A Nyers című 2016-os francia vizuálprovokáció igazán rágós egy darab (nomen est omen, ugyebár), időnként a nézhetetlenség határáig tolja a vérben tocsogásig fajuló gusztustalanságot, miközben azért csak nem akar kivillanni az a nagy-nagy mondanivaló, amiért az egész megéri.
Vér és bél, állati zsigerek és emberi testnedvek (alulról-felülről, egyre megy), a kapcsolati erőszak szintet lép a kannibalizmus felé (úgy szeretlek, majd' megeszlek!), ráadásul generációkon átívelő módon, afféle családi örökség gyanánt is.
A főszereplő Justine egy hardcore vegetáriánus családból származik, a szülei állatorvosok és tényleg csak gyógyítják az állatokat, de semmi pénzért nem ennék meg őket, a lányuk meg épp most kezdi az állatorvosi egyetemet, és kezd változni az alapállása. Ebben szerepe van a hülye beavatási rituáléknak, amiket a gólyáknak el kell szenvedniük az egyetemen (érdekes, az ELTE-n ilyen nem volt, mondjuk nem voltunk belekben turkáló franciák), inkluzíve a nyers hús és belsőségek fogyasztását a felesek között, ami persze kihívás a finom lelkű vegának. Ámde alkalmazkodni akar, beilleszkedni, úgyhogy beleáll a kihívásba, minek következtében rájön, hogy ő lényegében szereti a nyers húst, mert belül egy ragadozó, nem egy virágos réten jógázó fényevő.
hu.ign.com
A Nyerset legtöbbször horrornak titulálják, pedig nem az, inkább egy kegyetlen felnövéstörténet, ahogy Justine-ből előtörnek az addig elfojtott ösztönök, mert ő az, aki az átlagnál sokkal jobban ki van éhezve testiségre. Számára a hús vonzása nem áll meg a szexualitásnál, ő konkrétan is szereti az emberek ízét, megrágcsál egy hullát, megeszi a pasisa fél combját, de az egészből mégsem lesz valami horrorisztikus bűnügyi történet. Sittre is csak az ugyanott végzős nővére, Alexia kerül, aki szintén ezt az utat járja. A film Justine-t követi, az ő nézőpontja az egyetlen releváns pozíció, vele együtt szembesülünk a szabadság, a rémület, az undor, a felelősség addig nem ismert dimenzióival.
Általa tudjuk meg, hogy ez a kannibálösztön családi örökség, áthatja a família nőtagjait, a muter is kóstolgatta annak idején a fatert (aki máig viseli a sebhelyeket), nyilván pont úgy lettek aztán vegetáriánusok, ahogy a heroinisták próbálják megkedvelni a puzzle-t meg a kertészkedést. De hát a vér íze iránti vágy áthatja a családot, mint Skywalkeréket az Erő, és nem igazán tudnak küzdeni ellene, marad az elfojtás, meg az élethosszig rettegés, hogy mikor eszik meg a párjukat, mint egy imádkozó sáska. (Megfejtés: a szex után, pont mint a sáskák nőstényei.)
De minden véres-belezős részlete ellenére, ez a film csak egy túlolt allegória, arról, hogy felnőni nehéz, de elkerülhetetlen. És ennyi, lélektani mélyszántás helyett marad a naturalista vérben úszás, nagyjából a megúszás szándékával, hogy ha már nem tud a forgatókönyvíró-rendező (Julia Ducornau) eredetit mondani, legalább mondjon nagyot és hangosat.
Mondjuk anno tényleg nagy visszhangot váltott ki a mű, pont mint Ducornau idén bemutatott Titán című mozija, amit szintén azzal futtatnak, mint a Nyerset, hogy a fesztiválvetítéseken sokan nem bírták végignézni, inkább kimentek a mosdóba hányni egy egészségeset. De hát a rossz reklám is reklám, sőt az az igazi nagy hírverés.
hu.ign.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése