Beteges kötődések

Na, megint a szokásos fáziskéséssel, de megnéztem Yorgos Lanthimos (mostantól így írom, nemtom miért), utolsó előtti filmjét, a Kegyelem fajtáit (eredetiben: Kinds of Kindness, ami inkább a Kedvesség fajtái lenne). Avagy még pont idén a tavalyit, miként tavaly a tavalyelőttit, de filmeknél ez működik, sajtoknál csak néha, a többi kaja pedig megrohad ennyi idő alatt. De ez van, most találtam csak meg valami videómegosztón, mondjuk utólag nem tudom jól jártam-e vele.

Mert ez a film nem igazán jó, ellenben elbábozza, hogy az. A formai megoldások ott vannak a szeren, a szokásos bizarr karakterek szintén, de kettő és háromnegyed órányi megtekintés után az a szörnyű érzésem van, hogy ez az egész üres, mint egy hámozott lufi. Egy átverés.

A műegész három egymástól majdnem, de azért mégsem minden tekintetben független történet, az ilyesmit hívják szkeccsfilmnek, így aztán ezt is. Mondjuk a darabonként és átlagban bő ötven perces játékidő azért szkeccsnek kicsit sok...

Szóval van három sztori, mondanám, hogy három tanmese, és amint rájövök, hogy mit akarnak tanítani, már mondom is. Az első egy szabad akaratától megfosztott férfiről szól, aki a főnöke tulajdona, de próbálja visszaszerezni az irányítást tulajdon élete felett; a középső egy rendőr története, aki gyanút fog, hogy hazatérő felesége nem ugyanaz, aki korábban hajótörött a tengeren; a harmadik meg egy nőről, aki egy szexkommunna-szekta tagjaként nagyon akar magának meg a szektavezéreknek valakit, aki képes feltámasztani halottakat. Ennél többet nem érdemes írni a cselekményekről, ha valaki nem látta még, nézze meg, egyszer biztos megéri, van benne szex, öncsonkítás, őrület, halál és elfojtás, na meg valami éjfekete humor, mint a mester bármelyik művében. És jók a gegek, akkor is ha nem feltétlen állnak össze valami nagyobbá.

Ugyanazok a színészek főszereplik mind a hármat (Jesse Plemons, Emma Stone, Willem Dafoe, Hong Chau és megannyi név a naptárban), és bár három nagyon különbözően beteg esetet mesélnek el, azért találtam közös pontot:

- Az első felvázolja, milyen az, ha annyira függsz valakitől, hogy ölsz is érte, és nem, ez már nem szeretet ez egy bizarr mánia.

- A második az állatorvosi lova annak, mikor annyira kötődsz a másikhoz, hogy meg is halsz érte, mert egy hülye vagy, vagy belehülyültél valamibe. (Lehet, hogy a másikba, aki kicsit sose volt normális, vagy nagyon volt az, vagy sehogy.)

- A harmadikban meg az van, hogy annyira beszippantott a szekta, hogy megszállottan keresed nekik a megváltót, ám mikor megvan, nagy elvakultságodban véletlenül kicsinálod.

Szóval hogy beteges kötődések vannak szerteszét, amik felemésztik az embert, de ez nem egy falrengetően új gondolat, ellenben milyen jó cím lett volna: Beteges kötődések (mondjuk Sick Attachments, amennyiben az attachment lehet alárendelés vagy vezénylés is akár.)

Azaz ha nagyon akarok, ki tudok hámozni valami üzenetet, csak épp nem találom elég súlyosnak és/vagy érdekesnek. Se a mondanivalót, se a hámozást. Lanthimos itt is teljes fegyveztben vonul ki, röhögve tapos tabukon, de közben vaktölténnyel lövöldöz.

Talán az lehetett a baj, hogy egy társszerzővel kiegészítve ő írta a forgatókönyvet is, plusz  hiányzott az az erős irodalmi alap, ami megvolt még a Szegény páráknál (ami nekem igen nagyon tetszett), így a nehéztűzérségből szilveszteri tűzijáték lett.

Mindezzel együtt a Kegyelem fajtái néznivalónak egyszer biztos jó, ha valaki bírja ezt a stílust, annak bejöhet, de az még a jövő zenéjének kérdése, hogy mikor nézem meg legközelebb. A Szegény párák (meg előtte mondjuk a A homár vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása) elsőre levett a lábamról, ez meg nem, de ami késik az elmúlik, plusz előbb-utóbb levadászom az új filmjét, a Bugonia címűt, csak enyhüljön kissé az Emma Stone-mérgezésem, mert abban is ő van lenni.

És a végén minden összeáll egy képpé...

Azt olvastam még reggel, hogy "A magyar válogatott már ma este biztosíthatja helyét a vb-pótselejtezőn“. Én nem értek a fodbalhoz, és azért nem értek, mert egy egészen kicsit sem érdekel, de ez a cím, ez megragadott: Tessék mondani, akkor ez most siker? Hogy akár már ma? A pótselejtezőn? És ha nem, akkor mehetnek a fodbalista fiúk a pót-pótselejtezőre hősiesen küzdeni?

Mondjuk én nem lennék lelkes már egy selejtezőtől sem, szerintem eleve az a jó, ha az embert (csapatot, kávésbögrét, olvasószemüveget) nem selejtezik le, fel sem merül a selejtezés kérdése und lehetősége, mert saját jogán hasznos, kellemes és szép. Ezek meg örömködnek, hogy ahelyett, hogy simán kiesnének a francba, még selejtezik is őket, komolyan mondom ez már valami egészen furcsa mazochizmus.

De ha ez a selejtező, ez valami jó dolog, akkor talán a választásokat is lehetne selejtezőnek hívni, hiszen lényegét tekintve az. De igazából a világon minden selejtező, egy Darwin nevű szakállas angol ezt evolúciónak hívta, miszerint az élővilág maga egy permanens selejtező, hisz a nép megfigyelés szerint, rendszerint az erősebb kutya baszik, a gyengébbet meg felszolgálják egy vietnami étteremben.

A fodbalistás cím egyébként a Zindex címplapján volt rögtön mellette pedig az (valami Karmelita előtti tüntetés kapcsán), hogy „A szakadék szélén egyensúlyoz a szociális rendszer, segélykiáltást küldtek a kormánynak“. Ami így a másik mellett adta az értelmezést, hogy a hazai szociális rendszer per pillanat szintén egyfajta selejtezőként működik, ama lázárjánosi premissza mentén, hogy kinek mennyije van, annyit is ér.

Vagyis nem kell túltolni a „szociális rendszernek“ nevezett társadalmi segélyprogramot (mert gyanús, hogy a hatalmi férfiak szemében a szociálpolitika = segély), hisz szembe megy a generálkapitalizmus, a mostani neofeudalizmus, és általában is az természetes kiválasztódás evolúciós alapelvével. Eképpen pedig gátolja a társadalmi fejlődést (mintha a „társadalom“ változása fejlődés lenne), aki hülye haljon meg, de nem hagynak senkit az út szélén, akinek van pénze buszjegyre. Akinek meg nincs, az ugye annyit is...

Nekem most állt össze a Nagy Elmélet a fejemben, hogy ugyanis a világban minden mindennel összeér, a biodiverzitás, a társadalmi rétegződés, a politika és a gazdaság, meg a fodbal lényege egy fogalomban összegezhető: Selejtező!

Papucs a karácsonyfán

A makacsul mesterséges intelligenciának nevezett google-alkalmazás szerint (ami nem intelligens, csak digitális könyvmoly) ma van a magyar nyelv napja, 2011 óta már évszázadok távlatában. Arra emlékezve, hogy 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyar nyelvet államnyelvvé tevő törvényt, nem is értem miért nem november 44-én ünnepeljük a jeles alkalmat.

És nem mellesleg, ez az 1844 azért is fontos, mert általános tévképzet, hogy 1848-ban a Petőfi, meg a Kossuth meg az a másik csávó, akinek a neve senkinek nem jut eszébe, azok azért is küzdöttek harcolni, hogy a magyar az államnyelv legyen, mert micsoda botrány már, hogy a pesti hentes németül szeleteli a karajt. Pedig akkor ugye már államnyelv volt egy ideje, de ettől például a főváros egy multietnikus hely maradt, ahol a lakóság kicsit több mint felének nem magyar volt az anyanyelve. (Ezért aztán a 12 pontot németül is kinyomtatták.)

Országosan meg 45% volt magyar, 17% szlovák, 13% román és közel 11% német. Avagy a magyarok csak relatív többségben voltak, de többségben, szóval tényleg kellett már az államnyelvezés.

Ma már persze teljesen krájndzs az a fura tizenkilencedik század, így flesbekkből nincs valami kúl vájbja, múzeumba való az egész, mert a múzeum is csak arra jó, hogy szavaljanak a lépcsőjén. 

Sokak szerint a az előző mondat csak akkor szólhat indokoltan a magyar nyelvről, ha a napja nem csak 13-ra, de péntekre is esik, mert ezzel a lájnappal csak diszlájkokat lehet kiprovokálni a nemzethalálban gondolkodókból. Azok rédzselnek rajta.

Ugyanis közkeletű tévképzet, hogy a nyelv az elsősorban szótár, amihez ha hozzáadunk egy tízdekányi nyelvtankönyvet, sózzuk, borsozzuk, és elkeverjük, akkor az lesz a nyelv. És pont ezért hülyeség a finnugor elmélet, mert hány közös szavunk van a finnekkel? Na ugye! Pedig a nyelv nem szótár, hanem szerkezet (magyarul: struktúra), a fenyő amin cserélgethetjük a díszeket, de lényegében ettől még ugyanaz a karácsonyfa marad. (Erről már volt szó, vagy tíz éve.)

(Ezzel együtt persze zavar a kurva sok angol szó, akkor is ha magyarul ragozzák, de ez nem valami normatív dolog, szimplán ízlés kérdése, meg egyszerűen nem az én nyelvhasználatom, bármenyire anglomán is vagyok.)

És ugye a nyelvet nem kell védeni, hisz eleve nem is lehet. A nyelv az, ahogyan kommunikálunk, és minden főnévi igenév meg jelzős szerkezet mellé nem lehet rendőrt, de még egy karótnyelt öreg tanítónénit se állítani. Úgyhogy az csak vicces, mikor valakik magyarítani akarják az összes idegen szót (szavat?), mert akkor hogy hívjuk magyarul a papucsot? Elvégre az egy török eredetű szó. Épp csak fontos az is, hogy eredetű, mert attól még magyar, mint az összes többi jövevényszó is, amik nem rombolják a nyelvet csak átépítik a szótárát, márpedig a nyelv az maga az állandó átépítés, mint a kultúra egésze , ez sem állapot hanem folyamat.

p.s. És akkor az előző hasonlatomra még kicsit rákapaszkodva: Annak példájára, ahogy a zebegényi főpolgármester betiltotta a közterületi Halloween-tökölést, be kellene tiltani a karácsonyfát is, elvégre az is egy külföldről átvett szokás, ráadásul a történelmi lépték nézőpontjából nem is régóta van nálunk ilyen, valamikor az 1820-as évek második felében kezdődött ez a nyugatmajmoló divatőrület. Az ősmagyaroknak nem is volt szavuk a karácsonyfára, mi meg csak díszítjük, díszítjük, mintha nem lenne holnap, pedig de.

Sorban sör, de sörben nem sor

Átmentem a boltba, hogy vegyek némi drogot (ezt rozskenyérnek hívják amúgy, és mostanában függő vagyok tőle), de némi magas vérnyomást is sikerült beszerezni, pedig azt nem akartam, mostanában már nem is krónikusan alacsony.

De. Állok egy hosszú sor végén az egyetlen nyitva tartó pénztárnál, előttem sokan, mögöttem egy darab alacsony, aszott néni, aki nem viselte jól, hogy utolsó volt a sorban (biztos ez volt már az iskolában is a tornaórán, valamikor 1873-ban, nem csoda ha azóta már unja), úgyhogy  mindenféle kommunikáció nélkül elém  áll. A fene tudja, biztos régen voltam már a sarki Aldiban, van az már másfél hete is, de azokban a régi szép időkben még nem lehetett szabályosan előzni a pénztári sorban, persze azóta változhattak a szabályok. Amilyen mostanában a világpolitika, másfél hét az egy kész emberöltő, másfél hétbe két korszakhatár is belefér, én meg leragadtam a posztmodernnél, a posztindusztrialitásnál meg a post-truth paradigmánál, mondjuk utóbbi lehet a néni értelmezési kerete, elvégre ő nem állt elém, csak úgy láttam, de ezt igazából nem volt alkalmam megvitatni vele.

Minden esetre a háromból az első sörének már neki is állt még fizetés előtt, hogy úgyis csak az egyik dobozt kell lecsippantania a pénztárosnak, engem meg megkísértett a gondolat, hogy magam is bontok egyet a készletéből, hisz az igazság utáni világban legfeljebb majd az ő érzékelése áll szemben az én kőkemény állításommal, hogy azt se tudom, mi az a sör.

De ez megmaradt tisztán elméleti szinten, mert bár hosszú volt a sor, de az aldisok annyira gyorsak, mintha az életük múlna rajta. (Persze tudja fene, lehet hogy van hátul a raktárban egy kicsi, de meghitt hangulatú kínzókamra, én egy ilyen cégből bármit kinézek, mióta újraolvastam néhány Marx-szöveget.) Úgyhogy már csak a néni előtti tata műsorára maradt időm. Akitől megkérdezte a pénzcsajos tár, hogy kártya vagy készpénz, mondta hogy kártya, elő is kotorta, aztán akkurátusan a szájába vette, és elkezdett bepakolni a szatyraiba. A kizsákmányolt áruházi munkavállaló szólt neki, hogy esetleg ha előbb odaérintené, erre a tata azt mondta, hogy hööögrhhhgruuh, és pakolt tovább. Mikor végzett, tényleg megpróbált fizetni a praktikeres hűségpontjaival, mert azt a kártyát vette elő, de nem fogadták el, gondolom mert nem vett az akciós elektromos csavarhúzóból, ha már olyat is árulnak.

Ehhez képest az, hogy én négy darab PET-palackot, meg két alumíniumdobozt összesen három automatával bírtam visszaváltani (a háromból) már igazán semmiség, legalább nyitva volt a bolt, ha bejárta nem is, mert az átalakítás/felújítás idején is zavartan üzemel, fóliával elfüggönyözött részeken szakik flexelnek jól. Talán ez, a hely szelleme hat a vásárlókra is, bár én nem zavart voltam, csak ideges, ami ahhoz képest már egy dinamikus lelki minőség.

Több ezer éves gengszterek és bizonytalan nyílászárók

A török ügyészek 2352 (más forrás szerint 2430) év börtönbüntetést kértek Erdogan legígéretesebb kihívójára, hisz bűnszervezetet hozott létre és vezetett, gondolom a pártjára, a Köztársasági néppártra gondolnak, ami a maffia helyi leágazása. A törököknél pedig olyan nagyon nagy a demokrácia und a jogbiztonság, hogy egy efféle,  Don Corelonéba oltott Heinrich Himmlert nem lehet szabadon hagyni, pláne ha választások közelednek, Nem is értem, miért nem veszik fel már vagy húsz éve Törökországot az EU-ba? Elvégre nyilvánvaló, hogy Erdogan admirális-generális ellenzéki ellenlábasa egy pszichopata tömeggyilkos (lenne, ha hagynák), egy alsó hangon hazaáruló, hisz ha eleve tökéletes a rendszer, a vezető egy zseni, akkor őt leváltani akarni csak a Haza ellenében lehet. Pszichopátiásan, egyenes vonalú egyenletes mozgással.

Ez pedig annyira kiált az égbe, hogy a 2352 év börtön a minimum, szerintem még kevés is. elvégre1568 év után szabadulhatna ez a mocsok (ja, úgyhívják, hogy Ekrem İmamoğlu, és ő az isztambuli polgármester), ha jól viselkedik a börtönben , és amilyen aljas, ez képes lehet rá. És akkor már 3593-ban kijöhet a kóterból, ami igen közeli dátumnak tűnik, persze csak az örökkévalóság nézőpontjából, de Erdogan annyira vallásos-istenes ember, hogy neki egyszerűen nem lehet más nézőpontja.

Ez az ezer évekkel dobálózás amúgy amerikai divat, ot szoktak kétszáz évet kiosztani, tényleg azért, hogy az összes lehetséges kedvezménnyel együtt is a börtönben rohadjon meg az illető, de ez 2352, ez lehet, hogy ott is rekord lenne, amitől a török utca török embere máris kicsit felsőbbrendűnek érezheti magát a dekadens jenkikhez képest, hogy hé Juszuf, nálunk aztán kurvára rend van, nem? A gengsztereknek odabaszunk!

Ekrem İmamoğlu ügyében persze nincs ítélet, tárgyalás se nagyon volt még, egyelőre annyi a hír, hogy a török ügyészségnek végleg elment az esze és/vagy tele van a gatyája, elvégre az Erdogan-rezsim sem sokkal jobba a putyininál, és Isztatnbulban meg Ankarában is vannak sok-sok emeletes házak, bizonytalanul záródó ablakokkal. Ez nem moszkvai sajátosság, csak ott gyakrabban esnek ki rajtuk, szerintem azért, mert az oroszok momentán többet költenek tankokra, mint minőségi nyílászárókra.

Persze a mindenféle hazaárulásos, meg bűnszervezetes vádakat ott is szívesen használja a hatalom,  de nyilván van az az átvodkázott éjszaka utáni szolgálatbalépés a sokcsillagos rendőrtábornokoknál, meg FSZB-ügynököknél,  hogy nincs már kedvük vádakat koholni, kivágják Nyikolájt a tizedikről (kellett neki ukrán népdalokat utcazenélni), hogy nézd már, kiugrott a marhája! Azt' annyi.

Most Erdogan már a börtönnél tart, csak İmamoğlu perében 402 vádlott van, meg sok ellenzéki ül már jogerősen, míg rájuk nem rohad a műanyag lakat, és innentől csak egy lépés a politikai gyilkosság, ami persze hivatalosan mindig balesetnek lesz lepapírozva, ha már unják a sok öngyilkosságot.

És naná, hogy a mi főminiszterünk ezekkel a diktátorokkal smúzol a vörös szőnyeg katonai tiszteletadása mellett, mondjuk a félnótás amerikai király mellett ők állnak még szóba vele. Mondjuk ennek megfelelően a felcsúti már el is jutott a börtönnel fenyegetésig, lásd Iványi Gábor és bűntársai (meg a hajléktalan-maffia) esetét, tisztán úgy, hogy a főnök saját sértettségét váltotta át előbb politikai hisztire, aztán a szolgálatkész ügyészség alázatos segítségével bűnváddá. Na ezen az úton nagyon nem kellene tovább menni.

Követlek, megtalállak, elkaplak

Egy ideje már gomolyog a botrány, hogy annál a bizonyos folyóról elnevezett pártnál miféle applikációkat fejlesztettek az ukrán szíjájésok, hogy így kiszivárgott minden. Kétszázezer forma neve, címe, vércsoportja és szeretője. Már mindenki mindent leírt erről az ügyről, úgyhogy nekem elég annyi, hogy egy frászt volt „adatszivárgás“. Mert az olyan, hogy véletlenül rossz címre küldöm az ímélt, vagy belehallatszik a telefonba a háttérből a pornó, és valaki megtud rólam valamit, amit nem akartam közölni. Komplett címlistákat egyben megszerezni az lopás. Azokat aztán egy kereshető térképpel kitenni a kormányhitű online faliújságokra meg faszság,  amiért  a hatályos, bár nemigen használt jog szerint is két év letöltendő felpofozást lehet kapni.

De nem ez az igazi nagy gáz, az adatlopás az úgy kell a mai, posztmodern szervezett bűnözésnek, mint egy falat kokain, hisz a zsarolás macerás, a drogot csempészni és teríteni hosszadalmas, lányokat futtatni meg egyre kevésbé gazdaságos. A kiberbűnözés ellenben gyors, jövedelmező, és még cipőt sem kell húzni hozzá. Szóval ez csak a szokásos ügymenet, az igazi gáz ott kezdődik, mikor a kormányzat és csatolt részei (hűbéresek, seggnyalók, kitartottak, rajongók) kezdenek ilyesmivel foglalkozni, mert a hatalomért semmitől sem riadnak vissza, ellenben odariadnak bármihez, ha az hoz nekik még két szavazót és/vagy elijeszt hármat az ellenféltől. Aki persze nekik ellenség, ez fontos distinkció, hisz az ellenféllel lehet lovagias az ember, de az ellenséget csak ütni kell, amíg mozog. Amihez meg először is tudni kell, ki az, aztán lehet csak megfélemlíteni, zaklatni, zsarolni, miazmás.

Úgyhogy Párt propagandistái egy jót bűnözve csemegéztek a listából, elvégre nincs is jobb, mint annak Másik pártnak (a folyósnak, vágod) vélt vagy tényleges embereit listázni, az olyan száraz, meleg érzés, valamint szép, haladó, huszadik századi hagyomány:

valaszonline.hu - via Arcanum

Mint a Válasz Online cikke is kiemeli, nálunk csak nyilas és kommunista előzményei vannak a választópolgárok listázásának, ahhoz totális diktatúra, vagy minimum annak óhajtása kell, hogy valaki listázzon egyet már kora reggel, hogy aztán a napi listázás után este, a jól végzett aljasság tudatával, és pár pohár tizennyolc éves whiskey-vel térjen nyugovóra. 

Persze a VO sokkal szeriőzebb hangnemben fogalmaz mint én itt, semmi kurvára, semmi fasz, és ha nem ide írok, hanem máshova pénzért, magam is rendkívül kifinomult vagyok, ami kicsit persze levesz a stílusomból, már ha van nekem olyanom. (Ha nincs, akkori is, mert unalmasabb, de Ez az én bulim, itt én sikítok! (Igen, ez a kedvenc űrhajónevem Iain M. Banks Kultúra-világából.)

Amúgy egy teljesen más nézőpontból meg azért szánalmas ez a listázás, és eképp jellemzően magyar, mert egy normális demokráciában egyfelől nem túl érdekes, hogy ki melyik párttal szimpatizál, másfelől meg ezért nem is különösebben titok, inkább valami olyasmi, hogy kutyás vagy macskás az ember, hogy hip-hop vagy metál, hogy tengerpart vagy hegyvidék. Egy sajátosság a sok másik mellett, de nálunk (és a hozzánk hasonlóan szerencsétlen helyeken) már-már élet-halál kérdése. Mert szimpátiák helyett hitek vannak, politikai váltógazdaság helyett meg Armageddon, ha nem a mieink nyernek. Plusz egy sír, hol nemzet süllyed el, mint az közismert.

De hát a normalitástól a mi kis provinciális közéletünkkel már messze vagyunk, a demokráciától meg, háát...

p.s. A fenti szám meg teljesen ideillik, elvégre arról szól, hogy megtalállak, elkaplak, megkaplak, követlek, bár jobban belegondolva ez inkább valami szerelmi őrület lehet, ami vagy rokon azzal, ahogy szekták hívei éreznek az aktuális vezérük iránt, vagy egy fokkal jobb annál, mert legalább nem képez magának feltétlenül ellenséget. Az csak lehetséges, de nem szükségszerű összetevője a rajongásnak, míg a hatalmi harcban muszáj ellenségnek is lennie.

Nem lát, nem olvas, nem találkoz

Az mondta nyilatkozni Döbrögi elvtárs, hogy ő bizony úgy 2006-07 óta nem látott olyan közvéleménykutatási adatot, amiben nem a Fideszkád-ÉNP vezetett. Na most vagy az van, hogy egy ideje nem mer odanézni, vagy hazudik, én mindkettőt simán el tudom képzelni róla. Elvégre több független, (ami annyit jelent, hogy piaci alapon, vagyis bizalmi tőkével működő) cég is mért ilyesmit, nem is egyszer, csak azokat nem hozza le a Blikk meg a Népsport. Bocs, a Nemzeti.

De hát őt már rég nem zavarják a tények, ő már huszonéve mesél valami ostoba kémregényt, amiben nincs logika, állati primitív, de kibaszott ijesztőnek szánja, hogy ha nem rá lesz szavazva legközelebb, akkor mind meghalunk, és ez ennyire egyszerű. Mert Brüsszel, Moszkva, Washington az életünkre tör, mikor melyik menyire, hisz az azért sokat változott, mondjuk az ezredforduló óta, hogy épp ki az ellenség, és ki a szövetséges, legalább is az ő fejében. Mert amúgy egyértelműek a nemzetközi szövetségi viszonyok, a felcsúti iszonyai azok, amik (főleg aktuális érdekei mentén) változnak. De ez csak a rengetegszer emlegetett orwelli metódus.

Miként az is folyton változik, hogy éppen a nemzetközi politika tökös nagyágyúja néz-e rá vissza reggel a tükörből, vagy a Haza Bölcse, azaz hogy a kormányzást szarja-e le épp magasról, vagy a szövetségeseinket. Vagy mindkettőt, mert fodbal van. Nála nincs bel- meg külpolitika, politika van, ami egyenlő a a hatalom mindenáron való nagyon akarásával, meg az udvartartás jólétének biztosításával. Ha ehhez diktátorok seggét kell nyalni, akkor azt teszi, és hívja mindezt "konnektivitásnak", ha a hazai ellenzéket kell klasszikus pártállami módszerekkel szívatni, akkor bármikor kész Rákosi elvtárs-pajtás frazeológiáját előhúzni a fazsebéből, mint a minap, mikor a nemzetközi bankvilág intézett összehangolt támadást az ország ellen, egy hazai elemző véleménye képében. Valamint a Tisza, ugyebár. (Már megint felmerült a kérdés, hol is ered a Tisza? Igen, még mindig Ukrajnában!)

Amúgy valószínű, hogy ezzel az "én nem láttam még olyan kutatást..." dumával egyszerűen csak hazudott a pártvezér és kancellár, szokott ő olyat gyakran (gyakorlatilag mindenhol és minden közönségnek azt mondja, amit szerinte azok hallani akarnak, és nem érdekli, ha folyton magát cáfolja meg ezzel), mert aljas bár, de nem hülye. Például biztos nem olyan hülye, mint anno Hóbagoly miniszterelnökúr volt, aki 1994-ben nem értette, miért estek oly nagyon pofára a választásokon, hisz a kapmpánbyn akárhol tartott  kampánygyűlést, ott csak MDF-szavazókkal találkozott. Amiből levonta a következtetést, hogy mindenki az ő szavazójuk.

Ekkor a hibát Döbrögi nem követ el, viszont kényszeresen igyekszik egyszerre elszántnak, erősnek, és sebezhetetlennek mutatkozni, közben meg eljátszani a nép egyszerű gyermekét. (Ez amúgy hagyományos diktátortempó, csak szólok.) Ebből adódik némi kognitív disszonancia, de kampányüzemmódban, mikor már nem építgetni kell a saját imidzsét, hanem használni kíméletlenül, nos olyankor már csak a Vezér szerepe marad. Aki nem egy a néppel, hanem felette áll, viszont gyakran lehajol, hogy megsimogassa a buksiját.

És ilyenkor szemrebbenés nélkül belemondja a nyilvánosságba, hogy mindenki szerint ők vezetnek, kétszer annyian voltak a békemeneten, mint azon a másikon, mert a kampány egyik fő pillére a magabiztosan hazudás rutinná érett gyakorlata.

De mikor a hívekhez beszél zárt ajtók mögött, akkor azért érezni, hogy oda a magabiztosság, bár a valóságot a szektatagoknak is görbíti, csak kicsit másfelé.

A tralfamadoriaknak könnyebb

Valami kényszeres okból jellemzően követem, hogy kinek van épp születésnapja, halálnapja vagy, emléknapja, ehhez képest rendszeresen elmegyek az olyasmik mellett, mint hogy az egyik kedvenc íróm, Kurt Vonnegut 1922-ben pont november 11-én lökődött ki a szülőcsatornából. E jeles eseményt utoljára úgy három éve csíptem el, mikor pont száz éves lett volna, de halottként még csak tizenöt volt. Mára viszont nagykorúvá érett a halottnak levése is, ami mindenképpen fontos mérföldkő, csak a fene tudja hova vezető úton. 

Tényleg, ha van örökkévalóság, ilyen mennyeknek országos sugárzása, akkor ott hány éves az ember? Pl. Vonnegut ott mindig nyolcvanöt, ahány évesen beledermedt az időbe? Mert az vacak ügy lehet, illetve rémisztő érv az "élj gyorsan, halj meg fiatalon" (live fast, die young) szánalmas rakendroll alapelv mellett. Miközben híres regényhőse, Billy Pilgrim ugye kiesett az időből, ami jobban hangzik, mert a kiesében eleve benne van a visszaesés lehetősége, és hátha ott lehet választani, azaz abba az életkrába esik vissza az ember amiben jól tudja érezni magát, és nem kell egy örökkévalóságig hátfájnia, kopaszon és fogatlanul, mint egy újszülött. 

Részemről 33 éves lennék párszáz évnyi örökkévalóságig (mert aztán jöjjön az a kurva nirvána!), és nem a krisztusi kor, hanem simán nőügyek, pontosabban egy nő ügye miatt, de ezen az alapon jöhetne a harmincnégy is akár, csak ez a mostani, ez nem kellene. Persze ez a kor sem tart sokáig, mert az embereknek van az a furcsa szokása, hogy évről-évre más szám jelzi az életkorát, és nincs választásunk, hogy melyik, ami azért rém igazságtalan.

Mondjuk ez pont érdekes egy hipotetikus túlvilágban , túl azon amit már Woody Allen is feszegetett, hogy ugyanis nem az az igazi kérdés, létezik-e az a túlvilág, hanem hogy meddig van nyitva, és vannak-e ott kínai éttermek. (Mert azt meg valami metálzenész mondta, és valahol itt már idéztem is, hogy a mennyet úgy képzeli, mint ahol minden nap kínai kaja van, a pokol meg ugyanez, csak ott pálcikával kell enni. Mondjuk ez utóbbi megjegyzés szerintem Vonnegutnak is tetszene.

p.s. Ja, és a címhez, ha valakinek nem lenne meg: itt a rövid megfejtés, párolt bulvárkörítéssel.

Az emlékezésszünet fegyvernapja

Holnap lesz a fegyverszünetre emlékezés napja, mert 1918 november 11-én kötöttek fegyvert a szünetekre, ezzel vége lett annak az első világháborúnak, amit nem is így hívtak. Hát igen, az emberek gonoszak, önzőek, és agresszívak, minél több hatalmuk van, annál inkább, és amíg nem élünk anarchoszindikalista  közösségekben, vagy nem bombázzuk vissza a komplett civilizációt az egymástól javarészt elszigetelt hordák korába, addig lesznek háborúk a világban, valamint világháborúk a lesznekekben.

De 1918 után csináltak egy később nem sok mindenre jó Népszövetséget, hogy akkor ettől nem lesz több Nagy Háború (mert ez volt nekik a I.vh. - The Great War), persze lett, és utólag, a második fényében kezdték elsőnek hívni azt a világháborút, ami azért eléggé főleg európai volt, igaz itt széltében-hosszában, valamint hosszan.

És a második nagy civilizációs pofáraesés után lett a Fegyverszünet Napjából (Armistice Day) az Emlékezés Napja (Rememberence Day), mert több háborúban sem sikerült pont november tizenegyedikén tüzet szüntetni. Ja, ennyire nem tiszteli a hanyatló nyugat a hagyományokat. De azért a britek, meg úgy általában a Nemzetközöség országaiban ez legalább rendes ünnepnap.

Nálunk nyilván nem, nekünk Trianon kell fájni, elvégre egy kisebb versailles-i palota nagyon fájdalmasan szimbolikus egy helyszín. Pedig ennek a Trianon-mizériának a nagyon nagy részén túl lehetnénk rég, ha komolyan venné Ártunk és Ormányunk az EU-t és nem valami ellenséges birodalomként tekintene rá. (De tényleg, miféle ellenséges birodalom az, aminek a koronatanácsában ott ül a magyar fővezér, talpig vétójogban? Mindegy, logikát kár keresni ott, ahol mindig csak valami aktuális érdek volt helyette.)

Amúgy az emléknapról írtam már korábban is itt, meg lehet nézni a remek fotómat még 2014-ből, mikor  a kitörés százéves alkalmából rakták körbe a Towert kerámia pipacsokkal. ha már a piacsok a szimbóleumai az egésznek, ami eredetileg valahol Flandria mezején nőttek az elesett katonák sírján, legalább is az akkoriban népszerű vers szerint. És azóta tényleg első számú jelkép lett a pipacs, amit papírból ilyenkor szinte mindenki hord a ruháján a nagybritánoknál, nyilván hogy ki lehessen szúrni az utcán, kik a turisták, akiknek csak tegnap eset szállt le a gépe valahonnan.

Mondjuk Petrával mindig szereztünk be ilyen poppyt, van is itthon még kettő-három, szerintem ki is tűzöm az egyiket, ha már végre nem utólag jut eszembe az egész. Tényleg, hamvazószerda volt már idén? Nem tudom mi az, de jól hangzik!

www.n-kesteven.gov.uk

p.s. Itt az említett vers is, csak hogy legyen:

Flandria mezején

Flandria mezején pipacsok nőnek

Keresztjei közt egy temetőnek

Ez jelöli a mi helyünket; 

s bár fenn az égen

Még bátran szól a pacsirta ének

Lenn, az ágyúdörgésben 

nem hallod őket.

Mi vagyunk a halottak, 

kik pár napja még

Éltünk, elestünk, ragyogott 

ránk a naplemente

Szerettünk, szerettek minket 

s most itt a vég,

Flandria mezején.

Viaskodjatok Ti az ellenséggel;

Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;

Vigyétek Ti azt magasra tartva.

De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak

Mi nem tudunk aludni, 

bár pipacsok nyílnak

Flandria meze

Negyvennyolc éves vagy, egyszerűen éld túl a napot!

Persze én ötvenegy vagyok (jesszus, hogy jutottam idáig, hol az a sok év?), de Steve, a róla elvevezett filmben még három ével zsengébb nálam, pláne mert megőszült szakállal pár évet simán feltagadhatok.

Arról van szó, hogy találtam végre egy ízlésemnek megfelelő, ezúttal ír/brit drámát, ami azért helyenként már-már dramedy (bár végül nem az), már csak valamelyik kedvenc színésznőmet hiányolom belőle, ha már Cillian Muprhy a férfi protagonista. (Na jó, Emily Watson azért jó, hogy benne van.)

Alapvetően kemény egy darab, elvégre a Steve egy Stanton Wood nevű fiktív angol állami javító-nevelőintézetben játszódik, ahol a nagykorúság felé közeledő fiúk  alapbeállításon is kibeleznék egymást bármikor, ha épp nem a legnagyobb haverok aznap. Maga az intézet afféle reformszellemű cucc, nyitottság, elfogadás, rehabilitáció, mifene, és mindez 1996 Angliájában.

A sztori során egy napot követhetünk végig, ami nyilván nem átlagos, de itt láthatóan egyik sem az, viszont érkezik egy forgatócsoport is valami dokut összefilmezni. Plusz megjelenik valami Szőr Akárki, a helyi parlamenti képviselő, mert kampány van, amire persze Stanton Woodban mindenki tesz magasról. De a forgatásnak is jelentős lehet a tétje, mert épp kérdéses, hogy érdemes-e ezt az egész bejzlit fenntartani, vagy börtönbe az összes bentlakóval, verjék szét egymás fejét ott, és különben is, az ingatlan értékesebb, mint az benne lakó, und tanulni próbáló srácok. Business as usual.

És hab a tortán, hogy a címszereplő Steve (ő lenne C. Murphy) maga is egy kissé labilis lelki alkat, persze a helyében, évek után ki ne lenne az. Mikor kiderül, hogy az intézet épületét már el is adták, pont úgy reagál, mint az aktív-agresszív fiúk. Mert minden ott dolgozó egyszerre börtönőr, pszichológus, tanár, valamint szülő- és akár barátpótlék, de ha valaki ebben a szituban túl empatikus, mint Steve, akkor könnyen kezdhet hasonulni a neveltjeihez. (Viszont ha ő nem foglalkozik velük , akkor senki, van akiről már a családja is lemondott.)Ami meg maga a skizofrénia, egyszerre kell hideg fejjel kívülről néznie őket, meg átérezni a gondjaikat, innen lesz  egyenes az út a függőségen át a terápiába.

A tanarak amúgy ezen a rémes helyen is alulfizetettek, frusztráltak, de valahogy mégis a magukénak érzik az ügyet, nem csoda, hogy a fontoskodó öltönyös Szőr Politikusról is úgy beszélnek maguk közt, mint akit bottal se piszkálnának, ha nem lenne muszáj jó képet vágni hozzá. (Ne is tudom miért a mai magyar rögvalóság jut eszembe erről.)

Reménytelenség van meg szétesés, de küzdés is, elvégre itt már senkinek sincs veszteni valója.

Cillian Murphy-nek ez igazi jutalomjáték (nem véletlen hogy sokat lobbizott a filmért, aminek egyik producere is ő), de jók a javítós csávók is, mintha tényleg amatőrökkel dolgoztak volna, pedig színészpalánták.

Mondjuk az egésznek van egy erősen dokumentumfilmes hangulata, a filmbéli stáb „felvételeiből“ is vágnak be bőven, ráadásul az ő jelenlétük indokolja is, miért viselkednek annyira szélsőségesen a srácok. 

Minden esetre Steve meg a többiek munkája olyan, amiből nem lehet hazamenni, legalább is fejben nem (pedig neki is van családja, meg egy normális élete „odakint“), de fizikailag is rohadt nehéz visszamenni a következő nap, főhősünk is a címben idézetthez hasonló buzdító beszédeket intéz magához az autóban, hogy aztán estére egy roncsként, néhány löket pia után üvöltse ki magából a feszültséget valami lomtárban. Mint a nemzet napszámosa ugyebár, kilátástalan meló, folytonos tánc az összeomlás szélén, de valakinek ezt is meg kell csinálni.

Tanulságos egy film, na. Meg nagyon jó, csak nézni rossz, és ez az igazi.

p.s. Egyébként az egész Max Porter nálunk 2024-ben megjelent kisregényéből készült, de ezt csak olvastam, mert a szerző (aki a forgatókönyvet is jegyzi) nekem eddig radar alatt maradt. De csak eddig, hisz ha a jó pap holtig tanul, akkor a szar szociológusnak még tovább kell. Majd olvasok tőle valamit.

A Trágyaszóró

„Amerika fantasztikus. Trump egy zseni. Orbán egy csoda“

(L. Krisztián hivatásos ájult rajongó)

A még pénteki, Amerikában abszolvált energetikai békemisszióról, vagy hogy a viharba kell azt hívni, mikor a vezér a sleppjével milliárdokért reprezentál egyet, szóval annak kapcsán a fenti idézetnél jellemzőbbet nem érdemes keresni. Lentulai nertárs elvtárs nem egyszerűen orgazmus közeli állapotba került attól, hogy testközelből láthatta a világpolitikai folyamatok alakulásának elbábozását, de nyilván el is élvezett, a zsenitől meg a csodától. Ez mondjuk lehetne a magánügy is, ha a nem mindannyiunk bőrére menne a játék, bár gyanús, hogy az efféle alakok ebből annyit érzékelnek, hogy koktélozás a VIP-váróban, különgép, szelfik a Lídör of Juróppal (az lenne a Dagadt, saját maga szerint), havaj, dizsi, napszemüveg, zizi, vattacukor. Az utánuk a vízözön meg le van szarva.

Valami ilyesmit élhetett meg Gerő Ernő elvtárs is, mikor 1928-31 között a moszkvai nemzetközi  Lenin Iskolában tanult, és azt érezhette, hogy ő most egy városban van a nagy Sztálinnal, ezért aztán a világ közepén is. Hogy ő hányszor esett extázisba a Generalisszimusz puszta gondolatától, azt nem jegyezték fel a történészek, de LK most élőben vallja meg, hogy a Trán Orbump nevű sziámi duótól épp nemrég.

Ez nem politikai táborhoz tartozás kérdése, ez két  másik dolog lehet:

- Vallásos révület, mely esetben nyilván van neki otthon orbanisztikus házioltára, ahol minden esete lefekvés előtt a főnök képéhez imádkozik. (Ajánlott irodalom: Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij: Beszélgetés Lenin elvtárssal) 

- Érdekvezérelt cinikus seggnyalás, a legprimitívebb, és ekként a leghatásosabbnak gondolt fajtából.

Amúgy mindegy is melyik, elvégre a fene tudja, agyhalottnak jobb-e lenni, vagy lelketlen nyaloncnak, sőt ez alak is mindegy, ő csak a típusos felcsútista propagandaizék mintapéldánya, akik központi pártutasításra öntik a nyakunkba a híg trágyát (mint Donáld abban a klipben), amit az igazság nektárjának gondolnak, vagy naná hogy nem, csak azt szeretnék, hogy akként ízleljük meg. És már megint mindegy, hogy ájult hívők-e vagy csak aljasok, mindkét változat mindenre képes. Mint az mostanában túl sokszor látható.

nypost.com

A meseszerű meg a sokkoló

Valamiféle bizarr érdeklődésből megnéztem az új Predatort, nem mintha érdekelt, volna, de ha ingyen van, meg rá is érek, miért ne?

Én összesen a második Predator-filmet láttam eddig, azt speciel moziban, de nem emlékszem rá, az első film meg talán megvolt anyáméknak VHS-en, de azt meg untam. Azért néztem bele mert Schwarzenegger, és bár nem érdekelt a Konana barbár, de a Terminátor az jó lett, bár Arnold azóta sem lett színész, csak jól tud látszani. Aztán untam, végig se bírtam, elvégre az rémesen semmilyen, hogy egy adag, egótól duzzadó macsó kommandózik a dzsungelben, több liter babaolajtól fénylőn, az ellenség meg láthatatlan. Brrr...

Azóta meg egyet se néztem, ugye eleve nem érdekel az „akciófilm“ mint műfaj (az nem is film, ma már látjuk, hogy a klasszikusnak titulált effélék csak a videojátékok előzményei voltak, azóta meg simán videojátékok, amikkel más játszik), a sci-fi az nagyjából jöhet, de a predátorolós ragadozást nem éreztem annak. (A Alien-szériát se igazán, kivéve a Prometheus-t.)

Ehhez képest néztem meg nagyjából a Predator: Halálbolygó című dolgozatot, elvégre az mégis milyen remekül C-kategóriásan hangzik, hogy Halálbolygó! Ennél csak a Terrorbolygó jobb cím, mondjuk Roberto Rodriguez alkotása is jobb volt ennél a mesefilmnél, de azért egy borús szombat délutánra elment, ha már épp a végére értem az aktuális regénynek (A Szegény párák újraolvasásának) újba meg rögtön utána nem volt kedvem belevágni. A horrorral meg nincs bajom.

Viszont ezt a filmet hiába halálbolygózzák össze már címében, ez tényleg egy mese, „a gépség és a szörnyeteg“, mert a három főszereplő közül az egyik egy predátor (állítólag jaucsa a kitalált faj neve, és vérontás a jele), a másik kettő meg Elle Fanning. Ő viszont két androidot játszik, pontosabban másfelet. Mert van Thia, a jófej gépi néni, akibe érzelmeket is tápláltak, de ő csak derékig, mert a lábait már hátrahagyta valami pusztítás miatt, a másik meg Tessa, akinek nincsenek igazi érzései, lábai ellenben igen. Meg a Fúde Veszélyes bolygón van valami gyakorlatilag sebezhetetlen szörny, akinek levágják ugyan a farkát, de másodpercek alatt nő vissza, és ő ezt a fejével is tudja! És Dek a jaucsa (akkor maradok ennél) őt akarja levadászni, mert amúgy otthon a klánban ő a legfejletlenebb nyomoronc, akit az apja megölt volna, csak a bátyja megvédte, így a bátyját ölte meg meg, míg Dek, a legkisebb, de nem királyfi meglógott. És gondolja, ha levadássza a nagyon szörnyet, majd jól visszafogadja a család. Mármint aki még életben lesz, mert amilyen náluk a csoportdinamika, ha összeveszenek a vasárnapi vérleves mellett, nem biztos hogy talál még otthon életben lévő rokont.

És akkor a fél robot, a teljesen atipikus idegen ragadozó, meg egy hozzájuk csapódó helybéli űrmajom jól elindulnak vadászni. A vadász maga fajtajelleg-szerűen morcos és erőszakos, bár a végére csaknem egy érző lény lesz, a robot meg alapból egy nagydumás, ironikusan kötözködő arc, úgyhogy kapunk egy felnövéstörténettel kombinált buddy movie-t. Míg az első Predator-film azért volt lapos és kurva unalmas, mert nem voltak benne a karakterek, sőt az idegen maga csak egy arctalan, minden egyéniséget nélkülöző fekete lyuk volt, ez pont azért kis híján nézhető, mert arca, hangja, és motivációja a van az ezúttal főszereplővé tett antagonistának.

Persze eredetiséget nyomokban sem tartalmaz a cucc, igazi popcorn-mozi, ami pl. Amerikában 13-as korhatár-karikával fut, elvégre emberek nem szerepelnek benne.  Vannak mindenféle csúszómászók, gigaszörnyek, de mindenki, aki embernek látszik, az android, egyenesen az Alien-univerzumból, mert az ottani gonosz vállalat, a Weyland-Yutani átküldte őket a szomszéd franchise-ba. Így aztán fröcsöghet nyugodtan a színes pneumatikafolyadék, oda se neki, mondjuk nem is igazán érdekeltek soha a nagy összecsapásos jelenetek, az az akciófilm része a csomagnak, ami meg ugye fújj.

Az egész egyben kicsit olyan, mint az 1985-ös Kedves ellenségem című hajótöréses sci-fi újragondolása ebben az élijenes-predátoros keretrendszerben. És az eddigi hétből a második, amit végig bírtam nézni, mert csak néha untam, az akciójeleneteket, igen. Azok itt sem tudtak lenyűgözni, mint ahogy máshol se, sohakor.

Viszont nem volt horror, amire azért kissé számítottam. Mert a drámát szeretem, és a legagyatlanabb slashereket, meg kisértetes baromkodásokat leszámítva a rendes horror az jellemzően kőkemény dráma is egyben. Úgyhogy kerestem, és találtam egyet, bár ne tettem volna.

- O -

A 2011-es, Megan Is Missing ugyanis egy rémes, nagyon nehezen tolerálható darab. Nem mintha rossz lenne, csak annyira realista módon fogja meg a sztorit, hogy az ember másnap is szarul van tőle.

Van benne két tizennégy éves lány, akik már korábbról tarumatizáltak, úgyhogy buliznak néha (főleg az egyik), olyankor isznak is, de amúgy semmi baj, átlagos tinédzserek. Mármint hogy ketten kiadják az átlagot, mert az egyik az iskolában népszerű, nagydumás alak, a másik meg a plüssmackóját ölelgeti otthon.

És Megan, a Népszerű a neten ismerkedik felelőtlenül egy idegen sráccal (szigorúan felemelt mutatóujjú ifjúságkritika!), aki aztán elrabolja. És nem lesz meg, de Amy a plüssös barátnő azért privátban is nyomoz utána, így a csávó őt is elrabolja. Kinzás és erőszakolás a sötét pincében, aztán Amynek be kell másznia egy hordóba, hogy kivigye a házból a fickó, és ne lásson semmit, ám a hordóban már ott van Megan oszló hullája. De nincs kegyelem, bemászik, aztán a gyilkos kivisz a hordót az erdőbe, a hullával meg az akkor még élővel, és akkurátusan elássa az egészet...

Na ennyi a sztori, csak hogy ne nézze meg senki.

Ellenben filmnek kifejezetten kreatív, mondjuk muszáj is annak lenni, gyakorlatilag egy no budget darab, amit egy hét alatt megírt a rendező, aztán egy hét alatt le is forgatott, aztán több országban betiltották. Híradórészletekből, a csajok videohívásaiból, buliban készült telefonos felvételekből meg a  gyilkos saját home videóiból van összevágva az egész, a fene tudja hogy ténylegesen mivel forgatták, de nekem belefér, hogy ami telefonos, azt pl. telefonnal. De nincsnek idegesítő kamerarángatások, meg indoklatlanul torz hang, ez a film pont azért sokkoló, mert olyan a világa, ami naponta jön szembe a képernyőnkön.

Mondjuk nálunk főleg biciklik vannak az alagsori tárolóban, nem kínzókamra, bár a lépcsőházhoz tartozó másik kettőben vagy húsz éve nem jártam.

Lustaságok vásáranap

Jeles nap a mai, mert vasárnap van, szóval túléltük a szombatot és nem várjuk a hétfőt, de nem megyünk templomba, mert a közelben nincs olyan ami érdekelne minket, és lenne ott sajtos pogi is kávéval. Valami ilyesmi életérzés söpör végig a lépcsőházon, pedig rohadt korán van még, a lakónépesség rajtam kívüli többsége még aluszik, és álmában csenget egy picit. Miszerint keljen fel ma fél tizenkettő előtt az, akinek két vér szerinti anyja van. (Ez fontos kitétel, ez a „vér szerinti“, hisz nálunk felvilágosultabb lépcsőházakban azért vannak leszbi párok, örökbefogadott gyerekekkel. Itt nem, ez egy konzervatív-szocialista lépcsőház, rasszista felhangokkal. Gondolom én, mert nem ismernem a lakókat, ezért a biztonság kedvéért egy saroknyi távolságon belül, ha nem is köszönök mindenkinek, de sokszor gyanús, hogy kéne.)

Gyerekként valahogy mindig arra gondoltam, hogy az emberek a hétvégén valami olyasmit csinálnak, amit igazán szeretnek, mert nincs iskola meg munkahely (illetve van, csak üresen áll, valamint tátong - bármit is jelentsen ez), de hamar kiderült, hogy az emberek dögleni szeretnek. A tévé előtt a fotelban, csak semmi kirándulás vagy legalább legózás a szőnyegen, pedig én tízévesen pont ezeket szerettem csinálni, de rajtam kívül senki. Később bulizni szerettem (volna) a hétvégén, de sosem voltam egy party animal, és mire főiskolás lettem, kiderült, hogy hétvégén valóban nincs is jobb, mint a döglés.

Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy akkoriban hétfőtől péntekig csekély négy-öt bulit sikerült abszolválni, és azokat kis is kellett heverni valamikor. Pláne, hogy elég lelkiismeretesen jártam órákra is (sőt, ez később, a pesti egyetemi évek alatt is megmaradt), de néha így is furdalta lelkemet az ismeret, hogy nekem itt mégis tanulnom kellene főleg. Bár ezt rajtam kívül valóban kevesen gondolták így. Plusz még mindig senki nem akart legózni velem.  (Én meg azóta is ha rosszat álmodok, az gyakran annyi, hogy valamiből vizsgáznom kell, de nem hogy nem voltam egy órán sem, a tantárgyról is csak ködös sejtéseim vannak...)

Úgyhogy a vasárnap jobb híján a feltöltődés ideje, ez lenne a döglés deklasszált lakótelepeken honos, polgárinak gondolt neve, de jobbára ez csak annyit jelent, hogy bazmeg, holnap már megint hétfő. Így aztán a többség a szorongásos-neurotikus tünetegyüttesét tölti újra, egy önfeledt másfél nap után, ami akár annyira önfeledt is lehetett, hogy valóban élmény megtapasztalni, miszerint túlélték a szombatot. Gondolom én másokról , én majd mindennap ugyanazt a neurózist töltöm újra, de ha nem, na az a hétvége akkor is ha kedd estétől tart csütörtök délutánig.

A szerző épp fejben hétvégét tart...

A múlt században persze.

p.s. Tényleg írtam a minap egy hosszabb szöveget a szubjektív időről, és igen, a hétvége sem egy naptári szakasz, hanem egy lelkiállapot. Miként például nagyban,  a Nagybetűs Tankönyvi Történelemben is volt a hosszú tizenkilencedik század (1989-1914), meg a rövid huszadik (1914-1990, mondjuk), talán nem kell magyarázni, hogy miért pont a mettől-meddig.

A boldogság nem-buddhista fogalma is a nem egyszerűen hosszú, hanem állandó hétvége lehet. Azaz döglünk, de fejben még legózunk azért, átélve az aktív nem-cselekvés élményét, ami közben bármikor megpihenhetünk.

Példátlan siker, ahogy vártuk (Történelmi!)

Na kérem, utánaolvastam a  washingtoni „csúcstalálkozónak“, ami ugyebár nem is volt csúcs, hisz egy nagyhatalom meg egy kis ország vezetője smúzolt, csúcstalálkozót meg nagyhatalmak közt szoktak tartanai. Egy orosz-amerikai, orosz-kínai, sőt indiai-amerikai, na azok csúcstalálkozók, a Dagadt amerikai látogatása inkább csak audiencia volt, Trampli Donáld megtolta kissé a felcsútista kampányt.

Nem ingyen persze. Mert eredetileg a pártvezér és kancellár azzal a dumával ment oda, hogy ő most jól összetérdencsúszik egy mentességet az orosz olajat érintő amerikai szankciók alól, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem lesz ingyen. Az egyik opciónak az látszott, hogy majd amerikai fegyvereket kell vennünk százmilliárdokért, vagy mondjuk amerikai atomtechnológát, szintén annyiért. Vagy mind a kettőt. De az biztos volt, hogy a fosszilis meg a nukleáris energia közül valamelyikben be kell feküdni a jenkiknek, mert nem csípi azt a fehérházi pszichopata (inkább valami főtanácsadója), hogy olajat-gázt, meg atomerőművet is a ruszkiktól veszünk okosba'.

És hát így lett vala. Mert lett menteség, a Reuters szerint egy évre csak, de ezért kapásból közel ötszázmilliárdot kell levásárolnunk Amerikában. (Rosszindulatúbb olvasatban: ennyi a kenőpénz.) És ja, fegyvert veszünk főleg, meg nukleáris fűtőelemeket, meg LNG-t, ami cseppfolyósított földgáz. (Nyelvtannáci félperc: Sok marha következetesen LNG-gázról beszél, pedig a betűszó annyit jelent, hogy liquefied natural gas, szóval az LNG-gáz az magyarul cseppfolyósított földgáz-gáz lenne. Bacon-szalonna ugyebár...)

Szóval most úgy tűnik, hogy extra szuttyogtatás nélkül vehetünk még egy évik orosz olajat, de nem ingyen, hogy ez így megéri azt nem tudom, de talán. Mármint gazdaságilag, mert amúgy elvi kérdés lenne, hogy a háborús bűnös, tömeggyilkos Putyin dugja fel magának az olaját, bár azt nehéz, de egy plutóniumrúddal már megoldható lenne, azt most úgyis a jenkiktől veszünk majd.

Amúgy meg a múltkor hatszázmilliárdért vett az állam ők vannak (mint afféle családi XIV. Lajos) irodaházakat a Tiborcz Panasza Istvántól, csak hogy családon belül maradjon a pénz, ehhez képest valamivel kevesebb delláért még kapunk is valamit. Már ha kevesebbért, mert azért van szó moduláris (asszem ez annyit lejent, hogy kicsi és legóból épült) atomerőművekről is, arról csak szándéknyilatkozat van, de az viszont 20 milliárd dollárról, ami azért hat és fél ezermilliárd HUF, amiből máshol két komplett olimpiát is megrendeznek. (A tavalyi párizsi pl. 9 milliárd volt, euróban, úgy, hogy eléggé túlszaladtak a kereten. De ki enne ma már tavalyi párizsit? Tiszta szikkadt lehet, és szürkészöld...)

Egyszóval meglátjuk, mibe fáj ez majd nekünk, illetve hogy Donáld kacsa hány hét múlva táncol vissza a z egésztől, miután együtt golfozott valami texasi olajmilliárdossal. (És nem mellesleg: nyilvánvalóan nem „tárgyaltak“ semmiről Washingtonban, ez egy előre lezsírozott deal volt, csak kampányilag el kellett bábozni. És ez abból is látszott, hogy a kormányhitű kitartottak mekkora elánnal álltak bele, minden felcsútista portál percről-percre és élőben, é csak náluk, és nemcsak náluk, de náluk nagyon, és hát a főnök is külön kampányt épített az egészre. Pedig miután pofára estek a most esedékes lett volna „békecsúccsal“, nyitott szájjal nem szalad volna be még egyszer a faszerdőbe. Annál dörzsöltebb és gyávább egyszerre.)

p.s. Mindenhol azt olvasom, hogy micsoda szimbolikus jelentősége van annak, hogy a szekta kemény magját fapados géppel reptették,  pedig dehogy. Nincs olyan, hogy "fapados gép", olyan van, amin csak turistaosztály létezik. A fapados, (igazából diszkont) a légitársaság üzleti modellje, hogy pl. A-ból B-be repülnek, nincsenek csatlakozó járatok, minimalizálják a költségeket, rugalmasan árazzák a jegyeket, meg ilyenek. És értem, hogy a felcsútista sleppnek is van saját üzleti modellje, de annak lényege pont a költségmaximalizálás (papíron), de repülni azzal sem lehet...

Frankie sokadszor újratöltve

Épp túlestem a Frankestein idei, Guillermo del Toro által sérelmemre elkövetett filmes adaptációján, pedig meg se akartam nézni, hisz tudom mi a vége, de pár perc alatt beszippantott. Főleg a látvány, az atmoszféra, de jók lettek a karakterek meg a dialógusok is, meg hát a különc rendező (aki több, mint tíz év alatt hordta ki a Nagy Művet), itt-ott tekert egyet a sztorin, csak hogy az jöjjön ki a végén, amit ő itt és most ki akar hámozni ebből a gótikus-misztikus, antiutópisztikus, nagyjából klasszikusból. És meglepő módon nem a róka sokadik bőre lett a vége, hanem egy elég eredeti darab.

Az 1994-es, Kenneth Branagh-féle változathoz képest del Toro egyszerre tér el és marad hű Mary Shelley regényéhez. Legalább is amennyire emlékszem, marha régen olvastam már. De az tuti, hogy a még korábbi filmváltozatokban rendre horrort csináltak a sztoriból,  pedig ez dráma, meg elmélkedés arról, mi van ha az ember istent játszik, azaz életet akar csinálni valami nem hagyományos módon. (Mondjuk a középkori alkimistáknak is komoly kattanása volt a homonkulusz, a mesterséges ember, rögtön a bölcsek köve, meg az aranycsinálás után.)

De a regényben Victor és a névtelen teremtmény (aki nem igazán szörny, csak annak nézik, ezért néha úgy is viselkedik) kapcsolata a lényeg, ez Branagh-nál már előjön, itt meg ezen van a fókusz. És a regényhez hasonlóan szépen két fejezetben kapjuk meg a sztorit, egyszer elmeséli a jégbe szorult hajó kapitányának Frankenstein doktor, aztán a csontkamra-szökevény (egy ponton valahogy így utal magára), de ez nem két párhuzamos történet, hanem az egyik a másik folytatása,  míg össze nem érnek a szálak.

Ja, és a különbségek: az apróság, hogy Elizabeth itt nem Victor hanem az öccse, William mennyasszonya, az viszont már komolyabb, hogy végül a pasik bármelyike helyett a szörnybe lesz szerelmes. Mondjuk Mia Goth játssza (nomen est omen alapon), neki pedig meg se kell szólalnia ahhoz, hogy az emberbe belefagyjon a forró kávé, annyira nem evilági, de lehet, hogy egyszerűen csak több horrorban láttam, mint bármi másban.

Különbség aztán az is, hogy a családon belüli erőszak keretrendszerében itt a kis Frankenstein a szörny, mert apja ez esetben egy vén zsarnok, aki testi fenyítéssel nevel, és bár orvos, de nem menti meg a fiatal feleségét, Victor szeretett anyját. Szóval a felnőtt doktor Frankie (aki báró is) gyerekkori traumák miatt akart istent játszani, de pont olyan szar alak lesz, mint a faterja. A szokásos ügymenet szerint hullákból összerak egy működő embert, de nem tudja mit kezdjen vele. Eleve felnőttként kezeli, pedig az fejben még csecsemő, türelme meg nincs hozzá, úgyhogy láncon tartja valami alsóbb szinten. Elizabeth ébreszti rá a teremtményt, hogy máshogy is lehet viszonyulni a másikhoz, amitől az kezd nem csak biológiailag embernek lenni. (Ezt a melót fejezi be később a vak öregember.)

Plusz itt kapunk még Victornak egy pót-apát, egy gazdag fegyvergyárost, aki nem mellesleg Elizabeth nagybátyja, és egyszer majd kérni fog valamit, és nyilván azt, hogy ne kelljen meghalnia nemsoká. De támogatja a hulla-projektet, és a doktornak ennyi számít, mert láthatóan csak azok az emberek érdeklik, akiknek a maradványaival szakszerűen tud legózni.

Szóval néhány sajátos eltérést leszámítva a jól ismert sztori, már Branagh is azzal ment neki a saját projektjének, bő harminc éve, hogy ezúttal végre valaki hű lesz a regényhez, és nagyon mást itt se kapunk, leszámítva a gyerekkori háttérsztorit.

Viszont elképesztő a látványvilága, sohasem véresen realista, inkább olyan, mintha valami különösen kegyetlen mesefilm lenne, nyilván mert minden el van túlozva benne. (Méretekben is: Ha abroncsszoknya van a csajon az akkora, hogy nem értjük, hogy fért ki az ajtón, a családi kastély ebédlője akkora, mint egy sportcsarnok, a torony, ahol a doki kísérletezik egy gótikus felhőkarcoló, ahonnan szó szerint patakokban folyik ki a a vér, és sok hasonló.) De pont a túlzásoktól nem lesz horror, csak látványos, mint egy lezuhant csillagromboló. És a túlzáshoz tartozik, hogy a szörny/kreatúra gyakorlatilag egy superman, bazi gyorsan gyógyul, hiába lövik darabokra, és egymaga megemel egy fregattot (vagy mit), de ebben legalább van valami mélyen tragikus is. mert ugye magányos, a világ peremén tengeti napjait, de nem tud meghalni, bármi szörnyűség történik is vele.

És hát igen, kicsit nyúlós-nyálas a magánéleti-érzelmi szál, a végére már-már egy romantikus-egzisztencialista giccsbe csúszna át az egész, de a vége főcím szerencsére megmenti ettől a nézőt. Ám a két és fél órából az első kettő egészen rendben van, Mia Goth mellett Oscar Isaac (Frankie) és Christoph Waltz (Harlander, a fegyvergyáros) is jól hozza a maga figuráját, nem ezért fognak Oszkárt kapni, de megfutják a kötelezőt.

Annyira, hogy lehet, a hétvégén még egyszer megnézem, de csak az első felét, ahol még visszafogottabb az érzelmeskedés.

A költséges primitivizmus és a visszahatás

A rogánfejű propagandaminiszter égisze alatt az elmúlt kicsi több, mint három évben csekélyke 226,9 milliárd forintocskát égettek el olyan épületes kampányokra,  hogy Soros,  Brüsszel, Zelenszkij mind az ellenségeink, és ne hagyjuk! Valamit semmiképp se hagyjunk, hogy pont mit ne, az az óriásplakátok tőmondatos üzeneteiből már nem jött le, de a lényeg hogy nemet kell mondani az arra! Ellenben hagyjuk magunkat visszaküldeni a nemzeti konzultációt, mert különben mind meghalunk. (Oké, amúgy is meghalunk mind, de jobb lenne később, és nem Brüsszel ostromakor.)

Ezeket a „kormány információ“ fedőnevű pártkampányokat talán tavaly futtatták a csúcsra, hisz Ártunk és Ormányunk szerint ha nem ők nyernek az EP választásokon, akkor ledobják ránk az atomháborút a bárkik. Ők nyertek, mondjuk a valaha legrosszabb eredményükkel.

Csak ugye kisebb probléma, hogy miközben a kormányzat féktelenül puritán módon működik (hangsúly persze azon, hogy féktelenül), épp az elszabadult propaganda miatt bukott meg a kormány spórolási terve. Ez kicsit olyan, mint mikor valaki le akar fogyni, de gyenge jellem, ezért a biztonság kedvéért az összes pénzét kokainra költi, hogy így akkor már tuti nem vesz hirtelen felindulásból másfél kiló zsírban sült bonbont. Ráadásul bonbont a rendőrség drogosztaga árul, kokaint meg a régi haver, szóval nem kérdés melyiket válassza.

Merthogy ezt a pénzt nagyrészt egyetlen cég, egy pártközeli arc a saját lábunkon álló vállalkozása hörcsögölte be, hogy aztán előállítsa a világszinten is ordítóan primitív, óvodás szint alatti, közterületi vizuális környezetszennyezéseit.

Ez a legújabb (Telex/G7)

Ettől persze lehet még puritán a kormányzás, amennyiben azt teljesen hanyagolják, az egyik tegnapi posztban említett repülős osztálykirándulás is pont annak a legjobb illusztrációja, hogy ők inkább kommunikálnak, hisz ha mesékkel etetik a népet, azokban mindig győzhetnek, és ha van elég egyujjas agyú az országban, már mehet is tovább a hatalmi gőzhenger. És hát van elég, legalább is eddig volt.

A média maga az üzenet (the media is the message), mondotta volt még a távoli hatvanas években Marshall McLuhan. Ez csak annyit jelent, hogy a médiumok (a könyv, a tévé, az internetes világháló) önmagukban is befolyásolják, hogyan érzékeljük és értelmezzük a világot, függetlenül attól, milyen konkrét információt közvetítenek. Mert minden médium „kiterjesztése” az embernek: A kerék a láb kiterjesztése, a könyv a szemé, az elektromos média pedig az idegrendszeré, és ezek a kiterjesztések mind megváltoztatják, hogyan tapasztaljuk meg a a körülöttünk lévő valóságot.

Márpedig ha a kommunikáció (praktikusan: propaganda) maga a kormányzás, akkor a kormányzás a média, vagyis az ember (The Man) érdekeinek, mániáinak és mentális defektusainak kiterjesztése. Első körben egy országra, de szándéka szerint minimum az egész kontinensre. Több kontinensre akár.

A propaganda pedig szükségszerűen rohadt primitív, elvégre tömegekre kell hatnia, így a kormányzás is primitív, ami meg hosszú távon nyilván visszahat művelőire. Mint azt épp láthatjuk is megjönni.

Kék luxusgombák

Amikor egy médiumot elkezd bekebelezni a mostani rezsim, rendszerint exponenciálisan növekvő sebességgel kezd távolodni a valóságtól. Ma például azt olvastam a valaha szebb napokat megélt indexen, hogy luxussá válik a magyarok kedvenc csemegéje. Nem is tudtam hirtelen, az mi lehet? Pálinka vagy valami szalonnás pacalkolbász? Lángos? Mondjuk a lángos az már luxus bárhol, kivéve otthon készítve, de nem, a fékezhetetlen agyvelejű szerző a libamájra gondolt. Az lenne a magyarok kedvenc csemegéje, és nem a kis hubi sörrel meg a csokinyúl.

Szerintem meg egyrészt a libamáj sosem volt nagy népi kedvenc, legalább is az elmúlt nyolcvan-száz évben biztos nem, ellenben nem válik luxuscikké, hisz régen az. Luxuscikké lassan a gumiszerű, ipari trappista válik, meg esetemben mondjuk a szusi. Vagy bármilyen édesség, még jó hogy olyat csak keveset ehetek. De kétségtelenül irigylem azt, akinek most kezd luxuscikké válni a kilónként 23 ezer pénzért mért cucc. (Amúgy libamájban még a Kádár-rendszerben is, mármint az előzőben, nagyhatalom voltunk, csak épp hézagmentesen ment is az egész exportra, főleg a franciáknak. Ami fontos volt, mert cserébe a az elvtársak tudtak francia konyakot inni, hogy a saját  májuk is hízzon kissé. Hiszen a konyak a munkásosztály itala volt, amit vezetőin keresztül fogyasztott, mint az köztudott.)

Élni persze amúgy is luxus, lényegében persze halottnak lenni is az, hisz olyankor lemaradunk a komplett jövőről, a legegyszerűbb meg sem születni. De ha már így esett, meg kéne tanulni fotoszintetizálni, téli álmot aludni, és valahogy hallhatatlannak lenni. De ha ez együtt túl nehéz, akkor a leideálisabb életforma a gombáké, vagy valami egyéb telepes élőlényé, mindegy is. Mert onnantól, hogy valaki gomba, már nem érdekli a divat, a politika, a sci-fi sorozatok vagy autóversenyek, a libamájból meg pont azt szereti, amit az emberek már amúgy kidobnak. Csak jó helyre kell nőni (hisz arrébb menni utána már nem lehet), mert egy francia étterem mögött  ugyan van esély bomló májra, de arra is, hogy az ember a levesben vagy valami mártásban végezze. A fenébe, gombának lenni is túl bonyolult. Akkor legyünk inkább a kék szín egy különösen intelligens árnyalata az égen, és máris meg vagyunk oldva. Nem az örökkévalóságig (ez esetben ez lenne a luxus), csak pár milliárd évre, de pont ennyi ideig nem fog érdekelni minket a libamáj ára.

Állami osztálykirándulás

Na, akkor végre ma van a történelmi nap, no nem a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója (elvégre a mi naptárunk szerint november van, de mikor én még az előző Kádár-rendszerben voltam általánosan iskolás, nem is volt matekóra ma), még csak nem is a mi Kis Októberink volt régebben pont ilyenkor, hisz az tényleg októberben volt, ekkora már le is verték a forradalom lázadásos komponensét.

Hanem ma van az, hogy a Felcsútok Géniusza, több tucatnyi ingyenélő seggnyalója társaságában már Amerikában egyesül az államokkal, mert tárgyalni fog Trampli Elnő Kúrral, gondolom nem magyar idő szerint, szóval majd. (Amúgy a NER Force One hívójelű nairbus fedélzetéről tényleg nem ingyenélő seggnyalók posztoltak vigyorgós szelfiket a dagadt döbrögivel, elvégre nem ingyen élnek kurva jól, hanem mert segget nyalnak, és az kemény munka lehet, még a sima kurválkodáshoz képest is. Azt Icus a sarokról például felárért se vállalja.)

Először nem volt világos, a felcsútinak miért kell ennyi udvaroncot közpénzből utaztatnia, mert egy normális országban elmegy a kormánydelegáció egy kisebb géppel, a többi százhatvan hűbéres meg vesz magának repjegyet egy-egy menetrend szerinti járatra, hisz elég pénzt vágnak ahhoz hozzá. De aztán rájöttem, hogy:

- Ez afféle jutalomutazás, amíg a főnök tárgyal a Fehér Ház romjain (az egyik szárnyát konkréten ledózerolták, hogy Donáld kacsának legyen szép nagy, dúsan aranyozott bálterme), addig ők várost néznek, aztán csinálnak pár alákérdezős „interjút“ a kormányférfiakkal (hisz kormánynők nincsenek), aztán este együtt basznak be a hotel bárjában. Költségszámlára.

- A mi döbrögink szeret mindig két számmal nagyobbnak látszani mint amekkora. A jelentősége persze. Úgyhogy ha néha az amerikai elnök is visz újságírónak hazudott propagandistákat a különgépén, akkor neki is egy csaknem teltházas géppel kell érkeznie, csak hogy a Holdról is látszon az ő világtörténelmi jelentősége. Ja, meg a pápa is így szok utazni, ő meg nemrég volt a Vatikánban a szűk, huszonhat fős családdal, csak hogy a fehér szoknyás bácsi is érezze rosszul magát, hogy neki egyik unokája sincs ott, pedig aznap különösen jó a svédasztal a fogadáson.

- Meg amúgy is: A pártvezér és kancellár egy beleszarós csávó, az a típus, akit személyében meghívnak egy házibuliba, de ő tizenöt részeg haverral érkezik, hogy aztán másnak már ne nagyon legyen kedve maradni.

- A jutalomutazásból ráadásul jövedelemadót se vonnak le, azt amúgy se szeretnek fizetni a fiúk céghálói.

Egyébként meg majd meglátjuk, hogy lesz-e értelme vagy valami eredménye ennek a „polgármester úr a falubusszal visz minket a meccsre“ hangulatú osztálykirándulásnak (az uralkodó osztályénak). Egyelőre annyit látni, hogy megpróbálja rádumálni a hülyehajút, miszerint minket mégse csesztessen szankciókkal, csak mert nem tőlük vesszünk például gázt, hanem a putyini diktatúrától. És az nagyjából előre borítékolható, hogy saját és lakájai véleménye szerint példátlan sikert ér majd el, de hát ez van, ha az ember alkatilag történelmi léptékű. Hogy ez siker lesz-e, az már középtávon eldől majd, de pár napot biztos várni kell, mert Trampli tata úgy működik, mint egy retardált óvodás a Nyuszi csoportból, mindig annak az álláspontjával ért nagyon egyet, akivel utoljára beszélt. Így aztán ha még három nap múlva is az lesz amiben történelmileg esetleg megállapodnak, akkor van esélye, hogy akár hónapokig is úgy maradhat.

De addig is az állami százmilliókkal megtolt „influenszerek“ legalább kirándulnak egy interkontinentálisat, szaros nyelvvel ugyan, de akolmelegben.

Ez meg egyszer volt már itt is, de mióta láttam a bábként mozgó Dagadtat mint Amerika Kapitányt, ez járt a fejemben:

Hammer to Fall

Avagy lesúlyt a kalapács, nem a szimbolikus hanem a konkrét. Mert ilyenek ezek a dél-koreai  bosszúfilmek, hogy előszeretettel kalapáccsal vesznek elégtételt a rosszfiúkon a bosszút jogosnak érző főszereplők. Ez működött már az 2003-as Oldboy híres jelenetében is, és működik az általam csak most megtekintett, Kim Jee-woonáltal rendezett, Láttam az ördögöt című, 2010-es műegészben is. Ráadásul mindkét film egyik főszereplője Choi Min-sik, aki itt is kalapáccsal teszi harcképtelenné áldozatait, csak épp ez esetben nem ő a boszúálló, hanem ő a sorozatgyilkos Jang Kyung-chul, akin bosszút áll egyik áldozata vőlegénye.

Mert megölni egy kommandós-aszcendensű különleges ügynök mennyasszonyát félnetek jó lesz, de a civilben iskolabusz-sofőrként ténykedő hentes és mészáros ezt nem tudja. Ő csak az éjszakában vadászik a magányos fiatal nőkre (mit tehetne, ez a hobbija), akik mondjuk lekésték a buszt vagy defektet kaptak, hogy aztán kalapáccsal verje őket eszméletlenre, és az otthoni kínzókamrájában bontsa fel őket karajra, tarjára, combra meg fejhúsra.

Jelen esetben azonban mellényúl, mert a csaj apja rendőrparancsnok, a vőlegénye meg ugye Kim Soo-hyeon, John Wick korai koreai kiadása, így a fater adja tippet, hogy a ki a négy gyanúsítottjuk, a csávó meg egyenként rájuk támad. Pontosabban csak háromra, mert a harmadik a hunyó, de addig is az elsőnek kalapáccsal veri szét a farkát (mi mással, ugyebár), a másikat a robogójával együtt gázolja el, és csak aztán veri péppé. Aztán igazi tettest az utolsó pillanatban mégsem öli meg, hanem marad az eredeti tervnél, miszerint lenyelet vele egy GPS- jeladót, amiben valami lehallgató cucc is van. És onnantól fogva ha a pszichopata ölni megy, megy utána, és egyre félholtabbra veri, és teszi egyre nyomorékabbá.

Mert a bosszú lényege ez esetben nem az, hogy fájdalmasan ugyan, de gyorsan haljon meg a főgonosz, hanem hogy addig kínozza, ameddig csak lehet. Ami persze emberileg nem érthető, no nem azért, mert ne érdemelné meg, hisz minden bosszúfilmnek az a veleje, hogy az ember elégtételt érezzen, látva megdögleni a rosszakat, lehetőleg fájdalmasan megdögleni. Csakhogy itt Jang Kyung-chul addig is erőszakol és öl, amíg kibontakozik rajta a bosszú, szóval Kim Soo-hyeon feláldoz néhány ártatlant, mert elvakítja a bosszú, sőt az áldozatok közt lesz halott menyasszonyának húga is. Nem csoda, hogy a végére zokogásba tör ki, mert egyrészt körülötte majd mindenki halott, másrészt viszont (részben ezért is) nem tűnik el a fájdalma a bosszútól. Verte volna szét Kim fejét azzal a nagy kővel, rögtön annak leleplezésekor. Bár gyanús, hogy az is csak fél órára hozta volna ki a lelkiállapotából.

A Láttam az ördögöt nagyon sötét film, nagyon kemény és erőszakos, a sorozatgyilkos extra kegyetlen, a haverja meg nyersen eszi az emberhúst, miközben a rendőrök béna amatőrök, és csak a bekattant bosszúálló az egy legény talpon a vidéken. (Ez mondjuk igazi tömegfilmes közhely, miközben ez minden, csak nem hollywoodi tucatvacak. Itt nincs semmi bravúrosan megkoreografált küzdelem, csak véres egymásnak esés, van a gonosz aki nagyon az, meg a veszteségtől kiégő néhai jófiú, aki szintén átmegy mészárosba. Ez amolyan „két nappal a világvége után“ helyzet, amire nagyon nem vágyunk. Ha ez lesz utána, inkább pusztuljunk bele a világvégébe, de ha ez van már most is, akkor elbasztuk.

Akiknek már nem kell külön vélemény

Megkaptam tegnap a postaládámba bele az aktuális Nemzeti Inzultációt. Gondoltam kitöltöm, pont fordítva, mint azt a felcsútista propagandagyár óhajtaná, aztán szokás szerint faszt rajzolok rá, vastag fekete filccel, és visszaküldöm. Aztán mégis összetéptem, mert tényleg felhúztam magam rajta, jobban mint a korábbiakon, pedig azokon is fúde.

De ez már minden alatti. Van ugye a Tisza párt állítólagos adóreform tervezete, ami szerintük pont nem az, amit az ormánypropaganda sulykol (és talán jobban tudják, milyen terveik vannak), és erről meg kell kérdezni a népet. Mert ugye Brüsszel bele akar rántani minket az ukrajnai háborúba, ehhez vannak itthon is kis segédei („pártok“, pedig csak egyre gondolnak, de annak sem írják le a nevét, mert nem érzik magukat perképesnek), és ez adóemeléssel járna, mert a háborúba főleg a pénzünk lenne belerángatva. 

Most szólok, ebben az értelemben már évek óta benne vagyunk, hisz az EU komoly pénzekkel segíti az ukránokat, az EU meg mi is vagyunk, akármit is ordibál a Dagadt. És nem azért, mert a volt Szovjetuniótól nyugatra mindenki annyira önzetlenül jófej, csak Putyin cárevics lábában is benne van a Hitler-bugi, ha gond nélkül bekebelezheti Ukrajnát, miért is állna meg ott? Jó, talán NATO-országokat nem merne lerohanni (ebben bíznak a volt szovjet tagköztársaság balti államok), de ez is csak egy remény, pszichopata diktátoroktól nem feltétlen lehet elvárni valamiféle józan racionalitást. Lásd Adolf néptárs esetét.

Szóval van ez a kérdőívnek csúfolt, a Völkischer Beobachter legszebb pillanatait idéző propaganda-uszítás, nem idézem ide, mindenki hozzáférhet, de tényleg ilyen típusú „kérdések“ vannak benne:

A háborúpárti brüsszeli vezetők azt parancsolnák nekünk, hogy mostantól minimum heti rendszerességgel minden magyar dugja meg magát hátulról, az ukrán nácik megsegítése érdekében! Ön mit szól ehhez?

A.) Örülök neki. Már eddig is szerettem megdugni magam hátulról, de most hogy ezzel az ukrán náci barátainkat is segíthetjük, naponta megteszem majd, csak béke ne legyen, a kurva életbe!

B.) Ellenzem, ezért én inkább mást se dugok meg hátulról, ha ezzel is a békét védhetem, ami majd el fog jönni, a ha Trump és Putyin Elnök Urak aláírják a Magyar békecsúcson, mondjuk Hódmezőtarjánban.

És akkor még szembe jött egy telexes videóösszeállítás, ahol az utca embereit kérdezték a konzultációról, akiknek amúgy láthatóan van hol lakniuk, szóval itt érzek némi fogalomzavart, mert szerintem az utca embere a típusos hajléktalan.

Mindegy is, ettől még tanulságos volt például a riadtan suttogó néni, aki láthatóan névmágia-révületbe esett, mert úgy hivatkozott a legerősebb ellenzéki erőre, hogy „a másik oldal, amelyik egy folyóról van elnevezve“. Mintha a Tisza mára már valami elátkozott kifejezés lenne. Gondolom ha meglát egy cipőbolt kirakatában egy Tisza edzőcipőt, keresztet vet, és gyorsan előhúzza a Semjén Zsót megáldja a békéscsabai kolbászfesztivált című laminált szentképét, amit a biztonság kedvéért mindig a táskájában hord, mert távol tartja a liberálkommunistákat.

És ha jól tévedek, ez a nő volt az is, aki persze nem verné nagy dobra a véleményét, Hogy Pénztáros Lőrincet is rühelli, mert „Ha meghallja, nemtom, lehet hogy vérpadra kerülök“. Ha meghallja a tugyukki döbrögi, de ugye Magyar Péterhez hasonlóan neki sem mondja ki a nevét, hisz a névmágia az komoly dolog, az nem szarral dobálózik, mint egy állatkerti majom. Ez azért szép orwelli pillanat volt, mágikus realizmusba csomagolt önkényuralmi reflex.

Ennek szellemében jött a szolgalelkűség a köbön a kormányhitű Zemberektől: 

„Épeszű ember nem válaszol úgy..., ahogy nem az elvárt“ 

„Fideszes vagyok, nem szoktam agonizálni, hogy irányítottak-e a konzultáció kérdései”

Voltak persze tömörebb kormányhitű megfogalmazások. Mint a bácsi, aki nem akar adót. Gondolom mert nyugdíjas, így SZJA-t nem fizet már, a 27%-os áfáról meg nem hallott, így azt hiszi, hogy egyáltalán nem adózik.

De a legjobb az az utcai ember volt, aki arra a kérdésre, hogy mit szól a kérdésekhez, annyit mondott, hogy egyetértek minden kérdéssel, jó kérdések, lényegertörőek. A válaszlehetőségekről nem volt véleménye, de a kérdések jók.

Gondolom az egész milliárdos kampány-parasztvakításnak ez is volt az egyik célja, nem?

p.s. Voltak persze normális megszólalkók is, csak nekik nincs sportértékük, mert nincs meg bennük az a freak-show megalapozású humorfaktor.

A videónak  meg itt a linkje.

Neki se mondjuk ki a nevét!

(reddit.com)

Kefél, lő, meghal

Aileen Wuornos hét férfit ölt meg, amiért ötször mondtak ki rá halálos ítéletet, ehhez képest béna volt az amcsi gazságszolgáltatás, mert csak egyszer végezték ki, bő tíz évvel az ítélet után. Máig is, a legismertebb sorozatgyilkosok között tartják számon, most pedig igazságot tennének a nevében. Mondjuk hét gyilkosságért lehetett volna hét halálos ítélete is, de kétszer azért, például rögtön az első esetnél, önvédelemből ölt.

A rém (Monster) című 2003-as film az ő történetét dolgozza fel, elég erős hatásokra építve. Magát Aileent Charlize Theron adja, aki tizenöt kilót hízott, és kábé ugyanennyi sminket dobott le a szerep kedvéért, elvégre egy lepukkant prostit kellet játszania. Aki tényleg a legalja, white trash alakoknak kell csak, lompos, loncsos és bozontos, benzinkutak összeszart mosdójában tisztálkodik, és amikor nincs dolgozásban, ócska lebujokban issza le magát.

És egy ilyen bárban fut össze a nála jóval fiatalabb különc leszbi, Shelby (Christina Ricci) szedi fel, bár Aileen eleinte ezt nem akarja (csak fokozatosan jön rá aztán, hogy ő is leszbikus), de aztán berúgnak, és együtt töltik az éjszakát. Már bontakozna a kapcsolatuk, de ezt Shelby (a valóságban Tyria) szülei eleve nem nézik jó szemmel, meg hát ugye jön az első gyilkosság. Ami ugye önvédelem, mert a reménybeli kuncsaft, aki az út szélén szedi össze a nőt, összeveri, megkötözni, és csak aztán kezdi erőszakolni, pedig hiába prosti a csaj, ezt már nagyon nem akarja. De kiszabadítja magát, és mivel saját testi épsége érdekében eleve pisztollyal a táskájában jár, halálra lövi a delikvenst. És csak azután rugdossa véresre.

Szóval már több okból is le kell lépnie, Shelby megy vele, Aileen megpróbál valami rendes munkát szerezni, naná, hogy nem jön össze, kiáll megint az út szélére, de a soron következő kuncsaft is golyókkal a testében végzi, és ebből csak kettő van a herezacskójába. Aztán innen nincs megállás. Shelbynek érthetetlen módon egy idő után elege lesz abból, hogy a párja már mindenkit lepuffant, aki elvinné egy körre pénzért, pedig ha belegondolunk, mi más tehetne? Rájött, hogy leszbi, nem akar férfiakkal kefélni, de kellene a pénzük.

A vége persze az, hogy rendőrök elfogják, bíróság, miazmás, az excsaja ellene vall, és bár Aileen a saját bevallása szerint a börtönben megtér Jézushoz, akivel majd együtt jön vissza a mennyből a végítélet fennforgásakor, de ez már nincs benne a filmben. Csak egy felirat, hogy tizenkét év halálsor után végül 2002-ben kapta meg a méreginjekcióját.

Magában a filmben az a fura, hogy szinte sajnáljuk a sorozatgyilkost, mert nagyjából úgy mutatják be, mint egy mocskos világ lecsúszott és megalázott áldozatát, azt persze a fene tudja menyire volt az, de dramaturgiailag teljesen hiteles a cucc. Talán ezért is van Aileennek máig is jelentős kultusza, hogy ő nem egy Ted Bundy, a mosolygós pszichopata, aki tényleg önként és dalolva dolgozott meg a kivégzéséért, mikor úgy 30-40 nőt ölt meg, már maga sem emlékezett rá pontosan.

No meg Charlize Teron élete átalakulását és egyben alakítását produkálta, pont olyan trampli, mint a valódi Aileen volt, meg is kapta érte a Golden Globe, meg az Oscar-díjat jól. A huszonéves Christina Ricci meg egyszerre nagyon cuki, rém romlott, és meglehetősen drámai, csak ahogy szokott, nem is értem ő miért nem Oszkár még mindig...