni addig. Egy matekzseni, de komolyan. Nemet mond a háborúra, de harcban áll a valósággal. (Mondjuk így kerek: a háború a szomszédban ugyanis valóságos.)

Ezmiez, és miért nálam?

Tegnap este elém lökött a Jutyúb algoritmusa valami japán csajbandát, pedig a J-Pophoz kábé annyi közöm van, hogy nem ismerem, nem érdekel, nem az én világomban található. Eleve ki nem állhatom, mikor valami sablonos szintizenére egyencuccba öltözött akárkik egyszerre ugrálnak egy tucatkoreográfiára, az ilyesminek nem érzem az esztétikai súlyát, jelentőségét, valamint.

Ehhez képest az Atarashii Gakko! (Magyarul: Új Iskola!) nevű izénél, mondjuk popipari, előregyártott panelterméknél kissé leragadtam, és nem értettem magam, mikor elindítottam negyedik klipjüket is, ami pont olyan volt (de tényleg, minden szempontból), mint az előző három.

Kicsit úgy éreztem magam, persze jóval szűkösebb kivitelben, mint az az ötvenes floridai fazon, aki végre megveszi élete első Porsche 911-esét, vagy valami dög nagy motort, hogy azzal tegye magát nevetségessé szomszédok előtt, miszerint lám, George nem bír szembenézni az öregedéssel, játssza itt a fiatal(t és a) nagymenőt...

Na ebből nekem annyi jön össze, hogy bambulom, amint huszonéves japán csajok iskoláslánynak öltözve, összehangoltan ugrálva nyávognak a színpadon, a háztetőn, a stúdióban, a bárhol, a lényeg, hogy nagyjából mindig ugyanúgy. És nem igazán értem, miért teszem.

talán az ilyesmit hívják némileg leegyszerűsítve, és felettébb okoskodva kapuzárási pániknak. Én meg azt hittem, azon már rég túl vagyok. Nem a pánikon, az egyáltalán nem volt, hanem a kapuzáráson. Bezárult már minden kapu, túlélek, de nem tűzök ki célokat, ez itt már körülöttem így marad. És még csak nem is buddhista vagyok, simán csak sztoikus, flegma és eloldódott. 

És nem, ez még csak nem is életközepi válság, szerencsésebb esetben életkérharmadi lenne (az még minimum 26 évet jelentene). 

De érdekes módon az ízlésem még mindig nem merevedett úgy be, mint némelyik reggel a derekam, popzeneileg például  kifejezetten olyan szerzők/előadók a kedvenceim, akik vagy maximum feleannyi idősek mint én, vagy minimum azért egy egyel korábbi generációba tartoznak. Ott van a két Courtney (a Hadwin meg a Barnett), a Skating Polly, a Starcrawler, a Wet Leg, The Linda Lindas, a Pacifica meg Angel Olsen, és akkor ezek még csak generációsan mögöttem lévő csajos dolgok. De még ezek közé se illik be az  Atarashii Gakko!, és nem én teszem ki a felkiáltójelet, hanem ők, maguk mögé. Ez a gimnasztikázva vernyogás nem a műfajom, amúgy is taszít kissé a komplett japán popkultúra (a tradicionális meg nemigen érdekel), de ez valahogy hipnotikus.

Aha, asszem ez a megfejtés, ez ilyen szubliminiálisan befolyásoló, szerencsére csak rövid távon, azért legalább ettől függő nem leszek, mire mindezt leírtam, már unom is az egészet:

p.s. Ez az 'Új Iskola' ez többek szerint valamiféle lázadást, a papák mozijával való szembeszegülést akarna kifejezni, ami hajlongós-elfojtós, munkaalkholista Japán relációjában talán érthető is lenne, ha nem lenne az egész teljesen műanyag. Ezekhez a csajokhoz képest még a szintén előregyártott Spice Girls is  kis híján punk volt. Persze nem vagyok japán, de az európai skálázásom szerint ebben semmi új nincs. Mondjuk ha death metált játszanának orrfurulyán, és közben ugrálnának...

Ellenőrzésű média

„Állami ellenőrzésű médiának minősített a TikTok több magyar újságot, köztük a Mandinert, az Origót és Metropolt is“ - ezt írja a NégyNégyNégy, már a címében is, mondjuk sokkal több magában a cikkben sincs, de hát ilyen ez a popszakma, az úgynevezett portálok javarészét simán át lehet pörgetni kattintás nélkül. A kattintás túl gyakran nem juttat engem pluszinformációhoz, csak őket pluszbevételhez, az meg nekem minek?

Nade, én nem szoktam TakTik-ázni, de azért láttam már olyan videót, amit arról az amúgy kínai tulajdonú platformról. Amelyik most a kormányhitű magyar propagandamédiát felcímkézi, hogy tessenek figyelni buta tömeg, ez itt nem holmi független tartalom, ez itt jó eséllyel napi propi. Állami szintről. Ami persze remek (miközben ad az egésznek egy vajszínű árnyalatot, hogy a TikTak ugye a kommunista párt által diktatúrált kínai kapitalizmus terméke), csak az van, hogy akinek eddig nem tűnt föl, hogy például a Zorigó a legalja uszításban utazik, és nettó ruszki mocskot tol, vagy föltűnt neki, csak nem érdekli (esetleg direkt ezt szereti), az nem fog elmerengeni egy ilyen jelzésen/figyelmeztetésen. Akinek meg fel se tűnt, annak eleve mindegy, hisz érteni sem fogja.

És azért volt a cikkben egy plusz infó is a címhez képest, miszerint: „...olyan magyar hálózatot észlelt a platform, aminek a tagjai hamis fiókokat hoztak létre, hogy a Fidesznek kedvező narratívákat terjesszenek.“ Ja, ez van, ha egy hálózat globális üzlet, mert hiába kínai, muszáj alkalmazkodni a nem kommunista pártok által uralt országokból működtetett hasonlók gyakorlatához. (És akkor most mondja valaki, hogy a globalizációnak csak árnyoldala van.) Szóval a TokTik sem tolerálja az elvágólagosan pártszerű kamuprofilokat, pláne ha hálózatosodnak. Mondjuk ebben az is benne van, hogy a hálózat az ők, vagy az az övék, vagy valami hasonló, és azon belül lehetőleg csak organikus hálók épüljenek ki, azok ugyanis úgyis meglennének nélkülük is. „A 4-es 6-os villamos miért nem simán 5-ös???“ polgári engedetlenségi mozgalom és dalárda például amúgy is minden második kedden összejár a Pekingi Kacsa pizzériába pacalt enni, azt' ha Tikok elvtárs-pajtás nem csípi az online aktivitásukat, majd átmennek máshová. (Mondjuk a Pekingi Kacsa fészbuk csoportba.) Az meg nem jó, így üzletileg. Államilag...

Egy agora- és mindenfóbiás vallomásai

Tegnap levittem a szemetet. Ez egy igen komoly művelet, megfontoltságot, tervezést és elszántságot igényel, elvégre az első emeleten lakok, és a lépcsőháztól több tíz méternyire vannak a kukákok. Plusz közben még a postaláda, amihez kulcs is kell, és ha van benne levél, rendszerint nem bírom ki, hogy csak visszafelé vegyem ki, hiszen, ki tudja, lesz-e még visszafelé? Mert a külvilágban rengeteg veszély leselkedik az emberre:

- Először is el lehet csúszni, meg lehet botlani, attól függően, hogy száraz vagy nedves az idő, esett-e ón, vagy hav vagy havas eső.

- Aztán ott vannak a rovarok, főleg nyáron, de felénk ezek kemény, lakótelepi rovarok, ezek ilyenkor is jönnek, csak nem látszanak. 

- Vannak aztán még emberek is az utcán, sőt - extrém esetben - a lépcsőházban is, és senkire sincs ráírva, hogy van-e nála kés, gázspré vagy kovidos-e, szóval kiszámíthatatlan kockázatot jelentenek.

- Ráadásul a kukákok felé bármikor elüthet egy arra parkoló autó.

De előtte még a postaláda azért nehezítő tényező, mert ha kiveszem a levelet, esetleg leveleket, nagyon kell figyelni, hogy ne azt (azokat!), hanem a szemeteszsákot dobjam ki. Közben viszont nem lehet figyelni a parkoló autókra, mert a koncentráció csak akkor ér valamit ha..., szóval ha koncentrált.

Lépcsőzni viszonylag biztonságos, bár nálunk az első emelet az igazából a másfeledik, de végig van korlát. Baj csak akkor van, ha jön valaki szembe, és bunkó módon a korlát mellett halad, netán még fogja is a parasztja. Mert akkor én most mibe kapaszkodjak? Ezért célszerűnek látszik hajnalban vagy késő eset levinni a szemetet, de olyankor egyrészt sötét van, másrészt meg én ugye az elsőn vagyok, a vércukrom ellenben ilyenkor még a pincében. Szóval a nem nappal szóba se jöhet, plusz tiltja a csillagjegyem horoszkópilag, az online gurum és a szorongásos neurózisom.

Reggel nyolc és dél között még csak-csak kijárhatok, de délután már sötétedik, akkor is, ha ez egy darabig még nem tűnik fel. De már jön az a sötétség, megállíthatatlanul. Olyankor tehát itthon kell lenni a biztonságban, meg lényegében mindig, amíg még van itthon kaja, áram, folyóvíz és internet, plusz még kilátni az ablakon a szeméttől.

Mert mi is történt tegnap? Ahogy vittem a szemetet, és átvágtam egy öreg Suzuki meg egy újabb, de elég koszos Skoda között, ráléptem arra a több centis, letaposott egykori hóra, aminek az alja még masszív jég, a teteje meg vizes, és el is csúsztam jól. Pontosabban csak az egyik lában csúszott ki, de ettől úgy estem féltérdre az egyik kuka előtt, ahogy komolyabb monarchiákban csak a király előtt szokás. Ilyen báróknak, meg hasonlóknak. És ahogy bal kézzel tompítottam, bele is állt az egyik ujjamba valami üvegszilánk. Kellett nekem itt hősködni a szeméttel, pedig nem is volt még egészen tele a zsák...

Később meg ugyanazon a kezemen megégettem két másik ujjamat a szendvicssütővel, mert persze nem volt jó a sajtkrémes szendvics hidegen.

Ez mondjuk már itthon történt, csak épp a konyhában. Úgyhogy fontolgatom, hogy egy darabig nem megyek a konyhába se, behozom a villanyrezsót, meg a kaját a szobába, és akkor már csak a vécé-fürdőszoba tengellyel kell vigyázni. Épp elég az is stressznek.

Hosszabb távon persze veszek egy egészen kicsi lakóautót, és akkor azzal bármikor oda tudok állni a kukákok mellé. És ha szerzek hozzá házszámot, akkor tudok majd az oldalajtóhoz rendelni hot-dogot, kávét és kokaint, szóval az összes alapvető élelmiszert. Plusz ott emberek se jönnek majd szembe.

the-cartoonist.com

Nem mindegy, csak bármi mást

77 éve született New York városában Andrew Geoffrey Kaufman, hogy aztán alig több, mint harmicnöt év múlva meg is haljon Los Angelesben. Nem volt humorista, bár a legtöbben annak tartották, hivatásos és elkötelezett bosszantó, megbotránkoztató és Elvis-imitátor volt, és ezeket jól tudta keverni. Valami olyasmi volt előadásainak lényege, hogy nagyon ne azt csinálja, amit a közönség épp vár tőle, de neis annak az ellenkezőjét (az túl kiszámítható lett volna), hanem valami teljesen mmás vágányon gázoljon bele a publikum komfortzónájába.

Volt, hogy egy stand-up estje abból állt, hogy leült, és felolvasta A nagy Gatsby-t, vagy feltett valami klasszikus zenét, és végighallgatta egy szó nélkül. De az is jó volt, mikor előadta a nőgyülölő pankrátort, aki csak nőkkel hajlandó verekedni. A magánéletében állítólag egy teljesen normális fazon volt, de színpadon kiszámíthatatlan. Annyira, hogy mikor tüdőrákot diagnosztizáltak nála, és ezt elmesélte a kollégáinak, mindenki azt hitte, hogy ez megint csak valami újabb kiakasztó poén felvezetése,  meg is lepődtek, mikor meghalt bele. (Ezt egyébként egyszer valahol egy Danny DeVito-interjúban olvastam, aki együtt dolgozott vele a Taxi című, réges-régen általam is látott sitcomban, meg haverok is voltak.)

És persze Kaufmant leginkább Milos Forman életrajzi filmjéből, az Ember a Holdon című mesterműből lehet ismerni, ahol Jim Carrey lényegült át Andy karakterévé, de annyira, hogy a forgatási szünetekben is szerepben marad, és Andynek kellett szólítani. (És játszott benne DeVito is, naná.) Carrey amúgy számomra egy irritáló alak, túl sok ripacskodással, de itt zseniális volt, nyilván a Kaufmannal való lelki rokonság okán.

Ezen már röhögni sem lehet

María Corina Machado, venezuál ellenzéki vezető átadtaTrampli Donáldnak a Nobel-békedíját, mert a sárgefejű pszichopata addig nem alszik jól, míg nem teheti az érmét a párnája alá. Márpedig ha ő nem alszik jól, abból minimum embargó lesz, de ha rosszat is álmodik hozzá, akkor bombázás. Úgyhogy mindenki benyal neki, plasztikusan szólva, a meleg szarig. (Bocs, ez ilyen világ.)

Mert a jenki elnök már régóta szeretné magának, ebből nem is csinál titkot, tavaly már a díjat kiosztó norvégokat is fenyegette, mondjuk a norvég kormányt, mert annyi már nem jut át a tudatküszöbén, hogy a Nobelt nem a kormány, hanem egy független bizottság ítéli oda, valamint meg. plusz függetlenül attól, hogy mostantól nála van a plecsni, még nem lesz Nobel-díjas, de ez nem igazán érinti meg az ő agresszív óvodás lelkét, mert ha ő leül a játszótéren a homokozó közepére, akkor az a homokozó az övé, és kész. (Hogy az övé, az meg abból is látszik, hogy senki más nem mer odamenni, pedig csak utálják, és senki nem akar vele játszani.) Ma egy díj ami másé, holnap egy sziget, a valami bűzlik Dániából?

Úgyhogy most úgy van Nobel-díja, mint a Tizennégy karátos autó főhősének, Gorcsev Ivánnak. Pontosabban még úgy se, hiszen Gorcsev a makaó nevű kártyajátékon nyerte el a fizikai Nobelt egy idős professzortól, szóval volt mögötte legalább valami teljesítmény, Donáld kacsa ellenben csak hisztizett, és többször is toppantott mellé. A kártyában amúgy is csalna...

A Fehér Házat innentől meg tényleg át kellene nevezni Sárgára, elvégre sárga háznak régen az elmegyógyintézeteket, avagy tébolydákat hívták, márpedig ha a nyugati világban valahol tombol a hatalmi téboly, akkor ott biztosan. (Aha, nálunkfelénk is, de az csak nekünk fáj, mert Magyarország annyira jelentős, hogy ha valami nagyhatalmi nagykutya hirtelen nem találja az olvasószemüvegét, már észre sem veszi a térképen. A gazdasági adatokban meg eleve nem görget annyit lefelé, hogy feltűnjünk neki... - mint ahogy a történelmi legenda szerint Luxemburg (vagy Liechtenstein?) is azért maradhatott független, mert a szivarozó Churchill véletlenül lehamuzta a térképen, a jaltai konferencián.)

Szóval a Sárga Ház lakója, és házmestere most vigyorog, mint a vadalma, és olyat szól, miszerint: „María átadta nekem a Nobel-békedíját, amit azért a munkáért kapott, amit én végeztem el“. Szerénység, a szerénység az, amit legjobban szeret magában.

Bármit valamiért

Aszonta Kakadu Péter Agyarország külügykereskedelmi minisztere (végül is hazát árul, nem?), hogy lengyel kollégája, Radosław Sikorski egy „fanatikus, háborúpárti Soros-ügynök”. Ezt főleg azzal érdemelte ki az illető, hogy interjút merészelt adni a 444-nek, ami ugye nagyon nem felcsútista, ellenben nyilvánvaló, hogy fanatikusan háborúpárti, bár ebben persze most a lengyel miniszter a Soros.

Legalább is ha jól értem. Mert az azért nem teljesen tiszta, hogy Sikorski most akkor fanatikusan soros, fanatikusan ügynökpárti, vagy simán csak háborúval házal (ha már ügynök), de ennek nagyjából semmi jelentősége. A lényeg mindössze annyi, hogy bele legyen rúgva a rohadékba, ha már volt pofája valami független, kicsit sem állampárti médiával szóba állnia. (Nem mellesleg, küldje már el a kurva anyjába Gulyás kollégáját a legközelebbi kormányülésen, az is mindig válaszol a libsi média kérdéseire - na jó, gyakran csak zavartan terel - pontosabban azon arcokéra, akik épp ráérnek őt hallgatni a 444-ből. Mondjuk így közel 443-an azért elég jól járnak, ami nyilván önmagában vérlázító.)

A lengyel külügyér kakadui értékeléséből amúgy fájóan hiányzik, hogy a pasi drogos, sátánista, meleg és muszlim, aki esténként a Kommunista kiáltványra veri ki. A pornóváltozatra, természetesen.

Hogy Kakadu nertárs honnan veszi, hogy a nemzetközi diplomáciában hasznos, hatékony és általában bevett módszer a szövetségesek sértegetése, a nem annyira szövetségesek hátsójának fényesre nyalásával kombinálva, azt tudja a fene, de láthatóan ezt tekinti fő feladatának. Ami majdnem annyira fontos, mint a high life, a különbség meg főleg abban áll, hogy ebben a rendszerben a miniszterkedés nem feltétlen szükséges, de önmagában elégséges feltétele a luxus és a hatalom napi szintű megélésének. Azaz a jólét a cél, az arrogáns beszólogatás az eszköz, a kettő közt meg ott a hatalom, ami cél, is meg eszköz is. Mint minden igazi keménydrog. Amiben jól oldódik a jellem, és végső soron az ember személyisége.

papaigabor.wordpress.com

A Nagy Tilalom

Pontosan százhat éve vezették be az Egybesült Állatok a szesztilalmat. Ez elég rossz ötlet volt, főleg ama többségnek, akik szerint a szesz jó. A szesz amúgy tényleg jó, például remekül fertőtlenít, belsőleg meg rövid távon remek, de már középtávon az út menti árokban ébred az ember, a nyakára tekeredett biciklivel. Lényegében a biciklit is be kellene tiltani, mert azzal esni sokkal egészségtelenebb, mint gyalog. (Persze attól függ honnan nézzük esni, az például elég valószínűtlen, hogy az ember biciklivel essen le egy csigalépcsőről. Úgyhogy tiltsák be a csigalépcsőt is a picsába!)

Mondjuk a tilalommal főleg az volt a gond, hogy népek ettől nem ittak sokkal kevesebbet, csak sokkal drágábban. Amiből viszont nem az államnak volt adóbevétele, hanem a maffiának extraprofitja, így egy csomó olyan Don Akárki gazdagodott meg, aki addig csak védelmi pénzből, meg ingatlancsalásból tengette az emberei életét. De a krumpliból főzött whisky, meg a méltán népszerű, málnás műtrágyavodka olyan bevételt hozott, amit addig semmi, ráadásul embereket se kellett megverni hozzá, mielőtt lelőtték őket. A rendőröket mondjuk meg kellett vesztegetni, de annak régi rutinja volt már arrafelé is, a helyi serifek egy jelentős része élt már eleve kenőpénzből. Plusz ők is szerettek inni.

A szesztilalom az usákoknál amúgy 1933-ig tartott, mert akkor már tényleg koccintani kellett a több éves gazdasági világválság abbafejeződésére.

Manapság meg már ott tartunk, hogy egyre több szövetségi államban legális a fű, ami racionális, elvégre a beszívott állampolgár legfeljebb bambán vigyorogva nézi a tévében az adáshibát (a fejében meg szól hozzá a zene), és nem alapít szakszervezetet, forradalmi mozgalmat vagy harcosok klubját.

Nálunk persze ehhez képest drogháború van, illetve drogháború-ellenesség... Nem, itt valami összecsúszott. Szóval: háborúellenesség van, meg drog. Meg annak is az ellenessége, hiszen a drog rossz, a háború rossz. A béke jó, a szesz jó. (A pálinka alapvető élelmiszer, mint azt megmondta a főminiszter is.)

Úgyhogy szesztilalom itt nem lesz, abból nálunk nem is maffia lenne főleg, az már köszi, de megvan állami szinten, hanem mondjuk abortusztilalom meg határzár.  Hogy szaporodjunk végre sokasodni, és el se mehessünk. Ha pechünk van egészen 1933-ig. Ami nagyon sokára lesz, bár pontosan nem tudom, mikor fordul át az évszámláló, talán 10 000-nél. Ez esetben 9907 évig marad ez a rendszer, feltéve persze, ha Amerikában kitart addig Trampli Donáld az elnöki székben. Mondjuk szeretne, és ebbe a sok időbe még nála is belefér néhány szesztilalom, a drog elleni százéves háborúk mellett.

p.s. A világ állapota alapján talán ez lenne a megfelelő pillanat elkezdeni inni  - mondotta volt zárt körben, az EP frakcióvezetőinek Kaja Kallas az EU külpolitikai főképviselője, egyben korábbi észt miniszterelnök. Csak Donáld kacsa meg ne hallja, mert rögtön jön is a következő szextilalom. Izé, szesz.

Balra KK (news.err.ee)

A műveltség fontos, de felesleges!

Alapvetően bírom az online kvízeket, réges-rég egy messzi-messzi egyetemi irodában még Marissal gyakran csesztük el a munkaidőnk egy jelentékenyebb hányadát ilyesmire (ha meg nem, akkor ő csetelt, én meg politikai fórumokat olvasgattam), ma már bevallható, elévült rég. Jut eszembe, egyetemista koromban párszor szívtam füvet is. Egyszer bejött, egyszer semmi, harmadszor meg rosszul lettem, és ennyi volt a marihuána-karrierem még a kilencvenes évek vége felé.

De az online kvízek maradtak (meg jött hozzájuk a puzzle, mikor nincs ihletem írni), a Zindexen még mindig elég tűrhetőek vannak, a Kvízpart asszem megszűnt, viszont a Zorigó meg e tekintetben is szánalmas. Jó, hát ők miben nem szánalmasak?

A szokásos nagyotmondással szokták felvezetni az általános iskolás szintű ócskaságaikat, hogy például „Ez a kvíz sokakat megizzaszt“ meg „Csak a legintelligensebbeknek“, esetleg „Ez még legműveltebbeknek is odabasz!“ (Jó, az utóbbi nem szó szerint így...) 

Ma reggel is jött szembe egy a zabpehely meg a kávé mellé (ezeket amúgy külön fogyasztom, nem összeöntve), ilyen velőtrázó kérdéssekkel, hogy : „Hol használják a zlotyt?“

Leizzadtam, de komolyan. Elvégre soha nem jártam még Lengyelországban, így nyilván fogalmam sincs, nem is lehet, hol használnak zlotyt. Cseh koronát, na azt láttam már, egyszer Prágában, de nem volt meg sokáig, viszonylag gyorsan sörre meg knédlire költöttem, und hajókirándulásra, ellenben sokszor láttam a néhai horvát kunát, görög drachmát, valamint spanyol eurót. Ja, és angol fontot, ezeket mind ismerem, de hogy lengyelek milyen frankkal fizetnek, arról gőzöm sincs. Svejci, esetleg?

Egyébként az a gyanúm, hogy a zorigósok nem annyira kretének, mint amilyennek látszani akarnak (némileg persze aljasak), egyszerűen csak belőtték a felcsútista törzsbázisra a színvonalat. Nekik a bulvárosított, egyujjas agyú propagandát szánják, ilyen kattintásvadász jelzőkkel felhabosítva, hogy „drámai“, „döbbenetes“, „elképesztő“, csak hogy „felrobbantsák az internetet“. Az ő alternatív valóságokban ez itt a lehető világok legjobbika, ahol szárnyal a jólét, nagy a létbiztonság, és már az is igen művelt, aki tudja, hogy Jókai mór írta az Egri csillagokat. (Mert a mór az nem egy név, nyilván, az egy rang, mint a Tiborc panaszában a bán . A Bánk. De ki a frász az a Gárdonyi? Egykori villalakó?)

reddit.com