A nyalás az forradalmi!

Nagy Ferenec (egy ideje már Ferózza az, akinek két anyja van) régebben lázadó volt, kívülálló és autonóm, de vénségére a fejében durva csend van, elzúgtak forradalmai. Mostanában az egykori zeneipari szakmunkás már az ostobaság frontján harcol, persze a rossz oldalon, újabb és újabb rekordokat dönt baromságokat beszélésből. A legújabb nyilatkozata például egy igazán szép, dermesztően szép gondolatot fogalmaz meg:

„Mindenképpen részt szeretnék venni! Vége van annak a világnak, hogy kussolunk, vagy hogy nem merjük kimondani Szijjártó Péter nevét, mert akkor rohadt fideszesek vagyunk. Hadd én döntsem már el azt, hogy kinek a seggét nyalom, ha nekem az a segg tetszik! Már nincs többé ez a „meghúzódom szép csendben és akkor jobban érvényesülök” mentalitás. Menni kell és segíteni, egy újabb kétharmadot kell csinálni!” - interjúzta az érthetetlen módon még mindig Magyar Nemzet néven megjelenő kormányharsonának.

Szóval a faszi, aki egykor ironikusan hívta magát a Nemzet Csótányának (nyilván a Nemzet Csalogányára rímelve), mára komolyan veszi a saját magára aggatott eposzi jelzőjét, és büszke arra, hogy egy elvtelen seggnyalóvá öregedett. Hát persze, van az a Kossuth-díj, amitől korpásodik a maradék haja.

Miközben lehet, hogy ő még mindig lázadó, elvégre a felcsútista szekta alapvetése, hogy az egész világ ellenük van, meg arról delirálnak, hogy ők kozervatívok, és így a konzervativizmus az új lázadás a globális liberális diktatúrával (!) szemben. (Hogy egy kibaszott diktatúra hogy a fenébe lehet egyáltalán liberális, avagy szabadságpárti, az mondjuk zavaros, de hát a szekta azért szekta, mert a vezérben való hit simán felülírja a racionalitást, sőt, az elemi logikát. Egyébként valahogy úgy képzelem a liberális diktatúrát, hogy annyira kötelező szabadnak lenned, hogy akár a szolgaságot is választhatod. Rohadék egy ügy...)

Szóval Ferenc nertárs, úgy is mint önbevallásos alapú Fidesz-csicska, aki korábban menetelt már büszkén Csurka Pista bácsi zsidózós performanszain is, még mindig polgárpukkasztásban utazik. Hiszen neki tetszik a Kakadu Miniszter Úr segge, és hadd nyalja már, az igazi polgárok meg csak pukkadjanak meg! Mert félreértés ne essék: ő, és kis barátai nem azok.

p.s. Mindeközben Steven Segal, akit sokan tévesen színészként azonosítanak (pedig  sosem volt az, a filmvásznon látszani még nem színészet), most odanyilatkozott, hogy ő akár meghalni is kész lenne Putyin cárevicsért a fronton. Amiből két dolog következik:

1. A seggnyalás egyetemes emberi hajlam, akinek már túlzottan lejt az eredeti pályája, vagy simán csak meghülyül öregkorára, annak ez a menekülőútvonal, valami rohadék vezér imádata.

2. Ahogy a népies mondás tartja, könnyű más faszával verni a csalánt, márpedig továris Segal pont ezt teszi, hisz ha valakit nem küldenek a frontra, az tuti ő. Így azért könnyű műfaj a szájkarate.

A hatására írás

Régen vicces voltam, de egy ideje már a cukor is keserédes, betege vagyok. Az úgy volt, tisztelt bíróság, hogy fiatalon felelőtlenül sodródtam csak, amerre kellemesnek látszott, aztán úgy maradtam. De sodródni csak a szél felé lehet, mármint nem ami fúj, hanem ami nem a közép. Ami persze hiányzott a francnak, az én pályám a külső sáv, kedvenc életem a csigaház, kivéve mikor elvágyódás van, bele a komfortzónába. Ott lehet igazán elveszettnek lenni, márpedig vesszetek el! mondta a költő, az a melyik.

Na most, így jár az ember, ha William S. Borroughs-t olvas, ez esetben A halott utak vidéke című örökbecsűt. (Ez egy trilógia közepe, az elejéről itt írtam már.) Vigyázni kell az efféle szövegekkel, amiket drogos buzik követtek el (bár utóbbiban nem vagyok biztos, csak erősen gondolom) évtizedekkel ezelőtt.  Borroughs olvasása furcsán írást okoz, pedig az enyémet talán nem kellene már tovább tekerni, tudok én magamtól is furcsán fogalmazni, pedig amúgy tök normális vagyok lenni, megy az igeragzás is, meg minden.

De tényleg, nem véletlenül az öreg Bill az egyik kedvenc szerzőm (a másik hússzal együtt), nála cselekményt keresni nemigen érdemes, kivéve talán A narkóst. Abban kis híján van sztori, amennyiben a lírai Én tart valahonnan valahová, de ez a többi (általam olvasott) könyvében, mint a Meztelen ebéd vagy A vörös éjszaka városai, már nem fordul elő. Látomásos próza, azt hiszem ez a legprecízebb megnevezése annak, amit művelt, viszont ha az embert elkapja a hangulata, meglehetősen letehetetlen. Ez nem mágikus realizmus, mert nem realista, de nem is mágikus, ez simán irracionális, ahogy csak egy szétesőben lévő, de valahogy mégis egyben maradó elme képes irracionálisnak lenni. 

Borroughs-ban az a jó, hogy a könyveiről nem igazán lehet írni, a hatásukra inkább, ezeket tényleg olvasni kell, csak annyi trükk az egészben, hogy az ember a végén ne tegye fel magának a kérdést: Tulajdonképpen mi a szar is volt ez? Hát, valami ilyesmi:

„A halál utáni élet és a reinkarnáció konkrét bizonyítékai új perspektívába helyezték a gyilkosságot. Vannak etikus brókerek, akik csak úgy vállalnak el egy munkát, ha alaposan megvizsgálták a szóban forgó karmát, és az áldozat leendő szüleinek választékát. (...)

A fojtogatást és az akasztást tartják a legjobb biztosítéknak a posztumusz bosszú ellen. A szeminol indiánok mindennél jobban félnek az akasztásos haláltól, mert úgy hiszik, hogy az akasztott ember lelke nem tudja elhagyni a testét. Minden árfekvésben és minden célra vannak vállalkozók.

A képesített orgyilkosok alkotják az új elitet. Itt ül az egyik egy rádzsa palotájában, és pedikűröztet, miközben egy fiú hajtja a legyezőt“ 

(A halott utak vidéke, 165.p.)

És ez egy elég összefüggő szöveg részlete, mely szövegnek persze már semmi köze az előző, no meg a következő fejezethez. Ráadásul lehetne ilyen is: „A gondolkodás nem elég. Semmi sem elég. Nincs véglegesen elég a bölcsesség, a tapasztalat – semmi kibaszott dolog. Nincs Szent Grál, nincs végső Satori, nincs végső megoldás. Csak konfliktus.“ 

Ja, így írok én is a hatására. Kábé.

Demon of Hypocrisy

(art4abstract2expressionism.wordpress.com)

Janika a Karmelita utcai oviból

Lázár János vasút- és géprombolásügyi miniszter nagyot ment a fészbukján, amolyan igazi államférfiként hisztizett egy igazán óvódásat. Merthogy vitája van Vitézy Dáviddal HÉV-ügyben, és érvek híján előszőr nagyot toppantott, de most már elszaladt vele a hintaló, és zeng tőle a középsős csoport.

„Úgy látom, hogy néhány aberrált, belvárosi, libsi gyereknek megártott a túl sok szívás a hétvégén, és ezért aztán hallucinációik vannak a HÉV-vel, meg úgy általában a világgal kapcsolatban.”

Ez aztán komoly, szakmai érvekkel megtámogatott vélemény! Úgy libsigyerekezik, hogy ő a gyerekes. Az a pechje az elvtársnak, hogy Vitézy pasi, így nem tehette a hozzá vezérlő csillaga klasszikusát, miszerint nőügyekkel nem foglalkozik. Így csak letelepülésiképviselőzi a másikat, akivel egy olyan magas állású méltóságos seggfej, mint egy magafajta miniszter, nem áll szóba, nem ereszkedik le hozzá.

Hát, ennyit arról, hogy szubszidiaritás, meg általában, hogy demokrácia, Lázár Jancsi Bohóc már megint a földesurat játssza a kastélyból, aki nem áll szóba holmi falusi szolgabíróval. Aki egyébként is Magyar Péter seggét nyalja, és ezt tényleg így fogalmazza meg a kurva magas állású miniszter úr, a nyilvánosságnak szánva.

Szokás arról beszélni, hogy milyen mélyre süllyedt nálunk a közbeszéd színvonala, és ja. Ilyen mélyre. Jánosunk sajátos stílusa, és sértett hisztije meg csak ennek tünete, nincs ő akkora spíler, hogy magától fingja passzátszelet. Ő csak egy helyezkedő opportunista, aki mindig elég pártszerű ahhoz, hogy ne tegyék végleg a partvonalra, de mindig kicsit kibeszél a kórusból, hogy azért felismerhető maradjon. Egy törtető parvenü, aki kicsit most épp bajerzsoltosat játszik, ha már félig romokban a vonatos terepasztala.

Gasztroblog

Bírom nagyon, hogy még nagyjából komoly portálokon is ilyen cikkek jönnek szembe, miszerint „Hogyan kell inni a kávét?“ Hát úgy hogy az ember a szájába önt egy keveset, aztán lenyeli. Ezt addig lehet ismételni, míg van kávé, nagyjából ennyi az egész. A valódi válasz meg annyi, hogy mindenki igya úgy, ahogy a szereti, tele van a hócipőm azzal, hogy folyton meg akarják mondani nekem, mit hogyan kell fogyasztani.

Hogy például micsoda barbár dolog kecsapot csorgatni a pizzára. Pedig nem az, én például azért nem teszek ilyet, mert nem így szeretem a pizzát, de nem zavar, ha más meg igen. Az a felsőbbrendűségi tudatot sugárzó (és nyilván kisebbrendűségi tudatot kompenzáló), affektáló bunkóság, ami javarészt folyik a médiából, az szánalmas.

És akkor belegondoltam, hogy mit és hogyan eszek-iszok úgy, hogy kibasznának érte a Buckingham-palota fogadásáról, vagy már egy jobb milánói étteremből is.

- Egy háromfogásos ebéd esetén nálam a leves az utolsó fogás, a desszert után, viszont ha van savanyúság, akkor azzal kezdek, gyakran előételként fogyasztva.

- A sört kifejezetten langyosan szeretem.

- A fagyasztott pizzát jó korán megsütöm, hogy kihűljön a konyhapulton, mert hidegen szeretem. (Ha már fagyasztott volt...)

- Teafogyasztásomban egy igénytelen paraszt vagyok, én a menzás-kórházi meleg teát bírom, ami ugye egy híg lötty, kevés cukorral. (Ha erősebb a tea, akkor viszont legyen szobahőmérsékletű.)

- A cukkinit leginkább nyersen eszem.

- Evés közben politikai híreket olvasgatok, de ha mégsem, akkor két falat között járkálok egyet a szobában. (Ja igen, itthon sosem eszem asztalnál, a fenének van kedve a konyha falát bámulni közben, úgyhogy szigorúan fotelben ülve, tálcáról.)

- A nokedlit vagy rizottót kanállal fogyasztom, szélsőséges esetben a sajtot is.

- Bármilyen süteményt megeszek, ami nem égett vagy penészes, ha például valaki beletenyerelt már a tortába azt is. Kanállal legfeljebb.

- Főzés közben egy átlagos ételbe mindig teszek curryport, mindegy hogy lecsó vagy rántotta, valami spagetti vagy rántott bármi. (Kivétel a vaníliapuding, abba nem teszek, de ha kitalálom, hogy kell azt is kirántani, mehet bele curry.)

Úgyhogy nekem ne értekezzen senki arról, hogy kell konfitált zsíroskenyeret párolni, vegetás rántottaágyon, régebben frissnek mondott bazsalikommal, mert arcon röhögöm. Én sem oktatok ki senkit a lakótelepi konyha szingli verziójából. (Ugyanitt digitális merőkanál eladó!)

Bogárlé Bogárlé

Némi halogatás után megnéztem a Beetlejuice második részét (igen szellemesen az a címe, hogy Beetlejuice Beetlejuice), ami elég nagy különbséggel, konkrétan 36 évvel később követte az elsőt.

A fene tudja, valamikor régen talán találkoztam a 88-as filmmel, de nem hagyott bennem mély nyomot, asszem bárgyúnak találtam. Láttam, untam, vissza nem mennék. Pedig állítólag Jenkiland lakó körében nagy kultusza van, persze ők szoktak helovínezni is, ami szintén rém bárgyú, ez esetben szó szerint. (A Helloween, így e-vel meg amúgy egy jó kis német speed metal zenekar volt, vagy van még, őket azért némileg kedveltem.)

Szóval nem vonzott különösebben a cucc, Winona Ryder vagy Michael Keaton ellenére sem, sőt még attól sem jöttem lázba, hogy Tim Burton a rendező, mert ő mintha már túl lenne a fénykorán (az a Nagy hal volt, meg az Ed Woood, plusz a második Batman-film, a pingvinemberes-gótikus). De gondoltam belenézek, ha már egész délelőtt egy cikken dolgoztam az értékekről, ilyen félig filozófiai félig pszichológiai nézőpontból, Kant-tól Max Weberig. Ennyi intellektuális vergődés után járt nekem némi bűnös élvezet, nem vártam esztétikai élményt, ha már pont Kant szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. De én érdekből néztem bele, szórakozni akaratam, ha beledöglök is.

És én voltam a legjobban meglepve azon, hogy sikerült. A történet szót sem érdemel, ostoba kis semmiség, szellemek, megcsonkított halottak, túlvilág, egy esküvő  majdnem, egy temetés, de mindez valami eszement, anarchikus humorral nyakon öntve. Rajzfilmszerű káosz, elképesztő vizualitással, de tényleg félpercenként jön valami agyhalott poén, úgyhogy kit érdekel a sztori? Plusz cuki benne Winona, akiből sikerült egy dark-gót Anna Farist csinálni, de még a mimikája is ugyanaz, és cuki Jenna Ortega is, aki simán hozza a gimis, latin Törpillát, sértett-lázadó aszcendenssel. Michael Keaton meg Willem Defoe pedig egy ideje nem tudnak hibázni.

Úgyhogy végül ottragadtam a képernyő előtt, ami valóban furcsa volt, de legalább helyrebillent a lelki egyensúlyom, a félnapos bölcsészkedés után, elvégre alapvetően egyszerű lélek vagyok, aki az indokoltnál több könyvet olvasott össze. Vissza. 

A hírnév egyhatoda

Ma van John Lennon születésnapja, a nyolcvannegyedik, de már negyvennégy éve halottként ünnepli. Ő egy angolt volt, aki arról híres, hogy ehhez képest New Yorkban lőtték le, meg előtte pár évig szólóban játszott valami zenekarban, gitáron és szemüvegen. Ez után vette fel Lennon-McCartney nevet, meg el a japán nőt, akitől is egy fia született, pedig egy már volt neki. De ennek a második fiának, aki szintén Lennon szintén ma van a születésnapja ünnepelve lenni, de ő még él. Gondolom azért szülték direkt a fater napján, hogy megússzák egy születésnapi bulival, mert szegény családból származtak, legalább is a gazdag családokhoz képest.

John Lennon amúgy tehetséges író volt, de grafikusnak nem, viszont több mint hatodannyira híres volt, mint Jézus. Ugyanis ezt ő maga mondta, hogy a zenekara, aminek nem jut eszembe a neve, már híresebb, mint Jézus, és ha a híresség egyenlően oszlott el, akkor így jön ki a matek. Mert az együttesben volt hat felejthetetlen fickó: John, Paul, George, Ringo, Bob... és még egy felejthetetlen fickó.

Duduék értelmetlenségi relációja

VV Dorkára rá sem lehet ismerni a VV Duduval való szakítása után - ez kétségtelenül a nap címe, ezúttal a Zindexen. A tökéletes cím, aminek se értelme, se az égvilágon semmi jelentősége, mert egyszerűen nem tartalmaz információt. Hisz ahhoz tudni kéne, ki a fasz az a VV, aki megduduzta Dorkát, de annyira, hogy azóta rá se lehet ismerni, tehát inkább szakítottak. Nyilván mert Dudu maga sem ismert rá Dorkára, pedig ugyanaz a vezetéknevük, mármint VV, így hát biztos házasok voltak, de most már válófélben. Mert egyik reggel felébredt a Dudu, és értetlenül nézett ki a fejéből az ágyban, hogy ki a picsa ez itt mellettem???

Legalább is valahogy így képzelem. Mert csak képzelni tudom, hisz számomra egy ilyen cím tényleg nélkülözi a jelentés halvány reményét is, miközben sajnálom azt, akinek meg nem. Mert igazából boldogtalanok a lelki szegények, csak annyira szegények, hogy ez nem tűnik fel nekik, így aztán egy efféle cím számukra hír.

Amúgy az ilyen felesleges értelmetlenségek - gyanúm szerint - túl sok emberben keltik a tájékozottság érzetét, mintha ezek a dolgok, hogy Dorka meg Dudu afférja a világhoz tartoznának, a valóság részét képeznék, és nem valami virtuális trágyadombból ásta volna elő a sztorit az a szerencsétlen, akinek az a dolga a nevezett portálnál, hogy ilyeneket gyártson. Az illető nyilván rendesen elbaszta a karmáját az előző életében, mittudomén csokit lopott a boltból, de visszaesőként, így aztán ilyen híreket kell írnia a hazai média purgatóriumában. És írja is, amíg van, aki olvassa. A kattintásszám az új izé... na, ami régebben valami más volt. Esetleg hírérték.

Mondjuk az efféle címek pont nem növelik a kattintásokat, hisz a cím tartalmaz minden információt, innentől az se biztos, hogy kattint, aki egyébként tudja, ki a frászok VV-ék.

Über Alles

Trampli Donáld azt mondta, sok bevándorlónak a génjeiben van a gyilkosság. Hát igen, nem tud leszakadni a bevándorlózásról ez a kretén pszichopata, hisz neki az agresszív ostobaság van a génjeiben, amúgy meg nem ért semmihez. Ilyenek hogy gazdaság, egészségügy, oktatás, külpolitika nemigen mennek Donáldnak, de generálisan utálja és/vagy nem érti az Amerikán kívüli világot, tehát bevándorlózik. És ha tényleg vannak magyar kampánytanácsadói is, van honnan ellesni a fogásokat, csak szokása szerint ezt is túltolja, még a hazai, elég fasisztoid bevándorlózáshoz, bocs, migránsozáshoz képest. (Elvégre az idegeneket idegen szóval kell jelölni, az eleve rémisztőbb, másrészt meg hozzánk a fasz se akar tömegesen bevándorolni. Mi ilyen tranzitország lennénk.)

De nekem erről eszembe jutott egy Dead Kennedys-átirat:

Ők vagy Ők?

A They/Them - Az átnevelő tábor című mozgógép egy pszichológiai kamaradrámának indul. pontosabban indulna, ha a főcím előtt már nem mészárolnának le benne egy magányos autóst éjszaka, egy erdőszélen. Innen lehet sejteni, hogy thriller. Aztán megjelenik az egyik főszereplő, Kevin Bacon, aki neve ellenére idősebb korára már tényleg nem úgy néz ki, mint egy szalonna, inkább mint egy sorozatgyilkos. És úgy is vigyorog, sejtelmesen nyomasztó zenére, pedig ő csak simán egy pszichopata állat.

A helyszín ugyanis az általa vezetett tábor, ahol meleg fiatalokat próbálnak "kigyógyítani" a buzulásból, és bár rögtön az elején közli, hogy az egy hetes erdei nyaralás alatt ő aztán senkit nem akar "megtéríteni", aki magától nem akar, nyilvánvaló, hogy de. Van is aztán házkutatás, bilincselés, elektrosokk, lelki kínzás, gyógyszerezés, bármi amit el lehet képzelni, legalább is egy szado-mazo "nyaralás" keretében. Persze nem ebben a sorrendben, de ez mindegy is. Viszont elveszik a laptopokat és a telefonokat a kliensektől, bár nem világos miért is, hisz a világ végén (és egyúttal az erdő közepén) amúgy sincs térerő.

Meg van egy sorozatgyilkos, akiről a végére kiderül, hogy egy korábbi kezelt, aki beépült a szakszemélyzetbe, bosszúálló jelleggel, de vezetőkön kívül az áruló jellegű "kezeltekkel" sem volt sokkal kesztyűskezűbb.

Az egész cucc egy szabványos thriller/slasher, szót sem érdemelne, de speciális benne, hogy itt az áldozatokat sem bírjuk sajnálni, olyan szánalmas alakok. Nagyjából vagy világfájdalmas senkik, vagy megfelelési kényszeres, buta nyomoroncok, nem csoda. hogy némileg őket is mészárolja az illetékes. De pont a melegségről vagy épp transzneműségről nemigen mond semmit a műalkotás, néhány puffogó közhelyen, meg sablonos társadalomkritikán kívül. Hogy ugyanis, jó fiúk, lányok és egyebek lennének ezek, csak ostobák hozzá, a szüleik meg ismerőseik viszont elnyomó, bigott barmok, szóval egy kliségyűjtemény az egész. És nem csak az LMBTQ-val, és annak társadalmi elfogadottságával kapcsolatban, de a műfaji elemek vonatkozásában is, a film már anyagában mintás, izé... klisés.

És ehhez képest végig bírtam nézni, mert hangulata az van neki (borzalmas hangulata), ami beszippanthatja a gyanútlan fogyasztót, meg egy idő után már kis híján érdekelt, ki a gyilkos, ki az aki valaki másnak adja ki magát? Valakinek, akit nyilván megölt, szinte biztosan pont a bevezető jelenetben látott alakot, de a végére már kicsit álmos voltam, mert ugye a szokásos klisék...

A közgyáva

Török Gábor politikaológusnak eszébe jutott valami a közmédiáról. Hogy egyrészt randa dolog amit Ártunk és Ormányunk művel vele, másrészt azért korábban is volt ott politikai befolyás. Hogy azért a mostani rezsim média-leuralásához képest Fletóék a fasorban sem voltak az TG-nek nem jut eszébe, illetve csak érintőlegesen. De ő már régóta Mr. Egyrészt-Másrészt művésznéven lép fel a hazai nyilvánosságban, amitől egyrészt kurva unalmas a szövege, másrészt rohadt idegesítő. (Ja, ez mehet egyszerre, amit unok, az engem jobbára idegesít.)

Török mintha úgy tekintene a politikára, mint puszta hatalomtechnikai manőverek sorozatára, és az elmúlt másfél évtizedben túl gyakran mondta/írta azt a felcsútisták legocsmányabban antidemokratikus manővereire, hogy ügyes! (Nem szó szerint persze, de lényegét tekintve.) Morális kérdések nála nemigen merültek fel, azaz ha valaki megnyer egy választást, azt jelenti, jól politizált, akkor is ha közben szétvert egy országot. Mert a politikai siker egytelen mércéje a hatalom megszerzése és megtartása. Na ez kurvára nincs így, egy állam működtetésének a hatalom csak eszköze, de ha öncél, akkor jön az önkény, amit magunk körül láthatunk.

És jellemző, hogy a politikatudományi elvtárs még mindig közmédiának hívja a propagandagyárat. Pedig az nem a közé, még annyira sem, amennyire egykor volt, ez állami média. Mivel pedig az állam maga a kormány (a parlament, az önkormányzatok csak jól fizető bábszínházak), a kormány meg maga a Párt, ez az egész izé pártmédia. És akkor még a logikai sorban az következne, hogy a Párt maga a Vezér, szóval a pártszolgálatos média is nagyrészt a főnököt szolgálja. Aki meg erre csak egyrészt-mástrésztezni tud, az menjen a fenébe, főleg ha a fene jó messze van tőlem.

A káromkodás művészete és értelme

A Mocskos kis levelek egy tavalyi angol film, legalább is gondolom, hogy angol, mert ha valami az angliai Littlehampton-ban játszódik angol színészekkel, akkor az nekem legalább is gyanús. (Az eredeti címe egyébként Wicked Lilltle Letters, amit a google fordítója kérés nélkül magyarított úgy, hogy Gonosz kis betűk. Hát ja, a levél magyarul lehet falevél is, angolul meg betű, nem akkora mellényúlás, különös tekintettel arra, hogy a levelek régebben betűkből álltak. Nem emojikból például, ami logikus, ha a sztori 1920 környékén zajlik történni.) 

Amúgy azért néztem meg mert egy fekete komédia az bármikor jöhet, lázas-hurutos-taknyosan amúgy sem menne Tarkovszkij, de ez bevállalható volt, másfelől meg Olivia Colman az egyik főszereplő (a másik meg Jessie Buckley), szóval muszáj volt pótolni a műegészt, ha már elém került valami filmes oldalon. (A Videán, csak nem szeretem őket reklámozni.)

Szóval kilencszáz-húsz, angol kisváros, konzervatív közeg, mert bár már nyomulnak a szüfrazsettek, de helyi idősebb nők még a Keresztény Női Kártyaklub körül tömörülnek pletykálni. Colman karaktere egy Edith nevű középkorú nő, aki még a szüleivel él, és olyan képmutatóan vallásos, hogy a fal adja a másikat. Viszont brutálisan trágár leveleket kap, de tényleg ilyeneket, hogy a szülei milyen állatokat basznak szívesen. És persze rögtön meggyanúsítja a szomszéd, nála fiatalabb nőt, mert az eleve egy nemrég jött ír bevándorló, másrészt meg rendszerint rohadtul trágár mód beszél.

És őt aztán le is tartóztatják, előzetesbe kerül, és mindenki nagyjából biztos benne, hogy ő írta a gyalázkodó leveleket, a városka egyre több polgárának. (De csitt, spoiler: nem, Edith saját magának írta, mert gyűlölte az apját, akit ezzel tudott hatékonyan idegesíteni, hátha elviszi egy agyvérzés.)

Ez eddig lehetne valami kisvárosi dráma, és ja van benne az is, de rém szórakoztató, időnként vicces, happy enddel terhelt, meg jók a színészek, és hát az ilyeneknek mindíg bírom a hangulatát meg az atmoszféráját. Kicsit Csengetett Mylord?-érzéssel, de nem annyira abszurd, és nem direktben vicces, pláne mert valós történeten alapul, amit két történész is megírt, és ezekből hegesztették a forgatókönyvet.

Napi jelentőség

Országosan ugyebár arról híres a mai nap, hogy gyász. Mert az aradi vértanúkat kivégezték abban a városban, aminek most nem jut eszembe a neve. De családilag ennek nálunk teljesen más a konnotációja, mert anyámék házassági évfordulója van. (Érdekes, néhai nagyszüleimnek meg december hatodikán volt, mikor a Mikulás terrorizálja édességgel a gyerekeket, úgyhogy én is kinéztem magamnak mondjuk május elsejét, de gondolom olyankor nem tartanak esküvőket, annyira munkaszüneti nap, ami mindegy is. Egyrészt végül nem házasodtam meg, és gondolom már nem is fogok, maradtam a komoly párkapcsolatoknál, másrészt ha véletlenül mégis, április negyedikére vevő vagyok.)

A jeles alkalom amúgy épp negyvenöt éve történt, ami szerintem sok, én is már öt éves voltam akkor. (Merthogy anyám épp a nevelőapámat vette férjül.) Úgyhogy alapvető dolgokra emlékszem az esküvőből, például, hogy ki hogy volt öltözve meg hol volt a lakodalom (ez milyen egy szó már!), illetve előtte templomi szertartás nem volt, csak polgári, az okmányirodában, ami akkor persze még házasságkötő terem volt. A városi tanácson. 

1979 jó év lehetett, ha azóta is töretlenül együtt vannak...

A normalitás vesztésre áll

Trampli Donáld néhai amerikai elnök, és jelenlegi aspiráns, most Wisconsinban ment nagyot. Mert nála is az a fő kampánytéma, hogy fúj migránsok, erről tartott gyújtó hangú beszédet. Szerinte bevándorlók „erőszakos bűnözők, hidegvérű gyilkosok, szörnyetegek és aljas állatok”. Azért van abban valami szörnyen bájos, hogy valaki „a szabadság hazájának“ elnöke akar lenni, mely ország a demokrácia fellegvárának definiálja magát. És akkor jön Donáld tata, és leállatoz embereket. Miközben az őslakosokon, vagyis az indiánokon kívül mindenki bevándorló, vagy bevándorlők leszármazottja. Mondjuk ilyen alapon a szerencsétlen hülye tényleg egy szörnyeteg, de ezt eddig is tudtuk róla, nem kell hozzá külön kampánybeszédet tartania.

Kamala Harrist meg simán értelmi fogyatékosnak nevezte, meg mentálisan sérültnek. És ő még jól járt a bevándorlókhoz képest, mert szerintem lehetett volna három rosszabb opció is. Sorrendben, hogy náci, hogy pedofil vagy hogy kannibál, de ezeket lehet variálni is, és őszintén szólva vannak arrafelé elmeroggyantak, akik szokták is. Hát, itt tart most amerikai politika, de lehet, hogy lesz ez még lejjebb is.

A média korlátozott hasznossága

Egy biztos: a kormányhitű sajtó olvasása nm jó a hátfájásra. Pedig én mindent megpróbáltam, de már csaknem egy hete hasogat a hátam, szoros szövetségben a derekammal. (De így jár aki egy hétig nehéz vasakat cipel egy építkezésen, hogy utána ne tudjon felkelni az ágyból. Pontosabban lassan és speciális mozdulatokkal csak-csak, viszont az is fáj.)

Ám bármennyi mandinert meg zorigót olvasok nem lesz jobb. Pedig a liberális (avagy a független) média jó hatással volt vércukor szintemre, a visszereim sem fájtak tőle, gondoltam a felcsútisták működnek majd hátfájás ellen. Pedig csak a vérnyomásom ment fel, mert a zorigó továbbra is a legalja propagandát műveli a szokásos igénytelenséggel, címlapon például nagyjából két téma váltakozik: Magyar Péter, a "tolvaj és diszkópolitikus", valamint a TV2 szar műsorainak fényezése. Van ez a Sztárban sztárban sztárbaszás (bocs, de tényleg igénytelen egy vacak, belenéztem), meg a Megasztár, mert láthatóan nincs ötletük ezeken a kimuttudokon kívül. A lényeg, hogy benne legyen a címében, hogy sztár, mintha minden szereplő az lenne, ami a fogalom szándékos elinflálása. Mert ha valaki szerepel egy műsorban, az rögtön a műsor "sztárja", ami vicces, szánalmas és lehangoló egyszerre.

Magyar Péterről meg nincs túl sok véleményem, eddig inkább csak influenszerkedett, a Tisza még mindig egy egyszemélyes médiapárt, és nekem kicsit gyanús a faszi. Hogy ú is csak karrierista, szocipátiás tűnetekkel, de amit a kormánypárti sajtóban művelnek, az undorító.

És úgy tűnik egy országnak nem egyszerűen csak egy csőcseléke van, de egy celebkészlete is, akiknek az állandó reflektorfényét már széles tömegek unhatják, de valószínűleg belenyugodtak, hogy ez van, de a háttérben eldalolgathatnak a celebek, míg az ember talál valami nézhetőt a neten.

Részemről a komédiasorozatokkal vagyok így, van pár ilyen adó (még a TV2-nek is), és ha már egyedül élek, civilizációs háttérzajnak megteszi a Jóbarátok meg Zagymenők huszonnyolcadik ismétlése.  Bár néha azért már felcsesződik bennem az ideg, de akkor jöhet valami NatGeo vagy hasonló, csak legyen valami emberi hang körülöttem, hogy kelljen magamban beszélnem. Magammal. De a kormányhitű médiatól azért gyakrabban jön a felcsesződés. Idegi alapon.

ps. A médinak lenne haszna, de már nem bemutatja vagy értelmezi a valóságot, hanem sokkal inkább teremti, ami persze egy ordító közhely (meg hogy negyedik hatalmi ág), de a közhelyeknek meg alaptermészetük, hogy igazak.

A Lindák

Nem Alindák, nem is Melindák, simán csak Lindák, ez esetben egy amerikai, ha jól tévedek Lózan Cseleszi (ez a Fülig Jimmy-féle városnév átirat verzió) zenekar, The Linda Lindas néven. Akikről azt hittem japánok, de nem tévedtem nagyot, csak de. Merthogy volt egy japán film, a Linda Linda Linda, ami  négy tinédzser csajról szól, akik zenekart alapítanak, hogy feldolgozzák a japán punk rock banda, a Blue Hearts dalait. 

A Blue Hearts (Za Burū Hātsu) meg egy 1985 és 1995 között működő japán punk rock banda volt, és volt nekik egy slágerük, a Linda Linda, amit feldolgoznak a filmben, mely mozgókép meg az amerikai (felerészben ázsiai-.amerikai) zenekar nevét ihlette. Akik amúgy punkot tolnak,  és jól, és tényleg nem egy régi történet az övék, a zinternet szerint 2022-ben lettek meg. Alakulva.

És a névadós sztoriban tényleg sok a Linda, és vigyázni kell hogy kettő vagy három, pedig egy Linda van csak igazán, de azt nem ismerik e lángoktól ölelt geopolitikai realitáson kíívül. Mert Linda aza a fiatal Görbe Nóra, aki Babettán hasít robogózva a városban, és sikítva rúgja szét a bűnöző fejű statiszták bűnöző fejét. 

De a jó punkot zeneileg bármikor bírom, ez meg ugye  nagyjából, sőt!

Most aztán megkapta a Nyugat már rég

„Vlagyimir Putyin bekeményített: olyat tett az orosz elnök, amire még sosem volt példa“ - olvasom az egyre inkább origósodó indexen. de már nem várok semmi meglepőt. Egyrészt mert egy konkrét háborús bűnös, pszichopata diktátor és tömeggyilkos (ez olyasmi, mint a hentes és mészáros), aki már régóta az, nemigen tud már semmi példátlant tenni, amit ne tett volna már meg, másrészt pedig az ilyen címek tíz esetből tizenegyszer csak hatás- és kattintásvadász nagyotmondások.

Most például az van, hogy a cárevics elvtárs két évvel meghosszabbította a nyugati országokkal szembeni élelmiszer-embargót, amiben az a kurva nagy bekeményítés, hogy eddig évente hosszabbítgatták, de most rögtön két évre, és helyből ám, nem nekifutásból! De az embargó 2014 óta van lenni, és eddig sem az EU-országok, sem az USA vagy Kanada gazdasága nem roppant bele, hogy az oroszok maguknak termelik a répát meg a kukoricakonzervet, és szigorúan összevont szemöldökkel nem vesznek kaját ezektől a rohadt nyugatiaktól. Amúgy is erősek mezőgazdaságban, a krumplinál csak a taktikai atomfegyverekben jobbak, illetve lakosságarányosan náluk legnagyobb az ablakon kieső gazdagok száma.

És hát ez a Putyin is kemény, mint a kád széle, de hogy ne lett volna rá meg a tetteire példa, az minimum irodalmi túlzás. Ez az ex-KGBS mocsadék pont a nagyorosz nemzeti mitológia, meg a néhai Szovjetunió iránti nosztalgia kettősére építve akar egyszerre Nagy Péter cár, meg Sztálin generalisszimusz lenni, pedig a mából nézve azért egyik sem volt egy azonosulható fazon. És még a cár jön ki jobban kettejük összevetéséből.

Putyin meg hiába keményít (szálkásít, tömegesít, merevedik), csak arra van esélye, hogy az orosz történelemkönyvekben lehessen legalább is részben pozitív hűs, de mintha arrafelé mindig valami despota óhajtására lenne kondicionálva az istenadta nép. Amíg él, még zsarolhatja a fél világot (csak pont nem a hülye kis embargójával), de haló... izé, halott poraiban, mint történelmi alak, már csak az otthoni szemétdombján lehet majd ő a legnagyobb kiskakas.

Relatív szextremitás

Angéla általános után cukrásznak tanult, tejszínhab szakirányon, de aztán átment tortásnak, mert nem volt elég kemény. A tejszínhabja, nem verte elég keményen, erre a főnöke kiverte. A balhét, hogy ha valaki ekkora hülye picsa, az menjen inkább pornózni, ott legalább több pénzért baszogatják, és hátha élvezi majd.

De Angéla félreértette, úgyhogy pornó helyett promózni ment, ami nagyjából abból állt, hogy a szuper hipermarket előterében mutatta be a termékeket, úgymint a digitális belezőkés, a kártyapakli-független mindent vivő lap, vagy épp a hagyományos mosópor, ami foltot hagy, de szép színű a csomagolása, és olcsó. (A csomagolás, nem a mosópor.)

És miközben épp kibelezett egy hódot, az ötfős közönségének (három néni és a két biztonsági őr), arra gondolt, hogy nincs is akkora különbség a promó meg a pornó között, elvégre ez is csak egy szakma, kurválkodással meghintve, miszerint a termékbemutatásnál is úgy kell csinálni, mintha az ember tényleg élvezné, másképp nem megy át az élmény a reménybeli fogyasztóknak. Plusz a kezdők ezt is szégyellik, a rutinosak meg tesznek rá magasról, ki mit gondol, amíg pontosan érkezik az utalás.

És ez utóbbi neki is egyre jobban ment, kétféle módszere is lett arra, hogyan élje túl a többek által munkának nevezett folyamatos megaláztatást. Ha épp olyan napja volt, kihívásnak fogta fel az egészet, amolyan bátorságpróbának, hogy lehet-e napi sok órában-e valami teljesen értelmetlen marhaságot próbálni rásózni az emberekre talán, anélkül, hogy kettőnél több idegösszeomlást kapna esetleg. De ha ez nem ment, egyszerűen zombi-üzemmódba kapcsolt, azaz gépies műmosollyal darálta a szövegét, belezett, kártyát kevert vagy mosóport a koszos zokni ízesítésű vízbe, de belül arról ábrándozott, hogy milyen lenne, ha mégis inkább pornózna helyette.

Hogy mennyire vágybeteljesítő volt Angéla fejében a gondolkodásnak nevezett zavaros algoritmus, azt tudja fene, de pont ábrándozás közben, belépett a hipermarket előterében egy híres pornóproducer: Persze nem nálunk híres, hanem a Beta Reticuli kettős rendszerének egyik bolygóján. Szóval nálunk űrlény volt, otthon meg nem, ott valami érthetetlen okból az emberek voltak az űrlények. És a helyi pornóipar különösen elvetemült melléküzemága egy szűk, de elkötelezett közönségnek gyártotta is a kifejezetten perverz ember-reticul filmeket, de arról már csak titkos csáptartásokkal kommunikáltak, hogy állítólag van ember-ember pornó is, csak azt már senki emésztőtartálya nem veszi be. Vagy legalább is sokkoló élmény.

Edgar a producer (eredeti nevén Hrwdfyy-Gqmtensyx) egyből feltűnt Angélának, hiszen annyira átlagos volt. Átlagos testmagasság, jellegtelen ruházat, megjegyezhetetlen arc, szóval akár fél órával később se tudott volna személyleírást adni róla. És hát pont ez volt benne a feltűnő. Pláne egy olyan világban, ahol mindenki nagyon egyéni és eredeti akar lenni, hogy aztán pont olyan legyen, mint kétmillió másik ember, csak azon a hosszúsági fokon. De Hrwdfyy-Gqmtensyx álcája nem véletlenül volt a nyugati ember súlyozott számtani átlaga, hisz nem akart feltűnő és megjegyezhető lenni, mondjuk ebből csak a második sikerült.

Úgyhogy nem volt nehéz szóba elegyednie a belezőkést lengető Angélával (főleg mert ezt valami párzási rituálénak nézte, az meg a szakmájába vágott), aki elég hamar rábólintott egy reménybeli pornós szerződésre. Persze azt hitte a Beta Reticuli valahol Dél-Spanyolországban van, oda meg amúgy is vágyott, mert imádta napsütést, a brazil sorozatokat meg a kebabot. Mikor egy héttel később (földi idő szerint) odaért, és látta, hogy egyszerre két nap is süt, nem is értette, hogy csinálják ezt a spanyolok, és miért néznek ki olyan furcsán, de nyilván sok polipot esznek, mint ilyen tengerparti népek, és amit eszel azzá leszel...

A többi meg már történelem. Nekünk leginkább, mert Angéla nagy sztár lett ugyan több eldugott kis pornócsatornán, de azokat az adásokat csak kicsit több, mint 97 év múlva láthatjuk a Földön (ennyi fényévre van innen Edgar-Hrwdfyy-Gqmtensyx bolygója), viszont elég szar minőségben, plusz addigra mind halottak leszünk, ami legalább is komoly akadálya pornónézésnek.

joyreactor.com

A törvény betűjének robotosai

 Még tegnap jött szembe egy cikk az Indexen, és nem hittem a fülemnek. A lényeg az volt, hogy család hazatért valami messzi-messzi tengerpartról, a két tizenéves gyereket meg rendőrök kísérték be egy csendes vallatószobába, de annyira, hogy aztán vécére is csak fegyveres kísérettel mehettek. Mert a csomagjaikban találtak néhány koralltöredéket, és azt az EU-ba csak úgy behozni tilos és nem lehet, és még csak nem is engedélyezett. Mert a korallok gyűjtése veszélyezteti a mindenféle déli trópusokon tenyésző korallzátonyok fokozottan védett élővilágát.

Miközben a tinédzserek olyan darabokat hoztak haza, miket kimosott a partra a víz, és amiket a strandon rendszeresen összegereblyéztek a helyi munkatársak, hogy nehogy valaki belelépjen egy élesebb darabba. Később ezek mentek a kukába, a srácok (jó, egyikük lány, de minden részlet ott van a cikkben), az összegereblyézett kupacból válogattak ki néhány érdekesebb darabot. Vagyis kábé annyira veszélyeztették a krallzátonyok ökoszisztémáját, mint egy másnaposan elkövetett, kurvaanyázós Bájerzsót-publicisztika.

De ugye a törvények betűje fontosabb a törvények szelleménél, pedig Charles-Louis Montesquieu már 1748-ban, a meglepő módon A törvények szelleméről című művében kifejtette, hogy az utóbbi az előbbre való. Mert az a lényeg, hogy jog mit akar elérni, milyen morális megfontolások alapján, és ehhez képest másodlagos, hogy ez milyen szavakkal fogalmazza meg. És nagyon könnyen kerül szar a palacsintába, ha a jogászok kezdenek el nyelvészkedni - de ezt már én teszem hozzá.

Márpedig itt pont ez történt, nem hagyták a francba az egészet hatóságok, hanem átadták az ügyet az ügyészségnek (nyilván csak mert nem találták a telefonkönyvben a Hagyjuk  A Francba Hivatalt), az meg visszaadta a reptéri rendőrségnek, hogy nyomozzanak tovább. Nyomozzanak, bazmeg! Mi a faszt kell ezen nyomozni, a sok mentálisan sérült aktatologatónak tényleg nincs jobb dolga?

Itt tart a jogállam, a nemzeti együttrohadás despotizmusának tizenötödik évében. Százmilliárdok a felcsúti családjának a közösből az oké, nincs ott semmi látnivaló, minden előre le van papírozva, magukra írták a törvényeket, és napok alatt írják át, ha kell, az EU-jogszabályai meg néha hülyék, néha nem, de nem kell agyatlanul, vizes lelepőként ráhúzni egy-egy senki által nem ismert rendelkezést ártatlan nyaralókra, meg gyerekeket vegzálni. Tényleg, ezek a reptéri rendőrök is ennyire unatkoznak, vagy szimplán csak élvezik ha kiszolgáltatott gyengébbeket szívathatnak?

Olvassanak Montesquieu-t inkább, hátha megragad bennük valami a mondanivalójából. Ez persze - a történtek fényében - nem túl valószínű, de nem is teljesen lehetetlen.

Az utcákról elnevezett férfi

Ma van Kossuth Lajos születésnapja, az igen sokadik, de kevesen tartják számon. 1802-ben történt a sajnálatos eset, de csak állítólag, mert az anyakönyv amibe a kis Lajost bejegyezték, már gyerekkorában elégett, és máig nem tudni, hogy császári titkosszolgálatnak volt-e köze hozzá, vagy csak a gyufát vették ők.

Lajost számos magyar város főteréről és/vagy utcájáról nevezték el Kossuthnak a szülei, gondolván, hogy ha egy név ennyire népszerű, abban van karrierpotenciál. És lett is, a zsenge korú Kossuth ökomenikus alapon katolikus elemiben kezdett, aztán az evangélikusoknál tanult tovább, de jogot már egy református kollégiumban hallgatott, hogy ügyvéd legyen, pont mint a faterja.

Pár évig praktizált is, volt ügyész, meg táblabíró, hogy aztán rendes kétkezi zugügyvédből küzdje le magát politikussá. Ez olyan tragikusan sikerült, hogy egy darabig volt országgyűlési követ, de annyira, hogy bécsi hatalom le is csukatta, aztán ő lett a forradalom egyik  arca,  pénzügyminiszter a  Batthyány-kormányban, a Honvédelmi Bizottmány vezetője (ez gyakorlatilag a miniszterelnöknek felelne meg), a végén pedig, a Habsburgok trónfosztása után, ideiglenesen elnök-kormányzó. Ez utóbbi volt pályafutása mélypontja, mert rohadt stressze volt az országot kormányozni valami szabadságháború közepette, nem is ment neki nagyon jól, hisz a végén az osztrák labancok nyertek, technikai KO-val.

Innentől főállású emigránsként élte a bukott politikusok korkedvezményes nyugdíját, de itt is sokszínű karriert futott be. Emigrált ő Bulgáriában, Oroszországban, Angliában és Észak-Amerikában, de végül és egyben a leghosszabban Olaszországban emigrált, pontosabban idősebb korában már csak emigrálgatott, a hátsó kertben meg az udvaron.

De a városi legendákkal ellentétben nem ő írta a Kossuth-nótát magáról, mert nem volt skizofrén, ellenben középsúlyosan botfülű igen, már kisgyerekkora óta. Igazából mindig arra vágyott, hogy cukrászsüteményt nevezzenek el róla (mert egyik kedvence volt a Rákóczi-túrós), de csak egy, már a XIX. században is kínos szakállviseletet sikerült a nevére íratni.

Viszont az valószínű, hogy találkozott Karl Marx-szal, mert az 1850-es éveket nagyjából mindketten Londonban töltötték, a rebbellis emigránsok meg biztos összetartottak ott is. Ráadásul mindketten rendszeresen látogatták a British Museum könyvtárát, és ez most komoly, a saját szememmel hallottam a könyvtár olvasótermében az emléktábláikat a törzsasztalaikon. Meg Arthur Koestlerét is. (Marxnak amúgy egy közeli kocsmában is volt törzsasztala, valahol a Russell Square környékén, de azt nem találtam soha, főleg mert nem is kerestem.)

Élete, életének kilencvenkettedik évében fordult halálba, az olaszországi Torinóban (piemontiul Turin), ami azért fontos, mert Turin néven van több város is az USÁ-ban, New York, Iowa és Georgia államban, valamint Michigan-ben. Persze arrafelé minden ismertebb európai városnak van névrokona, a rohadt migránsok, vagy emigránsok miatt, már ha e kettő nem ugyanaz. (De. Csak az E-migráns az digitális. Kossuth ezt már nem érhette meg.)

Online az árral szemben

Mindenki kiveszi a részét az árvíz elleni védekezésből. Van aki csak beszól az árvíznek, van aki célzott lövéseket ad le rá, vagy bottal böködi, egyesek meg imakört szerveznek. (Már várjuk a híreket az önkéntesekről, akik instant italporokat osztogatnak a veszélyeztetett területek lakóinak, hogy ha jön a víz, legalább legyen kivi- vagy mangóízű.) De a legtöbben kiposztolt. és emodzsikkal ékesített szelfikel harcolnak az ár ellen. A homokzsák az olyan kilencvenes évek már! Egy jó szelfi az olyan bátor, és hősiesen erőt sugárzó, hogy nincs az a rohadék áradás, ami meg ne hátrálna tőle. Előle.

Persze az is fontos, hogy híres emberek legyenek rajta, politikusok, popsztárok, villalakók, sorozatgyilkosok. Például a pártvezér és kancellár, ahogy "irányítja" a védekezést Visegrádon, hisz mindenhez is ért, Gengszter Zoltán, amint bátran pálinkát főz, miközben a Holnaputánt nézi a tévében, vagy VV Szutyok, aki nyíltan nem szereti a vizet, ezért évek óta nem ivott, csak sört. mert ők így harcolnak a felül a víznek árja ellen, hogy felhívják a többiek figyelmét, kár hogy azok a bizonyos többiek is nagyjából pont ezt teszik.

Mert az tényleg vicces, mikor a fél ország mást sem csinál, mint felhívja egymás figyelmét, hogy milyen fontos a védekezés. Régen, mikor még nem volt internet se, ellenben volt "létező szocializmusnak" nevezett államkapitalista diktatúra, nos akkor ezt úgy fogalmazták meg, hogy "Fogjuk meg és vigyétek!"

Mert teljesen mindegy, hogy árvíz van, olimpia, Nobel-díj az Oscar-gálán, világforradalom vagy  atomvillanás, a teljes agyfogyatkozás konstans. Látszani kell bármi áron (tényleg Bármi Áronnak is?), mert a látszás már-már azt a benyomást kelti, hogy az illető számít a téma, eset, ügy, probléma megoldásában, és bármilyen siker, részben neki is köszönhető. A fodbalválogatott szokott kikapni, de nyerni már "mi" nyerünk - mondja az összes ellenszenves plakátarc, ha elmos egy várost a víz, az elkerülhetetlen katasztrófa (és egyeseknek isteni igazságszolgáltatás), de ha mégse, akkor az is azt jelzi, hogy a kormány (polgármester, főispán, területi képviselő) milyen jól a helyén van, ennyire szinte nem is lehet helyén lenni. Másnak nem is menne. De aki a gáton szelfizik, az már bizonyított.

dumpaday.com