Vámpírkoktél

Vannak történetek, melyeket érdemes is időnként újra megfilmesíteni, és vannak, melyeket csak szoktak. A Drakula szerintem az előbbi, nekem nem hiányzott egy újabb Bram Stoker-feldolgozás, pláne ha annyir nem újszerű, mint az egykor szebb napokat látott Luc Besson változata. A kiégett francia azt nyilatkozta, hogy ő most aztán tényleg az eredeti regényt fogja filmre vinni, mert az nem egy gótikus horror, hanem egy szerelmi történet, csak Stoker idejében még nem volt mozi, az olvasók fantáziája meg a horrorelemekre gerjedt rá.

Ez így igen szép, de szerintem pont ugyanezzel a koncepcióval állt elő Francis Ford Coppola, még a kilencvenes évek elején, meg is csinálta a filmjét, ez a mostani meg gyakorlatilag annak egyfajta remake-je. Vizuálisan ötpercenként ugranak be az embernek az 1992-es film képei, ami nem lenne baj, csak minek? Az egy igen jó film a maga romantikus meseszerűségében, ez meg ugyanannak a fapadosabb kiadása. Miközben ugyanúgy menő a látvány, hátborzongatóan jó a zene, és rendesen lett összeválogatva a szereplőgárda, csak az egésznek nincs húzása.

Caleb Landry Jones nem rossz Drakula, nade Gary Oldmannal versenyez, és alulmarad, mert azért nem akkora művész, inkább csak sajátos fejszerkezete van, abból jön a karaktere minimum fele. Winona Ryder helyett pedig megkapjuk Zoë Bleu-t, aki feltűnően Rosanna Arquette-re hasonlít. (Ja, a lánya, mint kiderült.) Na, ő legalább nem azt a szende úrikisasszonyt hozza, amit már ununk, lényegében miatta érdemes végigülni a bő két órát, aminek vagy felében benne sincs.

Mert a történetet ismerjük, a szereplőket ismerjük, a korábbi változatokkal való folytonos összehasonlítást nem tudjuk elkerülni, Besson meg nem tud hozzátenni túl sok újat, elvégre ezt a cuccot már harmincpár éve is szerelmi történetként tolták elénk. Amit viszont hozzátesz, az azért nem annyira rossz.

Az egyik újítása, hogy ez alkalommal Drakula nem a viktoriánus Londonban vámpírol, hanem ugyanekkor Párizsban (a Nagy Franc Forr századik évfordulója táján), és ha már Franciaország, akkor ilyen vámpírhipnotikus megigézés helyett varázsparfümmel dolgozik. Na, itt megy át egy-egy jelent erejéig bohózatba az egész, ami önmagában nem lenne baj, de itt nagyon tájidegen. Kis különbség még, hogy a ügyeletes vámpírszakértő tisztet nem Van Helsingnek hívják, csak úgy hogy „a pap“, mert az (Christoph Waltz hozza a szokásost), de amúgy mindegy is.

Ebben a filmben több a vallási utalás, a tébolyda, fura kis lények, mag valamelyik porosz-francia háború talán, plusz ez már nyúl a Harry Potterből meg a Hegylakóból is, dehát ez van, ha már a posztmodernt is nosztalgiával emlegetjük.

Olyan régen olvastam a regényt, hogy már tudja fene, melyik verzió a szöveghűbb, még szerencse, hogy nem is érdekel.

Úgy voltam ezzel a Drakulával, mint a múltkori (Guillermo del Toro-féle) Frankenstein-nel. Hogy alapvetően nincs baj vele, csak nem értem, miért kellett időt és pénzt nem kímélve megcsinálni, ment-e ettől előrébb valami?

Az is lehet persze, hogy a 18 éves önmagam anno lelkesedett azért a filmért, amit ez itt túl sokban másol, így a 52 éves énem ezt már nem tudja szívből kedvelni. Avagy elvagyok én ezzel a változattal is, de lehetne már egy olyan, amiben Drakula - tudom is én - űrlény, nem halhatatlan, csak időutazó, esetleg ő volt Hasfelmetsző Jack is, valamint Hitler, vagy mint azt valami nagyon B-filmes műalkotásban tényleg meghúzták: Júdás a Jézus-sztoriból, csak hogy értelme legyen, miért is ragadt valahol az élet meg a halál közt félúton. Már túl a szerelmen, ami nekem azért ehhez kevés lenne.

Ez a film ellenben valahol az élvezetesség és a feleslegesség között ragadt be, ha valaki ki tudja kapcsolni a korábbi élmények emlékeit, teljesen jó darab, ha meg nem, akkor simán csak két óra, amit megint kitöltöttünk valamivel.