Na, itt a film, aminek a címében rögtön benne is van a lényege, az Én (akit Gregnek hívnak) meg a haverja Earl megélik a végén lévő stáblistát, a csaj, aki Récsöl, meg nem. Mert őt addigra hat láb mélyre küldi nyaralnia rák. A néző őszinte sajnálatára, elvégre addigra már épp megkedveljük őt, a színtelen-szagtalan szomszédlányból lassan kibomlik egy igazán vagány, szimpatikus karakter. Sőt az addig szándékosan láthatatlanul közlekedő Greghez is közelebb kerül, mondhatni működni kezd köztük a leukémia. Csak hogy aztán súlya legyen a veszteségnek.
És úgy, hogy mindeközben nem lesz nyálas a sztori, a címben jelzett lírai Én szkeptikus távolságtartással narrálja végig a filmet, valójában a saját amatőr filmjét, és csak a végén tapos bele a könnyzacskónkba, de akkor is csak annyira, amennyire nagyon muszáj.
Mert az Én, Earl satöbbi... egy olyan tinifilm, ami nem az, jó hát épp végzős gimisek a főszereplői, de ha tíz évvel idősebbek lennének, akkor is hasonlóan működhetne köztük a dinamika, legfeljebb nem az iskolai drogos repper akarná megverni a főhőst a menzán, hanem a bunkó szomszéd a buszmegállóban.
De a halál az olyan, hogy halálira nem érdekli az ügyfelek kora és/vagy cukiság-faktora, az hogy az egész mégis egy tinédzser-történetbe van ágyazva arra viszont jó, hogy nem egy szimpla haldoklás-sztorit kapunk. Hanem egy felnövéstörténetet. Is.
Mert a főszereplő srác (a rémes amcsi hájszkúl-múvik legrosszabb hagyományainak megfelelően) a középiskolát alapvetően egy őserdőnek tekinti, ahol különféle törzsek rivalizálnak a vadászterületekért, és ő inkább egyikhez sem szeretne tartozni, hogy ne zaklassák a riválisok. Pontosabban szólva egyszerre szeretne tartozni az összeshez, leginkább azért, hogy ne zaklassák a riválisok.
Ez mondjuk lehet annak metaforája, hogy igyekszik nem felnőni (egyetemet sem akar választani, végzős létére, a mocsok) azzal, hogy nem akar választani, még nem.
És akkor ebbe a nem-idillbe rondít bele a csaj, akit addig épp csak felületesen ismert, nem szándékosan persze. Mármint a rondítás nem szándékos, azt az anyák intézik egmást közt bele. Mert miután kiderül hogy beteg, a srác anyja addig zaklatja egy szem fiát, hogy menjet át meglátogatni, hogy az végül tényleg Récsölhöz menekül, és kezdődhet páros, ám ellenkező irányba tartó történetük. A lány ugye kifelé megy az életből, a srác meg befelé.
És ez az egész (talán mert az egyik szál mégis pozitív) nem lesz tragikus, legfeljebb szomorkás, miközben persze a halálnak ettől még igen is súlya van, marad. És néha még röhögni is lehet rajta, főleg a mókás mellék-karaktereken, mint Greg apja, aki szociológiát tanít (hahhh...), és ezért folyton otthon van(!), ahol fura ételeket kotyvaszt, meg európai művészfilmeket bámul a srácokkal. Hiszen ott van Earl is, aki amúgy egy meglehetősen indokolatlan karakter, biztos kellett egy fekete srác a címszereplők közé, mert igazából annyira szükséges a történetbe, mint hányásba a répa. Megszoktuk hogy ott van, valójában onnan tudjuk, hogy hányás, és nem mondjuk izé... vörösiszap. Itt is annyi Earl szerepe, hogy néha kimondja a nyilvánvalót, ami pedig de viszont elfért volna a narrációban is alighanem talán.
De mindegy is, jó ez a film na, visszafogott, de terápiás értékű poénokkal. ("Ha tudom, hozok én is virágot, bár nincs már hely csak a hányós vödörben. És hát egy lehányt virág...")
Ez van emberek, lehányt virág az élet.
Én viszont most benyomom a tévét, mert kezdődik a Grand Torino, ami megint nagyon jó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése