A kultúrtrauma-kikerülés

Vannak a közkultúrának olyan szeletei (vagy számomra sötét sarkai), melyekhez igazából sosem volt szerencsétlenségem, de nem is vágytam rá, hogy legyen. Hallottam már arról, hogy Trónok harca, de egy sort se láttam vagy egy percet se olvastam belőle, egyszerűen hidegen hagy a műfaj maga, mint vakondot a hegymászás. Életemben még nem néztem végig focimeccset, nem játszottam skót dudán, nem ettem kanállal tortát, és nem láttam egy epizódot sem a Barátok köztből.

Néha pár percet azért nyilván, nem volt megúszható, különös tekintettel a egyetemi koleszra. Budatétény rémesen ingerszegény környék volt akkoriban (is), a semmi szélén, úgyhogy gyakran néztük a televíziót, mert a belváros egy óra volt busszal meg villamossal. Ezredforduló volt, huszonöt nyavalyás éve már, az interneten csak iméleztünk és pucér ázsiai csajokat néztünk, egy film még szar minőségben is 2-3 CD-re fért fel, szóval tévéztünk. Az emeleti tévészobában, ami így leírva annyira régiesen hangzik ma már, mint hogy akkoriban a fél életem egyetemközeli kocsmák és könyvtári olvasótermek között ingázva telt el.

Ámde többször is előfordult, hogy a szobatársaimmal néztünk volna valami igénytelen vígjátékot, erre jött egy történelem meg skandinavisztika szakos csajbanda, hogy márpedig ők itt most barátok közt. és sajnos nem ránk céloztak. A lányok helyesek voltak, mi meg rendesek, és mivel helyesek voltak, nem menekültünk az elvárható gyorsasággal, így időnként több percet is láttam a sorozatból. Egy ködös-esős téli estén egészen az első reklámszünetig néztem, ami egyéni csúcs volt, de hát Gréti a kedvenc kardigánomat vette fel aznap este.

És ez az egész csak azért jutott eszembe (már túl azon, hogy eleve több múltam van, mint jelenem vagy jövőm), mert a hírek szerint az Ertéel Valamelyik elkezdte elölről lenyomni a kábé tízezer epizódot. Márpedig tízezer nem egyszerűen gombócból sok, de a pénzen kívül bármiből. Ráadásul úgy, hogy mindvégig minden karakternek nagyjából ugyanolyannak kell maradnia, ha valakitől egyszer megszokták a nézők, hogy egy erőszakos de művelt, érzelmes tahó, akkor az legyen is olyan, folytatólagosan. Nix jellemfejlődés, arra ott vannak az úgynevezett művészfilmek, az a kulturális fine dining, ez meg a meki, a mindig mindenhol ugyanolyan.

A figuráknak „...az a dolguk, hogy ugyanolyanok maradjanak, mint a sorozat elején. Nem tanulnak semmiből, igazi pszichopaták. Ha véletlenül egy pillanatra megszalad Novák Lacinak, akkor az alkotóknak komoly feladat, hogy tönkre kell tenni, vissza kell szuszakolni oda, ahova való“ -nyilatkozta a széria dramaturgja. Remek, utólag is jó ötlet volt nem nézni. Mert míg a Szomszédok (azt sajnos néztem) kéthetenként volt félóra, ez hetente ötször, ami már esélyessé teszi a maradandó agykárosodást. (Tényleg, ha alapítanék egy hardcore-punk zenekart ez lehetne a neve, Maradandó Agykárosodás, esetleg Permanent Brain Damage, de a magyar változat jobban hangzik.)

Én aztán tényleg kényszeres vagyok, a frász tör ki, ha egy kanalat véletlenül a villák közé teszek, azaz nyilvánvalóan bírom a megszokott dolgokat, no de tízezer részen keresztül bámulni azt, hogy mindenki ugyanolyan kétdimenziós geci, az már nekem is sok lenne. Sok lett volna. De legalább ki lehetett őket nyírni, mert ha pár év után megfáradt az alapfelállás, csak meg kellett ölnihalni az egyik főszereplőt, és máris volt min problémázni a következő párszáz epizódban.

Szerencsére ez egy igazi MVP, vagy a Más Valaki Problémája, van nekem elég bajom holmi sorozatokon kívül is. (Ez legutóbbi Dzsudlós széria, ez nálam kinyírta a Star Wars-t is, úgyhogy a sorozat az annyi, hogy havonta egy-három Dr. Who, a kedvenc részeim közül, aztán feltűnően sokat olvasok könyveket.)

ET-TR

 

1949 január 29-én született Budapesten, és 2014-ben halt meg New Yorkban, a kettő között pedig híres lett, és azóta is. Még a szülővárosában is van emléktáblája, Amerikában meg beavatták a Rakendroll Fémhalba. Pályafutása talán legjelentősebb része 1974 és 78 közé  esett, de később is közel maradt a zenekarhoz. Híres számokat írt, vagy részben, de még egy ócska horrorfilmben is volt mellékszereplő.

Azt nem tudni volt-e macskája, vagy szerette-e a csípős csirkeszárnyat, még szerencse, hogy ez nagyjából senkit sem érdekel. De csinált dolgokat, azt elég gyakran, és az ilyenek, mint ez itt, még ma is elég jók, többek között engem is:

Shame in English

"Van dèj mikor Micimackónak nothing drogja nem akadt

thinking about tenni kéne something very important"

(kommentelő a hvg.hu-n)

Áj dzsaszt van tu széj, det Tomasz Dajcs iz veri gud inglis hez got, hi szpík vell, bikóz hi klevör end from szkúl. Dö jurop fájnensöl komiti of parlament, of juróp, is verí gud, very big, veri fémöz, end miszter Dajcs is dö dojen of det, vid gud szkill of orgenájzing  díling of  mani, end drinkig kofí in dö bréktájm. Hi iz e gud men, evribadi lájk him, veri. Tenk jú, end hev e hajdú dujú judú!

Amivel csak fel akarom hívni a figyelmet, hogy micsoda aljas dolog Deutsch Tamás Képviselő Úr angoltudásával viccelni, azon destruktívan élcelődni, valamint azt gúnyolni, tudása, tapasztalatai és munkabírása fényében, illetve tekintetében.

Képviselő  úr tizenhatodik éve tagja az Európai Parlamentnek, igazából az a minimum, hogy ennyi külszolgálat után keni-vágja a külföldi  nyelveket, különösen az angolt, persze nem feltétlen ebben a sorrendben. Jó, ez a mostani szereplése nem sikerült olyan kirobbanó sikerrel, de másnak se ment volna jobban, mikor teljesen váratlanul fel kellene olvasnia több mondatot is nem az anyanyelvén, úgyhogy közben ki is kell találni párat. Tisztára fejből! Ez ugye mindenkit kihívás elé állítana mögé, pláne ha közben kurva másnapos, de Képviselő Úr a helyzetnek is képviselő ura maradt, és megmutatta, hogy három a Magyar Igazság, de csak egyféle az angol igeragozás (ami szinte nincs is), ami innen nézve szánalmas, szegényes és szánalmas. Shakespeare nyelve, mi?  Egy fenét, ezeknél még az egyes meg a többes számot se mindig lehet megkülönböztetni (Ár jú sztyupid? -ez most melyik?), nem csoda, hogy Képviselő Úr belezavarodott.

Illetve dehogy, nem is zavarodott bele, ő így beszél angolul, mint mondjuk egy maori Új-Zélandon, csak magyar akcentussal, mintegy utólag is tiltakozva az egykori brit gyarmatbirodalom imperialista elnyomása ellen. Aki mást állít, az drogos buzi!

És egyébként is, Brüsszelben belgául beszélnek, nem? Na ugye! Amúgy brexit megvan?  Nem kell oda angol, minek?

p.s. Itt a videó, nem ágyazom be, csak linkelem, annyira kínos, és szellemileg szennyező.

https://www.youtube.com/watch?v=AkAoAXqcwDU 

Szakmai címlapgyökér

Felénk már a sértegetés se  a régi, különösen nem a tévesen közösséginek nevezet médiában. (Azért csak nevezett, mert a közösség az egyre kevesebb benne, rajta, általa, ellenben egyre többen csak valamiféle hamis self felépítésre használják, illetve valakinek érzik magukat attól, ha kiposztolhatják, hogy milyen fasza kis omlettet sütöttek hajnali tízkor. Az ilyen platformokon sokan vannak, de sok ember még nagyon nem közösség. Közönség lehet, a moziban se érdekel ki ül mellettem, ha nem a csajom, ám a közönség és a közösség között nem csak az az egy betű a különbség. De ennyit az omlettekről.)

A mindenféle portálok szokásosan csak átfutott címei közt feltűnően sok, mikor celebecskék másik celebecskékről mondják el a véleményüket. Néha celebek is, de nekem az hadd ne legyen már híresség, akinek napi agypusztító médiafogyasztási túlhasználásom ellenére sem ismerős, még a neve sem. Azok csak ilyen hírességecskék, akikből egyszer még nagy senki is lehet. Akkor majd neki már a vakond is fentről integet.

Az egyik legsablonosabb másikba beleszállás az, hogy az illető egy „kisstílű gyökér“. Ezt nem értem, létezik nagystílű gyökér is? És tessék mondani, akkor ezt valami igen nagyon nagy répának vagy reteknek kell elképzelni? (Mogyorónak asszem nem, az talán nem gyökér, úgy tudom zacskóban terem, sózva.)

Szóval a kisstílű gyökér az redundáns kifejezés, aki gyökér az nem lehet nem kisstílű, a nagystílűek épp a gyökértelenségüktől azok, mikor például egy másik kontinensen lesznek milliárdosok, és ott nem fizetnek adót, de a kaszinóban bármelyik kedd este elkártyázzák egy  kisváros éves költségvetését.

Aztán ott van még „szakmailag nulla“, ami valójában alesete a „Mit tett le az asztalra?“ költői kérdésének, ami pedig csak annyiban költői, hogy nem érdemes válaszolni rá, de amúgy még csak nem is rímel benne az időmértékes ütemhangsúly vala. Szakmailag nullázni tipikusan azok szoktak, akik maguk se értenek az adott dologhoz, ellenben véleményük az minden határon túl is van róla. Ja, és „szakmának“ mindig valamilyen nehezen meghatározó tevékenységet hívnak, mint a tortastylist, az illatinfluenszer, a bútorsuttogó,  vagy egyszerűen csak a tévében látszó, illetve a bulvárlapokban baromságokat beszélő. (Valamint aki nem ezekkel foglalkozik, az mindig csak egy 'civil'.)

Szakmázással főleg  a kritikusokat szokták illetni, hogy mit dumál ez itt a zenéről, hát hány világslágere volt eddig? Ami nyilván ostobaság, az emberek nagy része például szokott enni, jobbára szeret is, és elég nagy biztonsággal meg tudja ítélni, hogy a kaja jó-e, miközben csak annyira tud főzni, hogy a vajas kenyeret jóeséllyel nem bassza el. Mert arról van szó, hogy főzni és enni, nos az két külön szakma, nem kell a másikhoz is érteni, hogy az egyikben jó legyél. Én például napi rendszerességgel úgy szoktam aludni, hogy még egyszer sem olvastam Freud-tól az Álomfejtést, nem is érdekel, főleg  mert a múltkor már Jungtól rám jött a sikongató lábrázás. Plusz nem érdekel mit jelentenek a szürreális álmaim, ennyire nem vagyok jóban magammal.

De a legjbb, mikor valamiféle, híres is lehetett volna régebben alak twitteli a fészbukos instája messengerén, hogy az excsaja/pasia, a gyerekkori barátja, kollégája, szomszédja, kérdezzemeg orvosa vagy gyógyszerésze úgy lelkébe gázolt, hogy azóta is, ezért pedig soha többet nem áll szóba vele. Amivel persze eleve neki üzen, de akkor értsük úgy, hogy mostantól nem, három, kettő, egy...

Az efféle kommunikáció leginkább arra jó, hogy látványosan lehessen kibékülni később, ami minimum címoldalt ér majd a Sztorimagazinok Lapjában. És ez tetszőleges sűrűséggel eljátszható, akár váltott alanyokkal is. Pont mint az orwelli disztópiában, ahol Óceánia tegnap még Keletázsiával háborúzott, de ma már Eurázsiával, úgyhogy mától fogva mindig is Eurázsiával álltak hadban.

Elvégre már a múlt sem a régi, a közösségi médiában például nem csak az idő relatív, de az identitás is, ma még tűzoltó vagyok, de tegnapra vadakat terelő juhász leszek, a cél úgyis csak a pillanatnyi figyelem uralása. Az persze minek.

Polc

A királyokhercegek-grófoknak néha fura eposzi neveket adtak mellékül, csak hogy könnyen és gyorsan beazonosíthatók legyenek. Ez különösen puccs, merénylet vagy lázadás esetén jött jól, mikor nem kellett fogalmatlan szolgákkal beszélgetni a trónkövetelő embereinek, hogy akkor most melyik Henriket is keresik pontosan, mert az udvarban van vagy tizennégy fontosabb személy ezen a néven, és fáradságos lenne mindet egyesével leöldösni.

Kedvencem Földnélküli János angol király (1166-1216), aki legalább két dologról ismert. Egyrészt ő adta ki a Magna Cartát, amit jobb híján azóta is alkotmány helyett mutogatnak a nagybritánok (tényleg, láttam), másrészt meg ő volt az uralgó király, mikor Robin Hood, úgy is mint kitalált mesefigura fosztogatta a gazdagokat, ami azért nem volt kis teljesítmény. Hisz Robin eleve hátrányból indult, nem létező személyként kellett szembeszállnia egy konkrét király rezsimjével, és ehhez képest elég sok film szól róla.

A király pedig azért lett földnélküli, mert elvesztette normandiai (tehát a csatorna túloldalán lévő, valamiért ma Franciaországhoz tartozó) birtokait, amit kései utóda (VI. György, ha jól tévedek) idején, az 1944-es partraszálláskor sem bírtak visszafoglalni. Illetve csak a németektől, de a franciáknak! Bénák.

A franciáknál viszont hiába volt tizenhét és fél Lajos (XVII. hivatalosan nem volt, de beleszámolták), ezeknek úgy a fele Bourbon-házi volt, szóval ha lett volna vezetéknevük, az is ugyanaz lett volna. Ehhez képest elég unalmas módon csak számozták őket, egyedül a tizennegyedik lett csak Napkirály, de az meg olyan nagyképű. Pont mint egy királytól az elvárható, különösen az abszolút monarchia kontextusában.

Szóval, néhány érdekesebb nevű alak, a teljesség igénye nélkül, avagy igénytelenségével, kezdve akkor egy Lajossal:

- V. Semmittevő Lajos ( francia király, a Karoling-dinasztia utolsó uralkodója 979-től) Nem csinált. Semmit. Pontosabban csak azt. lusta volt, na.

- Széphajú Harald (Norvégia első  királya, 852-933) A viking-norvég vonalon minden második vezért Haraldnak hívtak, így muszáj volt megkülönbozteti őket. Ez a Harald szőke volt és raszta, mert nem fésülködött, ettől  lett széphajú, ami sokkal jobban hangzik, mint pl. a Nyálas, a Kékfogú (Bluetooth!) vagy a Nyúllábú.

- VI. Újjáépítő García (Navarra, 1112-1150) Ő fene tudja miért, gondolom valamit újjáépített, már túl az önbecsülésén, mikor száz év után  vele tért vissza Navarra (akkor még Pamplona) trónjára a Jiménez-ház. (a Navarrai-ház ellenében. Igen, ez ennyire kusza.)

- II. Gyerekcsináló János (Cleves hercege a Német-Római Birodalomban, 1458-1521) Mire 31 évesen végre megházasodott, már volt 63 törvénytelen gyereke. Elfoglal fickó lehetett, vagy simán csak nem volt még tévéje, meg pornókazettái. Ja, óvszere se, de mondjuk az minnek is egy hercegnek.

- V. Trágyanevű Konsztantinosz (bizánci császár,718-775) Aki azért lett pont ez, mert állítólag csecsemőként, a keresztelésekor belekakált a keresztelőmedencébe. Hát, megtrágyázta a szentlelket, vagy mi.

- Hétseggű László ( avagy Ladislao Hethsegew, 1415 ) A hét az sok, így a hét segg az a nagy segg, ez ennyire egyszerű. Róla amúgy a fene tudja ki volt, nem nyomoztam ezért egész este, de az biztos, hogy jobban járt mint egy másik László, bizonyos Lágyfaszú. Aki impotens volt, és még csúfolták is érte, szar hely lehetett az  a középkor. Apropó:

(és a bonus track:) Polconszaró György (Luxemburgi Zsigmond egy 1429-es oklevele  szerint: Georgius Polczonzaro), a budi mint olyan hazai meghonosításának feltalálója, aki először tett egy lyukas deszkát egy gödör fölé. És a polc az akkoriban, sőt eredetileg, annyit jelentett, hogy deszka. 

És a budi nagy előrelépés volt a higiénia terén, legalább is általa egyre többen nem az ablakon szartak ki az utcára, így lassan leáldozott az olyan alakoknak, mint a Mosdatlan András nevű ispán, aki még a tizenharmadik században volt híres arról, hogy bűzlött, mint a még fel sem talált latrina. Mármint nálunk. Nem úgy, hogy nálunk bűzlött, mert az persze hogy, hanem a pottyantóst már a rómaiak feltalálták, akik a nyilvános és csoportos vécék alatt jó esetben egy-egy patakot is átvezettek, azaz voltak vízöblítéses budijaik. Meg közbiztonság, de az egy másik film.

p.s. És akkor még nem is említettem külön II. Jakab angol királyt (aki Skóciában VII. Jakab volt), neki a hálátlan utókor helyett az elégedetlen kortársak adtak kiterjesztett nevet: James the Shit. Nyakig benne.

Felesleges, értelmetlen, de szerencsére káros

Vasárnap este kitett a felcsúti jutyúb csatornájára a Karmelita propagandaipari szakosztálya egy „dokumentumfilmet“, ami persze nettó önseggnyalás volt (pedig azt hittem, az anatómiailag kivitelezhetetlen, de nyilván van az a pénz), a „Valami Azóta is Bűzlik Dániában“ paradigma mentén. Nagy kihívás volt megnézni, három részben sikerült csak az összes 36 percet,  mert ennyire még egy marvelfilmes-képregényes szuperszar-hősös mozgókép sem tud fájni. Pedig az rendesen! De ehhez már hozzászoktam az állami propagandától, aztán úgy számítok a legrosszabbra, hogy de még ahhoz képest is meg tudnak lepni.

Az egész egy önfényező, hipokrita, nagyképű (ezeket összevonva: önnagyképmutató) hencegés, amelyben egyetlen dologról nem esik szó, a negyvenpárezer halottról.  Ja, kettőről nincs szó, ugyanis a kábé háromszáz milliárdért (háromszázezer millióért) beszerzett 17 ezer „lélegeztetőgép“ se igazán téma, amik egy része nem is az, viszont elsöprő többsége ma is raktárban áll bontatlanul, és a tárolásuk is milliós tétel havonta. Sikert sikerre halmozott Ártunk és Ormányunk, még néhány ilyen fényes győzelem, és mind beledöglünk.

Nem is értem, ez miért kellett, már épp egyre kevesebbeknek jutott eszébe, annak idején hogy csapkodott össze-vissza a komplett végrehajtó hatalom, mert sosem volt protokollja ilyen esetekre. Pedig kellett volna lennie. Így először hergeltek kicsit a külföldiek, inkluzíve a muszlimok ellen (Iráni vendéghallgatók hozták be a vírusot!), aztán modell lett Svédország, a laboratóriumunk Ausztria, de rendesen ugrálva a megoldások között, messze bármiféle értelmes stratégiától. Viszont volt olyan pillanat, mikor Európában elsők voltunk a népességarányos halálozásban, de világszinten is dobogósok. Ezért egy racionálisan gondolkodó politikus öt év távlatából inkább kussolna, de a nálunk a politikai „elit“ (valójában a kontraszelektált maradék) már régen nem viselkedik racionálisan, felénk a politika hatalomtechnikává egyszerűsödött, annak meg fő fegyvere az érzelmi alapú manipuláció. 

Nincsenek tények, érvek vagy magyarázatok, van helyette az, hogy az állam ők vannak, akik hősies pózba vágják magukat, mint a nép, az istenadta nép megmentői. (North-Korea TV like this.) Hiszen ha elbaszták, márpedig elbaszták, akkor hagyni kell a tényeket, és csak el ne kezdjenek magyarázkodni,  de akkor meg tényleg rejtély, hogy ezt a videót ki tartotta jó ötletnek? (Nyilván az, aki a legtöbbet kereste rajta. Rajtunk.)

p.s. A videót magát nem érdemes megnézni, de alatta a kommenteket olvasni tanulságos. Nyilván nem egy egy reprezentatív minta, de sokáig pörgetve se találtam egyetlen  kormányhitű, lelkes hozzászólást sem (ettől még lehet), ami legalább is jellemző. Sebek feltépése és személyes traumák kibeszélése zajlik ott, meg a nagy löttyös indulat. A kormány rendesen tökönlőtte magát ezzel, ami meg nekem tetszik, ebben a kontextusban is a legszebb öröm a kár, sőt ebben leginkább. (Már megint sikerült egy frédi-bénis rímképlet, haj rám!)

Segítő szemlélet

„Eljött az ideje az első pozsonyi Békemenetnek! Ha szuverenista sorstársainknak tanácsra van szükségük, mi itt vagyunk, hogy segítsünk!” -írta ki a közösségi médiafészbukra Bencsik Bubu András, a mindekor rendszerhű kormányhitű újságíró (is volt talán régen). Merthogy Szlovákiában tüntetnek a Fico-kormány ellen sokan, ami Bencsik bácsit aggodalommal tölti el, hisz Fico nekünk nagy barátunk, de csak mióta nem a patás ördög, aki a mindig a magyarokat basztassa, különösen felvidékileg. Úgyhogy az elvtárs megjegyzése helytálló. Kijött az idő, hogy elálljunk a szlovák szuvenírek mellé!

És minden pontosan úgy van, ahogy az újságot író régiség mondja az igazat. Először is a szuverenitás az nem holmi jogi fogalom, vagy szociológiai változó, az kérem sors, sőt Sors! Másodszor pedig a békemenet nálunk sem volt soha a Párt utcai erődemonstrációja, ellenben mindig is segítő szándékú tanácsadásnak szánták. Volt tekinthető.

Mikor a régi szép időkben a tanítóbácsi felpofozta a gyereket, az nem agresszivitás volt, csak segítő szándékkal korrigálta a kölyök szemléletét, nem fenyegetőleg lépett fel, csak nagyon proaktív és rapid szeretettel, ja. Meg mikor még gyerek voltam és úttörő, mi mindig május elsején meneteltünk tanácsadni, nem a barátainknak persze, csak mert muszáj volt, legalább nem is segített senkin, még egy rohadt szelet csokit sem kaptunk érte. (Mondjuk konkrétan rohadt nem is kellett volna.)

A szellemi holdudvar épp tanácsol.

szeretlekmagyarorszag.hu

Régen ez úgy volt a hinduknál (akik így nincsenek, de ez most mellékes), hogy tanácsot főleg akkor adtak az okosabb, idősebb vagy simán csak öregebbek, ha tanácsot kértek tőlük (ez az amit a szlovák szuvenírektől valahogy nem látunk), de a legtöbbször  olyankor is ahhoz küldték az illetőt, akitől ők maguk is tanácsot szoktak kérni. Praktikusan a gurujukhoz, aki még mindig továbbküldhette az érdeklődőket az ő saját gurujához (ha az még élt). És közben egyik szinten sem meneteltek tömegesen, se békésen, se bazmegelve.

Bencsik Bubu ellenben maga akarja intézni a tanácsadásos megsegítést, gondolom elég öregnek érzi magát hozzá, és automatikusan feltételezi, hogy ő már, így hetven és nyolcvan közt félúton elég bölcs hozzá, de közben annyira egy korlátolt hülye, hogy észre  se veszi, hogy á dehogy.

Meg amúgy is, kihez küldhetné a szlovákokat: Oké, esetleg Moszkvába Vologyához, ha már focimeccsként nézi a háborút, és az oroszoknak szurkol. Ámde Vologya elnök elvtárs-bajtárs admirális-generális, vagy másfél évvel fiatalabb nála, szóval egy kicsivel kevésbé bölcs. Az életkor meg igenis számít, vagy legalább is számított. Bencsik az óvodában pont a Putyin korosztályát verte, mint komoly nagycsoportos, akinek mintegy munkaköri kötelessége a homokozó feletti uralom átvétele, és a kis pisis középsősök megrendszabályozása.

Szóval nincs mese, a sorstársak azok sorstársak, nem lehet őket tanácstalan sorstalanságban hagyni, ami ellen meg a legjobb a tömegesen sereglés az Ötös Számú Párttagkönyvvel, meg Gáspár Gy. Őzikével.

Érzelmi programhét

A horoszkópom szerint szerelmes leszek ezen a héten, de később majd elmúlik, legalább is javul az állapotom. Nos, a bolygók csillagegyüttállása, vagy mije nem hazudik, nyilván mert nem is mond semmit, de ez pont semmiség ahhoz képest, hogy legalább nem hazudik. Úgyhogy érdeklődéssel várom, hogy kibe is fogok viszonzatlanul belezúgni, mert akárki legyen is, én fel nem hívom! Engem már attól kiver a víz, ha egy telefonos ügyfélszolgálattal kell beszélnem (pláne mert megfenyegetnek, hogy minden szavamat rögzítik). Egyébként pedig ha a kis vörös csaj lenne az, az Aldi pénztárából, akkor most szólok a horoszkópnak, hogy őt csak álmodtam, de kapcsolatunk lényege még álmomban is csupán annyi volt, együtt késtük le a vonatot, mert holmi könyvekről beszélgettünk, a peronon. Meg volt kávé is.

Ám miután az éjszaka közepén ki kellett  mennem pisilni, a macerás visszaalvás után egy nem létező városba utaztam (nyomokban talán Brightont tartalmazott), de határozottan egy teljesen másik csajjal, aki viszont nem akart könyvekről beszélgetni, szóval ha kérhetném, ő se legye a heti szerelmem.

Szerelmesnek lenni amúgy is nyugtalanító, a nem szerelmesnek levés viszont nihilizmust okoz, ha meg párkapcsolatba bonyolódik az ember,  akkor kivel fog majd magában beszélni sokat? (Mellékszál, de analóg: én szívesen lennék rocksztár, csak ne kelljen közönség elé állni. Rajongjanak értem távolról, így elérhetetlen idol lehetek, miközben a zoknim is maradhat lyukas.)

Egyébként ez a szerelem-dolog tudományosan is meg van alapozva, mert a szerdai újhold a Vízöntőben több bolygó együttállásával egyidőben történik. Szóval nem csak a Nap és a Hold áll együtt, hanem a Merkúr és a Plútó is, gondolom a Vénusz eddigre már nem együtt áll, hanem egyedül ül, hisz ő egész éjjel fent volt, mint Esthajnalcsillag. Ász. De én meg még úgy tanultam, hogy Vénusz az Afrodité rómaiul, aki meg a szerelem istennője volt, de ha nem áll együtt a többiekkel, akkor hogy is intézkedhetne az én ügyemben? Vagy a hétvégén nem világít a Teszkó felett, szóval hétfőtől újult erővel?

Mindegy, de ha véletlenül olvassa ezt itt, akkor annyi lenne a projekt, hogy én inkább ne legyek szerelmes senkibe a héten (takarítani akarok, meg be is kell majd vásárolni, ja meg még két hosszabb cikket is meg kell írnom), az persze nem nagy gáz, ha belém lesz szerelmes valaki, csak totál hihetetlen. Pláne mert ahhoz minimum ismernem kellene  a jelöltet, de nem rémlik. Ám ha a semmiből bukkan elő, majd eldöntöm, hogy kiderüljön, hogy szerelmes leszek-e belé, vagy meg is akarom ismerni, esetleg maradjon csak a barátság extrákkal, azaz tud-e rendesen spárgát párolni? Julian Barnes-tól olvasott bármit?

A hét könyve

Mikucura-Jones Vasziljeva skót írónő új regénye, a Ahol a lovak lógnak egy szép és érzelmes vallomás arról, mennyire ki nem állhatja a világot úgy általában, de különös tekintettel a földlakókra. És épp ezért lehet a földtől való távolságtartás erős szimbóluma, hogy hősének Mary-Louise Kovácsnét teszi meg (nyilván, hogy másnak is legyen már valami hülye neve), az egykor ünnepelt hentest és légtornászt, a trapézon szülés feltalálóját. Aki persze nem szándékosan találta fel magát, egyszerűen így alakult, estére volt kiírva a nőorvosa által, de már a délelőtti matinén, egy repülőszaltó után elfolyt a magzatvize. Egyenesen Henri, a szomorú bohóc sminkjére, akin még soha ennyit nem röhögött a közönség, amit ő viszont igencsak zokon vett. (Éppen mint a szerző egy korai elbeszélésben, a Ki zokon vesz, vihart arat címűben.)

Henritől így már a második fejezetben elbúcsúzhatunk, mert az incidens után  ideggyógyintézetbe kerül. Takarítónak, mondván, hogy azért ennyire elbaszni a számát, még ő sem tudta volna, ideje más hivatást keresni az Élet horizontjának céljai között. Így innentől a szöveg koncentrálhat Mary-Louise, barátainak csak Lizi, és lánya, a kis Edward történetére, mely tele van reménykedésekkel, csalódásokkal és újrakezdésekkel. Eddie annyira nem tehetséges semmiben, hogy kezdetben csak mint lónyugtatót tudják alkalmazni a cirkuszban, amennyiben esténként neki kell felolvasni a lovaknak Guy de Maupassant összes műveit. Mert a gonosz cirkuszigazgató szerint a lány olyan unalmasan olvas fel, különösen naturalista francia novellákat, hogy attól a lovak állva elalszanak, ez pedig jó, mert másnap majd kipihenten rohangálhatnak körbe a manézsban. Céltalan értelmetlenséggel, de kipihenten! (És ebben a motívumban rögtön van két, Mikucura-Jonesra jellemző csavar. Az egyik, hogy Gastonnak, az igazgatónak senki nem meri megmondani, hogy a lovak eleve állva alszanak, a másik meg hogy Maupassant  a bolondok házában halt meg, feltehetően épp abban, ahová Henri a bohóc is átszerződött.)

Anya és lánya egy pusztító lóinfluenza-járvány után  Párizsba mennek új életet folytatni,  Eddie filléres kurva lesz a Montreuil bolhapiac környékén, főleg a délutános műszakban, míg Lizi second hand részvényboltot nyit spórólt pénzéből, ahol főleg bennfentes kereskedelemmel, és lókolbász-készítéssel foglalkozik. Különösen az után, hogy egyrészt rájön, az eredeti szakmája mégis csak hentes, másrészt meg lesz pénze lóra. Így aztán - miközben Ed a munkásosztály kellően részeg tagjait bűvöli el kapualjakban - Liz az elit kegyeit keresi, hisz egy idő után már csakis nagydíjnyertes versenylovakból készít kolbászt és rostélyost, amire felfigyel a derbikért rajongó párizsi arisztokrácia is.

Anya és lánya között egyre nagyobb lesz a társadalmi távolság, pedig érzelmileg sosem álltak közel egymáshoz, így kapcsolatuk tragikus fordulatot vesz. Nem rontanám el a leendő olvasók élményét, így most nem írom le, hogy végül Edward konyakkal kísérel meg öngyilkosságot,  miután többek füle hallatára csúnyákat mond Micire. (Két üveg borpárlat után ennyire tudja felidézni anyja nevét. A születési helye, vagy személyi száma ekkor már rég nem megy neki.)

A regény alapvetően lineáris szerkezetű, oldalanként alig kétszer-háromszor szakítják meg visszaemlékezésekkel tarkított mellékszálak a történetet, vagyis úgy van meg benne a posztmodern játékosság, hogy közben konzervatív is, mint egy fél kiló kovászos uborka. A szerző folyamatosan jól érezhető távolságtartással kezeli hőseit, akiknek így nem sok öröm jut ki, bár csak kitalált karakterek. Micura-Jones azonban rendszerint a nevüket sem találja el, miközben hol a második, hol a harmadik emeleten laknak egy párizsi bérházban, fejezetenként más-más kerületben.

Az írónő nem bánik különbül a nyelvvel sem, mondatai hol üresen kopognak az érzelmi sivárság kiszárad folyómedrében, hol pedig úgy tesznek, mintha soha sem akarnának véget érni, így az alany már látótávolságban sem lesz az állítmányhoz képest, ami jó, mert tágítja az olvasó horizontját is, aki csak azért is végigküzd egy-egy féloldalas szentenciát, hátha talál a végén egy igét, amitől utólag is értelmet nyerhet az egész, már ha addigra nem a puszta kommunikációs ösztön lendíti csak tovább, az esetleges értelmezés remény vagy igénye nélkül. Főleg.

Az efféle elidegenítő effektusok segítenek az olvasónak abban, hogy átérezze az emberi gyarlóságnak és a modernitás sivár elidegenedésének önkéntelen fúzióját, az alapvetően generációfüggetlen mizantrópia keretrendszerében, valamint hogy lelkiismeret-furdalás  nélkül vágja falhoz a kötetet, nagyjából az első harminc oldal után. A szerző provokatív gesztusa, mely a kortárs skót irodalomnak egyfajta védjegyévé is válhatott volna, ha más is él vele, minden kétséget kizáróan egyedi, és egyúttal menjen a fenébe vele! Az Ahol a lovak lógnak korszakos remekműnek ugyan nem nevezhető, de legalább indokkal.

A kiégett egykori

"Nagy Feró szerint Majka elherdálja a tehetségét“ -olvasom a Zindexen, de szokás szerint nem értem. Mióta kiderült, hogy nem vagyok okos, hisz nincs macskám, rend van az asztalomon, és egyre ritkábban beszélek magamban, már nem is várom, hogy értsem az olyan szellemfejedelmeket, mint Nagy elvtárs. Ellenben azt még én is észlelem, hogy Ferenc testvér nem pazarolhatja el a tehetségét, hisz az neki már  rég nincs, elpazarolta azt, legkésőbb a nyolcvanas években, és azóta is abból él, hogy úgy harminc-negyven éve még tényleg volt valaki. Jó,  most is van lenni valaki, de szerintem annak idején nem arról álmodott, hogy egyszer majd szánalmas vén pojáca lesz, akit direkt azért kérdeznek fel a gonosz kereskedelmi tévék, mert tuti mond valami kerítésszaggató baromságot, ami meg nézettséget hoz a röhögni vágyó közönségtől. 

Mert a közönség a sokfejű sárkány, akinek legszebb öröm a kár, és a „kiöregedett néhai rockerek“ kategóriában nem is olyan nagy a verseny, nagyjából van még Pataki Ufó aki pont ugyanúgy a saját utódpártja, mint a Feró, és kábé holtversenyben tudnak egetverő marhaságokat beszélni. A magas lóról persze, máshogy nem is érdemes.

A legszebb pedig az, mikor az efféle fazonok elkezdik osztani az észt (ha már arról a lóról néznek le bárkit), mintegy az utánuk jövő generációk kértelen mentorálásának szándékával, de nagyjából a kilencvenes évekből, mikor ők fejben letették a lantot, és azóta is. Most meg jön azzal, hogy „ráadásul nem hiszi, hogy a lelke mélyén ő RTL-s. A Kossuth-díjas alkotó úgy véli, a Csurran, cseppennel az emberek valójában a trágárság Magyarországra való megérkezését éltetik.“

Mi a fene van? Lehet valaki a „lelke  mélyén RTL-es“? Az valami vallás tessék mondani, esetleg párt, terrorszervezet, focicsapat vagy kreatív hobbi, hogy az ember a lelke mélyén is? Valakinek az az alapidentitása, hogy fú, én igen nagyon ertéeles vagyok, régebben interes voltam, meg arzenálos, de most már csakis ertéeles. Ertéelista!

A másik kínzó kérdés pedig az lenne, mit is gondol az elvtárs a trágárság Magyarországra való megérkezéséről? Szerintem ugyanis az emberek már száz évekkel ezelőtt is trágárul beszéltek, ha úgy hozta a szükség, az indulat vagy a stílusérzék. Petőfi is kurvaanyázott, jobbára gátlástalanul, ha indokoltnak érezte. De ezek szerint NF nem foglalkozik ilyen jöttment költőkkel, plusz (ha csak a hazai popzenére szűkítjük az értelmezési keretet), még sohasem halott semmit a Belgától?

Akkor egy rövid idézet, zenével persze jobb. Ja, gyengébb idegzetűek inkább ne, ez a szimpla bazmegoláshoz képest is a felső tagozat posztgraduális folytatása, más eszközökkel:

„Ha hiányzott a gólemről az apád fasza

Most itt van és a szádba belelógatja

A kutyának a vérvörös kis faszára

Esküszik az anyád picsája

Egyszer káromkodtam a gyógyszertárba

Jó volt, de a médiában mégjobb orrba-szájba

Befogod a pofád te kis geciszemű,

Ha Nem tudod, hogy káromkodni milyen nagyszerű

Kicsikét sem fárasztó és egyszerű

A társaságban sem leszel apadtfejű

Lucskos gané folyik rá a csiklódra

Gyere velem káromkodni Miskolcra

Nógrád megye, seggem lyukát

A geci szóval kürtöljük szét Óbudát

Elbasztam avagy megbasztam

Szétkúrtam avagy szétbasztam

Káromkodtam és megmondtam

Szétaláztam, na ez voltam

Szopat, szopat, szopaszopat

Jól megszopatlak

Egy-két-há

Kurva anyád

Négy-öt-hat

Szopd le a faszt

Hét, nyolc, kilenc, tíz

Nyeljél gecit, vagy négy-öt decit“

(Belga: Egy-két-há)

Költészet, ez van. (Janus Pannoniusnak is - egy szókimondóbb fordítás szerint - lekonyult a fasza a fingós Luciától.) A költészet szabadság, a szabadság szolgaság, a háború béke, a tudatlanság erő... ja, ezt nem ide kellett volna. Mindegy, gyanús hogy Nagy Ferenc kartárs fejében van egy 1984-es duplagondol-generátor, hisz egykor büszkén ő volt a Nemzet Csótánya, most meg baja van a faszozással. Az ellenség keze betette a lábát, trágárság formájában, amitől a fiatalság elpazarolja a tehetségét, és kinek áll ez érdekében, kérdem én, kinek?

Ő se tudja, neki minden mostanában elkövetett nyilatkozata szerint az a fontos, hogy a reggeli pálesz, a holdvíz-csinálás(?), meg az oroszok győzzenek, és akkor a világ részéről meg van fejtve, ő onnantól ráér másoknak karriertanácsokat kritizálni, valamint hitet tenni az izé mellett. Na, tudjátok, az a dolog, az a valami, ami azt csinálja a kikkel...

Pillanatkép a Zöldember fesztiválról

Még hétvége van, ilyenkor zene jár a kávé mellé, meg zabpehely, de azt nem tudom hallgatni hírek helyett, a zabpehely az elég kussolós fajta. Én meg rendületlenül nyakig ülök a kortárs brit indie-izében. Pop-rockban, mondjuk, bár a tizenöt éves énem mereven elutasította volna, hogy pop az egyáltalán szóba jöhessen, miközben elszánt Queen-rajongó voltam már akkor, de ezek szerint jól ment a kognitív disszonancia, meg a szelektív észlelés is. A Queen az nekem rock volt, akkor is ha nem csak az.

Mára viszont minden egyszerűbb, nem törzsi elköteleződések mentén fogyasztok zenét, ami nehéz is lenne, mert akkor például a Wet Leg, az most mi is? Zene, ami nem dzsessz, nem szimfonikus és nyomokban sem tartalmaz mulatóst. (Szerencsések, mert szerintem azt se tudják mi az, őshazájukban, a Wight-szigeten biztos nem hallgatják a jó Bunyós Csocsesz Betyárt, vagy ki a faszt.)

Kellemes húsvéti ünnepeket, és sikerekben gazdag vasárnap délelőttöt kívánok az összes, ablakok alatt kiabáló bácsinak (felénk több is van) és küldeném őket mindenkihez, aki szereti.

A mindent lebíró butaság akarata

Trampli Donáld romba dönti a genderdiktatúrát (őt csak a rumba döntheti romba...), gátat és véget vet a Biden-kormányzat által négy év alatt elszabadított gender- és transzőrületetnek, a biológiai sajátosságokra hivatkozva a biológiának, valamint a józan észnek, hogy jöhessen a Nagy Bealvás kora. Elvégre ők mindig „woke-diktatúráról“ értekeznek, a woke meg csak annyit jelent, hogy felébredt, szóval a tramplisták inkább aludnának még egyet, a világra nem reflektálni kell, hanem a saját képünkre pofozni azt. A világ lesz szíves olyan lenni, amilyennek akarjuk, a valóság amúgy is hajlítható, ezért hát hajlítani is kell, különben mi a frász lenne a küldetésünk? Mert küldetésnek lennie kell, az életnek van valami magasrendű célja, valami felsőbb izéje, csak a fasz se tudja mi az, azt mondja meg valaki más, majd követjük jól!

Hár igen, az efféle populizmusok a vallás  logikája mentén működnek. Amennyiben alapjuk a hit a kinyilatkoztatásban, az azt közvetítő prófétában, meg abban, hogy követése által jobb lesz az ember személyes sorsa, és az se baj ha egyúttal a világ is. Utóbbi nem mindig érdekes, vagy nem elsőrendű, mondhatni nem szükséges feltétele a vallás működésének, de elvárható hatása. Önző lények vagyunk (ez bennük a természeti állat), túlélésre játszunk, először nekünk legyen jó, aztán lehet mindenki másnak is, az önfeláldozás evolúciósan egy rendszerhiba. Lenne, ha nem lenne meg bennünk a viszonzás drive-ja, így aztán lehetünk önzésből is altruisták (vö. agresszív hittérítés, békeharc, amilyen az adjonisten). És lényegében így működik a politikai populizmus is, rárepül az egyes ember önzésére, miközben egyszerű válaszokat ad, és instant világjobbítást is ígér, de külön-külön ám,  minden csoportnak!

 A vallás pedig a hit intézményesítése,  amiben viszont a politikának rögtön előnye van, hisz a próféta még el sem kezd prófétálni, máris készen vannak az intézményes keretek (állam, törvényhozás, pártrendszer, ideológiák, miazmás), nem a nulláról kell megcsinálni azokat.

Jó, így van ez a „nagy“ egyházaknál is, ahol csak be kell szállni a rendszerbe, és törni fölfelé, a hatalom irányába, igazából ezért is nehéz ügy az állam meg az egyház szétválasztása, úgy a felvilágosodás óta. A római kaotikus például egy konkrét feudális monarchia, királlyal, hercegekkel, grófokkal, csak itt pápa van, bíborosok meg püspökök, de a hűbéri rend ugyanaz máig. És ahol az állam egy olyan autokratikus avagy önkényuralmi módon működik, mint nálunk, ott már igazi szándék sincs arra, hogy a „történelmi“ egyházaktól távolságot tartson. Legitimációt vár a vallástól, a vallási egyházak meg pénzt és befolyást, ha már a híveik amúgy is fogyatkoznak. (A nem vallási egyház meg egy-egy párt lehet, szerencsétlenebb történelmű országokban. Pont ezt láthatjuk nálunk is.)

Ezért örül Tramplinak nálunk a magát tévesen jobboldalinak gondoló, konzervatív sosem volt szekta, mert pontosan erre vannak kondicionálva. Tőmondatos megfejtések a valódi, és még inkább a kitalált problémákra, szimbolikus és folyamatos szélmalomharc az aktuálisan kijelölt gonosszal szemben, aki akkor a legjobb, ha nem is látszik. (A háttérhatalomban is a háttér  a lényeg, azzal lehet jókat árnyékbokszolni.) Nekik térékép a táj, hogy a gender az nem valami újabb hülye szó a buzulásra meg a férfiak nőnek öltözésére, hanem a biológiai nem és a társadalmi nemi szerepek (koronként változó) viszonyának, különbségeinek leírására szolgál, az nekik mindig is radar alatt maradt. Boldogok, mint lelki szegények.

p.s. Kicsit még zakatolt a fejemben az előző, filmes poszt nyomán maga a film, meg annak dialógusai, azt' ez lett belőle, amiért ez úton is bocs, ha valaki valami vicceset várt. Néha komoly vagyok, amitől nem leszek okosabb, de unalmasabb biztos, bár szeretek okoskodni, hátha.

Az eretnekek a világ ellen

Az Eretnek (Heretic) egy tavalyi film, kábé horror, az "először sokat szövegelünk, aztán elvágjuk a torkodat“ típusból. Igazi kamaradarab, nagyjából egy házban játszódik az egész, néhány szereplővel, és elég rémes, ami persze ez esetben műfaji elvárás. Két mormon hittérítőlány (Sophie Thatcher és Chloe East) egy esős-viharos alkalommal bekopog Mr. Reedhez (Hugh Grant), ki beinvitálja őket, hogy kint cudar idő van, bent meg a felesége épp áfonyás pitét süt. Pite persze nincs, (ahogy térerő sem) egy kisebb - akkor még relatíve barátságos - hitvita után a vagányabb csaj kiszúrja, hogy a terjengő áfonyabűz forrása egy illatgyertya.

No persze, Mr. Reed a típusos pszichopata gyilkos, akit láttunk már sokszor (a legrémesebb talán Matt Dillon volt, A ház amit Jack épített című, 2018-as Lars von Trier filmben), és az lenne benne a pláne, aki játssza az alakítást.

Hugh Grant mint egy horror/thriller főgonosza (inkább horror,  legalább is hülyeségeket álmodtam tőle utána) elsőre fura választásnak tűnik, leginkább mert az is. Hirtelen nem rémlik, játszott-e már igazi rosszfiút, valami sötét és hátborzongató alakot? A Paddington 2 az nem ér, ott egy ripacsot ripacskodik elő, a film maga meg egy cukormázzal leöntött mézes karamell. Abba nincs igazi, nyílt gecizmus. Ellenben itt egy tőrőlmetszett közveszélyes elmebeteget alakít, küldetéstudatos vallási fanatikus beütéssel, kár hogy ezt azért már nem mindig hisszük el neki.

Rendes pszichopatának nem elég behízelgő (pedig elvileg az menne neki), sallangmentes gyilkosnak, másokat félholtra kínzónak meg nem elég ijesztő, a fazon, legalább is eleinte, egyszerűen egy kardigános nagypapává öregedett, aki a szomszéd kölyköket ijesztegetni jó csak, amúgy meg azt érzi az ember, ha a bácsi vele kezdene szórakozni, leverné mint vak a poharat. (Nem is értjük, kettő darab fiatal nő miért nem csapja le hirtelen felindulásból, mikor alkalmuk is lenne rá,)

slate.com

Nyilván épp arra játszanak az alkotók, hogy két fiatal nő legyen az áldozat (mert ők ugye sztereotipikusan gyengék), no meg néhány másik, fene tudja milyen korú egykor nő, akikből a pincében tenyészt a pasi élőhalottakat. Ráadásul a csajok nagyon vallásos, nagyon ártalmatlan hittérítők, akik valami fura okból nem tudnak kungfuzni, nem kaptak kommandós  kiképzést, sőt valószínűleg kocsmai verekedésbe se keveredtek még, vagy nem elégszer.

Így aztán az első félóra feszültségnövelő nyomasztása után beindul a cselekmény, azaz a „Csajok Csapdában"-projekt, rájuk zárul a ház, és választhatnak két ajtó között, az egyikre az van írva, hogy Hit, a másikra meg hogy Hitetlenség. És ez nem valami képes beszéd, tényleg két konkrét ajtó van ott, amik persze ugyanoda vezetnek, a pincébe, ami minden rendes kertvárosi kamarahorror szerint a Pokol helyi kirendeltsége. Ahol naná, hogy Mr. Reed az istenkomplexusos fősátán, a Lokális Lucifer, aki mentálisan is gyötri áldozatait, amikor másoktól akár racionálisnak ható, de tőle simán csak gonosz kérdésekkel provokál. Hitet, életsorsot, személyes integritást, mifenét.

A sztorit most nem mesélném el, főleg mert amúgy megnézésre érdemes darab az Eretnek, de a végére csaknem mindenki belehal, ami egy romantikus vígjáték esetében nem fordulhatna elő, itt azonban kötelező gyakorlat.

Reed világa őrült de van benne rendszer, ahogy a legtöbb őrületben (csak épp nem a többségi logika mentén racionális), a lényeg, hogy a vallások egymás koppintásai, és egy sajátos Monopolyt játszanak egymással, hogy kié legyen a lelkek feletti uralom monopóliuma. Valójában minden vallás eretnekség, az összes többi vallás nézőpontjából. A nagy világvallásokon belül is, egyszer nagyon régen olvastam egy interjút valami olasz pádréval, egy elismert vatikáni demonológussal, aki szerint Luther Márton is a Sátán küldötte volt. Ja, a fazon egy hiperkonzervatív, ultraortodox, ökumenizmustagadó volt, aki mindenhol a sátáni működést látta, szar lehetett neki.

Mint ahogy nem jó Hugh Grant karakterének sem, csak ő rendszert csinált a szarul  levéséből, és abban a világban már ő lett az uralkodó fél- vagy egészen isten, a saját nagyobb dicsőségére. Hisz ha  minden vallás  lényege a mások feletti kontroll, akkor a négy fal között ő a mindenható, aki emberi roncsokat éheztet és kínoz a pincében, és ez neki jó. Akkor is ha a végére csak beledöglik. 

Oké, jobban belegondolva nem is volt akkora tévedés pont az egykori szépfiút castingolni a szerepre, Grant ábrázata és filmes karaktere mindig is egy kissé tenyérbemászó volt, ahogy az amúgy a szépfiúknál lenni szokott.

Az Eretnek remek kis intellektuális(nak álcázott?) nyomasztás, a képi világa szót se érdemel, a két csaj színészi működése se sokat, de az atmoszférája elsőrangú. Csak épp a fenének hiányzik ebben létezni közel két órán át, egy húsz-huszonöt percet simán lehetett volna húzni belőle, de az alkotók (Scott Beck és Bryan Woods, lásd Hang nélkül) a nézőt is próbára teszik, bár nem a hitében, azzal hogy kicsit még húzzák a véres finálét. Ahogy az persze  szokásos fogás a műfajban, csak nekünk fáj. Ja, az is.

empireonline.com

Külvárosi zenebutik

Tegnap este magamhoz képest sokáig elvoltam a mindenféle, relatív ismeretlen brit zenekarokkal,  különös tekintettel az ilyen indie-underground indíttatású, elegyes műfajúakra. Így keveredett elém a Sleaford Mods. (Sleaford egyébként egy létező, majdnem húszezres kiváros Lincolnshire-ben, de a banda, pontosabban duó, nottinghami.)

Minimalista poszt-punk hip-hop, vagy valami hasonló. Az a baj ezekkel a műfajokkal, hogy először is osztódással szaporodnak, aztán, össze-vissza kereszteződnek (magyarul ez a crossover), amitől még többen lesznek, egyre hosszabban vicces címkékkel. Az ideális állapot természetesen az lesz, mikor a kulturális evolúció (ami szerintem nincs is, változás van csak, amivel gyakran mindössze a saját lelki nyomorunkat konzerváljuk, de ez messzire vezetne), szóval mikor az eljut odáig, hogy minden al-al-alműfaj, azaz egy-egy stiláris-rendszertanilag behatárolható kategória pontosan egy előadót, zenekart vagy énekest, vagy bárkit fog tartalmazni. 

Ahogy az előző mondataimat elnézem, ezzel leginkább a kötőjelgyártók fognak jól járni, hisz ha leírom azt, hogy poszt-posztmodern minimál-indusztriál ska-punk-easycore, csak úgy repkednek a sorjázó kötőjelek. (Ez az egyelőre nem létező stílus kábé az lehet, mikor lüktető ritmusossággal lesz folyton zárlatos a turmixgép.)

Vagy esetleg mégse. Hiszen ha minden rétegműfaj csak egy előadót tartalmaz, akkor elég azt mondani, hogy The Fucks, és elhagyhatjuk az egész, esztétikainak szánt szövegvonatot. 

(...Persze már megint nem sikerült beletalálnom. Közben a vicc kedvéért rákerestem, és van The Fucks nevű zenekar, mondjuk hogy nyomokban hardcore-t tartalmazó punkban utaznak. Uncsik.  Már ha csak egy ilyen banda van, de asszem minimum kettő, csak a Jutyúb első pár találata alapján is. Vagy egy, de pár éven belül indokolatlanul sok volt a tagcsere...)

Mindegy, ez az egyik kedvenc a késő esti zenebányászat terméséből:

p.s. Majd keresek valamit Florence Shaw-tól is, aki úgy énekesnő, hogy igazából csak elszavalja a szövegeket, nagyon bírom.

p.p.s. És mindeközben egy kiemelt idézet a Telexről, valami diszkónosztalgikus fészbuk-csoport  kapcsán, Dezső Andrástól: „Ebben az ontológiai krízisben a konszenzuális deliberáció utópiáját felváltja a polarizált identitások hiperbolikus performativitása.“

Felesleges, értelmetlen, de legalább ostoba

Random értelmetlenségek, a médiából belőle, szemlézés jelleggel, összevissza:

- Csöcsök és fenekek úgynevezett „hírportálok“ címlapján. (Mikor az internetes világháló 65,3%-a pornó, a maradék meg minek. Igen, pont annyi, megszámoltam, egyesével. Nagy meló volt, de valakinek ezt is meg kell csinálni!)

- Ananász a pizzán. („...egy népszerű angol pizzéria tulajdonosai szabályosan hadat üzentek az ananásznak mint feltétnek, így mostantól 100 fontot, azaz 43 ezer forintot kérnek el mindenkitől, akinek elég mersze van ahhoz, hogy megrendelje tőlük.“ -innen. Ez amúgy jó, az ananász eleve luxuscikk, vagy csak én vagyok túl szegény hozzá?)

- A többség lázadása a kisebbség ellen, mert egyes hatalomtechnikusok szerint ez zajlik épp. (És ez nálunk az ormánypolitika. Elvégre a többség azért többség, hogy odabasszon a kisebbségnek, ezért van demokrácia, vagy nem?)

- Egy kvíz címe íz Indexen: "Emlékszel még a kommunista indulók szövegére?“ (Nem, illetve mit tudom én, de abból a korból pont nem az indulók szövegére kellene emlékezni, azon se háborgok, hogy kisgyerekkoromban 1,50 volt egy gombóc fagyi. És ez nem másfél milliót jelent, annyira nem vagyok öreg, hogy láthattam volna a hiperinflációt.)

- Római kaotikus papok vegzálása a melegségük miatt. (Hiszen igazából tök mindegy, hogy egy pap férfiakkal vagy nőkkel nem szexel és nem él együtt. Ha viszont megszegi a cölibátust akkor az a baj vele, függetlenül attól, mitől izgul fel és/vagy kibe lesz szerelmes.)

- A világ legszebb kávéháza a budapesti New York! (Mások szerint meg egy puccos-giccses aranyfüsttel telehányt förmedvény. Szóval ízléses pofonokkal csak óvatosan. Egyébként miért New York? Ott van Budapest Cafe? ...Rákerestem, van, kép is Bp.-NY: 1-1.)

fészbuk

- A főnök szerint még hiányzik a magyar alkotmányból, hogy „két nem van, az ember vagy férfi vagy nő”. (Aki meg hermafrodita vagy interszexuális az nincs! Csak bele kell írni az alapkotmányba. Elvégre a biológia sem más, mint egyszerű jogi kérdés. Kromoszómák meg egyéb szarságok, ugyan már!)

- A feng shui szerint a televízió és más elektronikai eszközök megzavarhatják a hálószoba harmonikus energiáit. A tévéképernyő tükröződése nyugtalanságot és zavart okozhat az energia visszaverésével. (Aha, rendes hálószobában csak a bázisállomással kommunikáló mobil használható, csak a falban futó vezetékeknek lehet elektromágnenes tere, csak a rádióhullámok jöhetnek be az ablakon, meg a kozmikus háttérsugárzás bárhol. Azokat simán visszaverjük, na de egy tükröződő tévé???)

- "Ez már háború: PSG Ogli keményen visszaszólt Sipos Péternek.“ (Háború? Az ott zajlik Ukrajnában, lassan három éve. A nagyjából hivatalos adatok szerint a két oldalon több mint 200 ezer  katona halt meg, a civil áldozatok száma az ENSZ szerint kb. 13 ezer mostanáig, és akkor a hazai bulvárban az a háború, hogy két ócska kis celebke beszólogat egymásnak. Már ha azok, az elsőről nem tudom kicsoda, és pont ennyire nem is érdekel. Durva anyjukat!)

- Az Andrássy útig állt a tömeg Tamara de Lempicka (1898-1980), a Madonna és Jack Nicholson által is kedvelt festőnő pesti kiállítására bejutni igyekezvén. (Nevezett lengyel művészben nem az a truváj, hogy milyen hírességek szeretik a képeit, hanem hogy saját jogán lett híres, mint az art deco ikonikus alakja. Montserrat Caballé sem azért volt híres operaénekesnő, mert Freddy Mercury rajongott érte, az efféle hivatkozás értelmetlen. Ja, és sértő.)

Kizette rózsaszínben (1928)

arthistoryproject.com

Heti ideg, kávé helyett

Mostanában nagyot megy a Felcsútok Géniusza, látja ott a gazdasági csodát, ahol épp az egyenlőtlenségek nőnek a szegénységgel párhuzamosan, felmondja azokat az összeesküvés-elméleteket, amiket rajta kívül már senki komoly európai politikus nem vesz komolyan, valamint eljátssza  a poszt-politikust, aki inkább guru, azaz történész, életmód-tanácsadó, társadalomfilozófus, hadvezér, spirituális vezető és futurológus egy személyben. Komolyan, ha kitanulja a műköröm-építést, igazi polihisztor lehet belőle, esetleg életbiztosítást vagy használt autót is el tud majd adni. Szerinte. Meg a ma reggeli rádiós kinyilatkoztatás jellegű néphez szólása tanúsága szerint.

Tegnap volt a napja, mikor többszáz iskolát terrorfenyegettek bombailag, nyilván kamu volt az egész, zavarkeltés, miazmás, és érdekes kérdés, hogy kié volt a cui prodest? Tippek vannak, tények kevésbé (szerintem valószínű, hogy nem is lesznek), én meg nem megyek bele konteókba, de az vicces volt, ahogy a pártvezér és kancellár rögtön szólt a segédje titkárnője asszisztensének, hogy tegye ki a fészbuk oldalára, miszerint a kormány a helyén van, csapataik arccal a pofáraesés felé, ő meg forró dróton rángatja a belügyminiszter állagú nyugdíjast.  És a kemény magon kívül nem talált túl nagy lelkesedésre, ahogy ráhiénázott egy kisebb léptékű (viszont kiterjedt) kollektív pánikra.

Így a nem szektatagoktól jövő, relatíve legfinomabb komment is azzal indított, hogy a Karmelita Röffenet jó édes családfájának a minden ágát!  Viszont ennél messzebb nem is nagyon mentek. Ami egyrészt remek bizonyítéka annak, hogy nem csak káromkodni tudunk sokáig szóismétlés  nélkül, de átkozódni is elég választékosan, másrészt hogy túl sokaknál nincs már egyrészt-másrészt (nálam már rég megszaladt a reaktormag, és ez a mostani rezsim már soha nem lopja be magát a szívembe), és ahhoz  képest még mindig nem bájerzsoltozzák össze magukat.

De tényleg, inkább a maró szarkazmus volt jellemző a többfelől olvasott kommentekre (hávégé, fészbuk ilyenek), nem az aljas szaremberezés meg a mocskos rohadékozás. Nem a bárki lámpavasra húzásának vágya, inkább valami keserű rezignáltság áradt a hozzászólásokból, de mondom, nem a kormányhitűektől, inkább az el nem kötelezettektől. Mert a Mandineren a törzsgárda pillanatok alatt jutott el a geci zsidók/ ukránok/  hazai ellenzékiek tettesként való beazonosításáig, a visszafejlettebb elméjűek szerint pedig mindez egyben, avagy az ukrán zsidók a magyar ellenzéki csürhébe épülve terrorizálják az igaz hazafiakat. (A hazalánykáknak ilyenkor jó, őket nem baszogatják, mindig a hazafiakba szál bele a gaz ellen.) Az meg hogy az ellenzék nem magyar, az evidencia, de az is hogy háború- und halálkedvelő, szadisztikus-utópisztikus mizéria:

„Az  ellenzék aljas halálpárti! A gyerekeiket háborúba, halálba küldenék! “

„Ennek a mai terrorcselekménynek szövetségesei vannak itthon, Pszichopeti mai megnyilvánulása egyértelművé teszi, hogy maga is egy politikai terrorista. Elfogató parancsot, és őrizetbevételt azonnal."

„A háttérben a brüsszelita terrorhatalom.“

(Nem reprezentatív a minta, de ezek voltak a típusos kommentek.)

Itt-ott nyomokban még felbukkannak a DK-s harci droidok, ők értelemszerűen doktorminiszterelnökurat gecizik, úgy tíz éve nem nagyon jut más eszükbe, én meg nézek magam elé elé hülyén, hogy akkor most hova álljanak a belgák? (Nem a Tisza-parton sem keresek semmit, Ady után szabadon nem. („Sivatag, lárma, durva kezek,/ Vad csókok, bambák, álom-bakók./ A Tisza-parton mit keresek?“)

És ja, a békepárti döbrögi még mindig csak háborús, erőszakos képekben, metaforákban képes beszélni, most épp le fogja vágni a Soros Sárkány brüsszeli fejét mindjárt, nyilván rögtön az után, hogy a hadjárat második fázisával elfoglalja a várost. Csak hogy béke legyen, bazmeg! (A békét valahogy pont úgy képzeli, mint a moszkvai pszichopata, csak ő álmodozva teszi, mert nincsenek sok bevethető hadosztályai, ami azért megnyugtató.)

p.s. És ezennel eldöntöttem, hogy bár eddig se hallgattam, pláne nem nem néztem a felcsúti pénteki szózatait, de ezentúl meg se nyitom az azt taglaló cikkeket. Aminek nagy előnye, már túl azon, hogy ihatok kávét a nélkül, hogy a vérnyomásom a harmadikon lenne, miközben én az elsőn, hogy nem kell kényszeresen írnom ide valami felháborodottat. Gúnyosan szarkasztikust. Ilyeneket majd írok másról.

Indokolatlanul péntek van

Caligula legyilkolása után a praetorianus gárda császárrá nyilvánította Claudiust (Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicust)aki az első, nem Itáliában született uralkodója volt a római katolikus birodalomnak. (De ilyen „másholszületett“ pedigrével amerikai elnök már nem lehetne, pontosabban ha Amerikán kívül született volna. Ami viszont nyilván, hisz akkoriban, az első században, még fel sem fedezték Kolumbuszt.) És történt mindez Kr.u. 41-ben.

Ugyanezen a napon, csak 1458-ban választották  magyar királlyá Mátyást, de erről már valamikor megemlékeztem.

Valamint 1536-ban VIII. Henrik angol despota lovasbalesetet szenvedett, amitől impotens lett, és hullámzó kedélyállapotú. Hogy az impotencia miatt, vagy a mellett, arról még vitatkoznak a történészek, persze csak azok, akiknek tényleg nincs jobb dolguk ennél.

1848-ban ekkor tör ki (forradalom, vagy valami vulkán helyett) a kaliforniai aranyláz, ami biztos jobb volt mint az alaszkai, mert ott kellemesebb az éghajlat.

1939-ben ekkor volt Chile történelmének leghalálosabb földrengése, 1942-ben a szövetségesek Bangkokot bombázták, amitől meg Thaiföld heveny hadüzenetbe kezd az USA-val, 1966-ban meg az Air India 101- es járata a Mont Blanc-ra zuhan. 

Meg persze egy csomó embernek van születésnapja, Hadrianus másik római császárnak, Nagy Frigyes porosz királynak, vagy épp Karpoori Thakur indiai politikusnak, Bihar állam 11. főminiszterének. (Pedig ma Uttar Pradesh állam napja van.) Jó ez nem olyan sok, de például Lars Hörmander svéd matematikust elég kevesen ismerik, de annyira, hogy én se. Pedig ő is a születésnapomon született, csak előbb.

(Ja, és pont 1974-es ma született Ed Helms, az amerikai The Office-ból, a Másnaposokból vagy a Vakáció című Chevy Chase-utánérzésből, amin pont a minap röhögtem jókat.)

Ettől itt meg teljes mértékben elhatárolódom. Na jó, nem teljesen, csak jobbára, részben, nagyjából a nagyjától:

A béta.pont.nulla-változat

(Gézám! Ezt még véglegesítem, meg utána lejavítom, aztán megy csak a Mega Origófonnak, de előtte tartalmilag nézd át kérlek, hogy Enikő aztán legépelhesse a véglegesített verziót, faxolás előtt.)

Minden Áron főügyi kormánybiztos kijelentő módban sajtótájékoztatta, hogy a Maxi Minidubaj rákos. Rendezőn fog megépülni, miután eladták az egészet az emírnek, aki az Egyesült Arab. (megj: A neve most nem jutott eszébe, de egyformák ezek mint, a terítőkel a fejükön, a lényeg hogy legyen pénze.) Példátlan fejlődés kezdete vesz repülőrajtot ezzel, a miénk lehet Európa legmagasabb épülete, irodaháza, és ráadásul a kettő együtt. A nemzeti kormány jelszava mindig is az volt, hogy „Mindig Feljebb!“ (Ezt nem a Názától loptuk? Vagy a Star Trekből?), ennek jegyében az eddig, az ellenzéki városi kormányok által elhanyagolt övezetek újulnak meg fejlődve, valamint megfontolt rohamléptekkel.

A kormánybiztos kiemelte, hogy a fejlődést nem lehet elgáncsolni, legfeljebb gátat vetni neki, de mivel a gátat vetés (és aratás) állami monopólium, így a kormány ellenőrzése alatt áll, ők pedig nem akarnak ilyesmit szándékozni. Ellenkezőleg, ők legények a gáton, miközben a a brüsszeli zsoldban álló ellenzék írásban is csak a száját jártatja, mikor kérdésekkel provokál. 

És igen, nem tájidegen a város természetes szövetében egy ötszáz emeletes felhőkarcoló, de több még kevésbé. (Vagy ötszáz  méteres, ennek még utána kell nézni, meg hogy mennyi ez négyzetlábban a külföldi sajtónak.) A főváros persze áskálódik már az alapozás ellen is, mert bele akar szólni, mit csináljon az állam (akik ők vannak, ezt is valami király mondta,  rá kell majd keresni, hányadik Lajos a francia-e?), mert a rákos Rendező az állami föld, a főpolgármester meg ehhez képest nem csinált vele semmit, neki térkép-e táj, meg csupa helyrajzi szám! (Bazmeg, ez rímel, ezt kéne gyakrabban.)

Minden esetre a történet vége egy új kezdet happy endje, amennyiben ha kitörik egy ablak, becsukódik egy ajtó. A magyar nép megint szép lesz, méltó régi nagyképűségéhez! - zárta szavait egy közismert Weöresmarty-idézettel Minden Áron, aki szerint gyenge népnek nincs macskája, de nekünk felhőkarcoló toronyházaink lesznek, valami emír nevén, háromszáz évre. (Tényleg megnézem mindjárt hogy hívják a pasast, biztos valami Ali vagy Abdul.)

(Na, ennyi lenne, szerintem nem kell túlírni a dolgot, így tömör és lényegre vetődő. És reagálva legutóbbi tiktokos íméledre: aha, Enikőnek tényleg jó segge van, de a feje mint egy menyétnek, és leszbikus. Üdv, majd írj rám!)

Na, ez az eredeti mini Dubaj, háttérben a Maxi.

(thenationalnews.com)

Tapsrend

Valaki feltalálhatná  már az egy kézzel tapsolást, mert az mégis milyen már, hogy mondjuk egy színházban nem tudom pörgetni a fészbuk-fídemet, mert mindenféle  színészek  hajlonganak  a színpadon. Oké, 4D-ben, amennyiben tisztára élethűnek látszanak, és  néha még szagok is vannak, ellenben nem lehet beléjük pörgetni, pedig egy színház az tele  van unalmas részletekkel. Mikor semmi akció, csak dumálnak, aztán a végén meg tapsolni kell, amit a moziban soha. Pörgetni ott sem lehet, de ki lehet  menni a büfébe, és nem csak a szünetben, mert az nincs.  Persze, ha ki lehet menni közben is a  bármikor, akkor minek is? A mozi ennyiben kulturáltabb a színháznál,  nem akarja  megmondani, mikor tarthatsz szünetet. A színház  az ilyen feudális, a mozi meg akkor is felvilágosodottabb, ha ott is sötét van.

Filmet nézni színházban gáz, szinte nincs is három óránál rövidebb filmjük, és azok egy része is nyomasztó, nyomasztóan sok a szöveg, miközben a látvány... hát az gyenge. Nem is értem miért tapsolnak az emberek a végén, néha eléggé túl sokáig, miközben meg egy csomóan posztolnak, amit a hülye tapsolás miatt nem tudok követni. Jó, azt se értem, a repülőgépen miért tapsolnak  az emberek leszállás után. Persze nem mindig, sőt igazából elég  ritkán,  nyilván ott nem kötelező, nem mindegyik pilóta várja el, de honnan lehet tudni, hogy a két  fazon ott elöl, akiket nem is látunk  út közben, hogy azok most igénylik?

Amúgy a repülőn indokolatlannak is érzem a tapsolást, mert értékelhető látvány ott csak  kivételes esetben van, inkább csak felhők felülnézetből, de az meg majdnem ugyanolyan unalmas, mintha alulról. Másfelől viszont ott nem kell valami spéci technika, hogy egy kézzel, hisz eleve nem lehet netezni. Állítólag mert megzavarja a rendszert,  a navigációt vagy mit. De hát erre vannak a térképek, nehogy már egy pilóta ne találjon oda azokkal bárhová, én se dzsípíesszel megyek boltba tejért! (Egyesek szerint vannak olyan repülők, ahol  van wifi, de én csak fapadossal járok, ott nincs, mondjuk fapad se, csak ilyen hányásálló  bőrülés, meg féldecis borok ötezerért.)

És persze van az, hogy a népek a politikusoknak tapsolnak, ami tiszta abszurd.  Havi pár milla  nettóért  még azt is elvárják, hogy örüljünk nekik? Minek, annak hogy a fűthető  medencéjüket is viszik magukkal a dubaji nyaralásra, ahol majd a bébiszittereknek kell tisztán tartaniuk? Magánrepülővel! És tuti nem tapsolnak a pilótának, mikor Dubajba érnek, mert bunkók, illetve túl sokan tapsoltak már nekik ahhoz, hogy szükségét érezzék  viszonozni...

p.s. Olvasom, miért kell lekapcsolni leszálláskor a kabinvilágítást a repülőn (az esetleges vészhelyzet miatt, hogy szokjuk a kinti fényt, és lássuk  a  menekülési utat mutató fénycsíkokat), de a lényeget nem merte megírni senki. Hogy  egyfelől a leszállás már az út vége, addigra elfogy az áram a gépen, és spórolni kell vele. (Kell a kapitány lélegeztetőgépének, és az első tiszt szívritmus-szabályozójának.) Másrészt meg jobb, ha nem látjuk az utaskísérők arcára  kiülő félelmet. Meg ne lássuk azt se, hogy csak mi tapsolunk.

Miért pont ma?

A Wikipédia szerint ma van Kaposvár  napja. Kaposvár pedig - szintén a wiki alapján - „...(németül: Ruppertsburg, horvátul: Kapošvar) megyei jogú város a Dél-Dunántúlon, Somogy vármegye és a Kaposvári járás székhelye, egyetemi város, valamint a Kaposvári Egyházmegye székvárosa.“

Érdekes, kicsit sem érdekes. Ezt a Ruppertsburg-ot nem tudtam, márhogy van ennek itt német neve is, mert én a városban csak összesen öt németet ismerek. Három Lidlt és két Aldit. (Valaki mondta, hogy hallotta valakitől, aki olvasta, hogy a Spar osztrák, úgyhogy azok nem érnek, a Kentucky Fried Chicken meg szerintem norvég.)

A vármegyét azt nem értem, szerintem baromság, a vár az itt csak a város nevében vár, meg a megyében még talán Somogyváréban. Az egyetemi város is hülyeség, volt itt egy nem túl jelentős egyetem (én csak tudom, hosszú évekig tanítottam ott), de most csak valami nagyobb izé helyi lerakata maradt meg, egyszer ránéztem a honlapjukra, és komplett szakok meg tanszékek tűntek el a süllyesztőben, mióta nem jártam arra. A Dél-Dunántúl az stimmel, azt én is így tudom, de ez a Székváros ez túl általános. Biztos a helyi kaotikus püspöknek is vannak székei, nade székek nekem is vannak itthon, plusz két fotel. Utóbbiból gondolom van számos még a lakónépesség birtokában, de mégsem vagyunk fotelváros lenni.  Semmilyen felekezet színeiben sem.

szecessziosmagazin.com

De legalább nem szülővárosom, az Pécs, ahol viszont a belvárost elhagyva rendszerint nem tudom mi merre a hova, és egyébként is, Pécs napja szeptember 1., ami meg a tanévkezdés, ami jogos, mert Pécs legalább valóban egyetemváros. Ott van az az egyetem, ahol végül  mégsem doktoráltam le, bár addigra már mindegy lett volna. De ennyit Kaposvárról, az nekem nem otthonom, én a csak az egyik lakótelepen vagyok őshonos, holmi kertvárosok, a helyi Rózsadomb, meg bármi ami a Budapest-Zágráb-Rijeka vasútvonal hozzám képes másik oldalán van, az tőlem lehetne Zala  megyében is. Nem vármegyében, az még mindig egy feudálmarhaság, vármegyék nem Magyarországon vannak, hanem Agyarországban, melynek ugyanaz a helyrajzi száma, mint a másiknak, de egy alternatív létsíkon.

(Ja igen,  hiába van öt percre egy bazi nagy Teszkó, tavaly talán kétszer játram arra benne, itthon ülés  közben nem esik útba, ha meg megyek valahova, ahhoz képest  kilencven fokos az irányszögem.) 

Kaposvár annyi  nekem, amennyit az ablakból látok, plusz néhány utca, és minden utcán van sarok! Ez állítólag az utcák sajátossága, az utcák meg a településeké, és a tudomány jelen állása szerint a város az egy település, bár a kutatások még folynak.

Viszont hogy miért pont január 23. a napja, azt tudja a fene, mert öt perc  guglizás nem volt elég,  többet meg nem ér az egész.

Ez egy kábé 40 éves kép, de látszik rajta a lakásom erkélye...

(kaposvarmost.hu)

A szokásosan egyforma

"Széles összefogással és a „Road to Formula 1” projekt segítségével jó esély van arra, hogy négy-öt év múlva újra legyen pilótánk a Formula–1-ben.“ Ezt írja az újság, illetve nem az, csak a Mandiner. Mivan? Már embert se akarunk küldeni a Holdra? Merünk kicsik lenni, már megint, elvégre kit érdekel, hogy van-e magyar versenyző az EgyFormában, akiért tövig rághatjuk a körmünket, hogy lesz-e hátulról ötödik? Hát, a Mandinertől ezt nem vártam volna, elvégre nekik még fáj Trianon, nem koccintanak sörrel és napokig tartó orgazmusuk lesz attól, ha valahol választást  nyer egy populista széljobbos. És mint ezekből is kiderül, a nemzeti nagyság kérlelhetetlen hirdetői és számonkérői ők, de ez a forma egy, ez olyan globalista, üzleties, valamint imperialista dolog, amiért nem illik lelkesedni, pláne mert nem orosz. (Az orosz imperializmus az persze jó imperializmus, olyan kulturált és diktatórikus.)

De az autóversenyek tényleg a pénzről szólnak, az lesz pilóta a magasabb kategóriákban, aki hozza a szponzorpénzeket és vannak eredményei. A sorrend többféle lehet, de mindig úgy kezdődik, hogy először hozzon pénzt, aztán ha jó, hoznak az  eredményei még többet. Anno Baumgartner Zsoltot is úgy kellett bevásárolni az aszfaltcsíkon száguldó cirkuszba, boxutcaszerte (ezek a legszebb ócska közhelyek a témában), mert nem volt rossz, csak középszerű, de volt az az az összeg..

És most valami szállodaipari kőgazdag márnem fiatal vállalkozó, no meg a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára áll bele az ügybe, aki  ugyanis "nemzeti ügynek tekinti, hogy hazánknak legyen Forma–1-es autóversenyzője, ha már évtizedek óta ott szerepel a világbajnoki naptárban a Magyar Nagydíj. (...) Jelképes is lehet, hogy pont a magyar kultúra napján jelentjük be ezt a projektet. A Himnusz nemzeti ügy, akárcsak a sikeres sportolók támogatása is. Nem kívánhatnék mást ezen a napon, mint azt, hogy valóra váljon az álmunk a Forma–1-ben” Fasza, mit ne mondjak, itt valaki sokat fog még lopni, akárki meglássa. (Persze ezt felénk úgy hívják, hogy megtérül a befektetés áldozatos munkája.)

De mi az, hogy „Road to Formula 1„? Miért így ángélusul? És aki dont szpík, vagy kicsit szpík de nem ándörsztend? Magyar seggbe magyar lófaszt, valamint magyar nemzeti hip-hop reppet, a magyar népnek ez kell! Akkor már Make Autósport Great Again, esetleg Forza Forma! Uno!

Egyébként meg nem, egy forma egyes versenyző önmagában nem országimázs, legfeljebb ha minimum versenyeket nyer, esetleg világbajnok lesz. De igazából elég az első, ma is sokan tudják például hogy pl. Gerhardt Berger osztrák (pedig 1997-ben hagyta abba, de volt  tíz nagydíjgyőzelme), vagy hogy David Coulthard skót (2008-ig 13 győzelem), szóval ők eléggé országimázs, de az nekik fejenként bőven több, mint 200 nagydíjba került, avagy egy hosszú pályafutásba. Egy kis csapatba bevásárolt, mégoly tehetséges  magyarnak meg lenne mondjuk két-három évada, amíg tart szponzorpénz meg az adóforint, aztán hagyják a fenébe, és hacsak nem tényleg a világelitbe tartozik majd képességei  által is, mehet a levesbe, megírni a memoárját. („Mi kellett volna a második világbajnoki címemhez? Az első!“)

Az a nagy helyzet, hogy ha valaki az EgyFormába vágyik, menjen el nívós külföldi sorozatokba alulról kezdeni, aztán küzdje fel magát, a menedzsere  meg közben napi huszonhat órában győzködjön potenciális szponzorokat. (Ezt csinálja épp Molnár Martin, aki tavaly újoncként nyert a brit Formula 4-ben.) De ebből állami projektet gründolni, a Magyar Kultúra Napjára Csupa Nagybetűvel hivatkozva, na az szánalmas, nevetséges, és irritálóan a szokásos dzsentritempó.

A jobb oldali szívcsakra esete a nettó agykárosodással

Trampli elnök úr kétségtelen rekorder innentől, ő a legidősebben beiktatott valaha elnök Ámerikában, amivel csak tovább növeli kontinentális világcsúcsai számát. Eddig is ő volt a legtöbb barnítókrémet indokolatlanul használó, valamint a legkurvapecérebb (csak északon, egy-két dél-amerikai diktátorocska vagy nettó hülyén kanos fazon tuti előzi), és minden kétséget kizáróan a legműveletlenebb tuskó. Bár anno, George W. Bush idején még azt hittük, hozzá képest nincs lejjebb. Persze mindig van.

És hiszünk mi ilyeneket hazai viszonylatban is, illetve egy ideje már nem, mára már pontosan tudható, hogy nem vagyunk a gödör alján (gazdaságilag, morálisan, mentálisan), mindig lehet még ásni egy kicsit. A minap például, megünneplendő, hogy a felcsúti megnyerte az amerikai választást, tramplibulit tartottak a Szabaccság Téren több száz hazaffy részvételével, akik nagyon örültek annak, hogy az USA most aztán rendet tesz a világban, mert csak ők tehetnek rendet, ez a szuverenitás nevű izé meg csak addig érdekes, mí az az EU akar belénk szólni, aminek mi is a részei vagyunk. (Nem, tényleg nincs benne logika, de a politika a tömegek szintjén érzelmi alapú identitás-kérdés, miszerint törzsi logika, annyi a racionalitás benne, mint párttitkárban az empátia.)

A rendezvény igényes volt, felemelő és intellektuálisan is gazdag, különös tekintettel az olyan szellemóriások felszólalásaira, mint Prosti Srácok "főszerkesztője" (őket a Tóniék szerkesztik) vagy maga az Ötös Számú Párttagkönyv. Sookat tanultam belőlük. Tőlük... izé, általuk, ellenemre.

Bájer Zsót például megvilágosította kiigazításra szoruló szemléletemet, és rájöttem, hogy az előző posztban nem fejtettem ki a kellő súly erélyével a himnusz minden vonatkozását. (Azt most is kihagyom, hogy a Tokaj szőlővesszőiről csöpögő nektárról nekem milyen néminemi esetek jutnak eszembe.) Mert az odáig oké, hogy Kölcsey az orosz kultúra iránti ájult tisztelet hangulatában követte el nevezett versét pont ma, de kiderült, ha ma írná, az lenne a címe: Make America Great Again! Mert ilyen igen nagyon művelt, nyelveket beszélve világpolitikailag tájékozódó, valamint erősen jövőbe látó volt a költő.

És a beiktatási buliról tudósító 444-es videó kétségtelen fénypontja a teljesen hülye bácsi volt, aki szerint az a legjobb Trampliban, hogy pont annyira rohadtul fúde jobboldali, mint Viktor Vezérünk (sic!), röviden VV, mely rövidítés amúgy is közel áll az agyar néplélekhez, mint vonatkozási pont és kollektív kulturális trauma. Sőt, nem is jobboldali, hanem JOOBBÓÓÓÓDAALI!!! És ez nála, náluk, nem pusztán életérzés ez maga a politikai program, a közpolitika egyenló azzal, hogy jobbódal plusz arccal a bankszámla-egyenleg és a tőzsdei árfolyamok felé. (Amikhez egyébként a közvéleménykutatás-alapú handabanda a kikövezett út, ha már lövetni nem lehet.)

(Itt a videó linkje, én inkább nem ágyazom be, a szekunder szégyen ugyebár: Gonosz háttérhatalom, tökös Szabadság-szobor és Kung Fu Panda: beiktatták Trumpot)

És Hülye Bácsi legnagyobb mondata mégis csak az volt, hogy a jobbódal azért fontos, mert ott dobog az ember szíve. (Tehát ha a bal oldalon szúrást érzel a mellkasodban, akkor nem a szíveddel van baj, biztos csak túl sok Marxot olvastál előző este.) persze az is lehet, hogy csak neki van jobbfelé a szíve, anatómiailag is, de ez igazából semmiség ahhoz képest, hogy egy mellbimbója van (a jobb, természetesen), ellenben három veséje, de bánatára csak egy fél mája. 

Márpedig ilyen szorult helyzetben egyedül Krumpli Donáld adhat neki erőt, és mindent lebíró akaratot.

Kultúr-naphimnusz

Ma van a magyar kultúra napja (esetleg appja, apja vagy a anyja), méghozzá azért, mert 1755-ben Moszkvában Mihail Vasziljevics Lomonoszov kezdeményezésére megalapítják Oroszország első és legnagyobb egyetemét, amiről később magát Lomonoszovot is elnevezték. (És nem mellesleg ma van Francis Bacon születésnapja, a filozófusé, aki feltalálta a szalonnát.)

Tévedés tehát azt hinni, hogy azért van napja a kultúrának magyar, mert  1823-ban ezen a napon írta meg Kölcsey a Himnuszt. Hiszen a Lomonoszov Egyetemet 68 évvel korábban alapították, és éppen ennek a tiszteletére írta Kölcsey a himnuszt aznap, pontosabban az aznapi himnuszt. Amit ma ekként ismerünk, hiszen akkoriban sok himnuszt írt, naponta legalább egyet, mert kereste a tökéletes megoldást, amiben nincs tyúkanyó kend. 

A helyzet közben meg az, hogy a világon eleve baromi sok himnusz van, úgyhogy kisbetűvel is írom, mert nem tulajdonnév, és nem, a himnusz az nem címe a versnek. A munkacíme az volt, hogy Himnusz Op. 34. (és eredetileg exportra készült, egy jó kis himnusz elkelhet bárhol), aztán az lett volna, hogy Talpra magyar! ám a költő ezt később elvetette, hisz ki tudja, hátha később másnak is lenne kedve ilyen címmel verset írni. Csak ezt meg Petőfi nem tudta, így nem merte ezt a címet adni annak, ami aztán Nemzeti dal lett, bár jobban belegondolva, bármelyik másik országban a Nemzeti Dal az a himnusz. Ravasz, nagyon ravasz!

De a lényeg, hogy napi magyar kultúra van ünnepelni, megemlékezni, valamint aláhúzni fontosságának jelentőségét. De mi is a magyar kultúra?

Nos, az általam leginkább kedvelt, mert legrövidebb kultúradefiníció annyi, hogy „A kultúra szimbolikus rend.“ (Clifford Geertz, néhai amerikai kultúrantropológus elkövetése.) Eddig megvolnánk, de mi a magyar? Itt a legrövidebb meghatározás kedvenc főiskolám egykori névadójától,  Berzsenyi Dánieltől származik (A magyarokhoz): "Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.“ Tömör, velős, ütős. Ugyan senki nem tudja, kik azok a szibariták (maradnék ennél az írásmódnál), de ez egyszerű, az ókori Görögországban található Szübarisz város lakói. Akik a legendák szerint híresen jómódú, és mindenen túl elpuhult hedonisták voltak, akiknek feltörte érzékeny derekát alvás közben, ha az ágyukra szórt rózsaszirmok közül véletlenül néhány összetapadt.

Ennek megfelelően a magyar kultúra definitíve nem más, mint csúnya, elpuhult és kéjenc szimbolikus rend. És ez ennyire egyszerű. Aki látott már gazdagságtól elpuhult szimbólumot, akár rendezés közben is, az írasson levelet ímélben a titkárával, de csak ha az illető nem túl fáradt és tud magyarul. Fordítóprogram is ér, de ChatGPT-k kíméljenek (azaz ne íméljenek, bocs).

Ez nagyon a mai kultúra. És majdnem magyar csak... nem.

(cpyu.org)

Még több szegény pára, meg a kinti köd

Karácsonyra, még az előző karácsonyra kapott könyvutalványból végre megvettem magamnak a Szegény párák című regényt. Izé, könyvet, azért az eredetileg 1192-ben megjelent mű pont a posztmodern kellős közepébe csapódott be, úgyhogy modellértékű darabja ennek a vonulatnak. Egy bazi nagy metaszöveg az egész, amennyiben a nagy része az egyik kitalált karakter mondjuk hogy naplóregénye (nem tudom van-e ilyen műfaj, rémlik hogy naná), amit úgymond "találtak" valami lomtalanításkor, és Alasdair Gray, a szerző, csak sajtó alá rendezte, meg ellátta jegyzetekkel.

A jegyzetek egyébként igen alaposak, a végén külön függelék magyarázza el a szintén egy kitalált figura nevén futó, de Gray által készített rajzokat, még az anatómiai ábrákat is. A sztori valamikor a kilencvenes évek elején indul, mikor szerzőnk hozzájut az egyébként összesen egy példányban megjelent könyvhöz, amit McCandless doktor, a glasgow-i közkorház egykori orvosa írt (és aki már 1911-ben meghunyt elhalni), aztán jönnek a doki emlékiratai. Aztán meg az igazi főszereplő Bella/Victoria levélbe fogalmazott kommentárja a szöveghez, a végén meg megint Gray, a jegyzeteivel. Valójában egy ponton már egy meta-metaszöveget olvasunk, mikor egy fikciós elbeszélésbe illesztett fikciós elbeszélést kommentál egy kitalált karakter, miközben persze minden Gray műve, aki így saját magára reflektál, néha kifejezetten kételkedve abban, amit leírt. Igazi finom falat, mikor végre nekiálltam olvasni, hajnalig nem bírtam letenni, a bő 350 oldal kétharmada lement egyben, ami már rég fordult elő utoljára. (Hát ja, én régen egy-egy krimivel voltam így, hogy márpedig addig nincs alvás, míg ki nem derül, ki ölte meg a bankrabló zsarolójának gyilkosát, pénzért, de bosszúból.) Most is csak azért tettem le a könyvet, mert álmos voltam, és lassan kezdett kifolyni a szemem, az utóbbin meg a szokásos vödör kávé sem segít, sőt.

Az egész nyilván onnan indult, hogy még a nyáron megnéztem a filmváltozatot, amit addigra gondosan megszórtak már Oszkár-jelölésekkel, és végül négy díjjal (kézenfekvő, hogy ezért jelent meg a regény is végre magyarul, bár utólag gyanús, hogy ezt el akarom olvasni eredetiben is, egyszer majd valamikor talán, amint hozzájutok), és valahol, asszem a Telexen meg olvastam róla egy lelkendező kritikát, miszerint ha a film egy szelet sütemény, akkor a könyv egy egész torta, és tényleg. A film egy alapvetően lineáris cselekménnyel dolgozó, kissé epizodikus darab (jó, utóbbi a regénynek is sajátja), a könyvnek meg van egy csomó rétege, miközben a sztori sem pont ugyanaz, mint amit mozgóképesítettek belőle. Mondjuk ezt így egyben nem is lehetne filmre vinni, ez szinte erősebb szövegnek, mint az látványnak, és aki látta, érti ennek a jelentőségét. Jorgosz Lanthimosz mozija akkora látványorgia, hogy ha utána kimegyünk az utcára, a külvilág szinte fekete-fehérnek látszik. (Mondjuk így aktuálisan, egy ködös-borús-szürke téli napon, tényleg az, úgy nagyjából.  Meg hát a mihez képest.)