A probléma a lényeg

Az mindig kétesélyes, ha egy filmnek ugyanaz az írója, rendezője és a főszereplője (no meg a producere), mert vagy lesz belőle valami egyedi, kreatív szerzői izé (hisz a látomásos alkotó alkotói látomását nem korlátozza semmi, mármint a pénzen kívül), vagy egy zsák lepkefingot érő, öntetszelgő szemét. Na most, a Megoldóember című darab az első kategória, Julio Torres ugyanis bár minden is a filmben, de:

1. Nem csinál belőle one man show-t, és

2. elég jó szereplőgárdát pakol maga  köré, különös tekintettel a másik főszereplő Tilda Swintonra, aki önmagában egy intergalaktikus kulturális jelenség, és akkor is felismerhetően nem evilági, mikor épp nem is felismerhető.

A pár évvel ezelőtti film eredeti címe akár maradhatott is volna a magyar verzióban, hisz az annyi, hogy Problemista. (Ami spanyolul meg pont az ellenkezője, hisz nem problémamegoldót jelent, hanem bajkeverőt. Mindegy, valamit a problémákkal problémázik, mondjuk azokkal mi mást is lehetne tenni?)

A problémázós itt maga Torres, aki egy salvadori származású (művészlelkű anyával terhelt), immár New Yorkban migránskodó wannabe játéktervező, akit épp kivágnának az országból, mert ha nincs munkája, nincs vízuma, márpedig munkája éppentől akkor nem bír lenni. Mert véletlenül kis híján majdnem kiolvasztott egy lefagyasztott művészt, ha már jobb híján egy kizárólag művészeket lefagyasztó cégnél dolgozik. (Ezek azok, akik elteszik a friss hullákat jégbe, hátha egyszer majd rájön az orvostudomány, hogy lehet kiolvasztani őket és visszavarrni a fejüket. Ilyen sajátos, Hátha Időkapszula szolgáltatást kínálnak, állítólag Walt Disney is le van jegelve folyékony nitrogénbe valahol, vagy csak a feje, vagy csak a városi legendája...) A ki sem olvadt csak majdnem, korábban a cég által eutanizált festő, Bobby amúgy kizárólag tojásokat festett („Nem tojások, remények! Ezek ígéretek, lehetőségek, rejtélyek...“) ideológiailag háttérképezve a semmit, tehát nem érezzük, hogy akkora baj, ha majd később sem támad fel fagyott poraiból.

Szóval a csávónak kurva gyorsan munka kell, ami jelentkezik Tilda Swinton vörös parókás alakjának formájában, aki pont az épp fagylaltként létező Néhai Nagyművész özvegye, aki különc, e minőségében harcban áll a világgal, de legalább jellemzően nem tudja, mit akar. És innentől egy kicsit szürreálba hajló (ezt Marquez óta latin közegben „mágikus realizmusnak“ hívják, de a szür- előtag szerintem majdnem ugyanaz) macska-egér kihaénnemezés indul közöttük, minek végén nem meglepő módon Torres figurája tényleg több bajt old meg, mint amennyit okoz. Úgy nagyjából. Mert közben elvállal bármit, amihez vagy nem ért, vagy még tehetsége sincs hozzá, Swinton (itt: Elizabeth) meg egy kisstílű, bár eredeti hisztis picsa, amit eltartott kisujjú ezüstkanállal persze úgy kellene mondani, hogy nehéz természetű.

A film egy kellemesen végignarrált, tényleg kissé elvarázsolt világú cucc, nade ezt már jól ismerjük minimum Amélie csodálatosan cukorba mártott élete óta, no meg ott van a majdnem komplett Wes Anderson-életmű, ami ilyenkor nem bír nem eszembe jutni. még szerencse, hogy bírom az efféléket, így élveztem ezt is, mert bár eredetiség-faktora mérsékelt, de míves munka.

Persze kicsit eklektikus, kicsit modoros, kicsit sablonos, de a szuperhősös szuperszarokhoz, meg a „kemény zsaruk megmentik a családjukat und a világot“ tematikákhoz képest üdítően eredeti, meg kellően kreatív. 

Mondjuk a végére a tündérmese a jövőből már nem kellett volna, nincs benne elég irónia.