Realista rémálom

A Skunk: Egy pusztító élet árnyéka című tavalyi keltezésű holland film pont az, amit az ember nem akar  látni, de ha belevág, nem lehet nem nézni, miközben tényleg rémesen szenvedünk közben. Mi is, a képernyő kellemesebbik oldalán. Ennyi nyomor, sivár kilátástalanság és brutalitás kicsit több, mint másfél órába sűrítve, az sok.

A főszereplő  Liam, egy tizenhét éves fiú, akit a film elején nem egyszerűen egy mérgező családi légkörből, de gyakorlatilag az életveszélyből mentenek ki a rendőrök, és viszik el egy intézetbe. Ahol csupa hozzá  hasonlóan megnyomorított fiatal éldegél, néhány elkötelezett, de már rég kiégett nevelő/segítő felügyelete alatt, illetve rájuk támaszkodva. És Liam az otthoni erőszak után (de tényleg, csupa vér, mikor elviszik) az intézeti erőszakkal szembesül, és nagyon nem tud  kijönni a pszihopátiás alfahímmel, aki mindenkit eltapos, aki kicsit is gyengébbnek tűnik nála, és aki időnként meg is erőszakolja egyik-másik sorstársát.

Liam meg vagy szerelmes lesz a késő negyvenes segítőjébe, Pauline-ba, vagy csak képzeli, de neki már rég olyan az érzelmi működése, hogy azt is a túlélési ösztön mozgatja, meg annak a vágya, hogy kötődhessen valakihez, ám utóbbit sajnos csak a birtokláson keresztül bírja elképzelni. Egyszerűen egész addigi életében csak eltaposták, és ezért legfőbb motivációjának az látszik, hogy szeretne egyszer végre felül lenni. (Nem csak szimbolikusan.)

A film erőszakosan és véresen indul, aztán erőszakos lesz és nyomasztó, hogy a végére erőszakba és vérbe fulladjon. És teszi mindezt úgy, hogy nem horror, nem is thriller, ez egy lényegében realista dráma, a mindennapi terror szörnybemutatója.

Ahol apu iszik, anya kúr, de válogatás nélkül, miközben apu bebaszva bíztatja baszásra az aktuális ügyfelet, vagy ügyfeleket (gyerek a pincébe zárva) - és ezt tényleg lehetne finomabban is megfogalmazni, csak nem érdemes. A Skunk egy baromi nagy, nem kicsit ébresztő hatású arcul csapása a nézőnek, hogy hé, a kispolgári lét alatt egy iszonyatos szakadék tátong, szegénység, alkohol, drog, erőszak és nem csak kint az utcán, de akár házon belül is. Amivel egy-egy Liam-szerű tizenévest egy életre meg lehet nyomorítani, lelkileg főleg, nem mintha a fizikai bántalmazást ne adagolnák bőven a teljesen ember alatti szülei. (Akik annyira szubhumán létformák, hogy a filmben még nevük sincs, fater meg muter, azt' annyi, akik vagy erőszakosak, vagy részegek/ be vannak lőve, de leginkább e kettőt kombinálják, mindenkin átgázoló agresszív bunkósággal körítve.)

És ha ez a világ a srác körül, akkor nem váratlan a végkifejlet, az „ami tesznek veled, az leszel" paradigma jegyében. Átvágott torkok, és a családi tűzhely melegének soha meg nem tapasztalása helyett, a felgyújtott szülői ház mutatják meg, hogy szörnyek között nem lehet teljes értékűen emberré válni, bármennyire vágyik is rá az, aki saját életének áldozata.