Jeles nap a mai, mert vasárnap van, szóval túléltük a szombatot és nem várjuk a hétfőt, de nem megyünk templomba, mert a közelben nincs olyan ami érdekelne minket, és lenne ott sajtos pogi is kávéval. Valami ilyesmi életérzés söpör végig a lépcsőházon, pedig rohadt korán van még, a lakónépesség rajtam kívüli többsége még aluszik, és álmában csenget egy picit. Miszerint keljen fel ma fél tizenkettő előtt az, akinek két vér szerinti anyja van. (Ez fontos kitétel, ez a „vér szerinti“, hisz nálunk felvilágosultabb lépcsőházakban azért vannak leszbi párok, örökbefogadott gyerekekkel. Itt nem, ez egy konzervatív-szocialista lépcsőház, rasszista felhangokkal. Gondolom én, mert nem ismernem a lakókat, ezért a biztonság kedvéért egy saroknyi távolságon belül, ha nem is köszönök mindenkinek, de sokszor gyanús, hogy kéne.)
Gyerekként valahogy mindig arra gondoltam, hogy az emberek a hétvégén valami olyasmit csinálnak, amit igazán szeretnek, mert nincs iskola meg munkahely (illetve van, csak üresen áll, valamint tátong - bármit is jelentsen ez), de hamar kiderült, hogy az emberek dögleni szeretnek. A tévé előtt a fotelban, csak semmi kirándulás vagy legalább legózás a szőnyegen, pedig én tízévesen pont ezeket szerettem csinálni, de rajtam kívül senki. Később bulizni szerettem (volna) a hétvégén, de sosem voltam egy party animal, és mire főiskolás lettem, kiderült, hogy hétvégén valóban nincs is jobb, mint a döglés.
Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy akkoriban hétfőtől péntekig csekély négy-öt bulit sikerült abszolválni, és azokat kis is kellett heverni valamikor. Pláne, hogy elég lelkiismeretesen jártam órákra is (sőt, ez később, a pesti egyetemi évek alatt is megmaradt), de néha így is furdalta lelkemet az ismeret, hogy nekem itt mégis tanulnom kellene főleg. Bár ezt rajtam kívül valóban kevesen gondolták így. Plusz még mindig senki nem akart legózni velem. (Én meg azóta is ha rosszat álmodok, az gyakran annyi, hogy valamiből vizsgáznom kell, de nem hogy nem voltam egy órán sem, a tantárgyról is csak ködös sejtéseim vannak...)
Úgyhogy a vasárnap jobb híján a feltöltődés ideje, ez lenne a döglés deklasszált lakótelepeken honos, polgárinak gondolt neve, de jobbára ez csak annyit jelent, hogy bazmeg, holnap már megint hétfő. Így aztán a többség a szorongásos-neurotikus tünetegyüttesét tölti újra, egy önfeledt másfél nap után, ami akár annyira önfeledt is lehetett, hogy valóban élmény megtapasztalni, miszerint túlélték a szombatot. Gondolom én másokról , én majd mindennap ugyanazt a neurózist töltöm újra, de ha nem, na az a hétvége akkor is ha kedd estétől tart csütörtök délutánig.
A szerző épp fejben hétvégét tart...
A múlt században persze.
p.s. Tényleg írtam a minap egy hosszabb szöveget a szubjektív időről, és igen, a hétvége sem egy naptári szakasz, hanem egy lelkiállapot. Miként például nagyban, a Nagybetűs Tankönyvi Történelemben is volt a hosszú tizenkilencedik század (1989-1914), meg a rövid huszadik (1914-1990, mondjuk), talán nem kell magyarázni, hogy miért pont a mettől-meddig.
A boldogság nem-buddhista fogalma is a nem egyszerűen hosszú, hanem állandó hétvége lehet. Azaz döglünk, de fejben még legózunk azért, átélve az aktív nem-cselekvés élményét, ami közben bármikor megpihenhetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése