párizsi

A 2016-os Elveszve Párizsban egy túlszínezett, túljátszott, groteszk és korszerűtlen film. De nem is lehetne más, elvégre egy klasszikusokat megidéző börleszk, csak már nem a némafilmek korából, mert ebben beszélnek, néha indokolatlanul, mert szerintem lenémítva is működik. Ebben mondjuk az is benne van, hogy csak a francia szövegeket szinkronizálták le, az angolokat feliratozták. Mert a főszereplő Fiona egy kanadai, a messzi északról (a Télapó nevű szantaklóztól azért kissé délnyugatra), és mint ilyen, muszáj valamennyire tudnia franciául, de nem az a nyelve (tényleg nem, Fiona Gordon, a színésznő, született ausztráloid), így viszont magyarul vicces, mert angolul is akcentusa van, csak hogy ne két különböző hangon beszéljen. Az egy börleszktől is sok lenne, mert bár műfaji sajátosság, hogy időnként rém idegesítő, de azt nem így kell elérni.

A sztori faék bonyolultságú, a nőnek van egy sosem látott nagynénikéje aki párizsi, de nem a felvágott értelmében, és neki segítség kell, mielőtt öregek otthonára ítéli az Élet Iskolája. Úgyhogy elindul behavazott kis sarkvidéki kuckójából Télaprófalváról a napfényes nagyvárosba, ahol főleg csetlés-botlással valamint bajba kerüléssel foglalkozik, de legalább a nénit sem találja. Viszont belészeret egy hajléktalan, és onnantól jön egy szekunder szégyen hajtotta románc. Háttérben andalító zene, nézők kínosan röhögve felsírnak, a főhős végül is csaknem boldog lesz, legalább is ezt azonosítjuk be a három és feledik meglepődött arckifejezéséből.

Helyzetkomikumra épülő hangulatfilm, a klasszikus slapstick comedy-nél visszafogottabb vizuális humorral, és bár húsz perc után ki akartam kapcsolni, de újabb tíz perc múlva már nem, és a végén még bírtam volna nézni a két melankolikus bohócot, főleg a nőt. Pedig Fiona nem szép, nem fiatal (bár valami ismertetőben annak nevezik, ám Gordon itt már közelebb van a hatvanhoz, mint bármi máshoz), de el van veszve, mint kiskacsa a nagykörúton, így előbb-utóbb mégis csak drukkolunk neki.

Ez egyébként egy kétszemélyes film, hisz Fiona Gordonnak van egy darab férje Dominique Abel, akivel együtt írták, rendezték és főszerepelték ezt a műegészt (mint előtte már legalább három másikat), márpedig a családi vállalkozásban készülés ritkán tesz jót egy filmnek, de még egy almáspitét is megvisel, ha a pároddal kell lemeccselni, mennyi legyen benne a fahéj. Ám ez a páros azért működik, talán mert Abel és Gordon a színház, és nem mellesleg a cirkusz világából jöttek, és utóbbi az egyik leginkább közösségi művészet. Még a színházban is lehet monodrámát csinálni, plusz ott a rendező elég gyakran egy legitim diktátor, de egy cirkuszi számot tényleg csak valódi partnerekkel lehet jóra csinálni. Legalább is így képzelem. (Szeretem a cirkuszt, magam se értem miért, de mint a párizsi esetében, itt se tudom, hogy készül. Mindenkinek jobb így.)

Ja, és van benne egy kis bónusz Pierre Richard, immár a nyolcvan felettiek képviseletében. Ő nem úgy van elveszve, mint a főhősnő, de kifejezően tud üldögélni a temetőben, valamint Emmanuelle Riva társaságában.

Van benne még egy kifejezetten Wes Andersonos képi világ és mozgásforma, sőt a zene is elmehetne a nevezett rendező egyik-másik filmjébe. Az alkotópáros meg nem a South Park módján figurázza ki a kanadaiakat, hanem valami alapvető szimpátia és tettetett tudatlanság mentén. Elvégre egyikük ausztrál, a másik meg belga, de Párizsért nyilván odavannak, ha annyi indokolatlan jelenetet forgattak a Szajna partján, láthatóan legalább annyira a háttér, mint a cselekmény miatt.

Keserédes, csúnyácska cukiskodás az egész, na.