Mimagyar

Kitöltöttem valami szokásos kvízt a Zindex aldívány oldalán, 10-ből 10 már megint, ezúttal a híres magyarokról szólt a cucc. És erre azt olvasom az értékelésben, hogy:

„Gratulálunk! Átlagon felüli teljesítményed azt mutatja, fontos számodra, hogy mi, magyarok miben alkottunk emlékezeteset.“

Na most, ez nem átlagon felüli teljesítmény ez átlagos. Hogy kitalálom, miszerint nem Liszt Ferenc, hanem Kodály Zoltán gyűjtött népdalokat, az nem nagy szám, miként az se, hogy tudom, ki kapott Nobel-díjat a holográfia feltalálásáért. (Egy haverom járt anno a Gábor Dénes főiskolára. Azóta persze egyetem, de nem a haverom.)

És nem, egyáltalán nem fontos számomra, hogy „mi“ magyarok miben alkottunk emlékezeteset. Egyrészt „én“ magyar az égvilágon semmiben, másrészt nekem aztán teljesen mindegy, kinek köszönhetjük a C-vitamint, a lényeg, hogy van. Az se zavar, hogy nem mimagyarok szálltunk le a Holdon, főleg mert akkor még nem is éltem, szóval nem voltam benne az aktuális „mi"-ben.

Viszont érdekes, hogy mi ez a nagy nemzeti büszkeség, ami szerintem rémesen tizenkilencedik századi dolog, de ha nyer egy addig senki által nem ismert magyar úszó, mondjuk egy vébén, már kezd dagadni a honfi kebel, ha olimpián, akkor az meg már egyenesen a mi sikerünk. Miközben speciel én - ha jól tévedek - életemben még úszóversenyen nem jártam, a tévében láttam már ilyet, de ropival meg sörrel valahogy nem éreztem magamban a sikert.

Oké, erre lehet mondani, hogy antiszociális vagyok, de talán nem, vannak emberek, akik fontosak nekem, inkább csak egy ilyen kissé individualista, magamnak való pasas lennék, de ezeket az úgynevezett (szerintem elég kisajátító jellegű) nemzeti érzelmeket csak ritkán tudom produkálni. Mert magamra nézve nem látok semmi érdemet abban, hogy magyar vagyok, ez egy állapot, nem is én választottam, ahogy az őseim néhány generációval előttem, azt, hogy ők meg nem magyarok. Nem voltak lenni.

Arra sem vagyok büszke, hogy kék a szemem (bár arcom nem csupa derű), vagy hogy egy alapvetően függő személyiség vagyok, a diplomáimra esetleg lehetnék, az már az én teljesítményem. Persze az is, hogy még nem öltem embert és nem is tervezek, vagy hogy jó az ízlésem, abba sok munka volt. (Egy nagyjából könyvmolyként lehúzott gyerekkor, meg 21 év iskolába járás.)

Bár jobban belegondolva, az ízlésemet is részben a családom alakította, akiket meg ugye nem választottam, csak hagytam magam szocializálni.

De legalább tudtam, hogy nem Szabó István volt az első magyar Oscar-díjas, hanem egy évvel korábban, 1981-ben  Rofusz Ferenc A légy című animációs rövidfilmért már megkapta. Ami így nem azonos David Cronenberg  klasszikus testhorrorjával, az úgyis csak a legjobb sminkért kapott Oscart. bár ezt már úgy kellett kigugliznom.