Azaz Irgendwann werden wir uns alles erzählen. Igazán nem tudok németül, egy kicsit értek, de Kontrol Cé jó barátja Kontrol Vének. (Jé, ez rímel, de kik itt a Vének?)
Szóval. Meglepő módon ez egy német film (a német-francia-iráni Emily Atef elkövetésében), ami pontosan 1990-ben játszódik, túl a berlini falon, minimum két értelemben. Mert Keleten vagyunk, ami még éppen NDK, pontosabban már pont nem az, de a Fal túl van már a ledöntésen. Azaz nem vasbeton már a maga fizikai valójában, de a fejekben nem kicsit létezik még, mint reflex és mint történelmi taruma, melynek árnyékában azért még a tanyán is a szabad jövőt tervezik.
De ehhez képest ez csak a háttér, korfestés, Wartburg-kombival és indokolatlan Depeche Mode zenével (annyira rühelltem őket akkoriban, hogy nekem bármelyik számuk indokolatlan azóta is, pedig már nem is utálom), mert nagyon nyár van, nagy a szabadság érzése is, de annyira nagy, hogy a főhős Mariának már érettségizni sincs kedve, inkább szerelmes lesz. Egyenesen a szomszéd, negyvenes parasztba (ez nem sértés, gazdálkodó ő, akit azért mégsem hívhatok farmernek, az másik kultúrkör), és akkor ez a nagy korkülönbség lesz a történet dinamikájának egyik forrása, ha már a épp zajló rendszerváltás/újraegyesülés tényleg csak flakonos tejszínhab a tortán (amit nem kell felverni, ez itt fontos !).
Ez az egész egyfajta felnövéstörténet, egy diktatúrából épp szabaduló társadalomban a főszereplő is épp szabadul, igazából maga se tudja merre és mire fel, de minden fejlődéstörténet lényge az önvaló keresése, itt sem zajlik más.
Sorvezetőnek meg ott van Dosztojevszkijtől A Karamazov-testvérek, ezt olvassa a csaj végig a film alatt (mikor nem épp szabad akar lenni és/vagy szerelmes), és néha felolvasnak belőle (pedig amúgy keveset beszélnek), a cím is a regény végéről származik. Ahol Alekszej mondja, egy temetés alkalmából, hogy: „Okvetlenül feltámadunk, okvetlenül viszontlátjuk egymást, és vidáman, boldogan, elmondunk egymásnak mindent, ami történt“.
(Így van a magyar fordításban, Európa Könyvkiadó 1977, ford. Makai Imre - ennek nyilván az égvilágon semmi jelentősége, de fél óráig túrtam a könyvespolcokat, mire meglett, úgyhogy csak azért is. Ja, és hogy teljes legyen a teljesen felesleges, kicsit sznob és nagyon vasárnap esti szószaporítás: “Непременно восстанем, непременно увидим и весело, радостно расскажем друг другу всё, что былг,“.) De ennyit a korkülönbségről.
Aztán próbálnak mit kezdeni a helyzet minden nyűgével, s nyilaival, bár e kettő között nem látom a különbséget. Elvégre ha valakit szíven nyilaz Kupidó Ámor betanított kerítő, az nyűg, hisz a szerelem sötét verem, ami némileg magyarázza, hogy a szerelem vak (valamint véletlen, ami szintén az), de ebből csak valami nyálas melodráma jönne ki. És igen, itt azért tényleg kell a társadalmi háttér, csak én keveslem, de néha még mindig szociológus vagyok, csak nem értem minek. Az mondjuk jó kis szimbóleuma a kezdődő Kelet-Nyugat fúziónak, mikor Amúgy Olvasott Gazda képtelen választani, mikor kiderül, hogy többféle sör is van a presszóban, ő viszont megszokta hogy van a Bier márkájú, azt annyi. Ilyenből kellett volna több, nyilván csak nekem, mert a többség nyilván egy leszedált romantikus filmnek nézte, ami kicsit sötét, kicsit nyavalyás, rém lassú, de biztos nagyon művészi.
És meglepő lehet, de tényleg az. Azt hiszem hogy nálam kevésbé álmos, és persze hozzáértő filmkritikusok ezt hívják úgy, hogy érzékeny. Nem szép, mert ahhoz elég realista, nem lehangoló, mert ahhoz túl szép, nem izgalmas, mert ahhoz túl lassú, de nem unalmas, mert ahhoz meg elég feszült. Így megy ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése