Szolid öt év késéssel néztem megtekinteni Guy Ritchie Úriemberek című ujjgyakorlatát, amiben drogkereskedők, stricik, egy kissé drogosok, kurvák, gengszterek, a londoni alvilág és kultikusnak szánt beszólások keverednek össze valami szórakoztató masszává. Mint a mester jó néhány filmjében. Ezért is volt ujjgyakorlat ez neki. Nincs benne semmi új, ellenben tartalmazza az összes régit, amiért a korábbi filmjeit is lehetett bírni. (És van benne többek közt Matthew McConaughey, Charlie Hunnam, Henry Golding, Colin Farrell és Hugh Grant.)
Szóval tipikus Guy Ritchie, azaz az első fél óra után már csak nyomokban tudom követni a történetszálak és idősíkok egymásra hányását, de újabb szűk félóra után ez már nem zavar, és a film második felét már felhőtlenül élvezem. Mert vagy az van, hogy a végére azért egy nekem is összeáll a kép (ez a jellemző), vagy marad egy jó kis szkeccsfilm az egész. Mert igazából annak néz ki. Van az a filmje Ritchie-nek, mikor ravasz az agy, két füstölgő puskacsővel, meg a blöffös, és mindkettőben van több szálon araszoló történet, de így évek után már nem tudnám felidézni, pontosan mi is az. A poénok, a helyzetek, a karakterek maradtak meg, a stílus, a helyszínek, a hangulatok. És gyanús, hogy pont ez volt a rendező célja ezzel a művel is.
puliwood.hu
Itt most valami nagybani fűtermesztő főgengszter a középpont, aki a lecsúszástól tartó, teszetosza arisztokraták birtokain üzemelteti föld alatti ültetvényeit. Ő fizet a kúria urának, az meg nem kérdez vissza, miből van a pénz, és mindenki jól jár. Viszont Mickey (asszem így hívják) ki akar szállni, eladná az egész hóbelevancot potom 400 millió fontért, és akkor beindul az alvilági kidobós (bár igazából csak valami gyanús orosz drogos fiacskáját dobják ki, de őt inkább egy erkélyről le), ami eleinte nehezen követhető, később meg már minek. Bellum omnium contra omnes - ember farkasnak farkasembere, avagy az erősebb kutya baszik, szex és drog és erőszak, pont ahogy Thomas Hobbes a filozófus elképzelte a természeti állapotot. Amúgy ő is angol volt, főleg a 17. században.
A filmre meg ennek jegyében jellemző, hogy az egyik legviccesebb jelenet az, mikor egy piti bűnözőn, aki csak paraszt a sakktáblán (és úgy hívják a szinkronban, hogy Fhasz), áthajt a metró. Lehet hogy nem az Under- hanem az Overground, de arrafelé néha nekem is összejött, hogy a földalattiból láttam be egy emeleti ablakon, mikor épp magasvasút üzemmódba kapcsolt. De ennyit a filozófiáról.
Az Úriemberekben a szereplők a cím ellenére persze nem azok, drogot árulnak, lövöldöznek, levágott fejeket tartanak a hűtőben, szódával isszák a whiskyt, szóval minden aljasságra képesek, de legalább nem lepődnek meg, mikor éppen őket akarja valamelyik konkurens halálra bosszantani. Késsel, méreggel, fejlövéssel, ahogy adódik, mert Guy Ritchie esetében alap, hogy bárki bármikor meghalhat, nem baj, ha véletlenül, de lényeges, hogy mindenképp erőszakosan. Így legalább én sem lepődtem meg semmin, minden a szokásos, minden a helyén..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése