Burn Your Maps

Nem tudom mi a magyar címe ennek a 2016-os filmnek, úgy tűnik nincs neki, biztos nem játszották felénk a mozis filmszínházak. Pedig nagyon jó, lassú, de nem unalmas, hősei esendő, de szimpatikus figurák,  nincsenek benne akciójelenetek, vannak viszont gyönyörű tájak, és van benne igazi emberi dráma, de felesleges könnyzacskó-facsarás nélkül.

Az alaphelyzet egész egyszerű: van egy középkorú házaspár, akik nemrég vesztették el legkisebb gyereküket, de van egy kisiskolás fiuk, aki viszont fura egy figura, az osztály kívülállója, ami így ebben a formában persze már egy dramaturgiai közhely, de itt hamarosan mögöttese is lesz. Apu és anyu házassága amúgy válságban van, mert szeretik egymást, csak anyu nem akar dugni (ajánlata szerint egy szopásra bármikor kész, csak mást ne kelljen), apu meg mégis csak vaginálisan szekszelne, de anyu még tarumatizált, úgyhogy ő meg nem. Vagyis jól elvannak a saját problémáikkal, a veszteséggel, a kapcsolati válsággal, meg a kapuzárási pánikokkal, párterápiával és egymásnak pofákat vágásokkal, mikor a fiuk váratlan bejelentéssel áll elő.

Wes, a kissrác ugyanis ló- és általános állatmániás (nyilván lógusnak készül), lovakat és mindenféle jószágokat rajzolgat a füzetébe, otthon meg a vécépapír-gurigákból kecskéket makettez, akiknek nevet is ad, ahogy azt kell. Merthogy ő igazából  - öndefiníciója szerint -  egy mongol kecskepásztor, bizonyos Ganzorig, és igyekszik is úgy viselkedni az amerikai mindennapokban. Mivel a kertvárosi házuk környékén nincs sztyeppe, ezért a lépcsőn (itt step) akar aludni, lenyúlja a nővére tabletjét, hogy a mongol nyelvleckét futtassa rajta, és az iskolai egyenruha helyett ragaszkodik a nagyjából fürdőköntösből rögtönzött pásztori viseletéhez. Anyu hagyná ezt neki, apu gyerekpszichiátriai könyvekbe temetkezik, hátha rájön, hol cseszték el, Wes meg simán csak haza akar menni. Mongóliába.

És akkor jön a képbe Ismail, a muszlim nevű hindu, egy indiai bevándorló aki a nagybátyja autómosójában autómos, de lélekben dokumentumfilm-rendező. A neten, közösségi finanszírozás keretében gyorsan összeszedi a pénzt a projektre, melynek keretében Wes és a család elutazhatnak Mongóliába, ő meg közben dokut forgat az egészről.A hír hallatán aput kis híján elviszi az agyvérzés, és utólag próbálja eljátszani a a család kijelölt náciját, de persze sikertelenül. Úgyhogy aput otthon hagyják a nagylánnyal,és anyu meg Wes kettesben mennek Mongóliába. A táj egyébként olyan fantasztikusan van fényképezve - már ahhoz képest, hogy síkság, fű, ég, síkság fű, ég, kecskék, lovak - hogy még nekem is kedvem lenne elmenni oda, pedig alkatilag városnéző turista vagyok, igaz lassan bárhová elmennék, ami messzebb van a sarki boltnál.

És akkor innentől egy érzelmes road movie következik, barátságos mongol pásztorokkal, patakparton ellő kecskével, egy kiugrott apácával, meg az elmaradhatatlan képpel, ahogy hőseink beleterepjáróznak a naplementébe. A többi már csak a szokásos kaland, összeveszés-kibékülés, gyerek eltűnik aztán meglesz, anyu addig örökbe fogad egy kecskegidát, ilyenek. Hepiend garantálva, Ismailnak különösen, de neki már tényleg jár.

Tanulságot talán nem érdemes keresni benne, az túlontúl közhelyes lenne (ne add fel az álmaid, légy önmagad, találj haza mindenáron, blablabla), az meg tanulságnak kevés, hogy indokolatlan sztyeppei sámánok tűrhető angolsággal tudnak falvédőre való Coelho-idézeteket előkomolykodni magukból. Szerencsére a heti horoszkópot meg a recept-rovatot már nem várjuk meg. De ez tényleg csak gonoszkodás részemről, a film igen is szerethető, bár nem fogok a hatására térképeket égetni, meg gondolom a google maps mint olyan, amúgy sem gyúlékony.