Persze én ötvenegy vagyok (jesszus, hogy jutottam idáig, hol az a sok év?), de Steve, a róla elvevezett filmben még három ével zsengébb nálam, pláne mert megőszült szakállal pár évet simán feltagadhatok.
Arról van szó, hogy találtam végre egy ízlésemnek megfelelő, ezúttal ír/brit drámát, ami azért helyenként már-már dramedy (bár végül nem az), már csak valamelyik kedvenc színésznőmet hiányolom belőle, ha már Cillian Muprhy a férfi protagonista. (Na jó, Emily Watson azért jó, hogy benne van.)
Alapvetően kemény egy darab, elvégre a Steve egy Stanton Wood nevű fiktív angol állami javító-nevelőintézetben játszódik, ahol a nagykorúság felé közeledő fiúk alapbeállításon is kibeleznék egymást bármikor, ha épp nem a legnagyobb haverok aznap. Maga az intézet afféle reformszellemű cucc, nyitottság, elfogadás, rehabilitáció, mifene, és mindez 1996 Angliájában.
A sztori során egy napot követhetünk végig, ami nyilván nem átlagos, de itt láthatóan egyik sem az, viszont érkezik egy forgatócsoport is valami dokut összefilmezni. Plusz megjelenik valami Szőr Akárki, a helyi parlamenti képviselő, mert kampány van, amire persze Stanton Woodban mindenki tesz magasról. De a forgatásnak is jelentős lehet a tétje, mert épp kérdéses, hogy érdemes-e ezt az egész bejzlit fenntartani, vagy börtönbe az összes bentlakóval, verjék szét egymás fejét ott, és különben is, az ingatlan értékesebb, mint az benne lakó, und tanulni próbáló srácok. Business as usual.
És hab a tortán, hogy a címszereplő Steve (ő lenne C. Murphy) maga is egy kissé labilis lelki alkat, persze a helyében, évek után ki ne lenne az. Mikor kiderül, hogy az intézet épületét már el is adták, pont úgy reagál, mint az aktív-agresszív fiúk. Mert minden ott dolgozó egyszerre börtönőr, pszichológus, tanár, valamint szülő- és akár barátpótlék, de ha valaki ebben a szituban túl empatikus, mint Steve, akkor könnyen kezdhet hasonulni a neveltjeihez. (Viszont ha ő nem foglalkozik velük , akkor senki, van akiről már a családja is lemondott.)Ami meg maga a skizofrénia, egyszerre kell hideg fejjel kívülről néznie őket, meg átérezni a gondjaikat, innen lesz egyenes az út a függőségen át a terápiába.
A tanarak amúgy ezen a rémes helyen is alulfizetettek, frusztráltak, de valahogy mégis a magukénak érzik az ügyet, nem csoda, hogy a fontoskodó öltönyös Szőr Politikusról is úgy beszélnek maguk közt, mint akit bottal se piszkálnának, ha nem lenne muszáj jó képet vágni hozzá. (Ne is tudom miért a mai magyar rögvalóság jut eszembe erről.)
Reménytelenség van meg szétesés, de küzdés is, elvégre itt már senkinek sincs veszteni valója.
Cillian Murphy-nek ez igazi jutalomjáték (nem véletlen hogy sokat lobbizott a filmért, aminek egyik producere is ő), de jók a javítós csávók is, mintha tényleg amatőrökkel dolgoztak volna, pedig színészpalánták.
Mondjuk az egésznek van egy erősen dokumentumfilmes hangulata, a filmbéli stáb „felvételeiből“ is vágnak be bőven, ráadásul az ő jelenlétük indokolja is, miért viselkednek annyira szélsőségesen a srácok.
Minden esetre Steve meg a többiek munkája olyan, amiből nem lehet hazamenni, legalább is fejben nem (pedig neki is van családja, meg egy normális élete „odakint“), de fizikailag is rohadt nehéz visszamenni a következő nap, főhősünk is a címben idézetthez hasonló buzdító beszédeket intéz magához az autóban, hogy aztán estére egy roncsként, néhány löket pia után üvöltse ki magából a feszültséget valami lomtárban. Mint a nemzet napszámosa ugyebár, kilátástalan meló, folytonos tánc az összeomlás szélén, de valakinek ezt is meg kell csinálni.
Tanulságos egy film, na. Meg nagyon jó, csak nézni rossz, és ez az igazi.
p.s. Egyébként az egész Max Porter nálunk 2024-ben megjelent kisregényéből készült, de ezt csak olvastam, mert a szerző (aki a forgatókönyvet is jegyzi) nekem eddig radar alatt maradt. De csak eddig, hisz ha a jó pap holtig tanul, akkor a szar szociológusnak még tovább kell. Majd olvasok tőle valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése