Szabály professzor, és a nem szándékolt bokaficam

Hallgattam a minap egy online rádióműsort (hát ja, rádiót mint olyat, nem hallgatok), ahol a mindenféle nyelvtani logikátlanságokat listázták, meg a tipikus nyelvi hibákat. Igazából nem bírom az efféle nyelvtan-nácizmust, tudniillik a nyelv az nem egy szótár plusz egy szabálykönyv, hanem alapvetően egy struktúra, egy logikai szerkezet, amit aztán kitöltünk szavakkal és mondatokkal, a szabályok nem kőbe vésett (gránitszilárdságú, you know) törvények, hanem a struktúrához alkalmazkodó, azzal változó sorvezetők.

És akkor innen jutott eszembe egy múlt századi élmény. Volt az a rövid intermezzo az éltemben, mikor magyar szakos is voltam, tényleg nem tartott sokáig, az első félév végén leraktam a vizsgáimat, alapvetően tök jó eredménnyel, aztán leadtam a szakot. Mert utáltam akik és ahogy tanítanak ottan, de a nyelvi bokaficamnak három olyan példája is szembejött rövid magyaros karrierem alatt, amikre máig emlékszem.

Az első kettő két nyelvésztől származik. Mindketten tanszékvezető professzorok voltak, csak az egyikük e lapvetően értelmes fazon, a másik meg egy öntelt hólyag. Az elsőtől származott az a bon mot, valami előadásán, hogy "akkor ezt most inter fogom pretálni". Nyilván viccelt, mert mindenki majd elaludt már a teremben, és gondolom gondolta, hogy ettől a fejünk majd fel lesz kapva.

A második, a hólyag, meg egyszer azt  találta mondani, valami cirkalmas és közepesen értelmetlen mondatszörnyeget felböfenntése után, hogy "de nem akarok itt terminus technikusokkal dobálózni". Vagyis hogy nem akar szakkifejezésekkel villogni, de ezt is egy latin szakkifejezéssel bírta kimondani, vagyis előállította a tökéletes öncáfoló kijelentést. És láthatóan, érezhetően nem viccnek szánta, mert nyilvánvalóan fel sem tűnt neki, mi is röppent ki fogai kerítésén.

A harmadik pedig egy magyar szakos évfolyamtárs volt (első év, első félév, szóval ahogy én, ő is épp akkor jött valami lepukkant szakközépből), aki valami szeminárium után előadta, hogy márpedig ő jól megtanulta, a -ni végződés az a főnévi igenév (azaz infinitívusz, de nem akarok itt terminus...) jele, ami ni-re végződik az főnévi igenév, és pont. Enni, inni, aludni, dugni, mondtam én, ez oké, de mi van azzal, hogy mondjuk kölni, néni, zokni? Kicsit elgondolkodott, és azt mondotta, hogy hát ja, igazából azok is. Elvégre a szabály az szabály, ő meg tudja a szabályt, ezek meg biztos igékből származtatott főnevek, szóval vehetjük őket főnévi igenévnek. Na, itt lett vége a beszélgetésnek.

Mert a nyelvtani szabályok sokszor inkább leíró, mint normatív jellegűek. A nyelv az, ahogy az emberek beszélnek, és nem az ami a nyelvtankönyvekben van. Péda: én azt mondanám "lehet, hogy indulni kellene", de ma már az az általános, hogy "lehet indulni kellene". Nekem kissé sérti a fülem, még mindig, de egyre inkább ez norma, a nyelvet nem az Akadémia vonatkozó intézetében csinálják, hanem a buszon, a kocsmában, a vásárcsarnokban.

Szóval nem ér nyelvtan-nácinak lenni, de ér röhögni,  kifacsart szerkezeteken, a nem szándékolt bakikon.

Na ennyit mára az okoskodásból, a következő posztban majd megint írok valami trágár-vicceset, kitekerve a nyelvet, naná.

Hüje kirájság

Most már jó ideje nem telik el nap András herceges hír nélkül, igazából unalmas is, pont mint a Való Világ 42, és műfajilag se nagyon más. Azt már egyszer írtam, hogy a brit királyi család a világ legnézettebb valóságsója, ami egyébként minimum elvárás velük szemben, hisz egyúttal a világ legdrágább ilyen műsora.

És lassan színvonalban is utoléri a tőrőlmetszett trash-realityket, hisz egy ideje már a megcsalás, válás, egymás baszogatása mellett a gyerekkori traumák és a nemi erőszak is terítékre került, utóbbi némi pedofil és maximálisan kurvázós, emberkereskedelmes felhanggal. András herceg pont ezekben utazik, mint az uralgó királynéni kedvenc, és mint kiderült, mélységesen elkényeztetett fiacskája, aki egy hisztis farok, és a szobalányokkal üvöltözik, ha nem jó sorrendben helyezik el az ágyán a korábbi feleségétől megörökölt plüssmackó-gyűjteményét.

Ráadásul ezt a királyi műsor már nem csak a bulvárlapokban zajlik, hanem az az alapvetően lojalista rojalista szeriőz sajtóban is, ami már azért igazi szintlépést jelen. (Most képzeljük el, ha nálunk a Magyar Nemzet vagy az Élet és Irodalom rendszeresen szemlézné VV Faszpörgető viselt dolgait. Arra amúgy ott az origó, de ők nem mértékadóak, semmilyen értelemben, hisz politikai propagandával átitatott bulvármocsok-termelőként, aa hazai sajtó egyik legbűzösebb trágyadombján kapirgál.)

És remek elemzéseket lehet olvasni, hogy ezeknek a másod- meg harmadszülötteknek milyen nehéz is a sorsa, mert az elsőszülöttek, a Károly körút meg a Vilmoskörte előtt legalább világos életcél áll, miszerint egyszer ők trónra lépnek, ha csak a királynéni nem él 150 évig, amire most van esély. De a többieknek nincs életcéljuk, csak éldegélnek kurva nagy kastélyokban, fogadásokra járnak szmokingban, és állami ünnepekre díszegyenruhában, sofőrök, testőrök és lakájok ugrálják körül őket, hát komolyan, a szívnek meg kell szakadnia eme szörnyű sors láttán. Aranykalitka bazmeg, aranykalitka, miközben a hajléktalanok tök szabadon élnek, oda mennek ahová akarnak, azon az ingyenkonyhán esznek, ahol a legjobb a sült krumpli, és nem kell foglalkozniuk az udvari etikettel. Sem.

És akkor nem lehet csodálkozni ha a Henrik herceg (ha másik Vilmos, akkor őt nem fogom Harryzni, az ember legyen következetes) részegen partizik nácinak öltözve, később meg szarik a Buckigham-palotára,  az András nagybátyja pedig fiatalkorú lányokat erőszakol meg és egy legendásan kínos interjúban mutatja meg ország-világnak, hogy érzelmileg egy óvodás érettségével bír.

Úgyhogy már arról találgatnak, hogy a herceg bácsi magával rántja-e a monarchiát? Szerintem nem, pedig jó lenne, és igény az volna rá, mert a közhiedelemmel ellentétben a briteknél is vannak köztársaságpártiak, bár lehet hogy még nem többségben. De igazából az egész monarchiára kurva felesleges, nagyjából annyi szüksége van rá a világnak, mint parkolóőrnek a művészettörténet diplomára. Tényleg csak arra jók, hogy a bulvárlapoknak legyen miről írniuk, de ha nem lennének, egy kicsivel több csöcs, kokós popsztár és verekedős sorozatszínész hézagmentesen kitöltené a nyomukban támadó űrt. Amúgy egy munkáspárti képviselő (most tényleg nem jut eszembe a neve) egyszer azt nyilatkozta, hogy nem az a kérdés, megszűnik-e a monarchia, csak az, hogy mikor, de ő még szeretné megélni.

Addig jár a korsó kútra, míg bele nem esik. Vagy míg rá nem jön, hogy füle van, de lába nincs.

Ben Jennings - theguardian.com

Nyers gyomorforgatás, avagy a testhorrorok támadása

Imádom az olyan kommenteket, amikor egy-egy filmről leírja a felháborodott nézőből kiszakadó önjelölt kritikus, hogy úristen, ez micsoda egy beteg szar. A Titán című, khm... műalkotás kapcsán ezt sokan leírták, miként azt is, hogy például a Cannes-i fesztiválbemutatóról többen kimenekültek, akik meg maradtak, azok közül volt aki elhányta magát, szóval nyilvánvaló volt, hogy ezt nekem látnom kell. Pláne mert a rendező, Julia Docournau már a Nyers című opuszával is kiakasztotta a mélyen felháborítandó publikumot, ahol az eredetileg vegetáriánus állatorvos-hallgató kap rá végül az emberhúsra.

És a Titán esetében erre még rátesz egy lapáttal, itt szinte minden előfordul, mit az ember nem bírna elképzelni filmvásznon, nagyon beteg pornóoldalakon esetleg, de hogy fesztiválokon vetítsenek ilyesmit moziban, háát...

Van a főszereplőnk, Alexia, akinek egy - amúgy általa okozott - gyerekkori autóbaleset nyomán egy titánium lemezt ültetnek a koponyájába (innen a cím), é talán ettől kezd el fiatal felnőttként különös vonzalmakat táplálni. Amúgy leszbikus, de az egyik jelenetben konkrétan egy autóval szexel (hiába no, legalább részben ő a fémváz az élő szöveten), sőt teherbe is esik(!) tőle, de rövid úton elkövet egy önabortuszt, csak a biztonság kedvéért. Sikertelenül. Egyébként abból él, hogy autó- meg hajóbemutatókon erotikus táncnak nevezett seggrázásokat követ el, mellette, mintegy hobbiként pedig sorozatgyilkos, különös kegyetlenséggel persze. És ez még csak az első huszonöt perc.

filminvazio.hu

Mert a sztori igazából ott kezdődik, mikor menekülnie kell a rendőrség elől, ezért identitást vált, és fiúnak adja ki magát. Méghozzá egy pasas tíz éve eltűnt fiának, és így aztán egy új apát is szervez magának, az amúgy is utált eredeti helyett. Aki valószínűleg sejti, hogy nem a fiát kapja vissza, viszont nagyjából szarik rá, mert végre talál valakit, aki hasonlóan sérült és kívülálló mint ő, és aki végre elfogadja. És kettejük sajátos viszonya a film igazi története.

Mert a fiúként élő lánynak már nincs is akkora kedve gyilkolni, viszont beáll a választott fater mell tűzoltónak, így aztán inkább életeket ment. Másokét persze, ha már a sajátját nem tudja.

Ami meg a sztori többi rézét illeti, azokban nem érdemes logikát keresni, például hogy nem csinálnak a csajnál/srácnál DNS-tesztet, hogy a rendőrök sem kérdezik meg, mégis hol volt tíz évig, és mi az a látványos seb a fején, miként az sem érdemes firtatni, hogy hogy eshet valaki teherbe egy autótól? Aminek következtében aztán a melle nem tejet kezd termelni, hanem olajat, később meg megszül valami gépállatot, de legalább a néző megkönnyebbülésére belehal. Csak hogy a film második felére is maradjon abszurd avagy megbotránkoztató testhorror. Mert nagyjából ezt a műfaji megjelölést aggatták a Titánra, miközben - csak hogy okoskodjak - ez egy súlyos, egzisztencialista dráma. Csak ezt néha elfedi az épp akkor öncélúvá váló vérben és gépolajban tocsogás, de ettől még súlya van a kérdéseknek, amiket feszeget. Identitásról, traumákról.

puliwood.hu

A főszereplő Agathe Rousselle-nek meg ez első filmszerepe, merthogy nem színésznő, de ide valahogy passzol, mert tud tragikusan nézni, a szövege meg összesen pár mondat az egész filmben. Ő amúgy igazából fotós meg modell, meg Instagram-jelenség (a rendező is ott bukkant rá), és kopaszra nyírt fejjel tényleg inkább néz ki fiúnak, kivéve azt a számos jelenetet, mikor épp meztelen. Így hát romantikus vígjátékban biztos nem fogjuk látni.

Ja, és tavaly Cannes-ban megkapta az Arany Pálmát, avagy a fődíjat, ami a zsűri bátorságára vall, meg arra, hogy erős a gyomruk.

Csapataink harcban ülnek

Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek már megint elgurult a gyógyszere. Vagy pont hogy nem gurult el, viszont vodkát ivott rá, és ettől  még a legendás szíjjártópéteri butaság-kvócienst is túlszárnyalta.

Olyat szólt ugyanis ez derék Putyin-csicska, hogy a fal adta a másikat. Felvetette ugyanis, hogy Oroszország (azaz Valgyimir Vlagyimirovics, mer' ott is így mennek a dolgok) azt szeretné, ha a volt "szocialista" országokból kivonnák a NATO-csapatokat.

Ő konkrétan Romániát és Bulgáriát említette, de persze mi, vagy Csehország vagy a lengyelek is ebbe a kategóriába tartoznak. És hát lavrov elvtárs (innentől csupa kisbetűvel) mintha nem akarná észrevenni, hogy amit mond, az egy abszurd baromság, mert:

- Oroszországnak mégis mi a fasz köze van a NATO belső működéséhez, leszámítva a nagy löttyös birodalmi sértettséget, hogy van itt egy adag ország, akiket a rendszerváltásokig gyakorlatilag csatlósként tartottak, de azok már több mint harminc éve ledobták a moszkvai pórázt.

- Mivel az említett országok NATO-tagok, a saját hadseregeik is NATO-csapatok, vagyis vagy fel kellene számolniuk a saját hadseregüket, és ilyet azért normális ország nem tesz, vagy kilépni a Észak-Atlanti Szövetségből, amit szintén nem. 

- Nyilván Moszkvában nem lenne ellenükre, ha hirtelen nem lennének hadseregeink, és nem lenne mögöttünk a komplett katonai szövetség, de ez nekünk viszont rossz lenne, mert láttuk mi történt a Krím-félszigeten nemrég, és hogy már megint az ukrán határnál gyülekeznek a dicstelen, de még láthatóan vörös hadsereg csapatai.

Egyébként '89 nyarán a felcsúti - saját gyártású mitológiája szerint - gyakorlatilag egymaga zavarta haza az akkor még szovjeteket (akik addigra persze nagyrészt már kivonultak), azóta meg a volt KGB-ügynök, wannabe diktátorhoz járkál audienciára, legközelebb pont a jövő hónapban. Hogy mért van neki dolga a cári udvarban az persze nagy kérdés, de lehet hogy addig tolta a Brüsszel elleni szabadságharc retorikáját, hogy lassan maga is elhiszi. Egyszerűen már nem lát ki a maga és udvartartása (régi nevén: kormány und frakció) véleménybuborékjából. Meg hát posztszovjet (türkmén, kazah, belarusz, miazmás) diktátorokkal haverkodni azért is, mert szerinte a szabadság az, ha minden úgy van, ahogy ő akarja. Ha meg nem pont úgy, az már diktatúra, úgyhogy neki Putyin a szabadság, az Unió meg a szörnyű elnyomás, az autonómia eltiprója. (Igen ez a tipikus eset, mikor sokáig teker, hogy felvegyék a klubban, aztán egy darabig még viselkedik is, de amikor jön a kapuzárási dackorszak, már simán a szalon közepére szarik, a perzsaszőnyegre. )

És hát lavrov elvtárs ezt nézi be zeitgeist-nak, meg ugye a gyógyszerek, és akkor ő onnan gyakorlatilag  föl akarja oszlatni a NATO-t, legalább is a mai formájában. Mert az 1997 előtti állapotokat szeretné vissza, franc se tudja miért. Talán mert akkor még 25 évvel fiatalabb volt ő, a vezére, meg a vodka ára, és Borisz Jelcin volt a cárevics, akit szintén jól ismert a szovjet kommunista pártból.

Görcsök

Pontosabban A Görcsök, azaz The Cramps, úgy mint ébresztő zene a reggeli kávé mellé. Nincs jobb egy hideg téli reggelen, pláne mert a zenekar Kaliforniában alakult. Alapvetően punknak könyvelték el őket (aha, így kerültek a látókörömbe), de ők a ramonesi értelemben voltak punkok, azaz alapvetően egyszerű rockabillyt játszottak, csak épp egy drótkefe stílusában, vagy hangulatában. Mindegy, ebből a képzavarból már úgysem mások ki. 

És hát a Ramoneshez hasonlóan ők is a CBGB (ami egy New York-i klub volt a hetvenes évektől) nevével fémjelzett, mondjuk hogy zenei mozgalomhoz tartoztak, úgy művészileg, mintalapvető nonkonformizmusukkal. Ami persze abban a szubkultúrában épp hogy konform volt, de hát ettől volt ez egy szubkultúra.

1976-tól 2009-ig léteztek, ami azért egy ilyen bandánál már tekintélyes időtáv. A két alapító Eric Purkhiser és Kristy Wallace, előbbi énekesként kántálta a szövegeket, utóbbi meg tupírozott hajjal kezelte a gitárokat, aztán a többiek rendszeresen cserélődtek körülöttük. A zenekarnak 209-ben az énekes halálával lett vége, de addig is csináltak lemezeket, bár egy zenekarnál azért ez nem szokatlan, mondjuk egy focicsapatnál már az lenne.

Híresek voltak arról, hogy különösen hülye művészneveket választottak maguknak (Eric pl. Lux Interior néven futott, pedig esetében indokoltabb lett volna az Extravagant Exterior, Kristy meg simán Poison Ivy volt a Batman-ből), meg hogy a minimalista daráláshoz gyakran írtak vagy nagyon sötét, vagy kifejezetten érzelmes szövegeket.

És akkor korai, megy kési felvétel, 1980-ból, illetve 2006-ból. Én ma ezekre keltem, mert bár csináltam kávét, de még most is várom, hogy ihatóra hűljön.

Két horror egy délután?

Nem dehogy, csak egy horror, a másik az valami egész más, de érdekes, hogy ugyanabból a zsánerből, illetve annak a klasszikus kliséiből talán nem is lehetne két egymástól távolabb eső mozgóképet összerakni.

Történt ugyanis, hogy megtekintettem a Hotel Transsylvania negyedik, és szerencsére utolsó részét. Az első kettő még nagyjából szórakoztató volt, a harmadikat már untam, ezt meg teljesen felesleges volt elkészíteni. A sztori béna, a grafika kidolgozatlan, igazából gyurmafilmnek jobban nézne ki, ha már eleve olyanok a szereplők, mintha gyurmából lennének, még szerencse, hogy a látvány legalább nem pixeles. Plusz, hogy elég rövid is a cucc, na ja, nem moziforgalmazásra szánták, ez eleve az Amazon streamingjére került csak fel. (Meg az animátorok nagyjából home office-ban rakták össze a karanténban, és hát e, ami meg is látszik rajta)

Egyébként a sztori valami olyasmi, hogy Johnny, a végtelenül idegesítő, idétlen egyik főszereplő szörnnyé változik, Drakula,  Frankenstein szörnye vagy egy múmia viszont emberré, és akkor innentől az a küldetés, hogy mindenki változzon vissza. És hát vannak benne poénok, kábé háromszor fel is röhögtem, de egy vígjátéktól ez kevés, miközben meg a sok feleslegesen érzelmeskedő szöveg, hisz a kvázi-gyurmafiguráknak nincs komolyan vehető személyiségük. Egyszer elment szódával (izé,gulyáslevessel, ebéd közben), de azóta már töröltem is, mert én aztán nem nézem meg újra

digitalspy.com

---o---

A másik film pedig az Éjszaka a házban című 2020-as mondjuk hogy horror volt, ami persze nem egy unalmas, patakvéres, hentelés, hanem egy jól felépített kamaradráma, persze kísértetházzal, hullákkal, sötét titkokkal a múltból, ahogy azt kell. Így aztán az a furcsa helyzet áll elő, hogy külön-külön mindent láttunk már, minden elemét a sztorinak, de így egybe mégis eredeti bír lenni.

A történet szerint a lassan középkorúságba hajló kisvárosi tanárnőnek öngyilkos lesz a férje, ő meg megpróbálja feldolgozni, az esténként elfogyasztott üveg konyakkal, valamint kevés sikerrel. Mert ugye jönnek a a néhai sötét kis titkai, először csak idegen, de a feleségére feltűnően hasonlító nőket ábrázoló fényképekkel,  a pasas labirintusok iránti furcsa vonzalmával, egy konkrét vudubabával, aztán a könyvesboltos csajjal, akit konkrétan fojtogatott is, mikor az asszony nem volt otthon. És a nézőnek esélye sincs megfejteni, hogy akkor most tényleg egy konkrét szellem kísért, esetleg egy kísértet szellemeskedik, a csaj simán megzakkant, és most hogy ráiszik, már csak a saját tudatalattiját látja kivetülni, vagy hogy akkor a férj tényleg pszichopata gyilkos volt, aki a bé nejére hajazó nőkre vadászott, és aztán egy tiszta pillanatában az öngyilkosságba menekült. 

Szerintem amúgy ez a megfejtés, esetleg hogy a nő akart öngyilkos lenni, és ehhez kellett kivetítenie a rá vadászó szellemet. Aki amúgy lehet hogy nem is az egykori társ, hanem valami túlvilági izé, csak a férj alakjában, mert ez nem az a mozi, ahol véres-szutymákos trutymók támadnak az űrből, vagy egy másik dimenzióból. És ez a túlvilági izé, mondjuk entitás sugdosott a pasi fülébe, hogy igazán, de tényleg nyírja már ki az asszonyt, de azt meg nem akarta, úgyhogy elkezdett a feleségére hasonlító nőket felhajtani. De itt pont az a jó, hogy többféle megfejtés is lehet...

port.hu

Szóval ez egy horror-klisékkel is operáló krimi-dráma, némi megőrülés-történettel fűszerezve, és tényleg nem lehetett nem nézni. Nagyon jó tempóba adagolja az újabb fordulatokat, csepegteti az információkat, és mutatja be a főhősnő szétesését. Amúgy a sztori nagy része a főszereplő Rebecca Hall arcán játszódik le, aki igazán nagyot ment ezzel a filmmel. Már csak miatta is érdemes volt megnézni, mert ami itt az atmoszféra, azt nagy részben ő teremti meg, tényleg remekül.

A vége egy kicsit sablonos és összecsapott, de hát nehéz ma ennél sokkal eredetibbnek lenni a műfajban.

Mit akar a kicsoda?

Szentkirályi Alexandra ormányszóvivő nyilván nem a Szentkirályi utcából származik, bár kétségtelenül oda járt egyetemre, amennyiben a Pázmány jogi karára. És a maga 34 évével ő lenne az, akinek az ormány nevében meg kellene szólítania a fiatalokat, ha már a Zsófika jellegű helyettes államtitkár láthatóan eltűnt a süllyesztőben.

Ennek következtében tiktokozik keményen, hisz egy ormányszóvivőnek tényleg nem akad fontosabb dolga, mint (reményei szerint vírus-)videókat gyártson  olyan épphogy választókorúaknak, akik a lábon kihordott agyhalál nyomán pár másodperces videókat bírnak csak elviselni, hogy nehogy túlterheljék a fejükben lötyögő hardvert.

De most a hét vicce volt, hogy mennyire mellé tud nyúlni egy ilyen videóval.  Lehaladt ugyanis a déli határra, kerítést és hát arra épp nem járó migránsokat szemlélni. (Ha már nem bírnak lehasadni a migránsozásról, és ennek következtében hetedik éve tart kis hazánkban a tömeges bevándorlás okozta vészhelyzet. Tömeges, na ja...)

Nem tudom, érdekel-e valakit ahogy ez a nő megtekinti az erdőszéli szögesdrótokat? Igazából nem hiszem, a videó mégis nagyot ment, köszönhetően a zeneválasztásnak. A 444.hu szúrta ki, hogy a többek által fiatalosnak mondott, valami kazah rapper által előadott szám, úgy is mint muzikális aláfestés, valójában azt a címet viseli, hogy Baszni akarok! És nagyjából ennyi is a  mondanivalója, már a csajok leszukázása mellett.

Oké, Szandink nem tud kazahul, és ezzel elég sokan vagyunk így erre mifelénk, de azért a stábjából (mert nyilván van neki) valaki utánanézhetett volna a vonatkozó műalkotásnak.  Én is találok érdekes dolgokat a jutyúbon,csak engem érdekelni szokott az is miről szól a dal, a google meg ugye a barátunk, legalább is ilyenkor.

Szóval ez a zeneválasztás ez esetben nem vagányság, csak szimpla slamposság, bár lehet hogy a fiatalokat azért mégiscsak megszólíthatja vele. Feltéve, ha elég nagy számban baszni akarnak. A szám ettől mondjuk még szar, be se linkelem ezt a hulladékot.

A fontosnak gondoltság

Bocs, ha valaki röhögni jött, asszem most inkább érzelmes leszek, már ha telik tőlem ilyesmi.  A magányba zártság egyik borzasztó tünete, hogy már az számít emberi kapcsolatnak, ha a sarki boltban az eladócsaj direkt keres nekem olyan szardíniát ami nem paradicsomos, nem csilis, mer' a teknősnek lesz. 

Ehhez képest tegnap úgy este kilenctől hajnali kettőig beszélgettem (online, of course) Bogdán Marcsival, akit nem is tudom, miért marcsizom, hívhatnám doktorpéhádé Bogdánnak is, de ahhoz túlzottan kedvelem. És tegnap-ma óta egy fél méterrel jobban.

Mert nem gondolom, hogy egy különösebben szerethető, esetleg kedvelhető pasas lennék, így szinte meglep, ha valaki órákat szán az életéből arra, hogy velem dumáljon. Valaki, aki okos is meg szép is, akihez képest jelentéktelennek érezhetem magam, de úgy csinál, mintha számítanék még valamit a világban.

Na ja, az egyik rendszeres olvasóm, aki épp nem nagyon olvasott, de most talán. Mert amikor az ember ír, akár bevallja magának, akár nem, valaki a fejében élő, ideáltipikus olvasónak ír. Na most nekem az egyik ilyen (valóban többek között) dr. Bogdán, meg az ő elbűvölő személyisége. (Jesz, lehet elpirulni kedves Marcsi..) És a mindenkiben meglévő megfelelési kényszer bennem is dübörög, de például itt a blogban, nem a világnak akarok megfelelni, hanem mondjuk neki,  Katának, Theának, néha Petrának, de persze hogy fontos, hogy valakiknek tetszik e, amit én itt ide. És az elmúlt pár évem legjobb éjszkáját éltem át, remélem lesz még hasonló.

Sorry, mondtam hogy érzelmes lesz. Legyetek jók!

A reménytelenül úgysemlesz humora

Ámulva nézem, ahogy a Zajos Márki nevű kancellár-aspiráns lassan napi szinten csinál hülyét magából. A legostobább kommentelők szintjén, és néha a stílusukat is alig-alig megugorva hoz elő mindenféle városi legendákat, összeesküvés-elméleteket és eredetileg viccesnek szánt, de általa komolyan vett mémeket. Hogy ez most szimpla szellemi leárnyékoltság, azaz hogy ennyire képes, esetleg rutintalanság vagy netán tudatos stratégia, az igazából mindegy is, de én már két dolgot biztosan nem hiszek el neki.

Az egyik az, hogy ezzel a stílussal, és bumfordi tempóval megnyerheti a választást, pláne hogy folyamatosan árulókat keres az elvileg saját táborában, sőt majdnem biztos, hogy amikor a reggeli félhomályban kibotorkál a mosdóba, a sötétebb sarkokban is árulókat lát. A másik meg az, hogy ha véletlenül miniszterelnök lenne, képes lenne érdemben kormányozni, és nem az a Felcsúti 2.0 lenne belőle, akinek a mostani populista hőbörgései okán látszik.

Ami hát szomorú, ez nyomorult ország megérdemelne már olyan vezetőket, akik nem a tizenkét évesek szellemi nívójára egyszerűsített, egymondatos üzenetekkel próbálnak meggyőzni arról, hogy szavazzak rájuk, és a saját (meg a családjuk) jólétén kívül tényleg éreznek némi felelősséget is, not just for fun.

Oké, értem én, hogy tömegdemokrácia meg minden, hogy a nem feltétlenül túlművelt tömegekhez kell szólni, de engem tényleg zavar, hogy az ellenzék annyit jelent, hogy az egyik parizerezik a konyhában, hogy ő aztán mekkora panelproli, a másik meg drága öltönyökben osztja meg a legrosszindulatúbb pletykákat Döbrögiről, láthatóan minden végiggondoltság nélkül.

Ha külön indulnának, asszem mégis csak a Momentumra szavaznék (ők sem szimpatikusak, de már majdnem, avagy a legkisebb rossz elve), ám mivel ők is ebben a zavaros együttműködésben úsznak, marad a Kutyapárt. Proteszt-szavazat lesz, na ja, de nem nagyon marad más, oszt' a végén meg bejutnak, és velük kell majd koalíciós tárgyalásokat folytatnia annak, aki relatív többséget szerez. Az lesz ám a móka!

A feleslegesen két szék közé esés diadala

Jajj nekem, sérelmemre megnéztem a The King's Man című izét, ez úttal tényleg nem szívből, kötelességből csupán. Mert az első két Kingsman-filmet szerettem, bár ma már magánéleti okokból keserű nosztalgiával nézem őket (pontosabban épp hogy nem nézem, csak ha megy valamelyik tévében), szóval gondoltam, ezt  az előzménymozit is látnom kell. Hiba volt.

Nem mondom, hogy a film szar, de hát nem is jó, viszont teljesen, de tényleg totálisan felesleges. Szinte semmit nem hoz az első rész hangulatából (leszámítva néhány konstans díszletet meg a zene egy-egy motívumát), lassú, vontatott és sokszor már önmaga paródiája, ami szörnyű. Hisz az első két Kingsman, úgy is mint képregény-adaptáció, a James Bond univerzum sajátos humorú paródiája volt, de ezt onnan tovább tolni már nem érdemes. Itt meg néha - mondjuk Raszputyin szinte összes jelenetébe - a paródia paródiáját vezetik elő, miközben a film második felében, egy párhuzamos szálként megkapjuk az 1917 háborús borzalmait. Szóval vannak a nagyrealista hullahegyek a lövészárok sáros-véres miliőjében, meg vannak borzasztó ripacskodások a másik szálon, hát ez amitől aztán a két szék közé esik, és zavarba ejtővé válik eme mozgóképes próbálkozás.

puliwood.hu

A film amúgy felületes, amikor realista akar lenni, és szánalmas, amikor humoros, a történet szót sem érdemel, a karakterek meg tényleg képregényfigurák. Mondjuk az első két részben is azok voltak, csak ennek ott volt értelme, itt meg sima felületességnek tűnik ez az alig megrajzoltság.

Ja, a sztori annyi, hogy a Ralph Fiennes által játszott Lord Oxford (vagy ki a frász) megígéri haldokló nejének, hogy majd jól nagyon vigyáz a fiukra, Conradra, aki viszont mindenáron be akar vonulni a seregbe, az épp kitörő első világháború árnyékában. Meg is teszi, a fater meg közben megszervezi a Kingsmant, a világ leghülyébb magán(!) titkosszolgálatát. Oszt' ennyi. Közben zajlik a háttérben a nagypolitika, királyok, hercegek, grófok -  egy komplett történelmi képregény, főleg karikatúra stílusban megrajzolva.

A színészek szódával elmennek, Fiennes azért nem tud igazán rossz lenni, Tom Hollander egész vicces, ahogy egyszerre három uralkodót játszik (angol király, orosz cár, német császár - persze ők a valóságban is unokatestvérek voltak, közös nagymamájuk, Viktória királynő okán), Gemma Arterton meg a végére tisztára úgy néz ki, mint anno a St.Trinian's-ben, lehet hogy nem véletlenül.

Nekem nem hiányzott volna Colin Firth vagy Mark Strong (vagy a jó seggű svéd csaj), de így utólag azért őket mégis szívesebben nézném újra.

Konfliktusmenedzsment sörrel

Családon belüli erőszak zajlott épp, házon kívül, pontosabban a közeli templom melletti buszmegállóban. 

Mert a Fekvehányás utcai lakótelep az olyan menő hely, hogy van ott két játszótér, három egyformán lepukkant kocsma, négy garázsbolt, bónuszként meg két templom, és egy csíz a csupasz körtefán.  Bár a fákat senki sem bírta megkülönböztetni egymástól, a közvélekedés szerint abból kétféle van, az egyik a fenyő, a másik meg nem.

De adott pillanatban ez senkit sem érdekelt különösebben, a kisbolt előtt italozó kvázi-lakógyűlés épp a megállóban önfeledten üvöltöző házaspár műsorát szemlélte, akik nem válogattak a sértések, halálos fenyegetések és a célt tévesztett pofonok széles eszköztárából.

- Megöllek te ribanc! - üvöltötte halkan a férjnek látszó tárgy, mert hát nehéz hangosan üvölteni, ha az embert közben élete szerelme fojtogatja.

- Lementem sörért, mire meg fölértem, már ott ült az a kurva - sziszegte az asszony, nem kifejezetten szeretetteljes hangon - ha nem vagyok elég gyors, már a ruháit is ledobta volna!

- De hát ő a nővérem, nem emlékszel, ott volt az esküvőn, Jani bácsi meg is dugta a ruhatárban...

- Na ugye, mondtam, hogy egy ócska kis kurva!

Hát hiába,vélte Aranka a nézőközönség soraiból, a családi élet nem egy tejjel-mézzel fosó kánaán. Mert bár nem tudta mi az a kánaán, de megvolt neki otthon a Hatvanhat szólás és közmondás súlytalanság esetére című alapmű, csak képtelen volt pontosan idézni. (Amúgy meg logikusnak gondolta, hogy a tej meg a méz az együtt fosat, bár egyiket sem szokta fogyasztani, nemhogy együtt.)

A pár közben a fokozott tettlegesség hímes mezejére lépett, amennyiben a pasas maradék fogaival fenyegetőleg letépte egy sörösüveg kupakját, és jót húzott belőle, majd próbált egy jót behúzni bé nejének, bár csak a megálló egyik tartóoszlopát találta el, saját maga sérelmére. A nő erre egy laza csuklómozdulattal, és a bántalmazott feleségek jogos felháborodásával szétcsapta a félig üres (optimisták szerint félig teli) üveget a pasi fején. Az meg vérző halántékkal, egy pocsolyában stabil oldalfekvést elfoglalva, csak annyit nyöszörgött, hogy de ezt most miért ilyen durván, egy pofon nem lett volna elég?

- Nem hát! Mert ennyire szeretlek, te mocskos állat bazmeg!

A Nagy Bejelentés tájékoztatása

Kormányviktor orbánfő bejelentette, megerősítette, sőt nyomatékosan hangsúlyozva sajtótájékoztatta a fészbukot, a twittert és a pártmédiát, hogy miután rendeletileg (a hetedik éve fennálló, a tömeges bevándorlás okozta vészhelyzetre hivatkozva) betiltotta az inflációt, az ellenzéki szavazók számát is befagyasztja a 2018-as szinten. Valamint hozzátette, hogy Gyurcsány.

Állítása szerint az ország érdekének stabilitása megköveteli a hatalom működőképes bebetonozásának sikerességét, és a állandóság kiszámíthatóságának folytatólagosan, előre megfontolt szándékkal való biztosítását. Plusz, hogy az ellenzéki szavazók maximalizálása segít a politika leértékelődésének megállításában, hiszen innentől minden választójuk relatív, abszolút, és tetszőleges egyéb értelemben vett módon többet ér majd, azoknak a szemeteknek. Valamint hozzátetette, hogy Gyurcsány.

Újságírói álkérdésre válaszolva még hozzátette, hogy az étolaj, a sajtos pogi és a orális szex ára mellett befagyasztják a stadionok úgynevezett alkotmányos költségeit is, azaz az ilyen beruházásokat, hatósági megruházás fenyegetésének kilátásba helyezése mellett, tilos nyolcszorosnál jobban túlárazni, kivéve ha mégis. Sikernek nevezte a kormányzati sikerpropagandát, ugyanakkor kiemelte, aláhúzta és hirtelen felindulásból rendeletbe foglalta, hogy az ellenzéki Brüsszel nem egy város, hanem egy káros háttérhatalom, aminek egyetlen célja, hogy az Ország valamint az Összmagyarság sikereinek eltagadásában legyen érdekelt.

Állításának elmondása szerint, hosszabb távon fontolóra kell venni a Varsói Szerződés felülvizsgálatának számításba vételét, a NATO-tagságunk 1998-as szinten való befagyasztását, valamint a konvertibilis rubel, a feudális kolhozrendszer és a cserekereskedelmen alapuló ööö... cserekereskedelem bevezetése előkészítésének megkezdését.

Zárszavában pedig hozzátette, hogy egyébként Gyurcsány!

Bele a vakvilágba

Ma ismét Színésznő Szerda van, és ez úttal Jane Levy egyik filmjét dobta az internet, egész pontosan a Vaksötét című 2016-os thrillert. Aminek az eredeti címe egyébként Don't Breathe, vagyis hogy ne vegyél levegőt, de ez esetben a magyar verzió sem teljes mellélövés, mert az ifjú betörőket fegyverrel üldöző iraki veterán vak, szóval fegyvere van és hangra megy, úgyhogy nem csak a régi ház parkettáját nem célszerű recsegtetni, de kicsit zihálva levegőt venni sem érdemes.

Mert adva van három fiatal, a Bunkó, a Beszari meg a Jócsaj (Levy), akik hát fiatalok és kell nekik a pénz, úgyhogy egyszerű kétkezi betöréssel egészítik szánalmas bevételeiket, méghozzá Detroitban, a város elnéptelenedésig lepusztul végében.

És hát az egyikük kiszúrja, hogy van a környéken egy magányosan élő veterán, akinek évekkel korábban halálra gázolta a lányát egy gazdag család szintén lánya, aztán peren kívül fizettek is neki némi pénzt. Az ember it azt gondolná, hogy ilyesmiért dollárban is milliós összeg jár, de hát a főszereplő csóróknak az a háromszázezer is felfoghatatlanul nagy összeg, amit zsákmányolni remélnek.

A látókörükbe kerülő célszemély ugyebár vak, de pont annyira jól hall, és hát többszörös poszttraumás stresszt birtokló háborús veterán, akinek nem okoz gondot némi erőszak. Úgyhogy Jócsajék hamar fogságba esnek a ház pincéjébe, és onnantól nem náluk van a szervaelőny, hisz az öreghez hasonlóak ők sem látnak a sötétben, előbbi viszont ezt már megszokta, plusz ismeri a saját háza minden szegletét.

filmezzunk.hu

Így aztán jön egy (szó szerint) sötét macska-egér játék, és a pincében ugyan meglesz a széf, de a pasi lányát egykor elgázoló csaj is, szakszerűen megkötözve és a falhoz rögzítve. Ő nem sokkal később meghal, és Jócsaj kerül a helyére, aki ott és akkor tudja meg, hogy a halott nő terhes volt. Mert a nem kicsit megzakkant vén csont úgy gondolta, hogy ha elvette tőle a lányát, akkor lóg egy másikkal.

A végkifejlet aztán a szokásos a négy szereplőből kettő meghal, a másik kettő súlyosan megsebesíti egymást, csak hogy nyitva maradjon a sztori valami folytatásnak. (Ami egyébként tavaly be is következett.) A tanulság meg annyi, hogy ne baszakodj háborút megjárt pszichopatákkal, akkor se ha vakok. Sőt, még a többes szám is indokolatlan: egy vak veteránnal se baszakodj, mert egyrészt bunkóság, másrészt neki már úgysincs vesztenivalója. Van viszont egy frusztrált és zaklatott rottweilere... És egy ilyen kutya a betörőket üzemszerűen megharapja fogni.

p.s. A második rész már nem olyan jó mint az első, ámbár Stephen Lang ott is eszelős tekintettel nézne, ha látna, de ugye nem, meg hát nincs benne Jane Levy, ami számomra erős hiányérzet. (Pedig az is érdekes lett volna, az ő sztorija hogyan folytatódik.)

A hónap hülyéje, eddig

A Sztojka Attila nevű romaügyi kormánybiztos (a nertársak így hívják a könnyen cserélhető verbális verőembereket és korrupció-menedzsereket) még december első felében tartott valami zártkörű pártaktívát a kormányhitűnek gondolt ORÖ (úgy is mint Országos Roma Önmagunkfeléhajlikakezünk) képviselőknek. Előtt.

Mondott sok marhaságot, ami önmagában nem meglepő, ez úgyszólván kötelező eleme annak hogy valaki kormánybiztos, helyettes-államtitkár, KESMA-főszerkesztő vagy vadakat terelő juhász lehessen, de azért volt a hosszú monológjában egy igazán meglepő elem.

Az böffentette ugyanis föl, hogy ha a fideszkádéenpé bukik áprilisban, akkor vége a romapolitikának. Én speciel innen tudtam meg, hogy a Ártunk és Ormányunknak van ilyenje, eddig őszintén azt hittem, hogy csak a farkasflórián alakú minősített eset pénzzel kitömését, és a stiklijeinek elkenését hívják így, de most kiderült, hogy igen is van ilyen politikájuk. Csak nem látszott, de majd föl fog tűnni ha már nem lesz.

Viszont az igazán komoly volt, mikor közölte, hogyha veszítenek a választásokon, akkor a romaügyet vagy a jobbik veszi át vagy a melegek! Aha, hülyébb már ez sem lesz, biztos megüzenték neki a Rogánügyi Minisztériumból, hogy buzizni kell, ez lesz a kampányban a fő issue, amit a magyar állampolgárok torkán le kell nyomni, ha már a migránsozás kifáradni látszik. (Azért nem teljesen, vannak olyan falvak és kisvárosok, ahol ha meglátnak három ázsiai vendégmunkást, már hívják ki a rendőrséget.)

De hogy vennék át a "melegek" a romaügyet, egyáltalán vannak olyanok hogy melegek, mint egy monolit társadalmi csoport? Persze, hogy nincsenek, egy meleg lehet értelmiségi, betanított munkás, idősebb és fiatalabb, zsidó vagy antiszemita, de még roma is. Tényleg, lehet hogy hősünk a roma melegek hatalomátvételére gondolt, mondjuk a Lungo Drom nevű kvázi-maffiában? Bár kétlem, ennyire összetett összeesküvés-elméletre szerintem neki nem futja.

De ha ez lesz a forgatókönyv, akkor a melegek ügyét nyilván átveszik a vegetáriánusok, a vegák ügyét a mozgáskorlátozottak, az övékét meg a siket értelmi fogyatékosok, akikkel pedig a fekete, zsidó, külvárosi lányanyák fognak érdemben kicseszni.

Legalább is abban a világban, mely a kormánybiztos fejében él, a szellemi sötétséggel társbérletben.

Mimby?

A NIMBY egy nagyjából közismert angol betűszó, és annyit tesz, hogy "Not Im My Backyard", azaz Ne Az Én Udvaromban. A felelősségelhárítás és a problématagadás szlogenje, ami főleg társadalmi konfliktusok kapcsán jön elő. Régebben tipikusan ilyenek voltak a környezetvédelmi kérdések. "Köll' az olcsó áram, úgyhogy építsenek atomerőművet, de lehetőleg  messze tőlem!" "Ja, a szemetet valahova tenni kell, csak ne a mi városrészünk mellé telepítsék a szeméttelepet/ szennyvíztisztítót vagy a , vagy a helyi kereskedelmi médiumot,ahol ugye a kultúrát komposztálják!"

Aztán egy pár éve már az idegenellenesség lett egy ilyen téma, nem mellesleg a felcsúti döbrögi minden primitívséget meghaladóan ostoba migránsozása miatt. Hogy hát ja, a menekültek csak meneküljenek, de ne ide (nem mintha bárki hozzánk vágyna mondjuk Szíriából), mert felbaszódik bennünk az ideg, és akkor sör sörön nem marad.

Ám ez a fajta indulati idegengyűlölet (Tényleg, lehet egyáltalán nem indulatból gyűlölni? - gondolom nem nagyon.) nem csak felénk divatos, de például a finneknél is, miként erre a nem meglepő módon NIMBY címet viselő film is rámutat, szóba hoz, valamint nem győz hangsúlyozni.

Itt az alapszitu az, hogy van két fiatal csaj, úgy is mint egy leszbikus pár, az egyikük finn, a másik iráni. Ámde az iráni csaj anyja egy az iráni rezsim elől elmenekült ellenzéki, aki épp Helsinkibe tartva gyúrja a nemzetközi közvéleményt, mint EU-biztos, nem mellesleg innen látszik, hogy a (a Csinibaba klasszikus kérdésére válaszolva) igen, Helsinki az Nyugat.

A finn csaj viszont egy kisvárosból menekült nagyobba, egy olyan kisvárosi miliőből, ahol a szüleinek azt sem meri bevallani, hogy leszbi. De azért elindulnak a tényleg kissé lepukkant porfészekbe, ahol a helyi white trash közösség épp a bevándorlók ellen tüntet, amikor a  helyi jócsaj befut egy iráni barátnővel.

filmhet.hu

És innentől kezdve ez is egyfajta fekete komédia lesz, mert egyfelől érezzük a mögötte meghúzódó konfliktusokat, de azért jó párszor egyszerűen nem lehet nem röhögni rajta. Mikor megérkeznek Mervi, a finn lány szüleihez, azok épp dugnak, de ráadásul édes négyesben, nyitott ajtó mellett, hogy aztán kiderüljön, Merviék nyaralásai az ő gyerekkorában  igazából a szülei szextúrái voltak.

Meg ott van Mika, a gyerekkori barát, aki aktuálisan épp az egyik kisvárosi neonáci, de még egy Molotov-koktélt se bír összehozni, de legalább egy üveg vodkára rányel egy kis benzint.

És amikor megérkeznek Kata szülei, elszabadul az őrület, ami első pillantásra még egy békés ismerkedésnek indul. De hát ott van a helyi lelkész meg a felesége (akivel Mervi szülei ugye négyesben szoktak baszni - mert az nem "szeretkezés"), aki szerint a muszlimok mind terroristák, de legalább háromból kettő, és hát Katáék pont hárman vannak... Közben meg a lokális autodidakta hitleristák merényletet terveznek, csak hogy teljes legyen a hajtépős őrülés. És ez az egész katyvasz meglepő módon szórakoztató tud lenni, ha a nézőnek nem is mindig őszinte a mosolya. Elvégre a neonácikban tényleg a kevés a vicces, ahogy viszont megostromolják a házat, abból aztán rendesen kijön egy inverz Stockholm-szindróma, ha már Skandináviában vagyunk. mondjuk pont a csóró végén. Egy nagyjából egyórás, gyakran abszudrba hajló túszdáma, és hát igen, a közepétől azért már nem olyan szórakoztató, bár lehet az is, amennyiben a drámaiság szórakoztat.

A film egyébként annyira multikulti, hogy alapvetően finnül (szinkronosan persze magyarul) és angolul beszél benne a két főszereplő, de gyakorlatilag random módon ugrándozva a nyelvek között. Kata (így hívják az iráni csajt, de tényleg) mondjuk angolul kérdez valamit a másiktól, aki finnül (azaz magyarul) válaszol, ha csak a mondat közepén át nem vált. Ráadásul Kata anyja meg németül beszél Kata apjával, gondolom mert ő meg német, és ha már EU-s tisztviselő, gondolom mindeközben Brüsszelben élnek. (Brüsszel az, akivel mi - szimbolikusan - hadban állunk, de állítólag nem is aki, hanem ami, ha már egy várost. Amit Ártunk és Ormányunk folyton megállít, mintha menne valahová.)

Amúgy az én hátsó udvaromba jöhet bárki, főleg mert lakótelepi proli vagyok, az erkélyen - amim azért van - viszont némi lomot, és kitartóan áttelelő poloskákat tárolok. Utóbbit persze csak gondolom, a fene se fogja megtapasztalni, mert ők azok a bevándorlók, akik menjenek inkább a fölöttem akó bunkók erkélyére!

Válás, növés, nem engedés

Japánban tegnap tartották a felnőtté válás napját. Remek, ilyen nálunk is lehetne, hátha használ valamit, és az ember életéből nem marad ki a felnőtté válás egy része. Ja, magamról is beszélek, de találkoztam az elmúlt hónapokban olyan hatvan felé araszoló pasival, aki szintén elfelejtett felnőtté válni, de ebben legalább osztozott a huszonéves fiával.

Persze lehet, hogy a szivárványszínű kimonók meg a nagy hordó szakék azért olyan sokat nem jelentenek, nálunk mondjuk érettségi bankettek vannak, öltönyben, kicsit büszkén, és elég hamar elég részegen, legalább is én még nem hallottam olyan bankettról, ami nem az "italozni kezdtünk a teraszon, nem tudom hogy kerültem haza, de valószínűleg lehánytam egy taxist..." fordulattal ért véget.

Érdekes, hogy a diplomaosztóim után már nem volt buli (na jó, az első előtt igen, és egy csaj pofán öntött egy pohár vörösborral, de nem azért, mert zaklattam hanem mert nem az elvárt mértékben), az ELTE-s alkalomra már konkrétan térdnadrágban mentem, tekintettel a júliusra.

Plusz úgy érezhettem - tudja azt már a fene, húsz év után - hogy huszonhét évesen már elég felnőtt vagyok, nem kell ezt kánikulában öltönyviseléssel súlyosbítani. És hát lehet, hogy tévedtem, egy részem valahogy máig nem nőtt föl, pedig tényleg messze már a húszas évek. most mindjárt az következik, hogy nem engedek a 48-ból, hogy a fene enné meg.

origo.hu

Lórúd

A Mészáros és Mészáros és Garancsi kormányközeli kartell és közbeszerzés-bulimiás nemzethy nagyvállalkozó-tandem 5,3 milliárdért, azaz 5300 millióért épít a citadellára egy darab(!) zászlórudat. Oké, 35 méter magas lesz, talapzattal, és lesz benne motor is a bazi nagy zászló felvontatásához, de ez azért akkor is egy kicsit túlárazottnak tűnik. Valaki ki is számolta, hogy métere 151 millió, amely összeg valószínűleg több ilyen műtárgyra is önmagában elég lenne.

De hát ez van, mi világelsők vagyunk árképzésben,mifelénk épülnek a világ legdrágább autópályái, vasútvonalai és stadionjai, nyilván azért, mert olyan minőséget képviselnek, ami párját ritkítja. A Mészáros és stb. félék meg a konkurenciájukat ritkítják. Ezen a zászlórudas közbeszerzésen már el sem indult más, pedig nyílt pályázat volt, nem meghívásos, de nyilván látták a potenciális pályázok, hogy ott van már a felcsúti Cukkerberg neve, és legyintettek, hogy na, itt sincs keresnivalónk. Ahol a gázszerelők Paganinije elindul, ott más úgysem rúg labdába, hacsak nem jelentkezik valamely fodbalakadémijára.

Amúgy ha lehetne, én elvállalnám potom négymilliárdért is, majd felfogadnék alvállalkozókat, kifizetném őket rendes piaci áron, a zsé nagy részéből meg azért ellenék pár évig.

De nem nyerhetnék én sem (pláne azok után, amiket itt írogatok), úgyhogy a kedves győzteseknek kívánom, hogy lórúd (zász nélkül) az alfelükbe, lehetőleg máma még.

Elveszett lány, megtalált ízlés

Nagyon bírom, mikor egy film kapcsán olyan kommentek jönnek (bárhol), hogy "Ez, de egy unalmas szar volt", "Két perc után láttam, hogy nézhetetlen!", vagy hogy "Hú de gyenge, szenvelgős egy vacak ez!"

Ilyenkor tudom, hogy valami jó kis kamaradráma lesz, csak a tizenhat éves, szuperhősfilm-függő szerencsétlenek nem tudják értékelni azt, amiben érzelmekről, traumákról, mikroszintű konfliktusokról van szó, és nem óriásrobotokat vernek szép repkedő szupermenek, tövestől kitépett felhőkarcolókkal. 

A bizonyos felületeken megjelenő lesújtó, és pláne egymondatos "kritikák" rendszerint a minőség garanciái, hiszen nálunk a foci és (bizonyos kor felett) a politika mellett a filmekhez is mindenki ért, a sok millió önjelölt filmesztéta és kritikus országa is vagyunk.

Így került látókörömbe (tényleg, ez milyen szép, rendőrségi szóvivő-jellegű kifejezés) Az elveszett lány című darab, ami már csak azért is érdekes volt, mert az egyik főszereplője Olivia Colman, akit régóta kedvelek, ráadásul pár nap híján egyidősek vagyunk. (Csak neki Oscar-díja van, nekem meg kilátástalanságom.)

Szóval megtekintettem a vonatkozó műegészt, és nekem tetszett. Hát, ja a sztorijáról nehéz lenne mit mondani, ennek inkább atmoszférája van, kérdései, és sejtetések mentén lassan felépített válaszai, de azért persze megúszhatatlan  valamiféle narratív keretezés.

Ami nagyjából annyi, hogy Leda (Colman) nyaralni érkezik Görögbe', ahol találkozik egy családdal, ahol a fiatal anya a húsz évvel korábbi önmagára emlékezteti. A beszélgetésekből kiderül, hogy van két felnőtt lánya, akikről szívesen beszél, csak láthatóan nem mond el mindent. És akkor jönnek a flashback-jellegű epizódok, amikből kiderül, hogy azért korántsem volt ő olyan jó anya, mint amilyennek utólag látszani szeretne. Tudta ő, mint ahogy elméletileg mindenki tudja, hogyan kellene jól csinálni ezt a szülőséget, csak aztán nem úgy sikerül.

Ezt viszont sikerül valami komoran kisrealista módon elővezetni, és szép lassan felépíteni/rekonstruálni a múlt sötét titkait. A végén meg jön a dramaturgiailag ilyenkor kötelező fordulat, ami persze utólag helyrerakja az egészet, ha ettől nem is lesz jobb a kedvünk.

netflix.com

Jut eszembe, a rendező Maggie Gyllenhaal, aki amúgy színésznő, és ez az első nagyjátékfilmje, így aztán láthatóan beletett mindent, amit eddig összeszedett a filmkészítés mikéntjéről. És amit összehoz, az nagyon nem Hollywood, inkább egy európai stílusú művészfilm, vagy ha már Amerika, akkor egy John Cassavetes-féle new cinema mai megfelelője. Nem csoda, hogy a Pók-, Vas-, és Denevérember rajongóknak nem jön be.

Kiépülés

Közkeletű közhely, vagy helykeletű köz, hogy a közösségi média észrevétlenül egyre jobban beépült az életünkbe. Már akiébe, az enyémből például elég észrevehetően kiépült. Már nem posztolok a fészbukra, és egyre ritkábban nézek rá egyáltalán, vagy egy Insta-fiókom nulla tartalommal (valami álláshoz kellett volna, amiből nem lett semmi én meg egy bitet se töltöttem föl oda, de legalább rá se nézek), a Twitteren vagy TikTokon életemben nem jártam, csak tudom hogy vannak.

Mert őszintén szólva az ilyen tartalmak mélységesen nem érdekelnek, mert lehet, hogy van aki számára releváns, hogy Manyika nyaklevest főzött a gyerekeknek, és még le is videózta, de az nem én vagyok lenni. Mint ahogy sem csigáz fel, hogy "Köszönöm mindenkinek a szülinapi jókívánságokat, egyébként használt láncfűrész eladó!", nem érdekel senki karácsonyfája vagy nyaralási fotói, és különben is, a fészbukon az ember ismerőseinek túlnyomó része nem a barátja, csak valahonnan ismeri, és hát az a verseny, hogy kinek van belőlük több. Kösz, de nem, ez nem az én világom.

Ja, és életemben nem neteztem még mobilról, egyszerűen nem igényem, hogy mondjuk a buszon ülve is valami kütyüt nyomkodjak (mint a buszon amúgy majdnem mindenki más), én bámulok ki az ablakon az meg nem URL hanem IRL, ami valahogy mindig is jobban érdekelt.

A virtualitás így is túl sok az éltemben (hát ja, valamivel ki kell tölteni a hézagokat), de akkor már inkább filmeket nézek, néhány tényleg szórakoztató jutyúb-csatornát, hallgatok egy-két podcastet, sőt néha blogokat is olvasok, bár inkább írok. Ide, meg a kiadómnak pénzért, de a fészbukot nagyjából en bloc feleslegesnek érzem, az maga a tömény redundancia, ami eredetileg arra lett volna jó, hogy a távolból is kapcsolatban másokkal ugyebár, de ma már főleg az a felület, ahol egy kicsit mindenki fontosnak érezheti magát, legalább egy fél napra.

De én már nem akarom fontosnak érezni magam, az ambícióim a túlélésig terjednek, meg hogy ne kelljen állandóan jövő miatt szorongani, és a múltat siratni. Ha ennyi összejön, én szívesen leszek akár erdei remete is. Ami csak az erdőben különbözne a jelenlegi helyzettől.

A közösségi média meg akkor ér valamit, ha vannak valódi közösségek, de ez önplakátolós, álismerősök lájkjaira hajtós, végtelenül felszínes, ömlesztett tartalom csak időpazarlásra jó.

Uff, én beszéltem!

A hullamosó magányossága

Biztos nem olyan rossz munka hullákat mosdatni, sminkelni és öltöztetni, legalább is ahhoz képest, mint ha az ember követ törne egy szibériai munkatáborban, vagy ő maga lenne az épp sminkelt hulla. Ez utóbbi tuti rosszabb opció.

Úgyhogy a Távozások című 2008-as japán film főhőse, Kobajasi Daigo is megbarátkozik a halottakkal való foglalkozás szakmájával, amelyet már-már művészi színvonalon művel. Hisz eredetileg is művész lenne, csak a zenekar, ahol csellista volt, feloszlik, ő meg hazaköltözik a szülőföldre és beáll hullamosónak.

Igazából utazásszervezőnek jelentkezik, de kiderül, hogy elírták a hirdetést (vagy az "utazást" simán csak a dantei értelemben használták afféle eufemizmusként), de aztán kiderül, miről is van szó valójában.

Persze itt a finomra lakkozott japán kultúrában járunk, így aztán ő meg a mentora nem egyszerű hullamosók, hanem művészek, akik egy teaszertartás ceremonialitásával vezetik le a temetési szertartásokat is, csak teázás közben rendszerint kevesebben bőgik el magukat.

Na de a feleségének, Mikának (aki nem a Hakkinen) azért nem igazán meri elmondani, mivel is foglalkozik, mert ez amolyan tisztátalan foglalkozás, úgyhogy mikor lebukik otthon, az asszony le is lép. Aztán visszajön, mikor kiderül, hogy terhes, meg a végére megbékél a férje sajátos önmegvalósításával, pláne miután az rég nem látott apját is szertartásosan egy koporsóba pakolja.

hu.wikipedia.org

A Távozások ezzel együtt nem halálról szól, inkább az életről, aminek a halál meg ugye természetes összetevője, hisz régi rossz vicc szerint az élet egy olyan nemi úton terjedő betegség, melynél a halálozási arány száz százalék...

És hát a hullamosó-sminkelő-koporsóba pakoló kisvállalkozás másik két munkatársa sem veszi ezt olyan meredeken, a titkárnőféle mindenes például megmutatja Daigónak a választható koporsókat, hogy ez ötvenezer jen, ez százezer, ez meg háromszáz. Az anyagtól és a díszítéstől függ, bár a hamvasztókemencében mind ugyanolyan jól ég. Egyforma lánggal, egyforma hamuvá, de az ironikus, hogy más választja meg mire költesz utoljára.

És hát kell az irónia, mert hősünk első éles bevetésén egy öregasszonyt kell felkészíteni az égetésre, aki viszont már két hete hulla, úgyhogy szó szerint rohadt egy munka, ami után aznap már csúszik jól a szusi.

De a film a nyavalygós háttérzene ellenére ritkán igazán melankolikus, annál több benne a fekete humor. Nem az a fetrengve röhögős, hanem az előbb emlegetett mosolyt provokáló irónia. A Humor vs. Halál meccs nagyjából az iróniával hozható ki döntetlenre, hogy el se vicceljék a témát, de ne is vágyjunk a koporsóba magunk is, megtekintése után. Által.

Azért a végén még katarzis is van, japános visszafogottsággal persze, de akit érdekel az nézze meg. Amúgy 2009-ben ez a darab nyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját, ezért is fura, hogy eddig még nem láttam. (Akkoriban még érdekeltek a filmek, mostanában már csak írok róluk. Ja meg nézem őket. Izé, azokat.)

Ideges Dögevők

Ma két híres énekesnek is születésnapja van, az egyikük Michael Stipe az R.E.M.-ből, aki konkrétan világhírű, a másik meg Korda Gyuri bá', aki csak nálunk világhírű, és főleg a hatvan pluszosoknál. A fiatalabbak talán láthatták pókert közvetíteni , vagy valami főzős műsorban megalázni magát, de én egyiket sem fogyasztom, úgyhogy csoda, hogy egyáltalán beugrik róla valami. De hát nem sok jó, Korda bácsi (plusz Klárikám) a túltolt giccs nagykövetei, a létező szocializmus rettenetes táncdalfesztivál-kultúrájának esszenciái, akik valahogy túlélték a gengszterváltást is. (Előtte pedig egy rózsadombi villában bekkelték ki a szörnyű diktatúrát.)

Kordáékat én akkor se hallgatnám, ha fizetnének érte, illetve akkor talán, de ahhoz tényleg perkálni kellene.

Ellenben az R.E.M. már úgy harminc éve is bejött, Michael Stipe pedig tényleg zseniális pali, bár azt sosem értettem, hogy miért pont a gyors szemmozgással jellemzett alvásfázisról nevezték el a zenekart. Amúgy állítólag felcsapták valahol a szótárt/lexikont és a Rapid Eye Movement kifejezésnél nyílt ki. Pedig hívhatták volna őket Ideges Dögevőknek is, bár az alakulásuk, azaz 1980 környékén indult itthon egy ilyen nevű zenekar, ami ma már mindössze arról híres, hogy abban próbált zenélni Para-Kovács Imre, mérsékeltnek is alig nevezhető sikerrel.

Stipe amúgy 1960-as évjárat, művészeti iskolába járt, és ahogy hetvenes évek végén oly sokan, ő is punknak indult (akárcsak az Ideges Dögevők), de hogy aztán mi lett belőle, azt tudja a fene. Rá lehetne kenni hogy valami új hullámos, de annak sincs sok értelme, a zenekara műfajilag talán besorolhtatlan, és minek is kellene besorolni.

Ez meg itt az egyik kedvenc dalom tőlük, főleg mert Milos Forman azonos című filmjének (Ember a Holdon) a soundtrackjében is szerepel, hisz mindkettő ugyanarról a figuráról szól, Andy Kaufmanról, a néha humoristáról, botrányhősről és talán az első médiahackerről szól. Amúgy ha valaki - eléggé el nem ítélhető módon - még nem látta a filmet, az sürgősen nézze meg, nemsokára röpdolgozat lesz belőle!

Pénzért vett lájkok

A Megafon nevű kormányzati kommunikációs izé (központ, alapítvány, klán, esetleg banda) tavaly év végével átlépte a félmilliárdos fészbuk-költést. Azaz ennyi pénzt fizettek ki azért, hogy néhány fideszes senki fizetett propagandistaként tolhassa a kontentet a közösségi médiában. Mert a magyarisztániak többsége azért nem annyira önsorsrontó balfasz, hogy magától Rákay Filip Kálmán vagy a hozzá hasonlók (pl. Deák Dániel, te jó ég, ezt honnan szalajtották?) ostobaságait fogyassza. Azt kérem a képükbe kell tolni, fizetett reklámokkal, drágán vett lájkokkal és megtekintésekkel.

Nade fél milliárd, avagy pontosan 503 millió forint? Ki az barom, aki elhiszi, hogy ezt nem közpénzből pumpálták a megélhetési kormányhitűekbe?

A megafonisták ugyan azt állítják, hogy ez tisztán magánpénzből jött össze, jobboldali üzletemberek tolták egybe ezt a kupac pénzt, és hogy ezek a gazdag hazaffyak soha állami megrendelést nem kaptak, de ez már tényleg az a kategória, hogy igazán a fejükre szakadhatna érte a plafon.

Mert hát:

- Ártunk és Ormányunk milliárdokból tolja a saját propagandáját (és hívják az ilyesmit pofátlanul "tájékoztatási kampánynak", még pofátlanabbul meg "nemzeti konzultációnak"), úgyhogy nehéz elképzelni, hogy ezek után egy-egy vállalkozó tisztán üzleti alapon és/vagy merő szívjóságból rádob még pár tízmilliót

- Tessék mutatni egy, egyetlen "jobboldali" kőgazdagot, aki nem állami megrendeléseken kereste dagadtra magát. Nos, ilyen a megafonnál sem tudnak mutatni, úgyhogy egy szűzlány szemérmességével nem mondják meg, kik ezek a titokzatos támogatók. De most komolyan, ezek azt hiszik, hogy ezt bárki beveszi?

 - Úgyhogy, számomra legalább is teljesen nyilvánvaló, hogy ezek bizony közpénzt basznak el a fészbukon. Legfeljebb előtte átfolyatják valami cégen vagy alapítványon, hogy az biztosan elveszítse közpénz jellegét.

És akkor még valami. Ismertem, ismerek jó pár olyan embert, aki kevesebbet keres nettó kétmilliónál. Nem havonta, évente. Ezekbe az alakokba meg tíz és százmilliókat tolnak R. Filip Kálmánkába például annyit, amit egy átlag melós ötven év alatt sem keres meg.

És akkor tessék mondani, mi olyan fantasztikus ezekben a médiagecikben, mi az a hozzáadott érték, ami ennyit érne nekünk? Semmi nyilván, vacak kis propagandisták, a Főnök kegyenceinek aktuális futtatottjai. (És ez futtatott jó szó ide, hisz érzékeny lelkek egytől egyig, pedig a prostinak áll, az ne csodálkozzon ha megb...)

Ne nézz semerre!

Meghalt ez is, meg az is, a járvány még marad, de legalább jönnek új, egzotikus betegségek (hiába no, ezt a covidot már mindenki rémesen unja, kell valami frissebb félnivaló), az infláció is elszabadulhat, de legalább tavaly kevesebb gyilkosság volt nálunk, mint korábban. Oké, ez utóbbi még kevés a hurráoptimizmushoz, de legalább úgy adósodik el a lakóság, mintha nem lenne holnap, vagy az még talán, de holnapután úgyis elhozza a következő jégkorszakot a globális felmelegedés, mint azt a hasoncímű katasztrófafilmben láthattuk.

Tényleg, az a film egy akkora giccs, hogy már igazán szórakoztató, a legfelemelőbb pillanata, mikor a főszereplők futva menekülnek a jégkorszak elől, és még időben csapják be  maguk mögött a könyvtár ajtaját. Hogy kint maradjon az a kurva jégkorszak, legalább is míg el nem égetik a kandallóban az összes nem fontos könyvet.

Na, ehhez képest a legújabb netflixes világvégeügyi mozgókép maga a kesernyés realizmus. mert jön a meteorit (kisbolygó, üstökös ilyesmi, nem vagyok én csillagász), amit a doktorandusz csaj ki is szúr, a tanára meg pontosít (nem a meteoritot, a pályaadatait), és mennek ők Washingtonba (leánykori nevén DC), hogy hát elnökasszony, itt fél év múlva legkésőbb kipusztul mindenki, majd a csótányok öröklik a Földet, de nem hallgatnak rájuk.

Ami végső soron jogos is lehetne, elvégre Brúsz Vilisz már nyugdíjas korú, nem tud fölmenni robbantani, ha meg úgysem lehet csinálni semmit a kihalás ellen, akkor mit idegeljük magunkat?Meg ugye a népszerűségi adatok, a közbiztonság, meg a mediatizált bizalmatlanság ezerrel működik.És nem, nem akarunk felnézni, mert a végén olyasmit látunk, amiről legszívesebben nem vennénk tudomást.

Úgyhogy én se nézek fel, előre is csak egy kicsit, hisz nem engedek a negyvennyolcból. Ha már ennyi idős leszek három hét múlva...

Éjféli szabadvers

Lassan két éve már hogy elment. Illetve hogy nem jött többet, hogy az összest, amit együtt éltünk meg kukázta a párom, mondanám hogy vissza bármi áron, de nem így működik. - Tűnődik a magamfajta, ami elmúlt soha vissza nem jön már. Ez az Idők szava, ha-ha.

Hibás-e voltam? Ja, főleg én, áldozathibáztatásban jó vagyok, de ha magamba nézek, tettest találok arra, miért? Mert szar vagyok?

Aha, valszeg, illetve pláne, itt elfogynak a szavak, vágyom valamire, amire alkalmatlan az az alak. 

Akivé lettem, nem szándékból és nem szívből csupán, szimplán ilyen a világ, amiben annyi a helyem, hogy kitúrjam magam bárhonnan, ahol egy kicsit otthon lehetek.

És hogy mennyire törékenyek vagyunk.

A hit vagy bármi egy perc alatt omlik össze, ha elmegy az a másik, az önvalónk foszladozik, mint a lyukas zokni, amit az ágy alá dobunk, mert kimosni nincs értelme már, kidobni talán kár, nem minta lehetne vele bármi.

Hát, ez maga az életnek titulált vicc, felskiccelte egy magát humorosnak vélő teremtő, nem írta persze oda, hogy végállomás a temető, mi meg élünk, mintha sose lenne vége, pedig. 

Végre lehetne már egy kevéssé rút befejezés, ahol boldogan élünk míg meg nem halunk, és nem boldogtalanul meg. Bele.

L'Eb ontás

A Novák, a Katalin azt nyilatkozta a Zindexnek, hogy ő sosem járulna hozzá álamfőként (copyright by Smit Pál) a jogállam lebontásához.

Akkor van egy jó hírem: nem is kell!

Mert:

1. Senki sem fogja kérni a hozzájárulását, a kesztyűsbábokét nem szokták kérni a bábszínészek.

2. Amúgy nem is fogja senki lebontani a jogállamot, az már megvolt, épp NK pártja (aminek alelnöke is volt), meg kormánya (aminek minisztere) által.

Hát ja, így könnyű, én sem fogom megvenni az Apple-t, nem temetem be a Suezi-csatornát, nem megyek a Holdra és már sohasem fogok megtanulni skót dudán játszani. Ezt mind megígérhetem. Lehetnék esetleg helyettes államtitkár. Katalin alatt Zsófika lett, egyetemistaként (átírták érte a törvényt, hajrá jogbiztonság alapon, azt' azóta se láttuk), nekem meg van két diplomám, és nekem sincs közigazgatási tapasztalatom, szóval alkalmas lennék.

És megfelelő fizetés esetén, a skót dudálást azért erősen megfontolnám... Elvégre a szerelem az szerelem.

A Nagy Micsináló

Még az ősszel nyílt meg a telepen a Micsinál a Kicsoda Kézműves Krízisközpont, de a tömeges látogatottság érdeklődés hiányában elmaradt. Igazából senki nem értette, mi is lenne a küldetésük, alibijük, vagy üzletpolitikájuk, vagy amijük kellene hogy legyen, de maga a hely mondjuk a Járőrözünk, baszod! lakótelepi rendőrőrs helyére költözött, ami legalább megnyugtató változást jelentett. Már amennyiben a változás megnyugtató, hisz Aranka, Lujzi meg a Béláék, avagy a garázsbolt előtti keserűlikőr-függők baráti köre és bajtársi szövetsége, semmit nem utált jobban a változásnál. De speciel ezt még ők is tolerálták.

Nyilván egyikük sem érezte hogy krízisben lenne, pláne, hogy elköltöztek a zsaruk (a Kis G. meg a Nagy G., akik bár méretre nagyjából egyformák voltak, csak az egyikük nagyobb G.), a kézművesről meg csak Lujzinak jutott eszébe az a netről tanult angol szó, hogy handjob, de szerinte meg neki azzal nincs gondja. Ő pontosan tudja, hogy olyankor micsinál a kicsodával.

Géza viszont nyitott volt az újdonságokra, ivott ő már szilvás alkoholmentes sört, vezetett már jobbkormányos biciklit, és beszélgetett már igazi cirkuszi bohóccal is, szóval gondolta, ő benéz oda, mi lehet ez az izé.

Egy villanyfényes téli este be is kopogott a csöngőn, és odabent azt találta, hogy egy elhízott de öntudatos titkárnő-féle nem vesz róla tudomást, tüntetőleg. Pedig egy íróasztal, két fotel meg egy dohányzóasztal mellett ő volt a legérdekesebb látnivaló evör, gondolta is, hogy hozhatott volna egy fénymásolót, csak hogy a társaság középpontjába kerüljön.

De a titkárnő alakú műköröm-alany közölte, hogy ők itt bántalmazott (családilag, munkahelyileg vagy csak úgy bántalmazott) cickányoknak működtetik a központot, és Géza pont annyira hasonlít egy cickányra, mint Makó Jeruzsálemtől. Nos, Géza még sosem látott cickányt, nem tudta, hogy az most hüllő, rágcsáló, etnikum, nyelvcsalád vagy hivatásrend, de abban biztos volt, hogy a telepen ilyesmik nem voltam, sőt nem is vannak. Hogy fognak-e lenni, ahhoz meg ugye sejtenie kellett volna, mik azok a kicsodák, akikkel micsinálnak?

Mondta is a nőalakú nagykosztümnek (hát, kicsinek mégsem lehet hívni százhúsz kiló élősúly csomagolását), hogy bocsi, de it nem hogy nincsenek cickányok, de azt se tudjuk mi fán teremnek, már ha fán, meg ha teremnek.

Amire a csaj azt mondta, hogy ők egy alapítvány, akik erre kaptak pályázati pénzt, hogy itt csináljanak krízisközpontot, őt meg személy szerint nem zavarja, ha a környéken nincs egy kurva bántalmazott cickány sem, legalább nyugodtan foglalkozhat ilyen komoly dolgokkal, mint a fészbuk-profilja, meg a brit királyi család karácsonyi szokásai.

Géza erre udvariasan, de egy pánikrohamba zuhanva hátrált ki a ház elé. Ahová aztán sereglettek is Arankáék, akik már éveknek tűnő három és fél perce várakoztak izgatottan a szomszédos Száraztészta Is Kapható Csirkebolt előtt.

Na mi van, kérdezték Gézát, kiderült mivel foglalkozna ezek ott bent?

Nemtom, mondta ő erre őszintén, nemtom Micsinál a Kicsoda, de ha még egyszer be kell mennem, akkor Kicsinál a Micsoda, az tuti bazmeg! Jöhetne már az a világvége végre...

Metafilm

Na, megtekintettem a Mátrix 4 nézését (meg a járását), és eredetileg azt akartam megírni, hogy szar, de igazából nem az. (Nem mellesleg, ezért érdemes megnézni egy filmet, mielőtt az ember ír róla.)

Ez a Feltámadások alcímű darab, egész jó kis kontextust ad az eredeti filmnek, a komplett trilógiának mondjuk már nemigen, mert a másik két rész alapvetően zagyvaság, amiket eleve nem lehet kimagyarázni. De az első műegészt azért tényleg rendesen újrakeretezi.

Itt is van Mr. Anderson, alias Neo, aki egy játéktervező, és a Mátrix című virtuális valóság-szimulátor megalkotója, aki a játékbeli Neót nagyjából magáról mintázta, Trinityt meg egy Tiffany nevű vagány családanyáról, akit mindig látott a kávézóban, bár megszólítani nem merte..

Aztán rá kell jönnie, hogy amit megalkotott, az maga az életük, vagy mi - azért ez is zavaros egy kicsit, de valami olyasmi a lényeg, hogy a mátrixban vannak, amiben megírták a mátrix eredetijét. Itt már bizonytalankodom, ehhez még én sem vagyok elég bölcsész.

Aztán az egészből lesz egy nettó akciófilm, ott már keveset kell agyalni rajta, de nagyjából az első egyharmad az nagyon meta, folyton az első részre, és ezzel lényegében önmagára reflektál. A Mátrix, avagy a játék egy trilógia volt, aminek most épp meg akarják csinálni a negyedik részét, mert a Warner Brothers megrendelte, és ha ők nem, majd megcsinálja más. És annyi apróbb de folyamatos visszautalás van az első filmre, hogy ez mégsem reboot, hanem mag a meta-Mátrix, ezért mondom, hogy igazából újrakeretezi az eredetit. És pont ehhez kell, hogy az első rész egyes jelenetit gyakorlatilag újraforgassák, miközben folyamatosan feltűnnek az eredetiek részletei is.

A látvány amúgy hibátlan, a színészek jók, az önirónia perfekt, sőt Lana Wachowski időközben megtanult életszerű párbeszédeket írni. Kár, hogy lekésőbb a közepétől valami  beteljesületlen szerelem kontextusába,  illesztett, szög egyszerű akciófilm lesz belőle. Persze az is igaz, hogy nem kell folyton kvantummechanikával pároztatott egzisztencialista buddhista monológokkal fárasztani a nézőt, fárad az a nélkül is.

Távolodó világok

A karácsony akkor is uborkaszezon a hírpiacon, ha nem most érik az uborka. Amúgy lassan minden uborkaszezon, nyáron az emberek (jobb esetben) nyaralnak, tetszőleges ünnepek alatt nem történik semmi nem közhelyes a világban, ezek között meg nagyjából a járványhírek vannak. Az a szörnyű helyzet, hogy néha már az a felüdülés, ha egy politikus nyilatkozik valami orbitális baromságot, mert legalább addig sem celeb-esküvőkről meg delta-variánsokról van szó.

Híroldalakat fogyasztani nem kell félnetek, de nem lesz jó, mert van egyfelől az érdekes kinéző (de nagyjából érdektelen) világ a virtualitásban, meg van a valóság, ami az ablakból látszik, és kettő egyre távolabb kerül egymástól.

Az egyikben karácsonyi üdvözletek, cuki cicik, a tökéletes ananászos hányás receptje meg általam jobbára nem ismert "hírességek" érdektelen élete, de mindez (legalább is szándéka szerint) színes-szagos módon tálalva, a másikban viszont szürke az ég, esik és fagy egyszerre, fáj a hátam és hullik a hajam, és mindig egy üres lakásba érek haza, miután végigszenvedtem az aktuális fűtésszámla befizetését a postán. Az egyik világban (ami egyre gyanúsabban a reklámok idealizált valóságát utánozza) a legújabb okostelefonok tesztjeit öntik rám, a másikban meg lassan kipurcan a laptopom, az egyikben a legújabban legmenőbb bútorokat reklámozzák, a másikban meg nagyszüleim randa szekrénysora néz rám valahonnan a hatvanas-hetvenes évekből, az egyikben mindenki szép házban vagy menő lakóparkban lakik, a másikban meg hát a lakótelep.

Oké a média, különösen az online, sosem tükrözte a valóságot, hanem részben alakította, részben meg igyekezett felülemelkedni rajta (reklám, marketing, propaganda, miazmás), de mintha tényleg nőne a kontraszt a mindennapjaink, meg az abba belefolyó médiatartalmak között.

Vagy csak hiba van a Mátrixban.

Jut eszembe, most megnézem a negyedik részt, a Feltámadásokat (tényleg, lehet többször is feltámadni?), aztán majd megírom, hogy miért volt rossz. Izé, lesz, mindjárt, hisz mi vagyunk tegnap holnaputánjának tegnapja.

Vasszűz, no karácsony!

Amúgy jut eszembe, én ócska elnök lennék, de bárhol, mert ízlésdiktatúrát vezetnék be, nem kötelességből, szívből csupán. Betiltanám az operettet, de kompletten, a mjuzikelek nagy részét, a hazai stand-uposok többségét, Mága Zoltánt (őt ki is utasítanám, menjen dubajozni a faszi, oda való), a kézműves hamburgert/ sört/ bármi hasonlót, valamint Rezsidisznó Szilárd fészbuk-posztjait.

Viszont magyarórán tanítani kellene Kurt Vonnegutot és Salman Rushdie-t, énekórán meg kötelező anyag lenne (naná, a Queen mellett) a korai Iron Maiden. Mert legalább lenne végre egy Operaház fantomja, ami nem musical, így aztán jó zene, és hát tényleg. Karácsony jegyében szeretettel az alábbi műegész, úgy is mint kulturális ajánló, egy igazán ünnepi hangulatú lemezborítóval. (Ja, és a lemez címe Killers, ami szintén nagyon Stílenaht-hangulatú, amennyiben kinyírtak mindenkit, úgyhogy csendes az éj... :-)

Köz, társaság. L'nök?

Novák Katalin családügyi, ám tárca nélküli lesz a következő köztársasági elnök, nem mintha számítana. Elvégre a felcsúti elnök-admirális-generális a főnök, neki van hatalma, a többiek kesztyűsbábok. NK is az, bár az önmagában jó ötlet, hogy legalább nő, de a kormányhitű kesztyűsbáboknál nem nő magasabbra.

Ő annyira fogja kifejezni  nemzet egységét, mint Káder János, azaz semennyire, Jani ráadásul pont úgy nem csinált szart se elnökként, ahogy várhatóan az utóda sem fog.

De nekik tényleg az a dolguk, hogy szart se csináljanak, a bármit csinálás a pártvezér és kancellár dolga és privilégiuma, valószínűleg arról is ő dönt, hogy gyártsanak-e balkezes gyufát? (copyright by Moldova)

Katalinnak leginkább abban lesz majd döntési kompetenciája, hogy milyen sütit posztol a fészbukon, vagy milyen kosztümben fogadja az aktuális türkmén-kazah-belarusz diktátort, a Sándor-palotában.

Amúgy ha fontos, hogy a következő palotalakó nő legyen és Novák, nekem mondjuk lenne ötletem. Ő mondjuk Mária, de őt legalább kedvelem, ha már kollégák voltunk, és bár rendkívül utált eleinte, ehhez képest barátok lettünk.

Több Novákot a közéletbe, de lehetőleg Kispestről!

Szentisten, már megint szenteste?

Már megint itt a karácsony, aki kisbetűvel nem a főpolgi, én meg nem vagyok ünnepi hangulatban. pedig már megkaptam az ajándékot a családtól, ami egy új mikró, de pont akkor, mikor már egész rutinosan elvoltam a konyhában egy nem működő mikróval, ami arra volt jó, hogy a tetején van a szendvicssütő. Mondjuk most az újnak is, csak ez működik, de nekem meg vissza kell szoknom a kényelemre, hogy a krumplis tésztát nem valami lábasban értelmezem újra, melegítés címén.

Viszont sütöttem alu pharatát, ami egy indiai krumplis, sós csemege, és teljesen vegán, bár mikor az utolsó darabot, ami már nagyon nyomorék lett, még melegen megettem, ittam hozzá egy pohár tejet is. Amúgy meglepően jó lett, régóta nem csináltam, és most is érzésből dolgoztam, ha már anyám ezt rendelte szentestére.

Aztán nemsoká megyek is át, pontosabban megyünk, én meg az ünnepi hangulat hiánya, de hát ez van, egyedülállóknak szar ez az időszak, és hát nekem még egy világ legrondább menedzsere sincs, mint Billy Mack-nek abban az agyonjátszott karácsonyi filmben. Úgyhogy a "piáljunk és nézzünk pornót" sem igazából szerelem opció így ma estére, de majd megnézem úgy huzonhetedszer is a Kingsmant, éjféli mise helyett.

Addig meg eszem halat (halt?), majonézes krumplival, meg némi sütit, csak itthon ne hagyjam a diabétesz-gyógyszerem. Nem mintha számítana...

És akkor egy teljesen indokolatlan Kosztolányi idézet, talán a szokásos magányról nyavalygás jegyében:

Ligeti nőszés

Te kedves,

te tetves,

rongyos kicsi angyal, a gyöpre

heveredek.

Szorítanak a kapcsok, az izzó

hevederek.

Öleld meg a régi, a régi

haveredet.

Macsó, macsó men

Van az a mondás, hogy öregember, nem vénember. Pedig de, legalább is ha az ember elmúlt már kilencven(!), mint Clint Eastwood. Aki már nyolcvan pár évesen is azt mondta, hogy ennyi, nem rendez több filmet, de persze nem bírja megállni. A Cry Macho esetében pedig már megint eljátssza a főszerepet is, ami nem áll neki rosszul, bár ha a sivatagban leül egy kőre, már láthatólag alig bír felállni. de hát vagyunk így ezzel páran, miközben kilencvenegy évesen (annyi ő most) én nagyjából harminc éve halott leszek, szóval nem hogy filmet nem fogok rendezni (azt eddig se tettem), de üldögélni sem, ahogy ugye egy urnában eleve nem lehet.

Eastwood bá' viszont itt van velünk, megcsinálta gyakorlatilag még egyszer a Gran Torino-t, ami jó film volt, ez is az, csak ez már minek? Ő itt a bölcs öreg fehér ember, és mivel itt is kortárs a környezet, nem cowboy, hanem egykori rodeósztár (1823-ból, ahogy elképzeljük ránézésből), de hát menni kell Mehikóba, kimenteni a drogos-prosti-gengszter háromszögből, konkrétan mondjuk az anyjától a tinédzser srácot, a fater megbízásából.

Road movie van, egymásra hangolódás kipipálva (kicsit több, mint hetven év korkülönbséggel korrekt mód megoldva, dramaturgiailag), de fejlődéstörténet az nincs, minden marad a régiben, vagy legalább is majdnem, a csávóból azért minden valószínűség szering gengszter lesz, minden megoldása erre mutat, csak tekintettel van a vén csontra.

A kritikák szerint kicsit öreges a film, hát ja, de a nyolcvanhat éves Woody Allen se Pókember-szarokat ír meg rendez, vagy Martin Scorsese se élőszereplős Family Guy-ban gondolkodik. 

A Cry Macho egy kissé kiszámítható, de szerethető sztori, Eastwoodot meg nem lehet nem bírni, nem csak azért, amit rendezőként lepakolt az elmúlt évtizedekben (Bird - Charlie Parker élete, Nincs bocsánat, Millió dolláros bébi - mondjuk ezek is kedvencek), de szerencsére kiöregedett az ilyen Piszkos Harry-karakterekből, és lett belőle mindenki kedvelhető nagypapája.

Aki viszont nem csak a karosszékben mesél a kockás pléd alól, de nyakába veszi a világot, ha nagyon muszáj. Szerencsénkre.

Hírtsokor

Átmenetileg leállt a Keleti pályaudvar, mert bedöglött a biztosító-berendezés. Addig is Északi pályaudvarnak fogják hívni, mert olyan hivatalosan nincs is, ott megdögölhet bárki. Az esetleg e miatt késő utasok idegeit majd Rákay Filip bassza fel, egészen Kelenföldig, ahol szinte átszállhatnak, ha nem is pont arra a vonatra. A MÁV közölte, hogy ameddig Márkizaj Péter-Gergő, a BKV miniszterelnök-jelöltje, el kell fogadni a jegyeket és bérleteket, valamint a komcsik ne merjék emelni a sajtos pogi árát, de Balmazújvárostól keletre akár azt is lehet, ha úgy állnak a számok.

Az elhábordott utasok megnyugtatására kéjgázzal árasztják el a metrómegállókat, és az utazóközönség ingyen töltheti le a Béta együttes Zöldhajú lány című számát, csak hogy legyen mihez képest nem annyira idegesnek lenni. A dal már estétől elérhető, az applikáció is kész lesz legkésőbb márciusra, közbeszerzés kérdése az egész. Addig is Karácsony Főpolgárjenőnek ingyen szervez országos névnapot a naptár.

A mai nap további fontos híre, hogy a Mercedes nem fellebbez, elfogadja, hogy a Forma Mindenben nem nyert, és a következő három napban kizárólag az Alpesi Sí Világkupára, valamint a mozzarella-meghajtás tökéletesítésére koncentrál, a grillezés-tesztek biztatóak, de az új konstrukció még nem megy tökéletesen a halhoz.

Gyurcsány még mindig a világ legláthatóbban előtérben lévő háttérhatalma, de legalább nem indul főzős műsorokban, ahol viszont tök egyformára öregedett ripacsok szomorúak, ha elbasszák a szószt. Bocsánat, elkúrják...

Lesz valami sorozat, ahol állítólag több szex lesz, mint a Trónok harcában, ahol a baszást hívják így, ha közben nem ölnek. Kulturálisan amúgy kiemelendő, hogy Delhusza Dzson legyőzte az ördögöt egy lélegeztetőgéppel, Lady Szomjas (???) megnyeri a ZS-Faktort, többen cicit villantottak ma is, különleges Szerencsekerék jön gazdag ám autista pandáknak, az új Pókember-filmben nincsenek legyek, valamint a egy kormányhitű publicista megörült annak, hogy két füle van, de nem szatyor.

Volt valami a világban is nyilván, de ki nem tesz rá magasról, ha nálunk is ennyi fontos dolog megesése történik, lezajolva.