Tegnap volt pont 44 éve, hogy lelőtték John Lennont, Yoko Onot meg nem. Legalább is ez volt a hír, de pontatlan. Nem lelőtték, többes szám harmadik személyben, hanem lelőtte egy darab valaki, Mark David Chapman egyes számban, és szigorúan a maga nevében, azóta is csak ő ül börtönben érte. New Yorkban, a Dakota-ház előtt lőtt, bár az nem világos, hogy Észak- vagy Dél-Dakota?
(Érdekes, négy éve még csak negyven éve gyilkolták le, milyen párhuzamosan is halad az idő a múlttal! És ahogy a múlt múlik, az emlékek lékeket kapnak, egyre kevésbé érdekes, hogy ki kit lőtt le? Meg hányan?)
„Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak.“
Lennon egy tehetséges nárcisztikus alak volt, avagy tehetséges volt a nárcizmusban is, bár nem pont ettől lett szimpatikus a többségnek. Én viszont nem vagyok tehetséges, de legalább nárcizmus helyett szociális fóbiát hordok a mindennapokban (abból nincs ünnepi viselet), viszont senkit sem lőttem le se 44 éve, se negyvennégy évesen. Manapság ez már teljesítmény. (Ja, és forma egyes világbajnok sem lettem a negyvennégyes rajtszámmal, mint a fazon, aki de, persze rajtszámom se volt soha, ebben mondjuk hasonlítunk egymásra, Lennon meg én.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése