Ma van az írástudatlanság elleni világnap napja, az UNESCO óta rendszeresen. Az olvasástudatlanságról nyilván máskor beszélnek figyelmet felhívni, amúgy nagyon helyesen. Mert a kettő nem jár egyedül... azaz együtt. Én mondjuk néha határozottan érzem, hogy tudok írni, azt például majdnem mindig eltalálom, hogy melyik betűk vannak mennyien, melyik szóban, de a sorrend az néha össze-vziass. Ami nem zavaró, én fejben gyorsan összerakom, hogy mire gondolhattam a költő, például azt hogy „gyors“ csak akkor olvasom gyros-nak, ha éhes vagyok, és nincs itthon falafel. (Azaz szinte bármikor.)
Viszont rendszerint többet olvasok, mint írok, bár kétségtelen, hogy miközben írni kézzel is tudok, nem csak billentyűzettel, de olvasni nem, a Braille-írást például hiába nyomkodom a liftben a gombok mellett, nem megy tőle sehová. Egy vaknak biztos elindul, neki van benne gyakorlata.
Biztos nem érdekes, de ami magyarul az írástudatlanság elleni nap, az angolul International Literacy Day, vagyis az írástudásé. Oké, a tudatlanság ellenzése a tudásé, de mintha lenne itt egy vajszínű árnyalat, hogy mi szeretünk valami ellen küzdeni, mert a valamiért küzdés az Ká-Európában olyan gyanúsan korrupció-esélyes, és különben is mi vagyunk akit a balsors ugye régen ver.
És egyébként is, a valamiért küzdés az mindig a bizonytalan, mert a még el nem jött jövőről szól, ami eleve ködös, de a valami ellen menés az már egy kialakult, a múltban létrejött és a jelenükre ható dolgot akar szétcseszni a sárga földig porba rombolva.
És ehhez képest az angolban van erre külön igeidő, miszerint a present perfect, azaz - jobb híján - befejezett jelen.
(Tényleg, aki több nyelven is olvas, azt beszámíthatják írástudónak akkor is, ha amúgy nem mennek neki az írtt nagybetűk?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése