Csakély öt év késéssel néztem meg a Birdman című filmet, pedig annak idején megszórták Oszkárral is, csak aza díj meg engem hagy hidegen, de nagyon. És hát egy filmet megnézni, az jobbára elhatározás kérdése, filmet meg nem nézni viszont félkézzel is megy, rutinból. Így egy Birdman című darab eleve esélytelen volt nálam, tekinettel arra, hogy a Barman, Superman, Spiderman, Ironman és hasonló emberek sem érdekelnek egyáltalán, akkor miért pont ez? Bármilyen Állatman-szerű filmcím azonnali tiltólistás, tárgyalás nélkül, rögtönítélő jelleggel.
Aztán kiderült, hogy nem, ez nem szuperhősfilm, még csak nem is a szuperhősfilmek paródiája (ami a második legrosszabb lehetőség lett volna), csak afféle 8 é fél jellegű önreflexív vergődés, szerencsére jó adag humorral.
Michael Keaton a főszereplő, aki egy valahai sztárt játszik, aki meg annak idején a Birdman nevű szuperhőst a mozikben (de a Birdman 4-et már nem vállalta, milyen rendes), most meg próbál visszatérni, ezúttal saját jogú művészként. A Broadwayre, ahol rendez és főszerepel egy darabot, amivel - a nagy comeback-en túl - a saját félbertört karrierjére is reflektál, de persze az egész közel sem ennyire elemelt. Mert a színésztárak hisztis kretének, az asszisztense a hisztis, és a világgal permanens harcban álló lánya, a producere meg az ügvédje is, sőt teszkó gazdaságos alapon (három z egyben) a legjobb haverja. De legalább ő is folyton aggodalmaskodik, s nagyjábol folyamatosan be van tojva attól, ki miért perelheti őket.
És így lesz egy színházi előadás elkészültének kulisszái között az unalmas lelkizésből egyfajta keserédes komédia, ami ráadásul mutat némi párhuzamot Keaton valós karrierjével is. Elvégre ő volt Batman a Tim Burton-féle első két filmben, amik az összes mozivászonrá hányt Batman közül aaz egyedül nézhetőek, és hát ő sem futott be utána akkora pályát, amekkorát sokan gondoltak neki. Alejandro Gonzalez Inárritu, a mexikói Tarantino (aki ugye mégsem Roberto Roudrigez) viszont most példásan újrahasznosítja őt, egy őszülő, kopaszodó, és a film ideje alatt is egyre ráncosabb kiégett fazonként, aki ráadásul kissé skizofrén is. Mert amikor egyedül van otthon, az öltözőjében, a bárhol, Birdman kezd el beszélni hozzá, az ő fejében neki. Az általa már rég hőn utált egykori karaktere önálló életet él a fejében, valami eldugott szegletben, amerre csak a madárember jár, és nem hagyja békén.
De hősünk küzd, próbál művész lenni abban a világban, ahol a szakszervezet, a New York Times kritikusa, az ügyvédek és a színházi ügynökök jelentik az igazodási pontokat, és akkor szól nagyot a bemutató, ha maga Edward Norton kap idegrohamot a darab közben, hogy miért nem igazi gin van a poharában? (Vagy igaziból dugni akar a színpadon, ha már úgyis bele van írva a darabba...)
Vagyis nincs könnyű dolga. Nem életközepi, hanem karriervégi válsága van, a magánélete meg annyi, amennyi a fejében beszélő sszuperhős, és az aktuális színházi balhé között zajlik, plusz lánya, akiről annyit lehet tudni, hogy Emma Stone játsza, de személyiséget nem írtak neki.
És a film, ebből a reménytelennek tűnő alpállásból bír szórakoztató lenni. Nyilván el is gondolkodtatná a nézőt, de ennél azért két árnyalatnyival közhelyesebb. Viszont remek a majdnem-zenéje. Mert hagyományos értelemben vett filmzene itt nincs, van sok környezeti zaj, és szinte végig szól a dob, valami híres dzsesszdobos játszik (aki lehet, hogy multimilliomos, nem tudom, de hogy tehetséges az tény), én nem ismerem, de olvastam hogy híres. Antonio Sancheznek hívják, és így dobol, mikor nem a filmben, hanem a csakúgyban, színpadilag. Mondjuk tényleg egy kisebb zenekar egymagában...
Tényleg csak annyi a abaj az egésszel, hogy minden csak majdnem van meg benne, a dráma nem elég súlyos, a történet sokszor csak botorkál, z érzelmek meg tényleg csak legfeljebb egy Boradway-musical szintjén hitelesek. Bár legalább ebben nem énekel senki.
Látom, hogy a rendező kapott érte oszkárt, biztos megérdemelte, nem tudom, azért nekem kicsit túlértékeltnek tűnik a cucc. De az operatőrt is összeoszkározták, őt viszont egész biztos jogosan, régen éreztem, azt egy filmnél, hogy mintha ott lennék.
Michael Keatont meg nem oszkárták meg ezért (a jelöléssig azért eljutott), de egy Golden Globe leesett neki is, ami nem rossz, ha az embernek az a dolga, hogy félig önmagát alakítva öregedjen a vásznon.
Nézni minden esetre jó, nekem pont elég egy szombat délutánra, szupehősfilmnek meg ott A galaxis őrzői, ami annak a zsánernek az egyetlen nézhető eleme, és nem kis részben pont a zene miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése