Igazából itt vagyok, nem is tudok máshol lenni, nem szedek olyan szereket, de egyre kevesebben veszik észre, hogy itt vagyok. Ez a magány-paradigma velejárója, de már én is unom a saját panaszaimat, a Bárcsak itt lennénk meg egy filmcím. Egy 2014-es, kisrealista-keserédes cucc, amin lehet röhögni is néha, de főleg együttérezni a főszereplővel.
Aki amúgy Zach Braff, a Dokik című igazán remek sitcomból ismerős színész, aki ezt a filmet forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzi, mondhatni szerencsére, mert tényleg tehetséges a fazon.
Itt aktuálisan egy harmincas, markánsan alulfoglalkoztatott színészt játszik, akinek van egy Kate Hudson-jellegű felesége, két gyereke, és permanens életválsága. Miszerint a neje keresi a pénzt, az apja fizeti a gyerekek zsidó iskoláját, neki inkább nincs munkája mint néha mégis, a rabbi is cseszegeti, és akkor az apja bejelenti hogy rákos, kell a pénz valami új terápiára, a gyerekek taníttatására viszont így már nem jut.
Jön a gondolat, hogy majd ő tanítja őket otthon, mint egy afféle, ismét divatba jövő neohippi, ami persze már az ötlet szintjén sem az igazi, a gyakorlata viszont kifejezetten szórakoztató, miközben nem nélkülözi a tanulságokat.
Mert az van, hogy Aidan (ja, így hívják Braff karakterét) apja igazi vallásos zsidónak nevelte volna a fiát, csak épp nem sikerült a projekt, az unokák viszont (különösen a lány) igazi eltökélt izraelita lett, elszánt jeshiva-töltelék, úgyhogy a generációs különbségeket már nem is kell különösebben élezni, mennek azok maguktól is.
És hát Aidan kudarcos férjnek, gyereknek és apának egyaránt, ami nekem akár ismerős is lehetne, ha nem lennénk nemférj és nemapa, amiknek valószínűleg már megmaradok a hátralévő időre. de ettől még átélhető a helyzete, mert ha az emberre ráomlik az addigi élete, akkor már majdnem mindegy, hogy pontosan miben is nyilvánul az meg.
Miként a sem érdekes, hogyan küzd meg vele, megküzd-e egyáltalán, mert ha valami végleg elveszett, akkor marad a hiány, a kihagyott lehetőségek 'hol rontottam el' tépelődése, meg valami pótcselekvés, amivel életet imitálunk oda is, ahol magunktól már feladnánk.
Hősünk is mintha csak az elvárásokhoz próbálna igazodni, az apja haldoklik, a gyerekei lázadnak, neki meg, mint kertvárosi fazonnak valamit kezdenie kell ezzel, miközben láthatóan inkább hagyná a fenébe az egészet, csak néha villan fel benne az akarat. Mert azért szereti a családját, és így időnként magával is elhiteti, hogy lesz ez még jobb is, csak a hit hiányzik belőle. Vallási és mindennapi értelemben egyaránt.
Aidan egy igazi sodródó, úgyhogy maximálisan bele tudom élni magam a helyzetébe, nem várom én sem a happy endet, de indokolatlanul is bízom a túlélésben, és részemről ez az optimizmus (vagy inkább anti-pesszimizmus) maximuma. Aidennek ráadásul van egy nála is lúzerebb öccse, a felesége kábé pont annyira bizonytalan magában, mint ő (csak beleállósabb típus), szóval valahogy egymásnak dőlve kellene állva maradniuk.
Ami végül is csak összejön, mert van dráma, van veszteség, de nincs tragédia, mert van még maradék élet is, amivel kezdeni kell valamit. És bár Aidan csak fejben egy szuperhős-űrkommandós, a valóságban meg az, akit inkább ütnek, azért vérbeli túlélő, megszenvedi a létet, de nem hal bele.
És nagyjából ez az, amire a legtöbben számíthatunk, a siker nem a pénz, hatalom meg a csillogás, hanem leginkább az, hogy még mindig itt vagyunk. Against all odds.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése