Súlytalan, de egyszer vicces

A Fackham Hall című tavalyi brit vígjáték igazából nekünk egy Csengetett Mylord? parafrázis, a nagybritánoknak mondjuk nem, ők arra a sorozatra - szerencséjükre - már nemigen emlékeznek, de nálunk végtelenítve megy mindig valamelyik csatornán. (Arrefelé lehet mondjuk a Downtown Abbey csupaszpisztolyos változata…) Mert Anglia van, ez esetben 1931-ben, benne kretén arisztokraták és ütődött szolgák, lopás, átverés, talpnyalás és genetikai belterjesség, szóval pont azok, amiket amúgy utálunk, de épp ezért vígjátéki keretben igencsak fogyaszthatók.

Szóval itt nem Meldrum-ház van, hanem a címbeli Fackham Hall (szellemtelenül elvulgarizált fordításban a Bazmegsonka-kastély, csak első magánhangzót kell e-helyett á-nak ejteni hozzá), ami már generációk óta a Davenport család tulajdona, és nem is igen csinálnak semmit azon kívül, hogy van egy kastélyuk. Viszont válság van, a szőrlordnak (már) nincs (törvényes) fiúgyereke, így a jól bevált módon az egyik lányt gyorsan hozzá kell adni egy unokatestvéréhez, hogy a családon belül maradjon a kúria, és ne legyenek a tagok munkanélküliek. Ha már eddig főállásban kastélylakók voltak, de pénzért dolgozni azt nem akarnak. (És ha kilakoltatják őket a családi a fészekből, a végén még - Ó, egek! - London belvárosában kellene élniük.)

Valójában egy romsitcom az egész, amennyiben a kényszerházzasságra kiszemelt lány a helyi trágyakereskedőbe szerelmes, a másik meg szintén nem akar a lófejű unkatesóhoz menni, de a végére kiderül, hogy a csavargó, akihez viszont igen, szintén unokatesó, csak balkézről, és félvállról véve elfelejtve. Van még féltékeny házvezetőnő, meg gyilkosságnak látszó balesetnek látszó gyilkosság, de a történet másodlagos, ez itt klasszikus slapstick-comedy meg tényleg a Csupasz pisztoly fárasztó de röhejes aurája.

Ennyi az egész, mondhatni semmi különös, a lényeg az, hogy a műegész gátlástalanul halmozza a vizuális poénokat, a néha kínos szóvicceket és a nagyon hagyományos, seggreesős helyzetkomikumot, fanyar angol humort mixelve amerikai börleszkkel. Itt mindenki hülye, csak annyi különbség van a karakterek közt, hogy némelyiknek legalább érzelmi intelligenciája van, akinek meg nincs, azt el lehetne ültetni a dáliák közé a kerteben, még neki sem tűnne fel.

A színészek rendben vannak, semmi megrázó, de Damian Lewis, Tom Feltonl, Ben Radcliffe és Thomasin McKenzie nem a legrosszabb nevek a szakmában, és lehoozzák a kötelezőt. Az egész film egy elegáns miliőben elkövetett, nagyjából felhőtlen baromkodás, nem igazán emlékezetes, de nem is unalmas, amolyan borús szombat délutánokra való felhőtlenség. (Én mondjuk egy váratlanul naposra forduló délután néztem, de akkor már lusta voltam az időjárással jobban komplementer belezős horrort keresni.)