Ma olvastam valahol, hogy mégsem készül sorozat Iain M. Banks Emlékezz Phlebasra! című regényéből, szerencsére. Banks sci-fi szövegei (és különösen a nagy részüket kitevő Kultúra-regények) gyakorlatilag megfilmesíthetetlenek, nem baj, ha nem próbálkoznak velük. Amúgy az Amazonnál megvolt a szándék, de az örökösök végül is nem mentek bele (a szerző 2013-ban meghalt rákban, mint az köztudott), úgyhogy részemről egy valószínűsíthető csalódással kevesebb.
scifiempire.net
Mellékszál: belenéztem a Neil Gaiman-Terry Pratchett páros Elvszett próféciák (eredetiben Good Omens) című könyvéből adaptált sorozatba, és bár ne tettem volna. A regény tele van extra élvezetes nyelvi humorral, amiből csak valami vizuális blődli marad, és még az egyébként remek David Tennant színművészete sem menti meg a cuccot. Meg egyáltalán, nem szeretek olyan adaptációkat nézni, amiket olvastam és pláne kedveltem, mert az én fejemben már készen van a film, amit n eakarjon felülírni valami béna rendező. Ha tetszett egy film, és elolvasom az alapjául szolgáló irodalmat az rendben van, de fordítva nem működik. Márpedig Banks összes Kulúra-regényét olvastam, úgyhogy utólag már ne piszkálja senki az élményeimet.
Viszont hirtelen elkövetett lelkesedésből rögtön előkaptam az egyik kedvencemet, a Közelkép (Surface Detail) címűt, és már épp nyakig ülök benne, hisz mi lehetne üdítőbb olvasmány egy későnyári koraestén, mint vaskos egy regény, amelyben úgy negyven oldal után máris a Pokolban zajlik az egyik cselekményszál. Nem az igazi Pokolban persze, olyan a harmincsokadik században (vagy mikor) már nincs is. Volt ugyan, de csődbe ment, nem lehetett gazdaságosan üzemeltetni, úgyhogy a multirasszista Pokol ekkor már virtuális, így aztán van esély a szabadulásra is. Aki látta valaha a Mátrixot, az tudja, hogy ettől még a szenvedés valódi, csak kisebb rezsivel működik, de senkinek nincs kedve a Vértó partján , a csontdaráló malom mellett piknikezni, pláne mert minden nap pontosan érkezik a savas eső is. Közben meg egy Tetovált Lány menekül a zsarnoka elől, és egészen lázadásba jön, egy galaktikus Sztálingrádnál meg már mindkét oldalon unják az ostromot. Kultúra, pokoltúra, popkultúra, és még csak az elején járok, de szerencsére annyira kuszán sokszálú a történet, hogy időnként újra lehet olvasni, mint tavaly a Hidrogén szonátát, azt ráadásul angolul.
És hát a humor. A Kultúra, mint afféle utópikus, galaktikus meta-civilizáció egy olyan hely, ahol a legtöbben szívesen élnénk, de a regények hősei általában elég kiábrándultak vagy sérültek ahhoz, hogy maró cinizmussal álljanak hozzá. Őket Utópiában is alaposan megtapossa az élet, de annyira, hogy szerzőjük is inkább valamelyik nyugisabb mellékszereplő lenne történeteikben.. Valahogy mindig az élet karcosabb oldalán lavíroznak, csak hogy olvasóként ne unjunk bele az idillbe. A velük egyenrangú mesterséges intelligenciák meg alapbeállításon viccesek, ez nyilván kell is, mert a humor maga az értelem egyik legfontosabb indikátora. Így aztán olyan neveket adnak az általuk irányított űrhajóknak, mint hogy Egyik Fülemen Be, vagy Pillanatnyi Elmezavar, esetleg Hülye, De Határozott, ám az első számú kedvencem: Ez Az Én Bulim, Itt Én Sikítok!
Egyébként rémlik hogy ez utóbbit egyszer régen már elsütöttem itt, de hát aki feledékeny, annak minden vicc egy újszülött...
ela21.wordpress.com.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése