Vannak olyan kulturális izék, amikre csak akkor figyel fel a nagyközönség, ha van valami nagybetűs cím valami hírportál címlapján. Mikor Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott, elkapkodták a könyvesboltokból Kertész Ákos könyveit is. Gondolom mostanában meg jól fogy Krasznahorkai. És akkor látok egy cikket, hogy "Tarr Bélát akarok nézni. Hol kezdjem?"
Hát Tarr Bélát is lehet nézni, de nem igazából persze, mert már halott, de a filmjeit legalább is. Mondjuk láttam egyszer valamikor valami interjút, amit már azután adott, hogy abbafejezte a filmezést, és az is elég nyomasztó volt. Mint a filmjei.
Talán A londoni férfi jó lehet elsőre, az egy Georges Simeon regényből készült film noir, ami egy kikötői pályaudvaron játszódó egzisztenciális dráma, bűntörténet és allegória, szóval attól függ, milyen hangulatában találja el az embert, mert vagy elmegy a kedve az élettől is tőle, vagy beszippantja, ez eleve igazából kiszámíthatatlan, dehát ez művészet.
Viszont igazán bizarr, mikor egy-egy cikkben úgy méltatják Tarr filmjeit, hogy a kétezres évek elejére már nem csak a "vájtszemű" közönség kedvelte. Szerintem ugyanis egy kivájt szemű bárki nem néz filmet, nincs neki mivel, bár kétségtelen, hogy valami horrort azért lehetne forgatni róluk.
Szóval az van, hogy egy kortárs művész nagyra értékeléséhez nagyjából két dolog kell:
1.) Valami nagy-nagy díjat kéne kapni...
2.) Meg kell halni.
Az első a jobb opció, a a második viszont az elkerülhetetlen, a nagy költők is gyakran fiatalon halnak, ettől lesznek nagyok, meg ugye a tragédia súlya.
Na, ezekhez képest jóval kevesebbet ér, ha valaki csak simán Thaiföldön nyaral vagy remegő hangon felszólal a digitálisháború-ellenes polgári autodafén, hogy de mennyire be van ő fosva a háborútól, ami világ lesz.
Az ilyesfajta olcsó megoldásokat csak az egészen vájatlan szeműek szokták értékelni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése