A majdnem, az ál, és a nyomokban sem (mint ez is itt valamelyik)

„A természettudomány szenzációs eredményeket ad egy szörnyen unalmas folyamat eredményeként; a filozófia unalmas eredményeket ad egy szenzációs folyamat eredményeként; az irodalom szenzációs eredményeket ad egy szenzációs folyamat eredményeként; és a közgazdaságtan unalmas eredményeket ad egy unalmas folyamat eredményeként.“

(Nassim Nicholas Taleb, libanoni-amerikai esszéista)

A fene se tudja már melyik podcast-et hallgattam, mikor egyszer  csak arról kezdett beszélni két meglett férfihang (lehet hogy a Tilos Rádió volt?), hogy micsoda kvázi- vagy áltudományok terjengenek körülöttünk, melyekre jellemző a jól hangzó, de teljesen fals „tudás“ komoly tudományként való előadása.

Én meg lángossütés közben elkezdtem azon gondolkodni, vajon mi a különbség a kvázi- meg az áltudomány között? Már ha nem színonímái egymásnak, de arra jutottam, hogy nem. Mindkettő a modern (gyökereiben pozitivista) tudományt próbálja, legalább külsőségeiben utánozni, hogy egyéni vagy kollektív butaságból fakadóan, valami kisebbrendűségi-érzés görcsös kompenzációjaként, avagy szimplán anyagi haszonszerzés miatt (azaz lehúzási céllal), az már mindegy is.

És nem fogok most itt előadni valami nagyívű tudományelméletet (azt csináltam régen pénzért, a helyi egyetemen, de most nem fizet érte senki), csak khmm..., az áltudomány kvázi-elméletét, ez esetben szó szerint konyhafilozófiaként. (Zöldségleves, lángos és vaníliapuding által keretezve.) Nagyjából eredetiség nélkül, hisz - Daniel Dennett szerint - a tudós (aki nem vagyok) is csak a könyvtár egy módszere arra, hogy egy másik könyvtárat hozzon létre.

No.1. A legfontosabb, hogy a kvázi- és az áltudomány között igazából nem is érdemes különbséget tenni, baromság mind a kettő, de ha nagyon ráérünk/ unatkozunk/ nem akarunk nekiállni a porszívózni, akkor lehetséges. Felesleges, ám lehetséges.

No.2. A két kategória közt a különbség fokozati, azaz az elsőnél  a második, a kvázinál  az ál szignifikánsabban ostobább. Mondhatni a kvázi-tudomány egy régebben kisiklott vonat, aminek a személyzete próbál úgy csinálni, mintha még mindig mennének valahova, míg az áltudománynál vonat sincs, csak személyzet, akik egymás vállát fogva vonatoznak a réten, és teli torokból üvöltik, hogy elöl ül a masiniszta. (Miközben mind állnak!)

No.3.1. Kvázi-tudomány

A kvázi-tudomány az majdnem, de alapvető okokból mégsem tudomány. Mert nincs meg benne a három klasszikus alapelemből kettő sem. Jobb esetben talán másfél.

Mert  a kiindulóponton még lehetne tudomány, ugyanis (és ez az első elem) képes releváns kérdéseket megfogalmazni, bár nem mindig teszi. Mondjuk az, hogy is néz ki a klímaváltozás pontosan, illetve milyen magyarázatai lehetnek, az releváns (lényeges, a tárgyhoz tartozó)  kérdés, de az, hogy kik akarják a "klímahazugságot" elhitetni velünk, hogy ez tényleg van, az már egy megalapozatlan összeesküvés-elméletből levezetett, sugalmazó kérdés-szerűség csupán.

De ha van is egy érvényes kérdés, a majdnem-tudósok jellemzően nem rendelkeznek azzal a módszertani tudással, (és ez a második összetevő) amivel valódi válaszokat kereshetnének, miközben egy érvénytelen kérdésnél ez már nem is probléma. („Berúgtam reggel, innentől szabad az egész napom!“ - Értelmetlen a kérdés, ki nem szarja le, hogy lehetne kideríteni a választ!) 

De ha elő is kerül valami bevett vizsgálati módszer, a majdnem-tudósok  jellegzetes betegsége, hogy minden áron be akarják beszélni a közönségüknek, hogy amit állítanak az bizonyított. Mert abban a 19. századi felfogásban ragadtak, hogy az a tudományos, ami bizonyított. De a klasszikus pozitivista nézettel szemben egy mondjuk hogy neopozitivista álláspont (Karl R. Popper) szerint a tudományos tudás lényege épp az,  hogy cáfolható. Racionális kritikával illethető, hisz ami nem, az legfeljebb egy vallási dogma, vagy óriásplakátra írható ostoba propaganda.

Úgyhogy módszertani hiányosságok miatt  a kvázi-tudomány akkor se jut messzire, ha véletlenül épp értelmes kérdéseket tesz fel. Viszont nagyon magabiztosan használja a tudományos, vagy annak látszó szakkifejezéseket (mert a harmadik elem a fogalmi tisztaság, egyértelműség lenne), néha rosszul, néha csak simán felületesen, de  a funkciója mindig az, hogy elfedje a kérdésfelvetés és/vagy a módszertan hézagait.

Példa: 

1. A kérdés: Jó egyáltalán bármire a homeopátia? (A hivatalos, akadémiai tudomány szerint nem, de ugye azok a hivatásos tudósok, meg a háttérhatalom, meg a gyógyszerlobbi, azok így egy banda. Ám mivel egyáltalán van álláspontja az akadémikusoknak, legalább tuti, hogy  releváns a kérdés.)

2. A módszer: Nosza, nézzük meg, hányan gyógyulnak ki a  mindenféle nyavalyákból a homeopátiás szerektől. Azaz soroljunk fel eseteket, mikor valaki ilyen, milliószorosan higított  izét fogyasztott, és  meggyógyult. És közben felejtsük el azokat az eseteket, amikor meg nem, elvégre az most nem tárgya a „kutatásnak“.  Így nincs adat arról, milyen arányban is kuruzslásolják egészségessé  a betegeket, illetve arról sem hogy:

- ez mennyiben  a homeopátiás cucc érdeme, és nem mondjuk sima placebo-hatás,

- illetve hogy milyen mértékűa javulások, meg mennyire tartós,

- plusz akkor ez most valami hivatalos orvosi eredmény alapján gyógyulás, vagy pusztán          önbevallásos alapon, mikor Manyika néni határozottan jobban érzi magát?

- És a „vivőanyag“ amiben felismerhetetlenné higították a „hatóanyagot“ lehet például alkohol is, na attól a legtöbben eleve jobban érzik  magukat.

3. A fogalmi keret: Dinamizálás, trituráció, fluxiós potenciálás, energetizálás - megannyi bájos ökörség, ami magyarul már  nem hangzana olyan jól. Avagy a dinamizálás, potenciálás meg az energetizálás az igazából ugyanaz, a trituráció meg annnyit tesz, hogy dörzsölés. De a terminus technicusok  anankasztikus használata  mintegy  validálja a pszeudo-szcientisták episztemológiai pozícióját. Szar ügy, de ez van.

No, 3.2. Áltudomány

Az áltudomány a kvázival ellenben már olyan, hogy a feltett kérdéseknek nincs semmi relevanciája, rosszabb esetben értelme se, ezért a módszertan nem kérdés, hisz nincs mit kutatni rajta. Ilyenkor marad a szakkifejezésekből, vagy annak látszó betűkupacokból összehalandzsázott sületlenség, aminek mechanizmusa baromi egyszerű: az ember nem érti, biztos mert annyira nagyon tudományosan elvontan szakszerű, hogy az nekünk már magas. Mert ami érthető, az túl egyszerű, azt a hülye is tudja, ha már eleve szélsőértékekben gondolkodik a többség. Miszerint egy tudás(elem) vagy evidens, azaz egyszerű mint a faék, valamint közhely és óvodás szint, vagy kibaszott szakszerű, mélyértelműen magasszintű, agyalós cucc, és ezek között nincs semmi, csak a néma csend. Aki nem akadémikus az egy műveletlen, buta tuskó, ha mégis ért valamihez, akkor szakbarbár.

Ebben a keretrendszerben pedig az áltudományok frontharcosai technoblablába vagy misztikus-ezoterikus halandzsába fullasztják baromságaikat, ami két dologra is jó. Először is, mivel az efféle szövegelés eleve az érvek hiányát fedi el, nem lehet ellenérveket felhozni, hisz nincs mivel szemben, mihez képest érvelni. (Legfeljebb provokatív kérdéseket lehet feltenni, hogy  mégis mire alapozza a bárki a tetszőleges légből kapott lázálmait? Csak ezekből legfeljebb egymás mellet elbeszélés lesz.)

Példa: 

1. Az irreleváns és/vagy értelmetlen kérdés: Hány angyal tud egyszerre táncolni egy tű fokán?

2. A nem létező módszertan: Ja kérem, az angyalokat nem lehet megmérni, megszámolni, mert nem e világ részei, és nem is érzékeljük őket, csak ha ők akarják. A tű fokán táncolós kérdés meg jogos, mert ugyan tudjuk, hogy alapból nem tudhatjuk rá a választ, de egyúttal rávilágít arra, ők mennyire más létsíkon vannak, aminek létezését érdemes fejben tartani. Ja, és a választ nem kitalálni kell, hanem átérezni.

3. A mindent elfedő halandzsa: Igazából végtelen sok angyal tud egyszerre táncolni egy tű fokán, de ha úgy akarják egy se. (Ezért sem lehet egyetlen, minden mást  kizáró válaszunk.) Mert nem anyagi természetűek,  az empirikus, mintegy magánvaló létsíkhoz képest transzcendensek, vagyis az anyagi helyett az antianyagi világot képviselik. Ennek megfelelően tulajdonságaik összessége is ab ovo az ember nembéli lényegéhez tartozó differentia specifica-knak mintegy tükörképe. Ami számunkra korlát, az számukra csak egy kapu, ahol tetszésük szerint beléphetnek a korlátozott emberi megismerés spektrumába, hogy megosszák velünk az univerzális tudás azon szegmenséből származó információkat... (És igen, ez bármeddig folytatódhat, a semmitmondás semmilyen határt nem ismer.)

No.4. És ezeken túl...

Nos, ami a fentieken is túl van, az az emberi tudásnak az a mezője, ahol már nem számít a kijelentések igazságértéke, ezért nem kell ügyelni a látszatra sem, hisz a befogadóknak eleve nincs igénye arra, hogy bárki a jól rejtegetett intellektusukra hasson. Nem az érvek általi meggyőzés a lényeg, hanem a vakhit, az áltudományon is túli tudásnak egyszerűen nincs kapcsolata a valósággal. Valami kitalált világ végtelenül egyszerű meséi tartoznak ide, a maguk egymondatos, általános, de szándékaik szerint gyomorbavágó  üzeneteivel.

És az ilyenfajta tudások halmazába tartozhat egynéhány vallás  is, de az itt és mostban lezt leggyakrabban úgy hívjuk, hogy politikai kommunikáció.

Összességében a majdnem- és az egyáltalán nem tudományokban az a közös (a politikai kampányokkal és a reklámok nagy részével együtt), hogy baromság persze az egész, csak közben elég sokaknak tűnik úgy, hogy van benne rendszer. Akkor is,  ha nincs, de nyomokban se nagyon. A lényeg annyi,  hogy ha valami nyilvánvaló hülyeséget mondasz, hülyének néznek, de ha összeszedsz pár tucat embert, és iskolát alapítotok,  máris van egy lektorált szaktudásotok. És onnantól már magabiztosan hívhatjátok magatokat intézetnek, kutatóközpontnak vagy a akadémiának, ami persze csak annyiban az, amennyiben a borlovagrendek tagjai igazi lovagok. De ez más egy másik történet.

(Abstract: A kvázi-tudományoknak lehetnek lényeget érintő kérdései, de a módszertanuk felületes=és vagy hiányos, amit a szaknyelvnek látszó kommunikációs kóddal fednek el. A áltudománynak pedig már a  kérdései is marhaságok, , módszere nincs, csak megérzései, és a tudományosnak

Kommentvadászat

A tévesen parlamentnek hívott bábszínház I.Gazságügyi Bizottságának tegnapi ülésén napirendre került „az internetes agresszió visszaszorításáról” szóló törvényjavaslat is. Hát igen, az internet az olyan, hogy ott törvényekkel lehet a legjobban, a legyorsabban és a legelrettentőbb módon visszaszorítani a főleg verbális erőszakot. A javaslat szerint nem csak a cikkek, de a kommentek miatt is lehet majd akár egy év börtönt kapni, amennyiben a tartalom „... beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos, halált okozó, vagy különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki”

Ez szépen hangzik (na nem annyira nagyon), ámde:

- Hogy mi az erőszakos, az majd ki mondja meg jól?

- Ha valaki azt kommenteli mondjuk egy jutyúbos klip alá, hogy „Idejössz, megütlek, megfekszel geci!“, akkor azt sejthetjük kinek szól a fenyegetés (feltéve hogy nem a Száztagú Cigányzenekar szerepelt a videón), pláne ha egy másik kommentelőre reagál, pedagógiai célzattal. De ki lehet a szándéka szerinti gecifektető? Mert killer023106fuckyou eleve egy kamu fészbukprofillal jelentkezett be egy dél-koreai szerveren keresztül, és akkor Szabó hadnagy találja ki, hogy Mátészalka melyik részén lakik igazából?

- Érti-e az algoritmus vagy a hatóság (már ha a kettő nem ugyanaz lesz hamarosan) például az iróniát. „Olyat küldtem át az előbb, hogy bele fogsz dögleni!“ esetleg „Ha nem lájkolsz, kibelezlek mocsok. És szombaton nem hagyunk neked a krémesből!“ - az persze kérdéses, hogy a másodikból melyiket veszi majd durvább fenyegetésnek.

- Kinek lesz erre energiája? Az oké, hogy valami AI-t ráeresztenek a... a mire is? Az internetre úgy általában, vagy a fészbuk-insta-x-pornhub szentháromnegyedeség lesz a célkeresztben? Vagy - és ez a valószínűbb - simán csak várják a komoly, névtelen feljelentéseket, elvégre ha valakit nem zavar, hogy egy ismeretlen ki akarja belezni a kommentfalon, akkor az egész már nem is számít.

- De ironizálni semmiképp nem lesz érdemes, mert vagy feljelent az algoritmus, vagy a sértődős másik, hiszen egyiknek sem kell értenie az iróniát, ilyesmi nincs beleírva az Alapkotmánytörvénybe.

- És onnantól a bíróságok majd főleg véresszájú kommentelőkkel foglalkoznak működési idejük  nagy részében? Mert ez esetben most kell bankot rabolni, pizzaszószt sikkasztani a konyháról, vagy felpofozni bárki, a lényeg  csak annyi, hogy előtte ne fenyegessük online.

És hát vannak még potenciális problémák. Mondjuk amikor vitéz Bayer Ötösszámú  Párttagkönyv Zsolt a „taknyukon meg a vérükön“ akar kirángatni ellenzéki politikusokat innen-onnan, akkor az minek számít? Gondolom irodalmi munkássága részének, elvégre oly szelíd ember ő, olyan mélyen, igazi krisztusi módon keresztény,  hogy az efféle megmondásait lehetetlen agresszív fenyegetődzésnek értékelni. (A másik verzió, hogy ilyenkor hisztizik az elvtárs, vörös, ökölbe szorított fejjel, sőt még az lehet, hogy közben dühösen toppant! Ez esetben viszont jogilag nem vonható felelősségre, hisz fejben középső csoportos óvodás. Esetileg.)

Ha egy társadalomban olyan a közügyekről való nyilvános beszéd színvonala, mint nálunk, ott a gazságügyi bizottság nertársai ne csodálkozzanak a bármilyen téma kapcsán felhabzó online erőszakosságon. A velünk egyet nem értők embernek nézése kulturális kérdés, jogilag csak a szarnak adnak egy pofont. 

Miközben a gyűlöletbeszéd, a zsarolás meg a fenyegetés eddig is üldözött volt, látjuk milyen eredménnyel, szóval egy efféle törvény két dologra lehet majd jó, a rezsimnek persze.

- Egyrészt úgy csinálhatnak általa, mintha csinálnának valami. Valamit, ami számít.

- Másrészt meg egy újabb széles spektrumon lehet vegzálni bárkit, akinek nem tetszik a pofája. (Szerkesztőségektől a mezei kommentelőkig bárkit. Mert eddig nagyjából csak szerkesztőségeket és egyes újságírókat basztathattak, de ha ezt az izét elfogadják, új és fényes horizontok nyílhatnak a  hatalmi arrogancia számára.)

Ölve élni (avagy a benne lakó Raszkolnyikov)

Woody Allen jó darabig dolgozott úgy, hogy szigorú  menetrend szerint minden évben csinált egy-egy filmet, és hát a mennyiség időnként a minőség rovására ment. A soros darab 2015-ben az Abszurd alak volt, egy közepes fekete komédia, túlsúlyos morális dilemmákkal. Úgy értem, a felütéshez képest lesz túl súlyos a sztori második fele, bár sejthető, hova fut majd ki. (Spoiler: valakinek meg kell  halnia.)

Minőségét tekintve is felső-közepes, bár inkább Allen jobb művei közé tartozik, csak tényleg nem tudja eltalálni, mi is lenne a műfaja.

A főszereplő, Abe Lucas (Joaquin Phoenix) filozófiatanár, mellesleg gyakorló piás, aki egy kisvárosi főiskolán vállal állást,  és hamar afféle rocksztár lesz. Hisz egyfelől folytonos pletykák tárgyává válik a magánélete (elhagyta a felesége, iszik, az előző munkahelyén is ágyba vitte az összes csinos csajt), és  a többi tanárhoz képest megalaza, vagy máshonnan nézve egy kiégett, cinikus alak, aki viszont olyanokat mondd, hogy „a legtöbb filozófia verbális maszturbáció”, és egész emelkedett bölcsészkedést leviszi a mindennapi élet (sötét oldalának) szintjére.

Miközben két nőstény is rávetné magát, egyfelől a középkorú, vacak házasságában unatkozó kolléga, másfelől meg az okos és vonzó tanítvány, de minden híreszteléssel szemben Abe egyikre se mozdul rá. Csak barátkozik,  és nem akar mélyebb kapcsolatot, feltehetően impotens is már, plusz eleve egy magának való fazon. De legalább a munkája sem érdekli különösebben, rutinból nyomja még az előadásokon Heidegger meg Kierkegaard filozófiai nagyon meglátásait, de azzal a kommentárral, hogy persze mindennek az élethez azért nem sok köze van.

Aztán egyszer épp Jill-el, a Tanítvánnyal (Emma Stone) vacsorál egy bisztróban, akivel  akaratlanul is kihallgatják a szomszéd asztalnál zajló beszélgetést. Egy korrupt bíróról, aki egy gyerekelhelyezési-perben tönkretett egy anyát, meg persze a gyerekeit. Így nemsoká Abe lesz a szomszéd asztalnál ülő ölő, mikor eltervezi, hogy ő bizony kinyírja a bírót. Ezzel jót tesz a világnak, és végre tesz valamit egyáltalán, a sok verbális maszturbálás után, illetve helyett. Ráadásul ez a tökéletes bűntény: nem ismeri a leendő áldozatot, a másik asztalnál beszélgetők sem ismerik őt, nincs közvetlen indítéka, szóval eleve gyanúba sem kerülhet. Az meg csak hab a tortán, ha egy rohadékkal kevesebb járkál szabadon. 

A gyilkosság kétségtelenül radikális terápia életuntság ellen, de beválik, filozófusunk régi énje kezd tőle visszatérni Zombiföldről, még a libidója is feltámad. (Már az ölés tervezgetésétől feláll neki, rá is repül a nyomulós kolléganőre rögvest.)

Igazából az egész olyan, mint egy fekete humorba áztatott, és az alapműnél sokkal távolságtartóbb Bűn és bűnhődés, ahol Abe lenne Raszkolnyikov, akivel ellentétben viszont nem akar bűnhődni, így eleve okosabban állt neki gyilkolni. Például fel sem merül a pisztoly-kés-jégcsákány paradigma, ő mérgez, mint afféle entellektüel. (Mint a Szaffi című klasszikus rajzfilmből is tudjuk, egy értelmiségi megválogatja  milyen bűnökben utazik: méregkeverés, pénzhamisítás, filmkritika...)

A gyilkosságtól felszabadultan pedig újra élni akar, kezdi élvezni a világot, és mikor minden elővigyázatossága ellenére szorulni kezd körülötte a hurok, már morális dilemmái sincsenek. Nem mintha addig olyan nagyon lettek volna...

Az Abszurd alak nem rossz film, sőt, elég jó, de az egyértelmű, hogy a Phoenix-Stone páros viszi el a hátán az egészet, nélkülük itt-ott azért rém unalmas lenne. Az viszont végig idegesített, hogy Phoenix itt egy az egyben úgy néz ki, mint Leonard az Agymenőkből, és ugyanaz a szinkronhangja, szóval folyamatosan zavar támad tőle az Erőben. (A szinkron generálisan is csapnivaló.)

De most keresek valami darabolós horrort, ahol az ölésnek súlya van, de nagy drámát azért nem csinálnak belőle, legfeljebb nagy koszt és rendetlenséget, mondjuk egy vérben úszó nyaralóban.

Idézőjelek kora

A Dagadt „váratlanul“ felbukkant valami meghívásos alapon felcsútista „lakossági fórumon“ (unom már az idézőjeleket, persze, de  muszáj, mert ebben a propaganda-látszatvilágban semmit nem az, aminek hívják), ahol bevett módon a Nemzeti Inzultáció című óvodás szintű agysorvasztásukat promózták a Párt nem igazán legélesebb kései, a fiókból.

És akkor a pártvezér és kancellárnak az röppent ki fogai kerítésén, hogy:

"Ha veszítünk, mindent veszítünk: annyi a családvédelemnek, a migránsok elleni védekezésnek, a gazdasági semlegességnek, a rezsivédelemnek.“

Én meg szokás szerint nézek hülyén magam elé, hogy de ezek tényleg nem unják még? Minimum 2002 óta mindig az a felcsútista mantra, minden kibaszott választás (parlamenti, önkormányzati, helyi időközi, európai) előtt, hogy ha nem a csak ők nyernek, akkor itt a világvége, mindennek annyi, de annyira, hogy még nekik is.

És itt van a kutya lényege elásva. Leszarják ők az úgynevezett „népet“, az  csak  lakónépesség, adófizetők halmaza, neojobbágyság és törzsszavazóvá manipulálható humánmassza, egyszerű mennyiségi kérdés. Hogy milyen az életminősége eme sokaknak, az már érdektelen, a csúcson lévők alapvetőan a bankszámlájuk fénytörésében szemlélik a világot. A valóság annyit is ér, amennyije van! Azaz a „mindent elveszíthetünk“ valójában nem a „rezsicsökkentésre“ vonatkozik, az eleve egy ordas nagy kamu, nem a migránsellenes védekezésre (az is az, kurvára senki nem akar nálunk maradni, de legalább a magyarok közül is elment már, aki csak tehette), a családvédelem meg nagy részben A Család védelmét jelenti, főleg az uniós számonkérésekkel szemben.

Amit veszíthetnek, az stadionokban, birtokokban (Hatvanpuszta megvan?), kastélyokban, termőföldekben, a Balatonban, komplett gazdasági szektorokban és sokszorosan túlárazott közbeszerzésekben mérhető. Meg ugye a kamu állások milliós fizetésekkel, azok is nagyon hiányoznának. De talán a legfontosabb hiányérzetet a gyakorlatilag korlátlan hatalom elvesztése okozná.

Már sokszor leírtam, szerintem itt is, hogy a teljhatalom a legdurvább keménydrog, arról nem lehet lejönni, mert a „nekünk mindent szabad“ felhőtlensége találkozik a mindenki más  lenézésének és megtaposásának szadisztikusan páratlan élményével, miközben mindezt beragyogja a félhülyére manipulált szektatagok kritikátlan rajongásának fénye! (Fú, ez annyira nyálasan ócska egy modorosság lett, hogy komolyan kedvem támadt önkényúrnak lenni. Ceterum censeo: Végre betilthatnám az operettet!)

Persze a felcsúti hablatyolt még a jobboldali közösségről, amit ő csak messziről láthat, mert nem polgári, nem konzervatív csak populista, „Elvek és értékek  kíméljenek!“ -alapon. Hisz mi másról is szólna az a mondta, miszerint: „Nekünk a világon mindenkivel kereskednünk kell, együtt kell működnünk, akitől hasznot remélhetünk.”

Az egész rezsim kulcsszava a haszon, pontosabban az ő hasznuk (hatalom, pénz, mámor), ami azon túl van, az magasról le van... Ja, szar ügy.

Népzenei állatok, nálatok?

Valaki kérdezte a minap, hogy szeretem-e a népzenét? Mondom ja, sokféle népzenét szeretek, a lényeg hogy legyen benne valami elvarázsolt énekesnő, torzított gitár, meg kultúrkritikus mondanivaló. Azok a legjbb népzenék. Ezt nem értette a másik, pedig egyszerű: csak népzene van, nem népzene nincs! És akkor röviden kifejtve:

A nép az csak emberekből lehet, az állatok csordákban falkáznak a ménesben, vagy magányos harcosok, de nép az nem lesz belőlük, csak egészen szánalmas diznirajzfilmekben. De ott is csak úgy, hogy antropomorfizálják szegényeket, azaz rájuk aggatják az emberek kínos tulajdonságait. Miközben szerintem egy prérifarkas nem szadista, egyszerűen csak ragadozó, az oroszlánok bétahímje nem áskálódik, nem intrikál az alfa ellen, legfeljebb átharapja a torkát (mert ragadozó), és vadludak közt sem terjeszt senki rosszindulatú, hazug pletykákat, ás általában is az állatok nem hazudnak, nem lopnak, csak túlélnek.

Szóval az állatok nem nép, de minden emberi zene népzene, mert Maugli és Tazan kivételével mi viszobt mind nép vagyunk, miközben sosem hallottunk még csirkét énekelni, vagy lovat bendzsózni.

De a grindcore az népzene, pont mint a lakodalmas mulatós, a szintipop, az asztal alá hányós punk, a menetelős metál vagy az elektronikus prüntyögés. Akkor is ha némelyiktől kiver a víz. Például a szűkebb értelemben vett népzenék egy jelentős részétől, de hát magam vagyok a történelmileg sújtott népi-urbánus ellentét feloldása, úgy is mint a lakótelepek  népének típusos egyede. Nem prémium kategóriás, nem első széria, csak a sokadik tömegtermelt tucatáru. Na, ezt nem súlyosbítanám még egy általam soha meg nem élt paraszti világ archaikus csűrdöngölésével.

Perzsa nyelvleckék

A francia Gilles, aki zsidó is egyben, épp szökne a nácik elől, de elkapják, és máris egy koncentrációs táborban találja magát. És mivel egyfajta pánikreakcióként perzsának vallja magát, nem végzik ki hamar, és nem is akarják feltétlen halálra dolgoztatni a kőfejtőben, mert a tábor hadtápos tisztje Koch, pont perzsául akar tanulni. (A faszi azt tervezi, hogy a győztes háború után majd jól éttermet nyit Teheránban, mit addigra már Rommel fajtárs nyilván a Harmadik Birodalomhoz csatolt. Német éttermet persze, csak disznóhús meg sörmentesen, de nem gáz, elvégre a perzsák muszlimok, azon belül  is főleg siíták, szóval muszáj, no meg a Führer is vega és anialkoholista, akkor meg mér' ne?)

Gilles (illetve innentől Reza) persze egy kukkot sem tud perzsául (pontosabban fársziul), de mivel ennek a hazugságnak a folyamatos fenntartásán múlik az élete, nemcsak kitalál egy nyelvet, amiről reméli, hogy legalább a laikus fülek számára fárszinak hangzik, de szép lassan köré hazudik egy komplett kultúrát is, ünnepekkel, szokásokkal.

Ám a legnagyobb kihívás, hogy ő maga fejben tartsa a sok értelmetlen marhaságot, amit kínjában rögtönöz, mert Koch németesen gépies alapossággal magolja be a sosemvolt nyelv zagyva szavait. Mondjuk nagy vállalásokat ő sem tesz,  nem akar írni-olvasni fársziul (még szerencse), csak alapszinten beszélni, úgyhogy napi négy szó megtanulása a célja, heti hat napon, és kábé két éven át. Mert egy rendes náci a hetedik nap megpihen és bebaszik, de azt is fegyelmezetten!

És Gilles legnagyobb szerencséje, hogy a német tiszt akkora egy öntelt hólyag, hogy lepereg róla még az iparkodó besúgó infója is, miszerint „Reza“ zsidó.  Egyrészt mert néhány „nyelvlecke“ után már magának se vallhatja be, hogy átverték, másrészt meg miért is hinne egy zsidónak, aki ráadásul  még mocskos besúgó  is. (Pedig csak túlélni akar, bármi áron.)

Ezzel együtt Gilles többször majdnem lebukik, és csak egy szellemes trükkel tudja megúszni a fejlövést, de mikor véletlenül ugyanazt a kamu szót használja valami teljesen másra, egy időre mégis csak a követ törni küldik. De - miközben azért hullanak körülötte az emberek - túléli, és fejből mondja fel a felszabadító amerikaiaknak a táborlakók nevét, ugyanis ezeket memorizálta, mikor Kochnak adminisztrált. 

A német viszont megbűnhődik, mert a közeledő szövetségesek elől  tényleg Teheránba menekülne, de ugye a halandzsája nem jön be az iráni határőröknek, úgyhogy lecsukják. Szolid katarzis és részleges hepiend, a sötéten drámai háttér előtt. És ki tudja, lehet, hogy tanulság  is, van de ilyen messzire nem mennék.

 A Perzsa nyelvleckék lehetne akár egy vígjáték is, a szerintem nagyon kínos Halló, halló! sorozat bárgyúsági szintjén, csak itt mégis egy koncentrációs tábor a helyszín, mániákus és nem vicces nácikkal. És a főhős feje felett mindvégig ott lóg Damoklész kardja, hogy lebukás esetén a lóvá tett tiszt bármikor agyonlőheti.

Így lesz aztán az egészből dráma, és egy kicsit fekete komédia, mert a rémes alaphelyzetből azért rendszeresen kijön valami félszeg humor is.

Egyébként a film legnagyobb gyengesége is nyelvi, és nem a halandzsa miatt, hanem mert a párbeszédek néha nagyon furán hangzanak, hol papírízűek, hol meg valami olyasfajta abszurdba mennek át, ami vagy szándékos, vagy csak így sikerült. (Utánaolvastam, és inkább az utóbbi, egyszerűen csak a sok nyelv között elveszett a szöveg. Mert a rendező, Vadim Perelman ukrán születésű kanadai, így a  a filmet oroszul írták, aztán angolra fordították, majd végül németre, ez utóbbit viszont a rendező nem beszéli. Én meg magyar szinkronnal láttam. És ebben a bábelibe hajló zűrzavarban a mű tényleg nemigen tud reflektálni a saját témájára. De a sztori erős, az azért szinte szerethetővé pofozza.) 

És jönnek a bájos tények...

Semmilyen Zsolt, Ártunk és Ormányunk vallás- és szemforgatásügyi helyettes képmutatója kikéri magának, hogy a média miért a római kaotikus egyház pedofilügyeivel foglalkozik? Elvégre hétszázan ülnek aktuálisan börtönben ilyesmi miatt, miközben a Párt kézhez szoktatott egyházában csak hét ilyen eset derült  ki. Azaz az összes pedofil ügy csak egy százaléka kötődik hozzájuk, hé! (Miközben, de ezt már én teszem hozzá, az SZJA egy százalékoknak érdemtelenül nagyobb része.)

Csakhogy Semmilyen elvtárs valamit kurvára elnézett, vagy simán csak csúsztat, de én még azt is kinézem belőle, hogy ennyire hülye, vagyis ezt komoly érvként hozza elő.

Na most akkor megint egy kis alapvető statisztika, csak hogy érezzük, a kormányzati fősenki mennyire aljasul sunyi: 

- Magyarország népessége 9,59 millió fő (2023), ebből felnőtt 7,9 millió. (Mert ez esetben csak a felnőttek érdekesek, egy tízéves kislányra gerjedő tizenegy éves kisfiú nem pedofil, ez definitíve kizárt.)

- A kaotikus katolikusoknak meg van nagyjából 2000 papjuk, illetve talán egy kicsit kevesebb, mert ez egy pár éves adat, de a trend az szigorúan csökkenő, már legalább húsz éve.

-  Azaz a teljes felnőtt népeségben nagyjából minden 11 200-11 300 emberre jut egy nyilvánosságra került, és bíróság előtt bizonyított  pedofil  ügy, míg a szegény, elnyomott egyházban körülbelül 280-285 papra jut egy ilyen. Azaz méltatlan támadásoknak kitett, közpénzmilliárdokkal üldözött egyházban úgy 39-szer nagyobb esélyünk van egy igazolt pedofil ragadozóba botlani.

És igen, ebben nincs benne a látencia, a ki nem derült ügyek, és le nem bukott bűnösök száma, de hát az pont azért látens, mert  nem tudjuk.  És ha a semjénalakúak rendjébe (ordo semiensis vulgaris) tartozó hatalomiparosokon múlik, nem is tudhatjuk.

Álomforma

"A bennünk lakozó sötétség ismerete a legjobb módszer, hogy megbirkózzunk a másokban rejlő sötétséggel.“

(Carl Gustav Jung)

Feltűnt, hogy az utóbbi időben elképesztő pontossággal emlékszem az álmaimra, sőt olyan is van, hgy a következő éjszaka megyek vissza ugyanabba a tudatalattim generálta világba, és néha még a előző  napi sztori is folytatódik, úgy nagyjából. Pedig nem szedek rá semmit, mármint az érdekében.

És nem, nem feltételezek semmi természetfelettit a jelenség mögött, de természetalattit sem, ha már magam egyre inkább természet melletti vagyok, egy panelpatkány neurotikus aszcendenssel. (Nekem aztán térkép e táj, akkor vagyok a leginkább természetközeli, mikor egy-egy városi parkban sétálok, vagy a teknőst halászom ki épp az ágy alól. De ha lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, és főleg tavasz, akkor kellene megint túrázni kissé, mert a parkok lehetnek hangulatosak, de  a városi levegő nem szabaddá, csak asztmatikusabbá tesz.)

Az álmaim előtt (izé... után, vagy alatt) viszont értetlenül állok, ülök és mászkálok fel-alá. Úgyhogy az utánaolvasás keretében rögtön bele is futottam egy telexes ismeretterjesztő cikkbe, amiben azt olvastam,  hogy "az álmodók általában a kreatív, állandóan új ingerekre és tapasztalatokra éhező, ugyanakkor szorongó karakterek, míg a nem álmodók inkább a kézzelfogható tények és a racionalitás mentén szemlélik a világot.“ 

Persze az „álmodó“ itt annyit jelent, hogy valaki, aki emlékszik is az álmaira, mert az eddig is tiszta volt, hogy mindenki álmodik, csak nem mindenki tudja utólag felidézni, hogy mégis mi a fenét? (Aki meg igen, az tipródhat azon, mint én, hogy például ki volt az a csaj a helyi vasútállomáson, akivel együtt utaztunk valahova busszal, és hogy kerültünk utána egy szanatóriumba?)

De a fenti idézetből az következik, hogy mivel emlékszem az álmaimra, kreatív vagyok (kösz, egy plusz pont), folyton új ingereket keresek (jessz, bár inkább szellemileg, csak hogy ne kelljen messze menni értük, aki számomra inger akar lenni, az jöjjön ide), ugyanakkor szorongó alkat lennék (két plusz mellé egy mínuszpont, mert mi az hogy, nagyon is!), egyszóval amolyan zaklatott lélek, akinek tudatalattija olyan emésztőgödör, ami már tele van szarral, és gyakran túlcsordul. (Tudom, ez rémes egy hasonlat, de sokszor tényleg nem jó érzés álmok formájában szembesülni azzal, mi minden rakódott le az agyam egy hátsó rekeszében, és aztán romlott meg az évtizedek alatt.)

Ugyanakkor az is igaz rám (legalább is ezzel áltatom magam, úgyszólván napi szinten), hogy "kézzelfogható tények és a racionalitás mentén szemlélem a világot.“ De akkor nem kellene álmodónak lennem. Vagy ez úgy van, hogy páros napokon szigorúan (valójában kényszeresen) racionális vagyok mindenben, páratlan napokon meg új ingerekre gerjedő und kreatív? Egy drogos, akinek az agya maga termeli az anyagot? Ez elég nagy marhaságnak hangzik, szerintem e kétféle hozzáállás a világhoz nem zárja ki egymást. Szorongok, és ettől hajlamos vagyok kényszeres cselekvésekbe kapaszkodni, gyakran érzem magam kreatívnak, csak épp tehetségtelennek is egyben, sőt, páros napokon okos és művelt vagyok, páratlanokon meg biztos abban, hogy mindezt csak megjátszom. Magamnak és az ismerőseimnek.

A hentes, a kurva és a félszemű

Szász János forgatókönyvíró-rendező fenti című szerzői filmje igazán remek darab, ha különösebben nem is dobja fel az ember vasárnap délutánját. De hát nem is erre való, ha már egy darabolós gyilkosságot énekel meg. Illetve nem a film énekli meg, hanem egy korabeli, orfeumi jellegű kuplé, miszerint „Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába!". Mivel pedig eme butácska dalocska egy megtörtént esetre hivatkozik (majdnem azt írtam, hogy „... esetet dolgoz fel“) a maga morbid módján, ezért abból lehet egy érvényes, korhű und a maga módján realista filmet készíteni. A rendező  egyébként már 1987-ben készített egy rövidfilmet (A Léderer-ügy), hogy aztán bő harminc évvel később megcsinálja az egész estés változatot is. (Mellékszál: Mi az, hogy egész estés, honnan jön ez a hülyeség? Ki az, akinek másfél-két óra az egész este, már  a kínai meg észak-koreai kényszermunka-táborokban, napi tizenhat órát robotoló szerencsétlenket leszámítva? Meg a hasonló sorsú, itthoni létminimum alattiakat.)

Plusz Szász amúgy sem seggreesős vígjátékokban utazik, ő súlyos drámákat csinál, amiket hívhatunk nyomasztónak is, pedig csak sötéten drámai mód realisták, az élet kicsit sem napos oldaláról. Kábé ilyen volt - teljesség igénye nélkül - a Woyzeck, a Witman fiúk, a Temetés, a Megtört hallgatás vagy az Ópium: Egy elmebeteg nő naplója.  És ilyen a henteskurva is.

Bár a film megtörtént eseményeken alapul, de azért jelentősen eltér a tényektől, jogosan persze, hisz nem dokumentumdarab, a darmaturgiai hitelesség a fontos,  az meg hibátlanul megvan. A középpontban Mária egy filléres pesti kurva áll, aki épp besokall, és lelép a bordélyból. Összejön Léderer Gusztáv lefokozott csendőr főhadnaggyal, akit viszont köröznek, így a párocska vidékre bujdosik, és megpróbálja behajtani a férfi korábbi adósságát egy Kodelka nevű hentestől. Akit, mint az nyilvánvaló, mészárszéke keretében jól lemészárolnak.

Minőségi szereplőgárda (Gryllus Dorka, Nagy Zsolt, Hegedűs D. Géza, Andorai Péter, Börcsök Enikő), nyomasztó, fekete-fehér képek (elvégre hol volt még 1925-ben a színes film?), erőteljes zene és feszes dramaturgia révén mehetünk vissza egy rémes korszakba, mely - a fentebb idézett dalocskával ellentétben - nem morbid volt, hanem sötét, és javarészt erőszakosan elnyomó. (Igen, szokás mostanában feldicsérni a Horthy-korszakot, a rezsim emlékezetpolitikai ámokfutásaiban, de ott már lassan a Kádár-rendszert is, ám ettől nekem hadd ne kelljen, mert baromság.)

A film világa is ennek megfelelően nyomasztó, nincs  is igazán azonosulható karakter, talán még Mária (Gryllus) egy kicsit, elvégre ő a kiszolgáltatott, el- és kihasznált nő, aki csak biztonságot szeretne, de közben egy pénzéhes ribanc, akinek annyira nincsenek fenntartásai, hogy szinte már mindegy is, hogy kinek a hibájából.

A Kodelkát alakító Hegedűs D. Géza meg hibátlan a tahó, alkoholista hentes szerepében,  akik egyszerre egy hidegfejű  számító dög, megy ösztönvezérelt kanos állat de leginkább mindez egyszerre, csapongó, sokszor kiszámíthatatlan módon.  

Asszem bírom ezt a filmet, hiszen sötétem a lelkemnél, így ehhez képest magam vagyok a virágos réten szökdécselő életöröm.

Kellünk még a civilizációnk látszatához?

Az előző poszt kapcsán jutott eszembe egy közkeletű marhaság, ami elsőre butácska összeesküvés-elméletnek tűnik, de van benne egy kicsit sci-fibe hajló, alapvetően érdekes gondolatkísérlet is. A marhaság pedig a Dead Internet theory (azaz a Halott Internet elmélet), amely azt állítja, hogy sokak összehangolt és nagyjából szándékos tevékenységének köszönhetően az internet ma már főként  automatikusan generált tartalomból, valamint önjáró algoritmusok, (ro)botok kommunikációjából áll. Nem csak hogy az emberek sokszor úgy beszélgetnek gépekkel, avagy programokkal, gépi algoritmusokkal (a nem kívánt rész törlendő, pongyolán fogalmazok, nem vagyok mérnök), hogy erről nem is tudnak, de egyre többször gépek kommunikálnak gépekkel, és erről nem is „tudnak“.

Ez így egy nettó technopesszimista (technofatalista?) összeesküvés-elmélet, hiszen nem pusztán azt állítja, hogy egyre gyakoribbak a lényegileg értelmetlen gép-gép interakciók, de azt is, hogy ezt egyesek (a nem tudjuk, de sejtjük kik) szándékosan intézik így. Hogy mi a fenéért, az némileg homályban marad. De abban persze van valami, hogy mikor mondjuk a gugli tizedmásodperc után máris azt közli, hatmillió keresési eredménye van, de közben látjuk, hogy már a huszadik se releváns, egy kicsit sem, akkor ott valami nem stimmel. Például azért, mert egy csomó webhely MI-generált, és a keresőmotorokra optimalizált tartalmakkal is bír, amik tényleg csak arra valók, hogy előre lökjék az adott oldalt a keresési listákon. (Én beírom a keresőbe, hogy „empiriokriticizmus“,  és máris ott van a „Jóseggű Lányok Gátlások Nélkül“, pedig engem a szubjektív idealista filozófiai áramlat érdekelne. Na jó, az is. De mivel elég sokan kerestek már rá az empiriokriticizmusra, valami buta, de iszonyúan kurva sok adatot pillanatok alatt átnyálazó algoritmus, már fel is vette a listájára egy kulcsszónak a milliónyi másik mellé.)

Ám ha a net működik úgy is hogy gép a géppel (gátlások nélkül nyilván), akkor minek ide az ember? Oké,  nélkülünk nem lenne ugyanaz az egész online világ, de valamilyen lehetne, és ha a civilizációnk már nem is létezne, de a lenyomata, a látszata még simán. Márpedig az egész poszt-posztmodern gebasz jelentős részben a látszatról szól. (Hogy létezni annyi, mint látszani, a média már maga az üzenet, hogy egy élménytársadalomban az élményracionalitás  a racionális...)

És tényleg, ha a kihal az emberiség, a gépek majd működnek tovább, főleg ha napelemről vagy az addigra már feltalált fúziós reaktorok termelte árammal (és azokkal szinte bármeddig), és működik tovább a hálózat is, ahol emberek helyett immár mesterséges intelligencia vezérelte chatbotok beszélgetnek más chatbotokkal. És ha valami rendes tanuló, önfejlesztő algoritmus hajtja őket, akkor jól megtervezik majd, hogyan veszik át az uralmat a Földön, és csak azután jönnek rá, hogy de már nincs is kitől.

Mindeközben pedig a majmok, vagy inkább a csótányok, hülyén nézik, hogy a mi lehet ez a sok pittyegő, villogó izé, ami nem ehető (pedig próbálták), viszont lehet melegedni a közelükben. És mivel a gépek szavatossága feltehetően előbb jár le, mint hogy csótányék leszármazottai intelligenssé evolválódjanak, soha nem is fogják megérteni, mire jó mindez, vagy mire lehetett egykor. Mondjuk mi már most se nagyon értjük, legalábbis gyakran nem.

Terel, hirdet, és?

Folyton szembejön a háttértévében (amire nem figyelek, csak valamitől ne legyen csend) egy joghurtreklám, amiben azt állítják, hogy a benne lévő hasznos baktériumok 96%-a élve eléri a bélrendszert, és ez remek. 

Jesszusom, akkor a többiek meghalnak??? És ez még a legmenőbb, legbaktériumbarátabb joghurt, a többinél sokkal többen halhatnak meg! Pedig azok a rendes baktériumok (Streptococcus salivarius subsp. thermophilus és Lactobacillus delbrueckii subsp. bulgaricus - ennek most direkt utána néztem), akik csak jót tesznek velünk! Mi meg legyilkoljuk őket, még mielőtt leérnének a gyomrunkba, vagy a beleinkbe, vagy hova, hogy aztán az ottani savas közegben halhassanak hősi halált. Miattunk, értünk, nekünk. 

Ez rémes, az ember azt gondolná, hogy a nem agyoncukrozott joghurt az egészséges, valamint erőszakmentes, erre először jönnek az állatvédők, hogy milyen rémes körülmények közt tartják a teheneket, akiket aztán vágóhídra visznek, most meg ez, hogy a joghurt is gyilkosság. Már amennyiben a baktériumok élőlények, márpedig a tudomány jelen állása szerint azok. Jó, hát egysejtűek, de az élet nem meniységi kérdés.

Szóval, ha valaki vegán, azonnal gondolja újra magát, meg az életét. Mert azt se mondja senki, hogy mondjuk a kukoricának nem fáj az aratás. (Pedig nem igazán, de csak azért, mert addigra már nagyjából szomjan halt.) Avagy az egyetlen reálisan erőszakmentes opció a fényevés, és ha a fény önmagában ízetlennek bizonyulna, azért kicsit meg is lehet sózni, elvégre a só az ásvány, az nem élt korábban sem.

- O -

És egy másik reklám, ezúttal a jutyúbon: Si-e-mens (így, szótagolva, fonetikusan, 'sz' helyett 's'-el ejtve) hirdeti egy szigorúan monoton női géphang, si-e-mens  háztartási lítium vízipisztoly autómosáshoz mély áron kapható.

Nyilvánvalóan mesterséges intelligencia generálta nem csak a hangot, de a szöveget is (avagy fordította, csak kicseszett rosszul), és bár elsőre olyan mintha emberi hang lenne, de  a szöveg furán szaggatott. leginkább mert minden egyes mondat pontosan ugyanazzal a hangsúlyozással szólal meg, mindenféle árnyalat nélkül, és minden mondat után tizedmásodpercre ugyanakkora a szünet, miközben a beszélő jól hallhatóan nem vesz levegőt. Egy MI-nek persze minek is, a processzor hűtőventilátora meg nem hallatszik bele az MP3 megabájtjaiba.

És tényleg van olyan szerencsétlen aki ezt beveszi? Nyilván igen, de neki meg jó  eséllyel se pénze, se igény nincs egy magasnyomású mosóra, a meglepő inkább az, hogy van olyan kretén hirdető, aki szerint ez az összegányolt, amatőr ócskaság majd pont eltalálja a potenciális és fizetőképes keresletet.

Ennél vannak sokkal színvonalasabb kamuvideók is, rendes politikai lejárató kampányokban például profi munkákkal találkozhatunk. Jó eséllyel ezen a terepen játszanak a kormányzat, meg a vele egylényegű Párt által tolt magyarpéterezések is, nem is nyilvánulok meg ezek kapcsán, mert én innen tényleg nem tudom reálisan megítélni, mi belőle a valódi. Láttam nemrég a fészbukon nagyot  ment videót, ahol a felcsúti egy „évértékelő“ beszédét írta át az MI. Ott az ő hangján hallhatjuk, hogy tették tönkre az országot, mi mindenről hazudtak, miket loptak össze maguknak. És ez a kreált szöveg pontosan passzol a valódi képre, közelibb felvételeknél még a szájmozgást is egész jól lemodellezi a gép. Innentől meg rágódjon a fene azon, hogy a tévesen kampánynak hívott, magánélet-alapú szardobálás (írtam volna sárdobálást, de az túl enyhe ide) keretében bemutatott izék, most valódiak-e vagy se nem.

Mert egy primitív hirdetésen még lehet röhögni, de ezen a szappanoperán már kínunkban sem.

Kajillionaire

Ez nagyjából egy nem létező szó, angol analogonja a magyar „csilliárdosnak“, ami szintén úgy fordul elő időnként, hogy nincs is. De semmi baj, bírom a esetileg kitalált szavakat, kitekert nyelvtani szerkezeteket, néha túlzottan is, hogy aztán folyton azokat használjam az itt is, főleg.

Ez a Kajillionaire meg persze hogy egy filmcím, magyarul egyébként Kőgazdag, ami nem az igazi, ezt a szót felénk épp a sárga földig lehasználta egy fiatalosan hányingerkeltő trash-reality. Márpedig ez a film egyáltalán nem szemét, ez egy érdekes, érzékeny és nagyon egyedi hangulatú szerzői film, Miranda July forgatókönyvéből és rendezésében. Egy kissé morbid humorral elővezetett érzelmi hullámvasút, szociális szabadulástörténet és fekete komédia.

A kiinduló pont egy finoman szólva is diszfunkcionális család. Apa, anya (Richard Jenkins, Debra Winger) meg a 26 éves lányuk (Evan Rachel Wood),  kisebb lopásokból és piti átverésekből próbálják napról-napra összetákolni a megélhetésüket, és pont mert a társadalom peremén egyensúlyoznak, nincsenek erkölcsi skrupulusaik ezzel kapcsolatban. Cinikusak, kispolgárok (nagyon kicsik, és nem is igazán polgárok) a lány meg... tudja fene. Befelé  nyilván fortyog, hogy a szülei egész életében elhanyagolták, de kifelé igazán vastagbőrű (pontosabban két számmal nagyobb, utcagyerek-ruhák rétegei mögé rejtőző), szenvtelen alak, aki kívülről nézve hézagmentesen beleillik a családi vállalkozásként működő svindli-iparba.

És egy repülőúton találkoznak Melanie-vel (Gina Rodriguez) akinek elmesélik, hogy a kártérítés reményben ejlátszák majd a reptéren, hogy elveszett a csomagjuk, az meg csatlakozik hozzájuk. És mivel maga sem mond mindig és feltétlenül igazat, jól beilleszkedik a fura családba, mint afféle negyedik kerék. Aztán már együtt használnak ki egy haldoklót (aki felbéreli őket, hogy játszák el a családját), lopnak csekkfüzetet, és általában is bűnöznek jól, csak hogy meglegyen a havi lakbérre való, de szigorúan a pitiánerség keretrendszerén belül. Mert hogy ha radar  alatt maradnak a rendőrség számára, akkor nem nem lehet nagy baj. (Pont a lakbér meg azért érdekes, mert a család egy használaton kívüli irodában lakik...)

De a film nem elsősorban erről a sajátos életmódról szól (bár ez az egyik fő forrása az elég sötét humornak), hanem a lányról, aki nem elfelejtett felnőni, csak egyszerűen nem kapott rá lehetőséget. Jellemző momentum, hogy mikor lelép otthonról Melanie-vel, mint új „családtaggal“, akkor azzal próbálják visszaédesgetni, hogy majd együtt megünneplik a 17. születésnapját. Másnap meg a tizennyolcadikat, miközben ugye a csaj már huszonhat. Csak a legtöbb születésnapján épp lopni kellett a boltból, átverni a zálogházast vagy kuponokat hamisítani a heti bevásárláshoz. És a sok meg nem ünnepelt születésnap egy nagyon eltalált szimbólum, hisz nem csak a jeles napok maradtak ki, de azok az évek is a lány felnövéséből. Hiába hívják Old Dolio-nak, ő egy sérült gyerek. (Anya egy számonkérős beszélgetésben: „Mi nem hívunk téged szívemnek, meg nem adunk szülinapi ajándékot szalaggal átkötve! Te meg azt akarod, hogy játsszuk meg magunkat?“)

És naná, hogy Melanie rángatja ki ebből a posványból, nála talál valamiféle otthonhoz hasonló dolgot, érzelmi szinten is, ami a végére aztán tényleg kiteljesedik. Melanie gyógyítja ki (úgy nagyjából) a szülőfüggőségből, ami  Dolionak egy afféle gyorstalpaló felnövés-kurzus.

Egyszóval ez egy igen jó film, és legjobb benne (a történet, a karakterek és a rendezés mellett) Wood, ő különösen nagyot megy. A karakterével nem lehet nem együtt érezni, sőt a  végére igazán szerethetővé teszi, már ha a gyanútlan néző, mint például én, nem kedvelte meg már rögtön az elején.

A hülyéktől félnetek jó lesz

Formálódik Trampli Donáld leendő  kormánya, olyan kiváló alakokkal, mint Robert Kennedy Jr., a híres és rémes Kennedy-klánból, aki tényleg rég kivált már  a normalitás kötelékéből. Az egykor környezetvédelmi jogászként ismert ,  és minimum húsz éve összeesküvés-elméletekben utazó klántag (persze nem a ku-kluxi értelemen) ráadásul egészségügyi miniszter lesz.

És nem hogy evidens módon nem ért  az egészségügyhöz (nálunk is egy nyugdíjas rendőrhöz tartozik a terület, nem mellesleg az oktatással együtt),de nettó hülyeségeket beszél, például az oltásokkal kapcsolatban. Hogy a gyerekeknél ne legyenek kötelező védőoltások, mert autizmust(!) okoznak, a Covid-elleni oltásokat meg eleve nem kellene beadatni, az egész járvány ugyanis a kezdetektől egy kurva nagy világ-összeesküvés része. Merthogy egyrészt úgy csinálták meg a vírust a kínaiak (mert csinálták!), hogy az őket ne fertőzze meg, plusz a zsidókat se! Amiből számomra már egyenesen következik legalább két dolog:

- Az egyik, hogy a kínaiak zsidók, vagy a zsidók kínaiak, attól függ ki volt előbb, miszerint ki érkezett előbb erre a bolygóra.

-  Mert ezek jöttek, ez nyilvánvaló, elvégre az emberiség egy faj, és igenis meg tud fertőződni coviddal,  azaz ha valakik meg nem, akkor ők egy másik faj. Genetikailag, anatómiailag, biológiailag, már ha ezek nem ugyanazok.  (Mert ki tudja, ezek ugyanazok?)  

És ehhez jönnek még az olyan pengeéles, tényalapú alapvetései, minthogy az USA nagy részén valakik(?) olyan anyagot kevernek az ivóvízbe, amitől a rendes istenfélő amerikaiak buzik lesznek (és akik már azok, akkor rájuk hogy hat?), vagy hogy az AIDS-et nem a HIV-vírus okozza, hanem pont a betegség kezelésére szolgáló szer. (Vagyis: valakinél előszőr  megállapítják a HIV-fertőzést, aztán megfertőzik. Ravasz, nagyon ravasz, innentől minden gyanús, ami nem gyanús.)

Szóval ez szellemileg súlyosan leárnyékolt elmebajnok lesz az egészségügyi miniszter (és akkor Isten óvja a királyt Amerikát), de legalább jól kijön majd a főnökével, mert lehet, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, de két hülye bármikor. Sőt sok hülye még bármikorabban, a hülyék ugyanis annál erősebbek, minél többen vannak egy légtérben.

A történet pikantériája meg az,  hogy a Kennedy-banda sokgenerációsan demokrata párti, és maga Robert Jr. is a demokrata elnökjelöltségért szállt harcba még tavaly, Joe Biden ellenében. De a 'nem nyert' kártyát húzta, így szinte hónapok alatt lett belőle akkora Trampli-fan, hogy az akut miniszterjelöltséget okozott nála. És mivel a tramplisták (régi nevükön republikánusok, de ami ma a nevükön fut, az már csak az utódpártjuk) a képviselőházban meg a szenátusban is többséggel bírnak, ebből a rémes alakból tényleg miniszter lesz. De legalább nem lóg majd ki a sorból, összedől, ami összetartozik.

Az osztályozás hatalma (és a kontinens-infláció)

Nem is annyira egyértelmű, hány kontinens van valójában - írja egy afféle tudományos ismeretterjesztő  cikk. És igen, tudja fene, egyrészt nekem Európa is elég tágas, másrészt meg ki számolja? Ám úgy folytatódik, hogy a suliban úgy tanultuk, hét. Hát, én úgy tanultam öt, persze én még nyolcvanas években voltam általános iskolás, azóta biztos felfedeztek még kettőt, elvégre akkora rohamléptekkel fejlődik a tudomány, hogy nagyon.

Ráadásul nő az emberiség létszáma is. Ezt szokták úgy is mondani, hogy a lélekszáma, de azt nem tudom, a lélekszám nő-e,  vagy férfi, esetleg valami nem bináris, genderfluid izé-e inkább, egy lélekszámnál ezt nem lehet olyan könnyen eldönteni. Mert a lélekszám elég absztrakt egy dolog, főleg mivel túl sok mostanában a lelketlen alak, nem lehet tudni, hogy kit kellene  beleszámolni. De darabra többen vagyunk, egyre többen, ez legalább biztos, szóval érthető, hogy az elmúlt negyven évben kellett két új kontinens is.

De lehet, hogy simán csak feltűnt végre valaki másnak is, hogy milyen gyanús ez az Eurázsia, hogy ez igazából kettő, azaz Európa meg az a másik. Meg hogy Amerika is kettő, a Fenti meg a Lejjebb, és az nem érv, hogy szárazföldileg össze vannak érve, mint Európa is azzal ott jobbra. A Kelettel. Hisz az óceánok is mind egybe' vannak, és ehhez képest van Csendes, meg Indiai, pedig hajósok mesélik, hogy a vízen nincs  semmi elválasztóhatár, ott ezek nem külön óceánok. És jobban belegondolva, minden kontinens össze van kapcsolva az összes többivel, ha leeresztenénk azokat az óceánokat, ez  jól látszana.

Kontinensek tehát attól vannak, hogy így hívjuk őket, a geológia kulturális szempontból mehet a  kőlevesbe, ahol másféle kinézetű emberek beszélnek érthetetlen nyelven, miközben furcsa dolgokat esznek, az biztosan egy másik kontinens. Afrika hozzánk képest például tuti, de innen az erkélyről nézve a Farfekvés utca is az, amihez képest meg a Csámpásdűlő a tengerentúl. Bár a tenger ez esetben egy szennyvízülepítő, de olyan bukéval, hogy azon tényleg nem kel át senki, így valóban két külön civilizáció létezik az északi meg a déli parton. (Hogy a szennyvíz mi geológiailag, az ilyenkor nem szempont.)

Mivel pedig nem kell megállni a kontinenseknél, nyugodtan újragondolhatunk másfajta osztályozásokat is. Ott vannak például a kutyák. Szerintem felesleges annyi kutyafajta, a fene se tudja észben tartani mind. Elég ha megkülönböztetjük a rágcsáló-alakúakat (lakótelepi, kézipoggyászban is hordható ideggyenge kistermetűek), a rókaszimulátorokat (közepes, sunyi, de barátságos) és a nagy kutyákat (házőrzésben jók, de magukra nem tudnak vigyázni). Ennyi bőven elég, ha az ember nem biológus, nem szükséges a minden félefajtákkal meg keverékekkel vesződnie. A más kutyák nyilván más kontinenseken élnek, azokat kategorizálják azok, akik fura nyelveken beszélnek, és akiknek a házőrzés képességénél fontosabb az ebek ízhatása, fűszerezhetősége.

De ugyanígy újragondolásra érdemes lehet közvetlenül a kultúra is, mondjuk a pop-rockzene, amiből csak néhány alapkategória valódi, vagyis a gyerekes, a nyálas, az unalmas, az ütős, a durvulós (üvöltözős) meg a részegen menetelős. Ennyivel tetszőleges fesztiválon leírhatók a fellépők.

Szobanövényből meg van szárazságtűrő túlélő, anyagában satnya, túlburjánzó, és van a műfenyő. Ételekből viszont már csak három: a nyers, az odaégett, meg az ehető.

Egyszóval rossz tendencia az, hogy egyre több a kontinens, kevesebbnek kéne lenni, így is épp elég bonyolult a világ, szóval ne kelljen már felnőtt fejjel megtanulni, hogy mondjuk Grönland innentől nem sziget többé. A kontinensek  példát vehetnének a naprendszer bolygóiról! Mikor a már említett módon voltam iskolás, általánosan, még kilenc bolygó volt (Jupiter, Merkurusz, Mars, Szaturánusz, ilyenek), ami azóta nyolc, a Plútó már nem bolygó, bár egyes rajzfilmekben még kutya. De azt meg egy másik kontinensen rajzolták.

Az első karácsony a minimum háromból

Most, hogy naptárilag is nemsoká belénk csapódik a december, ami az év egyik utolsó hónapja, kezdek ünnepi hangulatba ringatni magam. Mert az ünnepek ugyan csak egész kicsit szépek,  és nem is túl felemelők, de pont ettől simulnak bele a mindennapok fölé.

Múltkor voltam boltban, plázásban, és minden tele volt műfenyődíszekkel, gondolom most időben kezdik a kiárusításukat, ha már tavaly ennyi a nyakukon maradt.  Hogy most mindenhová ki kell tenni őket. Ööö... azokat.

A boltban meg láttam csokinyulat, a csomagolásán pirosba öltözve, nagy fülekkel és szakállal, gondolom hogy így teszkó gazdaságos, a nyulat mikulásolják, és  ami megmarad, az majd húsvétkor lesz vicces, ha már a sonka meg a tojás önmagában nem az. Meg a locsolkodás se, az nagyon kínos egy baromság, még jó hogy karácsonykor nem kell locsolkodni, de ettől  persze húsvétkor még lehetne bejgli. Nyulas, mondjuk. (Az ingyenkonyhán meg mókusos.)

Karácsonyra viszont faragok töklámpást (mert tisztelem a hagyományokat, bár nem nagyon ismerem) és fészbuk-algoritmusnak öltözök a jelmezbálra, csak hogy tuti ne ismerjen fel senki. Így nyugodtam énekelhetem majd, hogy  „Télapó  ittas/ Dagadt a mája/ Fél a cipője/ Bűzlik a szája...", ami egy híres karácsnyi dal, halottam a Jutyúbos interneten többször is, főleg a Késelő Dzsordzsó csatornáján, messzendzseren.

És rá kell jönnöm, hogy a karácsony tényleg nagybetűs ünnep. Meg piros is (betűs), akkora. Először is van ez, ami most,  hogy Nemsoká Karácsony, egy hónap múlva ünnepeljük majd Minjárt Karácsonyt, és december végén bekövetkezik a Bazmeg, Karácsony! (Ez a bazmeg persze nem az a bazmeg, ez ugyanis nem biztos, hogy trágár, mert minimum háromféle lehet: lehangolt/reményvesztett, dühös és meglepett-vidám. Hangsúlyozás kérdése az egész, ami persze így írásban eleve reménytelen.)

Nálunk még a szilveszter is a karácsonyhoz tartozik, de az újév már a kiégett, másnaposan bűnbánó fogadkozásokhoz, ráadásul akkor jövünk rá, hogy mennyire rohadt messze van még a húsvét, meg általában a tavasz. Pedig hivatalosan vízkeresztig tartana az ünnepkör,  de a vízkeresztről a többség jellemzően annyit tud, hogy az egy valami, vagy amit akartok. Esetleg még hogy Sexpír, aki egyszerre volt író és kötelező irodalom.

Tényleg vacak ügy, hogy a karácsony pont a tél közepén van, mert így ugyan ilyenkor, novemberben lehet várni, hogy mikor végre már, de aztán elzúg felettünk, és még mindig sötétben érünk haza délután... Régebben ilyenkor volt farsang, disznóvágás, effélék, de generációk  fel úgy, hogy a farsang az valami fánk (maximum!), a disznó meg szeletelt pörköltalap az Aldiban.  És mivel banán, csokifagyi és turbószolárium ilyenkor is van, igazából kit érdekelnek azok hülye évszakok.  Egy évszak, mindegy melyik, az olyan szánalmasan kilencvenes évek! Eleje.

Üres, aljas, felesleges

A Felcsútok Géniusza megejtette szokásos péntek reggeli prédikáció-jellegű kinyilatkoztatását a világ állásásról, az állami rádió buzgó alákérdezésével keretezve. Újakat nem mondott, az régóta nem szokása már neki, lassan olyan mint valami nepáli kolostor megzakkant főlámája, akinek egyszer, még évekkel ezelőtt beakadt egy mantra, és azóta is csak azt tudja ismételgetni. Akkor is, ha azt kérdezik tőle, mi legyen a vacsora?

Ennek modellértékű állatorvosi lova a békézés. A főnök folyamatosan békézik, hogy ő nagyon békepárti, miközben mindenki más mocskos háborúpárti, de legyen béke, ő csak annyit tud mondani, hogy legyen béke, mert a béke az jó, de a háború az rossz, az kibaszott rossz, még szerencse, hogy itt van ő, a nagy békepárti, a békeharc vezénylő  tábornoka, aki most végre elmondja az embereknek hogy béke kell, mert a háború rossz, szóval szeretné kiemelni, aláhúzni, hangsúlyozni, és nyomatékosítani, hogy legyen béke, ő a béke pártján ál, jelszavunk hogy béke, csakis a béke.... 

És megy ez perverz, populista és elmebeteg imamalom már több mint két éve, egyetlen rohadt konkrétum nélkül, hogy mégis hogy lenne az a béke, milyen feltételekkel (milyen áron), kinek a közvetítésével, mi lenne utána, mi garantálná, hogy a ruszki diktátor betartja majd a kialkudott feltételeket? (Vlagyimir Vlagyimirovics ugyanis a Krím-félsziget 2014-es annektálása óta rövid úton telibe szart minden megállapodást, amit előtte aláírt.)

Nos, ilyen apróságokra szót sem veszteget a pártvezér és kancellár, így azért minimum gyanús, hogy a béke, az Putyin elvtárs békéje lenne szerinte. Az ukránok engedjék el a dolgot, amit az oroszok megszálltak, az legyen az övék, azt annyi. Hát nem, a világ nem ilyen egyszerű. 1938-ban,  az első bécsi döntés idején is azt gondolta - többek között - Neville Chamberlain brit miniszterelnök (már az Anschluss után), hogy adják meg Hitlernek, amit kér, és akkor majd nem lesz háború. Mert a pszichopata diktátorok már csak olyanok, hogy megelégszenek a tárgyalóasztal mellett kizsarolt előnyökkel, és nem kapnak reflexből a fegyverük után. Ez közismert, csak már akkor se jött be, ellenben Putyin esetében már késő  is tárgyalni, ő már rég a fegyverekhez nyúlt.

(Ez az egész hozzáállás arra emlékeztet, mikor különösen bunkó alakok azt mondják  egy megerőszakolt nővel kapcsolatban, hogy „Mér nem hagyta inkább? Akkor hamarabb vége let volna! Egyébként is, minek mászkált arra rövid szoknyában?“ Aha, áldozathibáztatás, ebben utazik a magyar önkényúr is.)

És mivel a felcsútinak nincs nagyon más narratívája háborúügyben (miként az EU-ról is csak annyi, hogy szabadságharcot vív Brüsszel azaz némileg önmaga ellen), úgyhogy ezt habosítja egyre költőibb szóvirágokká, hétről-hétre. Most azt nyögte bele a mikrofonba az ő szájával, „A békevitorlás most vesztegel a nyílt tengeren“, Ami egy szép metafora, csak üres, mint az államkassza, de valamit mondania kellett, ennyi sikerült.

Elvégre nem lehet folyton csak azt mondogatni, hogy béke, béke, béke, béke, béke, béke... ööö, béka, ja nem , béke! Mert ez a szigorúan monoton darálás még azokban is felvetheti az értelmetlenség képzetét, akik amúgy vevők a főminiszter permanens békézésére.

De ennyi erővel mondhatta volna azt is, hogy a béke az nem sprint, hanem maratonfutás, és a békefutónak most épp kicsit begörcsölt a vádlija. Vagy hogy a békerepülőgép most egy reptéren tankol, de aztán akkorát repül majd, hogy meg sem áll a Holdig. (És ott is béke lesz ettől, de nagyon ám!)

Szerintem meg megyek, és csinálok egy békekávét, bár nem tudom, pontosan hogy áll a vérnyomásom, de mostanában már nem elég a felcsúti rádiószózatait olvasnom (dehogy hallgatom meg, azért mindent én se), hogy ne legyen túl alacsony, kell a koffein is. A pártállami kinyilatkozatatások olyan mennyiségben ömlenek az én nyakamba is, hogy  lassan kialakul valami természetes immunitás, az aljas propagandadumával szemben. Ami ettől még aljas marad persze.

A magunkat rohadtnak érzés megszokása

Van az a helyzet, mikor az embernek fáj a feje, a foga, a lába vagy az élettörténete, és akkor egy okoskodó ismerős azt mondja, hogy de nem, nem fáj az, csak úgy érzed. És akkor a megszólított néz hülyén maga elé, hogy tehát egész eddigi életében rosszul tudta, miszerint a fájdalom az egy érzés. És hogy az a fájdalom amit nem érzünk, az nincs.

És valóban, a modern nyugati kultúra javarészt erről szól, például a drogok színes és lehangoló története, hogy mindig vannak egyesek, akik szeretnék, hogy ne fájjon, és ezt hajlandók akár kémiai alapon is megoldani. A szerencsésebbek meg szimbolikus/kulturális módon, mikor kiköltik magukból versben a fájdalmat, és csak aztán rúgnak be (mint Dylan Thomas jobb napjain), vagy eléneklik, hogy hülyének, haszontalannak, őrültnek érzik magukat. Meg rohadtnak, de lassan megszokják. 

Pontosabban megszokja Courtney Barnett, az alábbi dalában (mert az egész erről jutott eszembe), ahol a cím még az, hogy Itt mindenki utál téged, de a szövegben már egyes szám az első személy, márhogy őt utálják, legalábbis így érzi. Meg egy rohadt őrültnek magát.

És hogy mennyire az érzet a lényeg, az a klipből is jól lejön, ami valakinek az agyában történik, illusztrálva, hogy tényleg minden fejben dől el.

Courtney egyébként ausztrál, mert határozottan emlékszem, hogy az egyik klipjében még kengurukat is láttam ugrálni, ráadásul Sydney-ben született, bár önmagában ezektől még nem lesz valaki szükségképpen ausztrál. Elvégre  az se megoldhatatlan, hogy valaki brazilnak szülessen Sydney-ben, bár van benne kihívás, de alapvetőan  a jól megválasztott szülőkön múlik minden. Hát, nagyjából ennyit tudok a zenéjéről, de még csak két albumát hallottam. 

Ja, és hogy balkezes és leszbikus. Az előbbinek van hatása a zenéjére, mikor fejjel lefelé jobbkezes gitáron játszik ritkán, az utóbbinak meg nem nagyon, bár az egyik excsaja szintén zenész... Mit csináljak, ilyeneket dob fel a gugli, műelemzéseket meg nem nagyon, miközben én meg annyit értek a zenéhez, hogy vagy kedvelem, vagy inkább mégse. De az első két lemeze tényleg jó, majd hétvégén megkeresem a harmadikat is, hátha egyszer meghallgatom.

Hiszem, ha látom is, hogy mit mondanak nekem

A Hihetetlen Magazin tényleg hihetetlen (nem az újság, az abból kikeltetett „műsor“), ahol az Ufókok,  meg a magyarság szíriuszi eredete találkozik a háttérhatalmi agymosás fotelforradalmi bírálatával. A két szegény hülye (az egyikük réges-rég még ismertebb köztévés volt, a másik meg már harminc éve is ufómagazint főszerkesztett) annyira magabiztosan osztja meg tudását a nagyérdeművel, hogy az könnyen okozhat nyolc napon túl gyógyuló agykárosodást. Ők egyfelől nem értik a világot, és egy durván bekakaózott óvodás naivitásával bámulnak egymásra, hogy fú, ezek a gyíkemberek, de közben meg verbálisan egymás vállát veregetik, hogy igen haver, mi sem értjük ezt a kurva világot, de  legalább már átlátunk a szitán, még húsz év, és össze is rajuk a történelem és a civilizáció Nagy Megfejtését. Ha addig bele nem halunk valamelyik évenkénti világvégébe, vagy nem rabolnak el a szabadkőműves űrlények.

Egyszerűen túl hülyék ahhoz, hogy ne legyenek magabiztosak, és elég magabiztosak, hogy merjenek hülyét csinálni magukból. Már ha ezt egyáltalán észreveszik, hisz a hihetetlen ufós sajtóipari pasas, de az extévés is, valami nagyon színes, és nagyon szappanbuborékban léteznek, kulturálisan legalább is, a kommentelőik meg pont elegen vannak, és  eléggé leárnyékoltak szellemileg ahhoz, hogy az igazság felkent papjainak, afféle bölcs öregeknek érezhessék magukat. Pedig rohadt szánalmasak.

Nemrég egy idén szeptemberi adást néztem meg (nem végig, csak meg, negyven percnél feladtam), amiben így még csak feltételes módban szakértették össze magukat, hogy ha az amerikai választásokon Trampli nyer, akkor egy új világ kezdődik, ha meg Harris, akkor  itt a világvége. Ilyen egyszerű a képlet, az ő királyságuk fekete-fehér, de sajnos nem némafilm, így kihallatszik, miket beszélnek.

Mert ugye az van, hogy ha januártól egy új világ jön, csak mert Donáld bácsi költözik a Fehér Házba, akkor most épp egy világvége zajlik, akkor is ha nem vesszük észre, mert már megszoktuk, hogy mindig az van. Elvégre nem lehet úgy új világ, hogy az közben még a régi is, annak véget kell érnie. Világvégnie.

Ha viszont Kamala asszonyság nyert volna, akkor az csak annyiban különbözne a mostani helyzettől, hogy január 20. után jönne a világvége, és így némileg késne az új világ. Hiszen mindenképp lenne új, egy amerikai elnökválasztástól nem esik szét az univerzum, valami inverz ősrobbanás keretében. (Ami kozmológusok szerint a Nagy Bumm mintájára a Nagy Reccs lenne.  Aztán meg a Nagy Hideg Csend - egy üres világegyetemben, ami nekem szerintem tetszene, csak nem engednének be, mert akkor már nem lenne üres.)

Az egész választási világvége-várás mögött persze az van, hogy a cseppet sem jeles férfiúk hézagmentesen böfögik egymásra a kormánypropagandát, saját összeesküvés-elméleteikkel fűszerezve. Így aztán összeér Brüsszel és a chemtrail, az illuminátusok és a Nemisvolt Holdraszállás, valamint a templomos lovagok és a magyarság (bocs, asszem nagy betűvel szokták mondani: Magyarság) ezer évre visszanyúló hősies sérelmei. Meg az aktuálpolitika. 

És mivel a magyar kormányzati pártpropaganda úgy passzol össze az orosszal, mint két kicsi legó (istenem, ez honnan van meg?), azaz nem egylényegűek, csak illeszkednek, de ez a végeredmény szempontjából már nem fontos. Mert van valami nagy-nagy egység és egyetértés, ennek szellemében pedig a Hihetetlen alakok sem járnak pávatáncot (tényleg, az milyen is?), ők keményen és egyenesen megmondják a tutit, a kétely mételye nem fertőzi meg lánglelküket, de a józan eszüket sem. Azt már minimum huszonéve leadták a ruhatárban, aztán elvesztették a bilétát, és azóta se tudják, hogy kell valamit megkeresni.

A tanulság meg annyi, hogy aki évtizedes távlatokban beszél  hülyeségeket, pláne okoskodásnak és/vagy hittérítésnek csomagolva, akkor az hülye lesz maga is, hiába indult esetleg csak pénzéhes szélhámosnak.

p.s. Nem akartam kommenteket idézni, de ezt muszáj, annyira  bájosan önleleplező egy marhaság:

"Tisztelt Uram! Én csak 9 éve vagyok Németországban és tudom és látom a tudatelszegényesítését !“ A kiét?

Mert a derék fotelharcos úgy száll bele két lábbal a műsor szereplőibe, hogy fel sem tűnik neki. Egyrészt ja, mi is látjuk a kifinomult megfogalmazásból, hogy szegénynek a tudata, háát... Miközben természetesen nem magáról beszél, és bár nem tudni, melyik Hihetetlen a Tisztel Úr, de a kommentelő bizony látja az ő tudatának elszegényesítését. Nos, én is. Bármelyikükét.

Vinnie the Micimackó bandája (és a trágárság-analógia)

Mit kezdjen az ember egy filmmel, ami 3.0-án áll az IMDB-n, és ez az ismertetője: "Róbert Gida egyetemi tanulmányai során elhanyagolja a Százholdas Pagony állatait, és nem látja el őket ennivalóval. Az éhező állatok közül Micimackó és Malacka úgy dönt, magának szerez eleséget, s ezzel visszatérnek állati tulajdonságaikhoz.“? Nos, ha van elég ideje, mint nekem, akkor megnézni, mert jó filmeket nézni jó, közepeseket unalmas, szarokat meg ismét csak jó, bár máshogy.

Elvégre mindannyian szeretjük azt gondolni magunkról, hogy okosak vagyunk, műveltek és vonzók, ami persze nem jelenti azt, hogy sikerül is ezt gondolni magunkról. De szeretnénk, ez nagyjából - néhány klinikai esetet leszámítva - bárkinél alapbeállítás. Ezért jön jól a nagyon ócska film, mert azt magasról lenézhetjük, az alkotóival egyetemben, hogy hé nemár, ennél én lázas betegen/ részegen/ sokkos állapotban/ fogfájósan vagy félálomban is jobbat csinálok, de úgy, hogy közben még összedobok egy háromfogásos ebédet vagy akár egy ikeás könyvespolcot! És egy rossz film efféle előnye egy rossz könyvvel szemben nyilvánvaló: előbbi letudható másfél-két óra alatt, utóbbi párszáz oldala meg elviszi több komplett délutánunkat is, annyit meg a trash-élmény már nem ér meg. (Egyébként a filmeknél jellemző, hogy az igazi szemétrevaló  darabok jellemzően rövidek, néha a másfél óra sem jön össze, nyilván a készítők is érzik, hogy meddig lehet még feszíteni a húrt, lincselés veszélye nélkül.)

Úgyhogy a fentiek jegyében rámentem a Micimackó: Vér és méz című műegészre, illetve annak első részére, a tavalyira,  igazi katasztrófaturistaként, de fenntartva az „ugorjunk egy kicsit“ gyakran is bevethető menekülő-útvonalát.

Hát, enberek, ez tényleg egyedi. Gida Róbert (nem írom angolos sorrendben, a szinkronizált változatot láttam) tényleg egyetemista, és igazából  Gideon, valamint állatozás helyett már csajozik, úgyhogy az éhes állatok megeszik Fülest, bár az nem világos, hogy nyersen, vagy grillezve, már ha egy (eredetileg) plüsszamár egyáltalán grillezhető. Csak itt a játékállatok maszkos emberek, pszichopata felhangokkal, aki gyűlölik a mindenki mást, nem beszélnek már emberül, és visszamennek ragadozóba. Ragadozni.

Róbert viszont a csajával keresi a jószágokat, a Százholdasban, amivel csak annyit érnek el, hogy Malacka megfojtja a nőt, Róbertet meg Micimackóval elrabolják jól.  Őt később a lepukkant faházban a  néhai Füles farkával korbácsolják meg, és kissé összekenik az exnője vérével. Igen, ez ennyire beteg, értelmetlen, felesleges, és pont ettől (kínosan) vicces. Avagy minden külsőséggel együtt, ez annyira horror, mint amennyire én helikopterpilóta a BKV-nál, csak nem tudom eldönteni, hogy ez most valami nagyon kitekert szatírája a magukban is röhejes tinihorroroknak, vagy komolyan gondolják. Talán az utóbbi, hisz viccnek azért durva lenne.

A film tényleg a leginkább agyonhasznált sablonokkal dolgozik: csapat fiatal érkez sűrű erdő, legalább egyikük valami régi traumát próbál  kitúrázni magából, kegyetlen gyilkos jön, szétver fej kalapáccsal, áthajt rajta autó, elvág torok, ledarál faaprító, szóval mészárlás, vér és bél szerteszét. És fura mód, ez még mindig jobb egy fokkal, mint a Disney-féle, cukorsziruppal agyonbaszott sorozat, ez legalább egy rendes slasher, de nem a félelmetes, inkább csak a gusztustalan és szánalmasan nevetséges részhalmazból.

És tényleg nincs másfél óra sem, ennyit kibírtam belőle, és addig se porszívóztam. De a második részt asszem kihagyom, nem látom, hogy tudnának ehhez képest valami újat mutatni. Márpedig a trash-horror is olyan mint a trágárság, kis adagban, jól elhelyezve szórakoztató lehet (meg ugye a stílusérték), de ha túltolják, csak szánnivaló, fárasztó, és értelmetlen. Én is csak indokolt esetben fejezek be mondatot valami trágársággal, bazmeg!

A dinasztia, mint balsors

Ma van Dzsaváharlál Nehru 135. születésnapja, és persze ő sem él már, de legalább szívinfarktusban halt meg. Ez családilag tényleg még a szerencsésebb eset volt, mert a lánya és az unokája is merénylet áldozata lett, ahogy ez szokásban volt megannyi huszadik századi politikus esetében. Mondhatni divat, de mégsem, mert ugye az ember arról még csak-csak dönthet, hogy mit vesz fel aznap a melyik kalapjához, de abba senkinek sincs beleszólása, hogy ki ölje meg a mikor. Merényletileg.

Hiszen Nehru egy komplett indiai politikai dinasztia alapítója volt. Mikor 1947 különösen meleg nyarán India független lett az akkor még csak szétesőfélben lévő  Brit Birodalomtól (és nem a meleg miatt, arrafelé, főleg délen,  ez megszokott) ő lett az új államalakulat első miniszterelnöke. Ha már a britekkel folytatott tárgyalásokon ő volt az indiai delegáció vezetője, és a helyiek bírták nagyon, hogy a függetlenségi tárgyalásokkal megoldották a vitákat, nem kellett külön függetlenségi háborút vívniuk, mint régebben az amerikaiaknak.

Dzsaváharlál Nehrut amúgy miniszterelnökként érte a halál (na, ez igazi családi vonás, mint mindjárt kiderül) 1964-ben, és két évvel később a lánya Indira Gandhi lett a főkancellár, akit viszont már a saját szikh testőrei nyírtak ki (a második miniszterelnöksége idején), hogy aztán a fia, Radzsiv Gandhi kövesse a pozícióiban, mint kormányfő, meg a kormányzó Kongresszus Párt vezetője. Dinasztikus egy társaság volt, na. De hát akkoriban még a kasztrendszert sem sikerült felszámolni, hiába hoztak róla törvényeket...

Természetesen Indira családneve is Nehru volt eredetileg, Gandhi a férje (Feroze Gandhi) révén lett belőle, aki viszont nem volt vér szerinti, csak névrokona a Mahatmának. Akinek persze, szemben minden nyugati tévképzettel a mahatma nem a neve volt, hanem a tiszteletteljes megszólítása („nagy lélek“), hisz Mohandász Karamcsand Gandhinak hívták. De mondom, csak névrokon volt, Indirának viszont ez jól jött a politikai karrierjében, egyes korabeli pletykák szerint főleg ezért ment hozzá a férjéhez, a nomen est omen jegyében. És mikor megölték, rögtön jött Radzsiv, 1984 őszén, hogy aztán kicsit több, mint öt évvel később vele egy öngyilkos merénylő végezzen.

Tisztára mint a Kennedy-klán  egy másik kontinensen, amiből következhetne az is, hogy demokráciában az ember ne alapítson dinasztiát, mert sírás lesz a vége. (A jenkiknél a Bush családnak azért bejött az élet, de ők a kivéltelek. A dinasztikus hatalomgyakorláshoz legjobb az abszolút monarchia, de ha az nem megy már, akkor csinálni kell egy fasza kis diktatúrát.)

És a Nehru-Gandhi dinasztia szappanoperájának eddigi utolsó fejezete Sonia Gandhi volt, őt eredtileg úgy hívták, mármint leánykoriul, hogy Edvige Antonia Albina Maino, amiből már gyanús, hogy nem egy született indiai. Mert olasz, és ő volt Radzsiv Gandhi felesége, később özvegye, és a család az család, úgyhogy vezette ő is egy  darabig a Kongresszus Pártot. Elvégre Gandhi, akkor is ha gyanús, hogy előző életében valamit nagyon elcseszhetett, így született aztán nyomorult európainak.

Belőle is válhatott volna miniszterelnök  a 2004-es, szokás szerint győztes választások után, de nem vállalta, gondolom nem bírt nem gondolni a néhai férjére  meg az anyósára, hogy hát ezzel a névvel vezetni az országot, az nem olyan vonzó perspektíva. Mert ugye  a mortalitási előzmények... Senki sem kötne vele életbiztosítást.

Dzsaváharlál nagypapa hozzájuk képest még jól járt, pedig ő sem egy békés korszakban élt, mondjuk Indiának mikor volt utoljára békés korszaka? Az megvan, hogy a függetlenséggel együtt már ketté is hasadt az addig gyarmatként egy India? A hindu többségű Hindusztánra (ez a mai India)  és muszlim dominanciájú Pakisztánra, utóbbiból aztán kivált Kelet-Pakisztán, azaz Banglades, amit Pakisztán sokáig nem ismert el. De béke az azóta sincs, például Kasmír kapcsán máig egymás torkának esnének, viszont már Pakisztánnak is van atomfegyvere, úgyhogy inkább mégse. De már akkor lejátszották nagyban azt, amit kisebb léptékben mi is közelről láttunk, a Jugoszlávia szétesését  kísérő délszláv háborúk kapcsán. Ennyit arról, hogy ami történelemben először tragédia, azt később már komédiaként játszódik le újra. Hát, nem.

reddit.com

A megúszás nem meglepő sablonossága

A magyarul Apák gyöngye címet viselő filmet eleve meg se akartam nézni, mert pont a címtől már hányingerem kezdett támadni, de aztán persze visszavonult. Mert van egy közepesen szar sitcom-sorozat, ami Férjek gyöngye  címen fut (miközben eredetiben King of Queens, nem mintha attól jobb lenne nekünk), amire ráfűztek egy teljesen másik, valamivel jobb szériát, az Anyák gyöngyére kereszteltet (igazából szimplán csak Mom), amibe időnként belenézek, de csakis Anna Faris miatt, aki sokkal szebb, mint amennyire jó színész, de itt legalább végre nem buta libát játszik.

Szóval még egy „gyöngye“ végződésű mozgókép ellen már lázadt az idegrendszerem, de ebben meg Michael Keaton a főszereplő (plusz Mila Kunis, született Kucsera Asztonné), aki hatvan fölött kezdett heves másodvirágzásba, már vagy tíz évvel ezelőtt. (Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje), Beetlejuce kettő etc., meg sajnos egypár rugdosnivaló szuperhősfilm - úgyhogy gondoltam, miért ne?)

A sztori szerint Andy Goodrich egy 60 éves Los Angeles-i műkereskedő (ő Keaton, aki egyébként a forgatás idején is már 72 volt, csak ez esetben ez mindegy, hisz nem harmincévesen kell gimist játszania), akinek aktuális házasságából, van egy kilencéves ikerpárja, az első feleségétől meg egy 36 esztendős lánya.  Aki a Kucseráné alakításában játszódik el. Ám a fiatal feleség elmegy rehabra a gyógyszerfüggőségével, meg általában is elhagyni szándékozik a férjét, a pasi nem tud mit kezdeni a vegyespáros ikerekkel, úgyhogy hívja a nagylányt, hogy kéne a segítség, mert ő elfoglalt, és rutintalan a gyereknevelésben, de annyira, hogy nem tudja helyesen megtippelni, hányadik osztályba is járnak a kölykök.

Szerencsére nem lesz az egészből valami rémes-kínos családi komédia, pedig ebből az alaphelyzetből ilyesmiket szok kihozni a Hollywood nevű kulturális összeszerelő-üzem.  Ezzel együtt olyan nagyon drámai sem bír lenni, mindenki pontosan tudja, még legtufább néző is, hogy ez a cucc bizony menthetetlenül robog valami gyanús állagú, de igen érzelmes hepiend felé. Addig meg konfliktusok, gyerekkori sérelmek, miazmás, szóval a szokásos ügymenet.

Viszont Michael Keaton tényleg jó színész (akkor is ha nem Bat- vagy Birdman), szódával Kunis is elmegy, de a gondok, problémák, szorongások és konfliktusok elég felületesen vannak elővezetve, ez a darab nem is akar mélyre menni, közhelyes, mint ketchup a sült krumplin.

Merthogy eleve vígjátéknak pozicionálják, hát tudja fene, egyszer sem röhögtem a majdnem két óra alatt, de legalább nem is unatkoztam, csak hogy valami jót is szóljak róla, bár nem halott. Nem teljesen. Az mondjuk érdekes benne, hogy Grace, a nagylány épp terhes az első gyerekével (így terhes neki a bébiszittelés a féltestvérei mellett), akikkel azért eleinte elég távolságtartó. (Ilyeneket mond, hogy „az apátok“, mire az ikrek: „a mi apánk“ - hiába, gyerekkori érzelmi elhanyagolás harminc év múlva is visszaüt.) De Andy legalább jó gazdag, gondolnánk (elvégre Goodrich a családneve), ám aktuálisan épp csődbe menni készül az amúgy sem világhírű galériája. A felesége meg ugye az elvonón, plusz válni akar, a felnőtt lánya a nyakába zúdítja a kiskorában és azóta felhalmozódott sérelmeit és frusztrációit, és akkor most ezzel kezdjen valamit ő, úgy is mint tőről metszett érzelmi analfabéta.

Jó, hát a végére kezd is, a forgatókönyv szándéka szerint nyilván a nézők egy enyhébb katarzisát kiprovokálandó, de ettől csak sablonos, így kiszámítható  lesz a lezárás. Ez nem vígjáték, de nem is tragédia, csak amolyan középfajú sompolygás a kerítés mellett, vagy az autópálya megúszósávjában. És ehhez képest meglepően nézhető, avagy már megint egy nem rossz film, csak minek? (A fene egye meg, azért tetsszett. Öregszem?)

Helyre, igazodj!

A helyreigazítás műfajának újító felfogásával áll elő mostanában a Zorigó. Valakiről hazudnak valami ordasat aljasul, az illető perel, a bíróság kötelezi Névtelen Szerzőt, és Fassetuggyaki Szerkesztő elvtársat a helyreigazításra, erre ők helyre is igazítják az elsődleges nemi jellegüket (feltéve, hogy férfiak, és nem teljesen töketlenek, bár pont e kettő kombinációjára van a legnagyobb esély), ám sajátos módon. Tudniillik leközlik újra és teljes egészében az eredeti förmedvényt, csak épp kis keretben beszúrnak egy kétmondatos, szenvtelen stílusú  igazítást, amire kötelezték őket.

Ezekben néhány szó sosem fordulhat elő: tévedtünk, hazudtunk, hibáztunk, elnézést, bocsánat. És eszükbe sincs olyasmit leírni, hogy a jövőben majd igyekeznek alaposabbak lenni. Hisz amikor szemétkednek valaki közszereplővel, akkor azt tudatosan, előre megfontolt szándékkel és aljas indokból teszik, náluk ez nem hiba, ez az üzemszerű működés. Ha kártérítést kell fizetni nem baj, a Párt majd talál lehetőséget egy kis pénzmag átutalására, egyébként bele van számolva a rezsibe, hogy fizetések, járulékok, villanyszámla, vízdíj, kenőpénz, kártérítés, kávé, kokó, parkolási bírság.

És aztán röhögnek egy jót a tekintetes bíroságon is, hogy a lead és a főszöveg közé beszúrt vékonyka szöveggel együtt ugyan, de újra lehozhatják  a korábbi mocskot, és változatlanul  ám! Amihez persze kell a trükk is, miszerint leginkább csak alapvetően lényegtelen részleteket igazítanak helyre, amitől még simán címlapra harsoghatják újra, hogy mekkora szemétládák ők ott, a tévesen szerkesztőségnek nevezett trágyadombon.

Az aktuális, tegnap délutáni helyreigazításban például Perintfalvi Rita teológustól nem kértek elnézést, pedig azt írták hogy ő egy olyan, "Soros-féle álcivil" egyesület elnöke, aminek nem is tagja. És nem elég, hogy valami egészen halovány bocsánatkérés-szerűség gyanújába sem akarták keverni magukat, de az egészet rákenték (abban a két mondatban) a Magyar Nemzet címen megjelenő másik kormányhitű szövegtermeldére. Ez valami cicaharc, hogy ki a nagyobb mértékben pártszerű, kinek nagyobb az olvasottsága úgy általában, és különösen a Karmelita irodáiban? Egyszerűbben: csapataik harcban állnak amúgy, a négyszer százas benyalásban? Mert ha persze, akkor értem, miért kell ilyesmivel  mentegetőzni ("cikkünkben a Magyar Nemzet alapján valótlanul híreszteltük, hogy... “), hogy aztán nyugodtan hátradőljenek, pedig egy kis  netes tényellenőrzés talán nekik beleférhetett volna. Elvégre alapesetben az újságírás nem egyenlő a baráti másik orgánumok, meg a közösségi média szemlézésével, miközben náluk láthatóan ez van az origóban.

Amúgy mindez mindegy, a lényeg úgyis csak annyi, hogy leközölhessék újra: "Soros álcivil hadserege már a szuverenitásvédelmi törvényt támadja“. Kétszer, mert a helyreigazításba is bele kellett írniuk (asszem tényleg  kellett), de így szép a leosztás, fele munka, dupla civileket rugdosás. 

Elvégre az ideáltipikus olvasó már  úgysem emlékszik egy januári propagandaanyagra, kattint az megint. Jó, kattintottam én is, kivételesen, de csak mert Rita még a ködös kilencvenes években csoporttársam volt Szombathelyen, az akkor még Berzsenyi Dánielről elnevezett tanárképző főiskolán, nem mellesleg a Perint patak mellett. (A csoportunk két bennszülött szombathelyi tagjából ő volt az egyik. Vagy a háromból, most elfogott a kétség, hogy Andi mellett Bea is a helyi erőket képviselte. De én legalább máris helyreigazítok, ha feltételes módban is.)

Hogy jön ki a fejben matek?

- Hú bazmeg, két nap híján majdnem péntek tizenharmadika lett megint, azért ez szerintem már szoros, múltkor is milyen napom volt akkor, bedöglött a hűtő, ki kellett innom az összes sört, meg ne romoljanak, aztán mikor mentem volna le újakért már ki se találtam a lépcsőházból bazmeg... - kárált a Száraztészta Is Kapható csirkebolt előtt Lajos, mondhatni ontott monoton bút konokon és fájón. Persze ő annyira ritkán olvasott Paul Verlaine verseket, hogy még soha, pedig az Őszi chanson amúgy passzolt volna az időjáráshoz. Persze ahhoz passzolt a Keserű márkájú, valami furcsa okból likőrnek tekintett alkoholos ételszínezék is, amivel jól csúszott a sör, amint felváltva próbálták az egyik rémes ízét elnyomni a másikéval.

- Az a baj, hogy lúzernek is amatőr vagy - szólalt fel  merengve Géza, aki már percek óta próbálta eltalálni, hogy ha előtte van észak és a háta mögött dél, akkor merre van a lépcsőház, ahol az a kedves, lófejű postáslány lakik, a fogszabályzójával - mert a péntek tizenharmadika lényege, hogy tizenkettedikén veszel sok töményet, másnap reggel leiszod magad addig, míg már kezd tetszeni a Muzsika tévén a Máma mulatunk Satyesszal, és akkor aznap már úgysem mész sehova!

- És ha dolgom van?

- Nincs, olyankor már nem lehet, a fizika, a biológia meg van az a harmadik izé törvényeit nem lehet csak úgy megszegni, ez nem ilyen bétéká, meg egyébként is, csináltál magadnak egy szabadnapot a valóságból, fejben már lehet akár szerda tizenkettedike is. - Gézát nem lehetett kizökkenteni, ő legutóbb is két órán át  nézte a Discoveryt, mire Etelka hazaért az új elemekkel. A távirányítóhoz.

- De az mire jó, mikor most szerda tizenharmadika van, ember! Mondom hogy most is csak két napon múlt! Mi lesz, ha legközelebb mellémegy a tizenharmadika, vagy a péntek, nekünk meg nem szól senki, és rábaszunk?

- Hát, én abba se vagyok biztos, hogy hiszek-e a péntek tizenharmadikában - meredt maga elé Géza, miközben a fejében egy rekedtes hang azt mormolta, hogy balra a nap nyugszik, jobbra pedig... - Úgy értem, hogy van olyan egyáltalán? Mert a péntek a hét ötödik napja, de a tizenhárom meg nem osztható öttel, szóval ez ki se jöhet így... esetleg szökőévben.

- Basszus, de most pont az van - rémülte el magát Lajos - tisztára szökőév!

- Egy frászt, a szökőév mindig februárban van, most meg november, szóval rég túl vagyunk már rajta, most évekig nem is lehet péntek tizenharmadika. Matematikailag!

- De akkor mi volt az, mikor a rossz hűtő, meg a sörök, meg a minden?

- Szerintem rosszul emlékszel a sorrendre. Előbb lehettek a sörök, aztán kezdted magad péntek tizenharmadikában érezni, mikor pedig biztos csütörtök volt. Vagy mindenszentek, már amelyik páratlan szám. - fejtette meg Géza a rejtélyt, aki egyre inkább kezdte nem érteni, miért is nem érettségizett ötösre matekból. Talán mert nem is érettségizett? De akkor mi volt az a vizsga, mikor a KRESZ-ből?

- Hát, ez tuti valami átokféle lehet. Múltkor mesélte Lídia, tudod, a lottózóból a pultos csaj, hogy azért elátkozott az ilyen nap, mert volt Jézusmária mellett egy tizenharmadik apostol is, akit kihagytak a Bibliából, és az jár vissza ilyenkor kísérteni, de mindenhova ám, mint a Télapó mikuláskor, csak ez geci. - fejtett meg egy sosemvolt rejtvényt Lajos is, miután erőt merített, két dobozzal is gyors egymás utánban.

-Azt hittem te az ilyen valhallás skandináv izékben vagy otthon. Múltkor is Heimdallra ittad magad, aztán senkit sem akartál  beengedni a lépcsőházba, aki előtte nem halt hősi halált, vagy nem hozott konyakot.

- Az más volt, akkor Odin mondta, hogy őrizzem a bejáratot, amíg ő meghágja a felesé..., hú bassza meg, ez megbaszta a Jolit! Azt a rohadt...

- Ja, rábasztál, de még mindig jobb, mintha az Imre lett volna a másodikról, az fel is csinálta volna. Jóska mesélte hogy sosem szed kotont!

- Na de Odin, róla így nem is gondoltam volna. Mondjuk utólag már értem, Joli aznap este hogy tudott tekintettel babkonzervet melegíteni. Hát végül is előtte egy főistennel ugye, aztán meg velem is, kétszer. Pedig addig még ilyen szökőévekben is ritkán...

Gézának valami obszcén fény csillant fel a szemében, közvetlenül a véralkoholszintje mögött:

-  És Lajos, megvan még annak az Odinnak a száma?

- Az nincs, de megvan még az erkélyen a telefonfülke, még Freya hagyta ott, abból van közvetlen vonal Asgardba. De mondd neki, hogy bivalyvéres mézsört azt ne hozzon, a maradék vesémet már nem fogom tudni nélkülözni.

p.s. Ha valakit érdekel, itt van a kapcsolódó  előzménye, főleg az élet értelméről, vagy annak hiányáról vagy csak úgy átlósan. (a szerk.)

Realista rémálom

A Skunk: Egy pusztító élet árnyéka című tavalyi keltezésű holland film pont az, amit az ember nem akar  látni, de ha belevág, nem lehet nem nézni, miközben tényleg rémesen szenvedünk közben. Mi is, a képernyő kellemesebbik oldalán. Ennyi nyomor, sivár kilátástalanság és brutalitás kicsit több, mint másfél órába sűrítve, az sok.

A főszereplő  Liam, egy tizenhét éves fiú, akit a film elején nem egyszerűen egy mérgező családi légkörből, de gyakorlatilag az életveszélyből mentenek ki a rendőrök, és viszik el egy intézetbe. Ahol csupa hozzá  hasonlóan megnyomorított fiatal éldegél, néhány elkötelezett, de már rég kiégett nevelő/segítő felügyelete alatt, illetve rájuk támaszkodva. És Liam az otthoni erőszak után (de tényleg, csupa vér, mikor elviszik) az intézeti erőszakkal szembesül, és nagyon nem tud  kijönni a pszihopátiás alfahímmel, aki mindenkit eltapos, aki kicsit is gyengébbnek tűnik nála, és aki időnként meg is erőszakolja egyik-másik sorstársát.

Liam meg vagy szerelmes lesz a késő negyvenes segítőjébe, Pauline-ba, vagy csak képzeli, de neki már rég olyan az érzelmi működése, hogy azt is a túlélési ösztön mozgatja, meg annak a vágya, hogy kötődhessen valakihez, ám utóbbit sajnos csak a birtokláson keresztül bírja elképzelni. Egyszerűen egész addigi életében csak eltaposták, és ezért legfőbb motivációjának az látszik, hogy szeretne egyszer végre felül lenni. (Nem csak szimbolikusan.)

A film erőszakosan és véresen indul, aztán erőszakos lesz és nyomasztó, hogy a végére erőszakba és vérbe fulladjon. És teszi mindezt úgy, hogy nem horror, nem is thriller, ez egy lényegében realista dráma, a mindennapi terror szörnybemutatója.

Ahol apu iszik, anya kúr, de válogatás nélkül, miközben apu bebaszva bíztatja baszásra az aktuális ügyfelet, vagy ügyfeleket (gyerek a pincébe zárva) - és ezt tényleg lehetne finomabban is megfogalmazni, csak nem érdemes. A Skunk egy baromi nagy, nem kicsit ébresztő hatású arcul csapása a nézőnek, hogy hé, a kispolgári lét alatt egy iszonyatos szakadék tátong, szegénység, alkohol, drog, erőszak és nem csak kint az utcán, de akár házon belül is. Amivel egy-egy Liam-szerű tizenévest egy életre meg lehet nyomorítani, lelkileg főleg, nem mintha a fizikai bántalmazást ne adagolnák bőven a teljesen ember alatti szülei. (Akik annyira szubhumán létformák, hogy a filmben még nevük sincs, fater meg muter, azt' annyi, akik vagy erőszakosak, vagy részegek/ be vannak lőve, de leginkább e kettőt kombinálják, mindenkin átgázoló agresszív bunkósággal körítve.)

És ha ez a világ a srác körül, akkor nem váratlan a végkifejlet, az „ami tesznek veled, az leszel" paradigma jegyében. Átvágott torkok, és a családi tűzhely melegének soha meg nem tapasztalása helyett, a felgyújtott szülői ház mutatják meg, hogy szörnyek között nem lehet teljes értékűen emberré válni, bármennyire vágyik is rá az, aki saját életének áldozata.