Reklámítás

Olvasom, hogy a gazdasági verenyhivatal vizsgálódik az egyik webáruháznál, mert az agresszív hirdetési módszerével pszichés nyomást gyakorolhatott a vásárlókra. Húha, ez aztán a meglepetés! A reklámok pszichés nyomást gyakorolnak a várálókra, de tényleg? A végén még az is kiderül, hogy direkt befolyásolni akarnak minket, a szemét reklámok által sötét erők szeretnének rávenni minket olyan dolgok megvásárlására,  amikről addig nem is igen hallottunk. Fú, ez durva, fene gondolta volna...

Pedig evidens, hogy a reklámok hazudnak. Először is azt hazudják, hogy nem hazudnak, csak kiemelik a termékek kedvező tulajdonságait, igyekeznek jó fénnyben feltüntetni a reklámozott dolgot, de ennél mindig messzebre mennek.

Mert mikor az ember először vett mondjuk mekis sajtburgert, akkor rögtön megtapasztalhatta,hogy fele akkora és harmadannyira vonzó, mint amilyennek az óriásplakáton látszott. És a hiába nyakal bárki fantakólát, nem változik varázsütésre házibulivá az esős szerda délután,  a hajdúsító sampon nem oldja meg a magánéleti válságát, mint ahogy hiába cseréli újabbra az okostelefonját, nem lesz több érvényes mndanivalója a világról. A redbull meg nem ad szárnyakat, kurvára nem.

Lehetnének persze etikus reklámok is: "Vegyen tőlünk narancsos zokniszárítót. De csak ha úgy gondoja. Ha elég narancsosak a zoknijai, bocsánat a zavarásért." Vagy mondjuk így: " A Kókuszos Lófasz egy csábítóan finom édesség, ami egyből az egekbe kúrja a vércukorszinted, de egyetlen bizonyított haláleset sem köthető hozzá. Fáradtolajból, iszapból, cukorból és kókuszaromából, kézműves módszerekkel készítik az állampusztai büntetésvégrahajtási intézet beutaltjai, hogy mindig olcsón juthass hozzá kedvenc csemegédhez. Kókuszallergiások is fogyaszthatják!"

Na ezek már igazán progresszív reklámok lennének, persze itt is vigyázni kellene a pszichikai nyomással, mert a "Mibe' hogy nem mered megenni ezt a szart?"-típusú hirdetések ugyan bejönnének a Jackass-generációnak, de az ilyen versenyhivatalok nem értenék a tréfát.

Zabálj disznózsírt részegen, egy darabolós horror nézése közben! Mert ami nem öl meg, az erősebbé tesz. És csak aztán öl meg.

May the fourth be with you

Hát igen, miért is jó a Star Wars? - teszem fel a kérdést a nemetközi csillagháború napján, azaz ma, mikor a május negyedike legyen velünk. (Az angol szóviccet már kifejtettem nemrég, most hanyagolom.)

És  a válasz egyszerű,  a Star Wars ugyanis nem jó, vagy nem különösebben, de eredeti, egy komplett popkulturális univerzum, amelyben élni ugyan nem lehet (de legalább is elég nehéz) elveszni benne viszont annál inkább. Nekem, meg a velem együtt öregedő generációknak ráadásul gyerekkorunk világa, a nyolcvanas évek nagy mítosza. Hisz itt, a vasfüggöny rosszabbik oldalán egyfelől elég ingerszegény volt a kuturális környezet, másfelől meg idejétmúlt egzotikumnak igyekeztek bemutatni bármiféle vallást és mitlógiát, így aztán egy efféle űropera tényleg jelentős piaci résbe ékelődött be.

Szóval nekem fontos volt (réges rég, egy messzi-meszi galaxisban), ma már nem az, de a nosztalgia-faktor az működik, pláne ha az embernek aktuálisan csak múltja van, mert a jelen szót sem ér, a jövő meg csak nem akar felsejleni. És persze irigylem azt a tízéves kissrácot aki voltam, akinek tényleg az volt a központi problémája, hogy de mégis hogy lehet Darth Vader Luke apja. Irigylem a problémáit.

És csak néhány odakent gondolat erről a világról, főleg arról, hogy mi nem a Star Wars, ha már úgysem vagyok rajongó, csak el kell végeznem a gyászmunkát, a bennem lakó gyerek elvesztése miatt. Tehát:

Az SW mitológia: A Csillagok háborúja tartalmaz minden fontosabb drmaaturgiai elemet, amit a nagy mítoszok, jó és rosz, fény és sötétség, bűnbe esés és bűnhődés, kárhozat-elhárító megváltás, és megannyi tétel a naptárban. Erdetileg úgy tűnt, hogy Luke Skywalker a főszereplő, aztán kiderült, hogy Darth Vader az (lánykor nevén szintén Égenjáró), és az ő megváltástörténetét látjuk. Hisz ő még fiatal házasemberként átáll a sötét oldalra (na, ja másokkal is előfordul, csak ők sörbe folytják, mészárlás és bolygók leigázása helyett), de halála előtt megtér, és már a jó oldalon állva leheli ki lelkét a lélegeztetőgépe. Nem tudja elkerülni a megváltást, hisz ő a Kiválasztott, a csavar csak annyi, hogy itt a Fiú váltja meg az Atyát, és csak rajta kerszetül az emberiséget, a vukiságot, a twi'lekséget, a zabrakságot és minden egyéb fajságokat.

Az alap tehát keresztény gyökerű, hisz megváltás-történet, vannak jók ,főleg a jedik, akik szerintem elég jezsuiták, a gonosz erői, ahol Palpatine nettó Lucifer, az emberei meg az űr-SS, de az egész nyakon van öntve egy adag instant, tasakos buddhizmuspótlóval is (különösen az Erővel kapcsolatos, coelhói mélységű semmitmondások által), meg valami fura harci erkölccsel, félúton a középkori lovagok meg a szamurájuk illemtankönyvei között.

És az egész csomag remekül működik afféle valláspótlékként, olyannyira, hogy valahol meg is alapították hivataosan is a Jedi Egyhzat, asszem Kanadában, ahol ők egy rendes bejegzett felekezet.

És hát valláspótlék volt nekünk is, ah amár igazi nagy mítoszokkal, a Nagy Elbeszélésekkel nemigen találkoztunk otthon vagy az iskolában, a vallás bármilyen formájával meg pláne nem. És nem valamiféle posztmodern relativizmus miatt, egyszerűen csak egy varázs- és vallástalanított diktatúrában éltünk, de igényeltük a varázslatot is. Vagy legalább az esélyét. Így aztán egy időben mindenki próbálkozott azzal, tud-e tárgykat mozgatni gondolattal, és sugárvetőket fabrikáltunk minden kézre eső hassználati tárgyból, de persze az sem volt az igazi. A PEZ-cukorka adagolóból, gyógyszeres-fiolából és ruhacsipeszből konstruált sugárpisztoly csak befőttesgumit tudott kilőni, ami még a plüssállatokban sem tett kárt, de legalább úgy festett, mint egy kupac szemát, ami volt is.

Ezzel együtt igyekeztün a fimek világához hasonulni, akkoriban a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre adott válaszban ez volt a három dobogós választás: karácsonyfa-díszítő, buszsofőr, dzsedi.

Az SW nem sci-fi: A fentebb vázolt megváltástörténet formilag egy western és a lovagregény szerekezetében jelenik meg. A jók és rosszak küzdelme, a párbajok/bajvívások, a küldetések, a királylány (izé, hercegnő) akit meg kell menteni mind-mind ahhoz a dramaturgiai kerethez tartoznak, ami jól működik a a sárkányos-kardozós, vagy az 'új seriff jött a városba' típusú filmeknél is. Merthogy azokból származik, az űrhajók és lézerzsebkések csak a díszletet adják, az egész saga játszódhatna Középföldésén is, legfeljebb engem nem érdekelne.

És egy kis hollywoodológia, rövid kitérőként. Az ilyen típusú moziknak két alapeleme van: a story és a setting. A történet mibenlétét mindenki érti, itt dől el hogy milyen karakterek, milyen konfliktusok mentén milyen cselekményt visznek végig, a setting (erre nincs jó magyar szó) pedig mindennek a hátterét adja, azt a szimbolikus (kulturális) és tárgyi környzetet, amiben az egész játszódik, a cselekmény keretét, minden értelemben. A setting-nél dől el, milyen is a világ, ahol a szereplők mozognak, reális vagy mítikus, diktatúra van vagy szabadság, lepusztult vagy csillogó A settingbe beletartozik, hogyan öltöznek, milyen nyelven beszélnek, milyen technológiát használnak a karakterek, mi az a lét, ami meghatározza a tudatukat, csak hogy legyen egy idokolatlan Marx-hivatkozás is.

Na most, a StarWars sem a story, sem a setting értemében nem sci-fi. Mert hát a science fiction mégis csak azt jeenti, hogy tudományos und fantasztikus, de itt nincs nyoma a tudománynak, ez színtiszta mese, egy fantasy az űrben Nincs köze az általunk ismert, a természettudományok által leírható világhoz (mert ne felejetsük, a jelző nélküli science az igazából természettudományt jelent, a magamfajta léhűtők által művelt társadalomtumányt már meg kell különböztetni azzal, hogy social- ami kissé fosztóképző ízű, azaz tudomány az is, csak nem annyira...). 

De az SW  története jelentős részben az Erő nevű misztikus izé körül forgott (amíg a Lucas az előzmény-trilógiában össze nem midikloriánozta, eltolva az egészet kicsit a náci fajelmélet irányába), de hogy az mi is, azt nem tudjuk. Valami mentális képesség, mindent átható energaimező, esetleg egy magasab létsík halvány lesugárzása a földi siralomvölgybe? Izé, a galaktikus siralomnaprenszerekbe... Ez nem derül ki, az Erőről anyit tudunk, hogy nagybetűvel kell írni, de cserébe nem mérhető, meg lehet vele köveket lebegtetni, ami nagyon hasznos, ha amúgy is fáj a hátunk az emelgetéshez. Ja, és áltanásos jókívánságba fogalmazzák gyakran, szinte köszönésképpen: 

Have a nice Force!

Már a 1977-es első filmben egy hercegnőt kell megszöktetni a főgonosz várkastélyából, ahol egy marék tökös csávó akciózik egy bolygónyi méretű harcálláspont állig felfegyverzett személyzetével. És persze nyernek, nem mintha lenne reális esélyük, de velük van az Erő meg a forgatókönyvíró, és ha már Piroska nagymamáját is sértetlenül vághatták ki a farkas emésztőrendszeréből, akkor a csóró csempész meg a parasztgyerek is legyakhatja a Galaktikus Birodalom hadseregét. (A Piroskás sztori amúgy tényleg durva horror, mert a farkas egyben nyeli le a nagymamát, hisz a szabadulás után  az egyáltalán nincs megrágva, és még az emésztőnedvek sem kezdték ki; a farkas fel is lehetett fúvódva, hogy a nyilván metánt lélegző nagyi meg ne fulladjon benne, és nagymama erősen el lehet hülyülve, hogy örömködik az unokájnak, pedig sikítva kellene a kútba ugrania a poszttarumás stressztől. Piroska szintén retardált, mert rokonnak néz egy farkast hálóköntösben, a vadász meg nyilván Dr. Lecter  rokona, akit elcsaptak a kórházból, mert minden műtétet azzal fejezett be, hog köveket vart a páciens beleibe.)

És hamár a szöktetés, Leia mitől is gercegnő? Nem tudja hogy ki az igazi apja, de később mi már tudjuk, hogy ő egy rabszolga volt, a pre-darthvader korszakában, a nevelőapja viszont nem király, hanem szenátor. A muter az mondjuk királynő is volt egy darabig, de az csak afféle választott tisztség, határozott idejű munaaszerződéssel, ráadásul ez is csak bő húsz évvel később kedett kiderülni, Carrie Fishert meg már 77-ben is hercegnőzik, mndhatni össszefelségezik. Gondolom csak azért, mert ha már nem szőke legalább legyen királylány (de akkor Luke meg herceg), és ha a herceg  egy bűnöző, ésnem lovon érkezik, legalább legyyen fehér páncélban...

Szóval a sztori, mármint az SW sztorija is, színtiszta mese, valami olyasmi, amilyet több ezer éve mesélnek egymásnak a tűz körül a törzs nagydumás tagjai, csak a setting változik.

És abban sincs semmi tudományos. Az űr vákuumában hallható hang, a láthatóan nem fénysebességel  terjedő, véges lézerlövedékek, a minden űrhajón evidens gravitáció és hasonlók igen messze viszik az egészet a scci-fi-től, de egy fantasy esetében semmi gond velük, ott az ilyesmire egyszerűen nem kérdezünk rá. Mágia, vágod? De azért tényleg idegesítő, hogy minden bolygón nagyjából földi gravitáció van, és belélegezhető légkör, amire mondhatjuk, hogy hát ja, nyilván eleve ilyen bolygókat kerestek az emberek, de könyörgöm, van egy rakat más faj is, és nekik is pont az a gázkoktél kell azon a garvitáción? A rohamosztagosok páncélt hordanak, de egy kóbór találattól máris holtan esnek össze, viszont legalább nem látnak ki rendesen a siasakból. R2D2 pittyegésssel kommuikál, mikor már az okostelefonom is képes felolvasni az SMS-eket, Csubakka meg nudista, mert ugyan szőrős, de egy szál töltényhevederbe van öltözve,
Jó, ez már kukacoskodás, csak azt akarom érzékeltetni, hogy a mesében fel lehet vázolni, mi is az alaphelyezt, azt el kell fogadni, és indulhat a sztori. Egy sci-fi viszont kell hogy valami racionalitást vigyen a saját világ felépítésébe, a fantasy ez alól mentesül, ott elég a daramturgiai hitelesség meg az érzelmi relitás, és szárnyalhat a képzelet. Itt szárnyal is, messziről kikerülve a hatodikas fizikakönyvet, vagy bármit, amiben képletek vannak.

Az SW eszképista: Mert minen sajátossága abba az irányba mutat, hogy egy alternatív világot kínál fel azoknak, akik unják a miénket, szoronganak tőle, vagy egyszerűen  csak az itt és most vesztesei közé kerültek, vagy ott érzik mgukat. Nem jól. Nota bene: a valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert. És az SW egy igazi keménydrog, bár nem kémiai értelemben. Viszont addiktív, beszippant és nehezen ereszt, de legalább átmeneti menekülési utat kínál a realitásból. Gigászi a küzdelem ami ott zajlik, de tudhatjuk, hogy a végén győz a jó, és közben nem aggódik olyanok miatt, hogy nem tudja befizetni a villanyszámlát vagy levegőnek nézi a csaja, nincs körömgombája, nem jár fogorvoshoz vagy vécére (pedig megnézném a Millenium Falcon vécéjét, de a hajókonyhát is - input-output ugyebár), és végtelenül szabad, annyira, amennnyire mi sosem lehetünk.

És az eszképizmus összfügg a valláspótlék-jelleggel, a Star Wars is a nép ópiuma (már megint Marx...), azaz a kifejezés eredeti értelmének megfelelően: fájdalomcsillapítója. Mert Marx nem az állította ezzel az ópiumozással, hogy a vallás hülyeség, hanem azt, hogy szigorúan a funkcionalitás, a használat felől nézve egy olyan szimbolikus eszköz, amely elvielhetőbbé teszi az igazságtalan világ nyomorúságát.

Hát, Luke Skywalker és kis segítői is pont ezt a művelet végzik. Nem csak május negyedikén.

Csendes beletörődés

A disztópikus filmek hétvégéjén megint elém került egy ijesztő darab. A mókás az, hogy ebben  a '95-ös kanadai TV-filmben nincs vér, gyilkolászás, egyszerűen seniknek sem verik ki a fogait kalapáccsal, nem kenődik agyvelő a bútorokra, mégis dermesztő az egész.

A Harrison Bergeron című opusz Kurt Vonnegut egy novellájából készült, ő meg ugye a kedvenc íróim listáján van, közvetlenül az ismeretlen szerző után, aki a papírdobozokra írja, hogy "Tej". Vagyis muszáj volt megnéznem, ha már ráakadtam, bár kicsit aggódtam, hisz Vonnegut  nagyjából megfilmesíthetetlen, majdnem annyira mint a telefonkönyv, egy tányér bableves, vagy a generalizált szorongás.

Itt is egy jövőbeli diktatúrában járunk, még hozzánk képest is a jövőben (pláne, hogy az eredeti szöveg 1961-es), ha jól rémlik 2081-ben, amely kor egyébként (legalább is a filmen) szórakoztatóan hasonlít a hatvanas évekre, mintha százhúsz év meg sem történt volna. És ez logikus is, mert egyrészt itt a középszerűségre épülő rendőrállam működésést látjuk, a középszerűvé tett emberek meg nem akarnak a Holdra menni vagy mesterséges intelligenciát fejleszteni, elég nekik a kispolgári házipapucs-kultúra. Másrészt meg - épp az előbbi miatt - a hatalom úgy döntött, hogy a 2018-as (!) nagy válság után, az ötvenes-hatvanas évek kertvárosi Amerikáját állítja helyre, mint az utolsó már kényelmes, de még nem posztmodernül individuális életvilágot, amiben jól tenyészthetők a megbízható, ambiciómentes polgárok. Ez lesz a társadalom operációs rendszerének utolsó mentett változata, ahová visszalépnek a világ összezuhanása után.

Mert a vonneguti szofisztikált rémálom lényege, hogy egy nagy gazdasági-társadalmi összeomlás nyomán a hatalom fura urai úgy döntenek, nem kell több innováció, felfedezés meg különcködés, legyen mindenki átlagos. Azaz középszerű, amit egy elektronikus fejpánttal biztoítanak (ez az egyetlen igazán modern kütyü ebben a fazonra nyírt siralomvölgyben), ami mindenféle tehetséget, kiemelkedő képességet a központilag meghatározott szintig butít.

És hát a címbéli srác pont nem egy átlagos fazon, túl jó tanuló a suliban, mindenféle dolog érdekli, és még beszélgetni is szeret, akárhogy állítgatják a fejpántját. Így aztán, miután az illetékesek eljátszák a halálát, bekerül abba a szűk elitbe, akiknek nem kell hordani a butítógépet, és belelát abba, hogy is működik valójában az utópiának hazudott világa. Amit persze - mint minden rendes diktatúrát - egy forradalomnak hazudott puccs hozott létre.

Az egész történet kicsit olyan, mintha kereszteznénk George Orwell 1984, és Ray Bradbury Farenheit 451 című regényeit, és nem azért mert mindkettő címében szám van. (Mert ilyen alapon jöhetett volna a hét törpe, vagy a Joseph Hellertől a 22-es csapdája, utóbbi mondjuk talán nem is lenne hülyeség. Ha már  hülyeségről szól.)

Ahogy Orwellnél, itt is van egy Belső Párt, a szálakat mozgató hatalmasok klikkje, meg a rövid pórázon tartott tömegek, és ez a hatalom is szélsőségesen kegyetlen. Például bolti lopásért is simán fejbe lövik a nyugdíjas néniket, vagy adócsalásért a fizetésképtelen, csóró hivatalnokot, és ráadásul mindezt közvetíti a tévé is, afféle szórakoztató műsorként. Mondjuk van ez is annyira jó tartalom, mint a balett-közvetítés, hisz a táncosokat is úgy választják ki, nehogy túl jók legyenek, így aztán a közepesen tehetségtelen zeneszerző enyhén harmóniamentes fülsértésére egy félrészeg postás mozgáskultúrájával megáldott hentes pogózik, kétségbeesett tekintettel. A tévében, főműsoridőben. Az elnököt is úgy választja ki a belső klikk, így aztán a Féhér Házban is egy texasi autószerelő lakik, gond csak akkor van vele, ha  egy kisebb poitikai konfliktss okán szarrá akarja bombáztatni Marokkót, mert ennyit ért a világból.

És már ott is vagyunk Brabury-nél, hisz a Farenheit 451-ben a tűzőrök szándékosan nem tűzoltók, hisz ne oltanak, hanem égetnek, könyveket esősorban, nehogy a mindenféle filozófusok, írók meg hasonló ingyenélők szövegei összezavarják a jómunkásemeberek józan paraszti esszét. Abban a világban a könyv mint olyan be van tiltva, csak egy illegális mozgalom, meg néhány sötétben bujkáló díler próbálj átmenteni a Gutenberg-gaalaxist, meg azt a pár ezer évnyi műveltséget amit képvisel. De a hatalom (ahogy Vonnegutnál is) a tévét preferálja,a többit meg bünteti. Nem véletlen, hogy a főhős is a tévé-inkvizítori pályát választja, tudja ő, hol van a valódi hatalom és befolyásolási lehetőség.Mondjuk nem képes belesimulni a rendszerbe, de ez nem az ő hibája, elvégre a személyiségét Vonnegut írta, aki ugye szintén nem volt az a tőrőlmetszett konformista. Ami egy művésznél amúgy alapvető elvárás, ha nem akar szánalmas módon kovácsákossá változni.

Az 1984-ben interaktív telekép van, ebben a műben az általunk is ismert tévé, de a tömegeket minden rendes disztópiában etetni kell valami kulturális moslékkal (Orwellnél a ponyvairodalmat újbeszélül csak prolitápnak hívják), a jó nép a birkanyájhoz hasonul, gazdája a Párt és az Állam, pásztora a hatalomhű média. Tessék csak megnézni a hazai "köztévét" vagy beleolvasni az origóba, na náluk már megvalósult a "mindenki másképp egyforma" elve, van ott újbeszél és duplagondol, lapos propaganda és bárgyú virtualitás, ami kellően sok embernél működik is.
Szép új világ. (Csak hogy a végére szóba kerüljön a harmadik nagy disztópikus, Aldous Huxley is.)

Harrison Bergeron kalandjai magyar szinkronal fent vannak jutyúbon, pont itt.
(Van egy 2006-os változat is, de az szót sem érdemel.)

Hófúrók

A kellően borult tavaszi délután alkalmából (avagy éljen május másodika is, énekszó és táncköszöncse) remek disztópiákat tekinettem meg filmek által, vagyis azokat. Az egyik volt a Snowpiercer című vonatos-vérengzős, amit már régóta nagyy ívben elkerültem. Pedig kár volt, jó kis darab, bár némi gyomor az kell hozzá, de én jóval ebéd után, és még vacsora előtt tekintettem meg, szóval jókor.

Magyarul a jobb híján Hófúrónak fordítható címet arra cserélték, hogy Túlélők viadala, gondolom az Éhezők viadala miatt, annak sikerét próbálta a forgalmazó némi apróra váltani, de felesleges volt, ez jobb mint az éhezős filmek együttvéve. Bár csak az elsőt bírtam végigszenvedni, de képzelem. Abból a könyv sem volt egy nagy vasziszdasz, csak azért rágtam végig magam rajta, mert egy utazáshoz azt vittem könnyed olvasnivalónak, de már repülőn rájöttem, hogy kettesével kell lapozni, annyira érdekletelenek a kaszabolások elnyúló leírásai. Igazából az a súlyos társadalomkép volt izgalmas benne, ami a Snowpiercer-ben is, vagyis hogyan lesz az emberekből egyszerre egy szabályfetisiszta náci és közben egy vérengző állat, mert a túléléshez e kettő sajátos elegye kell, legalább is egy posztapokalitikus világban.

Itt is van egy durva katonai diktatúra, jól élő elittel és kizsákmányolt aljanéppel, birodalmi rohamosztagosokkal és lázadókkal, ahol minden megnyilvánulást és viselkedést szabályoznak, a szabályszegőknek meg durva büntetés jár. Loptál, vagy csak rossz helyen hagytad a cipődet? Semmi gond, jön a büntetés, de nem levágják a kezedet, hanem először lefagyasztják (úgy, hogy közben még a testedhez tartozik) majd egy bazi nagy kalapáccsal rásóznak, amitől a jéggé fagyott végtag ezer szilánk formájában repül szét. És ez még csak a film eleje, a durvább hentesmunka később jön.

Ami viszont a Mad Max óta vászonra vitt számolatlan disztópiától megkülönbözteti ezt a filmet, az a helyszín, ugyanis az egész egy vonaton játszódik. A sztori szerint az emberiség megpróbált tenni a globális felmelegedés ellen (nagyjából napjainkban), de valami csodaszerrel túlhűtötték a Földet, beköszöntött a jégkorszak, az élővilág pedig lefagyasztás által került a kihalás állapotába. És még nem jöttek meg azok a galaktikusok, akik kiolvaszthatnák a zsiráfokat, a kengurukat, a parkolóőröket meg a hútőben felejtett lencseffőzeléket. Az emeberiség ismert maradéka egy végtelenített, földkörli pályán futó vonaton tengődik, ami egy önnfertatónak tervezett ökoszisztéma, ahol a már említett náci rezsimmel szabályozzák a népességet, a  javak elosztását és a lázongásokat, mert ez utóbbiak is a vonatot építtető főgeci tervei szerint alakulnak, és folytódnak vérbe. A vonat hátuljában nyomorognak a prolik akik furcsa proteintömböket kapnak enni, már ha kapnak, ha meg nem akkor egymást eszik meg (a csecsemők a legfinomabbak, mondja egy ponton a főhős). Pontosabban - mivel azért nem teljesen állatok - amíg lehet, egy-egy levágott végtagot osztanak meg a sorstársakkal.  Így aztán a vonat hátuljában majdnem mindenki félkezű, ami jó dolog, mert egy pár kesztyű két embernek is elég, másrészt meg a proteintömbök eredete is sejthető, alapanyaguk mondjuk úgy összefügg a népesség-szabályozással. Ja, ledarálják a hullákat.

És eme rémes részletek mellett a film komolyan nekiáll azon filozofálni, hogy tényleg meddig kell, lehet vagy érdemes elmenni a túlélésért, nem kellen-e e végre kipusztulnia a picsába annak az emberiségnek, amely már úgyis elvesztette emberi lényegét, igazából már a kannibalizmus előtt is. Hogy igen, túl kell élni, de nem minden áron.
És itt aztán semmi sincs az ókori görög sorstragédiákból, legfeljebb a végzet elkerülhetetlensége, ami egy halott bolygón azért nem nagy kunszt.  Ez egy Isten és misztikum nélküli világ, nincs lélek csak testi működés, nics megváltás, csak az első kocsikig lehet jutni, ahol jobb a kaja, de durvább az agymosás, és végül is, az még mindig ugyanez a vonat.

Kint meg hó és halál, ami persze hőseinknek néha jobb opciónak tűnik  vonatozásánál, de az a fránya életösztön nem hagyja őket, hogy csak oda jegyet váltsanak a nirvánába. Így aztán szó szerint végigölik magukat a mozdonyig, ahol az alkotó és diktátor lakozik, és miközben feltűnően hasonlít Ed Harris-re, fásultan, életunt módon náciskodik.

Szóval a Snowpiecer remek film, nem is értem miért toltam el magamtól éveken át. Hangulatában egyébként erősen hasonlít az egyik kedvencemre, a már emlegetet Oldboy-ra, pont annyira betegen erősz,akos, klausztrofób és üdvösség nélküli, de hát ilyen a világunk. És a párhuzam nem véletlen, ez is egy koreai rendező alkotása, (Bong Joon-ho az illető, just for the record), javarészt nyugati színészekkel, meg amerikai koprodukcióban de ettől még nagyon is ázsiai darab. Szerencsére. 

És ha már a színészek: Tilda Swinton olyan jól hozza sunyi, seggnyaló szadistát (aki láthatóan Heinrich Himmler és az általános iskolai orosztanárom szerelemgyereke), hogy a nézőnek már a tizedik percben kedve lenne egy szívlapáttal agyonverni. Ami persze kár lenne, mert nem lenne film.

Látszani mindenáron

Az egyik Tilos rádiós műsorban egy betelefonáló hallgató fogalmazta meg a legtömörebben az egész járványpara legidegesítőbb jelenségét, valahogy úgy, hogy neki  már tele van a (nemi szerve helyett megnevezett) hócipője a sok jutyúbos motivációs videóval, és "jógázzon ám a kurva anyád".

De tényleg, hirtelen minenki életmód tanácsadó lett, és beszédhibás, a magyar nyelvvel egyenlőtlen küzdelmet folytató tizenhat éves hülyegyerekek, valamint a mosogatásba és a gyerekeikbe csendesen beleőrülő frusztrált háziasszonyok nyomják hogy kell legóból laptopot építeni, ehetetlen házi kenyeret sütni vagy szomszéddal  ordibálni az erkélyről. Utóbbit egyébként szokták csinálni máskor is, csak járványmentes időkben nem teszik fel a netre, és videózni is csak azért videózzák, hogy a rendőrök is lássák később, ők csak visszaütöttek.

És tényleg, elárasztják a netet a híres, kevésbé híres és egyszer majd szívesen lenne híres jutyúberek, önjelölt influenszerek, profik és amatőrök egyaránt. (A profi és amatőr influenszereket a termékmegjelenítés különbözteti meg egymástól.) És a tematika tényleg a semmi ragozott négyzetre emelése, háztartási tippek, megnézendő ölős-baszós sorozatok, tíz tipp, hogyan aludj ülve és ötletek, mit énekelj a szobanövényeknek, ha már össze vagytok zárva. És komolynak látszó, vagy legalább is magukat komolynak gondoló hírportálok is jobb híján mindenféle ismert emberek házi vieóival töltik ki a kezelőfelületük réseit, ahol az ismert, és épp munka nélküli színész borostásan és másnaposan dadog valamit a felelősségről és szolidaritásról a webkamerába, miközben a httérben az óvódás lánya épp kecsappal keni be a tengerimalacot. Hát igen, mivé lennénk a minőségi tartalom nélkül? De egy színész, akit már láttunk színpadon, filmen vagy legalább egy bankos reklámmban, az még érdekes is lehet, milyen ő gyűrött-brostásan, ahogy holnaputánra várja a világvégét, de a celebek hasonló cuccaira nincs mentség. Ha valakinek annyi a teljesítménye aa közönség felé, hogy visszaveri a fényt, és hozzá képest az akadémikusnak érezhetjük magunkat, akkor legalább legyen valami körítés,  ültessék be egy ostobácska vetélkedőbe, csapják ki egy tehenészetbe és videózzák le, ahogy meg akar fejni egy bikát, szóval csináljanak köré egy igazi, tökös trash-realityt. De amikor magának akar csinálni műsort azzal, hogy otthon ülve, kamera előtt festi a körmét és epilálja a csakráit, az a szánlmashoz képest is két emelettel lejjebb van. Unalmasabb mint a teljes operatív törzs, idegesítőbb mint és sajnos nézettebb, mint Milos Forman bármelyik fimje egy videomegosztón.

A celeb az eredetileg csak annyit jelentett hogy híresség, aki valami miatt híres, de mára, a munkamegosztás és a nemzetközi helyzet fokozódásával önálló szakmává, mi több, hivatássá vált, életprogrammá és karrierlehetőséggé. De hómofiszban celebkedni azért elég nehéz, mert ha VV Ribanc a konyhában,  szolid sminkkel és egy padlizsánt szorongatva oravecznórázik arról, hogy micsida kihívás és lehetőség otthon videózni magát a telefonjával, az azért már a tartalmoszolgáltatás negatív tartományába csúszik át.

És bátran csinálják, mert bár lelkileg analfabéták, intellektuálisan középkorú szobaspánielek, a technológiához meg annyit értenek hogy ájfon, azt azért tudják, onlájn nem lehet pofán vágni őket, ezért büszkén és bátran kukorékolnak a szemétdombjukon.
Másoknak.

A vesztés esztétikája

Valamikor '93-ban már igen felnőttnek éreztem magam, elvégre leérettségiztem, főiskolára jártam és buliztam sokat, mint egy ember, akkoriban könnyen lettem szerelmes, de legalább halálosan, és volt az a halvány érzésem, hogy akár még jól is járhatok az élet nevű piramisjátékkal. A fiatlság nem bolondság, csak a tér tágasságának érzete, meg a belőle fakadó elviselhetetlen optimizmus.

Akkoriban is főleg passzív optimista voltam (minimális erőfeszítésektől vártam, hogy majd minden jó lesz), de azért tanultam mint egy gép, sokakkal barátkoztam, élveztem a helyzetem. Akkoriban is bírtam depresszíven szorongani, de még emberek között éltem, összességében többet voltam vidám, mint nem.

De akkor jött Beck, az amerikai hátsó udvarok indokoltlan fűzfapoétája, aki nagyjából az én generációm, akkoriban volt huszonnemsok éves, és már arról énekelt, hogy ő egy vesztes, valaki lője már le, valaki gyújtsa már fel azt a kurva lakókocsiparkot, a redneck kertvárost. Mi ezt innen nem értettük, mert közvetlen a rendszerváltás után naivan evidensnek tűnt, hogy az amerikaiaknak eleve jó, oda születni mázli, mit rinyál ez a fazon? 

Persze, Hollywood a hibás, az amerikai álom ostoba cukormázát onnan öntötték a világra, egy átlag álomgyári szarban mindenki nagyon kertvárosi, rohadt magas irodoházakban dolgozik panorámás irodából, a szegények, különösen a hajléktalanok, meg csak mellékszereplők, de annak is viccesek. Egy lepukkant lalókocsiban lakni, pitiáner bolti lopásokból meg segélyből élni az szórakoztató (lásd A nevem Earl című sorozatot, jó, az mondjuk tényleg vicces), az utcán élni meg maga a mágikus szabadság, a lét elviselhetetlen könnyűsége.

És akkor jön egy csávó, valami alulhangszerelt, recsegős, anti-folk hangulatú, a popszakma alatti garázszenével, és még alig felnőttként vesztessé nyivánítja magát. Mondván, hogy ahonnan indul, az már peredesztinálja a jövöjét, ősz szakállú öregemberként is a társadalmi szemétlerakóban fogja vakargatni a tökét, meg a lomtalanítson szerzett ócska gitárját. Ez maga "a lakókocsiparknak nincs kijárata" fíling. Hogy mennyire gondolta komolyan, és mennyi volt benne a művész empatikus iróniája, az ma sem tudnám eldönteni, pedig vesztesenek levésben mondhatni jó vagyok.

p.s. A kilencvenes évek első felében még nem volt inerhálónk , Viki még nem pédia volt, viszont nagyon jó csaj, úgyhogy aaz csak utólag tudható, hogy Beck Los Angelesben született, művészcsaládban, a Loser volt az első "slágere" azóta is menő és díjakkal dekorált zenész, de az életérzés, ami a fenti dalból árad, az hiteles. Nem lehet mindenki Sid Vicious, aki az életét is egy punk-számmá tette, amennyiben durva volt és rövid.

A fekete egyik árnyalata

Néhány éve nagyon siker volt A szürke ötven árnylata, könyvben és filmen egyaránt. Hát igen, aki a kilencvenes években vagy annál is később született, az nem bámulta a feket-fehér tévén a Knight Ridert az osztrák egyen, az egyetelen magyar tévé hétfői adásszünete alkalmából, és így nem lett elege a szürke megannyi árnyalatából. Igen, tudom, a nettó szexuális kontent volt a nagy közfigyelem fő oka, de már ez is annyira retró, hisz egy átlagos ponóoldalhoz képest, minden giccsbe hajló filmes meztelenkedés csak délutáni kakaó-parti a Tündérbogár Óvoda & Grillben.

Ráadásul azt is tudjuk, hogy a fekete meg a fehér az nem is szín, hisz már általánosban a fejünkbe verik, hogy az additív színkeverés, amikor színes fényket keverünk, az fehér fehér fényt eredményez, az alapszínű festékek összetrutymózásából viszont fekete lesz, és ez a szubsztraktív színkeverés. Vagyis a fekete és a fehér nem színek, hanem az összes többi szín (igazából mind a három) együttesei, így aztán az e kettőből képzett szürke sem az. Vagyis a szürkének nincsenek árnyalatai, a tiszta szürke (csak feketéből und fehérből) az maga az árnyalat.

De igazából nem is az ötven szürkéről akarok értekezni, főleg mert nem is bírtam végignézni azt a lassított szenvelgést, amit egyes hollywoodi ipaarosok művészi ábrázolásnak szánnak, sikertelenül. Akinek ez filmművészet az egyéb aljasságokra is képes, például eredeti tehetségnek gondolja Lédi Gygyát és hellókittis bögréből issza a pillecukros haboskávét.

Ezért most a Fekete mise című filmről lesz szó, amiben a feketének egy árnyalata van csak, de az tényleg árnyalt, amitől ez a gengszerfilm lehetne unalmas is, csak Johnny Depp nem hagyja. Mert Mr. Depp itt egy láncdohányos hullára van sminkelve, aki kopaszodik, egy döglött hal unott és üres tekintetével szemléli a világot, és egy teljesen azonosulhatatlan, ám lekiismeretes pszichopataként erőszakolja rá magát környezetére.. A valós történeten alapuló műegészben Depp egy James Bulger nevű, nevével ellentétben nem bolgár hanem ír maffiafőnököt szerepel, aki összefut gyerekkori haverjával, az FBI-ügynökkel, és elindul köztük valami furcsa együttműködés. Mert Bulger nyilván utálja az efbíájt, de még annál is jobban utálja a konkurens olasz maffiát, akik ki akarják szorítani őt és embereit Boston aljas utcáiról. És hát hősünk meghozza a churchilli döntést, hogy Hitler ellen még Sztálinnal is össze lehet fogni, azaz itt a digók ellen még a rendőrökkel is.

Egy (Puzséréktól lopott hasonlattal élve) James Bulger csillagjegye a piszchopata gengszter, de besúgó aszcendenssel. Ő egy igazi keresztapa, nem olyan mint Coppola filmjében Don Corleone, ő nem atyáskodik, hanem rezzenéstelen arccal kibeleztet a gorilláival,  ha valami ne tetszik neki, de értékeli ha egy utolsó szemétláda vagy, csak legyél tökös. Ettől a kiszámíthatatlanságtól lesz érdekes a figurája, aki tényleg teljesen fekete, de sokféleképpen az, miközben nem látsznak az alapszínek, melyből az ő sötétségét kikeverték. Valami perverz becsületesség jellemzi, mert  ő aztán nem lesz spicli (az egyik embere meg igen, de ő sem így éli meg), ő soha nem mártja be a sajátjait, csaka mocskos spagettizabálókat nyomja fel a régi haverjánál, ami az ő világában nem hogy rendben van, de kifejezetten erkölcsös cselekedet. Elvégre Boston az íreké, színük a zöld, italuk a sör, csapatuk a Celtics, az olaszok menjenek csak New Yorkba supermariót játszani, de drogotmárulni, kurvákat futtani és védelmi pénzt szedi ebben a városban csak hagyományos, kézműves ír bandáknak van joga. Mer' csak!

És ebben még az sem akadály, hogy az olaszokkal együtt ők a katolikus kisebbség egy protestáns többségű társadalomban. Mert igazából nem meglepő, hogy szervezett bűnözés ritkán fordítja tekintetét a Vatikán felé, a római kaotikus egyházzal fennálló történelmi analógiák ellenére is.

A Fekete mise lehetne egy közepesen unalmas gengszterfilm, de a becsület, hűség és mindenféle morális dilemmák feszegetése miatt jóval több lesz annál. Meg ugye a színészek. Meg az a hetvenes éveket precízen felidéző miliő, az is nagyon retró.

A morális alapállása amúgy egyik szereplőnek sem makulátlan, az FBI-ügynököt például a sajátjai árulónak tartják, mert gengszerekkel haverkodik, a gengszterek meg csak egy rohadt zsarunak, aki örüljön, hogy potyautasként építheti a karrierjét rájuk, anélkül, hogy lepuffantanák, ha már jegy nélkül utazik.

Ebben a filmben az erkölcsi magaslatok üresek maradnak, az éjjeli kocsmák melletti sötét sikárokoból nem vezet feléjük út, mondjuk szereplőink nem is vágynak arra menni. Az erkölcs alapja a betyárbecsület, lojálisnak a banda felé kell lenni, , ráadásul a cél szentesíti az eszközt, akkor is, mindegy hogy bandatetoválást vagy FBI-jelvényt visel az ember. Pláne mert a nyomozó meg a

James 'Whitey' Bulger, az igazi, 89 évet élt, és ebből csak az utolsó hetet töltötte börtönben. Azért tudta évtizedeken át megúszni a sittet, mert besúgott, és talán pont ezért verte agyon a töbi beutalt is, 2018-ban. Biztos nem tartotta nagyon erkölcsösnek ezt az eljárást, még a maga nézőpontjából sem. Ezzel együtt egy hosszú és eredményes életet élt, egy időben az amerikaiak körözési listáján a második volt, közvetlenül Oszama Bin Laden mögött, ami azért komoly siker, avagy az ezüst is szépen csillogott.

Föl dzsedik, proletárok!

Itt jön május elseje, állítólag a munka ünnepe, de idén inkább a munkanélküliségé, majális sem lesz, pedig gyerekkoromban azt nagyon bírtam. Törökméz, kókuszos lófasz meg műanyag játékok, és elég volt egyszer hánynom a ringlispílen, hogy többet senki ne akarjon rábeszélni.

De ha nem lenne vírusos gazdasági válság, akkor se jelentene az egész semmit, azt meg pláne nem amit eredetileg. Munkásmozgalom egyszerűen nem létezik, vannak munkások, és vannak mindenféle mozgalmak, de e kettőnek nemigen van metszete. A szakszervezetek is csak némi tagsági díj, és a karácsony előtt akciós zselés szaloncukor formjában képződnek meg a dolgozó tömegek számára. Szóval ez a munka ünnepe dolog, persze a legtöbb ünnephez hasonlóan, már rég nem bír érvénnyel az éleünk kontextusában, valójában pont annyit jelent mint március 15 vagy október 23, azaz nem kell dolgozni (ha épp van hol), nincs nyitva a teszkó és Bud Spencer-TerenceHill filmeket ismétel minden tévécsatorna. Na jó, a Diszkoveri meg a Nesönöl Dzsiografik azok nem, ők autófelújitós és Hitleres sorozatokat ismételnek.

Sőt, a társadalom erősen szekularizált többségének a vallási eredetű ünnepek (karácsonyi pünkösd húsvétkor, meg hasonlók) is a "teszkó helyett badszpenszer" paradigma mentén írhatók le, azzal a különbséggel, hogy Jézus születése és halála kapcsán szinte kötelező rokonokat látogatni, pünkösdkor meg nem, mert arról kevesen tudják, hogy mi is. Mondhatni a pünkösd még az adventnél is észrevehetetlenebb, mert adventi koszorú még olyannál is előfordul, akik amúgy a Repülő Spagettiszörny Egyházának pasztafariánus tagjai, de a pünkösdnek még egy nyomorult kokárda sem jutott. (Pedig fergeteges pünkösdi bulikat lehetne rendezni, például jelmezversennyel, ahol szentléleknek vagy kiáradásnak öltöznének a partizók, és mivel eredileg szent szellemről lenne szó, újrahasznosíthatóvá válnának a Casper-jelmezek is.)

De a május elseje is olyan mint a pünkösd, a többségnek nincs hozzá köze. Az 1866-os chicagói sztrájkra mifelénk soha nem is emlékezett senki, pedig innen a munka ünnepléssének dátuma, a sokféle néphagyomány meg valahogy kipusztult a lakótelepek betonján. A májusfákat nem állítjuk, csak lájkoljuk a képeiket a fácsén, azt meg csak a legsztahanovistább katolikusok (istenem, micsoda kifinomultam blaszfém képzavar!)  tudják, hogy 1955 óta Munkás Szent János ünnepe is ekkor van. Igy excathedrálta ezt XII. Piusz (leánykori nevén Pacelli bíboros), akit annira nem szeretünk a világháborús nem ténykedése okán,  XIII. Piuszt jobban bírtuk, pláne mert Jude Law játszotta. III. János Pált meg John Malkovich, ha valaki nem látta volna még az Új pápa című morálvizuál-orgiát, a már itt is tárgyalt Paolo Sorrentinotól.

És ha nincs májusfa, locsolkodás (ja, az máskor nem van), munkásmozgalmi sörvirsli vagy Szent János, sőt, még felvonulás sincs, amit gyerekként annyira utáltam, de ami a szadista, és lélekben őrmester tornatanároknak maga volt a kéjgázos mennyország, szóval ha mindez nincs, akkor mit ünnepejünk mindjárt holnap?

Hát részemről letudom e napot Joseph Heller születésnapjának nagy ünnepeként, aki nem csak A 22-es csapdáját írta (holott 1923-ban született), hanem az Isten tudja, a Valami történt vagy a Záróra című remek könyveket is. De 1904-ben e napon halt meg Antonin Dvorák, szóval belehet tenni az új világ szimfóniát, ami egy-két MOzart meg Vivaldi darab társaságában a komolyzene popzenéje.
Ám ha nem ragaszkodunk a május elsejéhez, ünnepelhetjük május negyedikét  is, hisz ez a Nemzetközi Star Wars Nap, egy hülye szóvicc miatt. Mert "az erő legyen veled" az angolul úgy hangzik, hogy "may the force be with you" a május negyedike meg "may the fourth", szóval ez a méjdöforsz ez elég ok, hogy akkor pont jövő hétfőn dzsedizzük össze magunkat egy messzi (Messi?) galaxissal.

Kínzó kérdések

1 .A párhuzamosok a végtelenben találoznak. De minek? Hisz nem is ismerik egymást, eddig csak elmentek egymás mellett, végtelen hosszan. Mi dolguk lehet hirtelen  a többi párhuzamossal?

2. A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Hogy a hazugot utol kell érni az rendben van, de miért kergetne valaki egy sánta kutyát? És mire föl ez a verseny?

3. Addig jár a korsó a kútra bla.bla.... De már az eleje is hülyeség. A korsónak nincs lába. Az a lábas.

4. "Áfás számla igényét, kérjük előre jelezze!" Ki írta ezt a tökéletes hexametert?

5. Honnan tudják a nők, hogy a szülés a legfájdalmasabb dolog, mikor még sosem rúgták őket tökön? (És honnan veszik a férfiak, hogy tökönrúgás az, miközben tolófájásokat legfeljebb a vécén élnek át?)

6. Miért van a férfiaknak mellbimbójuk?
7. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. A sírásók mindig másnak ásnak, ennyire szar lehet nekik? (Illetve a mellékszál: Mi van ha beleesek egy lányba? Avagy a szerelem sötét verem?)
8. Ha hallgatni arany, miért nem bírok összekussolni magamnak egy rendes vagyont? (Biztos nem kelek korán, hogy leljek. És mire kimászom az ágyból, már tisztára süt a Nap, ami pedig fénylik, az már rég nem mind arany.)

9. Boldogok a sajtkészítők?
10. Ha a dinoszauruszok 165 millió évig éltek, akkor mi miért halunk meg jó sokkal a századik születésnapunk előtt?
11. Láttam a tévében, hogy vannak lila-fehér, meg barna-fehér tehenek is, de a teje az mindegyiknek fehér. Vagyis a tej a tehenek fehér részéből jön? És akkor a lila tehenek lilát kakálnak?
12. A kenyérnek is a héjában van a vitamin?
13. "Márminlunk, márminálunk babám..."éneklik a résszeg néprazosok, de hogyan kell márminálni? Az ilyen szekszuális dolog? És ha igen, lehet egyedül is? Mármint márminálni.
14. Sztravinszkij vagy Sosztakovics írta azt a szimfóniát (dácsára és baritonra), aminek az egyik első tétele úgy kezdődik, hogy: taaa-ratatatammm-tatamm-ta-ta-tt (kis szünet) tataratamm-tam-tam?
15. A bárányok embereket számolnak-e, ha nem tudnak elaludni?
16. Ha a gyep közepén vagy egy "Fűre lépni tilos!" tábla, az hogy került oda?
17. Ha a balett-táncosok vannak olyan tapintatosak, hogy lábujhegyen táncolnak, a zenekar miért játszik olyan hangosan?
18. Ausztráliában dél felé van észak?
19. A tejből készült író is szokott dedikálni?
20. buzi-e vagy?
21. A lovakat lelövik, ugye?
22. H a tudás hat alom, akkor  a tudatlanság mennyi?

Szétesküvés-elmélet

Az összesküvés-elméletekkel több baj is van. Először is az, hogy büszkén tanulatlan seggfejek terjesztik agresszívan a saját ostobaságaikat (olyanok, akik a fészbukról tájékozódnak a világ állásáról, profiljuk szerint "az élet iskolálájába" jártak, és láthatóan ott is megbuktak párszor), másfelől - és ez már következik az előzőből - nélkülözik az elemi logikát.

Mert ha a gyíkemberek, az ufókok, vagy a háttérhatalom annyra bénák, hogy Ifásgézafia Lajos a maga tizenkét év alatt abszolvált nyolc általánosával, meg a háromhetes vécépumpa-szerelői tanfolymával is rájön sötét üzelmeikre, és nyelvtanilag ugyan erősen támadható módon, de lelplezi őket, akkor összeesküvés heyett mégis inkább cipőfelsőrész-készítéssel kellene foglalkozniuk.

Mert  hát egy rendes összesküvés az olyan, hogy 5G-vel kemtrélezzük az embereket tudatbefolyásolásuk végett, nehogy észrevegyék, hogy épp elfoglaljuk a lapos földet, amit közben meg gömbölyűnek (ba jó, geoidnak) hazudunk, ha már a miénk a NASA, de az orosz meg a kínai űrkutatás is, és nekünk dolgozik minden rémhírterjesztő csillagász. Az indiai űrprogram az nem veszélyes a gömbölyű-földes, naprendszeres átverésre, ők úgyis csak Visnut keresik odafönn, esetleg Sívát vagy Ganésát, hátha valamelyikük meg tudja mondani, melyik mantra az űrlift Visnu bolygólyára. Ami szintén lapos (lásd: Terry Pratchett Korongvilág-regényeit), négy elefánt tartja, akik egy teknős hátán állnak.

Szóval egy rendes összeesküvés lényege, hogy nem tudunk róla, de ezek a béna háttérhatalmi idegen gyíkemberek, ezek inkább valami béna szétseküvést csinálnak, hiszen az internetes világháló webes felületein tele van a minden a lelelplezésükkel. A témában elmélyült, ám funkcionális analfabéta szakemberek pontosan felsorolják, hányféle gyíkember van, a Proxima Faszomtuggya Centauri melyik csillagáról érkeztek (nem ám egy bolygóról, ők már felette állnak az efféle földhözragadtságnak), és milyen válogatott módon szekszualizálják az embereket, egyfelől tudományos érdeklődésük okán, másfelől meg mert perverz állatok.

Nyilván a perverziójuk okozza vesztüket, hisz egyfelől kurva sok fényévet képesek utazni, technológiájukhoz képest a miénk pattintott kőbalta, de Lajos meg Alfréd, a részmunkaidős kukaszámláló három kattintás után leleplezik őket, pedig angolul is csak a gugli forítójukkal tudnak olvasni. Ami persze nem jelenti azt, hogy értenének is bármit abból, amit bárki bármilyen nyelven leírt, valahától mostanáig.

De nincs is rá szükségük, mert ők megvilágosodott spirituális mesterek, akiknek röntgenszemük, ulrahangfülük és paranoid skizofréniájuk van. És csak azért funkcionális analfabéták, mert holisztikusan szemlélik a világot, mindent egyben látnak, és egyszerűen túl vannak már rég az olyan pitáner dolgokon, mint a helyesírás, a nyelvtan általában, vagy pláne a józan ész. Lelplezéseik kozmikus érvényű tanítások, mikor Lajos azt posztolja zárt csopotjba, hogy a dihidrogén-oxid az öl, akkor tényleg igaza van, csak mi még sosem gondoltunk így a vízre. Pedig bele lehet fulladni, mint az közismert. (Lajos egy szellemi elődje szerepel a klasszikus viccben is, aki miután látja Jézust a vízen járni, csak annyit kiált oda neki: Mi van köcsög, még úszni sem tudsz?)

Az összeesküvés-elméletek leleplezői persze nem állnak meg egy-egy témánál, leleplezik az egész világot. Megtudhatjuk tőlük, hogy Newton találta fel a gravitációt, az előtte nem volt, hogy a koronavírust egy ellenvírussal kéne legyőzni, hogy a párna alá tett folyami kavicsok megvédenek a kozmikus sugárzástól vagy hogy a Netfilx a gonosz erők fegyvere, és az is kapcsolja ki, aki nem is felhasználója, sőt főleg azok, akik nem is ismerik. A biztonság kedvéért, bár arról nem esik szó, mi van ha a szomszéd nézi rajta a vámpíros sorozatot, csak egy vékony falnyira tőlünk.

De a lényeg az, hogy rendes konteósok szerint minden mindennel összefügg (miért pont Hitler születésnapján borul be az ég?), és nagyjából minden hazugság, a valóság a tapasztalat mögött van, ott dugdossák a tudjukkik.

Vagyis igazából a Mátrix egy dokumentumfilm, csak a gonosz gépek helyett a gonosz űrlények csinálnak belőlünk humán befőttet, mi meg csak hisszük, hogy eszünk, alszunk, vécére és postára megyünk. Igazából az egész egy szimuláció, amit a személyiségünknek gondolunk, az egy program, amit félrészegen írt egy távoli programozó, a csápjaival. Innen jön az összes szorongás, depresszió, kényszerbetegség, pánikroham, csak a paranoia az, amit magunknak csináltunk.

De ezen a ponton már felmerül az emberben a gyanú, hogy igazából egy meta-összesküvés tanúi vagyunk, azaz valakik (és innentől már nem tudjuk kik), talán a homoszekszuális néger zsidók Zoofil Tesvériség Felszabadítási Mozgalmának ügynökei állnak az egész mögött, akik állatokat szeretnek dugni, és e ténykedésükben útban van nekik a komplett emberiség. Az emberiség nem komplett részhalmaza meg ugye ők maguk. Szóval kiiratnak minket, éghajlatváltozással, járványal, Netfilx-el, trumpokkal, és akkor még több fényre nedvesedő állat lesz nekik.

Vagy... Vagy csak ezt akarják elhitetni a tényleg Másvalakik, akik egy kamu összesküvésel leplezett kamu összesküvéssel leplezik a saját valódijukat, vagy ez is csak álca?

Az a gyanús, ha valami nem gyanús, de ha gyanús, akkor pláne.

Az ókori szofisták és újkori nihilisták meg boldogan forognak a sírjukban.

Egy bajusz mind előtt

Tegnapelőtt volt pont 80 éves Giorgio Moroder olasz zenész/zeneszerző, aki nélkül állítólag nem lett volna olyan a 80-as évek diszkózenéje, amilyen volt, meg az elektonikus tánczenének neveztt izé, ami távol áll tőlem. Ezek miatt nem is lenne érdemes megemlékeznem az évfordulóról, mert a diszkót utálom mint a vaníliás spenótot, az elektonikus csapatás meg annyira nem érdekel, hogy még utálni sem tudom, egyszerűen nem fér bele az életvilágomba.

recorder.blog.hu

Moroder bácsi azonban remek filmzenéket szerzett a 70-es és 80-as években főleg, ezért az eurodiszkót ha meg nem is bocsátjuk, de legalább elnézzük neki. Elvégre akkoriban tényleg ő volt az egyik legprogresszívabb és mindenképp a legpornószínészbajszosabb szereplője a könnyűzene világának. Ma már inkább Mikulás-szerű, vagy egy kiöregedett pornszínészre hajaz, attól függően, hogy épp miyen arcszőrzetet szervez magának.

Igazából mindenki ismer néhány Moroder-szerzeményt, legfeljebb a neve nem ismerős, de a filmeken kívül műsorok szignáljaiban is rendre visszaköszönnek a témái. Nem tudom, hogy mennyire jók a zenéi, de hogy kulturálisan nagyot rúgtak a haladó vagy halódó nyugat seggébe, az tuti.

Terrortroll

Schmidt Mária néhai történész (igen, szerencsére még él, de már csak annyira történész amennyire én gipszkarton-szerelő) megint nagyot ment a fészbukon. A Terorr Házát (is) főigazgató állampárti troll most épp Rajk Lászlóba, az ifjabbikba rúg bele, ami azért különösen gusztustalan, mert az illető már halott.

Egyfelől felrója neki, hogy az apja, idősebb  László, a kommunista diktatúra belügyminisztere volt, és ezért nyilván a fia is valami sötét gazember lehetett. Sőt, biztos  ő tehetett arról is, hogy ki volt az apja.

Másfelől meg a szemére hányja (meg a saját billentyűzetére), hogy soha nem tudott szembenézni apja bűneivel, mintha ez afféle házi feladat lett volna. Pedig de, itt olvasható egy interjú vele. Úgyhogy a valahai történész epét hányásával eleve sok probléma akad.

Először is idősebb Rajk 1946-48 között volt miniszter, márpedig a Rákosi-féle diktatúra az igazából csak 1948-tól épült ki. Ezzel együtt aktív szerepe volt a '47-es kékcédulás (azaz elcsalt) választások bonyolításában, némely koncepciós perekben, de Rákosiéknál így sem lehetett jó fiú. 1949 tavaszán letartóztatták, jött a koncepciós per (számára igazából "ki mint vet, úgy arat" alapon), és még az év októberében ki is végezték, a nyilvánvalóan nála is kommunistább kommunisták. Akiknek ő ezek szerint nem volt elég kommunista, vagy nem az elvárt módon. Aztán már 1955.ben rehabitálták, ahogy ment Rákosi, végre el lehett temetni Rajkot rendesen. (És ebből a temetésből nagy tüntetés lett, aztán már egymást követték az események, hisz 1956 októbere volt.)

De akármit is tett a fater, ifjabb Rajk mindössze négy hónapos volt mikor letartóztatták, és kilenc, mikor kivégezték, tehát nem is ismerhette őt. 

Rajk László fiatalabban (Fortepan)

Ellenben ifjabb Rajk  - a néha történész asszonnytól eltérő utat járva - részt vett az ellenzéki mozgalomban a diktatúra éveiben, terjesztette a szamizdatot, szervezete a tiltakozást, és közben jelentősebb volt építésznek, mint Schmidt elvtársnő történésznek. Terror Maris Házigazgató Fő szellemi szabadfogalkozású volt a Kádár-rendszerben, a szerveződő demokratikus ellenzékhez meg annyi köze volt, hogy nem volt benne. De így harmincpár év távltából igen ízlésesen tudja utálni azt, aki nem volt hozzá hasonlóan kollaboráns, és a halottgyalázás ehhez képest már csak hab a torkán.

De mindegy is, Főigazgató Máriáról lepereg minden kritika, nem is érdemel több karaktert szerénytelen személye. Inkább szmebenézek azzal, hogy a dédapám a rosszabbik oldalon harcolt az első világháborúban, ezt Osztrák_magyar Monarchiának hívták, ami vicces, mert dédapám se oszták, se magyar nem volt, leginkább német. Nagyapám meg a kommunista rezsim hadseregében volt tiszt, a véreskezű légierőnél, aljasul szadista repülőgépek között, de legalább utált  katona lenni.

Én meg voltam úttörő. A Kádár-jugend tagja, vörös  nyakkendővel, szintén a kommunista diktatúrában, igaz lázadtam is néha, egyszer farmert húztam az úttörő-egyenruhához.

Posztnevezéktan

Régebbi mániám, hogy a jelen civilizációjának egyik alapvetése (hogy alapvető baja-e azt tudja fene) a névmágia, a dolgokat attól tekintjük létezőnek, hogy nevük van. A megnevezés által lesz a bármi, amiről meg nem beszélünk aaz nincs is. Így volt ez persze régebben is, minden rendes törzsnek és klánnak megvoltak a maga tabui, a kimondhatatlan izéi, amiket eldugtak tudatuk egy sötét sarkában, hogy csak a poztív dolgkról kántáljanak a tűz körül. 

De ma már vagyunk annyira virtuálisak, hogy nem elsősorban tabusítunk fogalmakat, jelenségeket, hanem csinálunk magunknak egy vágy- és akaratvezérelt realitást, néha már a józan ész sérelmére.  (Persze tabusítunk is, a faszt pénisznek hívjuk, a szart meg székletnek, de ezek már csak a tabu light kategóriát képviselik, mint afféle eufemizmusok.) Annyira nem vagyunk földhöz ragadtak, hogy rögtön az okostelefonunkhoz kapunk, ha már nem érzünk flasztert a lábunk alatt, és meglepődünk, ha nem látunk magunk körül autókat, hogy mi ez a rohadt sok zöld?

Talán a biológiai nevezéktan lehet a minta az újkori névmágiára, hisz azon sokszor vitatkoznak szakszerű emberek szakszerűen, hogy akkor most a legutóbb befogott folyami mókus vagy fanyűvő aligátor az önálló faj-e, vagy csak mellékága egy már beazonosítottnak. És onnantól lesz önáló faj, mikor hivatalosan is ráragasztják az ő latin nevét neki, hogy mondjuk "Alligator brutalicus széttépesensis" vagy "Sciurus blasphemicus vulgaris" (ez csúnyán káromkodó mókusok tudományos neve). És innentől van már egy új faj, ki lehet tömni a múzeumoknak, lehet róla doktorit írni és EU-s pénzekre pályázni a fajmentés okán, mert ha nem veszélyeztetett a faj, majd úgyis az lesz nemsoká.

És a mindennapi életünk is tele van egy csomó, csak az elnevezése által létező dologgal, íme néhány példa:

1. Rezsicsökkentés: Leánykori  nevén hatósági árszabályozás, csak azt nem lehet szórólapra meg óriásplakátra írni, a funkcionális analfabéták el sem tudnák olvasni, vagy ha megpróbálnák, csak az lenne a kérdés, hogy elalszanak vagy berúgnak-e, mielőtt a végére érnek. Ráadásul baromság az egész, mert nálunk egy csomó minden drágább most, mint akkor lenne, ha hagynák érvényesülni a világpiaci árakat, szóval a rezsiemelés lenne a pontos terminus technicus, csak az már nem lenne szómágia. Pusztán a tapasztalható tények konstatálása, de az meg olyan uncsi, nincs benne semmi trendi meg fenszi, és nem is szexi. Ez itt már a posztfaktuális, azaz tények utáni világ, OK boomer?

2. Fészbuk-csoport: A csoport szociálpszichlógiailag (de szép szó!) olyan emberi együttes, ahol a tagok ismerik egymát, van valami közös pont, ami összeköti őket, ezért aztán rendszeres közöttük az interakció, és a csoporthoz tartozás része az identitásuknak. Vannak persze formális csoportok, amiket valami külső kényszer definiál (iskolai osztály, munakahely, laktanya vagy börtön), de azért a csoprt az mégis azokból állna, akik ismerik, és - ne adj isten - még kedvelik is egymást. Na most, a fészbuk-csoportok között is biztos van sok ilyen, de még több csak nevében csoport, ahol ismernünk sem kell a többieket, találkoznunk sem kell velük, elég ha mindenkit érdekel a bélyeggyűjtés, a buddhista konyha, a macska-összezavarás vagy a vegán pornó. Ennél is szánalmasabb, mikor még közös érdeklődés sincs, csak mondjuk közös születési vagy lakóhely ("Szexárdon születtem, színésznőt szerettem"), valami életesemény ("Hánytam már  a hatvani vasútállomáson csoport") esetleg foglalkozás, ami ugye az esetek nagy részében nem fedi az érdeklődést ("Karosszérialakatosok egymás közt - Beszéljünk inkáb másról").
És igen, szerejük azt gondolni, hogy ezek tényleg csoportok, de nem, ezek csak egymásra hányt virtuális identitások, akik időnkét kommunikálnak egymással, de főleg azért egymás mellett. Közzétesznek mindenféle, rajtuk kívül senki mást nem érdeklő tartalmakat, hogy ha már  benne vannak egy "csoportban", akkor valakit talán mégis csak érdekelnek a tíz évvel ezelőtti nyaralás képei vagy a Háttérhatalom legújabb világvége-forgatókönyvének leleplezése.

Meg hát az van, hogy a fészbuk-ismerősök nagy része nem ismerős, csak attól tekintjük annak, mert így nevezzük a köztünk lévő alig-alig viszonyt, de sokukról nem tudjuk, van-e testvérük vagy gyerekük, mi a kedvenc filmjük, hova szeretnek utazni, milyen zenét hallgatnak vagy szeretik-e a sört? Pedig egy ismerősnél ezekből azért legalább kettő-három meg szokott lenni.

3. Fülkeforradalom: A forradalom az, amikor a nép magasról tesz a hatalom megszerzésnek (diktátor kezéből kicsavarásának) hagyományos módszereire, mint választás meg népszavazás, és kikelve tenger fájdama ellen, leginkább fegyert ragadva véget vet nekik. Na nálunk ilyen nem volt rég, az utóbbi évtizedekben meg pláne nem. A rendszervátás nem volt forradalom, csak átmenet (át is ment mindenki, aki csak tudott), 2010-ben meg aztán végképp nem történt semmi forradalmi, hacsak nem számítjuk annak, hogy az új döbrögik tudatalattija egyszer csak felcsúszott felettes énné.

Igazából már a "békés forradalom" kifejezésben is sántít valami, de szódával elmegy (és megvolt a napi képzavar), ám a fülkeforradalom egy értelmezhetetlen baromság, de szlogennek se jó, attól még nyomták mint vak a poharat. Vagy leverték mint süket a csengőt?

De a mostani rezsimnek van még néhány hasonló leleménye, egyik kedvencem a Békemenet, ami jól láthatóan a harci kedv fenntartását szolgálja. Pont mint a régi viccben amikor megkérdezik Hruscsov elvtársat, hogy lesz-e háború. (Mármint harmadik világ. Háború.) Erre a szovjet főtitkár azt válaszolja, hogy háború az nem lesz, de lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad.

Hát itt tartunk most.

4. Okostelefon: Okos telefon nincs. Van sokféle kütyü ami sokféle dologra jó, de az okosság egyelőre az ember differetia specifica-ja. Igazi mesterséges intelligencia sincs, csk fejlett, tanulásra, adaptálódásra képess programok, amik ár jól imitálják az emberi intelligencia megnyilvánulásait, de csak bizonyos helyzetekben.

A múltkor hallottam valam podcastban, hogy az AI-k nem igazán jók a stratégiai játékokban, mert mindig győzni akarnak, nem tudnak visszavonulni, beáldozni valamit egy későbbi nagyobb győzelem érdekében, és e tulajdonságuk elég könnyen kiismerhető. Azaz az emberi játékosok egy idő után lazán verik a gépit, az csak a sakk nagyon zárt rendszerében megy, hogy egy program legyűri az aktuális világbajnokot. Ott elég a big data meg a nagy számítókapacitás, de civilizáció-építős vagy hadviselős szimulációkban már nem tudják rugalmasan alakítani a stratégiájukat.

Na és ehhez képest a telefon minden, csak okos nem. Valójában a laptomom "okosabb" a telefonomnál, amennyiben sokkal több mindenre jó, de a valódi mesterséges intelligenciától messze vannak, mint Marci hevesen. Hiszen amit mesterséges intelligánciának nevezünk, az sem az még, inkább csak mesterséges, de ez a korlátozott AI sem a telefonunkon fut. És akkor ne is beszéljünk, az okosórákról, okoshűtőkről, okosautókról, okos szalámiszeletelőkről. Ezeknél az okos csak annyit jelent: menő. Trendi és kell neked, még ha most nem is tudsz róla.

Várom az okos vécépapírt, ami kiabál, ha szerinte nem törlök elég alaposan: "Még nem vagyok elég szaros, nem vagyok elég szaros!"

Pedig de, csak azért se egy újrahasznosított papírguriga mondja meg nekem, mikor vagyok rendben. (Volt egyszer egy botrány, mikor kidobott bibliákból csináltak vécépapírt, de kicsit slendrián módon, és a szövegből kisebb töredékek még a tekercsen is olvashatóak voltak. Van abban valami mélyen bizarr, ha az ember üldögélés közben ilyesmivel találkozik, mert még a legelszántabb vécén olvasók sem Bibliával, Koránnal vagy Bhagavad Gitával járnak trónolni, asszem nincs az a szorulás.)

És nyilván van számtalan eset, mikor az gondoljuk, hogy ha valamit nem nevezünk nevén, akkor az attól nincs is. Így lesz a visszavonulásból rugalmas elszakadás, a vereségből előkelő második hely, a szottyadt süteményből reform-szuflé, a molyrágta salátából vegyszermentes bio-kaja, a fekve hányásból művészi bohémság. De ezekről majd máskor.

Hozzám beszélsz?

Hát ki máshoz, senki sincs itt rajtam kívül. Látok embereket a tévében meg az ablakból, hogy mennek az utcán a fontos és sürgős valahovába, de azokhoz nem beszélhetek, elvégre nem vagyok hülye. 

A tükörben viszont van egy ismerős faszi, és mindig mikor odanézek, látom hogy engem bámul, innen gondolom hogy érdekli amit mondok neki. Más úgysincs, a teknőst hidegen hagyják  a hedeggeri lételmélettel kapcsolatos gondolataim vagy a régi utazós történeteim, de még tévét sem lehet  nézni vele. Pedig régebben bírta a Simpson családot, de mostanában már csak a kajálás meg a napozás érdekli, tetszőleges sorrendben. Könyvet meg szerintem életében nem olvasott még. A bunkó.

Robert De Niro a Taxisofőrben persze egy ön- és közveszélyes pszichopata, ami én nagyon nem vagyok, de legalább megment valakit, amit szintén nem teszek, elvégre elég nehéz megmenteni bárkit is abban a pár percben, míg leviszem a szemetet, vagy zsömlét veszek a sarki boltban. Az ablakból nézve meg biztos senkit nem lehet megmenteni, nézésel csak szemmel verni lehet, de ahhoz meg nem értek. (Bár abban van valami, hogy azt megérzi az ember, ha valaki bámulja, én többször játam már úgy, hogy nagyon néztem egy, a szemközti zebránál álldogáló valakit, akiben ismerőst sejtettem, és aki nemsoká kényemtlenül kezdett körbepislogni, hogy most akkor őt bámulja valaki?)

És már nem is számolom, hogy hány hete nem beszélgettem senkivel személyesen, hogy hányhete létezem szinte csk virtuálisan a külvilág számára. Mert  bár jól fejlett szociális fóbiám van, és remekül elvagyok egyedül is, de ez már kezd sok lenni. Már egy felszínes-fecsegős beszélgetés is jól esne, egy olyan amitől átlagos hétköznapjaimban fejvesztve menekülnék, mert alapvetően időpazarlásnak tartom arról csacsogni, hogy mit ebédeltem, meg mennyyire hülye a buszmenetrend. De ritkán találkozom olyanokkal, akikkel lehet könyvekről, filmekről, szociológiáról, politikáról, történelemről, Olaszországról,  Angliáról, Forma-1-ről, sci-fi bármiről (Dr. Who, ha már ez a blog címe is) beszélgetni. Meg néha az érzéseimről/érzéseinkről, oké az ritkább igényem, mert ugyan intovertált vagyok (miközben jól játszom el az ellenkezőjét is, de az tényleg csak szerepjáték), ám a remeteképzőt csak közepes eredménnyel végeztem el. És ennyi magány, amenyi most jut, az már sok, az már ledobja a fedőt lelkem lábasáról. Lassan már odáig jutok, hogy irgylem azokat, akik nem egyedül élnek, pedig én alapvetően szeretek egyedül élni, sőt ahogy a dolgok állnak, most már irigyelhetem azokat is, akiknek legalább egy együttélés-mentes párkapcsolatuk van. Az elmúlt tizenkét évem már nem veszi fel a telefont, de legalább vissza se hív.

Legalább másfél hónapja (vagy több, tényleg nem tartom már számon) nem értem hozzá másik emberhez, akárkihez, járványügyi szempontból nem puszilkodtam, nem fogtam kezet és pláne nem öleltem meg bárkit, nem mintha lett volna kit. Úgyhogy az első számú emberi társaságom a pasas a tükörben, de vele nehéz beszélgetni, mert folyton csak engem ismétel, és ez szánalmas akkor is, ha amúgy elég hasonló az érdeklődési körünk.
Az egyetelen pozitívum, hogy tényleg nem lettem beteg, pontosabban semmi újat nem szedtem ösze, ehhez képest viszont nem szándékosan, de kipróbáltam a Trump-módszert. Akkor, amikor még nem is tudtam róla, úgy két hete.

A Trump-módszer lényege ugye az - és erről már értekeztem korábban - hogy vigyünk be  szervezetbe fertőtlenítőt, és akkor elmúlik a fertőzés. Hát, hogy a hideg zsíroldó mennyire fertőtlenít azt nem tudom, de gondolom eléggé, ha már az edényekre ráégett zsíros szutykot is megbízhatóan leoldja, (Meg a kezemről az ujjlenyomatkat, ha elfelejtek kesztyűt húzni sikálás előtt.)
Szóval nemrég én bevittem egy keveset belőle, szájon át. Mert kitiszítottam vele a kedvenc  rozsdamentes fémpoharamat, amiből mindig teát iszom, és tisztára barnásra volt már elszíneződve belülről, a szimpla mosogatószer pedig rég feladta a küzdelmet az Earl Grey támadásaival szemben. De én befújtam a zsíroldóval, aztán kulturáltan a konyhapultom hagytam, hadd dolgozzon a szer, és gondoltam majd félóra múlva én is színre lépek. Aztán, ahogy szoktam, jól elfelejtettem az egészet, és úgy két órával később játram legközelebb a konyha felé (irányában avagy viszonylatában), mert szomjas voltam. Töltötte magamnak egy pohár teát, naná hogy a kedvenc poharamba, és egy húzásra le is döntöttem a felét. Kicsit fura íze volt, amit nem értettem, úgyhogy még egyszer beleittam a lébe, kicsit lögyböltem a számban, aztán nekifutásból köptem az egészet a mosogatóba, mert csak lassú vagyok, de mint már említettem, nem hülye, és csak leesett, hogy mit is iszom épp.
Középfajú pánik, hogy akkor ez most szétmar-e belülről, hívjak-e mentőt, kijönnek-e este fél tizenegykor, illetve mi a frászt csináljak én most. Hát először is ittam egy nagy pohár vizet, egy másik pohárból, aztán ledugtam az ujjam a torkomon át, és kihánytam vagy három pohárnyi sárgásbarna izét, reménykedve, hogy azért túl sok zsíroldó már nem maradt odalent. De azt meg fel kel szívnia valaminek, úgyhogy három szelet kenyeret tömtem magamba hirtelen felindulásból, majd ráküldtem majden egy liter tejet, és nem lettem rosszul, nem fájdult meg semmim, szóval egy óra múlva lassan megbékéltem a gondolattal, hogy életben maradok. Nem lettem fura háztartási baleset a patológia statisztikáiban, de a torkom azért fájt egész hajnalig. Hogy a provokált hányástól vagy a maró hatású löttytől azt nem tudom, de ízeket például végig éreztem, igaz csak addig míg ettem-ittam valamit, de ahogy a cucc leért, már jött is vissza az a jellegzetes torokkaparás, egy afféle maró ízzel. Pedig csak gúny esetében értékelem, ha maró. De reggelre mindez elmúlt.

Viszont fontos tapasztalat volt, különösen mert beijedve azért mégis jobb lenne nem egyedül lenni,  illetve már azelőtt kísérletileg cáfoltam a Trump-módszert, hogy egyáltalán az elnöknek eszébe jutott volna.
Mert bár a flakonra az van írva, hogy hideg zsíroldó, de rólam aztán egy gramm zsírt sem oldott le, pont olyan kövér vagyok mint voltam, bár tíz kilóval könyebb, mint mondjuk másfél éve. Lehet hogy a fogyáshoz intravénásan kellene bevinni az anyagot, nem tudom, majd felhívom a Fehér Házat ez ügyben.

Meghalt A? Király!

Második vagy harmadik napja találgatja a világsajtó, hogy akkoe most súlyos beteg, essetleg meghalt-e vajo Kim Dzsong Un észak-koreai diktátor, vagy sem. Un Dorító elvtársért múgy nem lenne kár, túlsúlyos, láncdohányos alkoholista, és rosszabb napjain előbb végezetet ki néhány embert, csak aztán ül le reggelzini. Hozzá képest bárki jó embernek érezheti magát, még én is, hisz pédául nem dohányzom.

A világ jelenleg egyetelen sztálinista abszolút monarchiájában ő már a harmadik generációt képviseli, a nagyfater Kim Ir Szen volt az első diktátor, aki előbb miniszterelnökként, majd elnökként 1948-tól egészen 1994-ig volt Nagy- illetve Atyai Vezér. Gondolom úgy hetven fölött már össze is vonhatták volna a két eposzi jelzőt Nagyatyai Vezérré, de  többség nem szeretett volna munkatáborba vonulni egy ilyen arcpirító felségsértés miatt. Hát igen, arrafelé is kevesen vannak, akik szeretnek csákánnyal követ törni, vagy talpfákat rakni a mocsárban úgy, hogy közben még éhezhetnek is, avagy néha csak egy kis pedagógiai célzatú verés van vacsorára. 

Pedig ez a rendszer sok reménynbeli diktáor mintája, munkalapú társadalom, nem pedig étel- vagy (ne adj isten) önmagvalósítás-alapú. Ez utóbbiakból a végén még valami jóléti állam sülne ki, ami mint tudjuk, a hanyatló nyugat ópiuma, az ópiumról meg ugye oyan, hogy csak rövid távon kurva jó, távlatosan viszont szuvasodnak tőle az ember lábujjai, megőszül a füle és kihullanak a szemgolyói. Szóval az ilyen jóléti dagonyázást a dzsucse-ideológia mentén élő, lélegző és hiánybetegségekben megpusztuló északkoreán nép mélyen megveti, főleg mert leginkább fogalma sincs róla. A jólétből pont elég a lét, de az is csak addig, amíg valaki szimbolikusan rá nem lép a szeretett vezető húga kedvenc iskolatársa kutyájának farkára, ami praktikusan olyasmiket jelent, hogy nem az engedélyezett 14 féle frizura valamelyikét hordja, nem zokog elég hangosan az utcán a nagy Vezér halálának évfordulóján, vagy csendben megjegyzi, hogy ő úgy tuja, jártak már emberek a Holdon.

Ezt a remek kis utópiát építette fel Kim Ir Szen (CIA kódneve: Kinyír Sam aka (also known as) Kisírt Szem), aki nyilván csak az egyik fiára hagyhatta a trónt, hisz holmi külsősök, akiket ráadásul a birka nép válasszt, nyilván csak tönkretettékvolna a nagy művet.

Így aztán őt követte II. Kim, aki eléggé el nem ítélhető módon nem az akkoriban csúcsformában lévő Kim Basinger volt, hanem Kim Dzsong Il, aki úgy nézett ki, mint a ki folyamatosan be van tépve, valószínűleg azért, mert folyamatosan be volt tépve. hogy mit szedett azt nem tudni, de az idős Leonyid Brezsnyevet idéző mozgáskultúrája és szóniki stílusa alapján talán nyugtatóra ivott,  vagy kéjgázra tolt morfiumot. Ő 2011-ig bírta, azaz 69 évet húzott le ezen a bolygón (na ja, neki már ne kellett fiatalon háborúznia, úgyhogy nem is volt olan jó kondiban), ami jóval kevesebb, mint a fater 82 éve, de lehet, hogy a fia és utóda még ezt is alulmúlja.

Mert Kim Dzsong Un még csak 36, de nagyon nincs jó bőrben, már azt találgatják, ki lehet az utóda. Az egyenes ági öröklés nála problémásabb lenne, állítólag van gyereke, talán több is, de még kicsik, a régensherceg sztálisnista-diktatórikus megfelelőjét meg még nem dolgozta ki, persze egy ekkora formátumnak semmi sem lehetetlen. Mellékszál, de azon túl, hogy III. Kim admirális-generális elvtárs az egyetlen párt enöke, a hadsereg főparancsnoka, az állami egyetem díszdoktora és az Ateista Nyúltenyésztők Partraszálló Öngyilkos Osztagának vezetője, az elsőszámú kortárs ideológiai forrás is a népség, a katonaság meg a tudósság számára. Olyan alapvető jelentőségű politikai-társadalomfilozófiai művek kerültek ki a dolgozószobájából (ahol néhány szemüvege, munkatáborban átnevelt nyüves értelmiségi írja a vezér műveit annak ideológiai útmutatásai és részeg hányásai alapján), mint a "Hozzunk el egy gyökeres fordulatot a vörös zászló hármas forradalmának mozgalmában, összhangban a fejlődés forradalmának elvárásaival!" vagy a méltán népszerű "Vezessük be az aranykorba a Kimirszenista-Kimdzsongilista Fiatalok Mozgalmát" című, praktikusan programadó alapvetés. Hát igen, nem csak jó tollú szerző ez a zseniális államférfi, de címet adni, hát azt is nagyon tud.

És akkor most azon pörög a sok hülye médiák, hogy meghalt, vagy nemsoká meg fog halni, sőt, hogy már régebben meghalt, és ez a (Bödőcs megfoglamazásval élve) hormonzavaros eszkimó kamaszlány, akit néha látunk, ez csak egy dublőr, akit azért, mert bevállalta a hülye frizurát is, csak kéthetente vernek össze, a párthatározatban egészségesenek megjeleölt heti rendszeresség helyett.

Pedig igazából mindegy, hogy ez szerencsétlen barom él-e vagy hal, a rendszer eléggé be van betonozva ahhoz, hogy ha inkább hal (és ezzel Trump megörökli a "Kretén Politikusok Hülye Hajjal" egyesület elnöki tisztét, Boris Johnson legnagyobb sajnálatára), szóval ha meghalik, akkor majd jön a kövekező diktátor, esetleg előtte lesz egy kis maffia-jellegű leszámolás a tábornoki karban, mikor is a vezérkr egyik része légvédelmi ágyú elé köttei a vezérkar másik részét, nevelő célzattal.

Vagy jön a húga, aki viszont a hírek szerint egy fokozattal még a bátyjánál is súlyosabb pszichopata, és egyelőre női rokonok nem örökölhetik a hatalmat, de semeddig sem tart ezt is átírni.

Kiméknek nem kétharmaduk van, hanem hétötödük. Minimum!

Ezzel egyyütt Un Dorító führer elvtárs igazán megdögölhetne, részemről nem vagyok keresztény, nekem nem kell szeretnem minden felebarátomat, pláne ha egyébként egészen barátságtalan. Ha belepusztul az életmódjába, akkor ez a karma, majd visszalép az első mezőre és kezdheti elölről, például egy féregként, aki lelkileg amúgy is.

p.s. A diktátort megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki benne van én nem ellenzem.

Már megint egy halványuló csillag fénye

Lehet hogy volt már, de ez itt mai  hangulatjelentés, én mint nép így közérzem magam, de legalább is ez a szám ment a fejemben egész délelőtt. Hogy ez most kiábrándult vagy reménykedő, azt nem tudom eldönteni, gondolom ezért is tetszik. Evvel a dalban mondom el, de énekeljen mások, jobb az úgy.

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

Oh, when will this war be over and the madness leave the air?
This brick that's flown between us and the pulling of the hair
But if there's a reason
I don't need to know right now

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

Volunteers are soon forgotten and many more of us shall die
The sick still feed the hungry and the last battle song has cried
But if there's a reason
I don't need to know right now

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

Oh, and I always thought
That you, you wanted me
Oh, and I always thought somehow
That you, you wanted me

Oh, but if there's a reason
I don't need to know right now
'Cause beyond the pale lies evening
And the shadow of the plow

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are

Titkok és hazugságok

A mai film a Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) című olasz darab, ami egy afféle szociálpszichológiai csemege, hisz egy mindennapi helyzetben, egy jó poénnak tűnő ötlet nyit meg váratlan  mélységeket. Az alapszituáció ugyanis az, hogy egy baráti társaság együtt vacsorázik, és kitalál egy eredetileg ártatlannak tűnő játékot. Mindenki kiteszi az asztalra a mobilját, és onnantól minden SMS-t megmutatnak a többieknek, amit kapnak  vagy írnak, kihangosítják az összes hívást, közkincsé tesznek inden képet és egyéb tartalmat ami csak befut.

Mivel barátok, az gondolják, nagy meglepetések nem érhetik őket, pedig de. Egyfelől kiderül, hogy ne is ismerik egymást olyan mlységig, mint gondolták, másfelől meg rájönnek, hogy az embereknek nem véletlen vannak titkaik, és hogy tényleg nem kell kiteríteni az összes lapot. Az egyik házaspárnála férj a fürdőszobába jár szorongani, miközben aa feleség a rájár a borosüvegre, de legalább már nem besszélnek meg semmi fontosat, a pszichiáter anya a lánya táskájában turkál, hogy legyen valami ok a konflikusra, a lúzer haver egyre nyakatekertebb mesékkel próbálja fenntartani a behazudott barátnő látszatát, de azért barátok, bármit is jelentsen is ez. Annyit mindenképp, hogy rém udvariasak egymással, a vacsorára igyekeznek nem magukkal vinni személyes problémáikat, de akkor jön ez a mobilos ötlet, és torkukon akad az oliva meg a huszonöt eurós bor.

Az hogy mindig minden személyes ügyünket teljes nyíltsággal vállaljuk másk előtt eleve lehetetlen. és rém beteg helyzet lenne, ez gyorsan kiderül.. Az emberi természet arra van beállítva, hogy az elhallgatások, csúsztatások, néha nettó hazugságok segítségével (is) optimatizálja a társas működését. Azaz fenntartson egy olyan homlokzatot, a külvilág felé mutatott képet, amihez mások tudnak valahogy kapcsolódni, amivel nem ijeszt el magától eleve mindenkit. A hazugság vagy elhallgatás ilyen értelemben egy kompromisszum, hajlandóak vagyunk másnak mutatni magunkat, mint amilyennek belülről éljük meg rémes und kibírhatatlan személyiségünket, mert ha nem akarunk erdei remeteként bogyókon élni, akkor szükségünk lesz más emberekre is. Még a legnagyobb mizantrópok is kénytelenek megkötni ezeket a kompromisszumokat, szerepet játszani, hisz ha minden szembejövőnek az arcába mondanák, hogy milyen egy alávaló féregnek tartják az össszes rokonával és ismerősével egyetemben, és hogy mennyire nem érdekli őket senki más nyomora, gyorsan körön kívül találnák magukat. Meg a zártosztályon.

Szóval persze hogy hazudunk, folyamatosan és rendszerszerűen, de nem azért mert belülről rothadó elkárhozott lélekmaradékok vagyunk csupán, hanem mert a társadalom az egy olyan társasjáték, ahol szerepek mentén szállunk be a partiba, és elvárásoknak kell megfelelnünk, aztán nekünk kell magunkkal elrendezni, hogy ezt külső kontrollt egyensúlyba hozzuk a belsővel. A belső kontrollt hívják amúgy lekiismeretnek, amit persze nem tapasztalunk folyamatosan, leginkább csak akkor ha furdal, de akkor már nem segít a jóga vagy a kamillatea, sőt a gin-tonic is csak átmenetileg.

De a lelkiismeret azért legtöbbször békén hagy minket, játszuk a szerepeinket és nem gondoljuk, hogy bármi gond lenne ezzel, merthogy nincs is.

Ha valaki ránk köszön, a boltban , a munkahelyen vagy az elmekórtani klinika mosdójában hogy "Jó reggelt, hogy vagy?" akkor simán rávágjuk, hogy "Kösz, jól!", pedig. 

Pedig nyilvánvaló, hogy a másikat rohadtul nem érdekli hogy vagyunk, és egyáltalán nem fontos neki, hogy jó legyen a reggelünk, a köszönése csak annyit jelent, hogy érzékelte a jelenlétünket, emberszámba vesz minket, és tisztában van a helyzethez kapcsolódó elvárt viselkedésel. Amúgy jó eséllyel szarik ránk, hisz értehetően fontosabb neki, hogy a saját reggele legyen jó, ő legyen úgy hogy.

És nyilván mi sem kezdjük el lökni a napi nyomorúságunkat, hogy beteg  kutyánk, kijött a herpeszünk, odaaégett a reggeli pirítós és mindezek után  minket üdvözlő kollégának olyan büdös a szája, hogy  a szagra rá lehet könyökölni.

És akkor a "kösz, jól" az most egy hazugsság? Definíció szerint, formállogikailag igen, szocálisan  viszont semmiképp. (Ahogy a színész sem hazudik Hamlet nagymonológjával, csak eljátsza a szerepét, miközben arra gondol, hogy holnap neki kell óvodába vinni a gyereket vagy hogy milyen jó segge van az új ruhatáros csajnak. De Hamlet mondndójának érvényességét nem az ő privát vívódásai adják, hanem a mód, ahogy a szöveget a külvilágnak elővezeti. Nem hazugság, szerepjáték, de a színpadon kívűl, az úgynevezett "élet"-ben már nem ilyen éles a ahtár aa kettő között.)

A hazugság annak a kimondás, ami nics, vagy nem úgy van, a titok meg annak az elhallgatása, amit nem akarunk kimondani, és  filmbéli társaságban mindkettőből van bőven. A kihangosított telefonokból kiderül, hogy a psszichiáter csajnak mellnagyobbító műtéte lesz, elvágre egy magafajta zsarnoki személyiségnk igénye van a nagy dudákra is, a férje meg sunyiban terápiára jár, de nem meri elmondani. És hát mindenkinek van valami piszkos, vagy nem olyan piszkos titka, így lassan kiderül, hogy nem is ismerik egymást, legfeljebb azt a képet, aamit mutatni akarnak magukrról, az álarcokat, amikkel együtt mennek  bálba. Nem ők a barátok, hanem a külvilágnaak játszott szerepeik.

Így aztán jön az adekvát anyázás (szó szerint és többféle kontextusban), dinamikus vádaskodás, és a nagy őszinteségi játékban is csalnak. Telefont cserél két pasi, így a az egyikük felesége melegnek nézi a férjét, pedig a szingli haverjauk az, aki ugye barátnőt hazudik magának, egy csajt aki már megint pont akkor lett lázas, mikor végre bemutatta volna a többieknek. Bár elvileg nyílt lapokkal játszanának, de azért maradnak a kis hazugságok, amik révén aztán egyre nagyyobbakba lavítozzák magukat. 

A végére már bánják, hogy belemenntek az egészbe, és hazafelé menet mindenki nagy sóhajjal veszi vissza az álarcát, mert hát oké, vannak piszkos kis dolgaik, de legalább nagy vonalakban béke van újra.

A találkozás aporopója amúgy egy holdfogyatkozás, de a film végére nem csak Hold tűnik fogyatkozik meg. Sőt, az egyik utolós kép a ragyogó telihold, amit maguk a szereplők is finom utalásnak vesznek.

A fertő leintése

A Trump nevű retardált vadbarom olyanokat mond mostnában, hogy fertőtlenítőszert kellene a fertőzöttekbe fecskenndezni, meg valahogy napfényt juttatni a szervezetükbe, mert úgy halotta, hogy az jó a vírus ellen.

És senki nem vághatja pofán ezt a seggfejet, mert ő az Egybesült Elnöki Államok, mondjuk a sok hülye észak-amerikán meg is érdemli, a pszichopata tatát, hisz ők választották maguknak. És a saját hatalmától végleg eltorzult szeméyiségű elnök lassan afféle orákulumnak képzeli magát, aki mindenhez is ért, mindek következtében ex cathedra öszeesküvés-elméletekkel és ezotévés áltudományos ostobaságok megosztása által szórakoztatja az ő népét, atyai gondoskodással és mérhetetlen arroganciával.

A szövegértése és realitásérzéke egyránt cserben hagyja, az előbbi egy butácska alsós szintjén mozog, az utóbbi meg már rég Kanadába emigrált, csak az UFO-magazinokat hagyva az elnöki könyvtárvan. Meg néhány egyéb kötetet, de azok nagyrészt még nincsenek kiszínezve.

Trump ott tart, hogy  a vírus az fertőz, a fertőtlenítő meg akadályozza a fertőzést, tehát használjunk fertőtlenítőt belsőleg is, lenyelve vagy intravénásan, az már mindegy, a lényeg hogy öli a vírust. Mondjuk a sejtjeinkkel együtt, de hát valamit valamiért, aki másnak fát vág ott maga is hullik mint a forgács, ahogy a köz mondja. Egybént nincs kétségem, hogy a módszer hatásos, aki kellő mennyiségű fertőtlenítőt fogyaszt, mondjuk sörrel elkeverve, hogy ne legyen olyan szar íze, annak többé már nem kell félnie a fertőzésektől. Akkor a leghatásosbb a koktél, ha a sört gázolt mókusba töltik, mert a mókusok közismert antiszeptikusok, azaz annak a filozófiai iskolának a képviselői, amelyszerint minden betegség csak a képzelet szüleménye és nem kell foglalkozni velük. Meg is eszenek bármi vackot, amit a fa alatt találnak.

kivultagasabb.blog.hu

Egyébként javasolnám més a hypós fogfehérítést, aki egyszer kipróbálja, sosem fog a sárga fogaira panaszkodni többé, illetve kozmetikai célú kémiai hámlasztást kénsavval, ami babapopsi-jellegű üde és puha bőrt garantál. Igaz hogy csak a következő újjászületésben, de hát ez van, a kénsav sem csodaszer, nem gyógyítja például a karmát.

Na meg ugye napfényt kell bevinni a szervezetbe, de hogy hogyan, arról nem szól az elnöki útmutatás. Pedig rém egyszerű  a dolog, több lehetőség is van rá. A legegyszerűbb, hogy kiteszünk néhány üres dunsztosüveget az ablakba, és mikor már jól megteltek napfénnyel, szorosan lezárjuk őket. Hűvös  helyen tárolva hosszú percekig is eláll benük a napfény, és amikor használni akarjuk, csak kinyitunk egyet és kisebb kapszulákba porciózzuk a tartalmát. Bevehetjük szájon át is, de célszerűbb lentről feldugni magunknak, hisz így olyan helyre is eljutjthatnak a télire eltett fotonok, ahová amúgy soha nem süt be  a Nap, hacsak nem gyakoroljuk a nudista jógát.

De ha nincs üres üvegünk, akkor simán kiállhatunk tátott szájjal az erkélyre, és élvezhetjük, ahogy a napfény becsorog a szánkba, csak utána, egy darabig tartsuk azt csukva, és semmiképp se böfögjünk, mert különnben kezdhetjük előről az egészet. (A napfénynek amúgy elhanyagolható a kalóritartalma, de van benne D-vitamin, ezért figyejünk rá, hogy fényevés előtt vegyük be a szükséges menniségű C és E-vitaminokat, mert a D ugye a kettő között van az ábécében, igy segítségükkel sikerülhet benn tartani és beágyazni a D-t. És értelemsszerűen, ha mondjuk C-vitamint szedünk be, akkor előtte B és D-vitamint kell bevinnünk, mert ezek tartják két oldalról a C-t, ahogy azt már alsó elsőben megtanultuk.)

A fény bevitelének ugyanakkor van egy kellemesebb ám radikálisabb módja is. Töltsük meg  a szódásszifont jó minődégű vodkával, és nyomjuk rá egy nagy adag jégkockára és/vagy málnaszörpre., és máris kész a 'fény' néven ismert koktél. Hogy holdfény vagy napfény az egyébként mindegy, hisz a Hold is csak Nap fényét veri vissza, vagyis napfény az, csak gyengébb. A szénsavas voda viszont kurva nagyot üt, vagyis az biztos napfény.

Hatása kétszeresen is áldásos, egyfelől belsőleg fertőtenít, és így megelőzi a vírusosodást, de ha mégsem, a terápiába vont személy azt is magasról leszarja. A belsővé tett fény a buddhisták szerint akut megvilágosodást okoz, mondjuk a folyékony változata inkább  alkholmérgezést, de előtte még féktelen jókedvet, szelektív empátiát, ócska popzenék hallgatást és indokolatlan pizzarendelést is, a lélekfertőtlenítő filmszakadás csak azután jön.

Mondjuk jobban belegondolva, a Trumpli is ilyesmit ihatott, mielőtt a nyilvánosság előtt merengett a tisztítószerek testbe juttatásán. Hisz mondjuk ilyen durva anyagokat nyelni, az már legalább száz éve az öngyilkos cselédlányok, hírlapírók és utcaseprők kedvenc módszere, vagyis az elnökúr azt szeretné, ha tömeges öngyilkosság vetne véget a járványnak. Tömeges öngyilkosság az alsó középosztálytól lefelé, hiszen egy rendes katonatiszt az ugye főbe lövi magát a kardjával, a csődbe ment bróker az kiugrik a huszonhatodikról, a lebukott korrupt politikus az vádlkut köt, míg a egyszerű kétkezi pedofil emelt fővel bevonul a börtöbe, ahol a többiek gyorsan agyonverik.

Egyikre sem lesz gondja többet az egészségügyi rendszernek, ami különösen a sok csóró esetében üdvös, mert  nekik amúgy is sok bajuk van, de fejenként fél liter lefolyótisztító után már nem lesz több gondjuk az életben. Bónuszként pedig fellendül a temetkezési ipar.

Valami ilyesmi lehet a fehér házi mesterterv, az ottani győzikék meg verhetik a fejüket a falba, hogy rosszkor szálltak ki a koporsó-bizniszből.