Ahogy nézem, kritikus körökben nem váltott ki osztatlan lelkesedést a Csak egy éjszaka című filmes műegész, pedig szerintem tök jó. Persze én egy kiégett, cinikus alak vagyok, mizantróp aszcendenssel, ez meg szerencsére nem egy romantikus komédia, pontosabban nem úgy. Mert romantika a végére azért lesz benne, de nem túltolva (még csak egymás karjába se löki a pizzás csávót meg az éneklős csajt a forgatókönyv, illetve nem akkor és ott), meg van humora, de jobb pillanataiban elég sötét. (Az milyen remek, mikor a leendő párocska első találkozása az, hogy az egyik lehányja a másikat.)
Az alaphelyzet annyi, hogy egy fiktív, részlegesen disztópikus Amerikában tilos a házasságon kívüli (előtti, utáni, helyetti) szex, aki nem a házastársával dug, azt elviszi a rendőr, de legalább megalapozottan bízhat benne, hogy nem kúrják meg a fogdában, csak hogy jobban teljen az idő.
Van viszont évente egyszer(!) tizenkét óra, a Mentesítés Éjszakája, amikor mindenki ott matat és azzal, akivel ahol csak tud, és Owen meg Allie akarnak, csak nincs kivel. (A pasinak van barátnője, akivel végre lefekhetne, de az meg mással bújna ágyba és/vagy asztalra, így elindul kurva gyorsan szerezni valakit, de csak miután kibőgte magát anyunál.)
Az egész film egyetlen agyahagyott rohanás az éjszakában, versenyfutás a nem magányos orgazmusért, ahol a két protagonista időnként találkozik, időnként különválnak útjaik, csak abban biztosak, hogy mire felkel a Nap, ők nem lesznek megdugva egymás által. (És lőn!) Mindketten másokra bíznák az ügykezelést, de nem jön össze, pedig direkt vannak erre ilyenkor dögös-dugós bulik (a'la Bret Easton Ellis). És attól romkom a cucc, hogy a végére naná hogy egymásba zúgnak szeretni, de szex az nem lesz, azt nem kell elkapkodni, hisz a kanos pasinak egy év úgy elröppen, mint egy fél örökkévalóság.
Az ilyesmit eleve nem tudom másnak nézni, mint valami kissé közhelyes, de szórakoztató társadalomkritikának. Hogy elidegenedés van meg ebből fakadó társas magány, ahol a szabad szex is csak a fogyasztói kultúra egy ritkán hozzáférhető jószága, így adott időpontban minden beszélgetés mögött egyetlen kérdés húzódik meg, nem is nagyon becsomagolva. (vö. „- Kérsz egy fagyit? - Meg hát!“) Felszínesség van, üresség, meg a FOMO, a félelem attól hogy kimaradnak valamiből, mint aki elfelejtette a szentestét karácsonykor, vagy akinek az évfolyam jócsaja a tízéves találkozón meséli el, hogy anno belé volt zúgva.
Persze ebben a világban is van szerelem, de az annyira plátói, hogy már-már arisztotelészi, amíg nem feszengenek együtt a násznép meg a pap közé szorítva, addig illegális az altesti nedvek cseréje, bár azt nekem nem derült ki, hogy áll a fikción belüli törvény a pettinggel?
Volt anno egy azóta franchise-zá hízott film A bűn éjszakája (Purge), ahol az volt a felállás, hogy az állam úgy csökkentette a bűnözést, hogy évente egy éjszakára legálissá tette azt. Mindenki megülhette a haragosát, rágyújthatta a házat a párjára, kibelezhette a szomszédot, és megehetett a kutyáját, de csak akkor.
Na, ez ugyanaz, csak nem részeg sorozatgyilkossá váló lakónépességgel, hanem kanosan pánikoló alakokkal, akiknek nagyon sürgős, ha már végre lehet, így az egész nem véres, de nem is rózsaszín, csak fakószürke, zöld neonfényekkel.
Nekem bejött.
Egy ideillő kedvenc
p.s. Jövő ilyenkor pont ma lesz kereken hetven éves Stephen Fry angol kulturális jelenség, humorista, színész, író, műsorvezető. Azaz most hatvankilenc, de az szerintem egy szexpóz, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy egy híján hetven. Addig is meg Summer of Sixty-nine.
Fry is, mint a legtöbben, egész kicsi gyereknek született, és csak később nőtt fel, főleg londoni külvárosokban, de nem pont ettől ült három hónapot még épphogy nem nagykorúan, valami hitelkártya-csalás miatt. És mivel innen volt szép nyerni, el is vergődött a Cambridge-i Egyetemre, a többi meg már popkulturális történelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése