Találtam az imént az erkélyen valami fura kis tárgyat, amiről nem tudtam, mi a fene lehet. Közelebbről megnézve azonban valami kismadár fiókájának, pontosabban annak hullájának bizonyult, és egy ideje már ott lehetett az ebben a kánikulában több, mint ötven fokos aljzatbetonon, mert gyakorlatilag mumifikálódott. Fene tudja milyen madárnak indult egykor, talán verébnek, mert pár centi volt az egész.
De hogy kerülhetett az első emeleti erkélyemre? Gondolom - és az az én roppantul tudománytalan, de erősen hipotetikus elméletem - kieshetett a fészekből mondjuk a járdára, és valaki agyontaposta, ezért volt feltűnően lapos, aztán valami ízléstelen ragadozómadár felkapta, de rájött, hogy romlott ez már, túl rég döglött ebédnek, és valamiért az erkélyemen helyezte sztázisba. (Amiből persze kiderül, hogy a ragadozónak mégis csak volt ízlése, nem evett meg mindenféle dögöt, nem keselyű ő, bár fene se tudja, náluk mi az a döglési idő, ami után már köszönik, de nem.)
A természet amúgy nem kegyetlen, egyszerűen csak érzéketlen. Farkas farkasnak farkasa, az erősebb kutya baszik, természetes kiválasztódás, miazmás.
Viszont ha például a felső szomszéd hullája landolna az erkélyemen, az nyilván hamar feltűnne, nem lenne ideje múmiává aszalódnia. Persze ha a 19. században lennénk, lehet, hogy hagynám, akkoriban a darált múmiát még orvosságnak tekintették. A múmiaport eleinte vérzéscsillapításra, külső sérülések gyógyulásának elősegítésére alkalmazták, majd később már belsőlegesen, mindenfajta betegségek – pl. tuberkolózis, pestis – gyógyításánál is. Szóval mondjuk elkevertek egy keveset egy pohár vörösborban, és megitták. Nem mellesleg az utolsó hivatalos gyógyszer-árlista, amint még feltüntették (mint Mumia vera Aegyptica, azaz valódi egyiptomi múmiát) 1924-ből származik, és a ma is működő Merck gyógyszergyár adta ki. Basszus, én meg az ő diabétesz-gyógyszerüket szedem...
A természet tehát nem kegyetlen, de az emberek kegyetlenül hülyék tudnak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése