Ma van Charles Baudelaire költő és botrányhős születésnapja, a kétszázötödik, persze ma már nem él (46 év jött össze neki, ennél már nekem is több, persze nem írok verseket), sőt, botrányhősnek sem számítana, ahhoz a tizenkilencedik század prüdériája kellett, sérelmére.
Merthogy 1857-ben jelent meg a Romlás virágai (Les Fleurs du mal) című vereskönyve, nem óvodásoknak szánt mondókákkal, ami ma már klasszikus, de akkoriban istenkáromlás meg „erkölcsgyalázás“ vádjával fogták perbe. (Ez utóbbit nem értem, az erkölcstelenséget az igen, de hogy lehet gyalázni az erkölcsöt? Rohad erkölcs, a kurva anyádat? És ez volt büntetendő?)
Aztán fe se mentették, így ki kellett húznia szövegeket a kötetből, és bár addig se volt egy szentéletű remete, a csendes meditációba merülő zen mester, de onnantól komolyabban kezdett foglalkozni a pia mellett az ópiummal is.
Plusz begyűjtötte a szifilisz, ami akkoriban a nonkonform költő divatos betegsége volt. Erre az életformára ma azt mondanánk, hogy nagyon rakendroll, de akkoriban még nem hallottak az ilyesmiről, úgyhogy maximum dekadensek tudtak lenni, pedig százhúsz évvel később már tuti punkzenekart alapítottak volna. Hiszen köztudomású, hogy a látomásos költészet jobbára azoknak való, akik bírják a drogot, de nem ismerik a torzított elektromos gitárt.
Ehhez képest aztán egy agyvérzés után csuklott össze annyira, hogy hamarosan bele is halt, pedig rengeteg depresszív pillanatot szerezhetett volna még a rajongóinak, akik azért élete vége felé már tényleg is voltak.
scmp.com
p.s. nem szoktam használni a nagy nyelvi modellek legnépszerűbbikét, én sokkal jobbat hordok a fejemben, néha a cikkekhez jól jön, hogy két másodperc alatt átgereblyézi a szakirodalmat, de egyébként csak játékra alkalmazom. Mint mikor verseket íratok vele egy-egy költő modorában. Ez alkalommal ezt alkotta, változtatás nélkül közlöm, elvégre nem vagyok gépirodalmi szerkesztő:
Charles Baudelaire: A bűn városa
(írta CsetgépétéEmil verse)
Szürke utcákon csorog az este fénye,
mint fáradt bűn, mely már meg sem remeg;
a házak között suttog a vágy zenéje,
s a ködben arcok égnek és tűnnek el.
Kávéházak mélyén hervadt álmok ülnek,
bor és füst közt bomlik szét a lét;
egy pillantásban titkos éjek gyűlnek,
s minden szívben ott lüktet a vég.
A város: élő test, romlásba vágyva,
csábít és taszít, mint tiltott ölelés;
s míg lépteink visszhangja hull a járdára,
lelkünkben nő a néma szenvedés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése