Klímacsöcs

Fú, dejó, volt már megint ENSZ-klímacsúcs, ami úgy kell az emberiségnek, mint éhezőnek egy terített asztal fényképe. Mert nagyjából annyira megyünk vele. A klímacsúcs mint műfaj és életérzés persze igen színesen szélesvásznú, de közben a globális kérdéseket rendre legyűrik a partikulárisabb lobbiérdekek, miközben szimbolikus szerepe is egyre csekélyebb.

Mert az jól hangzik, hogy öt év alatt mennyivel csökkentik majd  például az üvegház-hatású gázok kibocsájtását (avagy: fingjanak kevesebb metánt a tehenek!), csak rendszerint már az aktuális öt év letelte előtt úgy nyolc-tíz évre módosítják a határidőt. A 2015-ben 2020-ra kitűzött cél  ki lett tolva 2023-ig, de nem teljesült akkorra sem.

Közben Kína nagyjából még telibe tojja a klímaváltozást, Trampli Donáld meg nem, de nem mintha érezne némi felelősséget, ő egyszerűen nem is hisz benne. (Ő a texasi olajmágnásoknak hisz.) És nem mellesleg, egy-egy ilyen klímacsúcson lassan többen vannak a szén-olaj lobbi képviselői,  mint a szakemberek és döntéshozók, szóval a dolog lényege, hogy pár évente összesereglenek fontos emberek, és adnak a szarnak egy pofont.

Szimbolikusan meg azért katasztrófa az egész, mert kurva sok ember, kurva sok pénzért nem nagyon jut dűlőre egymással, de addig is magángépeken repkednek a delegációk a világ túlfelére,  hogy ott kicsit élvezzék a luxushotelt, a bazi nagy bérautókat, meg a kaviár- és pezsgőmeghajtású fogadásokat. Persze csakis a környezetért való nagy-nagy aggodalmukban! 

Az külön vicc hogy a mostan csúcsot Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban rendezték. Ebben a festői posztszovjet országban ugyanis épp egy agresszív önkényuralmi rendszer működik (lásd pl. a tavaly tavaszi „egynapos“ háborúját Hegyi-Karabah elfoglalásával és az ottani örmények elüldözésével), ami demokráciát csak nyomokban tartalmaz főleg a közjogi díszletek szintjén. A több mint 20 éve hatalmon lévő Alijev elnök a voksok több mint 90 százalékával győzött a februári választáson, amihez kellett az ellenzék meg a független sajtó nagyjábóli elhallgattatása, meg a nettó csalás is. Szóval egy ilyen helyen tárgyalni a nagy nemzetközi kérdésekről, az ENSZ égisze alatt, legalább is kínos. (Részemről a Forma-1 bakui futamát is hagynám a picsába, pedig jellemzően az év egyik legjobb verseny szokott lenni, egy városi pályán.)

És hab a tortán: Miből is gazdagodik Azerbajdzsán? Igen, kőolajból és földgázból. Így az egész rongyrázós habverés (túl rég volt már egy ilyen jó kis képzavarom...) kábé olyan, mint rúdtánc-bajnokságot rendezni egy apácazárdában. És annyit is ér. Mint bikán a csöcs... (Eredetiben: mint uszony egy macskán...)