Egyre türelmetlenebb vagyok a mindenféle konyhapszichológiai okoskodásokkal, amik úgy burjánzanak tetszőleges generálportálokon, mintha ezek hajtanák a paksi atomerőművet, nem a plutóniumrudak. Barátság, szerelem, személyiségfejlődés, asszertivitás, empátia, lelkiismeret, önbecsülés, kötődés, elengedés, figyelmesség, párkapcsolat, bizalom, intimitás, elfojtás, agresszió, szenvedély, trauma, álmodozás, kötődés, pozitivitás, érzelmi intelligencia, unalom, elismerés, szorongás, boldogság, testkép, flow, féltékenység, szeretetnyelv, stresszkezelés, önfejlesztés, függőség, vágyakozás, kreativitás, nárcizmus, önmegvalósítás, emlékezet, én-idő... és itt elszakad a cérna, az énidőt már nem veszi be a gyomrom,
Hisz én a magam részéről, napi huszonnégy órában magammal vagyok, nem tudok nem énidőben lenni, pedig néha jó lenne. A tévéreklámban a szakállas retardáltnak persze az az énidő, mikor a vécén szarik és közben nincs büdös, mert az új illatosító közben egy virágos réten érzi magát. És azt trágyázza épp., gondolom.
Konyhapszichológia ellen karcos-dühös zenéket kell hallgatni, ha unom a metált, akkor punkot, azok nem lelkiznek, nem picsognak, szar nekik, de szarnak rá, Tényleg a Sex Pistols egyetlen valahai nagylemezén van is egy szám, miszerint No Feelings! Úgyhogy tegnap esete is kerestem valamit, ami úgy punk, hogy nem ez a rémes, kaliforniai szörfös popzene (amit úgy próbálnak eladni, hogy poszt-punk, de ilyen igazából nincs), egyenesen a kertvárosi középfelső-középosztály ivadékaitól. És szembe jön (a) The 4 Skins, ami neve ellenére nem is neonáci banda, hanem az a punk/Oi!-vonal, ami arrafelé, és pár évtizede még, a szubkultúrák természetes kombinálódásának számított.
Szóval ez itt lejjebb klasszikus brit punk lenne Oi-kor, ha nem lenne egy atipikus szerelmes dal, ami mondhatni műfajidegen egy alkotás. Dühös zenében utazó prolik egyszerűen nem szoktak ilyen témákba belemenni.. Ám itt a lírai Én tényleg a szerelemről és a várakozásról dalol meglepő visszafogottsággal, mintha csak egy faszkalap alakú mézeskalács lenne, átesve a „megduglak bébi, de aztán takarodj!“ punkos határértékén. Kívülről morcos-agresszív, szívében viszont egy málnalekvárral töltött mézbonbon, porcukorba forgatva, talán mert maga sem hiszi, hogy egy csaj konkrétan többnek is nézheti, mint barátnak (egy őt?), azt' ettől elhatalmasodik benne a szerelem rajta, ő meg várja a nőt, csak nem tudjuk miért. Meg a hova.
Hja, szép idők voltak, mikor még magasról tettünk a dalszövegekre, és bármiből kihallottuk a lázadást, mint életérzést és identitásképző lendületet, amiben torzított gitárra valaki gyorsan kiabált. Vagy lassabban, csak dühösen/kiakadva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése