A nosztalgia a retró rosszul

Ebéd után szokás szerint egészségügyileg gyalogoltam, mert fogyni ugyan nem fogyok a rendszeres mozgástól sem (hisz annyival éhesebb is leszek tőle), de a lelki egészségemnek, és azon, mármint a lelken belül az ismeret-furdalásnak azért használ valamit. Plusz süt rám a Nap, a környéken szén- és kénmonoxidban üdítően dús a levegő, a közeli parkban talán nem annyira, de azért az sem egy kontinentális esőerdő, ami egyébként máshol sincs. (Az olyan lenne, mint egy trópusi jéghegy.). És a parkban például vaddisznót sem láttam még, csak ha vittem róla képeskönyvet (de nem, eddig még sosem), bokor alá szaró, vasorrú öregasszonyt viszont már igen, és  lehet, hogy olyanok az erdőben is élnek, csak ott a szaróbokrukhoz nem vezet aszfaltozott sétaút.

A gyaloglós sétákon ugyanakkor látok dolgokat az úgynevezett "világból", és néha még fényképezek is, ha már kényszerből magammal viszem a digitális pórázt, régiesen a mobiltelefont. És ma délután például ezt láttam, háztömb parkolójában:

Efféle Wartburg alakú személygépjármű előfordult nálunk is családilag, csak az kanárisárga volt, ami vidámabb ennél a fenti halvány sárszínnél, bár ez meg elegánsabb, már ha a fogalom értelmezhető egyáltalán az egykori keleti blokk autóipari cuccainak kontextusában. (Ja a Trabantnak például volt stílusa, csak randa volt és szánalmas, a klasszik Zsiguli az mondjuk kinézett valahogy, csak épp az eredetijét a FIATos  olasz digók tervezték, biztos nagyon fiatalosan, a hatvanas évek közepén.)

Ez a keletnémet (magyarul endékás) géperejű személyjármű már annyira retró, hogy tényleg a nyolcvanas évekbeli, azaz általános iskolás énem jutott róla eszembe, meg a balatoni nyaralások Akaliban, eső esetén badacsonyi, balatonfüredi és egyéb kirándulásokkal, meg ugye az oda-visszaút a Szántód-Tihany komppal, ami úgy volt valami hajó, hogy nem tűnt annak. Márpedig az 'úszó parkoló' koncepciója a tíz-tizenkét éves önmagamnak igazán izgalmas és vicces crossovernek tűnt, akkor is, ha ezt a szót akkor még nem ismerhettem.

A ma észlelt darab pedig valóban kapitális példány, hibátlanul csillogó fényezéssel, eredeti (baleset esetén az ember bordáit ripityára törő) kormánnyal, szigorúan fejtámla nélküli ülésekkel, és a hátsó ablakban ott figyelt egy nagyjából velem egykorú vöröskeresztes doboz, meg az elmaradhatatlan, plüssbevonatú bólogató kutya.

Egyszóval az idő indokolatlanul nyári volt, a hangulatom meg nosztalgikus, mert a Wartburg és a harminc fok árnyékban belőlem kiváltja a szabadstrand-leégés-hekk papírtálcáról hármasság képzetét. Pedig a nosztalgia vacak dolog, kesergés azon, ami már úgy elmúlt, hogy teljesen, mi meg még vágyunk rá kicsit. A nosztalgia nem egyszerűen szép emlékeket jelent (amúgy minél régebbi egy emlék, annál szebb, mert annyival voltunk fiatalabbak, és főleg jövőnk volt még, nem csak múltunk, plusz ugye az idő megszépítő távlata), hanem az azokban megképződő élethelyzet hiányát és kívánását. 

Ezért nem szeretek nosztalgiázni, sőt a szépre emlékezni sem igazán, mert az automatikus, mintegy reflexként váltja ki a rohadt nosztalgiát, hisz az egykorit nem tudom nem összehasonlítani a mostanival, márpedig eme hasonlítás eredménye lehangoló, még csak közelítőleg sem lehet kihozni döntetlenre. Avagy: egy régi, ám újszerű Wartburg érdekes, de nem ülnék bele, hiányzik a fenének a gyerekkoron merengeni, sérelmemre.

p.s. Wartburg persze eredetileg egy vár, ahogy a nevéből is látszik, valahol Németországban, ami többek között arról híres, hogy egy darabig ott élt a későbbi Szent Erzsébet (az  Árpád-házat biztos épp renoválták), meg ott fordította németre az Újszövetséget Martin Luther. Nem a King, a reformátor. Bár ennek a szocialista autógyártás szempontjából nincs túl nagy jelentősége.

Nőügyekkel is foglalkozik

Egyre türelmetlenebb vagyok a mindenféle konyhapszichológiai okoskodásokkal, amik úgy burjánzanak tetszőleges generálportálokon, mintha ezek hajtanák a paksi atomerőművet, nem a plutóniumrudak. Barátság, szerelem, személyiségfejlődés, asszertivitás, empátia, lelkiismeret, önbecsülés, kötődés, elengedés, figyelmesség, párkapcsolat, bizalom, intimitás, elfojtás, agresszió, szenvedély, trauma, álmodozás, kötődés, pozitivitás, érzelmi intelligencia, unalom, elismerés, szorongás, boldogság, testkép, flow, féltékenység, szeretetnyelv, stresszkezelés, önfejlesztés, függőség, vágyakozás, kreativitás, nárcizmus, önmegvalósítás, emlékezet, én-idő... és itt elszakad a cérna, az énidőt már nem veszi be a gyomrom, 

Hisz én a magam részéről, napi huszonnégy órában magammal vagyok, nem tudok nem énidőben lenni, pedig néha jó lenne. A tévéreklámban a szakállas retardáltnak persze az az énidő, mikor a vécén szarik és közben nincs büdös, mert az új illatosító közben egy virágos réten érzi magát. És azt trágyázza épp., gondolom.

Konyhapszichológia ellen karcos-dühös zenéket kell hallgatni, ha unom a metált, akkor punkot, azok nem lelkiznek, nem picsognak, szar nekik, de szarnak rá, Tényleg a Sex Pistols egyetlen valahai nagylemezén van is egy szám, miszerint No Feelings! Úgyhogy tegnap esete is kerestem valamit, ami úgy punk, hogy nem ez a rémes, kaliforniai szörfös popzene (amit úgy próbálnak eladni, hogy poszt-punk, de ilyen igazából nincs), egyenesen a kertvárosi középfelső-középosztály ivadékaitól. És szembe jön (a) The 4 Skins, ami neve ellenére nem is neonáci banda, hanem az a punk/Oi!-vonal, ami arrafelé, és pár évtizede még, a szubkultúrák természetes kombinálódásának számított.

Szóval ez itt lejjebb klasszikus brit punk lenne Oi-kor, ha nem lenne egy atipikus szerelmes dal, ami mondhatni műfajidegen egy alkotás. Dühös zenében utazó prolik egyszerűen nem szoktak ilyen témákba belemenni.. Ám itt a lírai Én tényleg a szerelemről és a várakozásról dalol meglepő visszafogottsággal, mintha csak egy faszkalap alakú mézeskalács lenne, átesve a „megduglak bébi, de aztán takarodj!“ punkos határértékén. Kívülről morcos-agresszív, szívében viszont egy málnalekvárral töltött mézbonbon, porcukorba forgatva, talán mert maga sem hiszi, hogy egy csaj konkrétan többnek is nézheti, mint barátnak (egy őt?), azt' ettől elhatalmasodik benne a szerelem rajta, ő meg várja a nőt, csak nem tudjuk miért. Meg a hova.

Hja, szép idők voltak, mikor még magasról tettünk a dalszövegekre, és bármiből kihallottuk a lázadást, mint életérzést és identitásképző lendületet, amiben torzított gitárra valaki gyorsan kiabált. Vagy lassabban, csak dühösen/kiakadva.

Tűzijáték és rendszerváltás-demó

„A baloldali rendezvény pontosan úgy néz ki, mint az elmúlt 14 év összes, nevetségességbe fulladt tüntikézése (...) Később pedig egy vidám trágárkodó számot is élvezhettek a részvevők, (...) közben Magyar Péter is rikácsolt egyet.“

(Az Origo nevű névtelen szerző tárgyilagos tudósítása az origón)

„...akit nyüzsögve követnek az emberi mértéket és erkölcsöt nem ismerő avagy megvető patkánylelkületű tömegek. „

(Bencsik A.  mentálisan terhelt közpojáca)

Én úgy délután három után néztem rá az internetes világhálóra, mert eszembe jutott, hogy Pesten tüntetnek épp, az exfideszes yuppie rajongói. (Egyelőre csak azok lehetnek,komoly programja még nemigen van lenni a csávónak, pártja úgyszintén sem, így marad az O1G-paradigma, a jogos és tömeges indulat valamiféle csatornázása.)

A képek szerint dugig megtelt a Kossuth tér (nálunk is kéne ilyen tüntetés, a mi Kossuth terünk sokkal kisebb, bár ez is faltól falig térkő, viszont könnyű megtölteni), és szinte pont huszonkét éve, a méltán utált Rákay elvtárs egy nagyságrendileg ekkora népségre mondta, hogy már két és fél millióan vannak. Ezt időnkét azóta is a képébe röhögik a dollárbaloldal betegesen liberális, demokrata mocsadékjai, de most - a képek szerint - a környező utcák is teli voltak tömeggé préselődő emberekkel. Vagyis a kormányhitűek szerint akkor most hárommillióan voltak? Azok a rohadt számok már megint, hiába no, a külön felcsúti matek visszanyalt. 

444.hu

Hárommillió patkánylelkű, az erkölcsöt hírből is megvető humanoid azért már kemény, nekem meg jólesik látni, ahogy ezek a tisztességtelenségben megőszült állampárti talpnyalók (ja, a Párt az közben változott, a mentalitás nem) egyre elborultabb fejjel kapálóznak, mint egy hátára fordult nehéztüzérségi kitinpáncélos. Bogár.

A Prosti Srácok már megzuhantak, és alulmaradtak a magyar nyelvvel szemben, a tüntetésről ezzel a címmel "tudosítottak: "Atombomba és NER koporsó szegecselő Magyar Péter Magyar Péter szerint – Tömegek lelkesednek érte a Kossuth téren". Avagy micsinál a kicsoda a miértis?

De a Kossuth térre gyűlt sokaság egyelőre csak tűzijáték, látványos cucc, egyeseknek menő, de önmagában tartalmatlan. Ez még nem a rezsim megbuktatása, nem fülke- vagy fülkétlen forradalom, ez "csak" erődemonstráció, hogy akár ennyien is lehetünk ha nagyon vagyunk. Szóval kell majd valami rendes szervezet, ahhoz meg program, jövőkép, vízió, miazmás (ami per pillanat mintha látszana is jönni), különben mindenki mehet vissza a balettba ugrálni. Az hogy csökkentenék az adókat, meg emelnék a tanárok fizetését, az olyan rém unalmas falvédőszöveg, amivel gyakorlatilag mindenki, még az állampárt is minden kampányban házal, ehhez képest kellene valami relevánsat szólni, különben döbrögiék ismét visszaugranak a nagybőgőbe, és mulatnak tovább, mindenki más számlájára.

Egy könyvtár mind felett!

Csák J. kulturális és invokációs miniszteren meglátszik, hogy igazi jómunkásembere Ártunknak és Ormányunknak, mert a kultúra az olyasmi neki, hogy bál van az operában, meg olvassunk wassalbertet, ezen túl tartalmilag nemigen érdekli az egész, ő a szervezeti-költséghatékonysági oldalával képes foglalkozni bárminek, ami nem a szolgabíró-fazonú pödrött bajusza. Elvégre üzletemberből lett előbb diplomata, aztán megint üzletember, aztán fősodratú politikus, miszerint kormánytag. (Miniszternek, de államtitkárnak lenni is nagy dolog ám, olyankor már arra is van esély, hogy megjegyezze az ember nevét a Dagadt, mondjuk hallgatni csak akkor fog rá, ha ez a név úgy végződik, hogy Tóni.)

Csák miniszter elvtárs faék egyszerűségű programmal kívánja hatékonyabbá (WTF?) tenni a kulturális intézményrendszer azon részét (azaz nagy részét) amibe közvetlen belepofázása van az államnak, vagyis gyakorlatilag a Belső Pártnak. (Ez a  fogalom is az 1984-ből van amúgy.) Ez a pogrom-jellegű program összesen három szó: egyszerűsítés, egységesítés, átláthatóság. Mintha a múzeum, a színház, a könyvtár, vagy egy néptáncegyüttes, falusi művház, művészeti iskola valamiféle gyár lenne, és a kulturális javak pont úgy képződnének meg, ahogy Suzukit szerel össze a magyar betanított munkás. (Persze az iparban sem lehet ennyire egyszerűen fejleszteni, a haldokló nyugaton már sok-sok évtizede rájöttek, hogy az emberekre is figyelni kell, mert - egyelőre - nélkülük szart se lehet gyártani.)

De részletesebben is kifejtette már, mi lenne a dolga a világban, ha már havi pármilliós fizetéssel és szolgálati tejben-vajban fürdetéssel áldotta a meg a Felfújt Napóleon. Jelszavai valának tehát „...a kulturális intézmények, szervezetek tevékenységének fejlesztése, a szakmai munka színvonalának emelése, a kulturális közfeladat minőségi szintjének megállapítása és hatékonyabb ellátása érdekében működtetett szakmai kontroll rendszer”. 

Tiszta hetvenes évek, egy függetlenített, szakszervezetis párttitkár diktált ilyeneket Irénkének, a titkárnőnek, miközben alumínium éthordóból, kanállal ette a rántott húst az íróasztalánál, a Lenin-kép alatt. Úgyhogy értelme nincs, ez maga a bürokrata tolvajnyelven előadott fingreszelés, annak eljátszása, hogy neki tervei vannak, elképzelései, pedig az összesen annyi, hogy minden hatalmat a Pártnak!

Ennek jegyében szeretné lassan azt is ő megmondani, milyen könyvek legyenek a kistelepülések  könyvtáraiban. (Kistelepülés itt az, aminek 5000 fő, vagyis egy átlagos kínai nagyváros tetszőleges háztömjének népessége alatt van a lélekszáma.) A miniszter bácsi létrehozná megalapítani az úgynevezett Nemzeti Könyvkultúra Kuratóriumot, hogy attól majd „minőségi, értékalapú” könyvek kerüljenek a  falusi (vagy nagyon kis városi) könyvtárakba. Mármint olyanok, amiket ők minőségéinek tartanak, ami a gyakorlatban rendszerint azt jelenti, hogy valami rezsimközeli szerző szarsága, állami támogatással, durván túlárazva, a szokásos korrupciós együtthatóval. Értékalapúan persze.

Merthát ha már mindent központosítanak,  minden városi színház a pesti Nemzeti lerakata lesz, a könyvtárak az OSZK-é, de a festők meg a szobrászok is (ha kapnak bármilyen állami támogatást) a Petőfi Kulturális Ügynökségnek (leánykori nevén Demeter Szilárd döbrögi-rajongónak) jelenthetnek majd, hogy URAM, IGEN URAM! Szép lesz, és igen nosztalgikus is egyben.

Mert ez már nem is a hetvenes évek, ez már szigorúan monoton gyorsuló tolatás az ötvenesekbe.

Nem állnék készen Helenre

Ez a válasz, ha már címében felkérdez egy film. A Készen állsz Helenre? egy immár bő tíz éves német film, de csak most akadtam bele, talán mert ritkán nézek német filmeket, mióta véglegesen ráuntam Wim Wendersre vagy Werner Herzogra, a fiatalabb rendezőgenerációt meg eleve nem láttam jönni, és nem látom igazából most sem. (Hirtelen Daniel Brühl jut eszembe, aki színésznek sem rossz, meg esetleg Christian Schwochow a München és A torony miatt, bár előbbi amúgy angol film.)

A Kézen állsz Helenre? (eredetiben: Feuchtgebiete - azaz Vizes élőhelyek, legalább is a gugli szerint, de lehet Páratartalom területek is, magam csak annyit tudok németül, hogy bonzsúr szelaví zsötem), szóval ez kiakasztó egy film, márpedig én szeretem az efféléket, és nem indokolatlanul. Ez is pompás szórakozás volt, de a vacsorát kissé halasztani kellett miatta, mert tipikusan nem az a darab, ami mellett lehet enni. Ugyanis Helen a kicsit zavart, ám bájos tinédzser, aki legalább is extrém kapcsolatban áll a különböző testnedvekkel, a másokéval és a sajátjával egyaránt, majd minden jelenetben hoz valami naivan őszinte gyomorforgatást.

A legeleje, mint valami német Trainspotting, csak a főszereplő csaj, és nem drogos, hanem szexfüggő, mások által perverznek mondott, aki gördeszkázás közben premier plánban vakargatja a fenekét, merthogy aranyere van. Aztán bemegy egy nyilvános slozira, ami igazi vándormotívum. A Transpottingban volt ugye „Skócia legmocskosabb vécéje", itt meg Németországé, ami Helennek viszont bejön, legalább is nem zavarja, hogy mezítláb gázol valami barna lében. A higiénia jegyében meg a pinájával törli tisztára a vécédeszkát. És ez mindez csak a felvezető stáblista alatt!

hna.de

Aztán jön a hasonszart pasi (mondjuk nem ő, hanem a barátnője a kényszeredett elkövető), az aranyérműtét, a gázolt felmenő, a koszos bugyik iránti vonzalom, a kórházfolyosón (gyakorlatilag) pucéran gördeszkázás, a pizzára farokverés, és megannyi furcsaság, ami bárhol máshol undorító, és/vagy botrányos lehetne, de itt először is vicces, másodsorban meg csak egy kicsit gyomorforgató, pont annyira, hogy azért adjon egy pofont a prüdériának.

És az egész hátterében persze már megint ott a rendesen unt régi trauma, hogy ugyanis Helen elvált szülők gyereke (nagy ügy, én is az vagyok, mégis milyen jelentős csődtömeg lett belőlem), ami nem magyarázza, csak aláfesti, hogy a csaj mitől annyira nagyon testi, miközben érzelmeiben távolságtartóan szarkasztikus. (A muter amúgy egy karót nyelt, mindenféle megjátszott spiritualizmusba menekülő rideg-rémes némber, a fater meg konkrétan úgy viselkedik, mint akinek az élete egy végtelenített, kerti medencés pornó. Még a bajusza is olyan.)

Szexuálisan túlfűtött, dramaturgiailag alulmotivált film ez, ahol konzekvensen végigvitt cselekmény helyett életérzés-epizódok vannak, gyerekkori flashback-ekkel ízlésesen megszórva, kócos az egész na, mint maga a főszereplő. (Oké, a végére nagyjából összejön a kórházból az ápoló csávóval, hogy azért legyen sztori..) És ez valójában jól áll neki meg a filmnek is, de azért jobb éhgyomorra fogyasztani. És semmiképp sem pizzát.

Strichelő szociológia

A Mandiner egy vonalasan kormányhitű orgánum, leginkább csak azért olvasom, mert ott szabadon lehet kommentelni, és néha érdekel, miket fröcsögnek össze a szektatagok, nagy löttyös indulatukban, és túl gyakran zárójelbe tett nyelvhelyességgel. (Kicsit olyan ez nekem, mint - gyakorló tériszonyosként - lenézni egy szakadékba, elég szar, de időnként kibírom, meg jó utána ahhoz képest hátra lépni.)

Van eset, mikor a „cikkeket“ is elolvasom, mondjuk ritkán, mert kevés a saját anyaguk, blogokból, más portálokról, innen-onnan hiénázzák össze a tartalmat, de akad olyan is, ami másol nem lelhető. Amibe tagnap beleolvastam, az pont nem ebbe a kategóriába tartozik, a Magyar Nemzet néven megjelenő kormánypropaganda-lapból szemlézték ezt is, de már a címe akkora baromságnak tűnt, hogy kattintottam, mert hátha kibírom. És jó lesz utána hátralépn, amiszimbolikusan ez az írás itt.

„Minél több a pszichológus, annál több a beteg ember”  - idézte rögtön a címben a Mandiner az MN-es interjút, amit egy bizonyos Frank Füredivel készítettek, aki a lap(ok) szerint ismert szociológus, csak én nem hallottam még róla, viszont a Párt és a kormány kedvenc tehetségidomító szellemi műhelyének, a Mathias Corvinus Collegiumnak prominense. Egész pontosan az MCC Brussels igazgatója. (Ezzel azért kissé már beárazza magát, meg a véleménye tudományos igényű elfogulatlanságát.)

És Füredi prof. nem is cáfol rá az előítéletre, miszerint ő is csak a felcsútisták alt-right hangulatú kihelyezett tagozata. Olyanokat delirál, hogy a társadalom „túlpszichologizált“(?), mert a pszichológia átvette a vallás és a filozófia helyét, mintha ezek legalább is csereszabatosak lennének, hogy ha nincs gabona, majd krumpliból főzünk vodkát. Pedig nagyon nem ugyanarról szólnak, de ebbe most  nem mennék bele, az viszont finoman szólva is orbitális túlzás, hogy a sok pszichológus okozza a sok pszichés problémát.

Ez egy rémesen logikátlan és igen tahó megközelítés, hogy á dehogy depressziós a Lajos csak picsog, mert szar napja van, beképzeli magának, sajnáltatni akarja magát és hasonlók. Amiket persze Mr. Füredi így nem mond ki, arra valók a kommentelők, ő valami pár lépésről már tudományosnak ható dumával keveri össze az okot az okozattal. Mert attól, hogy a pszichés, mentális problémákat százplusz éve még nem azonosították, nem volt diagnózisuk (hisztéria! -kiáltottak fel, azt' jöhetett az hidegzuhanytól az elektrosokkig mindenféle korszerű terápia), attól még léteztek. Csak a kliensek ma már nagyobb arányban kerülnek kapcsolatba szakemberekkel, és válnak így láthatóvá. Miközben lehet, hogy amúgy tényleg többen is vannak, tekintettel a nagy átlagban jobb életkörülmények ellenére is növekvő stresszre. De nem vagyok pszichológus, ahogy a faszi sem az, úgyhogy e mellett azért kultúrharcozik kicsit, ki van bukva a woke-nézőpontra (amúgy mindenki oda tartozik, aki nem azt gondolja a világról amit ő, ez a Dagadt szótárában a „libernyák“ végtelenül ostoba kifejezése formájában képződött meg), és kárhoztatja a mai szülőket, hogy „túlsegítik“ a gyerekeiket. Ez nyilván az elkényeztetés okoskodónak szánt szinonímája, elvégre nem akkora baj, ha a gyereket kicsúfolják az iskolába, vagy kicsit megverik a játszótéren, tanulja meg a büdös kölök, milyen kemény is lehet az élet. Nem kell ilyen burokban élnie, úgy sosem lesz belőle igazi férfi, meg sok gyereket szülő nő.

Sunyi ez a hozzáállás, hogy amit itt lefordítok valami explicit szövegre, azt a felcsútista aszcendensű szociológ bácsi csak finoman, eltartott kisujjal érzékelteti, persze úgy, hogy azért a hívek pontosan értsék, merre van az annyi. (Ja, képzavar, szándékolt következményként.) És értik is, a nem túl sok kommentből itt az egyik jellemző, pontosabban egy részlete:

„A pszichológia a hit helyére türemkedett, a bűnös, és beteg ember megváltást csak a gyógyszerektől remélhet, csekély eredménnyel.

 A progressziónak strichelő szociológia és pszichológia, a bőlcsész meg a többi büfé szak.

A dekonstrukció által sikeresen elérték, hogy mára már nincs tekintélye a szülőnek a tanárnak, az orvosnak, a tudománynak, a hitnek, a férfinak, a nőnek, senkinek és semminek.“

Jó, hát kicsit zavaros, sajátos fogalmazásmóddal és központozással, de hát ez egyszerű az egyszerűeknek, nem mintha Füredi lerakat-igazgató olyan túl bonyolultnak tűnne...

Abszurdisztán-Hátasztán: 1-1

A politikai abszurd tavaszi idényében Ártunk és Ormányunk egyelőre döntetlenre áll magával, hogy hány abszurd ügyet habosított maga köré, és hány fontosat tojt le magasról. (És ez hány inger?) És bár a fodbal-jellegű cirkusztanépnek messze nem tartozna a legfontosabb dolgok közé egy normális demokráciában, ám mivel ez már nem igazi demokrácia, így normális sem lehet.

Itt a Dagadt hobbija is kormányhatározatokat szül, ő meg nem színházba szeret járni, hanem kurva drága stadionok VIP-páholyaiban szotyolázni a talpnyalóival, így nálunk a fodbalból nemzetstratégiai odabaszást kívánnak legózni, a hanyatló Nyugat sérelmére. Miszerint, hogy mi megmutatjuk, hogy a fodbalban előbb-utóbb mi fújjuk majd a passzátszelet, jó, hát inkább utóbb, de addig is idejön majd mindenki nézni, hogy a Reál Barszelóna hogyan játszik mérközéseset a Cselzi Arzenállal. Ezért majd jól mi rendezünk majd mindenféle nemzetközi labdakergetéseket (dehogy, ők!), például BL-döntőt.

Oké, a BL az én monogramom, a Bajnokok Ligája (több sportágban) csak lenyúlta, de nincs pénzem ügyvédre, hogy bepereljem a nemtom kiket, a brüsszeli Strasszburgban. De legalább akkor se megyek ki a BL-döntőre, ha tényleg nálunk rendezik, és direkt hívnak, hisz életemben nem voltam még fodbalmeccsen, nem is láttam végig a tévében sem, szóval nem ennyi idősen fogok ezen változtatni. BL-döntő nem köll, így döntöttem!

Amúgy a 2026-os és 27-es eseményre pályázna majd a felcsúti döbrögi, és erről született kormányhatározat, ami tegnap meg is jelent a Közlönyben, ami Magyar. (De ezt a magyart nagybetűvel írni már kínos a Belső Párt berkeiben, hisz mostanában túl gyakran és túl sok felületen végződik Péterre...) Elvégre kormányhatározat nélkül egy pályázat olyan, mint, mint a nászéjszaka csak pettinggel, azaz nem számít elhálásnak, vagyis komoly pályázatnak. Ha gumival is, de dugni kell, ha hülyeség is, hogy „Budapest a sportszerető világ találkozási központja lett“, de pályázni kell, mint már többször is hiába.

Hogy ez mennyibe kerül, az persze irreleváns. Sok éve már, valami Gusztus huszadikai tűzjáték kapcsán nyögte be egy kormányzati alfőfasz, hogy a nagyitól se kérdezzük meg karácsonykor, mennyibe került a bejgli. Igaz a nagyik nem közpéznből sütnek sütit, bár kétségtelen, hogy ők is pályáztatás nélkül.

Két fontos néhai

Még a múlt században, '94-ben ezen a napon lett öngyilkosság áldozata Kurt Cobain, a Nirvana énekes-gitárosa, aki ezzel csatakozott a 27-esek klubjához, Jimmy Hendrix, Janis Joplin vagy Jim Morrison társaságában, akik szintén 27 évesen adták le a szerelést.

Cobain eleve depresszív alkat volt, gyerekkori traumákkal terhelten, a szülei elváltak, az anyja új férje meg verte, terrorizálták a suliban, mert egy meleg sráccal barátkozott, és efféle dolgok, nagyjából ezeket nyögte/ üvöltötte ki magából a dalaiban is. Csak hogy aztán az ismertséggel és népszerűséggel ne tudjon mit kezdeni. A lelki nyomorát a vége felé drogokkal kúrálta, míg egyszer csak úgy maradt halva. (Nem egyből, mert az ötven tablettára két üveg pezsgőt még - az orvosoknak köszönhetően - túlélte, de pár hét múlva a padlásán, önkezével. 

Nem egy meg nem értett zseni volt, hisz elég sokan értették, hanem valaki, aki nem bírta el a saját nagyságát, különösen a múltja fényében. Izé.. árnyában.

                                   

                                        1967-1994 (kultura.hu)        1926-1997(laphamsquartarli.org)

És ugyanezen a napon halt meg Allen Ginsberg is, csak három évvel később, majdnem hetvenegy évesen. Ő nem volt traumatizált gyerek, bár a fene tudja milyen lehetett az 1930-as években, New Jerseyben, egy nem túl bájos, szemüveges zsidó kisfiúnak lenni? Minden esetre ő jó egyetemre járt, művelt, kifinomult ízlésű (és igen, buzi is) volt, nem csoda hogy nem csípte a háború utáni Amerikát, egészen a hatvanas évekig, mert akkor beköszöntött beatkorszak és - költészet, ami többekkel együtt ő is volt.

Innentől már egyfajta guru lett, kulturális ikon, posztmodernül celeb. Főleg költészettel, kvázi-lázítással, drogokkal és keleti misztikával foglalkozott, és mindezeket változatos tudatmódosító (mód)szerekkel színezte-keretezte. Volt annyira ellentmondásos, hogy még ma is érdekes legyen, és annyira tehetséges, hogy egyúttal fontos is.

És akkor egy David Bowie szám a Nirvana elővezetésében, a „Halott Kedvencek“ műsorsávból:

A háború bűnös áldozatai

A Brooklyn 45 című mozgóképi film a címben is jelzett évben, épp karácsony után játszódik, mikor már vége a második világháborúnak, de még nem esett rajta túl a világ. Az első meg a második se. (Az első világ - nem meglepő módon - a nyugati terminológiában maga a Nyugat volt, a második az mi, a szovjet uralom alatt lévő vagy oda kerülő országok, a harmadik meg az összes többi. Amerikából nézve ilyen egyszerű volt akkortájt a geopolitika, aztán még jó darabig.)

A történet arról szól, hogy négy, háborút megjárt régi barát (egy nő, három férfi) meglátogatnak egy ötödik, szintén veterán havert, akinek nemrég hunyt el meghalni a felesége. Ő meg fél tőle, hogy esetleg pokolra került (ja, tényleg pont ettől!), ezért megkéri a látogatóit, hogy tartsanak egy afféle spiritiszta szeánszot, csak hogy nyugodt legyen, az exnej jó helyen van, meg hogy egyáltalán, legalább van valami odaát.

Ez nekem élből egy hangulatfilmnek indult, a boldog békeidők ugye, mikor a szereplők folyton a háborúra emlékeznek (mire másra emlékeznének, még épp hogy csak vége lett, de legalább még kitart a győzelmi eufória is), ám a világ már újra szép színes, a háttérben folyton egy big band játszik, olyan az egész felütése,  mint Woody Allen gyerekkora, a filmjeiben.

Ellenben ez egy horror, amit eleinte csak onnan sejteni, hogy a veteránok eleve elég trágár módon beszélnek, meg a vallatási módszerekről dumálnak, hogy kínozták a fritzeket még nemrég, aztán mikor kiséteteket idéznének, kezd eldurvulni a cucc. És szép lassan kiderül, hogy mindenkinek van valami súlyos szégyellnivalója a háborúból, ami mondjuk nem új infó, a huszadik század háborúi egytől egyik mocskos ügyek voltak, ahol a kertvárosi házukban, a rendelőben vagy a katedrán még normális emberek is mocskos dolgokat művelhettek. Eleinte akár kötelességből, de később már csupán szívből is. (Az egyikük épp a tárgyalására vár, háborús bűnök miatt...)

Aztán hamar durvul a helyzet, lenácizott szomszéd háziasszony (mer' német) a gardróbba zárva, csapdába esett, lassan megzakkanó régi barátok, öngyilkosság, szellemek, mifene, miközben gyakorlatilag egyetlen szobában játszódik az egész.

Szóval igazi kamaradráma, hangsúllyal mindkét elemen, mert nagyon kamara és még inkább dráma, avagy pont ízlésem szerint való. És még csak abba se lehet belekötni, hogy csak a felszínt kapargatja, mert műfajához képest mélyre megy, az általam egyáltalán nem ismert színészek meg jól hozzák a poszt-traumás stressz lelki rokkantjait.

És az egész csak másfél óra, szóval nincs túlbeszélve, nem fullad unalomba, mert minden percre jut valami drámai elem, leginkább a szövegekben, miközben váratlan pillanatokban durvul el a cselekmény is. Hor ror, hol nem ror, de leginkább az, méghozzá rendszerszinten, a csuszamlós-véres részletek visszafogott adagolása mellett is.

HHH 2. - Háborús Hiénák Hónapja

Manapság hetente, néha hetente többször is percekre vagyunk a világháborútól, legalább is a Zorigo alternatív valóságában, ahol egy rendszeresen bekövetkező, kétnapos NATO-csúcs, az csakis arról szólhat, hogy egyeztessenek a Harmadik Világháború részleteiről, pont így, nagy kezdőbetűkkel.

Az aktuális főgonosz most épp Macron francia elnök, ő az aktuális Hitler, aki az Elizélt-palotában már hónapok óta naphosszat kis játéktankokat tologat egy bazi nagy Európa-térképen, álmában meg Moszkvát bombázza, csak hogy sátáni mosollyal az arcán ébredhessen. Ami persze gyorsan le is hervad róla, mikor rájön, hogy bazmeg nem, a világháború még mindig nem tört ki! Fel is hívja gyorsan Stoltenberg NATO-főtitkárt, hogy mikor bombázunk már, ember? Tisztára fel vagyok húzva baszki, szétvet az ideg, az idegenlégió hadgyakorlataira járok lenyugodni, ezt komolyan nem bírom már sokáig!

Mire a főtitkár nyugtatgatja, hogy semmi gáz Emmanuel, lesz majd bombázás is, csak még tanakodunk itt a fiúkkal, hogy a ruszkikat vagy a sárgákat bombázzuk-e meg elsőnek, humanitárius alapon nyilván, szerintem attól függ hova jutnak el könnyebben a jenki repülőgép-hordozók. 

És hozzáteszi, hogy a Fekete-tenger lenne jó, csak oda a Boszporuszon át lehet bejutni, azt meg fene se tudja, hogy Erdogan, aki bár nagy szövetséges, utána kiengedi-e hajókat, vagy megtetszik neki, teszem azt a USS Ronald Reagan (CVN-76), ami jó kis úszó légitámaszpont, és alig múlt húsz éves, szóval ebben a kategóriában újszerű, ezért úgy dönt, hogy inkább megtartja.

Na igen, így megy ez a nemzetközi politika, hogy Macron igazából bárkit lerohantatna a NATO-val, a lényeg hogy legyen már valami háború nekik is, elvégre milyen az már, hogy a Putyinnak van saját háborúja, nekik meg nincs, csak ilyen puhapöcsű módon támogatják az ukránokat, ahelyett, hogy odabasznának a ruszkiknak. Vagy valakinek, az odabaszás a lényeg.

Legalább is így észlelik a  Zorigo méltán névtelen szerzői, akik azért komolyan skizoidok lehetnek. Mert egyfelől látják a háttérben formálódó nagy-nagy összeesküvést, másrészt meg folyton, igény szerint akár naponta többször is mélyen meg vannak döbbenve tőle. Mejhöz  jó egézséget, és hasolló lyókat kivánok! (Göre Gábor bíró urat idézve.)

Felszállásulás

Április négy már régóta nem nemzeti ünnep (köznapian: munkaszüneti nap), és igen helyesen, elvégre a kudarcos rendszerváltás előtt, a nemlétező szocializmusban, ekkor emlékeztünk iskolai szünettel is (ami persze helyes és kívánatos volt) az ország felszabadulására. Amit utólag azért helyesebb megszállóváltásnak hívni, elvégre a szovjet csapatok úgy jöttek, hogy a németek kiverése után nem mentek el, szóval a „felszabadulás“ csak tűnő árny volt, és lett belőle egy másik megszállás.

De még a pillanatnyi szabadság (egy nyúlfarknyi majdnem demokráciával keretezve) sem volt igazán felhőtlen, hisz a dicsőséges Vörös Hadsereg tagjai fosztogatva erőszakoltak meg bárkit, aki szembe jött, és nagyjából nőnek nézett ki. Sztálin szerint viszont a katonáknak is szüksége volt némi szórakozásra, a harcona marcok után, ahol amúgy is mindenki mást szétharcangoltak. Felszabadító jelleggel persze.

redbubble.com

Ehhez képest jelentéktelen részlet, hogy a német csapatok tüzérségi és gyalogsági kiszekálása az országból kábé még másfél hétig tartott, mert csak április 13-14-én hátráltak ki a határon túlra a Wehrmacht meg a Waffen SS utolsó hírmondói. De ekkor már valószínűleg ők sem hívták „ruglmas elszakadásnak“ a visszavonulást, mint előtte annyi helyen oly sokszor. A negyedikei dátum az meg úgy ragadt be, hogy Joszif Visszarionovics Dzsugasvili generalisszimusz, ez a kedvetlen alkesz pszichopata, ezt tűzte ki céldátumként, és neki ugye nem volt szokás ellentmondani, szóval ő bemondta, azt“ úgy lett, legalább is hivatalosan.

Mára viszont se Szovjetunió nincs (bár VV Putyin azért próbál dolgozni rajta), se negyedikei munkaszünet, pedig vicces lenne két négynapos hétvége egymás után, és ammennyire szarul áll a hazai gazdaság, lehet hogy annak még jót is tenne. Mint a viccbéli Kohn bácsi, akinek vesztséges a kisboltja, és úgy tud valahogy mégis megélni belőle, hogy szombaton zárva tart.

Felszabadulást, vagy egyáltalán szabadságot ünnepelni persze eleve fura lenne abban az önkényuralomban, amiben élünk. És ami persze legitim, hisz milliók támogatják, de ettől még amorális, azaz nélkülözi az erkölcsöt. (Szóval nem immorális, nem erkölcstelen, mert nincs erkölcse, amitől eltérhetne.) Így a szabadságot nm ünnepeljük, csak beszélünk róla néha, meg kivesszük nyáron.

Éljen április ötödike is!

Reklámarc a semmibe

Folyton szembe jön egy reklám a tévében, a jutyúbon, a bárhol, amiben a Szoboszlai nevű fodbalista, az aktuális húdenagy sztár mond valamit, legalább is gondolom mert mozog a szája. Hisz értelme nem sok, és feltűnően vagy olvassa, vagy betanulta mint általánosban magyarórára a kötelező verset. Amit nem értett, de le tudta darálni, ha muszáj volt, szigorúan monoton hangsúlyozással, mint egy könyvtárba tévedt zombi. Akit észrevett ott egy telekomcég marketingese, és hirtelen felindulásból, helyben castingolta is az új reklámjukba. (Amiről egyébként a cégnél se tudják, mi francról szól, biztos „imázskampány“, mondogatják egymásnak bizonytalanul.)

Akarjuke igazán. Mermi magyarokban megmutattuk! Aválasz igen! Képesek. Vagyunk.

Dehát a csávó nem egy rétor, mondhatni ráerősít a prosztó viccek ócska sztereotípiáira az emberi butaság kapcsán. Miszerint hülye, hülyébb, leghülyébb, postás, vasutas, rendőr. No meg fodbalista. (A butaság az persze máma már, politikailag korrektül: egyszerűség, hisz egyesek nem buták, csak „egyszerűek“, ami akár már a romlatlanság szinonímája is lehet, és így lesz a butaságból erény, avagy boldogok a lelki szegények?)

És ilyenkor érkezik a menetrendszerű szöveg, hogy ugye a sportolók, pláne ha a sport show business oldalán iparkodnak, annyi energiát, időt meg kokaint tesznek a karrierjükbe, annyi szponzori kötelességük van, hogy nincs idejük még okosodni is. Meg a tetoválószalon után be kell ugrani az új Aston Martinért is.  Amúgy meg a pályán legyenek okosak, ha már valaki évtizedekkel ezelőtt kitalálta azt a baromságot, hogy „játékintelligencia“, mintha az nem függne össze az általában vett változatával.

Azért is fals az efféle duma, mert ott vannak például a vízilabdázók (oké, ők egy főleg csak nálunk, meg néhány más országban világsikerű sportot labdajátékoznak össze), akik közül sportolási karrierjük közben is, feltűnően sokan végeznek el mindenféle egyetemeket. És ettől függetlenül is képesek összetett mondatokban úgy beszélni, mint egy ember, és nem mint egy felolvasóprogram. De  fodbalistáknál (és nem csak az aktuális reklámarcnál) ez nem igazán tényező. 

Ők eleve sokat keresnek, és tudjuk, van az a pénz, amitől az ember magas, jóképű, okos és elbüvölő a személyisége. Háromszáz éve ehhez még arisztokratának is kellett lenni, de ma elég a pénz, meg hogy az illető elég sokat verje vissza a fényt, mindenféle médiafelületeken.

Csak az erőlködés központosítható

„Hiába tagad a miniszter, totális központosítás vár a kultúrára“ - írja az Index, igen hangzatosan, de szerintem meg nem. Mert a kultúra az olyan, hogy nem lehet totálisan központosítani, bár a miénkféle rezsimek részéről igény az volna rá. Ámde központosítani legfeljebb intézményeket lehet, a kultúra intézményes-szervezeti oldalát, miközben azért az a bizonyos kultúra jóval több az épületeknél, a benne dolgozó embereknél, meg az őket elrendező hierarchiáknál.

Sőt, a kultúra nemcsak hogy nem a múzeum, a színház, a könyvek meg a filmek valamiféle gyűjteménye, a kultúra még csak nem is állapot, sokkal inkább folyamat. Ami nem van, hanem történik. És mint annyi minden, ez is fejben dől el, és amíg nem találják fel az orwelli Gondolatrendőrséget, nem lehet központosítani. Mert oké, hogy a Dagadt karmelitának az lenne jó, ha ő és hűbéri alapú kiterjesztései mondhatnák meg, mi járjon a fejemben, hogyan lássam a világot, a Rendszert, miért lelkesedjek és mitől undorodjak, de ez nem így megy.

A kultúra egy szimbolikus rend, egy értelemzési keret, egy szemüveg, melyen keresztül a világ pont valamilyennek látszik. És bár az intézmények próbálják valamifelé terelni az egyéneket és csoportokat, de hogy miként fogjuk fel a világot, mit kezdünk az elénk szórt javakkal, mit tekintünk értékesnek, az végső soron rajtunk múlik, jellemzően többes számban. Hisz a kultúra valami közös cucc, nem felülről vezérelt egy irányba menetelés, legalább is míg be nem lépünk Észak-Koreába, vagy meg nem koronázzuk Rákay nertárs elvtársat. Mert onnantól kötelező lesz dicsérni a szar giccset, ha pirosfehér zöldre van rácsos kapu festve. csak akkor se az lesz a kultúra, hanem egy-egy helyi Banksy falra fújt, vizuális odamondása, a jutyűbon terjedő alternatív zene meg mondjuk Radnóti, akit majd jól nem mernek kivenni az irodalom tananyagból.

Vagyis egyszerű az egész, a kultúra nem központosítható, alkatilag alkalmatlan rá. Lehet egy részét az föld alá szorítani, de az underground kultúra is kultúra, enberek! Totális központosítása totálisan értelmetlen, már csak kivitelezhetetlensége okán is. Márpedig egy totális központosításnál a részsiker az kudarc, ami a mostani filipekre, meg demetersziládokra is vár, már középtávon is.

Szekszista kismonológ

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebben felzaklatott a politika, hogy akkor most ki vert kit a hálószobában családon belül, tettleges szavakkal, vagy ki verte ki kinek, mondom nem követem, minek? - merengett Géza, az Ifás, aki már rég egy rozsdaalapú öreg Forddal járt, csak lusta volt új eposzi jelzőt kérvényezni a garázsbolti törzsközönségtől. 

- Egyébként egyszer halottam valami kövér, öltönyös faszitól a tévében, hogy nőügyekkel nem foglalkozik, na pont így vagyok ezzel én is, Vannak néha nőügyeim, csak nem foglalkozok velük, leszophatnak, de a sörömből nem kapnak! Fasznak hiányzik egy feleség vagy ilyesmi, az Irénnek ugyan adtam kulcsot a lakásomhoz, csak a zárat cseréltem le. Mint az az okos és pucér nőci abból a mátyáskirályos meséből, hogy adtam is vinni valamit, meg nem is. De tényleg, ezek a csajok nekem túl nők, nem lehet velük meccsre menni a tévé elé, vagy hó elején a Csöcsös Tocsogóba bebaszni, az mondjuk nem is baj, bebaszva amúgy sem tudnám megdugni. Szóval hogy baszás csak egyszerre egyfelé lehet, be vagy meg, ez lenne a kérdés. Irén meg jó a hónap másik felében, mikor már úgysincs pénzem, olyankor beengedem, ha csönget. de a sörömből nem kap. Amúgy van pornócsatornám, valami internet, vagy hogy hívják ,merhát szegény ember kézzel nőz. Na, azzal nem lehet pofára esni, ott mindig telibe kúrnak, mint a nyulak, de komolyan! Nem lehet úgy járni, mint én a múltkor, hogy direkt elmentem egy úszóversenyre, mert benne volt a programban, hogy kétszáz női mell. Azt' összesen láttam vagy húsz-huszonöt csajt, de mind lapos volt, mint a szörfdeszka, hát az ilyenek miért mennek egyáltalán úszni? Egyáltalán minek tanulnak meg, ezzel a testtel elsüllyedni se bírna egyik se! És még ők mondják, hogy a pasik bunkók, a szánalmas csököttagyú hülyéi. Meg olyan rémesen gyengék, de tényleg...

Az cirkuszolásrul

Másodlagos frissességű és harmadrangú balhé volt, amint a CÖF (ÁlCivil Összeférhetetlenségi Fórum) lenyúlta a DK (ez esetben a ugye Dead Kennedys) híres fotóját, mint ez futólag említettem is, persze nem futva, csak a fotelomban ülve.

444.hu

Azóta azonban reagáltak a néhai zenekar tagjai, lazán, ám kissé igazságtalanul lefotelfasisztázva a Dagadtat. Elvégre ő nem csak otthon, a négy fal között és néhány sör után, de szónoki emelvényeken, nemzeti ünnepeken is tőrőlmetszett fasiszta baromságokat tol, és láthatóan élvezi triggerelni úgy a hazai ellenzéket, mint a normális európai politikusokat. (Egykor volt az a felcsútista szlogen, hogy "három gyerek, három, szoba, négy kerék", most meg arra lenne szüksége a döbröginek, hogy "három sör, három feles, négy fal között", mindannyian jobban járnánk vele.)

De a közpénzeken hizlalt, cöfögő nem civilek jól besértődtek, hogy jön már egy világhírű zenekar, ami nem is létezik már, beszólni nekik, akik Bayer Ötösszámú Párttagkönyvtől, a Párthoz Megtért Gáspár Gy.-ig, a Karmelitától a kerületi pártirodákig szintén világhírűek. Hát ők szervezik a Birkamenetet is, bazmeg! Az már igenis valami, és tessék mondani, hányan jártak az utóbbi években Dedkenediz koncertre? Senki!  És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a banda már 38 éve nem létezik (1978 és 86 közt működtek), hanem hogy azért nem létezik, mert ezekre a nyikhajokra nem voltak kíváncsiak a Zemberek. (Ceterum censeo: Hajuk is már milyen!)

Úgyhogy ebben a szellemben a CÖF-CÖKA (miKa?) most közleményben kérte ki magának a Dead Kennedys „cirkuszolását“. Hisz a vak is láthatná, ha nem lenne vak: bárki bármit mond vagy ír, ami nem teljesen pártszerű, az enyhébb esetben cirkuszol (origóul: hisztériázik), súlyosabb fennforgásnál pedig gyaláz, támad, mocskolódik, trash, mos és centrifugál.

Márpedig a DK annyira balos volt, amennyire a monogramjukat ellopó magyar párt soha (csak állítja magáról folyton, hogy pedig ők fúde), ám azokat valahogy nem baszogatja Jello Biafra (szül. Eric Boucher), a DK egykori énekese. (Aktuális zenekarának, a Guantanamo School of Medicine-nek egyetlen száma sem szól a Gyurcsányiról meg a szemkilövetésről. Véletlen? A pártvezér és kancellárt ellenben buzgón fasisztázza! Hát, ennyire lehet komolyan venni ezt a gyanús alakot.)

Az persze nem volt baj, mikor egy feka rapper használta a híres fotót, az nem baszta a Biafráék csőrét - teszik még hozzá Cöfögőék, némileg kioktató stílben, és egy igai Hópihe érzékeny-sértett tónusában. Amihez innen is csak gratulálhatok, remélem fejben egyszer csak eljutnak legalább az érettségig, ha érettséget már nyilván nem remélhetnek ezek vénülő faszok.

A legjobb a legjobbak között

Valami sporthírben (ahová nyilván tévedésből kattintottam) olvastam, hogy egy Nemtomki Aladár lehet a legsikeresebb magyar maratoni tépelődő a párizsi olimpián, már csak azért is, mert egyedül ő jutott ki. Nemcsak a versenysport számában, de annak ágában is. Mármint sport. Ágában. Ahol rövid meg közép távon sem képviseltetjük magunkat.

Ja, így könnyű, régebben gondolkodtam is azon egy haverommal, hogy alapítsunk két krikettcsapatot (akkor még tuti nem volt itthon egy sem), azaz fejenként egyet, azt' már indulhat is a magyar bajnokság, amit majd felváltva nyerünk meg, miközben persze az aktuális vesztesnek is szépen csillog majd az ezüst.(A baj annyi volt, hogy mások nem lelkesedtek érte, pedig a krikett állítólag csapatsport, és nem is tudtuk pontosan, hogy kell játszani, de az azért gyanús volt, hogy nem tollasütővel.)

Persze ettől még bárky lehet sikereses valamiban, de főleg bármiban, ami másoknek eszébe sem jutne, mint a kreatív hejesírás. Vagy például én vagyok a legjobb, legélesebb eszű szociológus az egész... lépcsőházban! Bár nem lettem tűzoltó vagy katona, csak narratívaterelő juhász, ezt mostanában már csak szűk körben űzöm. (Ellaposodtam némileg, mint a múltkori zöldséges felfújtam, amit így lefújtnak kéne hívni, ha annak lenne bármi értelme)

Fekete Üröm

Mára már vége a húsvét befejezésének is, emléke szigorúan monoton módon halványodik, hisz annyira nem volt jelentős alkalom, plusz indokolatlanul rossz idő volt: meleg, napsütés, lágy szellő, virágok, madarak és számos egyéb rémség, mint nagytakarítás, hajmosás, vércukorszint, és az is feltűnt, hogy nem csak tevékenykedés közben repül az idő, de akkor, ha fél napokat kurvára unatkozom. egyedül, ami persze egy leheletnyivel jobb, mint valakivel unatkozni, mert az még kínos, is, de ez a veszély nem fenyegetett.

De állítólag jön a rossz idő, a világ végre tényleg megint olyan fekete-fehér film lesz, ahogy a hétköznapok lenni szoktak, e tekintetben nem is kell külön feketére festeni. Az élet, a lét, a valóság valamint a félelem és reszketés Las Vegasban ugyanis alapvetően monokróm, színesnek csak az látja, akinek épp jó kedve van, és főleg az, akinél ez nem csak átmeneti, hanem valamitől (drogtól, vallástól, elmebajtól, szerelemtől) megakad a tű, és úgy marad.

A csendes neurotikus többség viszont rutinosan beletörődik, hogy a mindennapjai szürkék, de legalább nincs is semmi értelmük (így legalább nem lehet az az értelmük, hogy szürkék), és várja a következő várnivalót. A nyaralást,  az esküvőjét,  karácsonyt, a szilvesztert, a Párizsi hétvégét, az előléptetést, a minimum lottó négyest, vagy szimplán csak azt, hogy ne fájjon a háta, vagy legyen már végre étvágya a gyerekének, kutyájának., neki. Néha a kis öröm a jobb, abban kevesebb az üröm.  Ami pedig minden örömben van, a kretén szójátékokat preferáló. ócska népi bölcsesség szerint.

Az üröm (Artemisia) egyébként az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó növénynemzetség. de ha véletlenül nem az, akkor egy Pest megyei falu, hatezer-párszáz lakossal. Na most, hogy a kettő közül pontosan melyik van az örömben, azt nem tudom, de egy falu kevéssé absztrakt ehhez, mondjuk egy növény is, utóbbiból meg van sokféle, fehér  üröm, fekete üröm, de van egynyári, meg az a másik. Nagyjából. Akkor legyen inkább a falu, elvégre egy helynek lehet szelleme, Ürömnek meg az jutott, hogy valaminek örülnünk kellene, oda megyünk mind gondolatban,  csak hogy ne legyen túl jó nekünk.

És akkor logikus, hogy Üröm himnusza lehetne épp a Rolling Stones klasszikusa, a Paint It Black, pláne egy néhai amerikai punkbanda elővezetésében, hisz az ünnepi álmosító nemáhítat után jól jön egy kis punk végre, csak hogy feketére fesse a keddet. (Valamint előre éljen május másodika is!)

Elizélt munkahipotézisek

Mindenféle "hírportálokon" (amik nagy része persze félig bulvár, vagy tán egészen az) folyton szembejönnek cikkek arról, hogyan változik meg a munkadolgozás ebben a poszt-posztmodern izében, amit megszokásból még hajlamosak vagyunk társadalomnak hívni. (Pedig szerintem ma már párhuzamos társadalmak vannak csak, egy-egy országon belül is, amik nemigen érintkeznek egymással, nincs közük egymáshoz, anyagi és szimbolikus szinten sem, de egyesek pont az országhatárokon nyúlhatnak át. Kicsit mintha az információs kori változatát látnánk a rendi társadalmaknak, ahol mondjuk a francia arisztokrata nem abban a világban élt, mint a birtokán dolgozó francia paraszt, nem is gondolta a gróf, hogy köze lenne hozzá. hisz ő németalföldi, meg a spanyol arisztokratákkal alkotott egy világot, pláne ha rokonok is voltak, amik meg gyakran. De ez itt mellékszál, egyszer még hátha megírom külön.)

Szóval a bulvárba hajló, de még a szeriőzebb oldalakon is, a munka világának változásait mindig, de tényleg mindig, azzal illusztrálják, hogy hát már nem töltünk nyolc órát az irodában, mert a rugalmas munkavégzés plusz hómofisz az önmegvalósításnak, a személyre szabott életmódnak teremt esélyt. (Mint mikor Lenin elvtárs is megmondta, hogy: Proletárdiktatúra + Villamosítás = Kommunizmus!) Ami mögött van egy másik, kimondatlan előfeltevés, miszerint a munka = irodában dolgozás.

Na ez az, ami rohadtul nincs így. Oké, az újságot író sajtóipari betűvető szakmunkások csak azt ismerik, hogy íróasztal, ámítógép, kávésbögre, értekezlet, emlékeztető, fővezető osztályszerkesztők, titkárnők, saját irodára vágyó gyakornokok, és hasonlók. Bármi amit a sokféle, hivatali patkányos filmben és sorozatban is láthatunk, csak kevésbé extrém módon, azaz nem mindenki teljesen kretén, pontosabban nem mindig, viszonylag ritkán dugnak alkalmi párok a fénymásolón, és kevesen isznak napi tizennyolc bögre kávét, a tévesen teakonyhának hívott pánikszobában.

De a munka/ karrier tematikájú, na ja, íróasztal mögüli  sajtóokoskodások valahogy nem akarnak tudni arról, hogy az irodák világán túl vannak gyárak, szántóföldek, iskolák kórházak és vasútvonalak, laktanyák és hajléktalanszállók, meg a modern világ ezernyi izéje, amiket valakiknek működtetniük kell.

Szóval az iroda nem a munkahely mint olyan általános modellje, csak egy speciális formája, mint annyi más, szóval óvatosabban azzal a távmunka-hómofisszal is, mert műteni, kanalat gyártani, tankokkal lerohanni egy szomszédos országot úgy nem lehet. Persze van ez a posztindusztriális társadalom, mint logikus elképzelés, ami nagyjából arra alapul, hogy a szolgáltatásban egyszer csak már többen dolgoztak, mint az iparban, és pláne az iparosított mezőgazdaságban, de amíg nem tudjuk feltölteni a tudatunk a felhőbe, addig hűs és vér, és bőr és csont vagyunk, fizikai szükségletekkel. (Amúgy kicsit a  felhőben is azok lennénk, mert akkor is kellene sok áramkör, meg azokba áram.) Szóval a munka világát leegyszerűsíteni arra, hogy irodában dolgozunk, épületes baromság, csőlátásból kifolyólag, ami csak úgy dől a témáról író zsebzsurnalisztákból, és még inkább a mindenféle karriertanácsadókból (akiket trendi módon már úgy kell hívni, hogy coach. Ja, távolsági busz, hisz ez az angol szó tényleg a kocsijairól híres Kócs község nevéből jön származni. Meg persze jelenti azt is, hogy edző, gondolom innen nyúlták az öltönyös-kosztümös, konyhapszichológus motivátorok.)

A másik bajom meg, hogy az efféle fércelmények valamiért szeretik együtt emlegetni a munka-karrier párost, pedig túl sokan dolgoznak bármiféle karrier elemi esélye nélkül. Azaz Géza belép a Gyárba, beáll a gép mellé, és minden esélye megvan rá, hogy tíz év múlva ugyanott fog állni, és legfeljebb a közvetlen főnökei tudják majd a nevét. Minden elbaszott álláshirdetésben, minden rémes betanított robotolásról azt írják, hogy fejlődési meg előrelépési lehetőségek, továbbképzések miazmás, azt' marad ugyanaz a három, faék egyszerűségű munkafázis, heti 40-60 órában, hosszú éveken át. És a képzés vagy előrelépés már szóba sem kerül. Úgy értem, nemhogy nem kerül szóba többé, hisz már az állásinterjún sem volt téma.

És ez tényleg nem az a világ, mint egy irodaház sokadik emeletén ülve hegeszteni a prezentációt a mítingre, mert bár mindkettőnek van, vagy lehet értelme, csak egy szalag mellett állni sokkal szarabb. És nem, az sem kevésbé stresszes, mint excel-táblázatokat szerkeszteni, ezt speciel tapasztalatból tudom.

Ültem már irodában, álltam már katedrán, meg álltam már gép mellet gyárban, talán innen jön, hogy nem bírom, ha a munkát a fehérgalléros irodakráciára szűkítik. Mondom ezt én, aki épp írom, és aki amúgy is írásból próbálna élni, de csak alulról nyalja a létminimumot. Nyilván innen a proletár öntudat, megyek is, olvasok egy kis Marxot, de inkább a korai műveiből valamit, mondjuk a Gazdaság-filozófiai kéziratok 1844-ből című zsengét.

Tájidegen bolondság

Szoktam nézegetve olvasgatni a tévéműsort a port.hu-n, mert - mint az többször leírtam már - nekem kell a tévé civilizációs háttérzajnak. Így aztán csak érintőlegesen nézem, mert írok és/vagy olvasok közben, de különösen  elvetemült pillanataimban, párhuzamosan valami jutyúb videó is megy a laptopon , a félóránként a ház előtt elszirénázó mentő meg már csak a hab a torkán. És ma reggel kissé meglepődtem, és máig nem tudom, hogy az illetékes műsorszerkesztők (Gergő, Sanyi, Télapó és Algoritmus) most akkor meghülyültek, beszívtak, időhurokba kerültek, vagy csak simán csak sajátos a humoruk?

Minden esetre ez itt az Paramount filmcsatorna mai műsora, reggel fél hét és holnap reggel 6.10 között. Húsvét hétfőn! Na, most lehet röhögni, mert lehet hogy ez viccnek durva, de komolyan csak nem gondolhatták!

6.25 - Varázslatos hóember karácsonyra

8.00 - Karácsonyi ízek, ünnepi szerelem

10.00 - Új szerelem karácsonyra

12.00 - Mesés szerelem karácsonykor

14.00 - Behavazva karácsonykor

15.55 - Te vagy az ajándékom

18.00 - Helyrehozott karácsony

20.00 - Új család karácsonyra

22.00 - Karácsonykor hiába harcolsz

23.50 - Csináld magad karácsony

01.45 - A Mikulás angyala

03.45 - Légies szerelem karácsonykor

És mindez ismétlés nélkül egy nagyjából 24 órás idősávban.! Egyébként van a jelenségre egy kézenfekvő megfejtésem: Tessék mondani, bolondok napja, ugye? Mert akkor ötös, leülhetnek...

Bolond lyukból HHH

Azaz Hirtelen Húsvét Hétfő,, ami pont április elseje, avagy a bolondok húsvét hétfője van. Ilyenkor lehet, sőt ajánlatos viccet csinálni a feltámadásból (Fel! Támadunk!), ez most a zeitgeist, elvégre nem lehet véletlen hogy e két jeles nap egy napra esik, akik a naptárt csinálják nekünk, nyilván nem szarral gurigáznak. 

De ha két nap egy napon van, akkor valahol elvesztünk egy napot, és éppen az egyiket! Mondjuk így érthető, miért rendeltek el idénre szökőévet, ezt a napot kell visszakapnunk valahol, hogy pont jó hosszúságú legyen az év. Mert ha nem jó az év hossza, akkor nem a megfelelő idő alatt kerüli meg a Föld a Napot, ami viszont olyan gravitációs anomáliákhoz vezethet, amitől akár ránk szakadhat a Hold, meg az ööö... több bolygó égitest most nem jut eszembe, de mondjuk innen, a Fekvehányás utcai csomópont és buszfordulóból nem is látszik több! Nap, Hold, ennyi. A csillagok azok meg csak ilyen kis izék, senkit sem zavar ha leesnek. Sőt, a hullócsillagok kifejezetten látványosak tudnak lenni, s csak vigyázni kell, hogy az ember mit kíván közben. (Mert ha mondjuk épp vécére kell mennie, és ez jár a fejében, akkor lehet, hogy a következő héten nyer a lottón több évnyi papírt és légfrissítőt, de csak akkor jön rá, hogy a csillaghullák hullásakor gondolhatott volna egy Ferrarira is...)

yourtango.com

De hogy húsvét hétfőn hogy működik a bolondok appja, azt nehezebb elképzelni. Mondjuk valaki nekiindul locsolkodni, de locsolóvers helyett előadja a Walesi bárdok első harminc versszakát, mert az egész összesen harmincegy, és jó poénnak tűnhet csak az utolsót lehagyni. Persze lehet annyira részegnek lenni, de ahhoz már több locsolandónál kell alapozni, hogy mondjuk a negyedik alany már tényleg hülye tekintettel csapja rá az ajtót a vicceskedő népszokás-dílerre. Meg amúgy is, ki várna ki csekély harminc versszakot, ami nem is vicces, miközben a helyzetet sem éli meg annak? (De ebben speciel nincs tapasztalatom, annyira urbánus környezetben nőttem fel, hogy népszokások szóba sem kerültek, népszokásokat nem szoktunk.)

A bolondnapi hagyományok eredete amúgy ködös, egyesek szerint kelta eredetű, más rabbik szerint onnan jön az egész, hogy 1582-ben Franciaország átállt a Julianusról a Gergely-naptárra, csak az istenadta nép egy része ezt nem percipiálta, így hülyének lettek nézve, mikor rosszkor ünnepelték az új évet, mondjuk április elsején. Pedig lehet, hogy csak tettették, mivel így lehetőségük nyílt plusz egy hét bulira. Mert állítólag az új évet minimum ennyi ideig ünnepelték, persze így van ez manapság is sokakkal, hogy eleve nem jönnek ki a karácsonyi eszem,-iszom, de főleg iszom hangulatból, hisz úgyis mindjárt is a szilveszter, és nem formát kell időzíteni, hanem abban kell maradni. Biztos ezért kétnapos a húsvét is, egy komplett nagyhéttel megelőlegezve. Amikor egyébként a komoly hívek böjtölnek, de a böjt a kajálást korlátozza, amit a középkorban rendszerint borral kompenzált nem csak az arisztokrácia meg a papság (bár ők főleg és elsősorban), de  köznép is. 

Röviden ennyit a spiritualitásról. 

B-oldali kliptelenség

Már egy ideje mondhatni kedvelem a Kozmosz együttest. Itt a mondhatni azt jelenti, hogy némileg, azaz hogy hellyel-közzel, de ezt az új számukat, amit nem linekelek be, inkább közzel. 

Az úgy volt tisztelt bíróság, hogy gyanútlanul rámentem a hávégé ponthura, hátha az ünnepnap ellenére történtek dolgok a világban, meg nálunk (szörnyű gyanúm szerint már csak részben vagyunk a világ része), de semmi, az angol királyi család még mindig rákos, Párt elitje még mindig lopva hazudozik (nem úgy, hogy titokban a tiktokon, hanem hogy lopás, közben is szövegel, hogy te meg buzi vagy és vered a fa... izé, nejed!), a költségvetés össze van omolva, pedig volt majdnem egy hete talpra állni a hülyéjének, valamint Putyin még mindig azt játssza, hogy a rendszere ellenfeleit külföldön is megöleti, biztos, ami biztos.

Szóval semmi különös nem történt a hosszú hétvége első félidejében, plusz ma délelőtt, legalább is semmi, ami elérné a hávégé ingerküszöbét. Így aztán a Kozmosz új "kilpje" is felfért a címoldalra, de minek? Azt még elviselem, hogy nem kilp, mert az, hogy egy stúdióban, fehér háttér előtt előadják a műalkotást, és ezt több kameraállásból felveszik, az nem klip, az kábé annyira kreatív, mint a vegetás zsíros kenyér a gasztronómia frontján, és kábé annyira olcsó is. Vagyis úgy közepesen, tekintettel a vegeta árára, meg ugye a zsír.

Maga a szám (De én nem) amúgy nem sokat ér, két és fél percnyi Tankcsapda B-oldal, a Tankcsapda leszálló ágából, ahol már vagy tíz éve vannak, szóval olyan kellemetlenül semmilyen, Ezerszer hallott sztenderd darálás, minden áron szellemesnek szánt rímek, brrr... (De tényleg a Tankcsapda mára már csak simán kínos, kicsit szánalmas, de hát nem lehet mindenki AC/DC, hogy változó fellásokban bár, de több mint ötven éve léteznek, és negyvenpár éve játszák centire ugyanazt a zenét, ami esszenciálisan három-négy dal a végtelenbe variálva, azt' valahogy mégis működik. Vagy ott volt a Ramones, csak a miheztartás végett, na a  Tankoló Csapdának ez nem megy.)

Az viszont vicces volt, hogy úgy harangozták be a "klipet", hogy csak itt, csak nálunk, a hávégé olvasó láthatják először! És beszúrnak egy jutyúb videót, bazmeg! Csak náluk, meg először, igen, persze, gyógyszered bevetted? Hajad is már milyen!

De hát ez van, lassan leszokom a hávégéről, egyrészt mert érdeklődésemhez és ízlésemhez képest kezd sok lenni benne a bulvár, meg az unalmas fingreszelés, másrészt pedig az érdemi cikkek szép lassan átcsúsznak a fizetős zónába, a paywall mögé, én meg nem fizetek érte. Mert extrém csóró vagyok, de ha telne rá, szerintem akkor sem adnék nekik pénzt. Mert az egy baromság, hogy nekik sokba' van a tartalom előállítása, én meg ingyen kapom, nagyjából tízezer havonta a Digi, amiben van tévé is meg vonalas telefon, de attól a net még nincs ingyen. Plusz a hávégén van talán a legtöbb hirdetés, amiket folyamatosan tol a képembe, és akkor még fizessek is.? Nonszensz.

Nade, ha már a Kozmosszal kezdtem (Az Élet a Világmindenség meg Minden), azért vannak jó számaik, úgyhogy inkább azokból egyet, ha már nemrég volt a  Greta Thunberg is:

Русский мир

Az oroszok a Kreml-ben azt mondják, hogy az ukránok miatt nincsenek béketárgyalások. Mondjuk lehet, hogy ezt a moszkvai kávézókban üldögélő oroszok nem pont így gondolják, de nekik kuss van, vagy elviszi őket a KGB utódpártja. Egyébként meg ja, Vlagyimir Vlagyimirovicsban és udvartartásában akkora a békevágy, hogy rajtuk aztán nem múlik.  Direkt azért rohanták le a szomszéd országot, és folytatnak több mint két éve egy mocskos háborút, hogy aztán végre békét köthessenek. Elvégre békét kötni csak háborúban lehet, szóval az elemi logikai is azt diktálja, hogy előbb rakétázunk, tankokkal gázolunk át mindenféléken, sunyiban népirtunk, és aztán széles gesztusokkal elkezdjük óhajtani a békét.

Tárgyalni persze csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdekes, azaz nem kell szóba állni az eleve náci (valamint gengszter, elmebeteg és biztos forrásból buzi) ukrán elnökkel. Egyrészt mert neki eleve megmondták a Tel-Avivi Wall Streeten, a CIA ügynökei,, hogy nem tárgyalhat a galamblelkű orosz diktátorral, elvégre mindig is háborúzni akart. Igazából ő robbantotta ki, hisz elmebeteg, ami azonban nála nem enyhítő körülmény, mert rossz irányba az. Nyugat felé nézve.

A Kreml nagykutyái ráadásul a béketárgyalásokat is úgy képzelik, hogy ők diktálják majd a feltételeket, ez egy komoly nemzetközi konfliktus, szóval ne akarjon itt beleugatni az ENSZ, az EU vagy a római pápa. Utóbbival (nem ezzel a mostanival, egy korábbi reinkarnációjával ) kapcsolatban anno Sztálin jegyezte meg, hogy azt dumál, amit csak akar (mondjuk Joszif Visszarionovics is, ha már a szovjet-orosz parlament az a Duma), no de hány hadosztálya is van a Vatikánnak?

És manapság is valahogy így képzelik a béketárgyalásokat, az erő pozíciójából. A szóvivőjük is azt mondja, hogy „számunkra nem elfogadhatók az olyan szabályok, amiket be kell tartanunk, és amelyeket valaki más fog kidolgozni“, amit persze úgy ért, hogy ők szeretnék magukra írni a szabályokat.

Ez utóbbi kurva ismerős, az itthoni önkényuralom is pont e logika alapján működik. Honnan tanulhatták? (Nem, nem onnan, ez a felcsútista elitnél belülről fakad.)

Hűs-vér húsvét

A húsvétban az az érdekes, hogy bár nevéből adódóan ilyenkor húst kellene venni, de közben meg nincs nyitva semmi, néhány különösen elvetemült  éjjel-nappali kisboltot leszámítva, de náluk a hús az parizer, meg konzerv vagdalt, szóval csak részben.

Viszont jó ez az éjjel-nappali nyitvatartás, én már találkoztam olyan, ilyen bolttal, ami nem 0-24 volt nyitva, csak épp kora délutántól éjszakába nyúlóan (mittudomén kettőig-háromig), vagyis kábé tizenkét óráig, de ebben kétségtelenül volt éjszaka is meg nappal is, sőt közte egy komplett napnyugta! Az nem teljesen világos, hogy milyen piaci rést kívántak befoltozni ezzel  a rendhagyó beosztással, de néhány hipotézisem azért van, mondjuk kettő:

- „Ezek a mai fiatalok“: Egy rendes buli eleve nem kezdődik éjfélnél előbb, odáig csak bemelegítés van, avagy a délután háromkor kelő generáció ilyenkor megy le az első három redbullért (kakaós csigával), aztán este, meg késő esete jöhet az alapozás csavarhúzóval. (A csavarhúzó ez esetben a vodka-narancs amerikai tinivígjátékokból ellesett neve.) 

- „Részegen ki visz majd haza?“: Mikor elzúgott az ifjúság (a sajátunk is a múlt ködébe vész)és már valahol beállva csapatja a veretést, lassan hazaindul a tradicionális kocsmatöltelékek csapata, és komolyan szoronganak, hogy mire hazaérnek, esetleg kijózanodnak. Ilyenkor jön jól a részben éjjeli nappali bolt, a karbantartó sörök, gógyampullák és zsebrakéták utolsó lelőhelye, ha a késő délelőtti első kocsma volt az alaptábor, akkor innen indul a csúcstámadás, a végső roham, amivel zökkenőmentesen el lehet jutni a reggeli epét hányásig.

Lehetséges persze, hogy a pián kívül mást is vesznek furcsa időpontokban furcsa emberek, de mégsem igazán életszerű, hogy valakinek éjjel egykor jut eszébe, hogy elfogyott a Domesztosz vagy a sajtos tallér.

És már írtam valahol, de anno a horvátországi nyaralások idején volt egy kedvenc kisboltom Crikvenicában, amire ki volt írva, hogy „non-stop“, ami azt jelentette, hogy megállás nélkül nyitva van délután öttől másnap délig, hisz dél és öt között a szieszta következik be, amit az éghajlat ugyan indokolt, csak nem igazán volt kompatibilis a vásárlási szokásaimmal.

Ja, és a húsvét. Nos, az ilyen piros tojás, locsolkodás, nyúlsonka, a karácsonyi éjféli mise ismétlése a délelőtti műsorsávban, májusfa. Utóbbi persze csak akkor, ha megvan a dátumok sajátos együttállása, ami például holnap lesz is, csak egy másik jeles nappal. Viszont a fura nyitvatartású boltoknak ilyenkor is különleges jelentősége lehet, a locsolásban estére megfáradt, keményen drogozó kisemberek számára.

yourtango.com

A sértődéskultúra diszkrét bája

Rákay Filip Kálmán nagyon be van sértődve a világ nagy részére. Hisz ő vér, veríték, könnyek és több mint hatezer millió forint árán  összehozta az évtized eddigi legközépszerűbb, történetében, dramaturgiájában gyenge, látványában erős, összességében meg laposan unalmas filmjét, azt' sokaknak meg nem tetszik. (Akik meg nyilvánosan lelkesednek, azok nagy részének ez úgymond munkaköri kötelessége.) Oké, az IMDb-n per pillanat tapasztalható 1,7-es értékelés erős túlzás, és nyilvánvaló politikai proteszt a szavazók részéről, de hát így jár az, aki a hatalomhoz dörgölözve nagyképűségből és elbizakodottságból, alsó-középszerű tehetségekkel építene katedrálist. Hogy az a fejére omlik, ez esetben online. Amire meg annyi a reakciója, hogy több körben, mintegy spirálisan hergeli magát bele az egyre galaktikusabb méretű sértettségbe, az úri közönség meg csak kapkodja a fejét, hogy most szánakozzon rajta, vagy röhögje ki, jó hangosan? (A megfejtés: megy ez a kettő egyszerre is.)

Az első mondás az volt részéről, hogy mindenkinek hazafias kötelessége megnézni a középszar akciófilmjét. Már ez is elég erős, utoljára talán az ötvenes években volt olyan, hogy kötelesség volt megnézni valamit, amiben lehetőleg Soós Imre a tehetséges, de kissé elhajló proli- vagy parasztgyerek, aki aztán a végére forradalmian izzó tekintetű élmunkássá fejlődik. (Egy elszánt sztahanovista hibriddé, aki alul traktor, fölül békegalamb.) Szóval ha a hazafiságot kurzusfilmek nézésével mérjük, akkor kezdünk közelíteni a Rákosí-sztenderdhez, legalább is Rákay nertárs elvtárs fejében. Elvégre akkor volt nagy békaharc, ma viszont nagy békeharc van, amennyiben a Párt öklei uszítóan háborús retorikával támadják a politikai ellenfeleiket, értelemszerűen ezzel is a békepártiságukat kinyilvánítva, és egyúttal erősítve.

Aztán a második körben már mindenki agymosott liberálisnak minősíttetett, aki nem az ájult tisztelet és a könnyekig meghatottság keretrendszerében értelmezte a műalkotást, azaz egyszerűen merészelt kiritkát írni róla. Mert a kritika mint olyan, a hanyatló Nyugat ópiuma (mint az elektronikus popzene, a kokakóla és a mindenféle kisebbségekkel szemben elkövetett, előre megfontolt szándékú tolerancia), hisz egy kritikában meg szokás írni azt is, mi a gyengesége az adott műnek, akkor is ha a kritikus alapvetően jónak tartja. De Filip Kálmán gyomra ezt nem veszi be, szerinte mindenkinek térdere kell borulni az ő és kis barátai remekműve előtt. Már nem az a magyar, akinek fáj Trianon (jogosan, egy versailles-i kastélyban mi a fene fájjon nekem?), hanem az, aki nem mutat lelkesedést a hazafiasnak gondolt szar giccsek iránt, amit a pofájába tol az állam. Az állam, ami a kormány, ami meg a Párt, mivel mindkét utóbbi a Dagadt maga, a karizmatikus szociopata. (És ezt nem lesajnálólag említem, sok munkája van neki abban, hogy egy szimpatikus, szabadságpárti fiatalból ezzé a gonosz öregemberré degradálja magát.)

A magyarságméter negatív tartományába meg természetesen az esik,  aki (1.) nem látta, vagy (2.) aki látta de nem szerette a Most vagy sohát, és e mellett (3.) azért nem látta/vagy tetszikelte, mert egy mocskos dollárbal-liberális, háborúpárti, idegenszívű, drogos buzi, hazaáruló aszcendenssel.

És a harmadik rohamban már hazaáruló az is, aki amúgy ki sem látszik a pártvezér és kancellár alfeléből, de valamiért nem tetszett neki a film. Ez lenne ugye Bencsik elvtárs, az abszurd jegyében Demokrata névre hallgató hecclap főszerkesztője (és igen hazaáruló, hisz a haza szerintük maga a Párt, meg a szektás rajongóik, avagy ő oda kakált ahonnan enni kap), de róla már írtam tegnap, úgyhogy most inkább nem, azért nem mindig vagyok teljesen mazochista.

És a Rákayembert is el kell engedni, mert oké, hogy egy tehetségtelen, felkapaszkodott, irritáló alak, akinek legfontosabb skillje, hogy kibaszott sértődékeny, de ez egyrészt egyenesen következik abból, hogy akkora arca van, ami már az űrből is látszik, másrészt ez már úgysem változik, úgyhogy célszerűbb inkább semmibe venni a palit, az is fáj neki, mint általában az ilyen, kivagyiságtól sújtott hím főemlősöknek.

Napfelnyugta előttutánra

Túl jó az idő, tavasziasból csúszik át nyáriasba (de megvolt ennek a böjtje, már annak aki keresztény és komolyan veszi), így aztán a kedvenc zenéim egy részét, főleg a ska-cuccokat csak sötétedés után, napkelte előtt vagy eső esetén hallgatom. Mert a napsütés, a madárcsicser meg a rügyező fák és a fűben a virágok együttese épp elég nekem vidámságból meg pozitívumból, nem kell mellé még valami túl vidám zene is. Egyszerűen sok lenne borongós lelkemnek, a harsányan tavasz mellé valami karcos zene illik, csak hogy érezzem az élet súlyát.

Úgy tűnik annyira középutas, drámailag középfajú, középszerű alak vagyok, vagy simán csak annyira nyomorult, hogy mindig kompenzálnom kell azt, ami épp van. Ha túl szép az idő, túl jól érzem magam,  nézek valami nyomasztó horrort, szerteszét hagyok mindent a lakásban, ha ellenben épp magam alá esek, keresek valami agyeldobós vígjátékot vagy sci-fit (mindegy, csak legyen hozzá közöm), valamint porszívót és/vagy mosogatószivacsot ragadok, és máris minden jobb egy kicsit. Amikor meg csak úgy általában érzem magam valahol középen (és ez sokkal gyakoribb, mint gondolnám), akkor lehet rendes kamaradrámákat nézni, Sosztakovicsot meg Dvorák-ot hallgatni és Salman Rushdie-t olvasni. (Ja igen, depresszív hangulatban Kurt Vonnegut, Anthony Burgess vagy például Christopher Moore olvasása javallott, napi háromszor gyakran.)

Na most, mivel túl jó időt jósolnak mára, ám egyelőre sötét van és hűvös, most pont az egyik kedvencemet fogyasztom,  csak nem klipek, hanem egy tavaly nyári anaheimi (kaliforniai) koncert formájában. Folytatom is, mert Baldur (a aki többek között a fény istene a skandináv mitológiában) nem sokkal fél hat utánra ígéri a napkeltét, onnantól meg verőfényes idő várható, amihez már ugye sok lenne a ska, ahhoz majd keresek valami Napalm Death-et

Miért is lepődött meg az elvtárs?

„Bencsik Andrásnak azért sem tetszett a Petőfi-film, mert azon kapta magát, hogy a gonosz titkosszolgának drukkol“ - írja már címében, is a hávégé, ami azért fura. Bencsik nertárs elvtárs nagyjából arról híre, de évtizedes távlatokban ám, hogy önként és lelkesen nyal be a felcsútinak, ahogy mondani szokták, a meleg szarig. Márpedig ha a Dagadt elrendelte, hogy R. Kálmánt hatmilliárddal kell kitömni, egy Terminátorba oltott forradalmi zombifilm előállítása céljából, okán és végett, akkor az a film csak jó lehet. Mert a Felcsútok Géniusza megszodnta: Alkossatok remekműveket, de legalább ne legyen botrányosan rossz! És lám, nem botrányosan rossz. Külön botrányos, ahogy elkészült, és (ettől némileg függetlenül), külön rossz ami.

Bencsik meg azon van kiakadva, hogy egyrészt Petőfi nem elég forradalmi, a felesége meg túlzottan is az (plusz nincs szexjelenetük, de ez nyilván nem merte leírni), ráadásul ott van a Farkasch nevű titkoschügynök, aki egy kitalált karakter, ehhez képest BA meg azt vette észre magán, hogy neki szurkol. A rohadt labancnak! 

Mellékszál: Tényleg, az ismerősei el merték már mondani neki, hogy Julius Jacob von Haynau táborszernagy  meg a  Forr.&Szab.Ha. leverése után, nyugdíjaként Magyarországon telepedett le, és békében élt, míg megnem halt? Még magyarul is megtanult valamennyire. Persze a békés élet relatív volt, mert egyszer például Londonban, a Perkins sörgyárban a munkások - köztük két magyar emigráns, felbujtó jelleggel - megdobálták mindenfélével, kissé meg is verték, amely jeles eseménynek azóta emléktábla állít... nos, emléket. (Ebből a mondatból már nem tudtam jól kijönni.)

ianvisits.co.uk

De vissza Bencsik elvtárshoz, aki ugyan nem egy Haynau, de lélekben mégis. Hisz nem volt olyan rég, mikor vigyorogva örvendeztt azon, hogy Ugandában azt tervezik, halállal büntetik a melegházasságot. (Aztán végül nem így lett, de amúgy sem tűnt logikusnak, hogy egyfelől nincs is ott melegházasság, másfelől meg büntetik...)

Úgyhogy semmi meglepő nincs abban, ha ez a  propagandaipari jellembajnok a Habsburgok fiktív emberének drukkol, hisz maga is régóta ennek, a pártvezér és kancellár szándékainak megfelelően nagyon nem demokratikus rezsimnek kollaboránsa, a vezér gyakorló seggnyalója, és ha ma élne Petőfi, és a rendszer ellen szervezkedne  a haverjaival, Bencsik követelné a leghangosabban, hogy azonnal csukják le ezt a veszélyes terroristát, akit nyilvánvalóan külföldről pénzel a Háttérhatalom. Ja, és buzi!

És erről eszembe jut egy régi történet, talán Boross Péter rosszemlékű miniszterelnöksége idejéből, de lehet hogy tévedek, és az Első Felcsútista Kormány (1998-2002) idején beszélt baromságokat valamelyik miniszter. (Mindkét változat elképzelhető, de jobban belegondolva talán a második verzió a helyes, és Pintér elvtárs volt az közlő.)

Szóval azt közölte karácsony alkalmából valami nagyon népben-nemzetben jobboldali forma, hogy "Kedves gyerekek, kétezer éve megszületett a szeretet!" - mire a Magyar Narancs egy publicisztikában valahogy úgy reagált, hogy kétezer éve nem a szeretet született meg, hanem egy tehetséges zsidó csávó, akinek követőit ma a miniszter bácsi destruktív szektának minősítené, és megvonná tőle az állami támogatást.

Talán világos az analógia, ha BA a labancnak drukkol egy Petőfis filmben, az nem a film hibája. Sőt még csak nem is hiba, pont ez a dolgok normális állása, legalább is esetében.

Doorstep sajtótájékoztató

Visszautasítok mindenféle sunyi gyanusítgatást, sohasem voltam az igazgatótanács ülésén, csak online, de az jogilag irreleváns, gondolom. Mondhatni tényleg kívülálló vagyok az ügyben, így nem kívánom kommentálni az esetet, forduljanak a Lájkvadász Zrt.-hez, ők foglalkoznak kamuprofil-termesztéssel, persze szigorúan ökológiailag, fenntartható újrahasznosítással. Kenőpénz? Nem, az nem volt, ez kérem csak sima, egyszerű vesztegetés volt, senki nem kent semmit sehová, minden le lett papírozva a Kajmán-szigetektől északra, mint Pilátus a krédóban. Legalább is így hallottam, de nőügyekkel nem foglalkozom, csak ha telefonon rendelhető a kurva, és kapok rá törzsvásárlói kedvezményt. Amúgy olyankor is készpénz, csakis készpénz, a végén még lenyúlják az adataimat. Hogy miért ne lenne legális? Türelmi, vigalmi vagy milyen zónanegyed, az nem számít bele, és nem, drog nem volt nálam, egy kicsi sem, leszámítva pár gramm hintőport, de azt le is húztam a vécén, mikor jött a rendőrség, nehogy rosszra gondoljanak. Nem csak tiszteséges ember vagyok, de szeretek annak is látszani kérem! Hogy a perek? Nem, azok csak kobold... izé koholt vádak, a magamfajta hazafinak sok az ellensége, de nem hagyom magam. Tudják nekem három gyerekem van, minimum! És felelős vagy értük, meg a jövőért, érzem ennek súlyát, hiszen nem véletlenül aggódom a Haza sorsán havi öt milla plusz költségtérítésért, ez jól jelzi a súlyomat. Meg hogy a felelősség. Úgyhogy ne akadékoskodjanak itt folyton, ebből a sok kakán is csomót kereséséből nem lehet várat építeni, de még országot se! Mi van? Ki a fene az a Géza bá'? Ja, hogy rá gondolnak? Igen, bár csak felületesen ismerem, de biztos vagyok benne, hogy talpig becsületes ember, igen megbízható, egy nagy nemzetközi orosz banknak dolgozik, a múlt hónapban vette meg a Badacsonyt, és egyszer a tenerifei kastélyában megdugtam a feleségét... izé, ezt vágják ki! Mondom vágjad ki te köcsög, mer' szétperellek bazmeg! Hihetetlen, hogy egyes mocskos sajtók mit meg nem engednek maguknak! Nem, nincs több kérdés, én se érek rá egész nap ilyen hülyeségekre, van fontosabb dolgom is. Na igen, az tényleg kínos lesz majd a ellenségeimnek, csak még nem állunk elő a bizonyítékokkal, előbb lenniük kell.

De most már tényleg hagyjanak békén, még elkések a saját tárgyalásomról. Egyébként pontosan melyik ügyről is van most szó éppen?

danieljmitchell.wordpress.com

„...a létezés magyar minősége az emberi élet különleges, semmihez nem fogható, magas rendű formája“

Nagyot ment Ártunk és Ormányunk, Skülönsemjén Zsót, egy hadifogoly-import ügyben. Történt ugyanis, hogy az ukrán nácik ellen hősiesen védekező oroszok, átadtak  az utolsó töltényig békepárti magyaroknak 11 kárpátaljai hadifoglyot. Hogy pontosan miért, és mit kértek cserébe az teljesen homályos, de két dolog biztos.

Az első az, hogy az orosz hadifogsághoz képest még a Dagadt rendszerének kezébe kerülni is egy tengerparti nyaralás, pálmafákkal, a második meg, hogy - bár az illetők magyar nemzetiségére hivatkozva történt az átadás-átvétel - a 11 fazonból 10 ukrán és csak egy magyar. De legalább tényleg kárpátaljai mind, sőt, mondhatni reprezentatív mintáját képzik meg az ottani etnikai arányoknak. És hát tényleg, ki a fene akar valami ruszki lágerben rohadni, mikor elég csak annyit mondani, hogy ő magyar? Az identitásválasztás meg szabad (bárt pont Oroszország kapcsán azért lennének kétségeim), bárki vallhatja magát mondjuk farbarúgó kőszálli flamingónak (cauda-calcitans phoenicopteri) vagy fakúszó kutyafülének (reptile canum aures), és simán lehet magyar hadifogoly is (captivus hungarica), ahogy komfortosabb.

Amúgy semmi baj, ha bárkit sikerül kihozni a ruszkiktól, az részemről rendben, csak közben nagyon hülyén néz ki, hogy Kakadu Sz. Péterék itt nacionál-populista alapon magyarkodnak, tök feleslegesen. Mindezek mentén én szívesen lennék magyarországi holland hadifogoly, vagy inkább brit, elvégre angolul sokkal jobban tudok, mint hollandul semennyire, a lényeg hogy valaki mentsen ki innen.

p.s. Ez az első eset, hogy a cím egy idézet a felcsúti döbrögitől, de akkora ordas nagy baromság (nem enyhe fasisztoid beütéssel), hogy a téma okán nem bírtam kihagyni. Bocs, többet nem fordul elő.