Tegnapelőtt megnéztem a Piaf című életrajzi filmet, még 2007-ből, és meglepően jónak bizonyult, főleg annak fényében, hogy nem is szeretem a francia sanzonokat (de nagyon nem, bár az operetthez képest igazi magasművészet), Edith Piaf karakteréből meg hosszú időre csak az ijesztőre rajzolt, Szörnyella-kompatibilis szemöldöke maradt meg, már túl a búgó hangján. Marion Cotillard viszont a hitelesen ábrázolt szemöldökkel az Oszkár-díjig jutott a film által, már túl a hányatott gyerekkoron, meg füstös bárok és utcasarki bordélyok világával keretezett alkoholizmuson. Márhogy Piaf volt ezekben érintett, Cotillard-ról nem tudom, nem fogyasztok szándékosan bulvárt. (Miközben teljesen megúszni sem lehet.)
Ám sok-sok éve olvastam Piaf önéletrajzát, pontosabban az egyiket, az Életem címűt. (Nem mellesleg az élete rövidebb volt, mint az enyém idáig, ami rémes, mert öregszem). Azt már tényleg a halála előtt, a kórházi ágyán diktálta, és abban már nem festette szebbre, az amúgy nyomorult életét, mint a korábbi önéletrajzban, a Nem bánok semmitben. Utóbbi címe viszont az utolsó slágeréből kölcsönzött, ami nem is rossz, csak épp mindig is nehezményeztem, hogy nincs benne rendes torzított gitár.
Erre tegnap találtam egy feldolgozást (magyarul covert), amiben viszont van, és ettől fogyasztható, már-már kedvelhető, de azért ne essek túlzásokba... Hisz például franciául van, ami nehezen megbocsátható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése