Eddig valahogy kimaradt nekem, pedig 2009-es a Hibrid című testhorror-light, ami bár részben kanadai, de korántsem egy David Cronenberg-féle „elhányom magam, de muszáj nézni“ kategória. Ez az ő filmjeinek (mint mondjuk A légy) érzelmileg még jobban átitatott, de borzalomfaktorában korhatáros változata. Igazából most is csak azért néztem meg, mert tagnap indokolatlanul sütött a nap, a két főszereplő meg Adrien Brody és Sarah Polley, és ők azért nagyon vacak filmekben csak ritkán verik vissza a fényt, mikor van az a pénz. Ez esetben úgy közepesen lehetett pénz...
Itt éppen egy párt alkotnak, akik nem mellesleg munkatársak is valami gonosz gyógyszermultinál, ottan génsebészkednek, hogy mindenféle undorító állat-állat hibrideket legózzanak össze (tényleg, olyanok mint egy fasz alakú meztelen csiga, tüskékkel és mászva), hátha jó lesz valami patikaáruba a DNS-ük. Igen hihető.
És akkor a csaj kitalálja, hogy ő titokban csinál ember-állat hibridet is, és persze, hogy a végére, bár halálnak halálával nemet vált, de tényleg jó lesz egy csomó dologra, amit kivonnak belőle. Addig azonban hősnőnk elszántan nevelgeti a csak félig ember formájú, kezdetben nőstényt, mintha a saját gyereke lenne (spoiler: az), még nevet is ad neki. És az eleinte mászkáló óriáspatkány-embriónak kinéző munkadarab, igen gyorsan növekedve nővé kezd válni, csak épp kopasz marad, hosszú farokkal és kis szárnyakkal, meg fullánkja is lesz, amit nem fél használni. Lesz is belőle bonyadalom, meghal, eltemetik, harmadnapra meg hímként támad rá az anyjára, megerőszakolási céllal.
De még anyu jár jobban, mert a pasi meghal bele, meg mások is, ennek megfelelően nem happy end van (szép is lenne egy horrorban!), csak valami tanulságféle kifacsarásának kísérlete. Én még nem jöttem rá mi az, talán valami olyasmi, hogy ne játssz istent, mert belehalol, hisz az istenek halhatatlanok, de akik csak elbábozzák őket, azok nem. Meg hogy a csaj hiába nem vágyik az anyaságra, nem tud nem az lenni, ez nála ilyen fatális végzet. A sztori nem túl csavaros, egyenes vonalú egyenletes mozgás a felelőtlen ötlettől a véres következményekig, avagy a szakbarbárság kétes örömeitől a nihilig. Talán valami kapitalizmuskritikát bele tudok látni, ha nagyon akarok (nem nagyon), de a gyógyszercégek csesztetése és a géntechológiával rettegtetés már 2009-ben sem volt egy új nóvum.
Az viszont mindig bejön, ha a sztori valami félszerzet köré épül, aki egyszerre vonzó és ijesztő, és sosem lehet pontosan tudni, hogy adott helyzetben inkább egy sérülékeny ember, vagy egy ösztönből támadó állat. Mert a lényegünkhöz tartozik, hogy pontosan tudni véljük, miben áll emberi mivoltunk (csak megfogalmazni nem tudjuk), és ennek megfelelően érezzük a határt ember és állat között. Aztán ha az a biznyos határ elmosódott, vagy folyton mozog, akkor arra már remek drámát lehet építeni. Ez itt mondjuk nem sikerült, dráma van, nem is rossz, de nem remek. Ennyit egy jó vámpíros vagy farkasemberes film is tud, nem is beszélve a jobb Frankenstein-adaptációkról (mint a legutóbbi), ahol meg az Isten-komplexus van rendesebben kitárgyalva.
Az egész műalkotás amúgy közepesen izgalmas, kicsit A légy, kicsit az emlegetett Frankenstein, a tudománnyal nem vesződik (csak ócska technoblabla van), a látvány néha elég alsópolcos, de legalább a két főszereplő elviszi a hátán az egészet. Adrien Brody jó színész, de itt most kifejezetten szürke Sarah Polley-hoz képest, aki a valódi főszereplője ennek az egész pasztellárnyalatú rémálomnak. Miatta mondjuk megérte a nézésre fordított figyelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése