Na, megint a szokásos fáziskéséssel, de megnéztem Yorgos Lanthimos (mostantól így írom, nemtom miért), utolsó előtti filmjét, a Kegyelem fajtáit (eredetiben: Kinds of Kindness, ami inkább a Kedvesség fajtái lenne). Avagy még pont idén a tavalyit, miként tavaly a tavalyelőttit, de filmeknél ez működik, sajtoknál csak néha, a többi kaja pedig megrohad ennyi idő alatt. De ez van, most találtam csak meg valami videómegosztón, mondjuk utólag nem tudom jól jártam-e vele.
Mert ez a film nem igazán jó, ellenben elbábozza, hogy az. A formai megoldások ott vannak a szeren, a szokásos bizarr karakterek szintén, de kettő és háromnegyed órányi megtekintés után az a szörnyű érzésem van, hogy ez az egész üres, mint egy hámozott lufi. Egy átverés.
A műegész három egymástól majdnem, de azért mégsem minden tekintetben független történet, az ilyesmit hívják szkeccsfilmnek, így aztán ezt is. Mondjuk a darabonként és átlagban bő ötven perces játékidő azért szkeccsnek kicsit sok...
Szóval van három sztori, mondanám, hogy három tanmese, és amint rájövök, hogy mit akarnak tanítani, már mondom is. Az első egy szabad akaratától megfosztott férfiről szól, aki a főnöke tulajdona, de próbálja visszaszerezni az irányítást tulajdon élete felett; a középső egy rendőr története, aki gyanút fog, hogy hazatérő felesége nem ugyanaz, aki korábban hajótörött a tengeren; a harmadik meg egy nőről, aki egy szexkommunna-szekta tagjaként nagyon akar magának meg a szektavezéreknek valakit, aki képes feltámasztani halottakat. Ennél többet nem érdemes írni a cselekményekről, ha valaki nem látta még, nézze meg, egyszer biztos megéri, van benne szex, öncsonkítás, őrület, halál és elfojtás, na meg valami éjfekete humor, mint a mester bármelyik művében. És jók a gegek, akkor is ha nem feltétlen állnak össze valami nagyobbá.
Ugyanazok a színészek főszereplik mind a hármat (Jesse Plemons, Emma Stone, Willem Dafoe, Hong Chau és megannyi név a naptárban), és bár három nagyon különbözően beteg esetet mesélnek el, azért találtam közös pontot:
- Az első felvázolja, milyen az, ha annyira függsz valakitől, hogy ölsz is érte, és nem, ez már nem szeretet ez egy bizarr mánia.
- A második az állatorvosi lova annak, mikor annyira kötődsz a másikhoz, hogy meg is halsz érte, mert egy hülye vagy, vagy belehülyültél valamibe. (Lehet, hogy a másikba, aki kicsit sose volt normális, vagy nagyon volt az, vagy sehogy.)
- A harmadikban meg az van, hogy annyira beszippantott a szekta, hogy megszállottan keresed nekik a megváltót, ám mikor megvan, nagy elvakultságodban véletlenül kicsinálod.
Szóval hogy beteges kötődések vannak szerteszét, amik felemésztik az embert, de ez nem egy falrengetően új gondolat, ellenben milyen jó cím lett volna: Beteges kötődések (mondjuk Sick Attachments, amennyiben az attachment lehet alárendelés vagy vezénylés is akár.)
Azaz ha nagyon akarok, ki tudok hámozni valami üzenetet, csak épp nem találom elég súlyosnak és/vagy érdekesnek. Se a mondanivalót, se a hámozást. Lanthimos itt is teljes fegyveztben vonul ki, röhögve tapos tabukon, de közben vaktölténnyel lövöldöz.
Talán az lehetett a baj, hogy egy társszerzővel kiegészítve ő írta a forgatókönyvet is, plusz hiányzott az az erős irodalmi alap, ami megvolt még a Szegény páráknál (ami nekem igen nagyon tetszett), így a nehéztűzérségből szilveszteri tűzijáték lett.
Mindezzel együtt a Kegyelem fajtái néznivalónak egyszer biztos jó, ha valaki bírja ezt a stílust, annak bejöhet, de az még a jövő zenéjének kérdése, hogy mikor nézem meg legközelebb. A Szegény párák (meg előtte mondjuk a A homár vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása) elsőre levett a lábamról, ez meg nem, de ami késik az elmúlik, plusz előbb-utóbb levadászom az új filmjét, a Bugonia címűt, csak enyhüljön kissé az Emma Stone-mérgezésem, mert abban is ő van lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése